KURT VONNEGUT. Kékszakáll

Átírás

1 KURT VONNEGUT Kékszakáll

2 2

3 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kurt Vonnegut: Bluebeard A Dell Book. Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc. New York, by Kurt Vonnegut Fordította Kappanyos András A fordítást az eredetivel egybevetette: Szántó György Tibor A fedélterv Szakálos Mihály munkája Ezt a könyvet a Maecenas Kiadó előzetes engedélye nélkül Magyarországon kívül terjeszteni tilos. This book is sold outside Hungary subject to the condition that it shall not, by way of trade or otherwise, be lent, re-sold, híred out, copied, rebound or otherwise circulated without the Hungarian publisher s prior consent. Maecenas Publishers, Budapest, Hungary, 1365 P.O.B

4 4 Hungarian edition by Maecenas Könyvkiadó, 1991 Hungarian translation Kappanyos András, 1991

5 Kurt Vonnegut 1922-ben született Indianapolisban. Biokémiát tanult a Cornell Egyetemen. A második világháború alatt Európában szolgált, és németországi hadifogsága alatt szemtanúja volt, amikor a szövetséges bombázók romba döntötték Drezdát. Ebből a mélységesen megrázó élményből született leghíresebb regénye, az Ötös számú vágóhíd, az a regény, amely a kortárs amerikai irodalom élvonalába emelte Vonnegutot. A háború után antropológiából doktorált a chicagói egyetemen. Később szabadúszó íróként kezdett működni. Első könyvei tudományos-fantasztikus művek voltak, jelentős sikereket ért el ebben a műfajban, és első regényét, a Player Pianót (1952) az egyik legjobb tudományos-fantasztikus antiutópiának kiáltották ki. Habár azóta kijelentette, hogy felhagyott a fantasztikus műfajjal, újabb könyveiben is megtalálhatók a sci-fi sajátos jegyei. Graham Greene az egyik legjobb élő amerikai írónak mondta, és függetlenül attól, milyen fajta szépirodalomnak nevezi írásait maga Vonnegut, az emberiség iránti elkötelezettsége és e faj esendőbb példányaihoz való különös viszonyulása felragyogtatja munkáit. 5

6 A szerző jegyzete Ez egy regény, s mint ilyen, álönéletrajz. Nem tekinthető az absztrakt expresszionista festőiskola, az Amerikai Egyesült Államokból kiinduló első jelentős művészeti mozgalom kritikai történetének. Nem története semmi másnak, csak saját egyéni véleményeimnek erről-amarról. Rabo Karabekian sosem létezett, sem Terry Kitchen, sem Circe Berman, sem Paul Slazinger, sem Dan Gregory, sem Edith Taft, sem Marilee Kemp, sem e könyv bármely más főbb szereplője. Ami az általam említett valóságos vagy híres személyeket illeti: könyvemben nem tesznek semmi olyat, amit azonos körülmények között a valóságban nem tettek volna. Azt is elmondhatom, hogy mindazt, amit ebben a könyvben összehordtam, azok a groteszk árak ihlették, amelyeket letűnő századunkban kifizettek némely műalkotásért. Az irdatlan tömegű értékpapír néhány személy és intézmény számára lehetővé tette, hogy az emberi játékosság bizonyos formáit szükségtelen s ezért lehangoló komolyságba burkolják. Nem csak a művészet homoktortáira gondolok, hanem gyermekjátékokra is, mint a futkározás, ugrálás, fogócska, labdázás. Vagy mint a tánc. Vagy az ének. K. V. 6

7 Azért vagyunk itt, hogy segítsük át egymást ezen az egészen, akármi légyen is. DR. MARK VONNEGUT (levél a szerzőhöz, 1985) 7

8 Kékszakáll RABO KARABEKIAN ( ) önéletrajza 8

9 Ezt a könyvet Circe Bermannak írtam. Mi mást mondhatnék? R. K. 9

10 1. Miután eme élettörténet végére odaírtam, hogy Vége, helyesnek láttam visszaszaladni ide, a kezdete elé, mondhatnám a bejárati ajtómhoz, hogy ezzel a mentegetőzéssel fogadjam az érkező vendégeket: Önéletrajzot ígértem önöknek, de valami félresikeredett a konyhában. Úgy néz ki, hogy egyben ennek az elmúlt zaklatott nyárnak a naplója is lett! Ha muszáj, még mindig rendelhetünk pizzát. Tessék befáradni, tessék befáradni. Én vagyok a hajdani amerikai festő, Rabo Karabekian, félszemű férfi ban születtem a kaliforniai San Ignacióban, bevándorló szülőktől. Ezt az önéletrajzot hetvenegy évvel később kezdem el. Azok kedvéért, akik idegenkednek az aritmetika ősi rejtelmeitől: eszerint most et írunk. Nem születtem küklopsznak. Akkor vesztettem el a bal szememet, amikor a második világháború vége felé Luxemburgban egy műszaki szakasz parancsnoka voltam, amelynek elég különös módon valamennyi tagja valamiféle művész volt a polgári életben. Az álcázás specialistái voltunk, de akkor az életünkért harcoltunk, mint közönséges gyalogság. Az egységet művészekből állították össze, mert a hadseregben valakinek az volt az elmélete, hogy mi különlegesen jók lennénk az álcázásban. És mi jók is voltunk! Azok voltunk! Micsoda hallucinációkat okoztunk a németeknek arra nézvést, hogy mi veszélyes rájuk a vonalaink mögött, és mi nem. Igen, és úgy is élhettünk, mint a művészek, jókedvű gondtalanságban, ami az egyenruhát és a katonai kötelmeket illette. Sohasem csatoltak minket olyan hétköznapi alakulathoz, mint egy hadosztály vagy 10

11 akár egy ezred. Számunkra közvetlenül a Szövetséges Expedíciós Csapatok Központi Főhadiszállásáról érkeztek a parancsok, amelyek időről időre egyik vagy másik tábornok alá rendeltek minket, aki hallott megdöbbentő megtévesztéseinkről. Akárki is volt a parancsnokunk, engedékeny volt, elragadtatott, és végül mindig hálás. Minthogy már beléptem a reguláris hadseregbe, és elértem a hadnagyi rangot két évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államok belesodródott a háborúba, legalább alezredességig vihettem volna a háború végére. De a századosi rangon felül minden előléptetést visszautasítottam, hogy harminchat emberből álló családommal maradhassak. Ez volt az első élményem egy ekkora családdal. A második akkor jött, amikor a háború után barátként és látszólagos vezérként azok között az amerikai festők között találtam magam, akik mostanra beléptek a művészettörténetbe mint az absztrakt expresszionista iskola megalapítói. Anyámnak és apámnak nagyobb családja volt odaát az Óvilágban, mint az én két családom; és az ő rokonaik természetesen vérrokonok voltak. Vérrokonaikat abban a mészárlásban vesztették el, amelyet a török birodalom szervezett mintegy egymillió örmény polgára ellen. Az örményeket két ok miatt tekintették árulónak: először, mert okosak voltak, és műveltek, másodszor, mert túl sokuknak volt rokona annak a határnak a túloldalán, amely Törökországot ellenségétől, az orosz birodalomtól elválasztotta. A birodalmak kora volt az. Ez is az, csak nem álcázza olyan jól. 11

12 A német birodalom, a török birodalom szövetségese pártatlan katonai megfigyelőket küldött ki, hogy értékeljék századunk első népirtását, habár ez a szó akkor még egyetlen nyelvben sem létezett. Ma már mindenhol értik: gondosan megtervezett tevékenység, amelynek célja az emberiség vagy megkülönböztethető alcsoportja minden tagjának megölése, legyen az férfi, nő vagy gyerek. Az ilyen nagyralátó tervek problémája merőben gyakorlati: hogyan lehet megölni ennyi nagy, értelmes állatot olcsón és gyorsan, megbizonyosodva arról, hogy senki sem menekült el, és hogyan lehet aztán megszabadulni a hús- és csonthegyektől. Úttörő vállalkozásuk során a törököknek az igazán nagyvonalú eljáráshoz sem a szükséges tehetség, sem az elengedhetetlen speciális felszerelés nem állt rendelkezésükre. A németek mindkettőt par excellence mutatták be alig negyedszázaddal később. A törökök egyszerűen összeszedték az összes örményt, akit otthonában, munka- vagy játszó- vagy imádkozó- vagy tanuló- vagy pihenőhelyén vagy bárhol találtak, kihajtották őket a szabadba, és addig tartották távol ételtől és víztől és menedéktől, és addig lőtték és ütötték őket, míg mind kellően halottnak nem látszott. Aztán már a kutyák és keselyűk és rágcsálók és egyebek, végül pedig a férgek dolga volt eltakarítani a rendetlenséget. Anyám, aki akkor még nem volt az anyám, a sok hulla közt csak tettette, hogy halott. Apám, aki akkor még nem volt a férje, a katonák jöttére a szar és húgy közé bújt el az árnyékszékbe az iskola mögött, ahol tanító volt. Már vége volt a tanításnak, és jövendőbeli apám egy szál egyedül volt az iskolában, és verset írt, mint egyszer elmesélte nekem. Azután meghallotta, hogy jönnek a katonák, és megértette, mi a szándékuk. Apám semmit sem látott vagy hallott a tulajdonképpeni gyilkolásból. Az ő számára a mészárlás legszörnyűbb emléke a falu csöndessége volt, amelynek alkonyatra ő volt az egyetlen lakója, tetőtől talpig szarral és húggyal borítva. 12

13 Bár anyám óvilági emlékei sokkalta borzalmasabbak voltak, mint apáméi, minthogy ő maga is ott volt az öldöklés mezőin, mégis neki sikerült valahogyan túltennie magát a mészárláson, és sok mindenben örömet találnia az Egyesült Államokban, és itteni családi jövőről álmodozni. Apámnak soha. Özvegy vagyok. Feleségem, született Edith Taft, aki a második feleségem volt, néhány éve halt meg, ő hagyta rám az East Hampton-i parton ezt a tizenkilenc szobás Long Island-i házat, amely három nemzedék óta az ohiói Cincinnatiból származó angolszász családjáé volt. Ősei aligha gondolhatták, hogy valaha olyan ember tulajdonába kerül, akinek efféle egzotikus neve van: Rabo Karabekian. Ha kísértenek is ebben a házban, azt olyan tapintattal teszik, hogy mindeddig senki sem vette észre őket. Ha összefutnék valamelyikük kísértetével a főlépcsőn, és az illető hölgy vagy úr jelezné, miszerint nincs jogom ehhez a házhoz, ezt mondanám az illető úrnak vagy hölgynek: Okolja érte a Szabadság-szobrot! A drága Edith és én húsz évig voltunk boldog házasok. Másodunokahúga volt William Howard Taftnak, az Egyesült Államok huszonhetedik elnökének, a Legfelsőbb Bíróság tizedik főbírójának. Előző férje egy ifj. Richard Fairbanks nevezetű cincinnati sportember és beruházási bankár volt, egyenes ági leszármazottja Charles Warren Fairbanks indianai 13

14 szenátornak, aki Theodore Roosevelt alatt az Egyesült Államok alelnöke volt. Jóval a férje halála előtt ismertük meg egymást, amikor arra akartam rávenni, meg a férjét is, bár a tulajdonjog az övé volt, nem a férjéé, hogy adják nekem bérbe műteremnek a használaton kívüli burgonyás csűrt. Ők természetesen soha nem termeltek burgonyát. Egyszerűen megvették az északra, a víztől távolabb eső területet a szomszéd farmertől, hogy nehogy fölparcellázzák. Ezzel járt együtt a burgonyás csűr. Edith és én nem kerültünk közelebbi ismeretségbe, amíg a férje meg nem halt, és az első feleségem, Dorothy meg a két fiam, Terry és Henri el nem költözött tőlem. Eladtam a házunkat, amely Springs faluban, innen hatmérföldnyire északra állt, és attól kezdve Edith csűrje nemcsak a műtermem volt, hanem az otthonom is. Ez a lehetetlen lakhely történetesen nem látható a főépületből, ahol most írok. Edithnek az első férjétől nem volt gyereke, és mire én Mrs. Richard Fairbanksből átváltoztattam Mrs. Rabo Karabekianná, már túl volt azon a koron. Így hát meglehetősen kicsiny családot alkottunk ebben a nagy házban, a két teniszpályájával, meg az úszómedencéjével, meg a kocsiszínnel, meg a burgonyás csűrrel, meg a nyílt Atlanti-óceánra néző háromszáz méternyi saját partszakasszal. Gondolhatná valaki, hogy a két fiam, Terry és Henri Karabekian, akiket legjobb barátom, a néhai Terry Kitchen és a Terry meg énáltalam leginkább irigyelt festő, Henri Matisse tiszteletére neveztem így, nagyon is szívesen idejönne a családjával. Terrynek magának is két fia van. Henrinek egy lánya. De nem állnak szóba velem. 14

15 Legyen hát, legyen! kiáltom e manikűrözött vadonba. Ki nem szarja le! Elnézést a kitörésért. A drága Edith, mint minden igazi földanya, megsokszorozta önmagát. Amikor csak ketten voltunk itt, meg a személyzet, akkor is betöltötte ezt a viktoriánus hodályt szeretettel, vidámsággal, közvetlen törődéssel. Hiába volt kivételezett egész életében, ő szakácskodott a szakácsnővel, kertészkedett a kertésszel, maga vásárolta be az élelmiszert, etette az állatokat és a madarakat, személyes barátságot kötött a vadnyulakkal és mókusokkal és mosómedvékkel. De estélyeket is gyakran adtunk, és a vendégek, akik néha hetekig maradtak, többnyire Edith barátai és rokonai voltak. Már elmondtam, hogyan állnak a dolgok a vérrokonaimmal: valamennyi utódom elhidegült tőlem. Ami a hadseregbeli mesterséges rokonaimat illeti: néhányukat megölték abban a kis csatában, amelyben engem elfogtak, és amelyben elvesztettem az egyik szememet. Azokról, akik túlélték, soha többé nem hallottam. Lehetséges, hogy nem voltak annyira oda értem, mint én őértük. Történik ilyesmi. Másik mesterséges családom tagjai, az absztrakt expresszionisták is legtöbben meghaltak már, mindenféle dolgok ölték meg őket a puszta öregségtől az öngyilkosságig. A túlélők, akárcsak a vérrokonaim, nem állnak szóba velem. Legyen hát, legyen! kiáltom e manikűrözött vadonba. Ki nem szarja le! Elnézést a kitörésért. Röviddel Edith halála után minden alkalmazottunk felmondott. Egyszerűen túlságosan magányosnak találták ezt a helyet. Úgyhogy újakat vettem fel, és jókora summát fizettem nekik, hogy bírják ki velem meg ezzel a nagy magányossággal. 15

16 Amíg Edith élt, és a ház is élt, a kertész meg a két szobalány meg a szakácsnő is itt lakott. Most csak a szakácsnő, azaz, mint mondtam, egy másik szakácsnő lakik itt, és ő birtokolja a teljes személyzeti lakrészt az épületszárny második emeletén a tizenöt éves lányával. East Hampton-i születésű elvált asszony, szerintem negyven körüli. A lánya, Celeste nem az alkalmazottam, csak egyszerűen itt lakik, az én ételemet eszi, tudatosan műveletlen barátait szórakoztatja a teniszpályáimon, az úszómedencémben és a magántengerpartomon. Ő és a barátai nem vesznek tudomást rólam, mintha valami elfelejtett háború szenilis veteránja lennék, aki múzeumőrként álmodozza át azt a keveset, ami még megmaradt az életéből. Miért érezném ezt sértőnek? Ez a ház nemcsak az én otthonom, hanem otthont ad az absztrakt expresszionista festmények ma is magánkézben lévő legfontosabb gyűjteményének. S minthogy évtizedek óta semmiféle hasznos munkát nem végeztem, mi más lennék, mint múzeumőr? És amint az egy fizetett múzeumőrnek is a kötelessége lenne, a tőlem telhető legjobb választ adom arra a kérdésre, amelyet egyik látogató a másik után tesz fel, persze különböző formában: Mit akarnak ezek a képek jelenteni? A festmények, amelyek abszolúte semmi mást nem jelentenek, csak saját magukat, már jóval azelőtt a tulajdonomban voltak, hogy Edithet feleségül vettem. Érnek legalább annyit, mint az az ingatlan és részvény és kötvény, a Cincinnati Bengals profi futballcsapat negyedrészét is beleértve, amit Edith hagyott rám. Tehát nem bélyegezhetnek meg mint amerikai szerencsevadászt. Lehet, hogy csapnivaló festő voltam, de micsoda gyűjtő lett belőlem! 16

17 2. Edith halála óta nagyon magányos ez a hely. A barátaink az ő barátai voltak, nem az enyémek. A festők elkerülnek, mióta az a gúny, amit a saját festményeim megérdemelten magukra vonzottak, olyan kijelentésekre bátorította a filiszteusokat, hogy a legtöbb festő sarlatán vagy bolond. De én jól bírom a magányt, ha muszáj. Gyerekkoromban is jól bírtam. A gazdasági válság idején, New Yorkban évekig jól bírtam. És amikor az első feleségem meg a két fiam 1956-ban otthagyott, és én végképp felhagytam a festészettel, én magam kezdtem keresni a magányt, és meg is találtam. Nyolc évig voltam remete. Nem is rossz hivatás egy hadirokkantnak, he? De egy barátom mégis van, aki az enyém, teljesen az enyém. Paul Slazinger regényíró, aki szintén második világháborús sebesült, vén trotty, mint én. Egyedül alszik egy házban, az én régi, springsbeli házam szomszédságában. Azért mondom, hogy ott alszik, mert majdnem mindennap átjön ide, és alighanem jelen pillanatban is itt van valahol a birtokon, teniszmeccset néz, vagy kinn ül a parton, és bámulja a tengert, vagy a szakácsnővel kártyázik a konyhában, vagy minden és mindenki elől elbújt, és olvas, ahol úgyszólván soha senki nem jár, a burgonyás csűr túlsó oldalán. Nem hinném, hogy túl sokat fog írni még valaha. Én pedig, ezt kijelentem, egyáltalán nem fogok festeni többé. Még a jegyzettömbre sem fogok firkálni a földszinti telefon mellett. Pár hete pontosan ezen kaptam rajta magam, és szándékosan kitörtem a ceruza hegyét, és kettétörtem a ceruzát, és a kettétört hullát a szemétkosárba dobtam, mint egy apró csörgőkígyót, ami meg akart mérgezni. 17

18 Paulnak nincs pénze. Hetente négyszer vagy ötször velem vacsorázik, és napközben közvetlenül az én frizsideremből és gyümölcsöstálamból zabál, úgyhogy bizonyos, hogy én vagyok az első számú táplálékforrása. Jó párszor mondtam már neki, vacsora után: Paul, el kellene adnod a házadat, hogy legyen egy kis költőpénzed, aztán ide kéne költöznöd! Nézd, helyem az van, bőven. És feleségem vagy barátnőm már nem lesz, és neked se. Jézusom! Kinek kellenénk? Úgy nézünk ki, mint két gutaütött iguána! Költözz ide! Én nem leszek a terhedre, és te sem leszel az én terhemre. Ennél értelmesebbet ki sem lehet találni! A válasza nem sokban szokott különbözni ettől: Csak otthon tudok írni. Még hogy otthon, ahol csak a lerohadt frizsider van, és soha egy lélek rajta kívül. Egyszer azt mondta erre a házra: Ki tudna írni egy múzeumban? Hát én most kipróbálom, hogy lehetséges-e vagy sem. Merthogy éppen ebben a múzeumban írok. Igen, így igaz: én, az öreg Rabo Karabekian, miután szégyent vallottam a képzőművészetben, most átnyergeltem az irodalomra. Bár, mint a gazdasági válság valóságos gyermeke, biztosra megyek: ragaszkodom a múzeumőri állásomhoz. Mi indított erre a meglepő új pályaválasztásra ilyen öregen? Cherhez la femme! Legjobb tudomásom szerint hívatlanul egy energikus és akaratos és érzéki és viszonylag fiatal nő költözött hozzám! Azt mondta, nem bírja nézni és hallgatni, hogy egész nap nem csinálok semmit, hát miért nem csinálok valamit, akármit? Ha semmi más tennivalót nem tudok kitalálni, miért nem írom meg az önéletrajzomat? Tényleg, miért nem? És nem tűr ellentmondást! 18

19 Azon veszem észre magam, hogy bármit mond, kénytelen vagyok azt csinálni, amit mond. Húszévi házasságunk alatt a drága Edithnek egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy csinálnom kellene valamit. Ismertem egy-két ezredest meg tábornokot a hadseregben, akik olyanok voltak, mint életemnek ez az új asszonya, de azok férfiak voltak, és háborúban állt a nemzet: Jó barát ez a nő? Nem tudom, mi a csuda lehet. Csak azt tudom, hogy addig nem megy el, amíg ő jónak nem látja, és hogy kitör tőle a frász. Segítség! Úgy hívják, hogy Circe Berman. Özvegy. A férje agysebész volt Baltimore-ban, most is ott áll a háza, ugyanolyan nagy és üres, mint ez. A férje, Abe hat hónappal ezelőtt halt meg agyvérzésben. Ő negyvenhárom éves, és ezt a házat választotta ki arra a célra, hogy itt éljen és dolgozzon, amíg megírja a férje életrajzát. Viszonyunkban nincs semmi erotikus. Huszonnyolc évvel vagyok öregebb Mrs. Bermannál, és úgy elcsúnyultam, hogy kutyánál magasabb rendű lény nem képes megszeretni. Valóban úgy nézek ki, mint egy gutaütött iguána, és ráadásul félszemű vagyok. Ami sok, az sok. Íme találkozásunk története: egy délután betévedt a magánpartszakaszomra, mivel nem tudta, hogy magánterület. Rólam még sohasem hallott, minthogy gyűlöli a modern művészetet. Egy árva lelket sem ismert Hampton tájékán, és a Maidstone fogadóban szállt meg, a faluban, innen vagy másfél mérföldre. Onnan sétált le a nyílt partra, és aztán átlépte a birtokom határát. Én a szokásos délutáni megmártózás céljából mentem le, ő már ott volt, teljesen felöltözve, és azzal foglalkozott, amit Paul Slazinger is olyan gyakran tesz: ült a homokban, és a tengert bámulta. Az egyetlen okom, hogy ne örüljek az ottlétének vagy 19

20 bárki más ottlétének, a nevetséges fizikumom volt, meg az a tény, hogy mielőtt bemegyek, le kellett volna vennem a szempántomat. Elég csúf kuszaság van ott alatta, kissé hasonlít egy rántottához. Feszélyezett, hogy valaki ilyen közelről lát. Paul Slazinger történetesen azt állítja, hogy az emberi létállapot egyetlen szóban összefoglalható, s ez a szó: feszélyezettség. Úgy döntöttem tehát, inkább nem úszom, inkább napozni fogok, kicsit távolabb tőle. Ugyanakkor ahhoz elég közel mentem, hogy azt mondjam: Hello! Meglepő válasza így hangzott: Hogyan haltak meg a szülei? Kísérteties ez a nő! Boszorkány is lehetne. Ki más tudott volna rávenni, hogy önéletrajzot írjak, mint egy boszorkány? Épp most dugta be a fejét a szobába, és azt mondta, hogy ideje elmennem New Yorkba, ahol Edith halála óta nem jártam. A lábamat sem nagyon tettem ki ebből a házból Edith halála óta. New York, várj, jövök! Rettenetes! Hogyan haltak meg a szülei? kérdezte. Nem hittem a fülemnek. Hogy mit parancsol? mondtam. Mi értelme van annak, hogy hello? kérdezte. Kizökkentett a kerékvágásomból. Mindig azt hittem, jobb a semminél mondtam, de lehet, hogy tévedtem. Mit jelent az, hogy hello? kérdezte. Én meg azt mondtam: Én mindig úgy véltem, azt jelenti, hogy hello. 20

21 Pedig nem azt jelenti mondta. Azt jelenti, hogy Ne beszéljünk semmi fontosról. Azt jelenti, hogy Mosolygok, de nem figyelek, úgyhogy menj el. A továbbiakban kinyilvánította: elege van abból, hogy az emberek folyton csak tettetik, hogy találkoznak egymással. Úgyhogy üljön le szépen ide mondta, és mondja el a maminak, hogyan haltak meg a szülei. Maminak! Ezt kapják ki! Egyenes szálú, fekete haja van, és nagy barna szeme, mint az anyámnak; de sokkal magasabb, mint az anyám volt, és ilyenformán nálam is magasabb egy kicsit. Az alakja is jobb, mint az anyámé, mert az anyám jócskán elhízott, és azzal sem túlságosan törődött, hogy hogyan néz ki a haja vagy a ruhája. Anyám nem törődött vele, mert apám sem törődött vele. És ezt mondtam el Mrs. Bermannak az anyámról: Tizenkét éves voltam, amikor meghalt tetanuszfertőzésben, amit nyilvánvalóan akkor kapott, amikor egy konzervgyárban dolgozott Kaliforniában. A konzervgyár egy régi béristálló helyén épült, és a tetanusz-baktérium gyakran elszaporodik a lovak beleiben, anélkül hogy ártana nekik, és ellenálló spórává, páncélozott magocskává válik az ürülékben. Ahogy ott lapultak a konzervgyár alatt és körül, az egyik valahogy felszínre került és elindult. Hosszú-hosszú álmából az édenben ébredt, ahogy mindnyájan szeretnénk. Az éden egy vágás volt az anyám kezén. Ég veled, mami! mondta Circe Berman. Már megint ez a mami. Legalább nem kellett megérnie a nagy gazdasági válságot, amely már csak egy évig váratott magára mondtam. És legalább nem kellett megérnie, hogy egyetlen gyermeke küklopszként térjen vissza a második világháborúból. És az apja hogyan halt meg? kérdezte. A Bijou moziban, San Ignacióban, 1938-ban mondtam. Egyedül ment a moziba. Nem is gondolt rá, hogy újra megnősüljön. 21

22 Még mindig abban a kis üzletben lakott, ahol először megvetette a lábát az Amerikai Egyesült Államok gazdasági rendszerében. Én akkor már öt éve Manhattanben éltem, és grafikusként dolgoztam egy reklámügynökségnél. Amikor a filmnek vége volt, és kigyúltak a fények, mindenki hazament, csak apám nem. Mit játszottak? kérdezte. És én azt mondtam: A Két bátor kapitányt, Spencer Tracyvel és Freddie Bartholomew-val a főszerepben. Hogy apám mennyit látott abból a filmből, amely az északi tengerek tőkehal halászairól szólt, azt csak a jó isten tudja. Lehet, hogy már semmit nem látott belőle a halála előtt. Ha mégis látott belőle valamit, akkor bizonyára gyászos megelégedéssel töltötte el, hogy a filmnek semmi köze semmihez, amit valaha látott, és senkihez, akit valaha ismert. Örömmel üdvözölt mindent, ami azt bizonyította, az általa ifjú korában megismert és megszeretett bolygó teljességgel eltűnt. Ő ezen a módon emlékezett meg barátairól és rokonairól, akiket a mészárlás során elveszített. Mondhatnák erre, hogy ideát ő maga lett a saját törökje, mivel saját magát ütötte és köpködte le. Tanulhatott volna angolt, és köztiszteletben álló tanár lehetett volna ott San Ignacióban, és újra elkezdhetett volna verseket írni, sőt talán lefordíthatta volna angolra imádott örmény költőit. De ez nem volt neki elég megalázó. Semmi más nem felelt meg, csak ha minden iskolázottságával együtt az lesz, ami az apja és nagyapja is volt, azaz cipész. Jó volt ebben a szakmában, amelyet még gyerekkorában tanult meg, s amelyet én is gyerekkoromban tanultam volna 22

23 meg. De mennyit panaszkodott! Ráadásul örményül sajnálta magát, amit csak anyám értett, meg én. San Ignacio több száz mérföldes körzetében nem volt más örmény. William Shakespeare-t keresem, az önök legnagyobb költőjét mondta olykor munka közben. Hallott róla? Odavissza kívülről tudta Shakespeare-t örményül, és gyakran idézte is. Például: Lenni vagy nem lenni legjobb tudásom szerint Linel kam chlinel Tépjétek ki a nyelvem, ha rajtakaptok, hogy örményül beszélek! mondta olykor. A tizenhetedik században a törököknél ez volt a büntetés, ha valaki a törökön kívül bármilyen más nyelven szólalt meg: kitépett nyelv. Kik ezek az emberek és mit keresek én itt? kérdezte olykor, ha kint az utcán cowboyok és kínaiak és indiánok mentek el. Mikor fogják San Ignacióban felállítani Mesrob Mashots szobrát? mondta olykor. Mesrob Mashots teremtette meg a teljesen egyedülálló örmény ábécét, körülbelül száz évvel Krisztus születése előtt. Történetesen az örmény volt az első nép, amely nemzeti vallásává tette a kereszténységet. Egymillió, egymillió, egymillió mondta olykor. Ez az általánosan elfogadott szám, ennyi örményt öltek meg a törökök a mészárlás során, amelyből a szüleim megmenekültek. Ez a kétharmada volt a törökországi örményeknek, és mintegy fele a világ összes örményének. Most körülbelül hatmillióan vagyunk, beleértve a két fiamat és a három unokámat, akik semmit sem tudnak és semmit sem törődnek Mesrob Mashotsszal. Musza Dagh! mondta olykor. Ez egy kis törökországi helység neve, ahol mielőtt kiirtották őket, egy csoport örmény civil negyven napra és negyven éjszakára feltartóztatta a török milicistákat, körülbelül az idő tájt, hogy a szüleim s anyám hasában jómagam biztonságban megérkeztünk San Ignacióba. 23

24 Köszönet, Vartan Mamigonian mondta olykor. Ez egy nagy örmény nemzeti hős neve, aki az ötödik században vesztes hadjáratot vezetett a perzsák ellen. Mindazonáltal az a Vartan Mamigonian, akire apám gondolt, cipőgyáros volt az egyiptomi Kairóban, e soknyelvű metropolisban, ahová szüleim menekültek a mészárlás után. Ő volt az egy korábbi mészárlás túlélője, aki meggyőzte az én naiv szüleimet, akik a Kairóba vezető úton ismerték meg egymást, hogy arannyal kikövezett utcákat fognak találni, csak a kaliforniai San Ignacióba kell eljutniuk, és sehova máshova. De ezt a történetet egy másik alkalommal fogom elmondani. Ha valaki esetleg rájön, hogy mi az élet értelme mondta olykor apám, már késő. Már nem érdekel. Goromba szót sose hallasz, s az ég kitisztul mindig újra mondta olykor. Ezek a sorok természetesen az Otthon a farmon című amerikai dalból valók, melyet apám lefordított örményre. Teljesen idiótának találta. Tolsztoj is készített cipőket mondta olykor. Ez természetesen tény: az orosz írók és idealisták legnagyobbika abból a megfontolásból, hogy valamirevaló munkát is végezzen, egy darabig cipőket készített. Merem állítani, ha muszáj volna, én is tudnék cipőket készíteni. Circe Berman azt mondja, ő nadrágokat tud készíteni, ha muszáj. Mint elmondta nekem, amikor a parton találkoztunk, az apja nadrágüzemet tartott fenn Lackawannában, New York államban, míg tönkre nem ment, és fel nem akasztotta magát. Ha apámnak sikerült volna túlélnie a Két bátor kapitányt Spencer Tracyvel és Freddie Bartholomew-val a főszerepben, 24

25 és megérte volna, hogy lássa a háború után készített festményeimet, amelyek többsége jelentékeny kritikai visszhangot keltett, s amelyek közül néhányat olyan összegért adtam el, ami igen szép summának számított akkoriban, ő is a nagy amerikai többséghez csatlakozott volna, akik hörögtek és gúnyolódtak rajtuk. De nemcsak engem szólt volna le. Leszólta volna absztrakt expresszionista társaimat is, Jackson Pollockot és Mark Rothkót és Terry Kitchent és így tovább, akiket tőlem eltérően ma nemcsak az Egyesült Államok, de az egész rohadt világ valaha élt legkitűnőbb művészei között tartanak számon. De valami most szöget ütött a fejembe, amire évek óta nem gondoltam: egy percig nem habozott volna, hogy leszólja a saját fiát, hogy leszóljon engem. Így hát annak a beszélgetésnek köszönhetően, amit Mrs. Bermannal folytattam, amikor két hete összeakadtunk a parton, most őrjöngve kamasz módjára meg vagyok sértve apámra, akit majdnem ötven éve eltemettem! Hadd szálljak ki ebből a pokoli időgépből! De nem lehet kiszállni ebből a pokoli időgépből. Arra kell most gondolnom, bármennyire is ez a legutolsó dolog, amire valaha is gondolni szeretnék, ha lenne választásom, hogy a saját apám ugyanúgy kacagott volna, mint mindenki más, amikor a festményeim a vásznak méretezése, az akrilfesték és a rájuk applikált színes szalagok közötti előre nem látható kémiai reakciók következtében kivétel nélkül lerombolták önmagukat. Mégpedig úgy, hogy azok az emberek, akik tizenöt- vagy húsz- vagy akár harmincezer dollárt fizettek egy-egy képemért, egyszer csak azon vették észre magukat, hogy csupasz vásznat bámulnak, amire nyugodtan új képet lehetne festeni, és a padlón színes szalagok gyűrűit, meg valamit, ami úgy néz ki, mint a megpenészedett rizspehely. 25

26 A háború utáni idők egyik csodája volt, ami betett nekem. Fiatalabb olvasóimnak, ha vannak egyáltalán, el kell magyaráznom, hogy a második világháború Armageddonnak, a jó és gonosz közti végső háborúnak számos jellemzőjét magán viselte, így hát nem lehetett másképp, csodáknak kellett jönnie utána. A neszkávé volt az egyik. A DDT a másik. Ennek az volt a célja, hogy minden rovart megöljön, és majdnem sikerült is. Úgy nézett ki, az atomenergia olyan olcsóvá teszi az áramot, hogy talán nem is fogják mérni. Továbbá elképzelhetetlenné tesz egy újabb háborút. Micsoda gazdagság! Az antibiotikumok véget vetnek minden betegségnek. Lázárnak meg sem kell halnia többé. Hát nem úgy nézett ki, hogy Isten fia fölött eljárt az idő? Igen, és csodás reggeli eledelek jöttek, és várható volt, hogy rövidesen minden családban lesz helikopter. Csodálatos új szövetek jöttek, amit hideg vízben ki lehet mosni, és aztán nem kell vasalni! Igazán érdemes volt megharcolni ezt a háborút! A háború alatt a világban különös, mesterséges rendetlenség uralkodott, a mesztecs, ami ennek a rövidítése: minden emberi számításon túl elcseszett. Hát mostanra az egész bolygó mesztecs a háború utáni idők csodáitól, de akkor, a hatvanas évek elején én a legelsők között voltam, akit az egyik csoda tökéletesen tönkretett, mégpedig egy akrilalapú falfesték, amelynek színei az egykorú hirdetések szerint túlélik Mona Lisa mosolyát. A festéknek az volt a neve, hogy Szatén Dura-Lux. Mona Lisa most is mosolyog. És a legközelebbi festékboltos, ha a szakmában van már egy kis ideje, a képedbe röhög, ha Szatén Dura-Luxot kérsz tőle. A maga apjának túlélő-szindrómája volt mondta nekem Circe Berman azon a napon, ott a parton. Szégyellte, hogy nem halt meg minden barátjával és rokonával együtt. 26

27 Azt is szégyellte, hogy én nem haltam meg mondtam. Fogja fel úgy, hogy egy nemes érzelem csúszott félre mondta. Nagyon lehangoló apa volt mondtam. Nem örülök, hogy felidéztette velem az emlékét. Ha már így előrángattuk szegényt mondta, nem akar neki megbocsátani végre? Már százszor megtettem mondtam. Ezúttal okos leszek, és nyugtát kérek róla. Továbbra is azt bizonygattam, hogy anyámnak több joga lett volna a túlélő-szindrómára, mert ő személyesen ott volt a gyilkolás kellős közepén, és halottnak tettette magát, miközben halott emberek feküdtek rajta, és vér és üvöltés volt mindenütt. Egyáltalán nem volt idősebb, mint Celeste, a szakácsnő lánya. Ahogy anyám ott feküdt, épp egy fogatlan, halott öregasszony arcába nézett, alig néhány centire volt tőle. Az öregasszony szája nyitva volt, és benne meg alatta a földön egész vagyont érő, foglalat nélküli drágakövek hevertek. Ha azok a drágakövek nem lettek volna mondtam Mrs. Bermannak, akkor most nem lennék ennek a remek országnak a polgára, és nem volnék abban a helyzetben, hogy elmondjam önnek: behatolt a magánterületemre. Az ott az én házam, a dűnék túloldalán. Sértésnek venné, ha egy magányos és ártalmatlan özvegyember meghívná oda egy italra, ha iszik egyáltalán, és azután vacsorára, egy hasonlóképp ártalmatlan öreg barátom társaságában? Paul Slazingerre gondoltam. Elfogadta. És a vacsora után egyszer csak hallom, amint ezt mondom neki: Ha jobban érezné magát itt, mint a fogadóban, szívesen látom. És biztosítottam arról, amiről Slazingert már oly sokszor: Megígérem, hogy nem leszek a terhére. Tehát legyünk őszinték. Egy kicsivel korábban azt mondtam, fogalmam sincs, hogy jött ahhoz, hogy megossza velem a házat. Legyünk őszinték! Én hívtam meg. 27

28 3. Fenekestül felforgatott engem meg az egész házat! Már a legelső mondatból, amit valaha mondott nekem, tudnom kellett volna, milyen erőszakos: Hogyan haltak meg a szülei? Úgy értem, ezek egy olyan nő szavai, aki hozzá van szokva, hogy az embereket olyan irányba fordítja, amilyenbe csak akarja, mintha csavarok volnának, ő meg franciakulcs. De ha a parton nem vettem volna észre a figyelmeztető jeleket, a vacsoránál jöttek csőstül. Úgy viselkedett, mintha fizetővendég lenne egy luxusétteremben: elfintorította az arcát, mikor beleivott a borba, amit előzőleg én magam kóstoltam meg és ítéltem ihatónak. A borjúra meg azt mondta, hogy túl van párolva, és visszaküldte a terítékét a konyhába. Kijelentette, hogy amíg a házban van, ő fogja összeállítani az étrendet, mivel mind Paulét, mind az én keringési rendszeremet, mint ez savószínű arcunkból és mozdulataink kedvetlenségéből nyilvánvalóan kitetszik, teljességgel eldugította a koleszterin. Kibírhatatlan volt! Egy Jackson Pollockkal ült szemben, amelyért épp most ajánlott kétmillió dollárt egy magát megnevezni nem kívánó svájci gyűjtő, és ezt mondta: Én nem tennék ki ilyesmit a szobámban! Úgyhogy egy Slazingerre vetett pillantás után elég gorombán megkérdeztem, milyen kép volna jobban a kedvére. Azt felelte, nem azért van a Földön, hogy a dolgok a kedvére legyenek, hanem hogy okítsák. Oly módon van szükségem az ismeretekre, ahogy a vitaminokra és ásványi anyagokra mondta. A képeiből ítélve maga úgy gyűlöli a tényeket, mint a mérget. Feltételezem, sokkal szívesebben nézné George Washingtont, amint átkel a Delaware-on mondtam. 28

29 Ki nem? mondta. De elmondom, mi az, amit tényleg szeretnék látni a vízparti beszélgetésünk óta. Éspedig? kérdeztem, s felvont szemöldököm alól újabb pillantást vetettem Slazingerre. Egy olyan képet szeretnék, aminek az alján van egy kis fű meg föld mondta. Barna és zöld javasoltam. Helyes mondta. És fölül az ég. Kék mondtam. Esetleg felhőkkel mondta. Nagyon is elképzelhető mondtam. És az ég és a föld között mondta. Egy kacsa? vélekedtem. Egy kintornás a majmával? Egy matróz a szerelmével egy padon? Nem kacsa és nem kintornás és nem matróz a szerelmével mondta. Egy nagy rakás holttest fekszik a földön egymás hegyén-hátán. És hozzánk egész közel egy gyönyörű lány arca, talán tizenhat vagy tizenhét éves lehet. Beszorult egy férfi hullája alá, de ő még él, és egy halott öregasszony nyitott szájába bámul, aki csak néhány centire van tőle. Abból a fogatlan szájból gyémántok és smaragdok és rubintok hullanak. Hallgattunk. Aztán azt mondta: Erre a képre egy egész új vallást lehetne építeni, amire nagy szükség is volna. A Pollock felé bökött. Az efféle képpel legfeljebb másnaposság vagy tengeribetegség elleni pirulát lehetne reklámozni. Slazinger megkérdezte tőle, mi hozta Hamptonba, hiszen senkit sem ismer itt. Azt felelte, itt reméli megtalálni azt a békés nyugodt helyet, ahol minden erejét arra fordíthatja, hogy megírja férje, a néhai baltimore-i agysebész életrajzát. 29

30 Slazinger, annak tudatában, hogy már tizenegy regényt adott ki, leereszkedően bánt vele, mint holmi amatőrrel. Mindenki azt hiszi, hogy író lehet belőle mondta légies iróniával. Nehogy azt mondja, hogy meg sem szabad próbálni mondta Mrs. Berman. Azt nem szabad hinni, hogy könnyű mondta Slazinger. De ha igazán komolyan veszi, elég hamar rá fog jönni, hogy ez a legnehezebb dolog a világon. Bizonyára így van, ha valakinek nincs semmi mondanivalója mondta erre ő. Nem gondolja, hogy ez lehet a fő ok, amiért az emberek nehéznek találják? Ha valaki képes tisztességes mondatokat írni, és van otthon értelmező szótára, vajon mi egyébért találná nehéznek az írást, ha nem azért, mert nem tud semmiről semmit, és nem is törődik semmivel? Slazinger erre kölcsönvett egy sort Truman Capote írótól, aki öt éve halt meg, és akinek innen néhány mérföldre északra állt a háza. Azt hiszem, maga a gépírásra gondol, nem az írásra. Mrs. Berman azonnal azonosította a gúnyolódás forrását: Truman Capote mondta. Slazinger szépen fedezte magát. Mint mindnyájan tudjuk mondta. Ha nem lenne ilyen kedves arca mondta Mrs. Berman, kénytelen lennék feltételezni, hogy gúnyt űz belőlem. De ezt hallgassák meg, amit csak ma mondott el nekem a reggelinél. Csak hallgassák meg, és aztán mondják meg, ki kiből csinált majmot annál a vacsoránál, két héttel ezelőtt. Mrs. Berman nem a férje amatőr életrajzírója. Ezzel a történettel csak valódi kilétét és itt-tartózkodásának valódi célját akarta elleplezni. Megesketett a titoktartásra, és bevallotta, hogy valójában azért jött Hamptonba, hogy anyagot gyűjtsön és regényt írjon az összeverődött közösségekben élő munkásszármazású serdülőkről, akik közé nyáron multimilliomosok fiai és lányai vegyülnek. 30

31 És ez nem is az első regénye lesz. A huszonegyedik lesz egy meghökkentően szókimondó és a fiatal olvasók között hihetetlenül népszerű regénysorozatban, amelynek számos darabjából filmet is forgattak. Polly Madison név alatt írta őket. Ezt a titkot egészen biztos, hogy megőrzöm, ha másért nem, hogy megkíméljem Paul Slazinger életét. Ha rájön, hogy ki lakik a házamban, miután annyit pózolt mint profi író, ugyanazt fogja tenni, amit Terry Kitchen, az egyetlen másik legjobb barátom tett. Megöli magát. Az irodalmi piacon Circe Berman úgy aránylik Paul Slazingerhez, mint a General Motors egy albán bicikliüzemhez! De erről egy szót se! Azt is elmondta azon az első estén, hogy ő is gyűjt képeket. Megkérdeztem, miféléket. Viktória kori színes nyomatokat, hintázó kislányokról felelte. Azt is mondta, hogy több mint száz darabja van már, mind különböző, de mind hintázó kislányokat ábrázol. Gondolom, ezt rettenetesnek találja mondta. Egyáltalán nem mondtam, legalábbis, amíg jól elzárva tartja őket Baltimore-ban. Arra is emlékszem, hogy azon az első estén megkérdezett engem meg Slazingert és aztán a szakácsnőt meg a lányát is, hogy ismerünk-e valami történetet környékbeli, viszonylag szegény családból való lányokról, akik gazdag emberek fiaihoz mentek feleségül. 31

32 Slazinger azt mondta: Szerintem már moziban sem lehet ilyesmit látni. Celeste azt mondta neki: A gazdagok gazdagokkal házasodnak. Hol volt maga egész életében? Térjünk vissza a múlthoz, amiről ennek az egész könyvnek szólnia kellene. Anyám összeszedte a halott öregasszony szájából kihullott drágaköveket, de az odabent maradtakhoz nem nyúlt. Akárhányszor elmesélte nekem a történetet, ezt mindig külön hangsúlyozta: semmit sem horgászott ki az öregasszony szájából. Akármi is maradt odabent, az mindig az öregasszony legszemélyesebb tulajdonához tartozott. Miután beesteledett, és a gyilkosok mind hazamentek, anyám elkúszott onnan. Nem apám falujából származott, és nem is találkozott vele, míg mindketten át nem lépték a gyengén őrzött perzsa határt, a mészárlás színhelyétől körülbelül hetvenmérföldnyire. A perzsiai örmények befogadták őket. Aztán elhatározták, hogy együtt mennek el Egyiptomba. Többnyire apám beszélt, minthogy anyám szája tele volt drágakövekkel. Amikor a Perzsa-öbölhöz értek, anyám eladta az elsőt e tömör kis értéktárgyak közül, hogy ki tudják fizetni az utat egy teherhajón Kairóba, a Vörös-tengeren át. És Kairóban történt, hogy találkoztak Vartan Mamigoniannal, egy bűnözővel, valamelyik korábbi mészárlás túlélőjével. Sose bízz meg egy túlélőben szokott figyelmeztetni apám, s közben Vartan Mamigonian járt a fejében, amíg meg nem tudod, mit tett az életben maradásért! 32

33 Ez a Mamigonian abból gazdagodott meg, hogy katonai csizmákat gyártott a brit hadsereg és a német hadsereg számára, amelyek kis idővel később már egymás ellen harcoltak az első világháborúban. A szüleimnek rosszul fizetett munkát ajánlott, a legpiszkosabb fajtából. Elég bolondok voltak, hogy beszéljenek neki lévén ő is örmény túlélő anyám drágaköveiről meg a terveikről, hogy összeházasodnak, és elmennek Párizsba, és csatlakoznak az ottani népes és igen kifinomult örmény kolóniához. Mamigonian legbuzgóbb tanácsadójuk és pártfogójuk lett, lelkesen felajánlotta, hogy biztonságos helyet keres a drágaköveknek e szívtelen tolvajairól hírhedett városban. De már elhelyezték őket egy bankban. Így hát megalkotott egy álomképet, és ezt ajánlotta fel a drágakövekért cserébe. A kaliforniai San Ignaciót alighanem egy atlaszban találta, mivel örmény ember ott soha nem járt, és mivel ennek az álmos kis mezővárosnak a híre semmilyen formában sem érhetett el a Közel-Keletre. Mamigonian azt mondta, van egy bátyja San Ignacióban. Bizonyítékul leveleket hamisított. A levelekben ráadásul az állt, hogy a bátyja ott rövid idő alatt rendkívüli módon meggazdagodott. Sok más örmény is volt ott, és mindnek jól ment a sora. Egy tanárt kerestek a gyerekeiknek, aki folyékonyan beszél örményül, és jól ismeri e nyelv nagyszerű irodalmát. Ha akadna ilyen tanár, ösztönzésül felajánlanának neki egy házat és egy húszholdas gyümölcsöst az értéke törtrészéért. Mamigonian gazdag bátyja fényképet is küldött a házról a róla szóló okmányokkal együtt. Ha Mamigonian esetleg ismer Kairóban egy jó tanárt, akit érdekelne a dolog, írta a nem létező báty, akkor Mamigonian fel van rá hatalmazva, hogy eladja neki az okmányokat. Ez biztosította volna apám számára a tanári állást, és a legnagyobb birtokosok egyikévé tette volna az idilli San Ignacióban. 33

34 4. Olyan régen foglalkozom már műkereskedelemmel, képkereskedéssel, hogy képes vagyok úgy álmodozni a múltról mint képtárak sorsáról, amilyen például a Louvre, a Mona Lisa otthona, a Mona Lisáé, akinek a mosolya immár három évtizeddel élte túl a háború utáni idők Szatén Dura-Lux nevű csodáját. Életem minden valószínűség szerint végső képtárában a képek valóságosak. Megérinthetem őket, ha akarom, vagy követhetem özvegy Bermanné, alias Polly Madison ajánlatát, és eladhatom őket annak, aki a legtöbbet ígéri, vagy másképp mondva, az ő bölcs szavaival: eltüntethetem őket innen a jó fenébe. Képzeletbeli galériám messzeségében saját absztrakt expresszionista képeimet látom, ahogy a Végítélet napján csodásan feltámasztja őket a Nagy Kritikus, aztán az európai képeket, amelyeket pár dollárért vagy egy tábla csokoládéért vagy nejlonharisnyáért vettem katonakoromban, aztán a hirdetéseket, amiket terveztem és terjesztettem, mielőtt beléptem a hadseregbe, az idő tájt, amikor megérkezett a hír, hogy apám meghalt San Ignacióban, a Bijou moziban. A galériának azt a pontját, amely vénségemre a messzeségbe tűnik, de még épp belül van azon az ajtón, ahol 1916-ban beléptem, nem festmény uralja, hanem egy fénykép. A képen egy szép, fehér villa látható, hosszú, kanyargós kerti úttal és nagy kapuval, állítólag San Ignacióban, a ház, amelyet Vartan Mamigonian szavai szerint szüleim ott Kairóban anyám ékköveinek többségéért megvásároltak. Azt a képet az aláírásoktól hemzsegő, pecsétviasszal telecsöpögtetett hamis okmánnyal együtt sok éven át az éjjeliszekrényben tartották a szüleim, az apám cipészüzlete mögötti kis lakásban. Azt hittem, miután anyám meghalt, hogy apám a többi emléktárggyal együtt a képet is kidobta. De amikor 1933-ban éppen fel akartam szállni a gyorsvonatra, 34

35 hogy a gazdasági válság mélypontján New Yorkba menjek szerencsét próbálni, apám nekem ajándékozta a fényképet. Ha véletlenül utadba kerülne ez a ház mondta nekem örményül, tudasd velem, hol van. Akárhol is van, engem illet. A kép már nincs meg. Visszafelé menet New Yorkba, miután a három résztvevő egyikeként megjelentem apám temetésén San Ignacióban, ahol akkor már öt éve nem jártam, miszlikbe téptem a képet. Azért cselekedtem így, mert haragudtam halott apámra. Arra a következtetésre jutottam, hogy ő maga sokkal nagyobb mértékben becsapta magát és anyámat, mint amennyire Vartan Mamigonian becsapta őket. Nem Mamigonian volt az oka, hogy szüleim San Ignacióban maradtak, és nem költöztek el mondjuk Fresnóba, ahol valóban volt örmény kolónia, amelynek tagjai támogatták egymást, és életben tartották a régi nyelvet és szokásokat és vallást, és közben egyre jobban és jobban örültek annak, hogy Kaliforniában lehetnek. Apámból megint megbecsült tanár lehetett volna. Ó, dehogy Mamigonian gaztette által lett ő a legboldogtalanabb és legmagányosabb a Föld minden cipészei közt. Az örmények ebben az országban csodálatosan boldogultak az alatt a rövid idő alatt, amióta itt vannak. Nyugati szomszédom F. Donald Kasabian, a Metropolitan Life ügyvezető alelnöke; így hát itt, az exkluzív East Hamptonban, közvetlenül a tengerparton máris két örmény található egymás mellett. Az a ház, amely J. P. Morgané volt Southamptonban, most Kevork Hovanessian tulajdona, s övé volt a Twentieth Century Fox is, míg el nem adta a múlt héten. 35

36 És az örmények nemcsak az üzleti életben sikeresek itt. William Saroyan, a nagyszerű író örmény volt, csakúgy, mint dr. George Mintouchian, a chicagói egyetem új elnöke. Dr. Mintouchian hírneves Shakespeare-kutató, olyasmi, mint ami apám is lehetett volna. És Circe Berman az imént jött be a szobába, és elolvasta, ami az írógépemben van, vagyis az ezt megelőző tíz sort. Már kiment újra. Megint az mondta, hogy apám nyilvánvalóan túlélő-szindrómában szenvedett. Mindenki túlélő, aki eleven, és senki sem túlélő, aki halott mondtam. Tehát mindenki, aki él, túlélő-szindrómában szenved. Vagy ez, vagy a halál. Piszkosul elegem van azokból az emberekből, akik azzal büszkélkednek, hogy túlélők! Tíz közül kilenc kannibál vagy milliárdos! Maga még mindig nem bocsátotta meg az apjának, hogy az volt, aminek lennie kellett mondta. Ezért üvöltözik. Nem üvöltöztem. Biztos, hogy Portugáliában is meghallották mondta. Oda lyukadna ki az ember, ha az én magán-partszakaszomról nekivágna a tengernek, és egyenesen keletnek vitorlázna. Mindezt a könyvtárszoba földgömbjének segítségével állapította meg. Hogy az ember ott kötne ki a portugáliai Oportóban. Irigyli az apja megpróbáltatásait mondta. Megvolt nekem a magam megpróbáltatása! mondtam. Ha esetleg nem vette volna észre, félszemű vagyok. Hiszen saját maga mondta, hogy alig érzett fájdalmat, és szinte azonnal begyógyult-mondta, és ez igaz is volt. Nem emlékszem arra, amikor eltaláltak, csak arra, hogy egy fehér német tank közeledett felénk, meg teljesen fehérbe öltözött német katonák a hóborította mezőn át, ott Luxemburgban. Nem voltam tudatomnál, amikor fogságba estem, és morfiummal tartottak ebben az állapotban, míg fel nem ébredtem egy német katonai kórházban, amelyet egy templomban rendeztek be, a határ túloldalán, Németországban. Igaza volt: a háború alatt 36

37 nem kellett több fájdalmat elviselnem, mint amennyit egy civil érez a fogorvosi székben. A sebem olyan gyorsan begyógyult, hogy hamarosan át is szállítottak egy táborba, a többi jelentéktelen fogoly közé. Mivel továbbra is azt állítottam, hogy van annyi jogom a túlélő-szindrómára, mint apámnak, feltett nekem két kérdést. Az első így szólt: Eszébe jut néha, hogy maga jó ember egy olyan világban, ahol csaknem az összes többi jó ember halott? Nem mondtam. Eszébe jut néha, hogy maga nyilvánvalóan rossz, minthogy minden jó ember halott, és a neve megtisztításának egyetlen módja az, hogy maga is halott legyen? Nem mondtam. Lehet, hogy joga van a túlélő-szindrómára, de nem kapta meg mondta. Nem akar megpróbálkozni inkább a TBC-vel? Honnan tud ilyen sokat a túlélő-szindrómáról? kérdeztem. Tőle nem volt tapintatlanság ilyesmit kérdezni, mert első találkozásunkkor ott a parton elmondta, hogy neki meg a férjének, bár mindketten zsidók, nem volt tudomásuk európai rokonokról, akiket a holokauszt során megölhettek. Mindketten olyan családban születtek, amely számos nemzedék óta az Egyesült Államokban él, és régen megszűnt a kapcsolatuk az európai rokonsággal. Írtam róla egy könyvet mondta. Vagyis inkább olyan emberekről írtam, mint maga: olyan szülők gyerekeiről, akik túléltek valamilyen tömeggyilkosságot. Az a címe, hogy A Földalatti. 37

38 Mondanom sem kell, nem olvastam sem ezt, sem más Polly Madison-könyvet, pedig most, hogy elkezdtem odafigyelni rájuk, azt vettem észre, hogy úgy árulják őket mindenhol, mint a rágógumit. Nem mintha el kellene hagynom a házat ahhoz, hogy hozzájussak A Földalatti egy példányához vagy bármely más Polly Madison-könyvhöz, tájékoztatott Mrs. Berman. Celestenek, a szakács lányának megvan mind. Mrs. Berman, a magánélet általam valaha ismert legkíméletlenebb ellensége, azt is felfedezte, hogy Celeste, bár még csak tizenöt éves, fogamzásgátlót szed. A rettenetes özvegy, Bermanné elmesélte, miről szól A Földalatti. Íme. Három lány: egy fekete, egy zsidó és egy japán úgy érzik, valami, amit nem tudnak megmagyarázni, elválasztja a többi osztálytársuktól, és egymáshoz vonzza őket. Alakítanak egy kis egyletet, s ezt szintén nem tudják megmagyarázni, mi okból úgy nevezik el, hogy a Földalatti. De aztán kiderül, hogy mindhármuknak van egy olyan szülője vagy nagyszülője, aki túlélt valamilyen ember okozta katasztrófát, és aki akaratlanul is átadta nekik azt a gondolatot, hogy a rosszak élnek, és a jók halottak. A fekete az ibók elleni nigériai mészárlás túlélőjének utódja. A japán a nagaszaki bombázás túlélőjének utódja. A zsidó a náci holokauszt túlélőjének utódja. Egy ilyen könyv számára kitűnő cím A Földalatti mondtam. 38

39 Naná hogy kitűnő mondta. Nagyon büszke vagyok a címeimre. Ez tényleg azt hiszi, hogy ő szarta a spanyolviaszt, és mindenki más hülye, hülye, hülye Azt is mondta, hogy a festőknek írókat kellene megbízniuk, hogy címet adjanak a képeiknek. A falaimon lógó képeknek ilyen címei vannak: Opusz kilenc, Kék és fáradt narancs és hasonlók. Az én leghíresebb képemnek, amely már nem létezik, és amely húsz méter hosszú volt, és két és fél méter magas, és a GEFFCo székházának bejárati csarnokát díszítette a Park Avenue-n, egyszerűen az volt a címe, hogy Windsor Kék Numero Tizenhét. A Windsor Kék a Szatén Dura-Lux egyik árnyalata volt, egyenesen a gyári kannából. Ezek a címek szándékosan nem kommunikatívak mondtam. Minek van az ember a világon mondta, ha nem akar kommunikálni? Még mindig nem mutatja a legkisebb tiszteletet sem a képgyűjteményem iránt, holott az öt hét alatt, mióta itt lakik, látott már itt rendkívül tiszteletreméltó embereket, akik olyan messziről jöttek, mint Svájc vagy Japán, és csaknem olyan hódolattal tekintettek a képekre, mint az istenekre. Jelen volt, amikor a Getty Múzeum emberének eladtam a falról egy Rothkót, másfél millió dollárért. Az egészhez ennyi volt a hozzászólása: Hál istennek, megszabadult attól a szörnyű vacaktól! Megrohasztotta az agyát, mert abszolút semmiről nem szólt. Gyerünk, egy-kettő, adjon túl a többin is! 39