Az ÉV VerseI 2O13 AnTOlógIA Magyar Napló Budapest, 2013

Átírás

1 Az ÉV versei 2O13

2 A kötetben olvasható versek a harmadik Versmaratonon hangzottak el április 11-én a Thália Színház Mikro szín- padán, ahol a szerzők személyesen olvasták fel műveiket. Szerencsejáték Zrt.

3 Az ÉV versei 2O13 Antológia Magyar Napló Budapest, 2013

4 Magyar Napló, 2013 Válogatta és szerkesztette Nagy Gábor ISSN X Ágh István Báger Gusztáv Bakos Kiss Károly Barabás Zoltán Barna T. Attila Bertók László Beszédes István Boda Magdolna Bogdán László Botár Attila Both Balázs Buda Ferenc Csehy Zoltán Csontos János Darányi Sándor Dobozi Eszter Döbrentei Kornél Dukai István Falusi Márton Fecske Csaba Fehér Renátó Fekete Vince Filip Tamás Fodor Géza Gál Sándor Gergely Ágnes Hárs Ernő Iancu Laura Ijjas Tamás Juhász Ferenc Karácsonyi Zsolt Kelebi Kiss István Kelebi Kiss István Kele Fodor Ákos Kelemen Lajos Kemény István Király László Király Zoltán Kiss Anna Kiss Benedek Kiss Judit Ágnes Kókai János Kovács András Ferenc Kovács katáng Ferenc Kürti László Lackfi János Láng Orsolya László Noémi Lázár Balázs Lázár Bence András Lehóczky Ágnes Léka Géza Lőrincz P. Gabriella Lövétei Lázár László Markó Béla Mezey Katalin Nádasdy Ádám Nagy Zsuka Oláh András Oláh János Orcsik Roland Papp Attila Zsolt Papp-Für János Payer Imre Péntek Imre Petőcz András Pollágh Péter Prágai Tamás Szálinger Balázs Szászi Zoltán Szenti Ernő Szent mártoni János Szőcs Petra Szöllősi Zoltán Takács Zsuzsa Tamás Menyhért Tornai József Toroczkay András Tóth Erzsébet Tóth Krisztina Tőzsér Árpád Turczi István Ughy Szabina Varga Imre Vári Fábián László Vasadi Péter Vass Tibor Végh Attila Visky András Vörös István Zalán Tibor Z. Németh István Zsille Gábor A versek önálló kötetekben, valamint az alábbi folyóiratokban jelentek meg: Alföld Bárka Együtt Eső Forrás Hitel Holmi Irodalmi Szemle Jelenkor Kortárs Korunk Látó Lyukasóra Magyar Napló Műhely Műút Nyugat Most Palócföld Pannon Tükör Parnasszus Partium Spanyolnátha Székelyföld Szőrös Kő Tempevölgy Tiszatáj Új Ember Új Forrás Új Nautilus zetna

5 Hárs Ernő Őszi szonettek Van, ki zajt üt, hogy a sötétségben ne féljen, engem megnémított a rám szakadt hiány, miután búcsúmat lerótta néniám, balzsamom lett a csend, nem volt illő beszélnem. Azonban a hiány veszélyes szakadék, beforradás helyett titokban egyre tágul, amikor azt hiszed, hogy lassanként bezárul, akkor nyílik eléd végzetes csapdaként. Elnyeli vészesen fogyó napjaidat, a van-ból a süket semmibe ver hidat, és int, hogy készülődj a végső utazásra. Begyűjteti veled maradék javaid, átkelni vélük egy még tátongóbb hiányba, s kínod súlya alatt remegni fog a híd. A lakás, mely nekünk egy életet jelentett, egész más arcot ölt holnap valószínűleg. A hangok, amelyek valaha benne zengtek, már jó ideje, hogy belőle kirepültek. De még itt vannak a könyvek s kéziratok. Mindnek csak én tudom történetét s helyét, s azt is, hogy csapda lesz, csupa mihaszna bog annak, ki majd emitt folytatja életét. De bárkinek fog is otthont adni e hajlék, nem kerülheti el, hogy gondoljon miránk, ettől akármilyen makacsul vonakodna, mert nyúlhat bárhová, rólunk beszél a fal még, s hogyha kibontaná, lehet, hogy múmiánk esne lába elé, földöntúlin ragyogva. 5

6 Az év versei 2013 Ma egész napon át a hangod volt velem, legalábbis, ami egy magnószalagon, amely egyre kopik, helyet találhatott s úgy éreztem kicsit, a halált megcsalom. Olyan volt az egész, mint hogyha közbe nem jött volna semmi sem, a régi állapot varázsereje volt, mely visszaköltözött szikráit vetni két lélekpólus között. Egy egész napon át tartott mámorban engem, hogy mégis létezik a nemlétből a létbe laodameiai példára visszaút, pedig még annyi sem volt, mit birtokba vettem belőled, mint mikor augusztus éjjelébe csíkot hasítva egy meteor földre fut. Temetők illatát leheli a november: a márciusi hit szeplőtlen forradalma apokaliptikus fények közt fúlt kudarcba valamennyi hazug újabb fegyverszünettel. Szeretem mégis e mostoha hónapot, mikor lehúzva már félig az év redőnye, mert most magam felé akképp fordulhatok, mint máskor soha sem utána, sem előtte. Lelkiismeretem kérdőre vonni nincs alkalmasabb idő, mikor a lét vidám alakzataival semmiféle kilincs nem kapcsol össze már minden bűnöm, hibám halomba tornyozom, elhamvasztani rothadt avarként oly tűzön, mit el csak Isten olthat. 6

7 Aki elhagyta e hont, mindnek az a vágya, hogy itt nyerjen örök nyugtot végezetül. Van olyan, akinek még élve sikerül hazatérnie, míg másnak csak holtra válva. Így lesz egyre nagyobb temetőkert az ország, az élők száma fogy, és mind több a halott. S még ünnepelni kell ezt a gyakorlatot, mert az utóbbit is van, ahol elorozzák. S hogy a vége mi lesz e bús komédiának, nem tudja senki más, csak a Mindenható. A Szózat jóslata igazolást találhat. Elnyel mindent a köd, és betemet a hó? S miután egy egész nép elfoglalta sírját, történetét tovább már csak égben írják? Hárs Ernő Boldogult nagyanyám azt jósolta, hogy erdész leszek, mivelhogy az a legszebb hivatás. Ezt kívánta nekem mint a Bűvös vadász hangjaitól nevelt romantikus teremtés. Hol van már nagyanyám és hol vannak az erdők! Kietlen sivatag lesz lassan a világ. Nemcsak a tönkrelőtt Üllői úti fák, de az Amazonas törzsei is veszendők. Gátlást nem ismerőn irtják, lopják a zöldet, száguldó motorok hasítják cafatosra, hogy felvert vadjai riadtan tovaszöknek. Ha bárkinek szívét még ez a pálya vonzza, készítse fel magát, és edzze oly keményre, hogy lombnak lássa a jövőt üszökbe nézve. 7

8 Vasadi Péter Relatív Ars poetica S. Weilnek Baj az, hogy érzel, S elég homályosan? Másképp alig lehet. Érezz pontatlanul, de rajzolj pontosan. És éppen azt, ami a leghomályosabb. E szónak: érzem, nehezen hiszek; micsoda ingovány. Itt egy almáskosár. Nem érez semmit. Színültig telve van. Turkálj, keress, harapj remekmű; látod? Élénk vörös. Kínálja magát fényesen. Megbámulom. De enni elfelejtem. Nem ott találsz, ahol éppen vagyok. Megyek előre lassan, S visszanézek. Egyszer. Azután soha. Elmoshat egy hirtelen csuszamlás. Leválaszt létről, gondolatról, most-ról, faágról, rólatok. Tengerbe pottyant. Ha tévedtem, mint egy hajótörött, ácsorgok partra vetve. Ha nem, hányódok deszkaszálon, s meg-megmerülhetek. 8

9 Vasadi Péter Mint máskor. S újra. Ki érez itt hitelesen? A tenger. Ő aztán tudja, mit tesz az: vég nélkül bukni föl. Esetleg boldogan. Egy konzervatívnak Mintha mindenki tudná, mit sejteni is megpróbáltatás. Huppanás nélkül átrobog. Zaját maga fölissza. Mégsem csodálkozunk. Az óriási, nyers malomkövet el kéne újra hengeríteni!, kiáltja aggodalmasan. Minek. Inkább szeress. Alámerülve sötétjeidben, mik kitoloncolnak elaggott álmaidból. Hagyd őket magad mögött nyugodtan. Káprázatok. Útszéli rongyhalom. Te vagy valóság. S legbelül. Mondom, szeress. Higgadtan, mélyen, elvakulva. Semmiből ki ne hagyd a világot, színtere az botránynak, becsületnek. Maradék őserdeje éden. Még akkor is, ha mind 9

10 Az év versei 2013 több a tarra vágott lélek, értelem, ember. Én segítek: megírok Általa bármit, s bárhogyan, ha akarja. A neológ 10 Zeng a kalitka madártalanul. Reccsen az udvar, elfolynak a fák. Vízből nő ki az erdő. S közben apad. A víz vagy az erdő? Mindegy. Apád is, mint tubarózsa. Pezseg ereidben halandzsa- -gyönyör. Én vagyok a mintám. Arcélem királyi szekercéé. Mintátok is én, ám egyedül. Üldögélek tízezer ihleten, mind csak alattam, utánam. A múlt (antidepresszáns neve: hagyomány) nincs, repedéseimen mégis beszivárog. Mint szunyogot lecsapom. Én vagyok a szóval hát csakugyan. Új. Az minden pillanatom. Mérték, bár megvetem őt, azt: bagatell. Amit ebben a percben, az az igaz(i):

11 Vasadi Péter formád. Lepényalakú vers, csepegő tartály-próza. A tárgy szent. Szentség. Vonalai amerre akarod. Fényből vast, égből tujasort, tüsszentésből aranyláncot. Új. Képemre teremtve. Új. Akadozz. Vagy ne. A trendy hivatásom. Ásom. Semmi se szab meg. Ki. Át. Seja, ezt már mondtam. Se. (Defekt, bocs.) Szóval én lehelem a szövegem. Így vagyok a jövőd jelenemben. * Neológ-epilóg(ó) Ne gyötrődjetek: én lelkesedem magamért. Az élménypiacon táltosom meg maga mért. Veregette a vállam: ó, te onlájn, te ap-tu-dét. Panasz Hogy nem vagy itt. Ahol meg vagy, kellesz is, nem is. Ellátnak, igaz, bekötöznek, aranyoskám, inni kell sokat, s még egy kanálnyit, életem ; 11

12 Az év versei 2013 én bár nem mondhatom, az maradtál nekem. Kettéhasítva élek. Ágyad üres. A könyveim lehelte, papírszagú hideg engem lapoz. Megroppannak ágydeszkák, székkarok. Mint őszi fa, csöndben, magamnak hulldogálhatok. Tegnap kutatva néztél. Kezemhez csúsztattad kezed, s egyszerre lobbant bennünk elpergő parazsával az ősemlékezet. * Te ott, én itt. Te szundikálsz, én diszkréten pusztulok. Nem ad hangot szerelmünk. Mint lassuló patak, kövek közt elcsorog. Hol van, hová lett, ki szomjazott rá ennyire? Ott én, itt te. Uram, Uram, de nehéz, de sok. 12

13 Tornai József Ahogy a madárkák fújják Énekelni szépkedvüen, ahogy a madárkák fújják: minek teremtél, förtelem, ha nem jut a felhőn túl át a szavam? És nem találom annak az okát sem, hogy örökre elvarázslón nem mondhatom: ámen sípnak, dobnak, hegedűnek, csak egy darab fának, melyet majd fejemhez ültet ez a közöny-század. Énekelni megtanultam, de nem úgy röpülni, ahogy az ölyv vadul-untan a nyulakat űzi. Az én dolgom csak az, hogyha vízszintesbe fekszem, ne vigyen el a Seolba még a kegyelem sem. Szabad szerettem vón lenni, de vagyok bilincsben, s nincs erőm, hogy egy ökölnyi csapással leüssem, 13

14 Az év versei 2013 aki szenvedésre tervez nekem örök szállást, és a lelke elég perverz, őskori és ádáz, sőt azt hiszi, eme helyre a fajom azért jön, hogy giliszta módon nyelje, ami rossz a földön. Én inkább tartom sorsomat olyan gilisztának, kiből kinőnek holnap a saskeselyű-szárnyak. Meghalni Lehajtod ősz fejed a kozmosz kék törvénye előtt, mert mikor meghalsz, nemcsak egy szív fagy meg, nemcsak egy agy muron-rendszer kábelei szakadnak szét, de eláraszt a mindenség is, és elragadja azt, ami mindig is az övé és ő mindig is a tied volt. A világ minden tudásfa-erdeje kap belőled egy magot, egy gyümölcsöt, minden hegyhát, tengermély-sötét dőzsöl egy-egy morzsádon, hogy soha külön rezdülés ne legyél, soha külön feszülés 14

15 Tornai József a lüktetésben, galaxisok neveltje, ünőnemző csillag, de nem azért, mert semmi voltál, hanem mert olyan világűr figyel rád, hol egykedvűen nyílnak-csukódnak embertől távoli pillák. Valami felé Emlékeimbe őrülök bele: a múlt képei ellen nincsen ír. Betyárt vezeti izgalmam keze, egy fába koppan íjamról a nyíl. Kis-Duna partján várja a csapat, mindjárt kiköt fűz tövénél a rév. Vadult fiúk közt látom magamat, hallom, mellükben hogy nevet a vér. A nyárjasból, ahol három napig táboroztunk, robban lábunk haza. Először néztem úgy csillagait, hogy nem nyúlt fölém, csak az éjszaka. S azóta hányszor támadt rám sötét, hányszor ültem tűz mellett egyedül! Nők, szerelem minden szédületét itt kínlódom koponyámon belül. Anyám meghalt, mind sirattuk a sírt: nővérem, szívek, messzi rokonok. A szétpancsolt fiatalság éveit titkok követték, ezekből vagyok: 15

16 Az év versei 2013 versek, öregség, húsevő gondolat, egy út, amin feleség, gyerekek, tanítók, teremtők sora halad valami felé, amit nem ismerek. Egy elképzelt hullához A halottal paráználkodsz, ragaszkodsz a tetem-nászhoz? A lúdvércet húznád vissza, kankutyaként fölvonyítva? Hiába kívánod ismét, hogy szoríthasd bodza-mellét: nincs a helyén csak kísértet és tejúti messzeségek. Gyönyörű volt, gyönyörű volt, siránkozod, te nyomorult! Kotu-haja jut eszedbe s tavaszi holdtölte-segge, sikolya, tarjagos ágya, szomja vessződ virágjára. Mindig szebb kép, mint képzelted agyad szentélyén, ha kellett. Most aztán derékon fogod, Kit? Akiből az atomok árvácskákba, vadgerlékbe szöktek újlény-derengésbe? Gyönyördombja átlényegült: éji, bársony ördögpille s míg csókolod, vérbujaszült, magába ránt a semmije. 16

17 Tornai József Éjfél Fatörzset dobtam a tűzre, bódított a nyárég tükre. Nem is tudom, olyan rég volt: ahogy ég-testvérem forgott. Sátor elé lefeküdtem, tücskök, tücskök sárga fűben, egyedül, körül a vadon, puszta csönd csupán takaróm. Minden emlék. Soha többet nyárfáidnak nem örülhet, akácodnak, várt szelíden, nem hálálkodhat a szívem. Nem bűvölt a hold, csak egy bagoly sivított néha valahol, bokrok közt üregi nyulak kezdték el gyorsírásukat. Hanyatt nyúltam a tisztáson, s azt gondoltam, mennyi társam gondol most rám heverője kötőfékébe nyűgözve. Isten tarka ege alatt el-elfeledtem magamat: vadember a történelem előtti idő-sűrűben, 17

18 Az év versei 2013 se félelem, se modern gond az öreg koponyacsontot nem döngette a láng mellett. Göncölszekér gurult lejjebb nyugat felé, tisztán láttam, egyik kereke halványan billegett a nagy kék úton, fétisek közt fétis módon. Meddig leszek árnyék-féreg? kérdeztem a fény-szemcséket. Nem feleltek, csak ragyogtak: csillagképek elnagyoltabb jelei közt keresgéltem, hátha lényegem megértem, mert a nappalnál az éjfél markába több jelentés fér. Így virrasztottam, lebegtem kozmikus anyaméhemben, ahogy most is, négy-fal-zártan végső titkokkal a nászban. 18

19 Tornai József Részesedés a szépségben ( Maori nászének ) Tudod, mi történt az éjszaka éjében? Részesedés az álom álmának a szépségében, részesedés az álom álomi arcának a szépségében, részesedés a nemiszerv mozdulását segítő kéz szépségében, részesedés a szépség szeméremrésébe való behatolás szépségében, részesedés az egyetlen pillanatra megteremtett asszony szépségének a szépségében, részesedés a szépség szépségének a szépségében. Legismeretlenebb, legsötétebb Félek az esőtől, félek a napmelegtől, félek, hogy magamat ismerem föl, ha becsattan szobámba a villám, ahol a vihart hallgatom. Ne félj, iszonyodó, a felhőszakadástól, ne félj, megmenekülsz akárhányszor is az ismeretlentől és a sötétségtől: te vagy a legismeretlenebb, legsötétebb. Az éjnek apja vagy, az apa gyermeked, hálódtól a mindenség mindene remeg, idő nincs, és a csillagok zenéje bimbózik fejedből. 19

20 Juhász Ferenc A csillagcsönd virágzó bokra A csillagcsönd virágzó bokra Nélküled mi lenne velem, Varázsasszony, te, lángcsók-kegyelem? Árnyam csitul, ha tested ölelem, ha meztelen lényedre tapadok. Mint ruhátlan emlőkre az újszülött: két boldog etetés között anyja szorítja a tejgömbökre a csecsemőt s a csibefej két oldalán a feszes hús-csillagok. Szörnyeim, rémeim elszáradnak akkor, mint őszből hullt falevél, rozsdatekercs rácspor, penészes bűneim égnek virradatkor, porrá izzanak, mint hőkemencében a halott vakok. Ha hozzád simulok, hátadhoz, hasadhoz, az ágyék-csillagcsönd-virágzó-bokorhoz, combodhoz, nyakadhoz, emlődhöz, arcodhoz: belőled véremmé szívódnak az illat-atomok. Te Gyönyörű Élet, te Tündérpalota, sorsommá igazult Tündérhús-Fénycsoda, borulj rám, nappalom, éjszakám otthona, s én, mint a vízesés, szívedben zuhogok. S bennem, mint erdőben gyík, madár ha rebben, minden pillanatod ott ragyog szememben, akár a táguló Mindenség-Veremben az egymásra-éhes Galaxis-tutajok. 20

21 Juhász Ferenc Véredben keringek, véremben keringsz te ős-szent suhogással összekeveredve. Fejem az Idő-Szem kútjába temetve várom, hogy mi lesz még? A jövő árnyamra kavarog. A vágyakozás himnusz-türelme Bűneim befalazva, vétkeim eltemetve! Bűntől-szűzen hóként hullok szilvakék szemedre, mint bűn-föloldozást várva jaj-vad kiskoromban, a gyóntatószék-rácsnál mezítláb térdepelve. Pedig hát mi sziklasúly bűnöm volt még akkor, minek csillag-tömbjétől nyögve tántorog az aggkor, hiszen lakk-tűz púder-szárnyam nem fürdött koromban, szín-csók lepke-létem nem kormozta lángpor. Sem testi, sem lelki cinkosság bűnömmé nem vérzett, de vérpályám vad hárfa-zenéje pokol-vak láz-végzet, zöld lámpa jánosbogár szól: a test páfrány-dzsungelében, zölden lengett jövőm, mint egy kötélen kivégzett. Vágyam: örökké fürödni tiszta végzetedben, mint Tibet-hegy ősi jég-láng hó-völgy tengerszemben, ami könny-kút tiszta angyal-szemfenék Éden. Bűnöm, ami nincsen, hiteddel oldd föl kegyelmem. 21

22 Az év versei 2013 JÁTSZÓTÁRSKERESÉS A REGGELI NYÁRBAN Hol vagytok, ti régi játszótársak? Elrohadtatok a sárga földben! Röntgen-szemem sírba néz, hogy lássak a tóparti nyárfás temetőben. Mert odalent fordított világ van: ami itt fekete ott fehér lesz, mint a röntgen-ernyő varázsában hullunk testünk csont-szerkezetéhez. Bukfenceztünk meztelen a tóban: fiúk, lányok rózsarügy-csecsekkel, s rákot, csigát fogtunk a folyóban könyökig sáros igyekezettel. Fűzfasípot csináltunk fűz-bőrből, a fűz-ág zöld héját kalapálva bicskával, kaviccsal, s pléhvödörből zúdult a víz pucér-szűz imánkra. Bodzapuskát, nádszálból nyílvesszőt, ácsszög-végű farúd-béka-lándzsát csináltunk, hogy a kövér, szeplős zöld test izzadja Krisztus vonaglását. S néha vidra úszott ki a partra, ezüst bajszán kék vízcsöpp-szőlőfürt, s sikló csúszott, testét jobbra-balra hajtva lángolt, mint pikkely-angyalkürt. 22

23 S a fűzfasíp, mint egy zöld madárcsőr, s a fésűn az ezüst nyárfalevél zenét szitált lágy leheletünkből: nyálas fogunk fölött fényköd-éjfél. S hol volt még a szemérem, a szégyen? S hol volt még a megadás szerelme? Játszottunk pucéron és szegényen. S bennünk a múlt angyalcsók-türelme. S fényes a kislányok rózsabőre, a tűzliliom kezdet-szakálla, s a barnapont mellbimbók jövőre kemények, mint az almamag álma. S a kisfiúk sejtelme csak vágy volt: kis borostyánrúd, pecsétviasz-láng, maglövelléstől foltos az ágy-rojt s a nők selyemszakállában pisztráng. Nem tudjuk még, hogy mi a rost-bokor odalent a titok-táguláson, ahol a láz-paradicsom-üst forr s győz a tűz az emberáruláson! Juhász Ferenc 23

24 Az év versei 2013 SZIVÁRVÁNYT SZÜLŐ CSIKÓHAL-KRISTÁLYKASTÉLY Lehettem volna kőműves, lehettem volna gyári munkás, s vacsorám híg krumplileves, reggelim száraz palacsinta. És voltam napszámos, kőműves, pamutfonodában munka-éjjeles, szűk bérért kártoló-mindenes, s tántorogva mentem a vonatra. Reggel a gyári lányok, asszonyok szája rózsarúzs, szemükben arany-horgonyok, nézésük lágy mindenség-halrajok, s orrtövükig gyászkaréj az éjszakától. És ásítoztak, csipogtak, mint a veréb-had, a kocsmapultnál, a plafon gerenda bordái alatt, s nyalták a málnafröccsös hideg vérpoharat, s ment haza a tündér-nyáj, a szoptatni, szeretkezni bátor. Én falusi fiú voltam, mindig elvágyódó, mindig szegény, éltem a társadalmi lét tüdőbeteg peremén és minden szép volt akkor, ifjúságom holdas éjjelén, a búcsú, a hajóhinta, a ringlispil, céllövölde. Az Úrnapja országúti virágszőnyege, a tölgylomb-sátrak, a búzaszentelés, a rezesbanda, a nősember-bál, vigyáztak rám az erdő szarvasai, a tónádas rókái, a bagolyarc lázak, az asszonyhasak köldökrózsái, mint kis fánkok a szeméremszőr fölé tömve. 24

25 Tudtam, hogy más leszek! Mert ifjú-hím szívembe döfött vad fullánkjával a gyönyör-kín, mint gubacsba a darázs a nemzés-vágy napjain, a villámvágy cikkanás, mint asszony-megfoganás. Juhász Ferenc Ifjú vad szívemben, mint női méh érett szép petefészke mélyén a lét-kezdet petesejt a készülődő magzat-ébredése megfogant a szó-szerelem nyári gyümölcs-érlelése, s nőtt a test, nőtt a szerelem-nyál testből-kizuhanás. S lettem, mint csikóhal-apa, az anya-megfordított természet! Hím csikóhal-apa, a csikóhal-kristálykastély szent szülészet, a kristályhús kérdőjel-bordás, kristály koronás lebegő enyészet aki hasába fogadja, mint nyitott szájba az asszonyi petehalmazt. Hassal egymáshoz fordulva tapadva átömlik a nőből a férfitestbe a peteláva, s lebegnek csikófejjel, kristálycsigolya farokcsigaházat tekerve s az apa szüli meg az átlátszó magzatokat szétrepedt hasát fölemelve s zuhog a kristály-kastély állatvirágból a fehér gyöngytejút! S én tudtam szívemből szivárvány született, hűség-varázs s verssé lesz tőlem minden jelen, jövő, múlt, fallikus elfakadás, és írja és hordozza hitemet ez a testemre terített mindenségpalást. És csak a halál lesz belőlem a végső elcsöndesülés-kiút! 25

26 Gergely Ágnes Éjfél után Hegyfokon áll a szobra lenéz az álmainkra a delejes hajókat szélcsend öblébe fogja gyökere nő a kőnek a tornyok sorra dőlnek a kéz a falra írja csontházát a jövőnek a padlón ring a gyermek a koporsók betelnek az egyensúlyhiányért a holtak nem felelnek szótól és sebtől fáradt kapitány orvos dajka sebezhetetlen csillag vigyázz az álmainkra 26

27 Tizenkilenc kérdőjel És szólt:»a választás szabad.«(w. H. Auden) Azt, hogy a választás szabad, Te mondtad-e? Ha az erdőben pandúrt látsz, elmégy vele? A vadászpuska eldörren, megvárod-e? A tölgyes egyszer felgyullad, eloltod-e? Csavargó vagy és büszke vagy, kibírod-e? A rád zúduló szánalmat megérted-e? Azt, hogy az ember rabtársa a szánalom? s mint a szőrcsuha, összeér a vállakon? S azt érezteti, védve van, ha ázik is? Tudod, hogy éppoly szánalmas a másik is? Hogy elkorhadtak alattunk a századok? a szolgák, a közömbösek, a lázadók? Gergely Ágnes 27

28 Az év versei 2013 Korhadjunk el, mint a kövön az ékírás? vagy ássunk mélyre, úgy, ahogy csak Shakespeare ás? Vagy szórja széjjel mindenki az életét? S az ítélet a gonoszé, vagy a Tiéd? S a félelem, az árulás gyalázat-e? Azt, hogy a választás szabad, elvárod-e? S kit koronáz a becsület érvényesen, ha a halottnak nem marad még híre sem? 28

29 Bertók László Az alant szálló nap, ahogy Az alant szálló nap, ahogy lyukon, korláton át besüt, összeköt kívült és belült, s a nyurga árnyék is ragyog. A hirtelen tetőn, ahogy, mintha valaki játszana, lecsukódik az ablaka, pattognak rá a csillagok. A föld és ég között, ahogy a nappal és az éjszaka, s mert nem éri utol soha, mindenki maga megy, gyalog. Firkák a szalmaszálra 1. Üveghegy Mint mikor az üveghegy felrobban, s minden szilánkja testedben, agyadban. Vájkálnak benned ujjal, tükörrel, katéterrel, de azt egyik sem, amit érzel. 29

30 Az év versei 2013 Fától az erdőt? Aki millió esetet lát, az látja-e az erdőtől a fát? Mi baja? Koszorúerek? Meszes csigolya? Ízületek? Most akkor mi baja? A lélek rebben A lélek rebben, emelkedne, s zuhan vissza menten a testbe. Felesleg Ami volt röptető felesleg, felkelésre, lefekvésre elmegy. Gyógyszerek Tágítók, serkentők, nyugtatók, s szégyen, de az is, hogy jajgatok. Nagyon fáj Ha a kis bajoktól is nyafogtál, ki hiszi el, hogy tényleg nagyon fáj? 30

31 Bertók László Többet szexelj! Ne orvosokhoz járj, hanem többet szexelj! Pirít rám egy sápadt, sánta öregember. 2. Neve nyugdíjas Neve nyugdíjas, foglalkozása beteg, ha nem tud szakmát váltani, belegebed. Fájni fog Mit ifjan a tested maga meggyógyított, vénen se te, se más, s akkor is fájni fog. Virtus Most katétereztek negyedszer. Engem már hatodszor, ne hencegj. Éjszakás orvosnő Altatót ad, s megtoldja, hogy Hát magát aztán jól megkínozták. Melyik jobb? A szívgyógyszer tönkreteszi a gyomrod! Török esz meg? Német esz meg? Melyik jobb? 31

32 Az év versei 2013 Ami van Hiába vitézkedsz a perc játékaiban, ha nem találod ki, csak azt, ami van. Reggelre Reggelre, mint a fölpumpált gumik, feszessé dermednek az ujjaid. Rajtad áll Rajtad áll vagy bukik, hogy kitessék, az öregség több mint a betegség. Tanács Fáj, leszakad a vállad, a nyakad? Emeld magasra a homlokodat! 32

33 Tőzsér Árpád A megsemmisülés forgatókönyve (Részletek egy hosszabb kompozícióból) 8 Mit tegyünk?! Az ember csak ilyen, él, s nem okul, okokhoz nem okos, nem érti: ha teste lebillen pántjáról, ha belészel Atroposz ollója, mi az ok? Az ének ok-os lét, az okozat a jelen: írsz vagy! Viszont jövőd-reményed ez ok-láncban nem releváns elem. (Ok-lánc?, lánc?, na ne!, nyűtt fonál tán, vén Klóthók fonták guzsalyaikon nagy, falusi telek beálltán, ma megannyi elfeketült ikon. Krákogtak, ráköptek a kócra, s pörgött orsójuk szörnyűségesen. S mi az én okom? Jön az óra, s antik toposz/ok/ban is szétesem.) 9 Mintáit a tavalyi kelme, veszti irányait az elme, s marad a last, az égi exit, s a végből a kezdet kitetszik. Kezdete minek? S van-e kezdet?, Az ember, ládd, többnyire vesztett, ha valami nagyot merészelt kezdeni hírhedett eszével. 33

34 Az év versei 2013 Ma látja: ő csak egy feladat volt a sok közül, rész s folyamat szögét mérte, mit ő jövesztett magából, mint pók a fonalat. 11 Idegen voltál magadnak este, olyan Ő, ki épp elszunyt, de teste fölött őrt áll a zord Fölöttes Te. S forrt, forrt alant az álom-retorta, a test szabad gyökeit sodra volt-elegyekbe visszasodorta. S legalul az Ősvalami nyüzsgött, zuborgott, csápolt, vonaglott, küzdött, űzte magától Éned, a füstöt. S mint ki jövőt már hiába firtat, de a múlt neki mégiscsak írt ad: sikkant egy régi versből (te írtad): Fölöttes Énem bár belekékül, maradok tervek, igények nélkül Érezted: kékülsz, az Én úr vénül. S tudtad, nincs Te, mely kivétel ebben: ha rá a vénség kék álma rebben, a Te is szunyna legszivesebben. 34

35 12 Vén bűnös vagyok, nevem a bűnjel, mit szignál, művem, csurrig van bűnnel. Rácsodálkozom eleimre: volt köztük Géza, István, Imre. Én Árpád lettem, s te jó ég! Ernő, két nevem is van: boncasztal s ernyő. Ha ez az Ernő fel nem lázad, kitettünk volna egy Árpád-házat. Mármint nevekben, s bűnökben!, értve: de genere és együttvéve. De kegyet kérni? Inkább nyelvem haraptam le! S ez nemcsak elvem, hanem... mim is? undorom, gőgöm. Elmerengek a könyörgőkön: Roquentin meg a viszkozitás viszonya bennem! Bár nem vitás: ideje volna félnem és kérnem, az utam végén tán megtérnem. Vétkezett Vajk is, Géza fia, volt mit, Istvánként, megbánnia. 14 Mit akartál hát? Valld be, hogy semmit, tán csak felnőni látszataidhoz, s most, hogy a képzet mennyeket nem nyit, és számos kórság, láz, érlob kínoz, levonul rólad, mint ár, a látszat, s nyílnak a test aknái sötéten, s elképzeled ott, lent is a lázat: beteg bányalovak a mélyben. Tőzsér Árpád 35

36 Az év versei 2013 Nézed, lent, valód dúcait, vázát (ki rótta össze?, miféle kontár?), teretlen szelek rengetik, rázzák sejted te már rég: az ember csontvár, lent doh, csak fent fény, város szeretted!, déli verőben tündöklő Baalbek égi küldött élt, festett helyetted, s néhány elgyötört bányaló hal meg. 15 Leállok, hogy utolérhessem magam, mármint a lét-írással állok le: naplót nem írok s nem élek. Csikorogva fékez le szavam a papír előtt, állnak üresen a lapok, a napok, a sírok. S hirtelen unom a vers ballisztikus pályáját is, a kiszámítható idő-pillanatok, tér-részek sorját, eleresztem a rímek, jambusok kezét, elvágom a mítoszok, kronotoposzok köldökzsinórját. S leszek párhuzamos valóság, Egy, de tükörben, forráskód, melynek nincs tanulsága, s ki-kihagy jövője. S végül szimpla homo interniticus leszek, a végső katt előtt kétdimenziós senki-agy. S pillanatra még felrémlik egy elgondolt konyha, hallom mikrosütők fémes füttyét is, szűrten, asszony zsörtöl, bezárt nyomtatótgép sír aztán már csak hangzótorlódások az űrben. Kitöröl a lét s nemlét klaviatúrája mellett ülő Nagyisten az innenső teremtés szövegéből, s legvégül ráüt egy alkonycsillagfényű, közönyös gombra: az örök éjbe süllyesztő delete-re indulat nélkül. 36

37 Buda Ferenc Színre szín Csudamód kavarog e világ! Éltek itt avarok, gepidák, besenyők, gótok meg görögök, kálizok, kabarok, törökök, jött a hun, szarmata, római, (tán még a ló is: a trójai...), tótocskák, németek, vallonok (őróluk helynevek vallanak), s ha e dús tarkaság nem elég, lám: itt a sárgák s a feketék. Színre szín tódul. De semmi baj: összhanggá békül majd e zsivaj egyszer: ha mindnyája megtanul vagy előbb, vagy utóbb magyarul. 37

38 Az év versei 2013 Míg az ember Míg az ember csak egyhetes, az egész világ érdekes, csupa csoda az árny, a fény, titok a lét, talány a tény. Bár minden tagja oly piciny, eluralkodik két cicin, s mert útja rövid s egyenes, rácuppan, amit megkeres. Tökéletes! Tökéletes! Napra nap múlik, éjre éj. Kopik a kezdeti tökély: Ahogy nősz, fiam, úgy butulsz s eljő tizenkilencre húsz. Leőrölvén az életed, ha megéred a két hetet, bajszod-szakállad tépheted, a vágy s a szó beléd reked. Mert aki elmúlt kéthetes, annak az üdv is képletes. Vonat! Vigyázz! Elé ne ess! Nem érdekes. Nem érdekes. Árok vagy ágy? Csak rázuhan. Múltjával egy a párhuzam: nem volt s ma újra nincs foga. (A többi? Elszelelt tova.) 38

39 Gál Sándor A visszaút odáig ma is elvezetlek a domb-él még látható bárha a januári havazás és az éjszaka szele ott zúzos hegyeket-torlaszokat emelt és már-már járhatatlanná tette a délutánt és ha ez a mostani cél alig hasonlít arra a dombra golgotás csendű mégis egészen a táj az elaggott akácok ugyan nem keresztek e halmon ám jelkép-mivoltuk mégis az ég magasára vetül és nem öt csupán egyetlen seb láza éget s nincs se jobbról se balról bitang s lator nem támad félelmet keltő sötétség hiányoznak a csúfolódó főpapok is dárdás rómaiak sem lesik véres rongyaimat az alkonyulatban hogy a végső csend eljöttén osztozzanak azon nincs senki várakozó itt hiszen a kitakart fájdalom égő jelenében járok s ahogy a szél újra lobban az éjszakai por-havakat arcomba sodorván 39

40 Az év versei 2013 csontjaim mélyén már csak a kín szava nő feljutni hozzá az emelkedőn ma még van aki segítsen hanem maga az út az a m a j d a n i a visszafelé-való végső kockázata hogy marad-e erő az alászálláshoz s hogy van-e még e földön hajlék mely akkor is befogad ha már az idő(-d) betelt A köszönet 40 a világ eledele amit elém tettél a világ itala amit ide hoztál a világ jó íze amit nekem adtál szerelem szépség és hogy megmaradtál vagy és itt vagy érinthető közelben fű fa virág s falomb ha a szélben lebben hűsen árad a csend és fénylik szavak mondatok sorsok torlódnak benne a létezés megsűrűsödik s mintha lenne a mindenségnek már külön sodra amely visszahozza

41 Gál Sándor a már-megtörténtet élet és halál közötti tér kettős végzet az emlékek emlékei visszatérnek tüzek világok ma is bennünk lobognak s úgy voltak hogy most is vannak a láthatatlan és felfoghatatlan tudás éke napra az est borul rá erre az egészre amit elém tettél amit nekem adtál ételt és italt világok jó ízét s hogy a szerelemben nekem megmaradtál 41

42 Ágh István Ha az utolsó, legutolsó Új könyvem első költeményét úgy kezdeném, mint pálya végén szokás megírni valamennyit valamiről még valameddig, míg az idő bele nem borzaszt, soraim hova araszolnak, most már szó szerint élethosszig, mit a létem kurtít vagy hosszít. A fák most télbe készülődve nehézségüktől könnyebbülnek, összegyűlt emlékeim zsákja nyomja vállam, fájdítja lábam, másként múlik, ami megújul, mint az, ami vissza nem fordul, kegyetlen változásról van szó, ha az utolsó, legutolsó. Sohasem hallott ráadásra késztet az élet elmúlása? vagy éppen magamat ismétlem, mint a gesztenyefa az őszben? olyan csodálatosnak látszik, ha a lombhullás kivirágzik, mégis a legszomorúbb képe ragyog az időtévesztésnek, ahogy átsüt az elnyűtt, rozsdás leveleken a szűz naivság, egy gyertyagyújtó csipkekesztyűs tündér az ágakon keresztül. 42

43 Vajon bűn-e, ha sértettségem okozóját most számon kérem amiatt, ami meg sem történt, hogy lassan nem létezem többé, azért teremtett, hogy imádjam akár ebben a nyíló fában? vagy azért van, mert kitaláltam, válasz gyanánt az elmúlásra? Ágh István Örömeimből dől a bánat, mosolygásom, akár az álarc, míg engem próbál rejtegetni, addig szemem átlát mindenkin, mintha az Utolsó Ítélet árnyékai közelednének, megannyi csetlő-botló csontváz, bár hús-vér nőt és férfit formáz, én meg egyedül velük szemben kérdezem fölöttük az Istent nagy szentségtörő indulattal, miért hal meg a halhatatlan? Úgy menekít feledkezésbe az Isten is, mint a költészet, s ahogy a vén suszter csinálgat ünnepi lábbelit magának, pedig már fölhúzni se bírja, elég, ha elkészül a csizma, valami tükrös mély kacsintás oda, ahol legényesen járt, s ha ráhagyná az utódokra, hiába szép, ha nincs divatja, kamrába akasztott tarisznyák között dohos huzatra himbál. 43

44 Az év versei 2013 Már csak a hang Miért nyaralok most e lakható kúriában, és miért éppen én? nyilván a mai viszonyon múlott, az meg a múlt következményeként, voltam én jövő elől menekült, s házunkból szándékos cserbenhagyás miatt kerültem birtokon kívül, rendkívüli időket élve át. Dologidőben pihen a kezem kétszáz esztendős költemény alatt, mintha előbb még a kaszanyelet fogtam volna, oly közel a talaj, atavisztikus vonzalom csupán, ha már semmi sem kényszeríti ki, a jelenkori parlag udvarán jobbágyként eljátszani Berzsenyit? Mit jelent a mezei szorgalom, ha embertelen zümmög a mező? beteljesült korai jóslatom, a falut megette a temető, bár a nevek most is ugyanazok, mégis minden mást jelent, mint ami, ahogy elleplezi a csillagok pislogása az ég borzalmait. Éhes jószág bőgését hallani, amint a határ túlfelén rivall, nem lepne meg egy vándorcirkuszi oroszlán bömbölése annyira, 44

45 Ágh István mint ez a hangjától boldogtalan tehén, amint sír, vádol és dühöng, nemcsak mert etetése elmaradt, ha színültig zöld eleség a föld. Békében estvélyedett táj alól kelti a túlélés rettenetét, mert saját visszhangjának válaszol, nem marad abba ez a párbeszéd, pedig már a napot befejezi, s mintha őstulok tülkölne tovább a Marcal felől, mint mesebeli sárkánygyík, túl az Óperencián. Fénykép-ikon Kettesben, ahogy ifjú pár volnánk az esküvői képen, pedig huszonöt évre rá, húsz éve készült a felvétel, nem volt akkor sem fiatal, akit már inkább annak látok, észrevétlen ritkult a haj, finoman szövődtek a ráncok, de te oly elragadtatott mosollyal néztél a jövőnkbe, kezem szárnyra kelt válladon, féltékenyen lestem a földet, hűség, feltétlen bizalom szépített, közben jelenléted szelídített, így lett ikon kettőnk egykori tükörképe, 45

46 Az év versei 2013 eleven összetartozás mégis, miként az ég akarja, ugyanaz a kéz karol át a képen, mely a képet tartja. Kettős magány 46 Ma is rövid terepszemlével kezdem a napot, hogy ismét megállapítsam, milyen időjárással vár a reggel, ott van-e még helyén a víz, a rakpart, s elindulok a szokásos irányban, az előszoba sötétjében sárga rézcsíkot húz a küszöbre a konyha, melyet homályra gyújtott fény világít, szirénázik a vízforraló kanna, ezek szerint fölébredt a család is, én vagyok veled, te meg velem együtt, kiszámolhatnánk, hányszor reggeliztünk egy asztalnál lassan fél század óta, mi még maradtunk, volt, ki végleg elment, más meg mintha csak fészkét hagyta volna, bár visszajár unokánkkal a gyermek, napjaink siettető rajthelyére ülepedett le kettőnk békessége. Valóra vált, hogy egymással lehessünk, végleg, miként elképzeltük elégszer, több, mintha csak életben kéne lennünk, nem csak a kenyér, de a só, a fűszer, vagyis a lelki ízek ráadása visz életkedvet a kettős magányba, s nem annak érezzük a helyiséget,

47 ami tulajdonképpen végső cellánk, de ahol most is ugyanaz az étel, mint valaha, és ugyanezt a konyhát szerettük lakni, mely mint sziklabarlang menedéke volt őseinknek hajdan, talán egyetlen nyugodt zug a házban, s van is kellő jogunk a nyugalomra, megéled a működés muzsikája, ahogy a serpenyőben sül a gomba, s az elfelejtett, dús hazai földszag telíti megszelídült vágyainkat. Ágh István Politika-függésben Politikára ajzó belső kényszer diktál a diktatúra vége óta, hiányérzet, elfojtás fordítottja uralja egész lényed észrevétlen, bő választékkal csalogat az ágyból rádiók hullámhosszán, majd a tévé híreit fölszolgálja reggelidnél, de az utcán az újság már elárul fejlécével, hogy melyik oldalon vagy, bűzlik a papírból a nyomdafesték! a piacon meg ellenzéki zöldség járja, bár négyéves rotációban, ciklusok alatt oda-vissza vádak, tiltakozás és elhatárolódás, az is gyanús, ha befogod a szádat egy szóra épült demokráciában, 47

48 Az év versei 2013 emlékszel a szabadság örömére? micsoda bő választékból kínálták a politikát, élvezted a vásárt, eszedbe sem juthatott, hogy megéred, mégis, mintha tombolán sült galambot nyertél volna, csak tátottad a szádat, emlegették váltásnak, változásnak, minekutána más, mint azelőtt volt, a pártokból, a Párt kivételével, szinte akármelyiket választhattad, csupán formát adtak az árnyalatnak, s a hatalomban derült ki a lényeg, a rendszert vissza lehet változtatni, megint a te bőrödre megy a játék, s ha győztesen sem alakulna másképp, bizalmadat kár lenne visszavonni, mégis a sorsod, országod függ tőle, s hiszed, hogy választottad szavatolja a változást, hát érdemes a voksra, fölhatalmazást adsz saját jövődre, bár kimerítő mindez végigélve, nincs is vége, csak megfordult a kampány, aggodalmas odaadással strázsálsz, figyeled, hogy a győztes el ne vétse, nem úgy viseli szívén, aki játszik, a tét súlyát, mint aki neki szurkol, támadásba lendül az egyik szektor, amikor gólra ujjong föl a másik, 48

49 Ágh István és nincs köze a játéknak a vérhez, az eredmény nem azt a nézők közti összecsapást fogja visszatükrözni, mit a lelátón széthajigált székek. Ellenstrófák Fáraszt emlékeim terhe annyi évtized után, túl sokat gyűjtöttem össze, s megvet mintsem irigyelne múltamért az új világ. Verseim is roskadoznak, pedig létem isteni ihletésű mása voltak, melyben örök pillanatnak látszottak esztendeim. Elavult tárgy, ósdi forma maga is, ki versbe fog, s ha dallamát magyarosra szabja, inkább visszafogja, mintha szállna, s megy gyalog. Csilingelhet énekében hangzó, rag, sorvégi rím, vagy épp annak ellenében, díszes külleméhez képest mindenképpen primitív. 49

50 Az év versei 2013 Tőmondatok egymás mellett, köztük árny, nincs árnyalat, alany, állítmány, igen, nem, s kívül olyan érzelemmel ver a szív, majd megszakad. Vér van a vers anyagában, könny és füstszag és üszög, amivel az elmúlt század egyik túlélője által utódjának átköszön Nyárvég, megint 50 Belebújok a szeptemberi nyárba, lobot vet bőrömön a nap, nagyot virágzom, mint a napraforgó, minden szirmán halk földöntúli csókkal, én késtem el vagy az idő siet? Hisz ellobbant a sárga lángolás, és látom már a túlérett bús fejet elsötétült szemekkel, szárazon alábukni szára elé a földig, hol mozgolódó friss halom alatt koponya éled vagy csupán vakond túr. Belebújok a nyárvégi utazásba, korai szellő kél, mintha drótra gyűlő fecskeraj szárnyával kavarna, áthűl a tó az előérzetemtől, szeretni hűvösét csak mára hagyja, utána fürdőlepedővel törlöm könnycseppjeit, szárazra s búcsúzóul,

51 Ágh István tengerszem tekint így mögöttem, olyan nagy embertelen csönddel, hogy a hulladékra járó kutya is félve szaglász a strandon. Ám a vadon pompája vigasztal még, a szarvasok pézsma permetét a csönd a völgy ködében ülepíti, fönt sárga, piros, kék bogyók, alul a lófogú kukoricás dúskál a sűrű illat szösztejében, konyhakertek kaporszaga párolog az asszonyok térdhajlatáról, alkonypírban égő csipkebokorba bújt a képzelet szemérmetlen szerelmespárja. Megértek a gyümölcseink megint, teremtettünk épp annyi hasznosat, amennyi elherdálhatót, ha nincs miért, most még eggyel több évesen, s gazdagabban szorozhatok és oszthatok, virrasztás közben ér az álom, és egy gémeskút távcsövén látok a víz csillagtükrébe le, és a sötétből földi zárkám kukucskálóján röpít a csillagokba a puha szárnyú gyermekábránd. 51

52 Báger Gusztáv Készenlét Turczi Istvánnak Mindig munkában, mint a szív. Az egész ember egyetlen szerves, belső égésű motor. Láthatatlanul végzi a feladatát. Éjjel álmából felriad, kocka alakú házat rajzol, négy ablaka, két ajtaja, muskátli, piros cseréptető Frankfurt mellett egy kis városban. Alzenau. Tükörsima aszfalt, színes utcakövek. Éjszaka érkezett oda. Végigsétált a főutcán, kereste a gasthaus feliratot. Mikor másnap reggel elindul, ezek lebegnek lelki szemei előtt. Hamar odatalál, nem is az elképzelt, megálmodott hely hasonlósága miatt, inkább a tudat, hogy egyszer már járt ott, ez teszi magabiztossá lépteit. Déjà vu! És mégsem. A bejárat nem a hegy oldalán, a csengő nem az ajtó fölött. Aztán váratlan fordulat: ugyanaz a pincérnő nyit ajtót, akivel álmában szeretkezett. 52

53 Báger Gusztáv Föld Valóban, érteni kezdi az ember a teremtést, mikor látja a sarat, a járdán felgyűrődő agyagos földet. Kifarol a bokrok közül egy autó, rakománya zöldség és gabona, a kerékgumi barázdái közt földet hoz a városba, egy maréknyi mezőt. Minden a földből lett, az erő, az akarat, a tudás, mi lefagyott tavasszal, ha túl korán bontja szirmait. Az érzelmek, a türelem, a szeretet, a józanság: a föld tanulsága, ereje, hite. Legyen világosság! És kiáradt a fény Isten lelkéből a földre. Az édesvizek is a földből bújtak elő, mint megannyi ezüst gyík. Az erec, a szentelt föld. Honnan az évek, a dal ered. Hogy a Teremtő a teremtés hallgatósága legyen. Ez a vers is földből született. 53

54 Az év versei 2013 Kávé Még aludtam, amikor bejött valaki és letette a kávéscsészét az éjjeli szekrényre. Sokáig sötét volt: nem akart megvirradni, vagy csak magára húzta mint paplant bárányfelhőt a Nap, s az utcai lámpák egyenként kialudtak. Én meg fölriadtam hirtelen, mint egy borz, és keresni kezdtem a kijáratot. A digitális óra derengő fényénél megpillantottam a kávéscsésze körvonalait. Ez volt a fogódzó, megragadtam a kávét és mohón inni kezdtem, mintha a sötétséget nyeltem volna le. Lelkembe folyt az éj, a titok, a lét és az évszakok. Eltűnődtem, ezt is a javamra fordítja az örökkévaló? Hogy mostantól érteni fogom az időt? A nyarat, amikor olyan édes és dús a rét, a mező, mint a szeretkezés szaga? Megértettem a mókusok ugrálását, mint rituális táncot, láttam az angyalokat is. Láttam lélekben az őszt, a fáradt természet foszló páncélzatát, a kérgeket. Láttam a telet, a jéggel körbenőtt házakat, a kunyhók füstjeit. Majd végül megláttam a tavaszt, a legszebb drámát, mit valaha írtak, s ekkor döbbentem rá, milyen fontos mellékszereplő vagyok. 54

55 Takács Zsuzsa Beteglátogatás Hogyan is hihetnél nekem? Kétéltű vagyok, s ezt tudod rólam. Nem véd kabát, se toll, se szőrme, fázom örökké. Boldogságom ideje rövid, csak a nap heve sarkall gyors cikázásra, ilyenkor százharmincat is ver fékezhetetlen, kétfalú szívem. A fajfenntartás ösztöne Teremtőnk parancsa szerint működik bennem is, s ki szállna szembe az Ő akaratával? Verseim tojásban érlelődnek, melegre vágyó, felemás magzatok maguk is. Most bénultan, betegágyadnál ülök, s a könnyeimet nyelem befele. Szégyellem állati természetemet. Mi, akik nyaraltunk Mi, akik nyaraltunk e kék-zöld bolygón, és élveztük vendégszeretetedet, s a sírásig ajzott ölelésben találkoztunk Veled, engedd, Napunk, ha letűnt, elsötétedett Egünk, mégis boldogok legyünk. Ne alázd meg nagyon, altasd el bennem a lázadót. Megszégyenült, összetörte már magát, annyi 55

56 Az év versei 2013 módszered van rá, hogy elhitesd, nem akarod a vesztét. Légy hozzá gyöngéd! Álombeli csapdák Miért álmodom, hogy legjobb barátomnak a Börzsönyben titkos hétvégi háza van élményfürdővel és kisebb vízduzzasztóval fölszerelve? Asztalosműhely, forgácsolópad és veteményeskert. S a vendéglátás végén az általa fölbérelt kidobóember pénzt követel minden meghívottól. Elég egy kellemetlen telefonbeszélgetés az előző este, vagy a hónapok óta érzékeny foggyökér hirtelen gyulladása, égő szájpadlás és nyelési nehézségek, amikor senki sem hallja, az álom kristálytiszta nyelvén kimondom elképesztő vádjaimat azok ellen, akiket szeretek. Hajnalban, félig ébren, önvédelemből, mentegetem ugyan még őket, hogy ilyen világban élünk, és mindenkinek van sötét oldala, neheztelésem mégsem múlik nyomtalan. Be kéne érnem annyival, hogy ostoba álom volt, de gyanakodni fogok még hetekig, ha anyagi nehézségeit ecseteli és a titkos hétvégi ház a vízduzzasztóval? Hagyjam, hogy kihűljön szívem? Vagy szedjek altatót? Aludjak, mint a tuskó, ahogyan annyian? 56

57 Madarak beszélgetése a kertben Takács Zsuzsa Weöres mester emlékére Nagyszerű dolog élni, mondják: zuhanást játszunk, miközben hintáztat a boldogító hullám. Tetszésünk szerint forgatjuk fejünket előre-hátra. A szárny nélküli lény, a szerencsétlen, visszafordul a földi határoknál, s a hegycsúcsokon fölnyársalja magát. Kategóriáik papírtigrise nekünk nem parancsol. A tépőfog ejtette sebből a látszat vére csorog. Az ember törekvése, hogy sötét filozófiája dimenziói közé szorítsa röpülésünk, szánalomra indít. Ablakuk előtt csattogjuk, rezegjük: nincs hely és nincs idő, de rettegnek tovább. Könny helyett tollunkat elejtjük értük. 57

58 Kiss Anna A lentről és a házról 1 Mint árnyék, benn a házban, kinn a levendulásban, almáért, vízért jártam, nincsenek ilyen évek, sem íze a kenyérnek, a kőkút megreped, és tudom, hogy meghaltam, nem látszik semmi rajtam, rajtad sem, a tavaknál újra utánam kapnál, világ se, hold se ég, levendulák, egy ablak magában, kinn a szélben, valótlan minden év, almák a nyári vízben, 58

59 Kiss Anna s hány ostoba eset!, ahogy a gyáva borzban feléled a rossz hajlam, mint minden gyáva borzban, ki leghülyébb, ha baj van, a vízen kinn veled, szeles kék, néha mályva, az ég levendulása, (a borz máig nem érti, mitől nem borz a férfi, kire ilyen tekintet ), 2 újra valótlan év, a kamra végtelen, mint a krumplisgödör, mint alvilági táj, honnét minden homály, csónak a holt vízen, mi van túl?, mi a lenn?, 59

60 Az év versei 2013 láttam már, visszatértem lobogva kinn a szélben, mint a levendulák, ( Levendulaszál -nak hívott a két öreg), a homály lassan múlik belül, hogy elfeledd, befedd a vermet, naspolyák érnek majd a deszkán, mi az emlékezet?, ha a szél hóba temeti a házat, a lenn homályos termei beáznak, kinn a kökényes oltár hóval lepett, tavaszát almán várva, kövei elmerülnek bennünk, mint a földben, 60

61 Kiss Anna már az utolsó almák, ébredj, az álom egy alkonyra váró, lassú filmforgatás, hogy jutnál ki belőle máshogy?, de mi a más?, 3 levendulák, te sem vagy, világ se, hold se ég, olyan túl reng az ég, ázik a nyitott ablak, valótlan, mint az év, hiába, hogy meghaltam, nem látszik semmi rajtam, rajtad sem, a tavaknál újra utánam kapnál, mint árnyék, benn a házban, kinn a levendulásban, 61

62 Az év versei 2013 almáért, vízért jártam, nincsenek ilyen évek s borzzal minek vitáznánk!, 4 a kamra végtelen, mint benne a gödör, mint alvilági táj, honnét minden homály, valami holt vizen és látni a helyet!, a csónak már üres, a víz furcsán meleg, egy ház elvan magában, egy vén levendulás, elment a két öreg, ő már valaki más, ablakot kinn a szélben, szerelmem, sose lát, s nem hal bele a lét játékaiba, 62

63 Kiss Anna könyvekben van ilyen, de mért lapozna hátra, hol széthull minden, és bolondok költöznek majd a házba egy nyár végén, szerelmem, 5 talán sejlik a hold, a vén levendulás, almáért, vízért járunk, a cérna elszakad hajnal felé, a hírek egymást oltják ki, szél a lámpát, hol nem vagyunk, 6 Régi házak falában néha kígyó lakik, felébred, enni kér, van vagy sem, tán fehér, farkával meg-megüti a falat, 63

64 Az év versei 2013 régi házak falán ugyan ki jutna át, mint a szélben felejtett, alvó, mosott ruhák, cérna, gyűszű a zsebben, csak az élet gurulhat el velünk, vagy a világ. 7 Sötéten a levendulák, kőkút csorgatja el vizét, nincs ilyen oltár, ilyen ég, levendulakék takarók sincsenek, egymásba gubózó kezek, kinek volnánk adósa még?, a vízen is egyetlen holdas vitorla lebeg. 64

65 Szenti Ernő Telt keblű szavak Azt feszegette, minden indok nélkül, miért a filozófia a szellem örök vesztese. Ide égbolt, oda mennyország, eljön az idő, amikor mindkettő lejjebb adja. Nem illő dolog idegenek álmában kotorászni! Nem tudtam mire vélni, miért csempészted a világ csodái közé a magadról vélekedést. Számos találkozás van, már létrejötte előtt se híre, se hamva, elképzelt nyomát se látni. Megpróbáltatásoknak kitett csönd. Jegyezd fel: Neves költő, háta mögött kolosszális életmű, telt keblű szavak. Honnan került ide ennyi lyuk, sziklarepedés, értékvisszacsúszás? Húsosfazék Lenyomtad a csönd elejét, megemelkedett a mondat vége. Ahol még álmában sem járt, ott is nyomot hagyott maga után. Meglátod, egyszer még összetöri magát ez a vadul száguldozó szél! Az élet azt teszi, amiről nem tehet a halál. Jegyezd fel! Az is kóstolhassa meg a győzelem ízét, aki még közelről soha nem látott húsosfazekat. Akard, hogy magadig érjen a világ vége! Ne csináld! Te felmentetted képzeletedet 65

66 Az év versei 2013 a valóság szolgálata alól? Légy résen! Nehogy a bajkeverőre bízd lelki nyugalmad őrzését! Elmenőben még azt is mondta: egyetlen napod se múljon el a csókos szájú öröklét nélkül. 66

67 Tamás Menyhért Életút Életút, pályám: fényömlésben a porszem emelkedése. Az első öröm Tengert álmodtam, napra kelt ébredésem vízcseppben fürdik. Fogant fa Fogant fa, ujjong a friss gyökér, dallama: diófaének. Archaikuk (Balassi) Ölről ölre űz vérem, a vitézélet hazahalálig. 67

68 Az év versei 2013 (Arany) Szó, bennemvarázs, megvert reményre remény nyelvlomb hajt fölém. (Petőfi) Nemzetel a föld, forrásfiad sem késik; márciusolni! (Ady) Szórobaj árnya; fájó, féktelen fénye újra új az új! Húsvét 1 Ím, az átölt test, időmély mély sebéből bárányol a vér! 2 Ím, a Megváltó! szög és szív lelkünk java végezetvégig.. 68

69 Oláh János Titkok léte Titkok léte, te lassú, puha óra, átölelsz, mint öröklét-istenem. Ha véget érek, megállsz-e egy szóra, s megkérdezed-e, mi történt velem? Rám szólsz szemrehányón: senki se voltál. Legyintek csak, s mondom: tudom, tudom. Gúnyos kacaj: mindenért meglakoltál, elbuktattalak már a féluton. A lét iránt lobbant mohó szerelmem, mint étkét vesztett tűzvész, véget ért. Magtalan magként csírázik szívemben a meddő kérdés, hogy miért, miért? Lehet, hogy ez most már a búcsú perce? Meg kéne végre mindent értenem. Nagyúr voltam vagy csak világ lelence? Föladtam mindent: nem ér a nevem. Ki kergetett, ki elől menekültem? Álmot ringat a délibábos ég. Hűtlen lett hozzám minden sejtem, hűtlen. Ők ismerik Isten ítéletét. 69

70 Az év versei 2013 Lámpaláz E lámpalázas, furcsa pondró-csöndből az ég hirtelen lángolása ébreszt másnak látszik az egész odaföntről, meghalsz, és végül majd az is elég lesz. Most már tudod, vagy csupán tudni véled, a lét, mit Isten közönyödre bízott, nem jelöli a kezdetet s a véget, mohó kétely: egyetlen, tiszta kínod. Csöndes csodákra révedő tekintet vallatja sóvár létvalód hiányát, bár hihetetlen, mégis kéne hinned, fejtve a titkot, mint bányász a bányát. Belebutultál, beleöregedtél, és nem akarsz már tudni jobban semmit a sírban fekvő néma öregeknél. Fájdalmadon ez fikarcnyit se enyhít. Hova tévedtél? Szirti fenyves erdő suttogja, amit te sohase tudtál, lelked kifordult, villámterhes felhő, szédült bolondot gyilkos viadukt vár. 70

71 Oláh János Ennyi tévhit Felvijjog a vágy, mint a vészfék, halott madár, eldördült, süket érzék. Lehullani vagy mégis fennmaradni, magunkat soha, soha meg nem adni? Esőérzet gyötörte buta hangyák, túlélő módba szédülnénk, ha hagynák: mindent reméltünk, de már nem remélünk, hisztériába hökkent furcsa létünk. Ennyi tévhit egyetlen pillanatban, titok-levest fortyogó ősi katlan: százszor reménytelen is azt reméltem, nem kell azért a semmivel beérnem. Aki vesztes voltam, vesztes maradtam, mégsem nyílt meg a föld alattam. Magához vonzott durván, mint a mágnes. Találgattam: élet ez vagy halál ez? Csukott szemmel a pirkadat jön, s vele kiégve minden ösztön, létlen lét öle, öntudatlan boldogság-téboly, mit föladtam. 71