Rebecca Donovan Elakadó lélegzet

Átírás

1 Rebecca Donovan Elakadó lélegzet

2 Éles szemű és éles eszű barátnőmnek, akivel előbb barátkoztunk össze, semhogy találkoztunk volna. Faith, te segítettél rájönnöm, hogy írónak születtem.

3

4 1. LEVEGŐ Lélegezz! Nagyot nyeltem, mert fojtogatott a sírás, és dühös voltam magamra, amiért ilyen gyenge vagyok. Sietve letöröltem az előszemtelenkedő könnyeket. Nem szabad ezzel foglalkoznom, mert felrobbanok. Körülnéztem a szobában, amely az enyém volt, de nem álltunk igazi kapcsolatban. A falnál kéz alól vett asztal, hozzá nem illő székkel, mellette hárompolcos könyvállvány, amely túl sok otthonban fordult meg túl sok év alatt. A falakon nem voltak képek, semmi sem emlékeztetett arra, ki voltam, mielőtt ide kerültem. Ez csak egy tér volt, ahova elrejtőzhettem el a fájdalom, a fenyegető pillantások, a sértő szavak elől. Miért vagyok itt? Tudtam a választ. Nem a magam akaratából; kényszerből. Nem volt máshova mennem, és nem fordíthattak hátat nekem. Ők voltak az egyetlen családom, amiért nem tudtam hálás lenni. Feküdtem az ágyamon, a házi feladatommal próbáltam elterelni a figyelmemet. Felszisszentem, amikor a trigonometriakönyvért nyúltam. Hihetetlen, hogy máris fáj! Pazar. Úgy néz ki, ezen a héten is hosszú ujjút kell viselnem. A vállamat hasogató fájdalom eszembe juttatta a borzalmas patáliát. Olyan düh fogott el, hogy csikorgatnom kellett a fogamat. Mély lélegzetet vettem, és belesüllyedtem a nemlét fakó iszapjába. Muszáj kivernem a fejemből. Kényszerítettem magamat, hogy a házi feladatra összpontosítsak. Halk kopogtatás ébresztett. Felkönyököltem, tájékozódni próbáltam a sötét szobában. Egy órát alhattam, de nem emlékeztem, mikor bólintottam el. Szabad feleltem elfúló hangon. Emma? kérdezte az óvatos hangocska, miközben az ajtóm lassan kinyílt. Bejöhetsz, Jack. Igyekeztem derűsen beszélni, noha magam alatt voltam. A kilincset markolva bedugta a fejét, amely nem sokkal volt magasabban a kilincsnél. Jack nagy barna szeme végigjárta a szobát, mielőtt rám nézett láthatólag félt attól, hogy mit fog látni. Megkönnyebbülten mosolygott. Túl sokat tudott ahhoz képest, hogy hatéves volt. Kész a vacsora mondta lesütött szemmel, mint aki más üzenetet szeretne hozni. Mindjárt jövök. Mosolyogni próbáltam rá, hogy ne izguljon, ő pedig visszatért a másik szobából átszűrődő hangokhoz. A terítés a tányérok, tálkák csörömpölése, Leyla izgatott csicsergése idáig hallatszott a folyosón. Ha valaki látta volna, azt mondja, az eszményi amerikai család készül örömmel a közös vacsorához. A kép akkor változott meg, amikor előbújtam a szobámból. A levegő sűrű lett a diszharmóniától, mert sajnálatos módon emlékeztettem őket, hogy létezem én is, a piszokfolt a portréjukon. Még egyszer mélyen beszívtam a levegőt, és győzködtem magamat, hogy át tudom én vészelni ezt. Ez is csak egy este a sok közül, hát nem igaz? Épp ez volt a baj. Lassan baktattam a folyosón a lámpafényes ebédlőig. A gyomrom rándult egyet, amikor átléptem a küszöböt. Egyfolytában a kezemet bámultam, amelyet máris tördeltem a szorongástól. Megkönnyebbülésemre belépésem nem keltett általános figyelmet. Emma! kiáltotta Leyla, és futott hozzám. Lehajoltam, hogy átnyalábolhassa a nyakamat, és alig hallhatóan felnyögtem, amikor a fájdalom belehasított a karomba. Láttad már a képemet? kérdezte. Olyan büszke volt a sárga-rózsaszín krikszkrakszaira! Éreztem a hátamon a rosszindulatú pillantást. Ha kés lett volna, ott helyben megnyomorodom. Anyu, láttad már a rajzomat a zsarnokgyíkról? próbálkozott Jack az eltereléssel. Hát ez csodálatos, édesem! kapcsolt vissza ő a fiára. Gyönyörű mondtam halkan Leylának, és belenéztem ragyogó barna szemébe. De most ülj vissza szépen az asztalhoz, jó? Jó válaszolta. Nem sejtette, hogy a kedvessége feszültséget kelt a vacsoraasztalnál. Hogyan sejthette volna? Négyéves volt, neki én az unokanővér voltam, akit bálványozott, míg ő nekem a napsugarat jelentette ebben a sötét házban. Hogyan is hibáztathattam volna azért, mert a szeretete

5 csak tetézte a nyomorúságomat? A társalgás folytatódott, engem szerencsémre ismét levegőnek néztek. Kivártam, hogy mindenkinek tálaljanak, csak utána szedtem magamnak csirkét, zöldborsót, krumplit. Éreztem, hogy minden mozdulatomat szemmel tartják, ezért nem néztem föl a tányérból evés közben. Amit kiszedtem, nem volt elég ahhoz, hogy elverje az éhségemet, de nem mertem többet venni. Nem figyeltem oda a szájából bugyogó szavakra, ahogy ismételten közölte, milyen fárasztó napja volt a munkában. A hangja marcangolt, émelyített. George egy vigasztaló megjegyzéssel válaszolt, csitítani próbálta, ahogy szokta. Egyetlenegyszer vett tudomást rólam, akkor, amikor engedélyt kértem, hogy távozhassak. George rám nézett a maga ambivalens módján, és szárazon megadta az engedélyt. Elvettem a tányéromat, meg Jackét és Leyláét, mert ők már otthagyták az asztalt, és tévét néztek a nappaliban. Nekikezdtem az esti szertartásnak: lekapartam a maradékot a tányérokról, mielőtt betettem őket a mosogatóba, lesúroltam a fazekakat és a serpenyőket, amelyeket George használt a főzéshez. Megvártam, hogy a hangok távozzanak a nappaliba, mielőtt visszatértem az ebédlőbe, hogy leszedjem az asztalt. Elmosogattam, kivittem a szemetet, felsöpörtem a padlót, azután visszamentem a szobámba. Közben elhaladtam a nappali előtt, ahol szólt a tévé, és a srácok nevetgéltek. Szokás szerint senki sem vett észre, amikor elosontam. Feküdtem az ágyamon, jól bedugaszoltam a fülemet az ipoddal, és felcsavartam a hangerőt, így túlságosan betöltötte az agyamat a zene, hogy gondolkozhassak. Holnap, tanítás után mérkőzésem lesz, az sokáig tart, így kihagyom csodálatos családi vacsoránkat. A holnap, az már egy másik nap egy nappal közelebb leszek hozzá, hogy itt hagyjam ezt az egészet. Az oldalamra fordultam, megfeledkezve a vállamról, amíg a fájdalom eszembe nem juttatta, hogy mit hagyok itt. Lekapcsoltam a lámpát, és hagytam, hogy a zene álomba zümmögjön. Felkaptam egy müzliszeletet, miközben kezemben a sportszatyorral, vállamon a hátizsákommal keresztülvágtam a konyhán. Leyla kerekre nyitotta a szemét örömében, amikor meglátott. Fölé hajoltam, megpusziltam a feje búbját, készakarva nem véve tudomást a gyilkos tekintetről, amely rám szegeződött a szoba túlsó sarkából. Jack, aki a húga mellett ülve gabonapelyhet evett a pultnál, elém csúsztatott egy darab papírt, de nem nézett föl. Sok szerencsét!, írta feketével a papírra, és odakanyarított a szöveg mellé valamit, ami focilabdát akart ábrázolni. Rám sandított, hogy mit szólok hozzá, én pedig egy futó mosollyal válaszoltam, gyorsan, nehogy szemet szúrjunk. Szervusztok mondtam, és az ajtóhoz indultam. Mielőtt odaérhettem volna, ő megragadta hideg kezével a csuklómat. Azt hagyd itt! Felé fordultam. Háttal volt a gyerekeknek, akik így nem láthatták a méregtől csepegő tekintetét. Nem kérted, mikor megírtad a listádat. Úgyhogy nem neked vásároltam. Hagyd itt! Nyújtotta a kezét. A tenyerébe tettem a müzliszeletet, mire azonnal kiszabadultam a csontokat roppantó szorításból. Sajnálom dünnyögtem, azzal kirohantam a házból, nehogy még valami más miatt is kelljen sajnálkoznom. Na, mi volt, amikor hazamentél? kérdezte kíváncsian Sara, és lehalkította a gyors punknótát, amikor beültem mellé a piros sportkocsiba. He? mondtam, még mindig a csuklómat dörgölve. Tegnap este, miután hazaértél! türelmetlenkedett. Ó, semmi különös, csak a szokásos ordibálás válaszoltam, tréfára véve a drámát, amely az előző napon várt rám, miután hazamentem edzés után. Úgy döntöttem, miközben szórakozottan masszíroztam a véraláfutásos karomat, hogy ennél többet nem teszek közhírré. Akármennyire szerettem Sarát, akármennyire tudtam, hogy bármire hajlandó értem, voltak dolgok, amelyektől jobbnak láttam megkímélni. Szóval csak ordibálás, hm? Tudtam, hogy nem veszi be mindenestől. Nem voltam a legjobb hazug, bár elég meggyőzően adtam. Ja motyogtam, és összekulcsoltam az ujjaimat, mert a kezem még mindig reszketett az érintésétől. Makacsul oldalra néztem, bámultam az elsuhanó fákat, amelyek közé túlméretezett házak

6 ékelődtek tájkertészeti pázsitokon, hűtöttem égő arcomat a késő szeptemberi, csípős széllel. Akkor szerencséd volt. Éreztem, hogy néz, várja, hogy meggyónjak. Belátva, hogy tőlem nem kap többet, felhangosította a zenét, üvölteni kezdett, és dobálta a fejét egy brit punkbanda ritmusára. Beálltunk az iskolai parkolóba, ahol a diákok a fejüket forgatták, míg a tanárok a fejüket csóválták, mint általában. Sara nem vett tudomást róluk, vagy legalábbis úgy viselkedett, mintha fütyülne rá. Én levegőnek néztem őket, mert valóban fütyültem rá. A bal vállamra akasztottam a hátizsákot, és keresztülvágtam Sarával a parkolón. Sara arcán felragyogott az a ragadós mosolya, valahányszor intettek neki. Engem alig vettek észre, de nem zavart, hogy levegőnek néznek. Könnyű eltűnni Sara árnyékában, mert karizmatikus egyéniség, és lángoló hullámokban leomló, isteni sörénye van, amely a háta közepét veri. Ő volt az összes középiskolás fiú, és biztosra veszem, hogy néhány tanár álma is. Meghökkentően szép volt, az alakja olyan, akár egy fürdőruhamodellé, épp a megfelelő domborulatokkal. De én azt szerettem benne, hogy józan. Ő volt a legkívánatosabb lány az iskolában, de ez nem szállt a fejébe. Jó reggelt, Sara! köszönt neki szinte minden szembejövő, miközben ruganyos energiával vonult végig a harmadikosok folyosóin, és mosolyogva köszönt vissza. Páran üdvözöltek engem is, amit egy bólintással és egy futó pillantással nyugtáztam. Tudtam, hogy kizárólag Sara miatt vesznek tudomást rólam. Sőt, jobban szerettem volna, ha nem is vennének észre, mialatt az árnyékában kullogok a folyosón. Azt hiszem, Jason végre kezd ráébredni, hogy létezem közölte Sara, miközben kivettük szomszédos szekrényeinkből azt, ami az első órához kellett. Valamilyen csoda folytán ugyanabba az osztályba is jártunk, ami gyakorlatilag elválaszthatatlanná tett. Legalábbis az első órán, mert utána én elmentem haladó angolra, ő kettes algebrára. Sara, rólad mindenki tudja, hogy létezel feleltem fanyar mosollyal. Egyesek túlságosan is, tettem hozzá gondolatban. Hát pedig nála nem ez a helyzet. Alig néz rám, még akkor se, ha pont mellette ülök. Olyan dühítő! A szekrénynek dőlt. Mellesleg tudod te, hogy téged is észrevesznek a pasik, csak nem nézel fel a könyveidből annyi időre, hogy te is észrevedd őket tette hozzá, az enyéméhez hasonló nyomatékkal. Elvörösödtem. Miről beszélsz? kérdeztem mogorván. Csak azért vesznek észre, mert veled vagyok. Sara nevetett, tökéletes fehér fogsora csillogott. Azt el sem tudod képzelni! csúfolódott. Ebből elég. Különben sem fontos feleltem elutasítóan. Még mindig égett az arcom. Mihez kezdesz Jasonnal? Sara sóhajtott. A melléhez szorította a könyveit, a mennyezetet pásztázta kék szemével, és elvonult a gondolataiba. Még nem tudom szólt át arról a távoli helyről, ahol állandóan mosolyognia kellett. Nyilvánvalóan Jasont képzelte el a hátrafésült szőke hajával, az éles kék szemével és a szívdöglesztő mosolyával. Jason volt az amerikaifutball-csapat kapitánya és középcsatára. Létezhet laposabb közhely? Hogy érted ezt? Neked mindig van terved. Ez más. Még csak rám se néz! Körültekintőbbnek kell lennem. Nem azt mondtad, hogy végre felfigyelt rád? értetlenkedtem. Sara rám nézett. A szeme még mindig ragyogott attól a helytől, ahonnan lassan visszatért, de a mosolya elveszett út közben. Nem igazán értem. Tegnap, üzleti ismeretek órán direkt melléültem, és mondta, hogy szia, de ennyi. Tehát tudja, hogy létezem. Pont. Hallottam a hangjában az ingerültséget. Biztosan ki fogsz találni valamit. Vágy talán meleg somolyogtam. Emma! kiáltotta nagy szemekkel, és belebokszolt a jobb karomba. Sikerült mosolyognom, bár közben összeszorítottam a fogaimat, és reméltem, hogy Sara nem veszi észre, amint a vállam megmerevedik az ártalmatlan kis ütéstől. Ne mondj ilyet! Az iszonyú lenne legalábbis nekem! Kevin Bartlettnek nem mondtam nevetve, de ő elkomorodott. Egyszerre volt mulattató és megható, hogy Sarát ennyire zavarba hozza ez a srác. Tudott bánni az emberekkel, és szinte mindig a maga javára fordította a helyzetet, főleg a pasikkal. Akárkit akart is

7 meggyőzni, olyan behízelgően adta elő a kívánságát, hogy az érintett személy boldogan járt a kedvében. Nyilvánvalóan összezavarta Jason Stark. Ez egy olyan oldala volt, amelyet szinte sose láttam. Tudtam, hogy neki ez új terület, és kíváncsi voltam, mi lesz a következő lépése. Számára csak a nagynéném és a nagybátyám jelentett ennél is keményebb kihívást. Egyfolytában bizonygattam, hogy ennek semmi köze hozzá, de ettől csak még elszántabban meg akarta hódítani őket. Azt remélte, hogy ezzel egy kicsit élhetőbbé teszi az én személyes poklomat is, és ki voltam én, hogy az útjába álljak? Holott tudtam, hogy hiába fárasztja magát. Osztályfőnöki óra után szétváltunk. Én mentem angolra, és szokásom szerint leültem az utolsó sorba. Ms. Abbott üdvözölt bennünket, azután kiosztotta a legutolsó dolgozatot. Odajött az asztalomhoz, és melegen mosolygott. Nagyon jó meglátásaid vannak, Emma dicsért, míg a kezembe adta a dolgozatot. Gyorsan, félszegen viszonoztam a mosolyát. Köszönöm. A papír tetejére egy jelest írtak piros tintával, és más elismerő megjegyzések is voltak a margón. Erre számítottam, és az évfolyamtársaim is ezt várták tőlem. Sokan odahajoltak a szomszédjukhoz, összehasonlították az osztályzatukat a magukéval. Az én dolgozatomba senki sem nézett bele. Bedugtam a dossziém hátuljába. Nem restelltem az eredményeimet, és nem bántott, hogy a többiek mit gondolnak a jó jegyeimről. Tudtam, hogy megérdemlem őket, azt is tudtam, hogy ezek fognak megmenteni egy napon. Egy dolog érdekelt igazán, amit Sarán kívül senki sem értett meg, az, hogy hány nap még, mire kiköltözhetek a nagynéném meg a nagybátyám házából, és mehetek a főiskolára. Ha összesúgnak a hátam mögött, mert én vagyok az évfolyam legjobb tanulója, hát csak súgjanak. Nem lesznek ott, hogy megmentsenek, ha baj van, tehát nem szükséges belefolynom a pletykálkodásba és a szokásos tizenéves hülyeségekbe. Még Sara közelítette meg a legjobban azt, ami számomra a középiskolai élményt jelentette, ő pedig bizonyosan gondoskodott róla, hogy szórakoztató legyen. A többség csodálta, sokan irigyelték, egyetlen mosolyával észrevétlenül be tudott hálózni egy pasit. De nekem az volt a legfontosabb, hogy rábízhattam az életemet, és ezzel sokat mondok, tekintve, mennyire nem tudhattam soha, hogy éppen mire megyek haza este. Mi volt? érdeklődött Sara, amikor találkoztunk ebéd előtt a szekrényeinknél. Nálam semmi különös. Haladtál valamit üzleti ismereteken Jasonnal? Sarának ez volt az utolsó órája ebéd előtt, így általában lett annyi beszédtémája, hogy kitartson ebéd utánig, amikor együtt mentünk újságírásra. Bár haladtam volna! kiáltotta bosszúsan. Semmi, és ez olyan dühítő! Nem vagyok túlzottan agresszív, de azért adom a nyilvánvaló jeleket, hogy érdekel! Nincs meg benned, amivel felkeltheted az érdeklődését ugrattam vigyorogva. Fogd be, Em! Szigorúan nézett rám. Azt hiszem, célratörőbb leszek. A legrosszabb, amit mondhat Az, hogy meleg vagyok szakítottam félbe kacagva. Nevess csak, amennyit akarsz, de akkor is ráveszem Jason Starkot, hogy velem járjon! Tudom, hogy rá mosolyogtam. Megvásároltam az ebédet a heti zsebpénzemből, amit a nyári keresetemből adtak ide. Szigorúan beosztották, én nem nyúlhattam hozzá. Még egy újabb ésszerűtlen szabály, amelyet el kell viselnem hatszázhetvenhárom napig. Elhatároztuk, hogy ma a szabad ég alatt, a piknikasztaloknál ebédelünk, kihasználjuk a vénasszonyok nyarát. Új-Angliában nagyon kiszámíthatatlan az ősz. Lehet hideg és deres az egyik napon, és másnap lehet annyira meleg, hogy elő kell venni az ujjatlan pólót. Ám amint egyszer beáll a tél, tovább marad, mint szeretnénk. Míg a többi diák ledobálta a ruháit, hogy kiélvezze a meleget, én csak a pólóm ujját gyűrhettem fel. Öltözködésemet a karomon gyógyuló véraláfutások színe határozta meg, semmi köze sem volt a hőmérséklethez. Mit csináltál ma reggel a hajaddal? Jól néz ki. Egyenesebb. Nagyon sikkes. Lapos pillantást vetettem Sarára, ahogy mentünk kifelé. Ma reggel csak azért kötöttem lófarkat,

8 mert reggel kifutottam az engedélyezett öt percből a zuhanyozó alatt, és nem volt időm kiöblíteni a hajamból a kondicionálót, mire elzárták a vizet. Miről beszélsz? hitetlenkedtem. Felejtsd el. Képtelen vagy nyugtázni a bókot. Másra terelte a szót. Akkor el tudsz jönni holnap este az amerikaifutball-meccsre? Csak néztem rá a szemöldökömet felhúzva, és haraptam egyet az almából. Sara belátta, hogy nem fogok válaszolni a nyilvánvaló kérdésre. Fölemelte az üdítőjét, de a doboz megállt a szája előtt. Miért kínoz engem? suttogta. Lassan leengedte a dobozt, és valamit nézett mögöttem. Odafordultam, hogy lássam, mi ragadta meg a figyelmét. Jason Stark és egy hasonlóan kisportolt felsős levetették és a farmerjük hátuljába gyűrték a pólójukat, mialatt egy tojáslabdát dobáltak egymásnak. Mindenki Jasont bámulta. Én is néztem egy percig, miközben Sara nyögdécselt mögöttem. Érdekes módon Jason mintha észre sem vette volna, hogy az összes lány gerjed rá. Furcsa. Sara, talán nincs tisztában vele, hogy mennyire vonzó jegyeztem meg tárgyilagosan. Erre még nem gondoltál? Hogy lehet ezt nem tudni? kérdezte hitetlenül. Pasik mondtam rezignált sóhajjal. Láttad valaha is valakivel azon a két éven kívül, amikor Holly Martinnal járt. Csak mert mi azt hisszük, hogy isten, az még nem jelenti azt, hogy ő is piedesztálra helyezi magát. Néztük Jasont, kidolgozott izomzatát, játékos mosolyát, magas termetét. Még nekem is el kellett gyönyörködnöm napbarnított teste részleteiben. Bár kizárólag a tanulással törődtem, azért nem voltam halott. Még mindig észrevettem dolgokat jó, olykor-olykor. Meglehet mondta Sara, és ravaszul somolygott. Döbbenetesen szép pár lennétek sóhajtottam. Em, el kell jönnöd velem holnap este a meccsre! kérlelt némileg kétségbeesetten. Vállat vontam. Ebben nem én döntök. Nem volt beleszólásom a társasági életembe, ennél fogva nem éltem társasági életet. A főiskoláért éltem. Nem mintha nem vettem volna ki a részemet a középiskolai élményből, épp csak a magam módján csináltam: háromféle iskolai sportcsapatban, az iskolai újság és az évkönyv szerkesztésével, a rajz- és a francia szakkörben. Ez elég volt, hogy minden nap bent tartson tanítás után, olykor este is, ha mérkőzésem volt, vagy lapzárta. Ideális ösztöndíjkérelmet kellett benyújtanom. Ez volt az egyetlen dolog, amelyben én parancsoltam, és komolyan, inkább volt túlélési, mint menekülési terv.

9

10 2. ELSŐ BENYOMÁS Miközben mentünk Sarával újságírásórára, láttam rajta, hogy még mindig az kóvályog a fejében, amit ebédidőben láttunk. Úgy viselkedett, mint akit megigéztek. Kicsit hátborzongató volt. Némán baktattam mellette, és bizakodtam, hogy majd csak felébred. Ahogy beléptünk az osztályba, azonnal mentem a számítógéphez, és lehívtam a túlméretezett képernyőre a heti Weslyn High Times legfrissebb tördelési makettjét. A monitorra összpontosítottam, kizártam magamból a széklábak csikorgását és a dünnyögő hangokat, ahogy ki-ki elfoglalta a helyét. Még az óra befejezése előtt továbbítanom kellett a számot nyomtatásra, hogy másnap reggel kioszthassák. Valahonnan messziről hallottam Ms. Holt hangját, amint felszólítja a többieket, hogy ismertessék, hol tartanak a jövő heti számhoz kiosztott feladataikkal. Kikapcsoltam a beszélgetésből, tovább vizsgálgattam a formattálást, apróhirdetéseket helyeztem át, hogy több hely maradjon a cikkekre, fotókat iktattam be a különös jelentőségű cikkek kiemelésére. Késő már ahhoz, hogy a jövő heti számba betegyünk még egy cikket? A hang kizökkentett. Nem ismertem. Habozás nélkül, magabiztosan, céltudatosan beszélt. Bámultam a képernyőt, de nem láttam, mi van előttem, és figyeltem. A szoba elnémult a várakozástól. Ms. Holt bátorította a beszélőt, hogy folytassa. Akarok írni egy cikket a tizenévesek önképéről, és hogy képesek-e elfogadni a hiányosságaikat. Szeretnék meginterjúvolni hallgatókat, és felmérést készíteni, hogy melyik az a külső tulajdonságuk, ami a legjobban zavarja őket. Megfordultam a székemben, mert érdekelt, hogy kinek jut eszébe egy ennyire vitatott téma. A cikk megmutathatná, hogy a kifelé mutatott dolgok ellenére mindenkinek van olyan tulajdonsága, amit nem szeret. Rám tekintett magyarázás közben, mert észrevette, hogy figyelek. Néhány diáknak szintén feltűnt, hogy nem dolgozom a gépen. Engem néztek, próbálták megfejteni töprengő arckifejezésemet. A hang egy olyan sráchoz tartozott, akit még sose láttam. Mire befejezte, fel voltam háborodva. Hogyan képzelheti valaki, akinek láthatólag nincsenek hiányosságai, hogy oké lenne kifaggatni érzelmileg sebezhető diákokat, hátha elárulnak valamit, amit nem szeretnek magukban? Alkalmasint egy olyan gyarlóságot, amelyet még önmaguk előtt is nehéz elismerniük. Ki akarná nyíltan megvitatni a kínos pattanásait, vagy bevallani, hogy a legkisebb méretű melltartót viseli, vagy akkora az izomzata, mint egy tízévesnek? Kegyetlenségnek hangzott. Minél többet gondolkoztam rajta, annál ingerültebb lettem. Komolyan, ki ez a pofa? A terem hátuljában ült. Égszínkék, kihajtott gallérú inget és tökéletesen szabott farmert viselt. Az ing ujját felgyűrte, a nyakán épp annyi gombot gombolt ki, amennyi megmutatta sima bőrét, és sejtette szikár, izmos alakját. Az ing érvényre juttatta acélkék szemét, amely ide-oda járt a szobában, kapcsolatot teremtve hallgatóságával. Lezsernek tűnt, pedig az egész osztály őt bámulta. Valószínűleg el is várta, hogy az emberek észrevegyék. Volt benne még valami, amit nem egészen tudtam meghatározni. Idősebbnek tűnt. Biztos, hogy harmadikos volt, de akár végzős is lehetett volna. Fiatal arcához képest erős állkapcsa volt, amely érvényre juttatta a járomcsontjait, a szemöldökereszét, az egyenes orrát és a tökéletes vonalú száját. Szobrász sem faraghatott volna jobb csontszerkezetet. Ha beszélt, nem volt nehéz felhívnia magára a figyelmet. Nálam bizonyosan elérte, hogy félbeszakítsam a munkát, és megnézzem magamnak. Hanglejtéséből ítélve megszokta, hogy érettebb hallgatóság előtt beszéljen. Olyan magabiztos volt, hogy nem tudtam eldönteni, kiváló-e vagy csak pökhendi. Én inkább a pökhendiségre szavaztam. Érdekes elképzelés kezdte Ms. Holt. Komolyan? vágtam közbe, mielőtt uralkodhattam volna magamon. Éreztem, amint tizennégy szempár fordul felém. Még azt is érzékeltem a szemem sarkából, hogy kettejüknek leesik az álla, de nem fordítottam el a tekintetemet a hang forrásáról. A füstszínű szem zavartan nézett vissza rám.

11 Tisztázzunk valamit. Te ki akarod használni egy csomó tizenévesnek a kételyeit, hogy írhass egy cikket, amelyben közszemlére teszed a hiányosságaikat? Nem gondolod, hogy ez egy kicsit ártalmas? Mellesleg mi híreket próbálunk közölni a lapunkban. Lehet szórakoztató és szellemes, de mindig hírnek kell lennie, nem pedig pletykának. Felvonta a szemöldökét. Mintha meghökkent volna. Nem egészen kezdte. Vagy talán arról akarsz ismertetést írni, hogy hány lány szeretné, ha nagyobb lenne a melle, és hány pasi szeretné, ha nagyobb lenne a Szünetet tartottam, és hallottam, hogy páran levegőért kapnak az elképedéstől. Hm, az izomzata. A silányság és a felszínesség bejöhet a bulvárlapoknál. Vagy te talán ahhoz szoktál ott, ahonnan jössz, de én vagyok olyan jóhiszemű feltételezni az olvasóinkról, hogy van agyuk. Néhányan fojtottan vihogtak. Nem hátráltam. Belebámultam a konok kék szempárba. Kissé önelégülten somolygott. Mulattatta volna a kirohanásom? Összeszorítottam a fogaimat, felkészülve a támadásra. Én komolyan veszem a munkámat. Azt remélem, a kutatásaim megmutatják, mennyi mindenben hasonlítunk, függetlenül a népszerűségünktől vagy a külső vonzerőnktől. Nem hiszem, hogy a cikk bárkit is kihasználna, inkább megnyugtatna bennünket, hogy mindenkinek vannak kételyei a külsejével kapcsolatban, még azoknak is, akiket tökéletesnek tarthatnak. Tiszteletben tartom a forrásaim bizalmasságát, és meg tudom különböztetni a pletykát az igazi hírtől. Nyugodtan, türelmesen beszélt, mégis azt gondoltam, hogy lekezelő. Éreztem, hogy az arcom lángba borul. És azt hiszed, hogy őszinte válaszokat szedsz ki az emberekből? Hogy komolyan beszélni fognak neked? Él volt a hangomban, amit nem szoktam hallani magamtól, és az osztály csendjéből ítélve ők is meglepődtek. Rá tudom bírni az embereket, hogy megnyíljanak nekem s bízzanak bennem mondta mérhetetlenül gőgös és önimádó hangon. Mielőtt visszavághattam volna, Ms. Holt közbeszólt: Köszönöm, Evan. Óvatosan nézett rám. Emma, miután láthatólag fenntartásaid vannak a cikkel kapcsolatban, hajlandó lennél, úgy, mint az újság szerkesztője, engedélyezni Mr. Mathewsnak, hogy megírja a cikket, azután te majd eldöntöd, hogy megüti-e a mércét? Ebbe megegyezhetünk közöltem kioktató hangon. Mr. Mathews, elfogadhatónak tartja ezt? Nekem megfelel. Ő a szerkesztő. Ezt a nagyképűséget! Rá se bírtam nézni többé. Visszafordultam a számítógéphez. Remek! válaszolta megkönnyebbülten Ms. Holt, majd visszatért hozzám. Emma, mikor végzel a gépnél? Szeretném elkezdeni a mai megbeszélést. Most küldöm feleltem oda se nézve. Pompás. Legyetek szívesek kinyitni a tankönyvet a kilencvenharmadik oldalnál, a Sajtóetika fejezetnél. Ms. Holt próbálta ismét magára terelni a figyelmet. Elfoglaltam a helyemet Sara mellett. Éreztem, hogy meghökkenve bámulnak. A könyvre szögeztem a tekintetemet, de nem bírtam összpontosítani. Mi volt ez? súgta ugyanolyan meghökkenéssel Sara. Vállat vontam, de nem néztem rá. A világ leghosszabbnak érzett ötven perce után véget ért az újságírásóra. Ahogy kiengedtek a folyosóra, nem bírtam tovább magammal. Kinek képzeli ez magát? Hogy lehet ilyen fennhéjázó valaki? Amikor bekanyarodtunk a sarkon a szekrényeink felé menet, Sara megállt, és úgy bámult rám, mintha nem ismerne. Nem vettem tudomást értetlen tekintetéről. Ki ez egyáltalán? Evan Mathews felelte mögöttem. A hátam megmerevedett. Halálra váltan néztem Sarára, azután lassan, vörös arccal a hang felé fordultam. Egy szó sem jött ki belőlem. Mennyit hallott? Remélem, nem borítottalak ki túlságosan azzal, hogy javasoltam a cikket. Nem akartalak megsérteni. Egy percbe telt, hogy összeszedjem magam. Sara mellettem állt. Ki nem hagyta volna, hogy a páholyból nézheti ezt az összecsapást. Nem sértődtem meg. Én csak arra törekszem, hogy az újság tisztességes legyen. Igyekeztem egykedvűen beszélni, mintha nem zavarna az, ami az osztályban történt. Megértem, végül is ez a munkád. Még őszinte is volt a hangja. Vagy már megint

12 leereszkedett hozzám? Másra tereltem a szót. Ma jöttél először? Nem felelte láthatóan meglepődve. Egész héten bent voltam az iskolában. Sőt, van pár másik órád is, amelyeken szintén ott vagyok. Aha mondtam halkan, a padlót nézve. Tulajdonképpen nem csodálom, hogy nem vettél észre. Nagyon odafigyelsz az órán. Látszik, hogy fontos neked a tanulás, és semmi sem érdekel azon kívül. Azzal vádolsz, hogy énközpontú vagyok? kaptam fel a fejemet. Az arcom lángba borult. Mi? Nem. Jóízűen mosolygott a reagálásomon. Felháborodottan meredtem rá. Állta a tekintetemet, hidegszürke szemének a pillája sem rebbent. Egyáltalán honnan vettem, hogy kék a szeme? Annyira el van telve magával, hogy az már visszataszító. Utálkozva megcsóváltam a fejemet, és otthagytam. Sarának tátva maradt a szája, mintha egy borzalmas karambolt látott volna. Ez meg honnan a fenéből jött? kérdezte, nagy szemekkel bámulva rám, miközben mellettem sietett. Még sose láttalak ilyennek. Nem értettem az elképedését. Majdnem csalódott volt a hangja. Tessék? védekeztem ösztönösen. Képtelen voltam egy másodpercnél hosszabban ránézni. Ez egy beképzelt pöcs. Nem érdekel, mit gondol rólam. Szerintem csak azon aggódott, hogy nem bántott-e meg az órán. Szerintem akár még érdekelheted is. Na ja mondtam elutasítóan. Komolyan. Tudom, hogy rendkívül összeszedett vagy, de hogyhogy nem vetted észre eddig? Micsoda, szerinted is énközpontú vagyok? fortyantam lel, de azonnal meg is bántam, amit mondtam. Sara a szemét forgatta. Tudod, hogy nem gondolom azt, úgyhogy ne butáskodj. Megértem, miért zárkózol el mindenkitől. Tudom, hogy miért olyan fontos neked a középiskola, mintha az életed múlna rajta. De én azt is látom, hogy milyennek tűnik ez mindenki másnak. Tudomásul vették, hogy te ez vagy, így már senki sem csinál belőle ügyet. Nekik magától értetődő, hogy belőled hiányzik a tétovázott, a megfelelő szót kereste...az érdeklődés. Szerintem döbbenetes, hogy egy pasi, aki csak egy hete van itt, épp az elszántságod miatt szúrjon ki. Nyilvánvalóan felfigyelt rád. Nem olyan jó szemű ez, Sara epéskedtem. Csak próbálta kikúrálni a pofont, amit a hiúsága kapott az osztályban. Fölnevetett, megrázta a fejét. Lehetetlen vagy! Kinyitottam a szekrényemet, ránéztem Sarára, mielőtt eltettem a könyveimet. Tényleg itt volt egész héten? Nem emlékszel, hogy a hétfői ebédnél említettem a dögös új srácot? Az ő volt? kérdeztem gúnyosan. Belöktem a könyveimet a szekrényembe, rájuk csaptam az ajtót. Szerinted jóképű? Úgy nevettem, mintha őrültség lenne a gondolat, hogy Evan Mathews jóképű lehet. Ja válaszolta lelkesen, mintha én lennék az őrült, és nagyjából az összes többi lány szerint is az. Még a felsősök is kiszúrták maguknak. És ha arról próbálsz meggyőzni, hogy nem isteni, akkor kapsz tőlem egy sallert. Ezúttal én forgattam a szememet. Nézd, tényleg nem akarok többet beszélni róla. Furcsán elfárasztott a kirohanásom. Mindig fegyelmeztem magamat, főleg az iskolában, ahol láthattak. Tudod, hogy most ez lesz a téma a suliban? Hallottad, hogy Emma Thomas végre bepasizott? ugratott Sara. Klassz. Örülök, hogy viccesnek találod vágtam rá, és otthagytam. Sara mosolyogva ügetett utánam a folyosón. Akárhogy szerettem volna megfeledkezni róla, le kellett játszanom gondolatban a jelenetet, miközben mentünk tanulni a büfébe. Ahogy keresztülvágtunk a termen, már hallottuk a sutyorgást. Kivonultunk a hátsó ajtón a piknikasztalokhoz. De komolyan, mi történt? Miért zavar ennyire ez az alak?

13 Nem lenne szabad annyira törődnöm vele, hogy így kiboríthasson. Nem is ismerem. Csak most jöttem rá, mennyire túlreagáltam a dolgot. Sara, én egy idióta vagyok ismertem el, és valóban pocsékul éreztem magamat. Sara ledőlt a padra napozni, leengedte a karjára az ujjatlan trikója vállpántját, nehogy csíkosra bámuljon. Látótávolságban az összes pasinak kocsányon lógott a szeme. Kíváncsian felült, és megnézte magának elgyötört képemet. Miről beszélsz? Fogalmam sincs, mi történt velem. Komolyan, miért kellene azon izgatnom magamat, ha ez a srác cikket írna a tizenéves lét fogyatékosságairól? Nem bírom elhinni, hogy így viselkedtem, és utána még jelenetet csaptam a folyosón. Mélységesen meg vagyok alázva. Felnyögtem, és a keresztbe tett karomra hajtottam az arcomat. Sara nem szólt. Valamivel később kérdően felnéztem rá. Micsoda, még csak meg sem próbálsz vigasztalni? Bocs, de semmit sem értettem. Khm, sík hülyén viselkedtél odabent közölte somolyogva. Kösz, Sara! A szemébe néztem, és ekkor már nem bírtam tovább. Egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés, de olyan hangosan, hogy a szomszéd asztalnál abbahagyták a dumálást, és megbámultak. Most már valóban úgy festettem, mint akinek elment az esze. Egy teljes perc múlva sikerült csak úrrá lennem az idegrohamon. Sara igyekezett abbahagyni, de ha rám nézett, mindannyiszor kibuggyant belőle a nevetés. Felém hajolt, lehalkította a hangját. Talán most jóváteheted kuncogta halkan. Épp errefelé jön. Kizárt! A szemem tágra nyílt a pániktól. Remélem, nem én voltam az ok a nevetésre. Ugyanaz a magabiztos, elbűvölő hang. Behunytam a szemem, féltem ránézni. Mély lélegzetet vettem, hogy lecsillapodjak, és felé fordultam. Nem, csak Sara valami vicceset mondott. Rövid tétovázás után hozzátettem: Nem kellett volna úgy leordítanom a fejedet. Általában nem vagyok ilyen. Sara ismét felkacagott, nyilván az a perc jutott az eszébe, amikor bolondot csináltam magamból. Elnézést, nem tehetek róla mentegetőzött. A szeme is könnybe lábadt, annyira igyekezett magába fojtani a nevetést. Innom kell egy kis vizet. Otthagyott minket. Jaj, ne kettesben hagyott minket! Evan vette a szavak nélküli bocsánatkérést. Tudom. Puhán mosolygott tökéletes szájával. Csodálkoztam, hogy nincs is megsértve. Sok szerencsét a mai meccshez. Hallottam, hogy nagyon jó vagy. Elment, nem várva meg a választ. Mi volt ez? Honnan tudja, hogy általában nem vagyok ilyen? Bámultam a helyet, ahol egy fél perce állt, próbáltam megérteni, mi történt most. Én miért nem hoztam ki a sodrából? Nem értem, hogy voltam képes így felhúzni magamat, pláne egy srác miatt. Le kell ráznom magamról, át kell lépnem rajta, hogy csak a célomra összpontosítsak. Elment? Ugye, nem sértetted már meg megint? Összerázkódtam Sara hangjától. Észre se vettem, hogy visszajött. Esküszöm, nem tettem ilyet. Szerencsét kívánt a mai meccshez, aztán elvonult. Olyan furcsa volt. Sara felvonta a szemöldökét, és vigyorgott. Ó, és annyit tényleg el lehet mondani róla, hogy helyes motyogtam. Sara arca felragyogott. Olyan titokzatos, és szerintem tetszel neki ugratott. Hagyjál már, Sara! Most meg te butáskodsz. Valahogyan sikerült elkészítenem a házi feladatot másnapra, noha kétpercenként körülnéztem, keresve, hol van Evan Mathews. A hosszabb távú feladatokba bele se vágtam, eltettem őket a hétvégére. Úgysem lesz más programom. Megyek az öltözőbe. Egy perc, és én is ott vagyok felelte Sara, aki a padon elmélkedett. Összeszedtem a könyveimet, keresztülvágtam a büfén. Nagyon igyekeztem mereven magam elé bámulni, nehogy Evan Mathewst keressem de nem sikerült.

14

15 3. NYUGTALANSÁG Nem fogod elhinni, ki kérdezett Nem tudtam elég gyorsan magamra rántani a felsőt. Behunytam a szememet, mély lélegzetet vettem, felkészülve Sara reagálására. A francba! súgta. Úgy állt az öltöző ajtajában, mintha gyökeret vert volna a lába. Nem fordultam meg. Egy szót sem bírtam szólni. Épp eleget mondtak a kör alakú, nagy véraláfutások, amelyek elborították a jobb vállamat, és a hátam közepéig folytatódtak. Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik motyogtam. Még mindig nem mertem szembefordulni vele. Hát én elég rossznak látom mormolta. Ez hihetetlen, hogy csak azért, mert elfelejtetted kivinni a szemetet. Hangok, nevetgélés szakított félbe; néhány lány bejött az öltözőbe. Át kellett furakodniuk Sara mellett, aki nem mozdult az ajtóból. Szia, Emma! Halljuk, lebaltáztad a dögös új srácot! kurjantotta az egyik lány, amikor észrevett. Eléggé felhúzhatott tette hozzá a másik. Elkezdtek átöltözni. Nem tudom, szerintem csak rossz kedvemben talált dünnyögtem elvörösödve. Fogtam a cipőmet, a zoknimat, meg a lábszárvédőmet, és kimentem az öltözőből, még mielőtt valaki pláne Sara mondhatott volna még valamit. Leültem az iskola mögötti pályához vezető lépcső legfelső fokára, hogy fölvegyem a cipőt és a lábszárvédőt. Időre volt szükségem, hogy összeszedjem magamat azok után, ami az utóbbi két órában történt. Az én napjaim nem ilyenek szoktak lenni. Senki sem próbált szóba állni velem, én is elvoltam magamban. Az volt az a hely, ahol mindennek biztonságosnak és könnyűnek kellett lennie. Hogy sikerült Evan Mathewsnak egy nap alatt lebontania az én állandó világomat? Ekkor hallottam meg ismét a hangját. Mi van ezzel a taggal? Először egy héten át nem vettem észre, most meg nem bírom elkerülni. A lépcsők alatt jött ki a fiúöltözőből egy másik sráccal, akit nem ismertem, és éppen azt mondta neki, hogy másnap este elviszi az amerikaifutball-meccsre. Találkozott a tekintetünk, mire bólintott felém. Miért nem vagyok láthatatlan neki is, mint mindenki másnak? Megkönnyebbülésemre továbbkocogott a sportpályák felé, kezében egy kis fekete zsákkal. A szereléséből láttam, hogy a fiúk focipályájához tart. Tehát ő is focista. Király! A nap arany szikrákat hintett kócos, világosbarna hajára. Hosszú hátizmai átsejlettek elnyűtt pólóján. Miért kell így kinéznie, mintha most lépett volna le egy Abercrombie-reklámtasakról? Sara fújt egyet. Szép! Megrázkódtam, észre se vettem, hogy mellettem van. Az arcom lángba borult, és féltem, hogy olvashat a gondolataimban. Ne játszd már meg magad. Szuper klasszis. Csak nálad tartott kissé sokáig, hogy észrevedd. Mielőtt védekezhettem volna, egy busz hajtott végig a földúton, amely megkerülte és elválasztotta az iskolát a sportpályáktól. A nyitott ablakokból áradó, ütemes kántálás és kurjongatás középiskolai csapatra utalt. Kit verünk meg délután? sivította több hang. A Weslyn középiskolát! mennydörögte az egész busz. Kétlem jegyezte meg Sara. Kajánul mosolyogtam, aztán lekocogtunk a pályára. Jesszusom! sikította Sara, miközben hazafelé mentünk. A Stanford! Emma, ez döbbenetes! Nekem nem voltak szavaim, de a bamba mosolyom mindent elmondott. Már eleve a hetedik mennyországban jártam a győzelmünktől, de innen még magasabbra kerültem, amikor megtudtam, hogy négy egyetemről figyelték a meccset, ahol történetesen én lőttem hármat a négy gólból! Ez hihetetlen, hogy repülőt küldenek érted tavasszal! áradozott Sara. Magaddal kell vinned! Kalifornia! Hát el tudod ezt képzelni?

16 Sara, csak annyit mondott, hogy szívesen megszerveznének egy látogatást, attól függ, milyen lesz a jövő negyedévi bizonyítványom. Ugyan már, Emma! Az ugyanolyan marad. Szerintem soha életedben nem volt ötösnél rosszabb jegyed. Szerettem volna én is ilyen magabiztos lenni, ám ekkor bekanyarodtunk a felhajtónkra, és azonnal szétporlottam. A győzelem és a tehetségkutatók úgy illantak el, mintha álmomból zökkentem volna át egy lidércnyomásba. Carol a postaládától caplatott fölfelé a felhajtón. Úgy tett, mintha a postát vette volna ki. Készült valamire. A szívem kihagyott egy ütemet. Sara ugyanúgy megriadt, mint én. Szia, Sara mondta Carol. Rólam tudomást sem vett, ahogy kikászálódtam az autóból. Hogy vannak a szüleid? Csodásan, Mrs. Thomas felelte Sara az ő káprázatos mosolyával. És ön? Még megvagyok sóhajtotta Carol szívszaggató rosszkedvvel. Örömmel hallom felelte udvariasan Sara. Nem dőlt be az ó, jaj, ó, jaj-süketelésnek. Sara, borzasztóan kínos ez nekem, hogy tőled kell kérnem, ahelyett hogy a szüleiddel beszélnék. Megmerevedtem a félelemtől. De azon gondolkoztam, nem lenne-e túl nagy fáradság, ha megengednék, hogy Emily nálatok aludjon holnap éjszaka. George és én elutazunk, és könnyebb lenne, ha olyasvalakire hagyhatnánk itt, akiben van felelősségérzet. Bár semmiképpen sem akarnám felborítani a terveiteket. Úgy beszélt rólam, mintha nem állnék ott az autó mellett, és nem hallanám. Nem hinném, hogy gondot okozna. Úgyis azt terveztem, hogy bemegyek a könyvtárba, mert anyagot kell gyűjtenem egy dolgozathoz. Meg fogom kérdezni a szüleimét, amint hazamegyek. Sara úgy mosolygott, mint aki el is hiszi Carol ripacskodását. Nagyon köszönöm. Olyan hálásak lennénk érte. Jó éjszakát, Mrs. Thomas. Sara intett, és elhajtott. Carol visszaintett, majd undorral fordult hozzám. Van fogalmad róla egyáltalán, milyen megalázó, hogy idegeneknek kell könyörögnöm, csak hogy a nagybátyád és én eltölthessünk egy kis időt együtt? Még szerencse, hogy Sara sajnál, amiért ilyen siralmas vagy. Egyszerűen nem értem, hogy bírja elviselni a társaságodat. Hátat fordított, visszament a házba, otthagyva engem a felhajtón. Szavai úgy tekeredtek rám, mint a szögesdrót. Volt idő, amikor elhittem, hogy igaza van. Hogy Sara csak azért a barátnőm, mert sajnál. De komolyan, aki ránk nézett, ahogy állunk egymás mellett, az simán juthatott ugyanerre a következtetésre. Sara, az ő káprázatos ragyogásában, és mellette én, a jelentéktelen csúnyaságomban. Azóta megtanultam, hogy valószínűleg a Sarához fűződő barátságom az egyetlen dolog, amelyben igazán megbízhatok. Bementem a házba, ahol az élet várt rám a vacsorai edényekkel és fazekakkal tömött mosogató képében. Felvittem a táskáimat a szobámba, azután visszatértem a konyhába. Nem bántam a mosogatás egyhangúságát, főleg ma este, amikor csak a sikálás akadályozott meg abban, hogy mosolyogjak. Reggel olyan derűsen ébredtem, amilyennek régen éreztem magamat. Vállamra kanyarítottam a hátizsákomat, felkaptam a sporttáskát, amelybe a ruháimat csomagoltam. Azután nagy robajjal a fejemre szakadt a valóság. Olyan erővel rántotta meg a hajamat, hogy hátracsuklott a fejem. Ne merészelj szégyent hozni rám! sziszegte. Merev nyakkal bólintottam, nem voltam hajlandó közelebb menni hozzá, mire még erősebben belemarkolt a hajamba. Tüzes lehelete égette a bőrömet. Majd amilyen váratlanul csinálta, ugyanolyan váratlanul ott is hagyott, és édesen trillázott a srácoknak, hogy jöjjenek reggelizni. Sara zajos örömmel fogadott, amikor beültem az autóba. Átölelt és azt kiáltotta: Ezt nem hiszem el, hogy mégis jössz ma este a meccsre! Elhúzódtam, még mindig nem tértem magamhoz a fenyegetés után. Sara, valószínűleg les minket. Jobb lesz, ha tiplizünk, mielőtt meggondolja magát, és bezár éjszakára a pincébe. Képes lenne rá? kérdezte aggodalmasan. Indulj már! Igen, képes lenne. Ez volt a válasz, amelyet nem mondhattam ki hangosan.

17 Sara elrobogott. A sportkocsi tetejét felhúzta, mert az október közeledtével ide is megérkezett az őszi hideg. A fákon kezdtek ragyogó vörösre, narancsra, aranyra és sárgára színeződni a levelek. Ma harsogóbbnak láttam a színeket, talán mert igazán odafigyeltem rájuk. Carol fenyegetése ellenére továbbra is a mennyekben jártam a csapatunk győzelmétől és a stanfordi tehetségkutató dicséretétől. A tudat pedig, hogy ma este meccsre megyek Sarával, mosolyt csalt az arcomra, és ez jó érzés volt. Ez lesz az első alkalom, amikor végignézhetek egy amerikaifutballmeccset. Mindössze három évbe került. Úgy döntöttem, hogy ma este egy kicsit elkényeztetlek, mielőtt eljövünk hazulról. Gyanakodva sandítottam rá. Mit akarsz? Hidd el, imádni fogod felelte ragyogó arccal. Oké adtam meg magam, bár attól féltem, hogy az én elképzelésem a kényeztetésről egészen más lesz, mint az, amire Sara gondol. Én azt szerettem, ha lóghatok, moziba mehetek, szemét kaját ehetek. Lehet, hogy a kamaszok többségénél ez túlságosan magától értetődő és unalmas, de számomra fényűzés volt. Utána elhatároztam, hogy nem foglalkozom a kérdéssel. Sara ismer engem, én pedig bízok benne. El fogom hívni magunkkal a meccs után közölte, amikor az iskola felé mentünk a parkolóból. Hogy akarod csinálni? kérdeztem, miután átfurakodtunk Sara sleppjén a víg üdvözlések hangzavarában. Nem tudtam elképzelni, hogyan fogna hozzá. Bár igaz, ki mondhatna nemet neki? A nem mintha nem szerepelt volna Sara szótárában. Ő se mondta, neki se mondták. Arra gondoltam de csak akkor, ha nincs kifogásod Bátortalanul sandított rám. Elmegyünk meccs után Scott Kirkland bulijába, és megkérem Jasont, hogy ott találkozzunk. Buliba? Még sosem voltam buliban. Hallottam pletykákat az osztályban és az öltözőben, sőt pillanatképeket is láttam a harmadikosok és a negyedikesek folyosóin. Afféle beavatási rítus volt, amelyet nem ismertem, és nem tudom, hogy felkészültem-e rá. Páni félelem rohant meg már a gondolattól is, hogy bemegyek egy ajtón, és mindenki engem fog bámulni. Azután belenéztem Sara aggodalmas kék szemébe, és láttam, hogy ez fontos neki. Locsoghatok semmiségekről olyanokkal, akikkel négy éve járok együtt iskolába, mégsem ismerem őket. Egyenesen érdekes lesz! Jól hangzik. Mosolyt erőltettem a számra, beállva azoknak a sorába, akik képtelenek csalódást okozni Sarának. Igazán? Mert nem muszáj elmennünk a buliba. Kitalálhatok valami mást. Úgy elsápadtál, amikor szóba hoztam. Nem, én is menni akarok hazudtam. Tökéletes! kiáltotta Sara, és újból átölelt. Nagyon érzelmes hangulatban volt ma délelőtt, ami feszélyezett. Érezhette is, mert elhúzódott tőlem. Bocs, csak annyira feldobott, hogy eljössz velem! Nem is tudom, hogy bírnám ki, ha nem lennél ott. A tanítást nem számítva úgyis alig vagyunk együtt, úgyhogy ez lesz a legjobb alkalom! Félszegen mosolyogtam. A gyomrom még mindig görcsölt a buli gondolatától. Sara kedvéért teszem. Ki fogom én ezt bírni. Mi a legrosszabb, ami történhet? Hát komolyan megpróbálhatnak beszélgetni velem. A gyomrom ismét rándult egyet. Az iszonyú lenne. Nagyot nyeltem. Most még a szokásosnál is nagyobb szükségem volt a rajzra, hogy magamhoz térhessek rémült gondolataimból. A rajzórát mindig más időpontban tartották, ma rögtön elsőnek, az angol helyett. Még szerencse, mert alig vártam, hogy a munkába menekülhessek. Beléptem az osztályba, mosolyogva beszívtam a festékek, az enyv, az oldószerek megnyugtató szagát. Hívogató, barátságos, magas helyiség volt, a festményekkel és rajzokkal borított magas falaival, és a hatalmas ablakaival, amelyeken ömlött be a természetes fény. Ebben a szobában könnyebb lett lélegeznem. Akárhogyan alakult a nap, akármit hagytam is otthon, itt mindig a magam ura lehettem. Ms. Mier üdvözölt bennünket, amikor helyet foglaltunk a székünkön a magas, fekete munkaasztalok mellett. Ms. Mier a legdrágább, legszelídebb ember volt, akivel valaha is találkoztam. Áradt belőle a részvét, ami döbbenetes művésszé és karizmatikus tanárrá tette. Arra kért, folytassuk az elkezdett munkát, annak a magazinból kitépett képnek a másolását, ami mozgást ábrázolt. Volt némi motyogás, de meglehetősen halk, mert mindenki elsősorban a festéssel törődött. Egyebek között azért szerettem ezt az órát, mert olyan csend volt. A szívem kihagyott egy ütemet. A morajból kiemelkedett egy bársonyos hang. Nem akartam

18 odanézni, de oda kellett. Ott állt, az osztály előtt, kezében fényképezőgéppel, és Ms. Miernek mondott valamit. Ms. Mier egy könyvben lapozgatott, amelyben mintha fotók lettek volna, és megjegyzéseket tett. Evan felnézett, és elvigyorodott, amikor észrevett. Azonnal visszatértem a vásznamhoz. Bár lehetnék igaziból is láthatatlan! Látom, tényleg nagyon jó vagy mondta mellettem Evan. Felnéztem a képről. A szívem eszelősen viselkedett, olyan ütemben vert, ami nem volt szinkronban a mozdulatlan üléssel. Nyugi! Mi ütött belém? fociban folytatta, mert üresen bámultam rá. Nagy meccs volt a tegnapi. Ja! Kösz. Te is felvetted ezt a tárgyat? Éreztem, hogy ég az arcom. Úgy valahogy felelte. Azért kértem ide magamat, hogy fotózhassak. Ms. Mier beleegyezett, úgyhogy most itt vagyok. Aha. Ennyit tudtam motyogni. Fülig szaladt a szája, amitől még vörösebb lettem. A testem elárult, a hiperaktív szívemnek és a lángoló arcomnak nem parancsolhattam. Ez nem volt jellemző rám. Megőrültem tőle. Szerencsére Ms. Mier félbeszakított bennünket, mielőtt végképp szégyenbe hoztam volna magamat az elragadtatottságommal. Tehát ismered Emma Thomast? Nagyszerű! Tegnap találkoztunk felelte Evan, és rám mosolygott. Örülök, hogy máris alakítasz ki kapcsolatokat. Emma, megmutatnád Evannek a fotós felszereléseket, és a sötétkamrát? Vágtató szívem megállt, viszont az arcom továbbra is vöröslött. Szerintem már hőség is sugárzott belőlem. Persze mondtam gyorsan. Köszönöm. Ms. Mier hálásan mosolygott. Miért éppen ő kínoz? Evanre rá se nézve felálltam, és a terem hátsó sarkába mentem. Kinyitottam az egyik faliszekrényt a pult fölött. Itt tartjuk a fotófelszerelést. Itt a papír, az előhívó, amit csak akarsz. Evannek háttal becsuktam a szekrényt. Megmutattam a pulton a papírvágó és formázó berendezést. Átmentünk a sötétkamrához, ahol elmagyaráztam, hol van a belső falon az előhívó lámpa kapcsolója. Körülnézhetnék odabent? Néhány pillanatig nem lélegeztem. Hát persze feleltem, és most először rá is néztem. Bementünk a négyszögletű kis szobába. Középen hosszú asztal volt, amelyen az előhívótálak sorakoztak. A hátsó jobb sarokban volt egy kiöntő. A hosszabbik falat mindkét oldalon faliszekrények szegélyezték, és két zsinórt is kifeszítettek, amelyeken fekete csipeszek sorakoztak az előhívott fényképeknek. A szoba természetellenesen sötétnek rémlett még így is, hogy nem égett az előhívólámpa. Nem olyan hely volt, ahol kettesben akartam maradni Evan Mathewsszal. Ez az mutattam. Evan odament mellettem a szekrényekhez, nyitogatni kezdte őket, megvizsgálta, mi van bennük. Miért nem állsz szóba senkivel Sarán kívül? kérdezte a szekrényajtó mögül. Becsukta az ajtót, várta, hogy válaszoljak. Megfagytam. Hogy érted ezt? kérdeztem élesen, máris védekezve. Senkivel sem állsz szóba mondta. Miért? Nem feleltem. Nem tudtam, hogyan feleljek. Látta, hogy itt zsákutcába futott. Oké folytatta. Miért nem állsz szóba velem? Tolakodó vagy! mondtam vádló hangon. Elmosolyodott, amitől a szívem ismét ki akart szökni a bordáim közül. Naaa nógatott. Mert nem tudom, hogy rokonszenves vagy-e vágtam oda gondolkodás nélkül. Azzal a derűs, kaján vigyorral nézett rám. Miféle reagálás ez? Képtelen vagyok tovább itt maradni vele ebben a szűk szobában! Sarkon fordultam, kisiettem a laborból. Az óra hátralevő részében nem bírtam összpontosítani, úgyhogy a képem befejezetlen maradt. Evan elment fényképezni, de a szelleme itt maradt. Ennek az órának az én menedékemnek kellett volna lennie, erre Evan fenekestül felfordította. Sara észrevette a nyugtalanságomat, amikor könyvet cseréltünk a szekrényünknél.

19 Jól vagy? kérdezte. Evan Mathews együtt van velem rajzon mérgelődtem. És? Mintha nem jutott volna el az agyáig. Várta, hogy folytassam. A fejemet ráztam. Nem találtam szavakat, amelyekkel elmagyarázhassam, mennyire bomlasztó hatással van Evan az én kiszámítható napomra. Akármilyen megértő volt is Sara, még nem álltam készen, hogy beszéljek róla. A vérem még mindig zúgott, és nehezen bírtam összeszedni a gondolataimat. Majd később beszéljük meg hadartam, azzal elmenekültem. Nem értettem, mi történik velem. Úgy maradtam életben, hogy féken tartottam az érzelmeimet, megőriztem az önuralmamat, és mindent a szőnyeg alá söpörtem. Sikerült kívül maradnom a radarképernyőn, úgy siklottam ide-oda az iskolában, hogy igazából senki sem emlékezett rám. A tanáraim dicsérték a tanulmányi eredményeimet, az edzőim számítottak rám, mint jó sportolóra, de nem voltam elég fontos, hogy elismerhető szerepet játsszak a közösségi életben. Könnyen meg lehetett feledkezni rólam, és nekem épp így volt a jó. Régebben próbáltak barátkozni velem, megszólítottak, buliba hívtak, de nem tartott sokáig. Mihelyt kiderült, hogy nem fogadok el meghívásokat, vagy nem vagyok hajlandó egy-két szavasnál hosszabb válaszokat adni, már nem voltam elég érdekes, hogy tudomást vegyenek rólam és ez megkönnyítette az életemet. Sara volt az egyetlen, aki csökönyösen megmaradt mellettem, amikor négy éve ide költöztem. Miután hat hónap elteltével is kitartóan hívogatott át magukhoz, Carol végre igent mondott. Vásárolni akart egy barátnőjével, de engem nem akart magával vinni, így éppen kapóra jött a meghívás. Az a szerencsés véletlen megpecsételte a barátságunkat. Időnként szabad volt átmennem Sarához, nagy néha még alhattam is náluk, ha ez összeegyeztethető volt Carol társasági ütemtervével. Jól jött, hogy Sara apja bíró volt, így Carol közvetetten lubickolhatott a respektusban. Tavaly nyáron még Maine-be is elmehettem Sarával és a családjával egy hétre. Egybeesett a kempingezéssel, amelyet George és Carol beterveztek a srácoknak. Amikor Sara szülei meghívtak, úgy adták elő, mintha az egész focicsapatot meginvitálták volna, amiből engem sem lehet kihagyni. Carolnak így könnyebb volt beleegyeznie. Végül persze megfizettem érte, amikor hazatértem gondolom, nem voltam elég hálás. Ám a kék foltok sem vehették el az életem legszebb hetét. Azon a héten ismertem meg Jeff Mercert. Jeff úszómesterként dolgozott a strandon, amely csak pár perc sétára volt a kunyhótól. A családjának nyaralója volt a tónál, vagyis az egész idényt odalent töltötte. Két napon át lejártunk a partra, hogy ájuldozhassunk Jefftől. A második napon műszak után meghívott Sarát és engem egy tábortüzes bulira egy magánstrandon. Amikor Jeff bemutatott a barátainak, azt hazudtam, hogy Sara minnesotai unokatestére vagyok. Ebből a hazugságból egy cirkalmasabb mese bontakozott ki, amelyet Sara és én fabrikáltunk a buli előtt. Kitalált életemet nyugodtan meg lehetett mutatni: az lehettem, aki akartam, senki sem tudta az igazat. Nem kellett láthatatlannak lennem, mert igazából nem is léteztem. A mesémtől fellelkesülve közel engedtem magamhoz Jeffet. Könnyű lett beszélni és nevetni. Kiderült, hogy Jeffnek és nekem sok közös tulajdonságunk van: európai focit játszott, sok hasonló zenét hallgattunk. Könnyű volt megkedvelni. Hajnalban, amikor mindenki a tűz mellett ült, vagy párosával, vagy csoportos beszélgetés közben, Jeff mellém telepedett a homokon, és egy nagy fatörzsnek támaszkodott, amely pádként szolgált. Ebben a békés hangulatban, amikor néhányan gitárt pengettek a háttérben, Jeff átkarolt, és én nekidőltem. Sajátságosan megnyugtató élmény volt, tekintve, hogy még egyetlen sráchoz sem kerültem ennél közelebb. Beszélgettünk, hallgattuk a zenét. Jeff felém fordult, azután könnyedén hozzám hajolt, hogy megcsókoljon. Emlékszem, egy teljes percig nem lélegeztem. Megbénított a félelem, mert még sose csókolóztam senkivel, ám Jeff puha szája nagyon gyöngéden érintette meg az enyémet. Nem volt könnyű elbúcsúzni, hazug ígéreteket tenni ekről, de nehéz sem volt. Nem volt nehéz Emma Thomasnak a connecticuti Weslynből, a túlteljesítő, zárkózott árnyéknak, aki a Weslyn középiskola folyosóin és termeiben bolyong. Azért nem volt nehéz, mert az a lány nem létezett Jeff számára. Ezért zavart annyira Evan Mathews. Ő tudta, hogy létezem, ki akart vonszolni az árnyékból, és nem menekülhettem előle. Nem hátrált meg egyszavas válaszaimtól, nyers visszavágásaimtól. Nem lett volna szabad odafigyelnie rám, és én, ha sikertelenül is, megpróbáltam levegőnek nézni. Ám ő

20 az idegeimre ment, amit, azt hiszem, tudott, és ez láthatólag mulattatta. Mély lélegzetet vettem, mielőtt bementem haladó európai történelemre. Felkészültem rá, hogy ő is ott lesz. Nem volt. Csodálkozva körülnéztem, és éreztem, hogy elszorul a szívem. Ez egy másik probléma volt. A szívem úgy lódult meg, állt le és kalimpált, mintha saját akarata volna, nem is szólva a nevetséges pirulásokról, amelyek eluralkodtak az arcomon. Ez már több volt, mint bosszantó! Evan a kémián sem volt ott. Talán, félelmeim ellenére, nem is lesz ott mindenütt. De amikor elhoztam trigonometrián a házi feladatomat, egyszer csak megkövültem, mert a hangját hallottam, amitől azonnal gyorsabban kezdett verni a szívem. Szia! Kinyitottam a füzetemet az aznapi leckénél, és nem voltam hajlandó ránézni. Most már egyáltalán nem állsz szóba velem, hm? Annyira dühbe hozott a konoksága, hogy nem bírtam tovább. Felé fordultam. Miért akarsz beszélni velem? Miről akarhatnál beszélni velem? förmedtem rá. Meglepetten felvonta a szemöldökét, de a meglepetést gyorsan felváltotta az incselkedő, derűs vigyor. És miért nézel rám mindig így? Az arcom lángolt. Összeszorítottam a fogaimat. Mielőtt válaszolhatott volna, bejött Mr. Kessler. Egész óra alatt hol a könyvemet, hol az osztályterem elejét bámultam. Éreztem, hogy Evan sűrűn rám néz amitől egy pillanatra sem lehetett nyugtom. Amikor szedtem össze a könyveimet, hogy átmenjek anatómiára, hallottam, ahogy megszólal mellettem: Azért, mert érdekesnek talállak. A mellemhez szorítottam a könyveimet, és lassan megfordultam. Nem is ismersz! mondtam dacosan. Azon vagyok. Olyan sokan járnak ebbe az iskolába. Nem kell épp engem ismerned. De én téged akarlak felelte. Összezavarodva mentem ki az osztályból. Sose azt mondja, amire számítok. Mit felelhetnék erre? Kezdtem pánikba esni. Elkísérhetlek anatómiára? Amennyire kiakadtam, nem is vettem észre, hogy utánam jött. De ugye nem velem jársz anatómiára? Komolyan, az egész világ összeesküszik ellenem a verdeső szívemmel. Próbáltam mély lélegzetet venni, de nem bírtam megtölteni a tüdőmet. Szóval egy teljes hétig nem vettél észre, hm? A tömeg leállt és megbámult bennünket, ahogy megyünk a folyosón. Biztos, hogy a feje tetejére állt a világuk, hiszen itt Emma Thomas ment végig a folyosón egy másik diákkal, ráadásul egy pasival ugyanazzal a pasival, aki miatt jelenetet csinált tegnap az osztályban. Kezdődhet a pletyka! Nem sokáig tartott odaérni az osztályhoz, tekintve, hogy menekülő üzemmódban talpaltam. A terem előtt megálltam, szembefordultam vele. Várakozón tekintett le rám. Tudom, hogy új vagy, és nyilván izgalmasnak tűnök. De megnyugtathatlak, nem vagyok én olyan érdekes. Igazán nem szükséges megismerned. Jó jegyeim vannak, jól sportolok, és elfoglalom magamat. Szeretem a visszavonultságot, szeretem a magánszférámat, és szeretem, ha békén hagynak. Ennyi. Megismerkedhetsz az iskolában akárkivel, akik majd megőrülnek, hogy megismerkedhessenek veled. De én nem. Sajnálom. Vigyorgott. És ne nézz rám úgy, mintha szórakoztatnálak! Én nem mulatok jól, úgyhogy szállj le rólam! Berohantam az osztályba. Azt hittem, jobban fogom érezni magamat, megkönnyebbülök de nem ez történt. Inkább úgy éreztem magamat, mint akit agyonvertek. Fogalmam sem volt, hova ült Evan az anatómián, de nem mellém. Senki sem ült mellettem. A szék, amelyet általában Karen Stewart foglalt el az asztalomnál, üresen maradt. Karen mindig elvesztette a fonalat az órákon, és állandóan engem kérdezgetett, hogy képben legyen. Ma végre megkaptam a csendet, amelyért mindenkit ellöktem magamtól, de nem volt vigasztaló. Mire kicsengettek, túltettem magamat rajta. Segített a tudat, hogy Saráéknál alszom, és nem kell hazamennem meg az is, hogy nem láttam Evant. Szia! üdvözölt Sara, amikor kivettük a könyveinket a szekrényből. Úgy érzem, mintha egész nap nem láttalak volna. Hogy vagy? Nem sikerült elmondanod