Lőrincz L. László AZ ÉJSZAKA DOKTORA

Átírás

1 Lőrincz L. László AZ ÉJSZAKA DOKTORA REGÉNY MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1975

2 TARTALOM Előszó 2 I. Ház a város szélén 3 II. A szultán és én 12 III. A lázadás 20 IV. Kunyhó a nádasban 30 V. Korbács és hüvelykujj efendi 39 VI. A lázadás vége 49 VII. Első csapás a palotákra 59 VIII. Évek, amelyekben nem történik semmi 69 IX. Szultanijétől Bagdadig 78 X. Nizám 87 XI. Baljós jelek 96 XII. Korbács efendi 105 XIII. A találkozás 114 XIV. Az utolsó felkelés 123 XV. Az utolsó napok 132 XVI. Az el nem küldött levél 141 Tizenhárom éven felülieknek A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Majtényi Zoltán. Szakmai ellenőr: Sárközi Aliz Műszaki vezető: Gonda Pál. Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Wagner Orsolya példány, 19,2 (A/5) ív, MSZ Alföldi Nyomda, Debrecen IF 2295 e

3 ELŐSZÓ Először Szamarkandban találkoztam vele. Régi, kézzel írott kódexeket böngészgettem a városi könyvtárban, amikor egy orvostudományi mű gyógynövény- és horoszkópábrázolásai között furcsa portréra lettem figyelmes. Fekete szemű, fekete hajú fiatalasszony nézett velem farkasszemet az évszázadok során megsárgult lapról, arcának enyhén kiemelkedő csontjai mongol származásról árulkodtak. Már-már továbblapoztam, de a szemek mintha makacsul belém kapaszkodtak volna, mintha visszahívtak volna az évszázadokkal ezelőtt elmúlt világba. Szinte éreztem, hogy a fekete szemekből delejes varázs árad; őszinteség és állhatatosság. Továbblapoztam, majd újra vissza a képre. Nem tudtam szabadulni tőle. Kit ábrázol ez a rajz? kérdeztem végül is a szolgálatot teljesítő könyvtárosnőt. A Hakimát hangzott a válasz. Ön talán még sosem hallott róla? Szégyenszemre kénytelen voltam bevallani, hogy bizony eddig még nem találkoztam a nevével. Jöjjön be hozzám egy teára! hívott az idős asszony, és bevezetett a könyvtárterem melletti dolgozószobájába. Felvette a telefont, valakire rábízta az olvasótermet, és zöld teát hozatott. Aztán az egy csészéből sok lett, és már öreg este volt, amikor elköszöntem tőle. Jöjjön máskor is! hívott búcsúzóul. Hiszen maga alig hallott valamit a mi régi világunkról! Természetesen megígértem, hogy amint lehet, visszatérek. Már-már kiléptem az utcára, amikor valami eszembe jutott, és visszafordultam. Szerencsére még ott állt a küszöbön, és nézett utánam, várta, hogy eltűnjek a keleti város forgatagában. És mi lett Hakimával a szultán halála után? kérdeztem szinte kiáltva a küszöbön túlról. Megvonta a vállát. Száműzték valahová, de hogy hová, nem tudja senki... Búcsút intettem, és kiléptem az utcára. A szemerkélő esőben vidáman villogtak a neonok, s Timur sírja felől idehallatszott a külföldi turistákat hívó buszok tülkölése. Évekkel később Mongóliában a Dél-Góbiban jártam néprajzi gyűjtőúton. Esteledvén, a munka befejeztével tábortüzet gyújtottunk a jurtatábor szélén, és magnetofonomat immár békén hagyva, csendben élveztem az öreg mesemondó szavait. Amikor befejezte a jó és a rossz királyfi történetét, eszembe ötlött valami. Mondd csak, öreg kérdeztem, kinek a sírja az a kővel kirakott, a Szent-hegy irányában arra kelet felé? Az öreg meggyújtotta a pipáját, és hosszú szárával a megadott irányba mutatott. Az? kérdezte tétovázva. Hát a doktornő sírja... Miféle doktornő? Valahonnét a turkiak földjéről jött nagyon régen vakarta meg a fejét az öreg, sokat én sem tudok róla... De mondják, hogy nagyszerű orvos volt, és hogy a szegényeket gyógyította. Azt is mesélik, arra tüzelte a népet, hogy lázadjanak fel a gazdagok meg a papok ellen... De hát nagyon régen történt már ez a dolog. Akkor egyszerre világosság gyulladt a fejemben. Az öreg pásztort azonban hiába kérdezgettem, nem tudott többet a titokzatos doktornőről, és azóta sem sikerült senkit sem találnom Mongóliában, aki még ennyit is hallott volna róla. Amikor legutoljára a Góbiban jártam, hiába kerestem az öreg jurtáját. Még a nyár elején meghalt mondta egy táborbeli legényke. Nem is tudom, ki mesél majd eztán nekünk? Alig vártam, hogy hazaérhessek a fővárosba, s még azon a héten munkához is láttam, így született meg az éjszaka doktorának a története. 3

4 I. HÁZ A VÁROS SZÉLÉN Az utóbbi időben, amióta a szultán állapota romlott, gyakran előfordul, hogy éjszakánként is magához kéret. Már hónapok óta a palotában lakorn. közvetlenül Öldzsejtü lakosztálya mellett, a bíborszobában. Eleinte ugyan még zavart a falak égő kárpitja, amely úgy csillog az ablak alatt elhaladó őrök fáklyáinak a fényében, mintha kigyulladtak volna a nehéz selymek és faliszőnyegek, de aztán lassan beletörődtem. Tudom, a szultán örömet akart szerezni vele, hogy fiatalon elhunyt anyja kedvenc szobájában jelölte ki szállásomat, és nem volt erőm visszautasítani jóindulatú ajánlatát. Azóta egyre tűröm a falikárpit esztelen ragyogását és a szőnyegek színpompáját, pedig fáradt szememnek inkább biztatóbb, barátságosabb fényre lenne szüksége. A szultán szobájától mindössze egy keskeny folyosó választ el, ezen éjjel-nappal kivont karddal állnak az őrök, vigyázzák Öldzsejtü nyugtalan álmát vagy borús ébrenlétét. Régebben természetesen nem a palotában laktam, hanem az apám házában, a piactér mellett. Éjszakáimat akkor még nem kellett másnak szentelnem, olvasgathattam az arab kéziratokat, amelyeknek annyit köszönhetek, eltöprenghettem a perzsa mágusok tanításain, vagy aludhattam kedvemre, ha éppen álom ülte meg szemeimet. Aztán a szultán megbetegedett. Még most is úgy emlékszem arra a régi napra, mintha csak ma történt volna. Nyugtalanul járkáltam a szobámban ablaktól ablakig, hiszen kedvenc arab filozófusom ritka kéziratában durva logikai hibát véltem felfedezni. Éppen azon töprengtem, hogy vajon az általam annyira csodált tudós kalifa tévedett-e akkorát, vagy a későbbi korok felületes másolóinak tulajdonítsam a kézirat hibáját, amikor az öreg Zulfikár, apám hű mindenese, kopogtatott az ajtón. Bosszúsan pillantottam a belépőre, mert semmi sem tudott annyira bosszantani, mintha akkor zavarnak, amikor gondolkodom. De azt is tudtam, hogy csak nagyon nyomós ok késztetheti a szokásaimat annyira ismerő és tisztelő Zulfikárt, hogy a délutáni töprengőidőben megzavarjon. Zulfikár mindig mosolygó arca most mintha kissé borúsabb lett volna a szokottnál, s lágy hangja is mélyebben zengett. Bocsáss meg, Hakima mondta szinte védekezve, tiszteletreméltó apád, Csobán úr kíván szólani véled... így mondta mindig: Csobán úr, és sohasem Csobán bég vagy,,bej, vagy,,vezír vagy valami más. Tudta jól, hogy apám nem szereti Mohamed vallásának titulusait, és bármennyire is lázadozott ellene egyszerű lelke, nem mert apám akarata ellenére tenni. Azt hiszem, két dolog töltötte be az életét: a Próféta és apám szolgálata. Zulfikár arcáról tüstént leolvastam, hogy valami fontos esemény történhetett. Hiszen amióta Hakima lettem, családom minden tagja, a szolgákról nem is beszélve, csendes tisztelettel nézett rám, s még apám is, aki pedig mindenről mindent tudott, tiszteletben tartotta lánya néha fölöttébb különösnek tetsző kívánságait. Soha nem fordult elő az évek során, hogy a délutáni pihenőóráimat megzavarta volna. Gondolataimba merülve lépkedtem le a földszintre vezető lépcsőn Zulfikár nyomában, és csak akkor tértem vissza a valóságba, amikor már-már szinte beleütköztem a hosszú faasztalba, amely mögött apám könyökölt széles támlájú fa karosszékében. A fogadószobában az asztal végén, a karosszék párjában a szultán testőrparancsnoka és bizalmi embere, Serhán gunnyasztott fanyar képpel, mint mindig. Ma azonban, mintha citromhoz hasonlóan sárga feje még sárgább és savanyú mosolya még savanyúbb lett volna a szokottnál. Nem tehettem róla, nem szerettem Serhánt. Pedig ma már tudom, hogy megérdemelte volna a szeretetet. Cinikus mosolya és sárga nevetése mögött jóakaratú lélek lakott, amely igyekezett a rosszat elhárítani az ország felől, s a népszerű intézkedések egész garmadája, amelyekért a nép Öldzsejtüt istenítette, neki volt köszönhető. Citromfeje vagy talán citromszíve mélyén átérezte a birodalom ügyes-bajos dolgait, és nem fordulhatott hozzá valaki nagy bajában, hogy legalább jó tanácsot ne kapott volna tőle. Most már azonban sajnos késő. Valahol Tebriz környékén nyugszik jeltelen sírjában, s talán még a föld alól is kinyúlik vékony karja, hogy pajzsot tartson a halálra ítélt uralkodóház arra többnyire érdemtelen tagjai fölé. Akkor azonban még messze volt a haláltól, és jöttömre felpattant, mintha rugók lökték volna ki a székéből. 4

5 Üdvözöllek, Hakima! mondta, és két karját a mellén összefonva, mélyen meghajolt. Urunknak és parancsolónknak az üdvözletét és jókívánságait hozom. Meghajtottam a fejem, de nem hajoltam meg, és nem fontam karba a kezem, ahogy ezt egy férfitól megkívánták volna. Csupán csak bólintottam, ami azt jelentette, hogy megértettem, amit mond, és várom a folytatást. A folytatás azonban, úgy látszott, nem volt könnyű még az annyit tapasztalt Serhánnak sem. Előbb segélyt kérőén apámra pillantott, de amikor látta, hogy az mélyen elmerül az asztal cirádáinak tanulmányozásában, lélegzetet vett, és megkísérelte elmondani küldetése célját. Nézd, Hakima kezdte, őfelsége sokra becsül téged, és jól tudod, hogy tulajdonképpen mi mindent köszönhetsz neki... Ezért arra kér, hogy... itt megbicsaklott a hangja, és segélyt kérőén ismét apámra pillantott. Jeges rémület szorította össze a szívem. Igen, tudom, hogy nagyon sokat köszönhetek a szultánnak, hogy nélküle már régen valamilyen ismeretlen uralkodó valahányadik felesége lennék egy távoli országban ahelyett, hogy... De csak nem akar az idős és beteg szultán a háremébe vinni?... Megfordult előttem a világ, és az arcomra is kiülhetett a rémület, mert a sokat tapasztalt Serhán nem habozott tovább, és kibökte látogatása célját. Citromszíve bizonyára megsejthette, hogy mi megy végbe bennem, és talán meg is sajnálhatott, amikor jéggé fagyott arcomra pillantott. Urunk arra kér mondta most már sietve, hogy látogasd meg, és vizsgáld meg, kutasd ki betegsége okát, mert nyilván előtted sem titok, hogy jó ideje beteg... Arra kér, hogy amilyen gyorsan csak lehet, ejtsd meg a vizsgálatot, és ha úgy gondolod, hogy megpróbálkozol a gyógyítással is, urunknak az sem lesz ellenére... Persze előbb meg kell mondanod, hogy mit szándékozol tenni tette hozzá óvatosan. A jég leolvadt a szívemről. Megkönnyebbülten fellélegeztem, de aztán éreztem, hogy a jég ismét rám telepszik. Aztán szinte akaratom ellenére mégis szabadkozni kezdtem: De hát az arab orvosok és a... és itt megálltam, mert nem akartam kimondani, amit különben mindenki tudott, hogy a szultán kuruzslókkal és régi idők sámánjainak a leszármazottaival is gyógyíttatja magát. Serhán úgy tett, mintha nem venné észre zavaromat, és nem is válaszolt a kimondatlan kérdésre. Az arab orvosok kúrája nem hozta meg a várt eredményt mondta szárazon, de ezt majd urunk személyesen mondja el neked... Én a magam részéről csak arra kérlek, ne vesztegesd az időt. A szultán szívesen venné, ha tüstént velem jönnél... Lassan megráztam a fejem. Nem tehetem mondtam komolyan, ha eredményt akarok elérni, vagy legalábbis többet tenni, mint az arab orvosok, akkor fel kell készülnöm a gyógyításra... Először az orvosokkal is beszélnék... Savanyú arcán láttam, hogy már előre felkészült az általa tipikusan női tulajdonságnak tartott aggályoskodásra. Mélyet lélegzett, aztán megadóan kérdezte: Mondd, Hakima, aztán meddig tartanának azok az előkészületek? Rövid ideig haboztam, mielőtt válaszoltam volna, hiszen végtére is nem mondhattam el neki, hogy mire kell az idő. Holnap este már a palotában lehetek mondtam látszólag elgondolkozva, s ha urunk is úgy kívánja... Bizonyára úgy kívánja! mondta határozottan Serhán, mielőtt még a mondatot befejezhettem volna. Tehát holnap este ismételte hangosan, aztán puhán visszacsusszant a karosszékbe, ahonnét jöttömre felemelkedett. Ezt úgy is értelmezhettem, hogy vége a kihallgatásnak. Az ilyen dolgok pedig mindig az arcomba kergették a vért. A saját házamban, ahol szentként tisztel rokon és szolga, engem, aki ha az utcán végigmegyek, ismeretlenek hajolnak meg előttem, és reszkető kezükkel illetik köntösöm szélét, egy ilyen citromfejű katona kegyesen elbocsát, mint egy szolgálólányt?!... Na megállj, citromfejű! Uram... szólítottam meg látszólag bátortalanul. Tessék? kapta fel meglepetten a fejét, hiszen azt hitte, hogy már régen elhagytam a szobát. Számára szokatlan volt, hogy egy nő még akkor is marad, ha egy férfi elküldi. Mi lesz a szultán testével? kérdeztem, és azon igyekeztem, hogy elpiruljak, ami, sajnos, most sehogy sem akart sikerülni. Hiába, nem könnyű annak pirulni, aki Bagdadban éles késekkel meztelen 5

6 testeket szabdalt, és beletekintett a természet legtökéletesebb teremtményének belsejébe. Számomra az emberi test olyannyira megszokott volt minden szépségében és fertelmességében, mint a halott tárgyak. Hogyhogy a testével? kérdezett vissza meglepetten Serbán. Jól tudod, uram, hogy a szultán testét nem érintheti nő a háremen kívül... A citromfejű eltátotta a száját, aztán újra becsukta. Megvakarta a tarkóját, és tanácstalanul az arcomba bámult. De hát miért kellene érintened? kérdezte végül, és megvonta a vállát. A jó orvosnak nem kell a beteget összevissza tapogatni ahhoz, hogy meggyógyítsa. Ránézel és megmondod, hogy mi a baj, milyen orvosság kell meg ilyesmi, és kész. Látszólag gondterhelten megcsóváltam a fejem. Amit én tanultam, csak akkor tudom alkalmazni, ha érinthetem is a beteg testét... Messziről csak a mágusok gyógyítanak, de azok is csak a lelket, a testet nem. Vagy beleegyezik a szultán, vagy sem, de ezt előre tudnom kell... Majd megkérdezem, és értesíteni foglak róla mondta rövid habozás után. Magamban pedig nagy-nagy elégtétellel láttam, hogy a sárga fej lassan pirosodni kezd, és a szemem láttára változik át a citromból kissé éretlen naranccsá. Ekkor megfordultam, és lassan elhagytam a szobát. Szobámba érve végigdobtam magam a kereveten, és kezembe temettem az arcom. Ideges remegés jött rám, mint mindig, hogyha fárasztó munka vagy nagy figyelmet követelő beszélgetés után felenged bennem a feszültség. Levetettem a köntösömet, hanyatt feküdtem, karjaimat magam mellett nyugtattam, és igyekeztem minden izmomat elereszteni. Úgy tettem, mint a karavánvezetők Bagdad és Tebriz között, ha az út fáradalmait rövid percek alatt akarják kipihenni. Magam is nemegyszer feküdtem a száradt pálmák alig árnyékában, és tíz perc eltelte után frissebben keltem, mint amikor elindultunk. Csak az izmokat kell nagyon lazán tartani, és nem gondolni semmire. Egyre lassítottam lélegzetem ritmusát, de még az előtt a pont előtt megálltam, ahol már az alvás következik. Nem akartam aludni, csak pihenni. Percek múltak halotti csendben, és éreztem, hogy a fáradtság úgy kifolyik belőlem, mint szivacsból a beszívott víz, ha magasba tartom a fürdőmedence felett. Akkor felkeltem, és járkálni kezdtem faltól falig. A szürkület csak sokára köszöntött rá Szultanijére, de addig úgy elrepült az idő, hogy szinte észre sem vettem. Gondolataim mindegyre visszatértek Bagdadba, ahol fiatalságom legszebb éveit töltöttem. Nem mondhatnám, hogy honvágyam támadt, hiszen végül is ez az én otthonom, régebben Tebriz, ma pedig Szultanije. Itt él mindenki, akit szeretek, ez a föld a hazám, e nép gyermekének tartom magam, amely hangosan tolong a palota homlokzata előtt az utcán. Mégis jólesett Bagdadra emlékeznem... Aztán lassan visszatértek gondolataim a távoli világból szobámba. Az ablakhoz léptem, és kitártam a szárnyakat. Langyos esti légáramlat áradt be az ablakon, hátára kapta a mennyezeti lámpáról lecsüngő papírdíszeket, mint a kínai sárkányokat a Sárga-tenger felől érkező éjszakai szél. Az esti áramlattal együtt az utca lármája is berontott a kitárt szárnyak között. A piactéren a vízárus még mindig kínálta a friss vizet, s az utcai borbély harsogva hahotázott saját anekdotáin, melyekkel vendégeit és a köréje csődült hallgatóságot szórakoztatta. A városon kívüli távoli kertekből érett alma illata lopódzott a szobámba, tevék távoli nyihogása, békabrekegés és az őszi este annyi más rejtélyes, de mégis kedves zaja. Meghúztam a kerevet oldalára erősített bojtos végű zsinórt. Szinte hallani véltem, hogy az első emeleten megszólal a csengő, és Fatima futva megindul a lépcső felé, hogy a szobámba kapaszkodjék. Hájas teste remeg az igyekezettől és a kötelességtudattól, hisz a nappal és az éjszaka minden órájában készen áll, hogy kéznél legyen, ha a Hakima hívja. Léptek csosszantak a küszöb előtt, s a kövér, jóindulatú arc bekukkantott az ajtórésen. Gyere, Fatima! intettem, s bár legszívesebben magam is elmosolyodtam volna, arcom szigorúan kemény maradt. Ez az arckifejezés visszariasztja Fatimát az anyáskodó féltéstől, amellyel unos-untalan elhalmozott, s amelyet akkor annyira terhesnek éreztem. 6

7 Fatima előbb körülkémlelt, mintha valami összeesküvő tanyára lépne, és csak aztán jött be a szobámba. Féltő pillantása aggodalmasan állapodott meg határozott arcomon.,,a prófétára, mit talált ki már megint! villogta a riadt szempár. Átöleltem a vállát, és a kerevetre ültettem. Fatima mondtam olyan lágyan és megnyugtatóan, ahogyan csak tudtam, én most elmegyek, és lehet, hogy csak reggelfelé jövök vissza... Fatima pontosan úgy viselkedett, ahogy vártam. Enyhe kis sikkantás hagyta el az ajkát, aztán a szája elé kapta a kezét. Szeme, mint a haldokló őzé, néma szemrehányással meredt rám. Ha őfelsége palotájából üzenet érkezik, mondd, hogy a Hakima nem érzi jól magát, és lepihent. Mondd azt is, hogy ha urunk úgy kívánja, holnap este a palotában leszek. Ennyit mondj csak, Fatima... Most pedig add a köpenyem! szóltam rá határozottan, belefojtva a szót. Fatima némán felemelkedett, de szemrehányó szemét egy pillanatra sem vette le rólam. Szinte vakon nyúlt a kerevet karfája felé, s akasztotta le róla a már odakészített, széles kámzsájú köpenyt. Úgy érezhette, hogy bűnrészességet vállal, ha bármiben is a segítségemre cselekszik. Pedig én ekkor már rég nem gondoltam Fatimára. Gondolataim ismét messzire szálltak, s anélkül hogy tudatában lettem volna mozdulataimnak, lehúztam a csuklyát, hogy teljesen eltakarja az arcom. Megveregettem Fatima párnás vállát, és elhagytam a palotát. A keskeny utcákat szegélyező házak vályogfalai ontották a meleget. Az utca mélyére szinte semmi sem jutott el a városszéli enyhe levegőből, amely két emelet magasságban cikázott az alacsony viskók felett. A házacskákban mindenfelé fények gyúltak, de az élet ilyenkor kora ősszel még inkább az udvarokban és az utcákon zajlott. Az udvarok falai mögött itt is, ott is tüzek égtek, s a tűz körül ültek vagy hevertek a szomszédok és ismerősök. Sült bárány illata keveredett a nyers fa könnycsalogató füstjével. A piactéren az árusok már összecsomagolták cókmókjukat, csak egy-egy részeg dülöngélt és dünnyögött magában, vagy a teret szegélyező fák törzsébe kapaszkodott. Csuklyás köpenyem belső tartójában megmarkoltam kétélű tőröm nyelét. A piactéren túl már a külváros következik, girbegurba sikátorokkal, bűzlő kanálisokkal, rothadó szeméthalmokkal. Jól teszi az éjszakai vándor, ha errefelé a tőre nyelén tartja a kezét. Szerencsére már sokszor megjártam éjszakánként ezt az utat, és szinte minden követ ismertem, amely a földön hevert. Ahogy befordultam az első sikátorba, kihúzódtam az utca közepére. Igaz, hogy így inkább megláthatnak, mint ha a falhoz lapulva osonok, de legalább az udvarokból nem ér el az orgyilkosok tőre. Ezekben az utcákban már annyian tűntek el nyomtalanul, hogy újabb fővárost alapíthatna a szultán, ha az elveszettek valamilyen csoda folytán egyszerre előkerülnének. Elég egy figyelmetlen pillanat, egy kicsapódó ajtó, egy rövid villanás, s az éjszakai utas soha többé nem kerül elő, amíg csak meg nem fújják a végítélet harsonáit. Kezem a köpeny alatt egyre szorította a tőr markolatát. Tudtam, hogy nem hiába hordom magamnál, ha egyszer szükségem lesz rá, gondolkodás nélkül használni is fogom. Semmi undorítót nem éreztem, amikor arra gondoltam, hogy esetleg élő ember húsába kell beleszúrnom, s kioltani vele valakinek az életét. A bagdadi évek megtanítottak, hogy nemcsak a test, de a lélek bűneit sem árt néha késsel gyógyítani. Aztán minden baj nélkül elhagytam a sikátorokat, és kiértem a kanális partjára. Végigsimítottam a homlokomon, és igyekeztem minél kevesebbszer lélegzetet venni. Valahányszor csak erre jártam, megdöbbentett a szag és az a szörnyűség, amely beszennyezte a patak vízét. Döglött malacok, piszkos és véres ruhadarabok, emberi ürülék úszott vagy lebegett a parti fák vízből táplálkozó gyökereibe akadva. Sejtettem, hogy ebből a bűzből és szemétből jön annyi baj ránk: a döghalál és a kiütéses betegségek. A kanális partján mindig eszembe jutott Ibn Fadlán a bagdadi akadémiáról, az öreg, szakállas professzor, a tisztaság megszállottja. Higgyetek nekem mondta nemegyszer, minden betegség a piszokból fakad, meg a bűzből. Lehet, hogy a betegség nem más, mint egyszerűen Allah átka, amiért bepiszkoljuk a folyókat, s a városok utcáira hajigáljuk az ürüléket! Allah büntet bennünket betegséggel, bélpoklossággal, halállal! Menjetek ki a városokból a kertekbe, a levegőre, a tiszta vizű patakok mellé, éljetek a természetben! Látjátok, a döghalál is ott pusztít leginkább, ahol a mocsoktól nem látni az embereket, ahol a szegények a piszokban henteregnek! Ha nem így lenne, miért ők hullanának rakásra, mint ősszel a legyek?... Ostobaság! morogta mellettem ilyenkor halkan 7

8 olajos bőrű szőnyegtársam a messzi Indiából. Azért a szegényeket öli a járvány, mert nincs mit enniük, s a soványakat előbb elviszi a nyavalya, mint a kövéreket! Még máig sem tudom, hogy mi az igazság, s a szemét és a betegségek összefüggenek-e, de ha nem is, az utcákra és a vízbe hajigált bűzlő halmok szaga és látványa egyaránt undorító. Lassan elmaradt mellőlem a kanális. A sikátoroknak vége szakadt, s a városszéli kerteket szegélyező fasorok árnyékában osontam tovább. A levegő egyre kellemesebbé vált, és a mindig fúvó, lágy szellő meglebegtette köpenyemet. A tőr nyelét azonban még mindig nem engedhettem el. Igaz, a kertek között már nagyobb biztonságban érezhettem magam, de a veszély még nem múlt el egészen. Előfordulhat, hogy a fasorok között leselkednek rám gonosz szándékkal. A nyárfák csúcsa hajladozott a szélben, s a levelek susogása furcsa ritmust adott az éjszakának. Míg a sikátorban lopództam a folyó felé, a berkekben és a kanálisparti füzesekben elhallgatott a békák és a vízisáskák dala. Talán a feltámadó szél, talán a felhők mögül ki-kibukkanó hold hallgattatta el harsány kórusukat. Csak a nyárfák levelei énekelték susogó éneküket, s adták át magukat a magasban nyargaló szellő simogatásának. Az almafasor után jobbra tértem, lefordulva a gyalogútról. A ház beljebb állt, egy gyümölcsöskert közepén, magasra nőtt füzekkel körülvéve. Ha valaki nem ismerte a helyét, nyugodtan elhaladhatott a főcsapáson anélkül, hogy észrevette volna. A sötét habarccsal bemázolt falak, az árnyékot adó bokrok még a holdfényben is csaknem láthatatlanná tették a házikót. Gazdái bizonyára a városban élnek, és csak nyári estéken töltik itt az idejüket, amikor a házak között már tűrhetetlen a meleg, hiszen itt a rétek közepén, a fák hűvösében sokkal elviselhetőbb a nyár. A háztól néhány lépésnyire behúzódtam a magas, kétcsúcsú fűzfa alá. Most volt csak igazán szükségem az óvatosságra. Hátam a fa törzsének támasztottam, magamban lassan ötszázig számoltam. Közben le nem vettem szemem az útról. Ha valaki követett, hamarosan elő kell, hogy bukkanjon a sötétből. Aztán végére értem a számolásnak, de még továbbra is mozdulatlanul maradtam; ma valahogy olyan furcsán vert a szívem, mintha ismeretlen rossz leselkedne rám. Persze az is lehet, hogy csak a szultán meghívása váltotta ki bennem a balsejtelmet. Valahol a távolban bagoly huhogott. Ekkor határozott léptekkel az ajtóhoz siettem. Kétszer jó erősen lefelé nyomtam a kilincset, és mozdulatlan maradtam. Az ajtó lágy nyikorgással félig kitárult, felém tátva sötét száját. Óvatosan keresztülléptem a küszöböt, és vakon meresztettem a szemem a sötétbe. Az ajtószárnyak halk kattanással zárultak be mögöttem. Lassan eleresztettem késem nyelét, és belesuttogtam a sötétbe: A Hakima vagyok! Valaki ekkor gyengéden megfogta a könyökömet, és a kerevethez húzott. Amint lábaimmal megéreztem a heverő szélét, megkönnyebbülten rákuporodtam. Közben a másik szobában fény gyulladt, s Toker behozta az olajmécsest. Busa bajusza furcsa árnyékot vetett a falon. Üdvözlünk, Hakima mondta tisztelettel, s a lámpát felakasztotta a szoba mennyezetéről láncon függő horogra. Pontosan heten voltunk, mint az ősi legendákban a vitézek, akikről még valaha régen az apám mesélt. Régmúlt hazánk vitézei, akik az óriás hegységben harcoltak a démonokkal, még abban a magas hegyek közé ékelt, boldog hazában, amely talán sohasem létezett... Valamennyiüket ismertem, és úgy szerettem, mintha a testvéreim lettek volna. Késtél, Hakima mondta a szép Juszuf, és barátságosan rám mosolygott. Mosolyában mindig többet éreztem, mint barátságot, bár Juszuf rajongó pillantásain kívül semmivel sem merte tudomásomra hozni, hogy talán több vagyok számára, mint egyszerűen Hakima, azaz doktornő. Nem éreztem magam valami jól, Juszuf mondtam az igazságnak megfelelően, s ahogy a testvérek teszik, karjára fektettem a kezem. Juszuf szemében szinte földöntúli csillogás gyúlt, amilyet eddig még sohasem láttam benne. Persze az is lehet, hogy csak az őszi este varázsa láttatott velem olyasmit, ami valójában ott sem volt Juszuf szemében. Mégis elhúztam a kezem. Elkaptam zavarosan szomorkássá váló pillantását, és a szégyen pírja öntötte el az arcom. Jóságos istenek az égben, hát mi történt velem? fohászkodtam magamban, és hogy zavaromat palástoljam, az alacsony asztalkán álló gyümölcsöstál felé nyúltam. 8

9 Történt valami, Hakima? kérdezte a sarokban kuporgó öreg, aki miatt tulajdonképpen a ma estéli útra vállalkoztam. Mély, üresen kongó hangja mintha a föld alól érkezett volna. Nem fejezett ki sem érdeklődést, sem örömöt, sem kíváncsiságot. A gyümölcs után nyúló kezem megállt a levegőben, aztán visszaejtettem az ölembe, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Beszélni szeretnék veled mondtam csendesen. A többiek szó nélkül vették tudomásul, hogy mi a szándékom, és engedelmesen felemelkedtek. Kissé bántott, hogy talán megsértem őket, és magam is velük tartottam a másik szobába. A Vak a sarokban maradt, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. A szoba közepén a hosszú asztalon letakarva feküdt a halott. Lábai kilógtak a kopott takaró alól, vékony, finom női lábak... Ma nem dolgozol, Hakima? kérdezte Feriz, aki, akárcsak én, megjárta Bagdadot is. Fáradt vagyok, Feriz mondtam, és a falhoz támaszkodtam. Végignéztem, amint a többiek előkészítik a késeket, és kitakarják a rongyokba csavart edényeket. Ha nem lett volna beszélnivalóm a Vakkal, magam is közéjük állok. Soha nem töltött el semmi olyan örömmel, mint a tökéletesség tökéletessége, az emberi test látványa. Büszkén nyugtattam rajtuk a szemem. Ferizt és a Vakot kivéve valamennyien az én tanítványaim, pedig jóval idősebbek, mint én. Én magam alig múltam huszonöt, míg a többiek már a harmincas évek közepén járnak. Mégis én nyitottam fel a szemüket a látásra, én ültettem gondolatokat a fejükbe. Korábban ők is Mohamed híveitől tanulták az orvostudományt, s az emberi testet szentnek és érinthetetlennek tartották. S én tanítottam meg őket rá, hogy minden eszköz megengedett, ha a tökéletesség tökéletességét akarjuk megmenteni az élet számára. Eredj, Hakima mondta a ház bérlője, Omár, és bátorítóan rám mosolygott. Láttam, hogy nyoma sincs benne sértődésnek, és hogy ezt el is higgyem, gyengéden megveregette a vállam. Visszatértem a Vakhoz a másik szobába. Mögöttem becsukódott az ajtó, s tudtam, hogy számukra mostantól megszűnt a világ, semmi sem fontos többé, csak az izmok, a csontok és a zsigerek. Már dolgoznak is, Hakima mondta az öreg. Büszke lehetsz rájuk... Mindent neked köszönhetek én is, ők is mondtam őszinte rajongással a himlőhelyes vak öregember iránt, akinek annyi hálával tartozom, hogy egy élet is kevés lenne viszonozni. Az ember néhány apró segítségen kívül mindent önmagának köszönhet. Más nem tud sem gondolkodni, sem cselekedni helyette. Csak bizalom kell mindenkihez, és sokan méltókká is válnak a bizalomra, mint ahogy te is méltó vagy rá, Hakima... Kérlek, ne nevezz Hakimának könyörögtem, mint mindig. Olyan furcsa, hogy te is így nevezel, aki egyszerűen leányodnak is szólíthatnál. Hakima vagy nekem is és mindenkinek! mondta a Vak ellentmondást nem tűrő hangon. Hakima vagy, és az is maradsz! Neked már kinyílt a szemed a világra, és a sötétség helyett a világosságot látod! De miért akarsz szólani vélem, Hakima? Várakozóan forgatta a botját, és üres szemgödreit felém fordította. Valahogyan nehezemre esett elkezdeni. Nem mintha szégyelltem volna tanácstalanságomat a Vak előtt, csak nem szerettem volna zavarosan, összevissza beszélni annak az embernek, aki előtt a logika szent volt és sérthetetlen. A szultán beteg kezdtem lassan. A bot forgása egy szempillantásra megtorpant, hogy aztán azonnal ismét elinduljon. Folytasd! mondta kissé megemelve a hangját. Ma nálam volt a testőrgárda parancsnoka, Serhán, és a szultán nevében arra kért, hogy költözzek a palotába, mert az arab orvosok nem értek el eredményt... Természetesen nem tehettem mást, és igent mondtam, de csak azzal a feltétellel, hogy érinthetem a szultán testét... Beleegyezett? Még nem tudom, hiszen Serhán csak a feltételemet továbbítja a szultánnak... Bele fog egyezni morogta az öreg. Tulajdonképpen tanácsért jöttem hozzád mondtam. Talán kiszivárgott valami az arab orvosoktól, ami megkönnyíthetné a helyzetemet. A szultán meg fog halni mondta az öreg egyszerűen. 9

10 Hogyan? akadt el a hangom, és némán meredtem rá. A Vak a semmibe mélyesztette szemgödreit, és halkan megismételte: A szultán meg fog halni. Reggelente vért köp, és a halál pirosa is kiült már az arcára... Persze nem olyan gyorsan, mint a döghaláltól vagy a vérhastól. Évekig is eltarthat, amíg eltávozik... Rettenetes suttogtam. A Vak megforgatta a botját. A halál önmagában nem rettenetes... Nincs valami orvosság a betegségére? kérdeztem inkább kíváncsian mint szomorúan. Sem az arab orvosok, sem mi nem tudunk már segíteni rajta mondta szárazon az öreg. Ismered a tüdőt, úgy, mint jómagam. Ismered a betegséget is. Ha egyszer elkezdődik, csak a halál vethet véget neki. Ebből a betegségből nincs gyógyulás. Apám mesélte valaha, hogy abban a régi hazában frissen vágott csikók vérét adták a tüdő betegsége ellen próbáltam visszaemlékezni apám szavaira. Lehet, de az sem segített... Hát mégis vannak gyógyíthatatlan betegségek? kérdeztem csüggedten az öreget. A Vak szórakozottan forgatta a botját. A világon minden valamiből származik mondta végül elgondolkozva. Ha leég a ház, attól van, hogy valaki felgyújtotta. Ha a fák levelei mozognak, azért van, mert fúj a szél. Semmi sincs a világon, aminek ne lenne oka, semmi sincs, amit ne valamilyen erő hozott volna létre. A kérdés csak az, hogy ezt a valamit felismerjük-e... Ha azt a valamit megszünteted, megszűnik a jelenség is, amire felfigyeltél. Ha vizet öntesz a tűzre, elalszik, és nem ég tovább a ház. Csak tudni kell, hogy épp a víz oltja a tüzet. Ha ezt nem tudod, nem marad más hátra, mint imádkozni vagy ráolvasni, mint ahogy a szultán orvosai is teszik, egészen addig, ameddig a ház porig égett... Értelek mondtam csendesen. Az ember teste is ilyen ház, amely időnként lángra kap. Csak azt kell tudnunk, hogy hol lángol, és hogy mit kell a láng rá ontanunk. Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor már egyszerű az egész... Persze csak akkor, ha még idejében cselekszünk. Ehhez azonban ismerni kell a házat bólogattam. Erre tanítottalak gyermekkorodban, és büszke vagyok magamra, hogy sikerült megértetnem veled. Ha mindenki felfogná, nem lenne annyi gond és baj... De a szultán vért köp mondtam, hogy visszatereljem a gondolatait. Igen, a szultán meg fog halni... És ha meghal, még rosszabb idők következnek ránk. Ha Abu Szaid lesz az új uralkodó, amitől az istenek óvjanak bennünket, az ostobaság igájában nyögünk majd valamennyien. Visszaállítja Mohamed vallásának uralmát, és akkor vége az emberi gondolat szabadságának. De hiszen ezt te is tudod. Láttad Bagdadot... Láttam mondtam csüggedten, s felrémlettek előttem ismét, talán olyan világosan, mint még soha, a Bagdadban töltött évek, az ostoba, fanatikus embertömeg harsogó imái, a pogromok, a kivégzések. Megborzongtam. Bizonyos? kapaszkodtam a kérdésbe, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. A Vak határozottan bólintott. Még amikor láttam, magam is megkíséreltem valamit tenni a téboly ellen. Volt is egy nyilvános vitám Tebrizben a keresztény orvosokkal... ők azt állították, hogy a tüdő betegsége a szentlélektől ered... A szentlélektől? kaptam fel a fejem meglepődve. Igen, azt állítják, hogy a szentlélek benne lakik minden emberben tűz formájában... Aki jó, abban úgy ég, hogy nem égeti meg, aki pedig gonosz, ami persze azt jelenti, hogy nem veti alá magát a keresztény törvényeknek, annak kiégeti a tüdejét. Micsoda gonoszság! sóhajtottam. Csitt! tette ujját a szája elé a Vak, és az ajtóra mutatott. Tudod, hogy Juszufot és a másikat sértené... De hát micsoda ostobaság vettem suttogóra a hangom, hiszen nemcsak a keresztények pusztulnak, mint ahogy Öldzsejtü sem az... De az volt mondta az öreg. 10

11 Jó, mondjuk, hogy az volt. És azt is, hogy ezért bünteti a keresztények istene. De akkor miért a szegények, a szerencsétlenek hullanak sorban minden betegségben, azok, akikért a keresztények istene az egyetlen fiát adta... legalábbis szerintük? Ne vitázzunk most ezen szakított félbe az öreg, mi úgyis tudjuk, hogy az igazság egészen másutt rejtezik, azokat meg úgyis nehéz meggyőzni. A szent könyvekben mindenre van magyarázat... De hát mi sem tudjuk, hogy miért rothad el a tüdő, meg sok más kórra sincs magyarázatunk, pedig mi megtettük azt, amiért halálunk után egyetlen isten sem fogad be a paradicsomába, hiszen egy sem engedi, hogy kilessük műhelyének titkait! Pedig mindenre van magyarázat forgatta botját a Vak. Mindenre kell hogy legyen magyarázat! Még a tüdő rothadására is! És nem a szentlélek égetése! Van valami, amit nem tudunk, amit én sem tudok, de amit sejtek... A tebrizi vitára gondolsz? Amit akkor mondtál? Arra is... Néha már úgy érzem, hogy a kezemben van az igazság, aztán újra kételkedni kezdek benne is meg magamban is... Ha láthatnék, talán más lenne minden... Talán megpillanthatnám... bár a látás nem minden... A látás elvesztése néha felnyitja a lélek szemeit... Persze amiért én élni akartam, ahhoz jók lennének a lelki helyett a testi szemek is... De igaz is, valóban, amíg láttam nem tudtunk a tüdőn semmit sem felfedezni, csak a betegséget magát... Pedig én már Tebrizben mondottam, hogy minden betegségnek van oka, és sokkal kézzelfoghatóbb oka, mint a szentlélek tüze vagy Allah átka! Talán rájöttél valamire? kérdeztem izgatottan. Talán. Még magam sem tudom, és sajnos talán már nem is fogom megtudni soha, hacsak te... Mi az a talán? sürgettem türelmetlenül. Már Tebrizben is mondottam, hogy a kukacos betegségeket a kukacok, másokat tetvek és a bolhák okoznak, s lehet, hogy a tüdőt is valami kukacféle támadja meg... De hát akkor miért nem találunk egyet sem belőlük? Felelj csak rá magad, Hakima! Miért? Mert... és itt megakadtam. Szinte magam is megrémültem a gondolattól, amely villámként hasított belém. Mert? sürgetett a Vak. Talán azért, mert olyan kicsinyek, hogy nem látjuk őket? Talán, mert a szemünk nem elegendő ahhoz, hogy megjelenjenek előttünk? Talán mondta a Vak egykedvűen, és a levegőbe meresztette üres szemgödreit, én is ezt hittem sokáig... Azt hittem, hogy vannak lények, melyeket nem láthat meg a szem... És ma már nem hiszed? kérdeztem izgatottan az új felfedezés lélegzetállító lehetőségétől. Nem! mondta a Vak határozottan. Akkor még nem voltam vak, és nem volt időm gondolkodni. De azóta tudom, hogy a természetben minden az ember méreteihez van szabva, csak akkora, amekkorát az ember maga érzékelni tud. Van-e akkora hatalmas állat, amekkorát már nem látunk? Elképzelhető-e? Persze hogy nem! Nincs semmilyen nyoma, hogy lenne ilyen. És ha nincs olyan nagy, amely meghaladná szerveink érzékelésének a mértékét, miért lenne olyan kicsi, amekkorát szintúgy nem tudnánk észrevenni, mint a nagyot. Válaszolj, Hakima! Nem tudom mondtam őszintén. Nincs és nem is lehet szögezte le a Vak, ez megcáfolná tételünket, hogy a természet tudatosan helyezte az embert az élővilág középpontjába... De hátha a természetnek nincs tudata? Hátha az ember magának köszönheti, hogy uralkodik? Ostobaság, Hakima! Nézz csak körül! Az ember magától nem válhatott uralkodóvá mindenek felett. A természet tudatosan tette azzá, ha csak nem hiszünk a keresztények szentlelkében vagy Mohamed átkában... De akkor mitől van a tüdőbetegség? kérdeztem makacsul. Várj csak, Hakima! csitított, és figyelmeztetően felemelte az ujját. Ha nem kicsik, és mégsem látod őket, akkor milyenek? Láthatatlanok! vágtam rá kissé mérgesen, és megvontam a vállam. Legnagyobb meglepetésemre azonban az öreg beleegyezően bólintott. Úgy van, Hakima, láthatatlanok... vagyis jobban mondva nem láthatók... Nem mindegy? kérdeztem hitetlenül. 11

12 Nem mondta az öreg, és megrázta a fejét, nem láthatatlanok, csak mi nem látjuk őket. Érted, Hakima? Nem egészen ismertem be őszintén. Na, figyelj csak! mondta az öreg, és ismét forgatni kezdte a botját. Visszaemlékszem, hogy annak idején sokat ültem a tengerparti sziklákon, s figyeltem, hogy az aprócska vízipoloskák hogyan játszadoznak, sütkéreznek a meleg áramlatban. Látszólag semmi sem zavarta játékukat, de egyszerre csak egy közülük süllyedni kezdett, és lábaival keservesen kapálódzva egyre mélyebbre tűnt. Aztán lassan elnyelte a mélység. Később aztán láttam a piacon, hogy az áttetsző medúzák megbámulnak a napon, s belém ütött a felismerés: a poloskákat a medúzák húzták a mélybe, csakhogy az emberi szem nem képes felfedezni őket a vízben. Tehát azt gondolod, hogy a tüdőn is... Igen! Azt, hogy a tüdő kukacai is olyan átlátszóak, hogy az emberi szem nem képes felfedezni őket. És ezeket miért alkotta ilyenre a természet? Miért, ha kicsiket nem akart alkotni? Nem tudom mondta a Vak tűnődve, de erre talán még magam is rá fogok jönni. Az átlátszóság ellenmérgét azonban neked kell megtalálnod! A medúza is barna lesz, ha megszárad a napon... Kell hogy legyen valami, ami láthatóvá teszi őket, és akkor már könnyű lesz őket összefogdosni... Most pedig eredj, Hakima, és költözz a palotába! Amíg Öldzsejtü szultán él, és te ott vagy, nekünk is könnyebb... Hogy aztán mi lesz, majd meglátjuk, bár talán jobb lenne valamennyiünknek vaknak lenni... A sikátorokban szempillantásnyi időre sem engedtem el a tőröm nyelét, de a gondolataim egészen másutt jártak. Nem nyugtatott meg a Vak fejtegetése. Ha átlátszóak lehetnek, miért ne lehetnének egészen kicsik is? 12

13 II. A SZULTÁN ÉS ÉN Az utóbbi időben, amióta a szultán állapota sokat romlott, előfordul, hogy éjszakánként is magához kéret. Már hosszabb ideje a bíborszobában lakom, közvetlenül Öldzsejtü lakosztálya mellett. Álmom könnyű, mint a lepke szárnya, de nem azért, mintha a lelkiismeretem tiszta és az életem gondtalan volna, akár a mesékben, hanem mert tudom, hogy Abu, a néger, az éjszaka bármelyik percében beléphet, hogy a beteghez kísérjen. Az ajtómat sohasem zárom be. De mitől is kellene tartanom a palotában, ahol a folyosókat éjjelnappal kivont kardú őrség vigyázza? Csak a széles ágy selymét eresztem le a földig, hogy ne zavarjon a folyosóról beszűrődő fény és az egymást váltó őrszemek halk parancsszavai. Azokon az éjszakákon arra ébredek, hogy a fekete kéz gyengéden rázogatja a vállam. Ébredj, Hakima! suttogja Abu hangja. Ilyenkor aztán, mint a bagdadi bábjátékosok figurái, lélek nélkül lépek le az ágyról, s terítem magamra a köpenyemet, amelyet esténként gondosan karnyújtásnyi távolságra helyezek. Meztelen lábam bársonypapucsba bújtatom. Abu az ajtó előtt várakozik aggódó tekintettel. Erre, Hakima! érinti meg gyengéden a vállam, és mutatja az utat, mintha az elmúlt hónapok alatt nem lett volna időm megismerni a folyosók labirintusát. Mögöttünk két fáklyahordozó világít. Úgy sietünk a folyosókon, mint egy néma, elátkozott menet. A szultán szobájába már csak nekem szabad belépnem. Abu becsukja mögöttem az ajtót, de tudom, hogy éber fülekkel hallgatódzik, s a szultán első kiáltására kivont karddal ugrana nekem. Pedig tőlem igazán nem kell tartania. A szultán a hátán fekszik, feje párnákkal magasra tornyozva. Amióta beteg, a hatalmas ágy függönye soha sincs leeresztve. Tudom, hogy Öldzsejtü retteg a sötéttől. Amióta megtámadta a gyógyíthatatlan kór, rövid percekre sem marad meg világosság nélkül. Talán érzi, hogy lesz még idő, amikor hiába próbálná elhessenteni az örök sötétséget. A falra erősített fémkarokban kevés füstöt adó fáklyák égnek, a mennyezetről olajmécses függ fejmagasságban. Két szolgálóasszony kuporog a sarokban, akik éjjel-nappal a szultán mellett őrködnek, hogy kielégítsék kisebb kívánságait. A nagyobbakra itt vagyok én. Amikor átlépem a küszöböt, a szultán már türelmetlenül nyújtja felém a kezét: Gyere, Hakima! mondja, és mutatja a helyem az ágy melletti tevenyereg formájú ülőkén. Lehuppanok a nyeregre, és várom a panaszait. Beesett arcán a fáklyák lobogó, ugrándozó fényében sárgán világít a bőr. Keskeny, lefelé konyuló bajusza bánatos kifejezést kölcsönöz kerek arcának. Szomorú, fekete szemeiben szinte már az örök belenyugvást látom. Pedig Öldzsejtü nem nyugszik bele semmibe. Egyszerűen nem hiszi, hogy meg fog halni. Vakon bízik bennem, és csodákat vár. Csodák azonban és ezt én tudom a legjobban nincsenek. Vannak erők, amelyek előtt az ember kénytelen térdet és fejet hajtani. Az elmúlt néhány hónap alatt különösen sokat fogyott. Pedig mint a gyermek, olyan engedelmesen aláveti magát minden utasításomnak, mindent megeszik és megiszik, amit csak a parancsomra eléje tesznek. De, úgy látszik, minden hiába. Reggelente gyakran behozatja ezüsttükrét, és hosszasan vizsgálgatja magát benne. Ma mintha jobb lenne a színem, Hakima mondja ilyenkor leplezetlen örömmel. Igen, uram válaszolom álnok módon, hiszen tulajdonképpen ez minden, amit tenni tudok érte. Akkor talán hamarosan a vérzés is elmúlik függeszti rám aggódva a szemét. Azért óvatosnak kell lenni, uram mondom a homlokomat táncolva, ha el is ment a betegség, nehogy visszatérjen! Szinte minden reggel eljátsszuk ezt a kis jelenetet, mint a hitvány színészek. A szultán fekete szemei várakozva néznek rám, hogy a megszokottól eltérnek-e válaszaim. Néma biztatás sugárzik belőlük: Mondj már valami mást is, Hakima, mint ezeket az undorító hazugságokat! Mondj mást, és én akkor elhiszem, hogy meggyógyulok! Szinte könyörögve küldik felém esdeklő sugaraikat a ferdére metszett, beesett szemek. Én azonban nem tudok hazudni. Csak ezt a néhány unott mondatot ismételgetem, amelyről mindketten jól tudjuk, hogy mit ér. Letelepszem a szultán ágya mellé a tevenyeregre, és megsimítom izzadó homlokát. Mint a 13

14 fuldokló a vízbe hajított kötélért, úgy kap a kezem után. Soká jöttél, Hakima mondja szemrehányóan, pedig alig múlhatott el néhány perc azóta, hogy Abut elküldte értem. Pedig siettem, uram darálom a megszokott választ, minden alkalommal ugyanúgy. Rosszat álmodtam, Hakima panaszkodik, mint egy kisgyerek, s még a hangját is elhúzza kényeskedve. Ilyenkor némán simogatom a kezét, és nem szólok semmit. Ugyan mit is tudnék mondani? Néha, úgy látszik, a puszta jelenlétem is megnyugtatja, mert előfordul, hogy néhány mondat után elalszik. A kezemet azonban nem ereszti el. Régebben néha megkíséreltem kiszabadítani egyre gyengülő szorításából, az utolsó másodpercben azokban mindig felébredt. Maradj, Hakima! mondta ilyenkor kérve is és parancsolva is, és én maradtam. Egész éjjel nyugtalanul forgolódott, de a kezem nem eresztette el. Ott ültem hát reggelig az ágya mellett, amíg csak az utcáról beszűrődő hangok fel nem ébresztették. Azóta, ha elalszik, meg sem kísérlem, hogy megszabaduljak. Megadóan szemlélem nyugtalan álmát, s igyekszem gondolataimat másra terelni. Arabul beszélek magamban, hogy el ne felejtsem ezt a számomra annyira kedves nyelvet, vagy megpróbálok visszaemlékezni a bagdadi iskola tanárainak egyik-másik előadására, s összevetni eredményeiket az enyémmel. Ha érdekes gondolatokra bukkanok, hamar múlik az idő. Máskor azonban a szultán nem tud elaludni. Csak fogja a kezem, és követeli, hogy meséljek, vagy pedig maga mond történeteket, amelyek vele estek meg, vagy amelyeket régi könyvekben olvasott. Ilyenkor azt hiszem, hogy nálam jobban senki sem ismeri Öldzsejtüt a birodalomban. Régebben, még a palotába költözésem előtt ritkán volt alkalmam, hogy személyesen láthassam a szultánt. Nyaranta inkább a hűvös kertekben vagy a hegyek között múlatta az időt nagyszámú kíséretével, míg én a városban maradtam, és a saját dolgaimmal foglaltam el magam. A nyarat, ha lehet, még Abu Szaid kémei is a hűvösben töltik, felfüggesztve a szaglászást Mohamed ellenségei után. Így azután inkább a meleget, de vele együtt a szabadabb levegőt választottam. A téli hónapokban a szultán behúzódott a palotájába, s az állam ügyeit intézte. Igazgatta a tartományokat, megpróbált beleavatkozni a határvidékek és a messze fekvő városok életébe; egyre kevesebb sikerrel. Az ország azonban még így is igen sokat köszönhet neki. Most azonban ha tetszik, ha nem, naponta látom, meghallgatom a véleményét a világról, az uralkodásról és mindenről, ami csak az eszébe jut. Furcsa módon, az utóbbi időben egyre gyakrabban érzem, hogy ezeknek az éjszakai beszélgetéseknek a szultán megnyugtatásán kívül számomra is van haszna. Sok minden olyat megtudok tőle az elmúlt időkről, amit talán már senki sem tud ebben az országban. Aki nem ismeri olyan jól, mint én, soha nem hinné, hogy a szultán mennyire érti az elmúlt korok történetét. Mint a legjobb történettudósok. Amikor belépek a szobába, engedelmesen leülök a tevenyeregszékre. Kezébe adom a kezem, és felkészülök a nehéz éjszakára. Látom, hogy egyetlen cseppecske álom sincs a szemében; ez az éjszaka is ébren repül hát el felettünk! Ha a kezemet fogta, szelíd volt, mint egy kisgyerek. Hol a turkiak nyelvén,,gül -nek, rózsának szólított, hol pedig perzsául különféle virágok neveit aggatta rám. Ha valami vándorlélek a felhők fölül bámult volna bennünket a palota tetején is áthatoló tekintetével, azt gondolhatta volna, hogy szerelmesek vagyunk. A forró kézszorítások, a becézgető szavak, a szomjas tekintet, a lázas szemek és a sóhajok alaposan megtéveszthették volna. Pedig a szultán nem engem szeretett, hanem az életet, s így búcsúzott egyetlen, felejthetetlen szerelmétől. Hogy megértsétek az életemet, tudnotok kell, hogy anyámra egyáltalán nem emlékezem. Akkor halt meg, amikor én születtem. Ugyanabban az ágyban. Egy élet megjelent, egy pedig eltávozott. Csak annyit tudok, hogy perzsa volt. Fatima az egyetlen, aki ismerte őt az apámon kívül, az apám pedig soha nem beszélt róla. Igaz, ideje sem igen lehetett rá, hiszen amikor még egészen kicsi voltam, csak igen ritkán találkozhattam vele. A szultán udvarában élt akkoriban, és mindenüvé követte Öldzsejtüt, ahová csak utazott. Nagyobbacska lévén aztán már tudtam az illemet, hogy olyan ostoba kérdésekkel, mint egy halott anya emléke, nem szabad zavarnunk a férfiakat. 14

15 Fatima sem ejtett szót az anyámról soha. Ha néha félve hozzá fordultam, mindig mosolygós képéről eltűnt a játékos derű, zavartan félrefordulva morgott valamit, és igyekezett másra terelni a beszélgetést. Soha nem ejtett könnyet érte ez a különben gyakran síró, csupa szív teremtés. Minden mozdulatából arra következtettem, hogy Fatima nem szerette az anyámat. Akit pedig Fatima nem szeret, az nem lehet jó ember. Egyetlen, elefántcsontra festett picinyke képecske maradt csak róla, melyet sokáig a nyakamban viseltem. Amikor még akkora voltam, hogy együtt játszottam a palota perzsa és turki gyerekeivel, örömmel mutogattam mindenkinek a képet: itt az én anyám, nekem is volt, nemcsak nektek! Aztán később, ahogy nőttem, levetettem a nyakéket. Ostobaság egy kísértetet hordani a nyakunkban, akiről azt sem tudjuk, hogy érdemes-e a szeretetre. Később hallottam, hogy apám sírt, amikor megszülettem. Nem, nem az anyámat siratta, hanem engem, aki a várt fiú helyett leány lettem. Hogy aztán miért nem vett apám újabb feleséget maga mellé anyám helyére, talán örök titok marad. Én nem kérdezhetem tőle, ő pedig soha nem fogja elmondani. Egyszer régen, egyik játékunk alkalmával történt, hogy valamelyik perzsa vagy turki gyerek a játék hevében gúnyos szavakat vágott a fejemhez. Olyasmit mondott, amit bizonyára otthon hallott, s ami számomra akkor még megfejthetetlen volt. Nem játszom veled többé kiáltotta a felfuvalkodott kis pulyka, mongolokkal nem játszom! s ezzel hazaszaladt. Akkor még szégyelltem, amire ma már talán büszke is vagyok. Hogy megértsétek, ami azóta végbement bennem, tudnotok kell, hogy anyám halála után apám nem nőkre, hanem férfiakra bízta a nevelésem. Csak az első időkben sürgölődtek nők körülöttem, többnyire dajkák és szolgálóleányok. Később aztán, ahogy nagyobbacska lettem, egyenként elmaradoztak, átadva a helyüket az apám által kijelölt férfiaknak. Már korán észrevettem, hogy ezek a nevelői minősítéssel felruházott emberek valamenynyien abból a népből származnak, amelyet a palota gyermekei, de a felnőttek is félénk tiszteletük mellett annyira lenéznek. Keskenyre vágott szemük, széles arccsontjuk szemmel láthatóan különbözött a perzsák lágy vonásaitól vagy a turkiak ravasz arcától. Úgy mozogtak a palota szertartásoktól terhes levegőjében, mintha büntetésüket töltenék a falak között. Az apám, Csobán úr is közéjük tartozott. Eszmélésem kezdetén még szégyelltem is, hogy a mézédesen pergő és jó hosszú perzsa vagy turki nevek helyett apámat csak egyszerűen Csobánnak hívják. Sőt még azt is megtiltotta, hogy a mindenütt használatos címzések közül egyet-egyet a neve után akasszanak, így csak Csobán úr maradt mindenki számára. Az országunkban beszélt nyelvek közül egyet sem sikerült tökéletesen elsajátítania. A perzsa is és a turki is végig idegen maradt neki, úgy beszélte őket, olyan undorral, mintha örömét lelné minden egyes szó lenyelésében. Ahogy aztán később megfigyeltem, a régi nyelvet sem tudta már tökéletesen. Ha a széles arcúak akik közé apám szinte valamennyi barátja vagy közel álló ismerőse tartozott egymás között vitatták meg az ország ügyeit, és ha én is jelen lehettem a tanácskozáson mint asztal alatt mászkáló kisgyerek, hallottam, hogy azon a régi nyelven beszélnek, amelyből én már csak egy-két szót értek. Az ő vitáikat azonban mégis majdnem egészen megértettem, hiszen annyi perzsa és turki szót kevertek a beszédjükbe, hogy számomra sem maradt megfejthetetlen, miről is folyik a szó. Évek múlva aztán megértettem apám tragédiáját. Olyan néphez tartozott, amely győztes volt ugyan, de felolvadt a legyőzöttek tengerében. Az én esetem persze jóval könnyebb. Lehet, ha fiúnak születek, apám másképp intézi a neveltetésem, így azonban végeredményben nem sokat törődött velem. Széles arcú nevelőim sem erőltettek, hogy a régi nyelvet tanuljam, amit mellesleg szólva már ők sem beszéltek jól. Megelégedtek azzal, hogy dajkámtól és a szolgálóasszonyoktól tanuljak beszélni, s így anyanyelvemnek azt a turki dialektust mondhatom, amelyet mindenütt beszélnek a világon, és ha az arab utazóknak hinni lehet, még azokon a vidékeken is, ahol a nap felkel, és ott is, ahol lenyugszik. Később aztán játszótársaimtól megtanultam a perzsát, és ma is ezt a két nyelvet tudom a legjobban. Szeretni azonban soha nem tudtam őket. Bagdadban éreztem talán először, hogy milyen szegényesek, szinte koldusok az arab mellett. Hiszen az arab nyelv pompáját, gazdagságát semmi sem múlhatja felül ezen a földön. Azért még ott úgy határoztam, hogy hazatérésem után az arab 15

16 nyelv prófétája leszek, aki az orvoslás mellett annak szenteli az életét, hogy elterjessze a világ legszebb nyelvét azon a barbár vidéken, ahol él. Ma már azonban büszke vagyok rá, hogy nem tettem. Tudom, csak addig lehetek az, aki vagyok, ameddig őrzöm azt a nyelvet, amelyre anyámnak kellett volna tanítania. Ha másképpen beszélek, más emberré is változom, és én nem akarok más lenni, mint perzsa vagy turki vagy bárki, akinek a nyelvét beszélem, és aki itt talált hazát Tebriz és Szultánije között. Pedig apám, tudom, mást szeretett volna. Legalábbis addig, ameddig még valamicskét is törődött a neveltetésemmel. Említettem, hogy játszótársaim turki és perzsa gyerekek voltak, akik vagy a szultán, vagy pedig az apám palotájában növekedtek, ott, ahol szüleik szolgálatot teljesítettek. Mindennapi játékunkban gyakran előfordult, hogy megsértődtünk, és válogatott gorombaságokat vagdostunk egymás fejéhez. Emlékszem, egy alkalommal, amikor a fogócskánál ügyetlennek bizonyultam, és végigterültem házunk udvarán, a többiek rám öltötték a nyelvüket, és gúnyolni kezdtek: Te ügyetlen mongol! Akkor jószerével még nem is tudtam, mit jelent ez a szó, azt azonban éreztem, hogy sértő szándékkal mondták. A játék után, még a sértés igézete alatt aztán váratlanul apámat találtam a szobámban, aki pedig akkor már egyre ritkábban látogatott hozzám. Tüstént felpanaszoltam neki játszótársaim csúfolódását, és tőle vártam vigasztaló szavakat. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban az apám nem úgy viselkedett, ahogyan vártam. Ha panaszkodó szavaimra szó nélkül sarkon fordul, és elmegy, talán meg sem lepődtem volna. De amit tett, az a legnagyobb csodálattal töltött el. Ölébe vett, és leült velem a hatalmas ezüsttükör elé, amely szobámnak szinte az egész ablak felőli falát borította. Szorosan magához karolt, és a tükörbe mutatott. Látod magad? kérdezte, és kissé még fel is emelt, hogy jobban visszatükrözze arcom vonásait az ezüst. Látom mondtam engedelmesen, de inkább apámat néztem, mint saját magamat, hiszen magamat láthatom naponta, annyiszor, amennyiszer csak akarom. Nos, ha látod folytatta apám, és nehezen kereste a szavakat, hiszen igazán ritkán fordult elő vele, hogy gyermekekkel kelljen beszélgetnie, akkor azt is látod, hogy nem olyan vagy, mint a többiek. Ezt már nehezen értettem. Miért ne lennék olyan, mint a többiek? Értetlenül nézhettem apám tükörképére, mert az összevonta szemöldökét, és minden erejét latba vetette, hogy megértesse velem amit akar. Ismered Akát? kérdezte végül. Szótlanul bólintottam. Ki ne ismerné Akát, aki még a repülő madarat is eltalálja a csúzlijával. Ismered Delgert is? Kissé határozatlanul, igaz, de mégis bólintottam. Delger ugyanis nem tartozott a játszótársaim közé. Néhány évvel idősebb lehetett, mint én, és mint nagyobbacska fiú, nem szívesen játszott kisebbekkel és főleg lányokkal nem. És soha nem vetted észre, hogy nem vagytok olyanok, mint a többi gyerek? Ezt már megint nemigen értettem, de azért megráztam a fejem. Na, figyelj csak ide mondta türelmesen, és jól nézd meg magad a tükörben. A többi gyereknek vékony az arca, és itt ez a csont ni, nem olyan nagy, mint nekem. Azt nem mondhatta, hogy neked, hiszen perzsa anyámtól jóval kisebb arccsontot örököltem, mint amekkora az apámé volt. Azonkívül folytatta apám, a te szemed sokkal ferdébb és keskenyebb, mint a turkiaké. Ez pedig azért van, mert az őseink nem itt laktak ezen a vidéken, hanem messziről, ahol a nap felkel, onnan jöttek ebbe az országba. Messziről? kérdeztem kíváncsian. Nagyon messziről bólintott apám, és folytatta a maga egyszerű módján a történetét. Volt egy vezetőjük, aki nagyon híres ember volt, nagy kán vagy sah, és Dzsingisznek hívták. Nagyobb volt, mint Öldzsejtü? Olyasféle mondta az apám óvatosan. Sereggel jött erre, és meghódította ezt az országot. Aztán kánt hagyott hátra a saját családjából, hogy uralkodjék, és vigyázzon, hogy az ország el ne szakadjon a birodalomtól. Ez a kán Hülegü volt. 16

17 Hülegüről már hallottam valamit. Egyszer régebben pedig Fatima kíséretében ellátogattam a palota arcképtárába, ahol hosszú falakon ismeretlen, szigorú arcú férfiak és gondterhelt nők képei függtek. Az első falon a sorban a harmadik Hülegüé volt. A legelső az a mesés hős Dzsingisz lehetett, aki talán nem is létezett soha, a második pedig most már tudom Kubiláj volt, a nagykán és egyben Kína császára. Hülegü halála után folytatta apám, és visszaültetett a térdére újabb kánok jöttek és uralkodtak. Uralmukat megtartották ugyan, önmagukat azonban elvesztették. Elfelejtették a nyelvet, és elfelejtették a régi szokásokat. E nélkül pedig megszűnik minden. Apám közben megfeledkezett róla, hogy az ölében ülök, és tükörképmásának beszélt a néma szobában. Az évek jöttek, mentek, és alig maradt valami abból a népből, amely uralma alá hajtotta a világot, még a kalifa városát Bagdadot is elfoglalta. Perzsa feleségek, turki feleségek perzsa és turki gyermekeket szültek, akik már alig értették apáik nyelvét. Később aztán már egyáltalán nem is értették. Ma pedig szinte csak mi magunk különböztetjük meg magunkat a többiektől, de ennek sincs már sok jelentősége... Én azonban azt kívánom, hogy legalább te maradj meg a szívedben mongolnak, ha a nyelvet már nem is beszéled tette hozzá, ráeszmélve, hogy én is a világon vagyok. Az ellenkezés ördöge támadhatott fel bennem, mert hallatlan vakmerőségre vetemedtem. De hiszen én nem vagyok mongol mondtam. Igaz, hogy valóban egy kissé szélesebb az arccsontom, mint a többieké, de máskülönben olyan vagyok, mint a többiek, és úgy is beszélek! Apám akkor óvatosan leemelt az öléből, és a földre tett. Sóhajtva felemelkedett, és kiegyenesítette a derekát. Mongol vagy mondta végül kis szünet után. Akkor is az vagy, ha nem akarsz az lenni. De még jöhet idő, amikor büszke leszel arra, hogy mongolnak vallhatod magad... Ennek a beszélgetésnek az emléke aztán végig kísért egész életemen. Csakhogy merőben másfajta hatást váltott ki belőlem, mint amilyet az apám várt. Később, amikor eljutottam Bagdadba, szenvedélyes híve lettem mindennek, ami arab, és ellensége mindennek, ami műveletlen, beleértve nyelvünket, szokásainkat, mindent, ami itthon Tebriz és Szultánije között létezik. Az arab kultúra soha nem veszhet ki belőlem, soha nem tudom elfelejteni a bagdadi éveket, de ma már mégis egészen másra vagyok büszke, mint akkor voltam. Soha nem tudtam elfogadni Mohamed vallását és a vele járó embertelenséget, mint ahogy azt sem tudtam elfogadni, hogy barbár, rabló hordák büszke unokájának valljam magam. Most pedig ülök a szultán ágya mellett a tevenyeregben, és hallgatom a fejtegetéseit. Ha meg akarjuk őrizni magunkat, meg kell őriznünk nyelvünket és minden régi szokásunkat... Néha észreveszi unatkozó vagy tán visszatetsző pillantásomat, mert a fejébe vette, hogy még a halála előtt megnyer a széles arcúak ügyének. Elhatározta, azzal kezdi a térítésemet, hogy elbeszéli őseink történetét, ahogy azt a sárguló fóliánsokból kiolvasta. Valahol messze keleten kezdte szinte álmodozva, néhány emberöltővel ezelőtt, őseink hatalmas birodalmat alapítottak. Sok-sok napi távolságra innét széles pusztákat talál a vándor, homoksivatagokat és óriási hegyeket, amelyek egészen az égig érnek. Mondják, hogy csúcsaikat hó borítja, amely még a nyár melegében sem olvad el. A hegyek lábánál füves pusztaságok terülnek el. E pusztákon számolhatatlan mennyiségben legelésznek a csordák és a ménesek. Itt születtek őseink is. Egyszerű, a mi szavaink szerint barbár emberek voltak, csak az állatokhoz értettek, meg a harchoz. Nem ismerték a földművelést, nem ismerték a kenyeret és süteményeket sem, nem ettek gránátalmát, barackot és dinnyét. Csak húst ettek, és olyan ételeket, amelyeket az állatok tejéből készítettek. Még pálinkát is tejből erjesztettek. Nem kőből, fából vagy vályogból épített házakban laktak, mint mi, hanem nemezből és vászonból csináltak sátrat, amelyet gyorsan fel lehetett verni és le lehetett bontani, ha úgy kívánta a szükség. A szükség pedig igen gyakran kívánta úgy. Ha az állatok lelegelték a füvet, új legelőkre kellett őket hajtani, ahol dús volt a fű, és tiszta patakokból vagy folyókból szomjukat olthatták a csordák és az emberek. Ilyenkor lebontották a sátrakat, amelyeket őseink,,ger -nek neveztek, s elindultak messzi vidékekre barmaik után. Őseinknek akkor még nem volt igazi birodalmuk. Kis kánocskák uralkodtak néhány vagy néhány száz jurta felett, harcban állva szomszédaikkal, akik ugyanolyan kánocskák voltak, mint ők maguk. 17

18 Háborúkat indítottak egymás ellen, elrabolták állataikat, fogságba taszították egymás harcosait és azok családtagjait. De hát miért kellett háborúzniuk egymással? Miért ölték egymást, ahelyett hogy megegyeztek volna? Várd csak ki a végét intett a szultán, még mi sem tudunk megegyezni a birodalomban, pedig sokkal műveltebbek vagyunk, mint őseink. Igaz hagytam rá kevés érdeklődéssel. Egyszóval folytatta Öldzsejtü háborúzniuk kellett egymással, ha élni akartak, mivel azokon a hatalmas pusztaságokon a természet az úr, és az ember csak engedelmeskedik. Jönnek a szelek, a viharok, a tél hidege és a nyár heve, az állatok pedig hullanak... Vagy a betegségek, amelyek nemcsak az embereket, hanem a barmokat is megtizedelik. Gyakran előfordult, hogy egy-egy kán a zord tél után népével együtt állatok nélkül maradt. Mit tehetett ilyenkor, ha nem akart éhen halni? Embereit csatarendbe állította, és rázúdította mások, szerencsésebbek sátraira, akiket a tél megkímélt. Ha sikerült a hadjárat, ők maradtak életben, sőt még szolgákat is szereztek a ménesek mellé. Aztán egyszerre megváltozott minden. Született egy fiatal kán, akit gyermekkorában Temüdzsinnek hívtak. Rendkívüli eszével felfogta, hogy ezeknek a háborúknak se vége, se hossza, és hogy csak újabb nyomorúságot lehet nyerni velük a régebbi helyébe. Meglátta az egyetlen lehetséges megoldást: erős birodalmat kell létrehozni az aprócska kánságokból, s ezzel a birodalommal hadjáratokat indítani letelepedett szomszédaik, a magas falak mögé zárkózott kínaiak és a kvárezmi sahok ellen, akiknek kincstáraiban volt akkor bezárva az egész világ gazdagsága... Növekvő érdeklődéssel hallgattam Öldzsejtü csendes szavait. Szemem előtt szinte elevenné vált az a régebbi világ, amelyben még ükapáink legeltették csordáikat az Altáj hófedte bércei közelében. Szinte láttam a méregzöld pusztákat, a fehér sátrakat és az ide-oda vágtató lovasokat. Temüdzsin aztán rendbe is szedte az országot folytatta a szultán. Sorra legyőzte az aprócska kánságokat, és valamennyit a sajátjához csatolta. Nem rabolta ki őket, nem ölette meg a harcosokat, mint ahogy régebben tették, hanem sereget alkotott belőlük, és akkora birodalmat kovácsolt össze, amely mellett még a miénk is csak törpének érezheti magát. Furcsa módon egyre jobban elgondolkoztatott, amit a szultán mondott. Eleinte még idegenkedéssel hallgattam a barbár állathajcsárok történetét, később aztán egyre inkább megértettem furcsa históriájukat. Lehet, hogy a bagdadi évek csiszolták ki az elmém, de olyan kérdéseket tettem fel a szultánnak, amelyekre Öldzsejtü is csak a vállát vonogatta. Miért kellett mindenáron más országokra támadniuk? kérdeztem váratlanul. Ha az állatok gyakran elhullottak, és az emberek emiatt szegénységben éltek, miért nem kezdték el földjeiket művelni, s hagytak fel az állatok hajtásával? Miért nem tanultak a kínaiaktól vagy a kvárezm-sahok népétől? Öldzsejtü csodálkozva meredt rám. Tágra nyitott szemein látszott, hogy benne soha nem merültek fel ilyen kérdések. Elfogadta az eseményeket úgy, ahogy azok megtörténtek, és soha nem igyekezett mögéjük nézni, hogy kikutassa azok mozgatóit. Pedig én már tudom, minden ami a világon van, annak köszönheti létrejöttét, hogy valami létrehozta. Semmiből csak semmi születhet, így van ez a betegségekkel is, de így kell lennie az emberek történetével is. Mindennek van magyarázata, még akkor is, ha a miértre nem tudunk választ adni. Talán azért mondta a szultán elgondolkozva, mert azokon a vidékeken nem lehet művelni a földet. Különben is én még sohasem jártam arra, s a krónikák is csak nagyon keveset mondanak. Mégis azt hiszem, hogy a vitézség, és a kánok bátorsága több boldogságot hoz az országra, mint a földmívelés vagy a kalmárkodás... Lehajtottam a fejem. Bármennyire is a Hakima vagyok, a szultánnal mégsem szállhatok vitába. Pedig úgy sejtettem, hogy az emberek története nem a kánok és a szultánok akaratán múlik. Hogy az események előidézésében nem ők játsszák a legfontosabb szerepet. Persze azt én sem tudom megmondani, hogy mi. Talán valóban igaza lehet Öldzsejtünek, hogy az időjárás miatt voltak rákényszerítve őseink az állandó véres háborúkra. Mert hogy a kán akarata ehhez kevés, abban biztos voltam. Aztán megindultak a győzelmes háborúk folytatta lelkesen a szultán, de még előbb Temüdzsin felvette a rettenetes Dzsingisz nevet, amely régen élt népek nyelvén villámot jelent. Olyan is volt ő, mint a villám, gyors és lángot hozó. Amerre csak járt, győzelmek születtek, s 18

19 kezdődött a szomszédok megsarcolása. Ettől az időtől kezdve azok küldték az adót a végtelen pusztákra, akiknek a mi népünk adózott talán a világ teremtése óta. így változtatta meg egyetlen ember a világot. Első pillantását aztán keletre, a kínaiak földjére vetette, akik magas falaik mögött nyugodtan üldögéltek, és várták a veszedelem elvonulását. A vész, a sújtó villám azonban betört falaik mögé, elfoglalta városaikat, és még magának a császárnak a trónját is megingatta. Sőt annyira megingatta, hogy később a nagykán unokája, Kubiláj ült a kínai császár trónusára, és lett Kína uralkodója... Kína után pedig a Kaspi-tenger leggazdagabb országának az ura, a Kvárezmi-birodalom szultánja, Mohamed ellen vezette Dzsingisz a hadseregét. Rövid idő alatt ledöntötte trónjáról a sahot is, fiát és utódát Dzselál ad-dínt pedig Indiába kergette. Sok más területet is elfoglalt, és kis túlzással méltán nevezhette magát a világ urának... De egyszer minden véget ér, és mindenki eltávozik e világról abba a másikba... Itt Öldzsejtü hosszú szünetet tartott. Bizonyosan arra gondolt, hogy azokon a túlvilági réteken, ahol elhalt őseink legeltetik megszámlálhatatlan nyájaikat, nemsokára találkozik majd a hajdani nagykánnal. A nagykán még halála előtt felosztotta hatalmas birodalmát fiai és unokái között. Ezt a területet, ahol mi élünk, és ahol előttünk perzsák és turkiak uralkodtak, kedves unokájának, Hülegünek adományozta. Ő aztán tovább bővítette az országot. Győztes ostrom után bevette Bagdadot, és megalapította ezt a birodalmat, amelyet azokon a távoli pusztákon, a nagykán székhelyén il-kánok birodalmának neveznek. Mi már azonban régóta nem vagyunk il-kánok tette hozzá leplezetlen büszkeséggel. Miért? Mit jelent az az il-kán? kérdeztem kíváncsian. Amikor a legfőbb kán, Dzsingisz urunk meghalt, fia, Ögödej követte a trónon. Dzsingisz kán szigorúan meghagyta, hogy bár mindegyik országának, ahol utódai uralkodnak, legyen meg a maga kánja, mégis a legfőbb valamennyiük között az legyen, aki a régi székhelyen, Karakorumban, a nagy pusztákon, az ősi folyók mellett uralkodik. Minden más kán csak a birodalom egy részének, az ilnek, az országnak az ura. Ezért neveztek bennünket il-kánoknak. De ma már szinte azt sem tudjuk, hogy ki az, aki ott a távoli vidékeket igazgatja... Nem is tudjuk, és nem is vagyunk rá kíváncsiak felelte Öldzsejtü. Mi már a magunk urai lettünk, nem tartozunk felelősséggel semmiféle kánnak, de azt hiszem, hogy ő sem tart igényt a mi tiszteletünkre... Hiszen tudja, hogy halálra vagyunk ítélve... Azt hittem, rosszul értem a szavait. Halálra ítélve? néztem rá értetlenül. Igen bólintott szomorúan, aki ezek szerint kétszeresen is halálraítéltnek érezhette magát. Valamennyien, akik elszármaztunk azokról a végtelen pusztákról, nemsokára eltűnünk a semmiben, s az ország ismét azoké lesz, akiktől elvettük. A perzsáké meg a turkiaké. Talán tíz, talán húsz, talán még ötven tavasznak kell elmúlnia addig, míg az utolsó mongol is eltűnik ebben a tengerben, amelyet meghódítottunk, és amelyről azt hittük, hogy új hazát ad nekünk... A kard és a gyűlölet azonban nem adhat hazát... A régi nyelvet is alig beszéljük már, és valami halvány, távoli vágyon kívül semmi sem köt a régi hazához. Ha vissza kellene térnünk, ott talán még idegenebbnek éreznénk magunkat, mint itt. Talán kevesebb közünk lenne ahhoz az országhoz, mint ehhez... Én egyáltalán nem érzem magam itt idegennek próbáltam tiltakozni. A szultán mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Éreztem, valami olyasmit forgathat a nyelve hegyén, hogy neked könnyű, a te anyád perzsa volt vagy valami hasonlót, de aztán behunyta a szemét, és fáradtan legyintett. Ti fiatalabbak már továbbléptetek egy lépéssel azon az úton, amely végül is a semmibe torkollik. De nem ti vagytok érte a bűnösök... Ükapáink tették meg az első lépéseket, aztán azóta minden ősünk lépett egyet előre. Nektek már talán valóban az a legjobb, ha megfeledkeztek mindenről, ami még a múltból fel-felbukkan, ha levetitek a családotok által rátok aggatott ósdi neveket, ha hakimák és mollahok lesztek, ha perzsa és turki anyáitok lágy vonásaira cserélitek a széles arccsontokat. A tudatlanság és a belenyugvás néha nagyobb boldogságot ad, mint az értelem és a nyugtalanság... De nem akartalak megbántani, Hakima... Furcsán éreztem magam. Bár igaz, hogy a széles arcúak között nevelkedtem, mégis olyannak tartottam magam mindig, mint mindenki, aki a birodalomban él. Soha nem gondoltam arra, hogy perzsa vagyok-e, vagy turki, hiszen mindegyik nyelvet egyformán jól beszéltem. 19

20 Igaz, a bagdadi évek egészen megfertőztek. Említettem már, hogy az arab világ hogyan hatott rám. E csodálatos kultúra súlya alatt szégyelltem, hogy a műveletlen turki-perzsa világból származom. Hátha még azt is sejthettem volna, hogy valójában még ennél is sokkal alantasabb nép vallhat a magáénak. De hát valójában alantasabb-e? Látod, Hakima mondta csüggedten a szultán, amit tudtam, megtettem, hogy országunkat minden ember otthonának érezze, és hazájának vallhassa, aki csak benne él. Visszaszorítottam Mohamed vallásának papjait, megjavíttattam a keresztények templomait, befogadtam az örményeket és a zsidókat. Tiszteletben tartom a perzsák régi vallását is, felőlem áldozhatnak Ormuzdnak és a tűznek egyaránt. Ügyeltem, senki ne kényszeríthessen másokat arra, hogy olyan isteneket imádjon, amelyeket nem tart arra érdemesnek... És mégis... Megtörténhet, hogy a hátában késsel találnak rá arra, aki nem tiszteli Mohamed vallását. Sirázban felgyújtották a zsinagógát, Tebrizben pedig a keresztények templomát. Éjszaka rohanták meg Mohamed nevében, és az örményeknek elvágják a torkát... Meshetben éjszaka vetették rá magukat a zsinagógára meg a kereskedők házaira, és nem volt senki, aki megvédje őket. Mohamed gyilkol... még halála után is öl! Úgy érzem, nemsokára jaj lesz annak, aki nem Allahot tekinti istenének! Nem válaszoltam a szavaira. Hallgattam, de Öldzsejtü úgy látszik, mégis megértett. Tudod-e, Hakima, ki tervezi ki a gyilkosságokat? Ki bátorítja a turkiakat, hogy irtsanak ki mindent, ami szép és jó, ami bölcs, Mohamed nevében? Lehajtottam a fejem. Vehette bólintásnak is. A fiam, Abu Szaid! És a halálom után ő örökli a birodalmat. De akkor a saját istene legyen irgalmas mindenkihez, aki nem vallja magát turkinak, és Allahot istenének... Hát ezért szeretnék még élni... Most pedig elmehetsz, Hakima. Aludd ki magad, még van idő reggelig bőven! Ezzel eleresztette a kezem, és a fal felé fordult. 20