Magyar nyelv a hadseregben és a görög katholíkus egyházban*

Átírás

1 \ Magyar nyelv a hadseregben és a görög katholíkus egyházban* Interview. = Magyar Világ sz. Vinitius álnév alatt. = Mindig sejtettem, hogy a magyar vezényszó és a magyar liturgia közt valami okozatos összefüggés létezik,vagy éppen az egyik talán még riválisa is a másiknak. Óhajtottam tehát tisztán látni e kérdésben s engedelmet kértem a gör. kath. magyarok országos bizottságának elnökétől, hogy őt e tárgyban angol módra alaposan kikérdezhessem. Jól van, angol barátom felelte az elnök jöjjön el hozzám holnap délután 5 órakor five o clock theára, akkor rendelkezésére állok. Úgyis szükségét érzem annak, hogy valami beszámolófélét nyújtsak, mielőtt az országos bizottság legközelebbi nagygyűlését öszszehívnánk. Pontosan megjelentem az elnök Nagy János-utcai villájában. A verandán már készen várt reánk a thea és én hogy időt ne veszítsünk nyomban megkezdtem a kikérdezést, melynek eredményét stenografiai jegyzeteim alapján szóról - szóra ime, itt közlöm: Én: Van-e valami igaz abban, hogy a magyar vezényszó és a magyar liturgia közt valamelyes belső kapcsolat létezik? Elnök: Valami talán van. Mikor a római zarándoklatról hazatértem, kíváncsi voltam, hogy jött-e valami értesítés gróf Revertera vatikáni nagykövettől zarándoklatunkról? A külügyminisztériumban nem volt bizalmas ismerősöm, elmentem tehát

2 a kabinetirodába, melynek egyik későbbi osztályfőnökével akkor még csak udvari tanácsos volt miniszteri fogalmazó korunkban a budai kaszinóban ismerkedtünk meg s jó barátok voltunk. Azonban ő vagy nem tudott, vagy nem akart felvilágosítást adni s nem is vállalkozott arra, hogy utána nézzen a dolognak. Tőle azonban megtudtam, hogy engem a Ballplatzon (külügyi palota) amolyan szenteskedő rebellis-féle embernek néznek. Ebből megértettem, hogy gróf Revertera, akinél Rómában kétszer tettem látogatást, miért fogadott engem első ízben oly édeskés, másodízben pedig oly fanyar arccal? Azért: mert első ízben bajunk lévén a fogadtatás miatt egy kelepcébe került, később pedig egy abból szerencsésen kiszabadult forradalmárt látott bennem. Gondolja csak: én és forradalmár! Még pedig amolyan keresztes vitéz! Hát hiszen nem tagadom, hogy egészben véve konzervatív közjogi felfogásom dacára, bennem is van egy kis kuruc vér, de az igazat megvallva, én sohasem pályáztam sem kuruc, sem semmiféle más politikai szereplésre, különösen pedig nem pályáztam erre a magyar liturgia zászlaja alatt s ezt képes vagyok igazolni is, ha kell. Igazolni tudom nevezetesen, hogy csak abban a biztos reményben vállalkoztam az országos bizottság elnöki tisztére, miszerint missióm a római zarándoklattal véget ér s ennek megtörténtével püspökeink és a kormány veszik kézbe ügyünket, én pedig viszszaadhatom magamat közgazdasági hivatásomnak és családi kötelességeimnek. Munkácsi püspökünket tartottuk mindnyájan a praedestinált férfiúnak, ki diadalra fogja vinni ügyünket. Mikor megalakulásunk alkalmával nála tisztelegtünk és a tisztelgés után vele négyszem közt maradtam, arra kértem a püspököt, hogy engem csak ideiglenes zászlótartójának tekintsen, mert mihelyt az út szabad lesz, leteszem a zászlót az ő kezébe. Mindez illúzió volt, s nem az én hibám, hogy minden másként történt. Én még a Főrendiház engem anynyira kitüntető jegyzői tisztéről is kénytelen voltam lemondani, hogy elvállalt missiómnak minél több időt szentelhessek. De, hogy visszatérjek a kérdésre: a keleti egyházak története bizonyítja, hogy jelenlegi egyháznyelveinknek oltárra jutása sehol és soha sem történt meg fejedelmeik kezdeményezése vagy legalább hozzájárulása nélkül, ami természetes is, mert minden egyházi nyelv, mint élő jutott az oltárra, már pedig az élő

3 103 nyelveknek oltárra jutása még egynyelvű országokban is közelről érinti az állam érdekeit. A mi esetünkben az Uralkodó támogatása nélkül annál kevésbbé lehet sikerre számítani, mert koronás Királyunk egyúttal Főkegyura is egyházunknak s ezenkívül a hazánkban fennálló többnyelvűség miatt ügyünk a nemzetiségi kérdéssel is összefüggésben van. Köztudomású, hogy a múltban az uralkodóház uniópolitikája, különösen a gör. kath. egyházmegyék felállítása alkalmával nem kedvezett a magyarságnak: amenynyiben az ó-hitű magyarokat úgy osztották be az egyházmegyékbe, hogy sehol se képezzenek többséget. A kényuralom idejében a bécsi kormány csakugyan mindent elkövetett, hogy a kisebbséget képező magyarajkú híveknek a nemzetiségi többségek által való felszívását lehetővé tegye. Az alkotmány helyreállítása csak keveset változtatott a helyzeten, mert a lábrakapott egyházellenes szellem miatt nemzet és kormány nem tudták megérteni, hogy az uniópolitikának magyar nemzeti irányban való folytatása nagy szolgálatot tehetne a magyar államnak. A hajdúdorogi vikáriátus felállítása volt az egyetlen lépés, mely javunkra történt, ami, ha nem mozdította is lényegesen elő ügyünket, de mindenesetre fontos esemény volt anynyiban, amenynyiben jelenleg uralkodó koronás Királyunk és Főkegyurunk atyai jóakaratát dokumentálta. Abból azonban, hogy engem a bécsi külügyi palotában rebellisnek néztek, mindenesetre azt kell következtetnem, hogy a koronához közel álló bécsi körökben még mindig protezsálják a nemzetiségeket a magyarság rovására, ami más szóval anynyit jelent, hogy bizonyos bécsi körök a korona viselőjének nemcsak hadúri, hanem főpatronusi jogköréből is fegyvert szeretnének kovácsolni a magyar nemzeti törekvések ellen. Ha tehát képletes szóbeszédnél több az, hogy a bécsi Burgban van egy diófaszekrény, melyben a Hadúr és Főkegyúr rezervált ügyeit őrzik, akkor némi valószínűséggel lehet következtetni arra, hogy a magyar vezényszó és a magyar liturgia más-más fiókban ugyan, de közeli szomszédságban vannak egymással. Enynyi az, amit erre a kérdésre válaszolhatok. Én: De ha így áll a dolog, akkor miért nem gondoskodott elnök úr arról, hogy az országos bizottság akár a római zarándoklat előtt, akár utána a korona elé is járúljon? Elnök: Nem hiszem, hogy bennünket e részben valami mu-

4 lasztás terhelne. Igazunkat első sorban egyházi úton akartuk keresni s ez nem zárta volna ugyan ki, hogy még a római zarándoklat előtt a Főkegyúr elé lépjünk, de köztudomás szerint a korona elé az út a kormányon át vezet, ezt az utat pedig egyelőre kerülni akartuk, nehogy már kezdő lépéseinknél is azzal gyanúsítsanak bennünket, hogy politikát csinálunk a lelki szükségből. Azt előre tudtuk, hogy Rómából visszatérve, a kormány támogatására is szükségünk lesz, Rómában pedig megtudtuk, hogy az a kosár, amelyet az évi pápai tilalom elleni felszólalásra a Kúria a magyar kormánynak adott, csakis a kormánynak szólt, nem pedig a koronának, mert ott az a meggyőződés, hogy a délszlávok és a csehek esetleges mozgolódásai miatt, melyek pedig semminemű kauzális nexusban nincsenek a mi ügyünkkel s legfeljebb csak ürügyűl szolgálhatnak ellenünk, a Korona ellenzi a magyar oltári nyelv szentesítését s azért az ügyünk érdekében történő diplomáciai lépéseket Róma eddig nem vette komolyan, hanem csak diplomáciai játéknak nézte. Ezenfelül megtudtuk azt is, hogy a Szentatya kezeihez átnyújtott emlékiratunk nem a Propagandának adatott át, mely azt eddig tárgyalta, hanem az államtitkárság kebelében működő Extraordinaria congregatiónak, amiből arra lehetett következtetni, hogy maga a Szentszék is számol azzal, miszerint zarándoklatunkat egy újabb diplomáciai akció nyomban fogja követni. Mindaz, amit Rómában megtudtunk, csak megerősíthetett bennünket abban, hogy szükségünk van a Korona egyenes pártfogására. Tényleg már alakuló ülésünkben elhatároztuk, hogy a zarándoklat befejeztével a Korona elé külön kérvénnyel fogunk járulni s egyelőre is nem mulasztottuk el zarándoklatunk tényét és célját a kormány útján, még útrakelésünk előtt, hódolatteljesen bejelenteni a Felségnek, s erre vonatkozó legalázatosabb felterjesztésünkhöz magyar és német nyomtatott példányban a Szentatyának átnyújtandó emlékiratunk szövegét is mellékeltük. Ez a felterjesztésünk azonban sajnos soha sem jutott el a Felség elé. Hogy miért? azt nem tudom, de valószínű, hogy itt is a Petronius V, B. T. T, cikkében felsorolt nehézségek játszottak közre. Később Vályi püspök úrral együtt Széli Kálmán kormányelnökhöz fordúltam s őt kértük fel a legfelsőbb kihallgatás kieszközlésére.

5 Alkalmul a hódolatteljes tisztelgésre a zarándoklatról kiadott Emlékkönyvünk díszpéldányának átnyújtását szándékoztunk felhasználni s ehhez fűztük volna kérvényünket, melynek szövegét már régen előkészítettük. Széli Kálmán készségesen megígérte az audencia kieszközlését, de később ügyünk megvilágítása végett egy memorandumot kivánt be Vályi püspöktől, s mire az elkészült, kormánya megbukott, úgy, hogy a memorandumot Vályi már csak az új kormányelnöknek Tisza Istvánnak és mint kultuszminiszternek, Berzeviczy Albertnek nyújthatta át. Gondoltam arra is, hogy mint a Szentatya elé, úgy Főkegyurunk elé is közvetlenül járuljunk s ily módon sarokba szorítsuk és felmelegítsük kormányunkat. Tapogatóztam is abban az irányban, hogy számíthatnánk-e bátorító feleletre, de a rendelkezésemre állott összeköttetések nem voltak oly erősek, hogy azokra biztosan építhettem volna. Az emlékkönyv nagy dísszel kiállított tiszteletpéldánya e szerint kárba ment, pedig ez lett volna a legjobb alkalom a Felség elé járúlni. Azóta pedig a politikai viszonyok zavarossága miatt nem is gondolhattunk arra, hogy ügyünket a Korona elé vigyük. Én: Ha szabad kérdeznem, mit csinált Tisza és Berzeviczy a Vályi memorandumával? Elnök: Tisza és Berzeviczy elé jó reményekkel néztünk, mert mindketten a mi vidékeinkről valók s ismerik a mi egyházunk ügyeit. Én Tiszától azt vártam, hogy ő azon kisebb katonai engedmények pótlására, melyeket Bécsből a magyar vezényszó helyett kapott, ki fogja nyittatni a diófaszekrénynek azt a fiókját, melyben a magyar liturgia nyugszik. S ez talán meg is történt volna, ha tovább marad a kormányon. Tiszával kétszer beszéltem a mi ügyünkről. Először néhány nappal azelőtt, hogy kormányelnöki megbízatását megtudtuk. Nagyon melegnek találtam s úgy láttam, hogy teljes mértékben felfogja ügyünk horderejét. A második beszélgetés alkalmával már sokkal hidegebb volt. Valószínűleg, mint előbb Széli, úgy most ő is engedett az új honfoglalóknak, akiktől segítségei várt az obstrukció ellen. Berzeviczyről úgy láttam, hogy nem nézte oly hálátlan thémának a magyar liturgiát, mint elődje. Ezt fényesen dokumentálja is egy kényes természetű ügy helyrehozásával, melyet

6 már elrontva talált. Neki köszönhetjük a liturgikus könyvek újbóli kiadásának és fordításának organizálását is. Én: Mi igaz van abban, amit beszélnek, hogy elnök úrnak valami afférje volt gróf Apponyival a magyar liturgia miatt? Elnök: Egyike ez amaz ízléstelen híreszteléseknek, melyekben már annyi részem volt. A való annyi, hogy néhány nappal a szabadelvű pártból való kilépése előtt megpendítettem előtte azt az eszmét, hogy a magyar liturgia egyike lehetne azoknak a kompenzációs tárgyaknak, melyeket a koronánál el lehetne érni, ha a magyar vezényszó követelése letétetnék a napirendről. Beszélgettünk a dologról, de ő nem adott egyenes választ, csak azt a megjegyzést tette, hogy ha a magyar vezényszót sikerül elérni, akkor a magyar liturgia bizonyára magától jönni fog. Nem tagadom, hogy én e választ kosárnak vettem, logikája előtt meg kellett hajolnom. Az autonómiát szervező kongresszusban gróf Apponyi Albert zászlója alatt küzdöttem s az a válasz, melyet ő a kultusztárca átvételekor tisztelgő küldöttségünknek adott, remélni engedi, hogy az a minket lekötelező ténye, melyet Petronius V. B. T. T. című cikke megörökített, nem lesz velünk szemben az utolsó. Én: A Fejérváry-kormány bemutatkozása alkalmával elnök úr azon 19 főrend között volt, akik nem szavazták meg a bizalmatlanságot. Nem tudom, nem követek-e el indiszkréciót, ha azt kérdezem, hogy ez a szavazás nem akart-e ugyanoly captatio benevolentiae lenni, mint egykor az ischli klauzula melletti védőbeszéd? s mi igaz van abban, hogy báró Fejérváry kétszer is megkínálta elnök urat, egyszer a kereskedelmi, később pedig a pénzügyi tárcával? Elnök: A vasúti politikán kívül soha sem volt a közügyek terén más ambicióm, mint a magyar liturgia s ezáltal az egyházi unió megkoronázásának kiküzdése. A közjogi kérdésekben mindenkor számoltam az erőviszonyokkal s ezért a conservativ irány felé hajoltam. Különben pedig Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Podmaníczky Géza báró, Ludwigh Gyula és sok más jó hazafi társasága, akikkel együtt szavaztam, megnyugtatott arra nézve, hogy nem követtem el tudatos hazafiatlanságot. Ezzel összefüggőleg én is olvastam egy hozzánk közel álló hírlapban, hogy hazaáruló" lettem. Ennek azonban az ellenkezőjét bizonyítja az, hogy csakugyan meg lettem kinálva előbb az egyik, később a másik tárcával s azt visszautasítottam. Ez a hír

7 107 tehát való s ezt nem dicsekeaésből mondom, mert ha dicsekvő természetű volnék, gondoskodtam volna arról, hogy a hír megjelenjék az újságokban, úgy mint ezt hasonló helyzetben más megkínáltak tenni szokták. Különben megjegyzem, hogy ha hazafiúi meggyőződésem és viszonyaim megengedték volna, hogy tárcát vállaljak, csak a kultusztárcára vállalkoztam volna, mert így talán tehettem volna valamit a mi ügyünk érdekében is. Ami pedig a benevolentiát illeti, melyre ön céloz: természetes, hogy erre a Fejérváry kormány alatt is szükségünk volt. A véletlen úgy hozta magával, hogy budapesti templomunkat melybe a magyar vidékeinken dívó gyakorlatot akartuk bevinni az ő kormánya alatt kellett megnyitnunk és tartanunk kellett attól, hogy újabb feladások lesznek Rómában. Én ugyan mérvadó és beavatott egyházi oldalról úgy voltam informálva, hogy az Apostoli Szék részéről negatív intézkedéstől nincs ok tartani, de az óvatosság kivánta, hogy az esetleg mégis bekövetkezhető baj megelőzésére minden lehető lépést megtegyek, nem csak saját érdekünkben, hanem közérdekben is: mert el lehet képzelni, hogy minő olajöntés lett volna az ép ez időben mértéken túl felcsigázott nemzeti érzékenység tüzére, ha ily feladásra újabb tilalom érkezett volna Rómából. Akkoriban két kormány volt Magyarországon: a vezérlő bizottság és a Fejérváry-kormány. Mindkettőnél kopogtattam. Nem tudom, hogy a vezérlő bizottság, mint olyan, tárgyalta-e ügyünket s hogy az a válasz, melyet egyik tagjától kaptam, az egész vezérlő bízottság nevében szólott-e, vagy csak irója nevében? A válasz elég kedvező volt, de természetesen csak arra az esetre szólott, ha a koalíció kormányt vállal. Bejelentettem ezt a lépésemet és az esetleg várható veszedelmet Fejérvárynak is azzal a kéréssel, hogy a Koronát az esetleges következményekre figyelmeztesse. Római zarándoklatunk után az arról kiadott Emlékkönyvből neki is küldtem egy példányt s az aktiv politikusok nagy számából ő is azon kevesek közt volt, kik meleg hangú sorokban válaszoltak a küldeményre. Azóta is mindenkor melegen érdeklődött ügyünk iránt s benne ezúttal sem csalódtam. Hát tudja meg, mert ezt érdemes feljegyezni a görög katholikus magyarság történetébe: hogy báró Eötvös József és Trefort Ágoston a hazaáruló" Fejérváry volt az első kormányférfiu, aki komolyan felkarolta ügyünket. Belátta, hogy azt csak egy külön püspökség alakítása

8 108 által lehet megoldani, ez alapon memorandumot dolgoztatott ki s azt már azon az első ischli audencián be is mutatta a Felségnek, melyen a parlamenti többséggel való tárgyalásainak sikertelenségét jelentette. Bukása után ez a memorandum, természetesen, menthetetlenül belekerült abba a bizonyos diófaszekrénybe. Utána a volt ellenzéki koalíció jutott kormányra, de a vezérlő bízottságnak az a tagja, akitől én az említett biztosítást kaptam, nincs a miniszterek közt s különben sem hiszem, hogy a koalíciós kormány ideiglenes programmja a mi kényes ügyünket is felkarolhatná. De e miatt nincs ok a türelmetlenségre, mert most úgyis a liturgikus könyvek fordítása a fődolog. Én: Szabad volna erre nézve is némi tájékoztatást kérnem? Elnök: Rómában bizalmas úton megtudtam, hogy az egyházi könyveknek magánhasználatra való lefordítása az apostoli szék részéről elvileg nem ütközik akadályba s hogy ez a kijelentés valószínűleg meg van téve abban a diplomáciai jegyzékben is (note verbale), mellyel a Kúria a magyar kormánynak az évi pápai tilalom elleni remonstrációját visszautasította. Nyomoztam tehát ezt a note verbale-t mindenfelé, de sehogy sem tudtam ráakadni. Azt már említettem, hogy liturgikus könyveink kiadó és fordító bizottságát Berzeviczy volt kultuszminiszter organizálta. Kevéssel a nagygyűlés megtartása előtt megtudtam, hogy elődje a szóban lévő note verbale-t hivatalos titok gyanánt kezelte, később pedig a magyar liturgiára vonatkozó összes aktákkal áttette a miniszterelnökséghez. Onnan kellett tehát a note verbale-t Vályi püspök segítségével kikaparnom s elképzelheti kellemes meglepetésünket, mikor láttuk, hogy a fordítási engedély csakugyan benne volt a note verbale-ban. Az alakuló ülés első napján még nem volt meg a note verbale s azért én arra kértem a minisztert, hogy a fordítási munkát ne a püspökök vezetése alatt álló bizottsággal végeztesse, hanem engedje át a mi országos bizottságunknak. Végre az alakuló bizottság második ülésnapján leérkezett a note verbale, mire határozatba ment, hogy a fordításokat egy e célra a plenumból kiküldött külön albizottság eszközölje, és hogy erre Rómából újabb engedélyt kérni nem szükséges. Én: Elnök úr mindig híve volt 3, szabadelvű kormánynak s talán szemrehányásoknak teheti ki magát, hogy most olyan keserű kritikát gyakorol fölötte. Mostani közlései és a Petronius cikkeiben felsoroltak igazolni látszanak ugyan ezt a hangulatot,

9 BBBEBBBEBBfeBEBBEBBBSaBaBeBBBBBBBSBBBBBBBBBnBKBBBBSaBBEBBEEBEEBBBBBE 109 de én úgy sejtem, hogy ezeken kívül kellett még valami másnak is történnie, ami elnök urat annyira elkeserítette. Elnök: Hát igen. Azon még nem csodálkoztam, hogy a kultuszminisztérium a miniszterelnökségnek engedte át a magyar liturgia ügyét. Ebben még volt némi ráció, mert az országos bizottságunk és Ungvár közt felmerült ismeretes ellentétek tagadhatlanúl bizonyos inkompatibilis helyzetet teremtettek egyházi referensének, aki különben meleg rokonszenvet tanúsított ügyünk iránt. Mikor azonban ezek az ellentétek felmerültek s én kiegyenlítésük végett egy Írásbeli információ benyújtása mellett a püspökökkel tartandó szóbeli értekezlet kitűzését kértem, a kultuszminisztérium ezt a bizalmas információmat is áttette, még pedig nem a miniszterelnökségbe, hanem a belügyminisztérium rendőri osztályába. E felett - mikor híre kiszivárgott méltán megbotránkoztam nem csak én, hanem mindenki, de nem mindenki hitte, hogy csak egyszerű bürokratikus fogás, úgynevezett Schieber, történt, hanem némelyek azzal gyanúsítottak, hogy nekem is benne van a kezem s ez a meggyanusítás csaknem párbajra vezetett köztem és az országos bizottságnak egy másik tagja közt, kit rokoni kötelékek fűztek Ungvárhoz. Én: A magyar liturgia nem jött-e ellentétbe az amerikai püspökség ügyével, vagy pedig a délszlávok glagolit liturgiájával? Elnök: Ez elsővel nem, a másodikkal azt hiszem igen. Nem csak az Amerikába kivándorolt hitsorsosainkra való tekintettel, de úgy egyházi, mint állami közérdekből is, az amerikai püspökség sürgősebb voltát mindenkor elismertük, sőt tüntettünk is e felfogásunk mellett, mikor a két püspök visszatért az amerikai püspökség felállítását sürgető római útjából. Szeretetlakomát rendeztünk püspökeink tiszteletére s ekkor történt az a lélekemelő eset, hogy Ruby Antal nyug. kir. kúriai tanácselnök, kinek mozgalmunkhoz való csatlakozását mindenkor sajnálattal nélkülöztük, kifejezetten a magyar liturgia teljes jogosultsága mellett nyilatkozott, ami nem csak nagyon megörvendeztetett bennünket, hanem ismerve az ő nagy népszerűségét és tekintélyét szlávajkú hittestvéreink közt, kijelentésének mindnyájan nagy fontosságot tulaj donítottunk. Püspökeink azzal az elhatározással mentek Rómába, hogy egyúttal a magyar liturgia ügyét is megsürgetik, de úgy tudom, külügyi hivatalunknak az a hagyományos felfogása állott ennek útjában, mintha a görög ritus magyar és a latin rítus glagolit

10 liturgiája egyforma szempontból volna elbírálandó. E fogalomzavarból a diplomáciai bölcseség azt a következtetést vonta le, hogy a célszerűség és következetesség követelményével nem volna megegyeztethető, ha külügyi hivatalunk egy és ugyanazon időben az egyiket gátolná, a másikat pedig pártolná. Hogy itt fogalomzavar van, azt nem szükséges bővebben fejtegetni, mert az egyházi jog minden ismerője tudhatja, hogy oltári nyelv kérdésében nagy különbség van a latin rítus szigorúbb és a görög rítus liberálisabb felfogása közt, már pedig a glagolit liturgia a latin rítus, a magyar liturgia pedig a görög rítus fegyelme alapján igényel elbírálást. Szerintem különben a glagolit liturgia pusztán egy szépséghiba a latin ritus keretében, egy kivétel, mely csak megerősíti a szabályt, sőt ősrégiségénél fogva még dísznek is beillik. Igaz ugyan, hogy hazánknak egyik nagy ellensége, Strossmayer püspök volt az, ki a délszlávok közt a glagolit liturgia általánosítását és modernizálását sürgette, de ez még nem bizonyítja azt, hogy a glagolit liturgia fentartása és kiterjesztése eo ipso hátrányos volna hazánkra nézve. Előnynek tartanám ugyanis, hogy minden valószínűség szerint nagyobb tért hódítana a katholicizmusnak a délszlávok közt. Én legalább mindig ebben a véleményben voltam és ennek kifejezést is adtam a Budapesti Hírlapban akkor, mikor a Hieronymianum collegium ismeretes esetéről volt szó, amiért aztán ki is kaptam Széli Kálmán akkori kormányelnöktől. Különben erre a kérdésre nézve Drohobeczky Gyula körösi püspök volna kompetens nyilatkozni s részemről nem látom kizárva, hogy a beállott politikai fordulat a glagolit liturgiára, közvetve tehát a magyar liturgiára is kedvezőbb lesz. Persze, ez esetben gondoskodni kellene arról, ami különben is már rég érzett szükség, hogy a Propaganda fidei a magyar birodalom itt szóban forgó érdekeit illetőleg ne legyen kizárólag a Hieronymianum és a gácsországi ruténség Athanaseumának információira utalva, hanem legfőbb ideje volna a már régóta tervezett Stephaneumot Rómában felállítani, s ezenkívül kívánatos volna a Propagandához egy görög katholikus magyar főpap beosztását is kieszközölni. Én: Mikor szándékszik elnök úr az országos bizottság nagygyűlését összehívni? Elnök: Amint tudja, az évi hajdudorogi ünnepély óta

11 nagygyűlést nem tartottunk. Ennek részben az is volt az oka, mert be akartuk várni a felmerült disszonanciák teljes lecsillapodását, melyek már a hajdú dorogi nagygyűlésünket is az egyházmegyei főhatóság elleni demonstráció színében igyekeztek kitűntetni. A főok azonban az volt, mert az alakuló nagygyűlés oly messzemenő felhatalmazásokkal ruházta fel az elnöki tanácsot, hogy a nagygyűlés egybehívására csak akkor lett volna szükség, ha valami nagyon fontos esemény jön közbe. Két év előtt, mikor az elnöki teendők közvetlen vezetésétől ideiglenesen visszaléptem, az elnöki tanács egy része szükségesnek ítélte a nagygyűlés egybehívását, habár én visszalépésemet csakis egészségi állapotommal indokoltam. Most már bevallhatom, hogy erre az elhatározásomra leginkább a volt szabadelvű kormányoknak részint ingadozó, részint pedig közönyös magatartása vezetett. Érezték ezt az elnöki tanács tagjai is s a tagok nagyrésze ezért kívánta a nagygyűlés egybehívását, de én ellene foglaltam állást s ezt legalább is addig halasztandónak véltem, míg budapesti templomunk megnyílik. Ez az örvendetes esemény - Istennek hála már bekövetkezett, de még ma sem vagyok bizonyos, hogy az egyházmegyei főhatóság jószemmel nézné e kezdeményezésünket s azért abban a véleményben vagyok, hogy egy újabb nagygyűlés egybehívásának nem az elnöki tanácsból, hanem vidéki tagtársainktól, vagy közvetlenül a hozzánk csatlakozott hitközségektől kellene kiindulnia. Én: Mi igaz van abban a hírlapi híresztelésben, hogy elnök úr a magyar és szláv ajkú görög-katholikusok közti szakításra törekszik? Elnök: A világos tényekkel ellenkező valótlanság. A pletyka onnan ered, mert némelyek oktalanságból-e vagy célzatosan? ezt nem tudom, de felállították azt a tételt, hogy a mi megalkuvást nem ismerő feladatunkat a görög-katholikus egység megóvása képezi. Ez más szóval annyit jelent, hogy a görög katholikus egységnek ha a többség úgy kívánja áldozatúl kellene hozni a magyar liturgiát, ez pedig lehetetlen s azért én ezt a tételt ebben a merevségében el nem fogadhattam. Álláspontom ez: Magyar liturgia és görög katholikus egység, vagyis magyar liturgia görög katholikus egységgel. Merem állítani, hogy a görög katholikus egységnek nincs nagyobb híve, mint én, mert nem tudok lemondani még arról a pium desideriumról sem, hogy ebbe az egységbe

12 előbb-utóbb a katholikus oláhokat is bevonjuk. De ha a szomorú kényszerhelyzet következtében, melyet alig tudok elképzelni, választani kellene a magyar liturgia és a görög katholikus egység közt, (már t. i. amennyire ez még ma fennáll), akkor én a kettő között megalkuvást nem ismerő feladatnak csakis a magyar liturgiát ismerhetném el, még pedig nem pusztán csak a magyarajkú hívőktől kapott megbizatásom kötelességszerű teljesítéséből, hanem legelső sorban vallásos és hazafiúi meggyőződésből. Nem fejtegetem most bővebben ezt a témát, mert azt hiszem, hogy még lesz alkalmam e kérdésre visszatérni. Annyit azonban már most is megjegyzek, hogy szerintem az sem jelentene szakítást, ha a görög katholikus magyarság zöme részére egy külön egyházmegye állíttatnék fel, mert ezt sem tudom másként elgondolni, mint azon a testvéries módon, amint ezt már a római zarándoklatunkról szóló Emlékkönyvben kilátásba vettük. Befejezésül még megjegyzem, hogy csakugyan van bizonyos analógia a katonai kérdések és a mi ügyünk közt. Amint ugyanis a magyar vezényszó, úgy a magyar liturgia sem jelent ultimátumot. Átmenetesen már is belenyugodtunk az ó-szláv vezényszóba s különösen egy új egyházmegye alapítása esetén még könnyebben belenyugodhatnánk a görög vezényszóba, ha különben anyanyelvünknek megadatik az a tér, melyet a lelki szükség megkövetel. * Míg ez a párbeszéd folyt, a teához felszolgált angol sütemény az utolsó darabig elfogyott. Figyelmeztettem erre a házigazdát s ő jóízűen nevetett irói falánkságomon. Az idő különben is későre járt s én búcsút vettem.