A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata

Átírás

1 A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata II. évfolyam 2. szám ősz TARTALOM Jókai Anna: A lovas imája 3 Ha megnövök, író leszek (Beszélgetés Jókai Annával) Szerkesztette: Ilijin Kinga 3 Szepesi Attila: A Szevan-tónál 9 Meteora 10 Mikuli Vera: Úgy akartalak A galambon túl Árva-Szabó Péter: Világkörüli 12 Csendes eső 13 Bartusz-Dobosi László: A perspektívától a metaforáig 14 I. Gyurkovics Tibor: Út a Fontainebleau-i erdőben (Paál László) 14 II. Kerék Imre: Önarckép pipával (Van Gogh) 15 Almák (Cézanne) III. Gyöngyösi Zoltán: Renoir fürödni megy 16 Alexander Dejneka: Dél c. verse alapján Tájkép Polyphemosszal (Nicolas Poussin) 17 Krisztus feltámadása (M.S. Mester) Sylvia von Harden (Otto Dix) 18 Lukáts János: Iskolajacht az autóbuszon 19 Király Odett: Tina levele a Télapóhoz 21 Anyós levele menyasszonyhoz 22 Menyasszony levele anyóshoz 23 Mészáros Márk: Útra való 24 Találkozásunk Az író útja saját történetébe (Beszélgetés Parti Nagy Lajos) a mondat képzelte el helyettem. Szerkesztette: Mikuli Vera 25 Finta Éva: SIVATAG 29 Tolnay Donát: Tekerő 29 Videcz Ferenc: Bonyhád 30 Zápor Fekete Richárd: Hajszálakból 31 Pénteki búcsú Ne keresd Áldozó Krisztián: Last minute vers az útról 32 Sziget I. És partot ért 33 II. A tenger 34 III. Önnön hullámai között 35 Bartusz-Dobosi László: Virág utcza 3. Tolnai Ottónak 36 Molnár Tamás: Isztambul 40 néma Orpheus Fischer Mária: Elmaradoznak a házak 41 Kiss Ádám: Országút 41 Ilijin Kinga: borzas éhség 42 körmöm alá Úti levelek I. Szakolczi Gábor: Az út a cél 43 II. Kalapáti Annamária: Egy száműzött turista Belső-Ázsiában 44 III. Üveges Andrea: Úti (ön)beszámoló 48 Tüskés Tibor: Életutak találkozása 49 Nagy Imre: A Délvidék Kazinczyja: Szenteleky Kornél (Fejezet az Öttorony című, készülő könyvből) 52 Iván István: Különös filmbéli utak 56...út kellene vagy út helyett sínek... Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László Olvasószerkesztő: Üveges Andrea Szerkesztők: Áldozó Krisztián, Árva-Szabó Péter, Ilijin Kinga, Mészáros Márk, Tolnay Donát Lapmenedzser: Hauszknecht Imre Művészeti szerkesztő: Mikuli Vera Honlapszerkesztő: Szakolczi Gábor Tördelőszerkesztő: Komáromi Csaba Tematikus fotó: Szakolczi Gábor

2 Nem tudom, a jövőben milyen hatással lesz életemre a Páholy és az itt eltöltött évek, de most úgy érzem, egész hátralevő, még be nem teljesedett sorsomat befolyásolja, hogy én készítem el a teát itt mindenkinek, s az ehhez szükséges minden tudás birtokában vagyok. Nem tudom, kik ők nekem, és évek múlva emlékszem-e majd mindegyikük nevére, de úgy érzem, ismernek, és én is ismerem őket. Havonta egyszer kirakjuk önmagunkat az asztalra egymás elé, mintha halkan azt suttognánk, csak úgy szemérmesen, magunk elé: - Hoztam egy verset. Tegnap írtam, semmi különös, csak gondoltam, megmutatom, hátha tetszik. Idegenek, akik túl jól ismerik egymást, ezért mosolygunk úgy egymásra a folyosón, és ezért sütjük le a szemünk, ha a Páholyban verseket olvasunk. Nem tudom, mi van a Páholy levegőjében, mi olyan különös a zöldes falakban, de úgy érzem, reggelente, ha kinézek az ablakon, a városháza tornya mögötti szürkeségben a világ végét látom. Mikuli Vera Az az alábbi helyeken kapható: Budapest, Gondolat Könyvesház, Károlyi M. u. 16. Budapest, Írók Boltja, Andrássy u. 45. Debrecen, Carpe Diem Teaház, Batthyány u. 8. Debrecen, Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. Hőgyész, Virág János Könyvtár, Fő u Kecskemét, Kládó Könyv, Kéttemplom köz 8. Pécs, Bagolyfészek, Ferencesek utcája 36. Pécs, Csemege kultúrbolt, Ferencesek utcája Pécs, Írók könyvesboltja, Király u. 21. Pécs, Műhely Galéria, Váradi Antal u. 5/A Pécs, Pécsi Hittudományi Főiskola könyvtára, Papnövelde u Siófok, Kó-Ma Könyvüzlet, Fő u Sopron, Cédrus Könyvesbolt, Mátyás k. u. 34/f Szeged, Sík Sándor Könyvesbolt, Oskola u. 27. Megjelenik félévente. Kiadja: Páholy Irodalmi Egyesület A kiadásért felel: Bartusz-Dobosi László A szerkesztőség címe: 7621 Pécs, Széchenyi tér 11. Páholy Tel.: 72/ (111. mellék) paholy@gmail.com web: Az Irodalmi Páholy előfizethető a K&H Bank pécsi fiókjánál az alábbi számlaszámon: A csekken kérjük feltüntetni, hogy Irodalmi Páholy előfizetés! Ára: 400,- Ft Előfizetési díj a évre: 1500,- Ft Nyomdai munkálatok: Sütő Oszkár, DRUCKMODUL Nyomda és Kiadó Kft., Siklós 2 A lap támogatói: Incipit Vita Nova Alapítvány (Pécs), Baranya Megyei Önkormányzat (Pécs), a CRNL Gimnázium diákönkormányzata (Pécs), By line Kft. (Siófok) ISSN

3 Jókai Anna A lovas imája Nappalra fekete lovat adj hogy kitessék a fehér fényben És fehér legyen a ló ha ránk szakad a fekete éjjel 3 ha a gyeplőt elejteném a fekete akkor is haladjon Ha álmodozva elkószálnék a fehér az úton marasszon versenylovak kíméljenek cirkuszi ló sem kell megedződött hátaslovunk elbír a tereppel a fekete a sorompót tiszteli de a fehér átröpül rajta félni csak az félhet aki a lovakat hajtja váltott lovak de egy nyereg huszonnégy óránk gyorsan lepereg csak a ló pihen az ember soha felette csattog Isten ostora Ha megnövök, író leszek Budapesti otthonában köszöntöttük a 75. születésnapjához közeledő Jókai Anna írónőt. Szerkesztette: Ilijin Kinga Furcsán indult ez a találkozó, hiszen eredetileg mi szerettük volna meghívni magunkhoz Jókai Annát Pécsre, a Páholyba, s ehhez képest most mi ülünk itt Pesten a nappalijában. Miért gondolta úgy, hogy fogad minket vasárnap délelőtt 11-kor, otthon, a saját házában? Ez olyan időpont, amikor erősen meggondolja az ember, hogy kit enged be az otthonába. Olvastam a lapjukat, amit eljuttattak hozzám. Érdekesnek, különlegesnek és színvonalasnak találtam, s ez volt az egyetlen használható időpont. De nem felejtettem el az egykori tanári múltamat sem. Tudom, hogy azok az irodalmi ambíciók, amik bennem akkor is dolgoztak, milyen nehezen találtak visszhangra. Senki nem segített. Ezért van egy emberi-írói fogadalmam: amit megtehetek, azt meg is teszem. Nem szabad az uborkafára fölkapaszkodva azt gondolni, hogy egyedül a mi kezünkben van minden. Ez nagyon csúnya dolog, és a mai törtető világban sajnos még írói körökben is sokan a pénz köré csoportosulnak. Én ebben, mint általában sok mindenben, konzervatív vagyok. Nem begyöpösödötten gondolkodom, csak hiszek abban, hogy vannak örök emberi értékek, amiket tovább kell adni. Ennek most mi is érezzük a jótékony hatását, köszönjük. Az a kijelentése azonban meglepett, hogy az iskolában nem volt segítsége. Nem, tanárként nem volt. Sőt, kollegiális attitűddel

4 4 sokan le is mosolyogtak. Tudja, van egy különös felfedezésem: Ma az irodalmat igazában véve nem az irodalom szakosok viszik tovább. Ez furcsa dolog, aminek az lehet az oka, hogy sok tanár tantárgynak, tananyagnak veszi az irodalmat. Egy kémikus, egy fizikus pedig élvezetből olvas, azért, mert ez lelki szükséglete. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek kiváló magyartanárok, de bizony előfordulhat, hogy valaki úgy belefásul az irodalom tanításába, hogy annak a szépségeit, újdonságait, különlegességeit nem veszi észre. Amikor az iskolában annak idején nyugtalan lélekként mondogattam, hogy én úgyis író leszek, átéltem, hogy csöndesen megmosolyogtak. Egyébként a tanári hivatás és az írói hivatás eléggé hasonlatosak. Nem meglepő, hogy egy tanárból író lesz. Kiírtam egy idézetet, amit egy filmben hallottam, és annyira megtetszett, hogy úgy gondoltam, elhozom ide: A jó tanárral nem történik semmi különös. Az élete csendesen átfolyik mások életébe. Nagyon szép idézet. Mindjárt csatlakoztathatjuk is hozzá a tanárnak is kiváló Németh László gondolatát arról, hogy sok az író, különösen a közepes író, de egy igazán jó tanár generációkon keresztül életben marad azon keresztül, amit mondott. Ez nem azt jelenti, hogy bele kellene nyugodni a közepességbe. De az a fajta vágy, amit József Attila még úgy fogalmazott meg, hogy az egész népet fogja és nem középiskolás fokon tanítani, tulajdonképpen megvan a tanáremberben is. Senki sem didaktikus és iskolás módon akar tanítani, ha igazán ismeri és szereti a hivatását. Az egyéniség szerepe óriási a pedagógiában, és természetesen elsősorban a művészetekben. Gyakran kapok olyan kéziratokat - mert sajnos elterjedt rólam, hogy válaszolok -, amelyekben mély érzelmek, szép gondolatok vannak, csak éppen nem áll össze irodalommá. Nincs meg az a feszessége, egyedisége, atmoszférája, ami irodalommá tehetné. A tanári munkával is így vagyok: lehet nagyon szép gondolatokat elmondani, eldarálni vagy lamentálva elénekelni az órákon, nem fog eljutni a diákokhoz. Valami személyes hatásra van szükség, valami nagyon erős kisugárzásra - bár ezt a szót mostanában táncdalénekesekre és sztriptíztáncosnőkre vonatkoztatják. De mégis: ha belépek egy osztályba és a szemsugarak egy helyen összpontosulnak, akkor lehet egy órát elkezdeni. Ugyanígy van az írással: amikor a lélekben egy csomóponttá gyűlik össze a mondandó, abból csöndes, patronszerű sorozatos robbanással jön ki az írás. Van tehát hasonlóság a jó tanár és a jó író között, ahogy a rossz tanár és a rossz író között is. A rossz író azt gondolja, hogy egyedül ő tudja az igazságot, hogy kioktathatja a közönségét. A rossz tanár szintén félelemmel vagy kinyilatkoztatással akar tanítani, és az nem megy. Nem is biztos, hogy az a meghatározó, amit a tanár mond, hanem az, ahogy mondja. A könyvek esetében is érezhető, hogy az írónak van-e kisugárzása. Én például öncélúnak érzek nagyon sok felkapott írást. Egy osztályba belépve nagyon fontos az a pillanat, amikor a tanár megszerzi magának a társaságot. Nem tudom ezt másképp mondani Az ember érzi, hogy most az enyémek vagytok. Odavonzza az érdeklődést. Az irodalomban is rettenetesen fontos, hogy hogyan kezdjük el a művet. Minden fiatal, kezdő írónak azt tanácsolnám, hogy az első három mondattal próbáljon meg egy olyan atmoszférát teremteni, ami meghozza a kedvet a továbbolvasáshoz. Nem botrányra gondolok vagy meghökkentésre, hanem olyasmire, amitől úgy érzi az olvasó, hogy belecsöppent a könyvbe, és az nem engedi őt el. Sorra vonja a párhuzamokat a tanítás és az írás között. Önnek voltak olyan tanítványai, akik írtak? Nem voltak. Olyanok akadtak, akik próbálkoztak. Minden jóravaló fiatal ír verset, de kevésből válik igazi író. Nem tudom, hogy most is így van-e? Szerintem, igen. Van olyan, hogy az ember otthonról hozza az írás szeretetét? Családi hagyományként? Ezt nem tudom. Nálunk ez teljesen előzmény nélküli. Akkor hát hogyhogy volt ez a hihetetlen elszántság? Nevessenek, lesajnáljanak, de akkor is! Ez kapcsolódik a hit- és tudásrendszeremhez. Én tényleg azt gondolom, hogy születünk valamire, amit ki kell teljesíteni. Nem egy nyálas hitet hirdetek, ami csak a formákba ragad bele, hanem tényleg hiszem, hogy van egy élő isteni működés. Nagy vonalakban meg van szabva, hogy kinek-kinek mit kell ebben a létében elvégeznie. Nem lehet véletlen, hogy ötéves korom óta állandóan azt mondogattam: ha megnövök, író leszek. A szülei mit szóltak ehhez? Anyám nagy ambíciót adott. Kései gyerek voltam, úgy kezeltek, mint a világ közepét. Anyám mindenkinek elmondta, hogy az ő kislányából híres ember lesz. Ő adta alám a lovat, de nem azért, mert értett hozzá - nem dolgozott, otthon volt a háztartásban, polgári család volt a mienk -, hanem mert annyira szeretett. Azt gondolta, hogy a kislánya csak zseni lehet. Ez az elfogultsága erőt adott, hogy elhiggyem, ez így van. Később megtapasztaltam a fonákját is: nehéz az életben úgy élni, hogy

5 az embert úgy indítják el, hogy ő a világ közepe. Hadd kérdezzek egy olyat, amit már biztos sokan megkérdeztek! A kis, ötéves Jókai Anna fejében, amikor író akart lenni, nem volt ott Jókai Mór, mint példakép? Dehogynem. Anyám mindig mutatta azt az aranybordó Jókai-díszkiadást, ami megvolt nekünk, és mondogatta, hogy volt egy nagy magyar író, Jókai Mór. Téged is Jókainak hívnak. Nem vagyunk rokonok - mondta anyám -, de tudod, azért te is Jókai vagy. A név kötelez. Igen, de ez persze csak annyiban vált be, hogy ezzel a névvel már az iskolában is mindig szem előtt voltam. Egyébként szereti Jókai Mór írásait? Nagyon. Azon nőttem fel. De nem vagyok sznob, ma sem állítom azt, hogy ha Jókai Mórt olvasok, minden sorát elolvasom. A tanítványaimnak is azt javasoltam, hogy ha egy könyv megragadja őket, szeretik a cselekményét, a jellemeket, de úgy érzik, hogy túl sok a leíró vagy esszéizáló rész, akkor először olvassák el úgy, hogy azokat kihagyják. Tehát én Jókai Mórt úgy olvastam, hogy a latin kifejezéseket nem értettem, voltak fejtegetései, amik nem érdekeltek, de a szemem ugrott a következő oldalra. Amikor másodszor olvastam, ezek a háttéranyagok is belesimultak a könyvbe - akkor már az is érdekelt. Azt mondják, lejárt az a romantika, amit Jókai Mór képviselt, pedig nem volt ő annyira romantikus. Érdemes megnézni például a Fekete gyémántokban azt a bevezető részt, amiben a földtörténetről beszél. Vagy amikor leírja, azt hiszem, az És mégis mozog a földben, a lassan-lassan kapitalizálódó város világát. Ezek realista leírások. Csak azért mondhatjuk, hogy romantikus volt, mert akkor még ilyenek voltak az emberek. Akkor még volt egy Wesselényi Miklós, aki ladikban mentette az árvízből az egyszerű embereket. Nagy szenvedélyek voltak, nagy váltások, nagy katarzisok, amiket a mai ember ki akar az életéből iktatni. Megelégszik azzal, hogy besüllyed a katabázis állapotába, ott ragad, és a katarzis által nem kapaszkodik ki. A Jókai Mór-hősök mindig akartak valamit Akárcsak a Jókai Anna-hősök. Igen. Én nem vagyok pesszimista. Azt gondolom, van értelme a létezésnek, a világnak, és annak is, hogy írunk, és ezt igyekszem képviselni - nemcsak írásban, hanem lehetőség szerint a közéletben is. Ezért sokan hálásak, sokan nyilván nem szeretik. A világ jövőjét tekintve ugyanakkor pesszimistának tűnnek az írásai. Nem. Egyáltalában nem. Mit ért a világ jövőjén? Globalizáció A globalizáció nem a világ jövője, ez tévhit. Ha ebbe a globalizációba belemegyünk, az tényleg pesszimizmusra ad okot. Márpedig nagyon úgy fest, hogy belemegyünk. Az emberi történet, az emberi fejlődés nem tízhúsz években mérődik, hanem száz meg ezer években. Én hiszek abban, hogy lesz majd egyszer egy olyan, Földet átfogó globalizáció, ami az emberi alkat, az emberi szellem megnemesedésével jár együtt. Egyszer. Nem a mi korunkban. Ez most egy karikatúra. Általában, amikor valami nagy dolog készül a szellemi világban, a Földön először a karikatúrája valósul meg. A szocializmus is ilyen karikatúra volt. Az ember vágya, hogy mindenkin, a legszegényebben is segítsen, ne legyen igazságtalanság, gyönyörű elképzelés, csakhogy ami ebből megvalósult, az egy, csak a matériában elképzelt karikatúra volt. Ha nem történik radikális változás, nemcsak a felmelegedés következik be, hanem lehetséges, hogy egy újabb olyan pusztulás, mint amilyen például a vízözön is volt. De az emberiség nem pusztul el, Ararát mindig lesz. Mindig van egy kiválasztott rész, ami az emberiséget továbbviszi. A fizikai létet nem tudom egyedülvalóságnak elfogadni. Az én felfogásomban a létezésünkbe beletartozik a szellemi perspektíva, egyénileg is, népként, nemzetként is. A végkifejletet tekintve tehát nem vagyok pesszimista, mert meggyőződésem, hogy az embernek az univerzumban nagyon nagy szerepe van. Tulajdonképpen társteremtők vagyunk, nem belenyugvó kis alattvalók. A könyvhétre megjelent új könyvében, a Godot megjött -ben is ezt érzem. Már a cím is sokat sejtető, mintegy válasz a Godot-ra várva című Beckett drámára. Igen, de ez nem az a Godot. Beckett Godot-ja tudniillik nincs. Nekem van Godot-om. Arról a Godotról beszélek, aki valóban idekínálná kapunk elé a végső megoldást. A kis szatyrában Igen. Az pedig ugye a Krisztus-alak. A csonka család fia, akiről mindenki azt gondolja, hogy koldul szegény, holott kínálni próbál. Ez az emberiség nagy tévedése. Materiális eseményként kezelik. Díszvacsorát kell rendezni, protokollt kell csinálni. Van, aki aggódni kezd, hogy bosszút fog állni. Van, aki ki akarja használni. Van, aki anyagi javakat szerezne, és még a hivatalos egyház-képviselő sincs teljesen a helyzet magaslatán, mert attól fél, hogy elveszti a szerepét. Gondoljunk csak arra, amikor Paulus úr kinéz a kulcslyukon és teljesen megdöbben a látványtól. Megkérdezik tőle, hogy miért, olyan szörnyű ez a Godot? Vagy olyan fenséges? 5

6 És azt mondja, teljesen megtörten, hogy: más. Nem az, akinek az ember materiálisan elképzeli. Számomra már fiatalon is elfogadhatatlan volt, hogy Isten egy fehér szakállú öregúr, hogy a Mennyország egy hely, a Pokolról nem is szólva Szerintem nem így van, az a lélek egy végső állapota, amit talán el fog kerülni az emberiség. Én egy felépített hit- és tudásvilágban próbálok dolgozni. És azért nem pesszimista a Godot megjött, mert Godot nem megy el. A könyv végén nem hagyja magára azt a piszkos, nyomorult, szerencsétlen világot. Érdemes megfigyelni, hogy milyen nyelvi lepusztítottságban élő emberek szerepelnek benne. Muszáj beleírni, mert ez az a nyelv, amit értenek és amit beszélnek. A magasabb világok nyelvezete egy szakrális nyelvezet. Az lenne borzasztó, ha Godot elmenne, és a kulcs beletörne a zárba. Az egész emberiség lesüllyedne a zöld pléhdarabok közé. Sadot, az örök sátáni impulzus, középen kiemelkedne és felmutatná a táblát, hogy Game Over. De a fiú megfordítja a táblát, és az áll rajta, hogy To Be Continued. Folytatódik az emberi történet, Sadot visszasüllyed a lyukba. Ugyanakkor nem lennék 6 reális, ha nem tenném oda a végére, hogy még nincs vége, a harc folytatódik, s egyedül ez a fiú az, aki képes megfordítani a kulcsot a zárban. Van, aki jobbra akarja fordítani, van, aki balra, van, aki fönt keresi, van, aki lent. Egy dolog marad mégis szabadon: hogy nem nyitja ki a kaput, mert csak az ember nyithatja ki. Leülnek és néznek a kapura. Szerintem a jelenlegi helyzetben ez a legoptimistább befejezés. Ha körülnézel a világban, Magyarországon, Európában és mindenütt, látni kell azt, amit Hamvas ember alatti emberiségnek nevezett. A tömeg. A tömeg, ami nem azonos a néppel, ahogy mondani szoktuk. Nem bántják Önt ezért a szókimondásáért, az ennyire határozott világnézeti állásfoglalásért? Ez nehéz dolog. Ha visszatekintek, minden olyan díjat megkaptam életemben, amit tisztességes kézből el lehet fogadni. Nincs olyan vágyam, hogy nekem bárki bármilyen díjat bármiért adjon. Nincs az a kötöttségem, ami valahogy minden emberben ott munkál, hogy ha én ezt mondom, akkor kiejtenek a pikszisből. Én olyan pikszisben vagyok, Isten kosarában, ahonnan kilendíteni engem már nem lehet. De ön akkor is kimondta, amikor még nem igazán lehetett. Mindig. Ez kétségtelen, mert mindig ez munkált bennem. Egyszer innen elmegyünk, és van egy mérleg, amin mérnek, és az a fontos. Nem volt soha, hogy azt mondták, hogy na most már aztán elég? De, sokszor, csak nem tettem és nem teszem közhírré a sérelmeimet, mert nem lenne sok értelme. Úgy is adódott az életemben, hogy ha valaki nagyon nagyot rúgott belém, egy kis idő elteltével mindig kiderült, hogy ez valamilyen értelemben hasznomra vált. Ez furcsa dolog. Amiért meghurcoltak, az a másik oldalon esetleg dicsfénybe emelt. Élő példája ennek a Napok című regényem, ami 1972-ben jelent meg. Tíz évig nem volt szabad újra kiadni. A nemzetközi díjamat sem vehettem át, azt kellett írni, hogy beteg vagyok. Aztán a rendszerváltozás után egy egész napos irodalmi konferencián ez a könyv volt a fő téma. Utólagosan a helyére tették. Ki kellett böjtölni ezt az időszakot. Így van. A rendszerváltozásig egy-két középdíjon kívül nem kaptam igazán rangos kitüntetést. Utána viszont mindent megkaptam, de azt is el kell mondanom, hogy azt a fajta eszmei különállást, amit képviseltem, a mostani időkben még erősebben érzem. Ez is érdekes. Úgy gondolom, hogy ugyanúgy szükség van arra a mentalitásra, amit régebben is próbáltam képviselni, azzal a kiegészítéssel, hogy most már az írók között sincs egység a leküzdendő rosszal szemben. Nagyon szomorú, hogy ma már írószövetségekről kell beszélnünk, teljesen szétszakadozott az írótársadalom. Nagyon. Én voltam az Írószövetség első szabadon választott elnöke '90-től '92-ig, három évig. Göncz Árpád volt előttem néhány hónapig, de ő köztársasági elnök lett, és a szövetség nagyon rossz helyzetbe került. Akkor győztek meg arról, hogy én egyben tudom tartani, és ez meg is történt. Sok mindent mondanak, de azt mindenki elismeri, hogy

7 addig egységesek voltunk. Egy fiatal író mondta a búcsúztatásomkor, hogy amíg ez az asszony volt a főnök, addig a bicskák csukva maradtak a zsebekben. Jó mondat volt, csak az a helyzet, hogy nem dobták el a bicskákat. Elmentem, és akkor újrakezdődött az egész. Sajnálatos, ami itt történt. Az volt az álmom, hogy legyen egy nagy írói tömörülés, és azon belül különböző irodalmi irányzatok, kisebb szekciók, de az álláspontunk közös legyen bizonyos nagy erkölcsi kérdésekben. Csak aztán kiderült, hogy ami erkölcsi kérdés az egyiknek, az nem erkölcsi kérdés a másiknak. Erre nem tudok jobb példát mondani, mint a jelenlegi politikai helyzet különböző megítélését. Egyes írók mondhatják azt valamire, hogy csúcsteljesítmény, más írók pedig, hogy gyalázat. Akkor mit tehetünk? Nehéz ügy. Kanyarodjunk most egy kicsit más irányba! Ez egy pécsi lap, és Önnek igen erős pécsi kötődése van. Mondana erről pár szót? Bár budapesti vagyok, azt hiszem, kevés olyan író van, aki többet járná a magyar vidéket, mint én. A szüleim Vas és Zala megyeiek, és ez bennmarad az ember génjeiben. Nagyon szeretem a vidéki élet bizonyos megnyilvánulásait, sőt, manapság úgy érzem, szinte országmentő szerepe van a vidéki értelmiségnek. Azoknak, akik még nem nyugodtak bele a kialakult vadkapitalizmusba. Nem csak Pécsre, de a legkisebb községbe is örömmel megyek el. Nagyon szép emlékeim vannak erről. Sugárzó emberekkel lehet ott találkozni. Sznobéria azt gondolni, hogy csak a budapesti közegben lehet igazán értelmiségi életet élni. Pécshez pedig családi kötődésem lett, miután a fiam odakerült a színművészeti után, és ott is ragadt. Amikor nagyobb szerepe vagy bemutatója volt, akkor lejártam megnézni. Később ott alapított családot, ott vannak a gyerekek. Már nem valószínű, hogy eljön Pécsről. Nagyon szép város és igen gyakran hívnak találkozókra. Maradjunk a családnál. Milyen egy Kossuth-díjas nagymama? Amíg kicsik a gyerekek, ebből semmit nem látnak. Nem az a típus vagyok, aki a családjával beszéli meg az irodalmi problémáit. Csak mostanában, körülbelül tizenöt éves koruktól kezdtem látni, hogy kialakult bennük valami kedves, gyerekes büszkeség. Hivatkoznak rám a családban, hogy én is megmondtam, és én így látom. Azt hiszem, szeretetteljes tekintélyem van. Imponál nekik, hogy ebből is meg lehet élni, hogy ilyen is van. Inspirálja ez őket arra, hogy többet olvassanak? Igen, nagyon meg vagyok elégedve azzal, ahogy a világot nézik. Sok mindenben kritikusak, lehet velük normálisan beszélni, meghallgatnak, őszinték. Olyan bizalmas ügyeikről is tudok, amiket lehet, hogy senkinek nem mondanának el. A lányom szintén pedagógus lett, neki is van két nagy fia. Sokan kerülnek konfliktusba a gyerekekkel, a családdal. Ez nálam nincs így, én mindig azt gondoltam, hogy a szülőnek kell okosabbnak lenni. Engedő típusú szülő voltam. Nem szerettem konfliktusokba kerülni, nem szerettem nagyon tiltani, és ennek az eredménye visszajön. Amit mindig nagyon fontosnak tartottam a nevelésben, és az oktatásban is: szilárdan képviselni azt, amit az élet értelmének tartok, de sohasem erőszakosan. Mindig azt mondtam, hogy én ebben és ebben hiszek, erre tettem az életemet, sőt a nyakamat teszem arra, hogy ez így van. Te gondolkodj. Ezt tudom neked adni. Sok mindent fogsz tőlem örökölni, de ennél fontosabbat nem tudok neked adni. Van az életnek valami értelme, és azt kell kutatni. 7

8 Ez az értékközpontú gondolkodásmód a műveiben is jelen van. Hát persze. Az érték nem lehet semleges, ezért az írásaimban is jelen van. Fontos azonban, hogy nem erőszakkal akarom a világot megváltoztatni, mint ahogy magamat sem hagyom. Nagyon határozott vagyok, nem tudnak meggyőzni annak az ellenkezőjéről, amit magamnak kimunkáltam. Érdekes azonban, hogy még ebben a rettenetes, felfokozott, ellenséges világban is valahogy tiszteletben tartanak. Nem tudok olyat mondani, hogy megrágalmaztak volna. Hálás lehet ezért. Lehet, hogy ez azért van, mert gyűlölködő szó soha nem hagyta el a számat. Pontosan tudható, hogy mit szeretek, mit nem szeretek, mit akarok, de nagyon vigyázok arra a szóra, amit kiejtek. Ez nekem fontos. Lapunk őszi számának tematikája az ÚT lesz, amihez kaptunk Öntől egy mottót, egyfajta gondolatindítót. Az igaz út keskeny - de nem minden ösvény igaz. A megtestesülésben lehet csavarogni, lehet vándorolni, lehet silány célocskákat meghódítani. De a legtisztább a zarándok-út. Ez az, ami biztosan - majd - az egyetlen, hiteles közös útba torkollik. De írásait lapozgatva is igen sok úttal foglalkozó egyéb gondolatra bukkanhat az ember. Ennek nyilván komoly szerepe van az Ön gondolkodásmódjában. Igen, az egész élet egy úton járás. Amikor az ember kilép a fizikai létezésből és visszatekint az útra, látnia kell, hogy mit tett le. Lehet úgy elképzelni ezt az utat, hogy vagyunk hullámhegyen, aztán hullámvölgyben, ahogy esik, úgy puffan, itt bejöttem, ott kiszaladok. Ennek semmi értelme. Kár megszületni. Én úgy gondolom, hogy ez a hullámzás megvan, de az életünk második felében magasabbak lesznek a hullámhegyek és kevésbé mélyek a hullámvölgyek. Ha meghúzok egy vonalat a kilépéskor, a végpont sokkal magasabban van, mint a kezdőpont. A tökéletesedés volna a cél. Ezért jöttünk. Nem azért, hogy itt vegetáljunk, gonoszkodjunk, élvezkedjünk, majd minden értelem nélkül kimászszunk. Én ebben hiszek. Egy záró kérdésem hadd legyen! Készül-e most valami új írása? Most nem készül semmi, mert annyira örülök, hogy elkészült a Godot. Életem nagy eseménye volt a Ne féljetek című könyvem, aminek most a huszadik kiadását várjuk. Ez óriási dolog, tényleg eljutott az emberekhez. Nagyon hálás vagyok érte, sok olyan visszajelzést kaptam, hogy mankóként használják az élet második felében. A fiataloknak se közömbös, mert mintegy előrevetíti, hogy mivel kell megbirkózni. Jobban megértik az őseiket is. Borzasztó a generációk közti hatalmas szakadék. Őszintén látni kell: a legtöbb fiatal azt gondolja, hogy harmincon túl már mindenki hülye. De ez fordítva is igaz. Ezen is változtatni kellene. Nagyon sokat járok, utazom, beszélek, és úgy látom, az emberek hálásak ezért, megerősítést kapnak. Most őszre pedig, a 75. születésnapom alkalmából a kiadóm megjelenteti életem összes novelláját és kisregényét két vaskos kötetben. Elbeszéltem lesz a címe. Úgyhogy el vagyok látva, nem érzem úgy, hogy sietnem kellene valamiféle elkésettségi érzésből fakadóan. Ha úgy adódna, hogy egy reggel nem ébredek fel többet, nem gondolna arra az innen eltávozó lélek, hogy nem tette meg, amit kellett. Sok művész mondja, hogy teli bőrönddel megy el. Én kicsomagoltam a bőröndömet. Ez már kegyelmi kérdés: ami még jön, azt hozzáteszem, de a lelkiismeretem nyugodt. Ennyit kaptam, hozzá tudtam valamit tenni, visszaadtam. Nincs bennem sürgető kényszer, annál is inkább, mert nem csak az írásaimra, de a szavaimra is kíváncsiak. Az életem nem munkátlan. Tele van zsúfolva. 8

9 Szepesi Attila A Szevan-tónál Írva kövekre az arc meg a szárnyas sólyom, a Napra-keringő, mint ama vaskor, az éjszaka üszkén elközelítő. 9 Tenger surrog: messzi sereg száll égre, ezernyi madárraj. Kél baljós vonitás, mig a fák levelét holdfény döfi átal. Örmény táj. Csupa kő, csupa por, csupa őskori mezsgye. Látszik vésve a szirtfalakon meg a bérceken, űzött népe keresztje. Földje se föld és perce se láng: tömör és tunya szikla. Táncait, ünnepeit vén mágusa sem idézheti vissza Méz-szin üvegragyogás hajnalra a tó, s odalenn, a világos mélyben zúg hullám-örvénybe temetve a türkiz urartui város.

10 Meteora Oszlopszentek kopár fészke, Balkán szélcsiszolta bérce, hol az idő alig múlik, patak vize jégbe dermed: mécslobbantó Meteora. Áll a klastrom fönn a sziklán; szárny se rebben, kő se moccan. Vén szerzetes, kőnél vénebb fürkészi a kővidéket. Faggyu s tömjén illatában egy-egy vándor idetéved. Szól a vénség, Bizánc véne: évek lassu mozdulása, billeg itt a gyertya lángja. Lenn a döngő, havas úton, sakál-lépte ösveny hosszán szamárháton jár az ember szamaránál szamarabban. Ablak mögül lányka leskel, fogán asszony-sikoly érik. Barlang odván rabló görnyed, ujján kárbunkulus gyűrűk Hallik itt az angyal szárnya fönn az éji, puszta bércen. Áll a víz a kőedényben, áll a kő a hűlt időben. Kék mezőben áll a csillag, észak szele zúg a sziklán. 10

11 Mikuli Vera Úgy akartalak... Úgy akartalak szeretni, ne tudják, Az irigyek kivilágosították. Világosítsa is ki a nagy Isten, Mert az igaz szerelemnél szebb nincsen. 11 Úgy akartalak szeretni mint a buszok, ha járnak hat húsztól harmincig két megálló között innen ülve nem is látlak csak az érzés meg az értékek amikre tessenek vigyázni az ajtók záródnak végre kivilágosodott. Akartalak szeretni de se téged se mást nem tudok. Isten. Nincsen. Túl közel. És ilyen távolságból mi sem rímelünk már. A galambon túl Tegnap azt mondtad, apád beteg, és miközben ezt mondtad, én egy döglött galambot temettem el az árnyékommal. Kereszt is került fölé, a nyelvemmel rajzoltam a szájpadlásomra. Ma meg az jár a fejemben, szegény autós nem is sejti, a galambon túl minket gázolt halálra.

12 Árva-Szabó Péter Világkörüli 12 Elhatároztam, hogy világkörüli útra indulok. A gondos tervezést követően reggel 8 óra 22 perckor, telve vágyakkal és reményekkel kiléptem a kapun. Előttem betonba zárva sárga-kék rugós béka magányosodott ki a földből, illetve nem is a földből, hiszen betont mondtam, bár még ez sem pontos, mert valójában nem összefüggő betonplacc volt, hanem sok, végtelen soknak tűnő betonlap, ránézésre ötvenszer ötven centisek lehettek, ezt abból sejtettem, hogy nagyjából az alkarom hosszának feleltek meg, (bár össze azért nem mértem őket,) az meg hát pont ötven centi, ezt biztosan tudom, mert az alkaromat viszont lemértem egyszer egy pont ötven centis vonalzóval és a könyökhajlattól középsőujj-begyig ennyi volt kereken, csodálkoztam is, meg nem is rajta, hogy aztán a vonalzót hogyan mérik le, hogy pontosan ötven centi legyen, azt már nem tudom, jobb híján elfogadom bizonyítottnak a vonalzó hosszát, és persze akkor már az alkaromat is, ami egyébként azért hasznos, mert lehet vele pizzát saccolni, persze csak az ötven centiseket, amit azért elég ritkán eszek, sőt, egyedül soha ezt bizton állíthatom, mert a pizza ugye társas étel, azt mindig sokan esszük, általában négyen, de négy kicsi pizza az gazdaságtalan lenne, akkor már inkább egy családi, és itt jön be az alkarom, amikor a doboz kinyílik, és ott gőzölög a mindig másmilyennek induló, de végül mindig sonkás-gombás pizza, amitől vélhetően egy jobbérzésű olasz elhányná magát, ami nem baj alapvetően, csak ne rá, mert azért nekünk ez éppenséggel jó lesz még, ilyen kis suttyó, magyar pizza, na én ezt a pizzát tökéletesen le tudom mérni az alkarommal, és le is szoktam, csak úgy játékból, és most már ezek szerint a betonlapot is le tudnám mérni, de a franc se hajol le olyan mélyre, sőt akár még pizzával is lemérhetném, de azért annyira nem fontos, elvégre csak egy szaros betonlap, van belőle egy rahedli ezen a téren, mint valami betonlappréri, vagy még inkább tajga, mert a tegnapi esőtől még nyákos és iszamos az egész, mert az a kevés föld is kifolyt a lapok közül, ami még ott volt, meg növények is alig, csak amik éppen elő tudnak furakodni a réseken, de azok meg csúnyák és senkit nem érdekelnek, és pláne nem legeli le őket senki és semmi, még ez a sárga-kék rugós béka sem, amit bezártak ide az alkarpizzanagyságú betonlapok tajgájába és szomorúan nyekereg, ahogy rázza a szél, mert csak a szél rázza, én ezen gyereket még nem láttam, aki önfeledten békagolt volna, vagy az apja kezét húzkodta volna esdeklőn, hogy apa, én azon a sárga-kék békaparipán akarok száguldozni kovbojként, hatalmas szökellésekkel, fejébe kovbojkalapot húzna és rózsapatronos pisztollyal szelné át a koraőszi délutánokat, előre-hátra ringva a szilaj paripán, és még apát sem láttam, aki ilyenkor fáradtságra és akut padhiányra hivatkozik, meg derékfájásra, ami speciel jogos és pont onnan ered, hogy őt még engedték békagolni, és ezzel a jogával élt is rendszeresen, egész gyerekkorát a békán töltötte, kéz nélkül, láb nélkül, hogy a csajokat lenyűgözze, és ebbe fájdult meg a háta, a nagy lenyűgözésbe, aztán még eredménye sem lett, mert végül a munkahelyről kerített asszonyt magának, azt a vöröset a postázóból, amikor rátört a kapuzárási pánik, és kínosan kerülte békás hódításainak történetét, pedig hány és hány ilyet láthatott már ez a béka, hányan pihenhettek, rugózhattak rajta, és soha ki nem szabadulhatott, csak állt és nyikorgott és rugózott, ha kellett, és ez még csak egy béka volt, egy sárga-kék béka, aki valószerűtlen színekkel és nyikorgó dülöngéléssel bámulta a szembepanel biciklitárolóját, ki tudja, hány év óta, mintha maga a megváltás érkezhetne onnan, a hős, aki majd betöri végre ezt a vad jószágot és karámba tereli, hogy megpihenhessen, és keserves nyikorgását feledve álmodhasson szebb terekről, ahol nem rozsdállna kutyavizelettől és ahová nem szorulnak be a fojtott sikolyok és az odaégett zsírszag, meg az örökös, elégedetlen köztéri vibrálás, és nem kell a szennyes, neon-narancsra fényezett éjszakában virrasztania egész életén át, és hányan lehetnek még hasonlók, hányan, ki tudja, de már nem is mertem belegondolni, már szédültem, émelyegtem, féltem rosszul leszek, elájulok és vissza kellett fordulnom a kapuból, vissza, egy lépés után, vissza, vissza

13 Csendes eső Gyűlölöm a koszt. Na tessék, már hazudok, pedig még bele sem kezdtem. Érdekel is engem a kosz, a polcaimon és a tévém tetején is fél centi vastagon áll a por, az előszobám sarkában még a téli cipőbeszáradt sárrögök maradványai barnállnak. Mindegy nekem, szarok én a koszra, csak hozzá ne kelljen érnem. Gyűlölöm, ha koszos vagyok. Nem vicc, és pláne nem tisztaságmánia, tuti valami pszichoszomatikus dolog. Viszolygok tőle. Nem volt nekem gyermekkori anális fixációm, és bilire szoktatásom sem járt együtt saját végtermékem kéjes vigyorú felfedezésével; nem másztam négykézláb a porban soha, egyetlen maszatos képsorozatom is zsenge (öntudatlan) gyermekkoromból való, de az is csak a kötelező (és meggyőződésem szerint beállított) csokitorta-sorozat, ami minden házi fotóalbum előre megtervezett alapköve: hitelesnek (pláne életszerűnek!) a legkevésbé sem mondanám. És még csak nem is az átlag koszosságról beszélek, érted, ugye? Nem vagyok mániákus, vagy ilyesmi, aki minden kézmosáshoz új szappant használ, és napjában legalább hatszor lefürdik. A fenéket, ugyanúgy megeszem a földre esett szalámit, mint te, ugyanúgy megvakarom a fülem tövét pisálás után, szóval nem valami higiénia-fétisről van szó, elhiheted. Ez más. Vannak dolgok, amikhez ha hozzáérek, úgy érzem, elnyelnek, elborítanak és megfullasztanak. Egyszerű dolgokra kell gondolni: tojásfehérje, gyurma, iszap; a sor folytatható lenne napestig. Amint hozzáérek, mondjuk a liszthez, érzem, hogy fulladni kezdek. Szorít a mellkasom; karom, majd az egész testem előbb megkövesedik, aztán porlani kezd, nyelvem megdagad és a szájpadlásomhoz tapad, nyelőcsövem helyén tapló éktelenkedik, nyálkahártyáim kiszáradnak, a vérem összecsomósodott darabkái lassan gördülnek végig az erek falán, minden nedvesség elhagyja testemet. Hirtelen harmadmagamnyira csökkenek. Víz kell, hogy magamhoz térjek, hogy visszanyerhessem valódi alakomat, de az sem segít, csak iszamos, cuppogós pocsolya marad a helyemen, dagonyás sártócsa. És persze a sártól is iszonyodok. Emlékszem, amikor egy nyáron kukoricaföldön dolgoztam, és a munka szünetében a lajtos kocsinál álltunk sorba vízért. Ott állt már hajnal óta az a hatalmas tartály, és csorgott belőle a víz, a poros földút pedig hamarosan sötétbarna koszfodrokat vetett és gyöngyözni kezdett. Utolsó napjai voltak a munkának, néhányan elhatározták, hogy sárcsatát kellene rendezni, és ugyanezen néhányak úgy döntöttek, hogy felvetésükkel mindenki maradéktalanul egyetért. Kívülállók rutinjával figyeltem egy sor kukorica árnyékából, hogyan csapkodják egymásra a sikamlós anyaföldet, hogyan maszatolódik rajtuk a természet. Undorodva néztem a játékot, ha lett volna nyálam, tán ki is köpök oldalra, de addigra már rég kiszáradtam gondolatban és azon sem csodálkoztam, hogy a többiek nem vesznek észre, mert éreztem, hogy nem is vehetnek észre: már tökéletesen eggyé váltam a szomszédos szántás barázdáival. Persze, nem mártíromkodni akarok, elvégre nem valami szörnyű keresztről van szó, vagy folyton felfakadó stigmáról. Ezzel nem nehéz együtt élni, nem lehetetleníti el a napjaimat, maximum kellemetlen, az is csak néha. Ritkán tör rám ez a megmagyarázhatatlan émelygés, ahogy eltaszítanám magamtól a pórusaimba ivódó külvilágot. Ilyenkor legszívesebben kikaparnám magam a rámrakodó burokból, és minden energiámat az köti le, hogy valamiképpen tisztának tudhassam magam újra. Ilyenkor megszűnik minden és mindenki, csak a szent cél marad, a tisztaság. Most is tudom, hogy lenne más feladatom, nem is kevés, de valahogy el kell tüntetnem magamról a mocskot. A kezeim alig akarnak engedelmeskedni, hogy kinyúljanak a kocsi ablakán esővízért, amivel lemoshatom az arcomat. Úgy érzem, ezen a tenyérnyi vízen múlik az életem. Valahogy le kellene tekerni az ablakot, de alig két-három centit kúszik csak lejjebb az üveg és beragad. Nem fogom tudni elérni a vizet. Hallom, ahogy zihálsz mellettem és nyöszörögsz, hogy hívjak segítséget. Mindjárt. Ha ki tudnám szabadítani a jobb karomat is, biztosan betörhetném az üveget. Mindjárt segítek, csak le kell mosni ezt a sok mocskot. Aztán hívok segítséget, ígérem. Ígérem Remélem, gyorsan ideérnek, nincs olyan messze a város. Jézusom, mennyi mocsok, mindent elborít. Te is tiszta kosz vagy. Remélem, gyorsan ideérnek Én ugyan hozzá nem nyúlok 13

14 Bartusz-Dobosi László A perspektívától a metaforáig Sajátságos és különleges út vezet a művészeti ágak között. A festők eszköztárát, a fény-árnyék megfelelő alkalmazását, a perspektíva térbeli hatáskeltését, a színek kontraszthatását illetve harmóniáját, a tónusokkal való finom bánásmódot a költők bizonyos esetekben, mint forrást, mint ihletet merítő alapot használják fel és saját eszközeikkel átalakítva, új alkotást készítenek belőlük. Különleges metafora ez, amelyben az egyik kompozícióból átvisszük (metaphero) az ihletet egy másikba, és azokat a költészet eszközeivel, alliterációkkal, hasonlatokkal, rímekkel, hangsúlyokkal díszítjük fel. Így válik az eredeti mű önmagában nemcsak esztétikai élményt nyújtó látvánnyá, hanem egyben lírai megfogalmazású gondolattá is. Ezzel természetesen egy stilizált világot kapunk, amely azonban sokszor e szintézisbe hozott kettős művészeti hatásnak köszönhetően, mégis jobban tükrözi a valóságot, mint ahogy azt valódi érzékszerveinkkel valaha is képesek lehetnénk kitapintani. Különleges élmény egy művész szemével láttatott, és egy másik művész lelkével megérzett és formába öntött festmény-verset olvasni. Vajon nem itt kezdődik-e az a bizonyos wagneri Gesammtkunst? I. Gyurkovics Tibor Paál László: Út a Fontainebleau-i erdőben /1875/ Zeng az öregerdő én is zengek benne mintha a zengésnek lenne még értelme vagy megháborodik magától az elme Nem előre megyek hanem jövök hátra könnyű kabátomat vetve panyókára sulyoló sorsomat megérteni hátha Amikor az ember már alig mer széjjel nézni mit borit be a fekete éjjel amikor iszkolni nem be kifelé kell és nem válogatva semmiféle eszközt sürgeti az idő hogy bárhova elszökj a halállal hogy ne kerülj vala szemközt noha tele van még napfénnyel pettyezve mintha nem is ősz de tavaszidő lenne mikor szerelemtől borul el az elme amikor galamb a karodra ül már bánatát búgatva szemed előtt hintál s azt súgja a farkas is alássan instáll' ó milyen nagy csapda hogy befele mennék ahol ezer árnyat tartogat az emlék és rabul ejtene mielőtt kijönnék mikor menekülni ahogy jön a reggel arcot pirositó sebtépő szelekkel vert erdő mélyéről már sehova sem kell de te ne fogadd el évek ha kimúlnak az erdő belsejét azt a nyomorultat ágak kardcsapása hol szívedre sújthat tied a szabadság hogy te szembenézel rémes rémeiddel s ezzel az egésszel akkor is ha futni nem be kifelé kell. 14

15 II. Kerék Imre Van Gogh: Önarckép pipával 15 Fülsebe lüktetőn sajog a gyolcskötés alatt még. Szemében halálos keserűség. Vérvörösen ragyog a háttér (illőn a tragédiához). Halványan derengő pergamenarca akárha lakatlan holdbéli táj, ráncaiban a megváltás kudarca. Nem az éles penge: ez, ami fáj, a magány, a végső számkivetettség. - S mégis: konok, teremtő akarat szervezi áttetsző renddé egyenként a kínok-gyűrte, dúlt vonásokat; már-már emberentúli fegyelem, s szikrányi hit, hogy nem reménytelen. Cézanne: Almák Nem lágy tónusok elomló világa, nem a semmivé-foszló pillanat mámorát pattogtató szín-petárdaröppentyű és rakéta-zuhatag: ezek almák. Mintha kotlós alatt a csibék, fészkelnek a tér ölében s mint női mellek, oly tömör-keményen. S akár a szív a bordarács alatt: héjuk mögött már-már lüktet a mag. Bámész kölyökként ámulsz meglepődve: tömegüket mily roppant akarat, micsoda kohézió fogja össze, hogy mozdulatlan is szárnyak emelnek, új végtelent nyitva tekintetednek.

16 III. Gyöngyösi Zoltán Renoir fürödni megy Alexander Dejneka: Dél c. verse alapján öten vannak futnak egyiknek a melle ingatja a napfényt másiknak a válla és van kinél fehér csíkokra szelve bebújik a combköz bolyhos falára hárman vannak elől ketten lemaradtak testük sötét e déli szőkeségben még csak a parti fák alatt szaladnak bukdácsolnak de nem rogynak le mégsem pedig fáradtak s mind azt lesi-várja hogy abbahagyja a futást a többi s most kezdenek egymás mozdulatára nem is figyelve előrevetődni 16 iszapot szór az ég felé az egyik s láncként csóválja a zöld levegőben nevetni kezdenek s társuk keresik ki csak most rejtőzik a vízbe előlem

17 Nicolas Poussin: Tájkép Polyphemosszal 17 A három nőből csak egy veszi észre, Hogy készül ellenük a buja párbaj: A bokrok mélyéből zajt, motozást hall, És két vigyorgó arc mered feléje. Szemeik vágya mind beléje nyársal, S bíztatja őket az ég zöld setétje: Hogy elragadják őt viharba érve A hímek loncsos, sár-verte patákkal. Merengve áll fáradt társa, a méla Mosolyra álmot sző, talán ezekkel; S nőt karol át most még a lanyha préda. A szirten a küklopsz háta mered fel: Nem látja őket, szeme-gödre kiszúrva, S négycsövű sípját, Senkit hívva, fújja. M.S. Mester: Krisztus feltámadása Szinte sietve tűnsz fel az éjben, S ujjad - futólag - az ég felé mutat. Két őr ül tested erős fénykörében, És görnyedten támasztják pajzsukat. Az egyik alszik, a másik felébredt, Rád néz s nem érti, a sír keretéből Miért szállsz ki s zászlód veresének A sávja keskeny válladra miért dől. Sisakjához kap, csakhogy az álom Még megköti lábát s nincs ereje, Hogy fogja kardját s vívni kiálljon, - te meg rálépsz, nem is törődve vele. Győztes vagy, uram s ő, szegény hitetlen: Hagyd azt a zászlót, nehogy megijedjen.

18 Otto Dix: Sylvia von Harden Egybemosódik a fal vörösével Szűk ingje, mely lapos mellét takarja. Szemhéja alól untan körbekémlel, S bal karjának combja a foglalatja. Úgy ül némán, mint aki fáradt, S most bizony megnyugvást érdemel. A csikktartóban cigaretta-szárak: S szájából kis füstfelleg vesz el. De ajtók nyílnak, feltorlódnak a székek, Suhogó ruhák napfénye fellebeg, Arcán mosoly, s ő magába mélyed, Új szavakat lelt fel most, melyeket Annak mond majd, ki nem éri fel ésszel Unalmát, s mellé ülni merészel. 18

19 Lukáts János Iskolajacht az autóbuszon Valami hitvány dara hullott, a járdán otromba csizmanyomok, az úttesten végtelen keréknyomok. A szél - akármerre fordultak - szembe fújt, a dara szembe hullt. Az autóbusz percekig várakozott az előző megállóban, aztán csigalassúsággal közeledett, a kátyúban oldalra döccent, a kátyú után mintha a levegőbe dobta volna magát. Az utasok már a felszálláshoz helyezkedtek, a gyengébbeket hátrább taszigálták, a nyelvesebbek zsörtölődtek. Megrohanták a buszt, terjengett az ázott kutyaszag, ahogy nevezik. Viola alig érte föl a kapaszkodót, egy degeszre tömött aktatáska oldalba taszította, egy cekker állon ütötte. Még ötven perc, - számolni kezdte a megállókat, a kanyarulatokat, a perceket. Szerda reggel, a minden reggel iszonyata. Miért kell nekem a dél-pesti lapályról Észak-Buda hegyi elitiskolájába járnom, szerencsétlen páriának, aki szegényebb vagyok, mint a legszegényebb tanítványom? Miért akarom én mindenáron a história és a literatúra gyönyörűségét belecsöpögtetni ezekbe a multimédiás, virtuál-valóságos fejekbe?! - háborgott és dohogott Viola. Valójában hallgatott. Még negyvenhét perc, - sóhajtotta megadóan. Egyedül hallgatom tenger mormolását - ezt fogja ma tanítani. Jaj, hogy tudta ilyenkor sajnálni szegény Mikest! Nagyon szerette ezt a verset és remélte, azért a kölykök közül is lesz, aki meg fogja szeretni. Legalább ott, az órán, az alatt a negyvenöt perc alatt. Már csak negyvenkettő. Az aktatáska támadott, a feje fölött átsüvöltött egy goromba mondat, talán a vezetőnek, talán csak úgy Tenger mormolása - kínjában már szinte fölnevetett Viola, és egy döccenő után elharapta a nyelvét. Miért, miért ez az átkozott hajnali buszozás? Ha én gazdag iskolaigazgató lennék - indult útjára egyszerre egy fürge gondolat-szökevény (és nem ilyen nyomorult tanszolga! - küldte utána gyorsan a mellékgondolatot Viola), hajóra raknám az osztályomat, körbe vitorláznám velük a Földközi-tengert, akkor majd megtanítanám nekik A következő megállónál a bőrgyári leszállók majdnem bedarálták, a Sivár utcai fölszállók majdnem kibelezték. - Iskolajacht! - ötlött eszébe a gyönyörű szó, bár tudta, az iskolajacht tengerészpalánták tanhajóját jelenti. Fehér egyenruhát, aranyozott tányérsapkát! - Ezt a bevásárló cekkert vigye innen az orrom elől! - és taszított egyet Viola, és taszítottak egyet Violán. Igen, körbeutaznánk az egész Mediterráneumot, a levantei vizeket, a Dodekanészoszt, be a Dardanellák közé. Megnéznénk Rodostót, ami valójában Rodosztosz, mert hogy görög város - török földön. Meg Szalamiszt, ott a hadtörténész vonzódásúak kiháborúskodhatnák magukat. Meg Alexandriában a könyvtárat, amelyiket ha az van benne - azért, ha nem az van benne - akkor meg azért tudják! Dehogy tudják! De hátha tudják?! Ha csak egy tudja! És Karthágó, amelyet ceterum censeo le kell rombolni, és Karthágó, amely elesett. Viola letörölt egy könnycseppet. Karthágóért? Vagy a cekker két göcsörtös tormája miatt? És gyöngyhalászverseny és cápafelismerő verseny. Mondják: a polip hallatlanul magas intelligencia quotienssel rendelkezik (tudják: ez az IQ!), a lepényhal és a kardhal viszont fölséges eledel. Görög vörösborban, spanyol fehérborban. Beszélik... Jaj, istenem, már csak harminc perc! Viola alig mozdította a lábát, a végállomáson a tömeg szinte átsodorta a buszról a villamosra. Helyet persze nem kapott, örült, hogy megkapaszkodhat egy kapaszkodóban. Úgy horgonyzott a kapaszkodón és úgy csapódott jobbra-balra, akár egy csempészhajó a marseille-i kikötőben, miután megkerülte If várát. És Monte Cristo és Monte-Carlo... Persze, az igazgató úr kigazdálkodhatná az iskolajacht kiadásait az évi költségvetésből, nem is olyan nagy dolog az. Majd takarékoskodunk a krétán! Vannak kölykök, akik tavaly is jachton töltötték a nyarat. Csak akkor persze a szülőket is magunkkal kellene vinni. Jöhetnek éppen, de csak külön hajón. A magukén, hátha ők is tanulnak valamit. Valakitől. Valaki mástól! Viola tavaly Somogybabodon töltötte a nyarat, nagyon szép nyár volt, gyönyörű a somogyi dombvidék. Koppány vezér földje, még igazi falu, igazi ludakkal, igazi diófával. Kettővel. Siessünk, már csak tizenhét perc. Jaj, micsoda óravázlatot kellene-lehetne írni naponta! És ott van Málta, és ott Gozo, Málta testvérszigete, Kalüpszó titkos barlangjával, ahol a nimfa és Odüsszeusz állítólag hét évig vagy ezt nem kellene forszírozni a tananyagban? Aki akarja, böngéssze végig a vonatkozó hexametereket. Hét év, az több mint maga az örökkévalóság! Ő, Viola meg a férje annakidején összesen három hónapig bírta egymást. És ha arra járunk, végig lehet izgulni a Szküllát meg a Kharübdiszt, meg persze Pompeit. A megkövült leletek között - igen, - fogvacogtatóak 19

20 is vannak. Ölelkezés közben érte őket a láva, a halál. Szép halál. Szép halál? Lehet szép a halál? Vagy csak a testükkel védelmezték egymást? Viola végigborzongott. Az iskolajacht csak olyan közepes volna, nem is kellene a fedélzetre édesvizes uszoda, se luxusétterem, elég volna egy rendes zuhanyozó, persze nem olyan, mint a másodikon van, amelyik minden héten vagy kiönt, vagy eldugul. Meg egy büfé, olyan szendvicsekkel, amilyeneket a Rózsi néni ken. Persze egyes kölykök háborognának, de egyesek mindenen háborognak. Ja, és olvasta valahol Viola, hogy a jobb pompei-i (hát, mondjuk így!) mulatókban, ölelkezés közben a lányok mindig hangosan sikoltoztak a gyönyörűségtől, ez a hangoskodás benne volt a kialkudott bérben. Hja, szabados erkölcsök! - gondolta Viola, aztán: - Gyalázat! És ha valami bunkó légionárius, vagy lompos olajkereskedő volt az ügyfél? Az üzlet - üzlet, nem új dolog ez! A Dunán öreg hajó - már nem is ringatózott, évek óta kikötve áll. Megmentették a szétbontástól, lett belőle múzeumhajó, night club, Viola sose volt benne, az egyik osztály itt tartotta az érettségi bankettjét néhány éve, sajnos nem az ő osztálya volt. Szívesen elment volna egyszer, de hát egyedül Nyáron jönnek ide is hajók, föntről a Sissi Prinzessin, a Mozart, lentről a Delta Csillaga meg a többi. Mondják, Passaunál alig tud egy ilyen hajó megfordulni, annyi benne a kajüt, a kabin, a bisztró, az uszoda. Minek a Dunára édesvizes fedélzeti hajóuszoda? - Ne kérdezz ilyet, te ostoba, látszik, hogy nem értesz a dolgokhoz! - Viola szinte repült le a villamosról, az átkelés felét már pirosban tette meg, rádudáltak az autók, örült, hogy legalább a mozgólépcsőn külön lépcsőfokon állhat másfél percig. Ez volt ma az első nyugalmas másfél perc. És valószínűleg az utolsó is. Viola alig várta, hogy vége legyen. Hogy benyelje a metró, aztán kiköpje, aztán fölfelé már szaladt a mozgólépcsőn is, hogy elérje a huszonegykor induló hegyvidéki buszt, azzal még éppen beér. Kilenc perc. És hát jó képet vágni mindenhez, itt már lehetnek kollégák, lehetnek diákok meg a diákok szülei. Már persze azok, akik nem jachttal járnak (Jaj, mit is beszélek! - ütött a szájára Viola), akik nem kocsival járnak iskolába, vagy nem kocsival hordják a kölyköt iskolába. De még az igazgató úr is néha ráfanyalodik a buszra, hogy lássa - demokratikus lélek -, hogyan élnek, hogyan utaznak a tanárai, a munkatársai. Ilyenkor megnyugszik (az igazgató úr), látja: vidáman és nyugodtan kapaszkodnak a kapaszkodóba, egyesek még olvasnak is, ha leülhetnek. Sőt, úgy tesznek ezek az olvasó tanárok, mintha nem vennék őt észre. Őt, az igazgatójukat, na jól van! Csak csinálják ezt a könyvbe mélyedést! Nagyon jó dolguk van ezeknek a tanároknak. Túlságosan jó dolguk. Aztán panaszkodhatnak nekem! Jöhetnek az ötleteikkel, hogy jövő nyárra iskolajachtot akarnak, meg hasonlókat 20