Botos Zoltán: Beszélgetéseim Balázs Jánossal

Átírás

1

2

3 Botos Zoltán: Beszélgetéseim Balázs Jánossal

4

5 BOTOS ZOLTÁN Beszélgetéseim Balázs Jánossal Salgótarján, 2014.

6 A kötet megjelenését támogatta: A kötet létrejöttét segítette a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum a 2808 (63. oldal), 4662 (11., 15., 30., 37., 57. oldal), 4665 (67. oldal) nyilvántartási számú archív felvételekkel és Balázs János kéziratainak 2011/47 (12., 13., 17., 28., 53., 61., 77. oldal), 2011/48 (35., 43. oldal), 2011/50 (52., 55., 71. oldal), 2011/53 (47. oldal) gyarapodási számú másolatával, valamint Shah Timor ezek digitalizálásával. Az 59. oldalon található fotót Gáspár István Gábor bocsátotta a rendelkezésünkre. A borító Botos Zoltán Balázs János ecsettel és irónnal című festménye fölhasználásával készült, amely Balázs János Nincsenek verseim kezdetű költeménye illusztrálására született. Botos Zoltán, 2014 Szerkesztette: Handó Péter Kiadja: Tarjáni Művészetpártoló Kör Felelős kiadó: Hajdú Györgyi Készült a Polar Stúdió gondozásában (Salgótarján) ISBN

7 Mottó: Nincsenek verseim, csak álmaim, nem is kétlábon járok, csak a képzelet szárnyain lebegek kábán, valahol: a sejthető talajon, amelyen ármány és vétek gomolygása borong: ebből sarjadoztam, mint ahogy a tél lett és van; vad futásában az idő mércéjének, amelyet dönget és ront veszendő háborgás: a hegy, a domb, a belső tűz, melynek erejét kötöm, feszítem: ahogy a csábító öröm tévelyegve bolyong: e vándorlásban benne a lelkem, a szívem. * Balázs János * BALÁZS János: Versek, vallomások. Salgótarján: Palócföld, 2002., 119. o.

8

9 AJÁNLÁSOK Amikor Balázs János monográfiájának tanulmánya felett töprengtem, akkor ismertem fel, hogy közvetlen környezetéből először a 2001-ben elhunyt Szepesi József költő, író adott hírt és őszinte leírást a bogaras öregemberről. A régi Pécskő utcai cigánydombon haldázásból, szedrezésből, csipkézésből, cipő-, hegedűjavításból élő Balázs Jánost éppúgy alkalmam volt ismerni, mint a hetvenes évek elején felfedezett, új sorsába beletörődni sehogyan sem bíró különös, bölcs, bogaras agg gyereket. A régi öreg cigányok által róla költött legendák akkor már csendben foszladoztak. Mind nagyobb erkölcsi és anyagi elismerésével egy időben azonban, egyre ritkábbak lettek találkozásaink. Új barátok, új ismerősök, új gondoskodók nyüzsgő processzusáradata tette járhatatlanná a viskójához vezető utat. Tomi (Szabó Tamás, aki ígéretes tehetségű szobrász lett azóta), és Balázs János önéletrajzban futólag, keresztnevén megemlített Botos Zoli aki a nyomorúság éveiben vásznak, ecsetek, festékek s más rajzeszközök mellett adományok egész tömkelegével segítette rendszeresen, valamint jómagam, mi tagadás, abban az időben már alaposan lemaradtunk a zsörtölődő öreg remete kegyeiért való versengésben. * június, nyár eleje. Az öreg gombázni jár, hazahordja, süti, főzi, szárítja, s el is adja, ha sok van belőle. Az árán cigarettát, kenyeret, petróleumot és tejet vásároltat a szomszéd asszonyokkal. Így él tökéletes magányban, elszigetelten a világtól és az emberektől; és a világot, amelyben él, szereti. A világ azonban nem kedveli őt. Körülményei rabjaként, ellentmondások közé falazva vállalja, s tűri tengődve sorsát. Mi mást tehetne? Szeret élni, de nincs hozzá tehetsége. ** De ennél több is történik, s ezt Szepesi énekli meg először. * SZEPESI József: Ecsettel és irónnal Balázs Jánosról. In: MURÁNYI Gábor (szerk.): Egyszer karolj át egy fát. Cigányalmanach. Budapest: TIT Országos Központja Cigány Ismeretterjesztő Bizottsága, 1986., 134. o. ** Uo o 7

10 Egy kora délutáni órán azonban különös dolog történik. Zoli festékekkel, rajzlapokkal, ecsettel, ceruzával, radírgumival lepi meg János Bácsit.»Fiatalabb korában szeretett rajzolni, festegetni: hátha menni fog most is!«* A hatvanas évek elejétől kezdtük őt látogatni rendszeresen. Zolival együtt jártam iskolába. Tomit ő mutatta be nekem. Tizennégy-tizenhat éves srácok voltunk, s tehetségünk gyenge szárnyait bontogattuk. Ők ketten festők, én költő akartam lenni. Eleinte csak beszélgettünk. Vagyis: hallgattuk János bácsit, aki sokat és szívesen mesélt nekünk. A szomszédjai nagyon csodálkoztak ezen, mivel az öreget mogorva, rosszindulatú remetének ismerte a környék. Azazhogy nem ismerte senki. Ezekkel kapcsolatban gyakran a véleményét is kifejtette nekünk.»higgyétek meg nekem, semmirekellő, mihasznafajta a cigány. Nem értenek ezek egyébhez, mint az asszonyveréshez és a gyerekcsináláshoz. No meg az evés-ivás művészetéhez. Semmirekellő, mihasznafajta, mondom.«** Szabó Tamás kiformálta, Szepesi József kiírta magából Balázs Jánost. A legtovább Botos Zoli őrizte és ápolta bensőjében, s aztán Balázs János iránt érdeklődők közegében a bogaras öregember emlékét, s valóságos képét. Feláldozta festői és írói kiteljesedésének lehetőségét, csak hogy máig érvényes és hiteles tanú és krónikás lehessen. A szememben ez a méltóságteljes alázat, és a könyv lapjain egyre inkább kibontakozó pontos és érzékeny múlt-leírás teszi feledhetetlenné Botos Zoltán munkáját. Gúzsba kötve is képes volt lerázni magáról Balázs János nyomasztó terhét, s ily módon vele azonos pontra kerülni. Köszönet érte, Zoli! Szuhay Péter * ** Uo o. Uo o. 8

11 1968. június, nyáreleje van. Gombázni járok: szedem a gombát, hazahordom, sütömfőzöm, szárítom; ha sok van belőle, el is adom; így éldegélek magamban, tompa fásultsággal agyamban. Különös, szeszélyes változása a gondviselésnek az én életem egyszerű menetében: amikor gyerek voltam, öregemberek között tartózkodtam, nem hozzám illő vénemberek voltak a barátaim; most, hogy már hatvanhárom éves, öreg szenvedő vagyok, a fiatal, növendék fiúk járnak hozzám beszélgetni, barátkozni. Pedig én nem hívok senkit ilyen céllal otthonomba, szegényes környezetembe. Ezek a fiúk öten vannak: érdeklődnek, kérdezgetik tőlem, mit csinálok? Mit csinálok! Gombázni járok, egy kis tűzrevalót hordok. Itthon folyton valamiféle munkával pepecselek, faricskálok, törött hangszereket javítok: ez a foglalkozás hoz néhány forintot kenyérre, cigarettára, petróleumra, satöbbi. Ilyenformán beszélgetünk. Egyik-másik hoz nekem cigarettát, van úgy, hogy harapnivalót is tesznek le az asztalomra. Amikor azt mondom, miért hoztátok, hát csak hoztuk, (mondják ők), hogy legyen. Magának úgyis kevés valami jut! Én rávágom: nekem ez a kevés is nagyon elég és kielégítő: kevéssel beérem. Tudjátok-e, (mondom tovább) hogy a leggazdagabb ember az, aki semmit sem kíván?! Így beszélgetünk: ők a fiatal emberek és én az öreg remete. Ők tovább folytatják az érdeklődést. Tudjuk ám, hogy maga fiatal korában sokat rajzolt, festett és verseket is írt! Hol vannak ezek? Maradt-e belőlük valami? Ilyenkor azt érzem, hogy valamiféle kemény szerszámmal ütöttek szíven. Recsegve vágom rá, nyelve egy keserűt: ezek már a semmis múlté, meg sem történtek! Máskor is eljövünk majd, mondják, és köszönve elmennek. Ebben az időben történt: Zoli jött, letett egy csomagot. Hoztam egy kevés maradék festéket, én festegettem vele, nekem már nem kell. Próbálkozzon vele valamit festeni. Fiatalabb korában szeretett rajzolni, festeni, hátha menni fog most! Sietek! Megyünk futballozni. Köszönt és elment. A csomagban volt jó néhány rajzlap, grafitceruzák, törlőgumi. Külön csomagolva az akvarellfesték, kisebb-nagyobb ecsetek. Nézegettem egy ideig, azután félretettem. Gondoltam: minek ez már énnekem? Később, még azon a napon, elővettem a csomagot, kivettem egy rajzlapot, ceruzát és törlőgumit. 9

12 Kimentem az udvarra, széjjelnéztem a szomszédos házak térségében, leültem a földkupacra: belekezdtem negyven év múltán az első rajzolásba. Még aznap (hosszú nyári nap volt), megcsináltam az első színes kis képet. Ettől az időponttól számítva nem tudtam nyugodni, folyton rajzoltam, festettem, amíg a rajzlapokból volt, és tartott a festékből. Zoli megint jött. Most temperát hoztam, mondta, ez is vízzel dolgozható. Nagy lett az öröm, amikor megmutattam a képeket. Tudtam, mondta Zoli, aki fiatalon tud valamit, az öregkorában se felejti el. Együtt örültünk: a fiatal barátaim és én. Később Zoli művészfestékekkel lepett meg. Olajat, ecseteket, vásznakat hozott, ezzel a lépéssel megindult elgondolásaimban az érthetetlenségig fokozódó, összevisszaságba csúcsosodó, fantasztikusan összpontosuló, életformákban gomolygó, visszás színezetű, borongós ábrázolás. (Részlet Balázs János Életemről című írásából) * Pár évvel ezelőtt Fátyol Tivadarral és Szuhay Péterrel Balázs Jánosról forgattunk filmet Salgótarjánban. Kalauzunk természetesen Zoli volt, hiszen Neki köszönhető, hogy ez a fantasztikus kis ember ilyen hatalmassá lett, vagyis, hogy alkotni kezdett. Zoli vitt minket helyszínről helyszínre, történetek áradatát mesélte nekünk, olyan átszellemülten, hogy már-már maga vált János bácsivá. Egy évvel később a MR 1 Hely című műsorával jártunk Nála. Akkor is ontotta magából a történeteket. Meg is nyerte az adás a Hangok versenye európai rádiós fesztiválon a riportműsorok fődíját. Mikor ezt a könyvet a kezembe vettem, joggal hihettem, hogy én már mindent tudok, mindent hallottam. Hát tévedtem. Nem tudtam letenni az írást, személyessége, őszintesége, egyszerűsége lenyűgözött, apró részletes leírása pedig láthatóvá tett mindent. Mintha egy filmet néztem volna, otthonomba varázsolta őket, vagy inkább engem varázsolt oda a Pécskődombra, a parányi házak közé. Világossá vált, hogy Zoli a beszélgetések közben pontosan érezte, hogy minden részlet, rezdülés, szó, mozdulat, pillanat KINCS, és ez az egyetemes kultúra szempontjából jelentős. * BALÁZS János: Versek, vallomások. Salgótarján: Palócföld, 2002., o. 10

13 Szokták mondani, aminek meg kell születnie, az megszületik. Ez a születés már akkor, ott, azokban a pillanatokban eldőlt, azóta érlelődött, csiszolódott, és most végre láthatóvá, olvashatóvá vált. Köszönjük szépen, Zoli! Kőszegi Edit Balázs János az udvarán, festményei társaságában (felvétel: Tóth István) 11

14 A jelenidejűség az életidő teljességében, (ill.) előrehaladtával olyan léptékű üzeneteket hordozhat, amit akkor és ott nem, vagy nem teljesen fogtunk fel. Az emléket az eltelt idő átértelmezi, viszonylatrendszerbe szervezi a múlt történéseit, fölerősíti, hangsúlyozza a pillanat szülte szavak, mondatok lényegét. Ez a felismerés adhatta Botos Zoltán kezébe a tollat, amikor megírta Balázs Jánossal kapcsolatos emlékeit. Szeretet, megértés, csodálat, féltő gondoskodás árad minden történetéből. Az élet valósága és a mű születésének párhuzama egyszerre van jelen az írásokban úgy, hogy művészettörténeti információt épp úgy tartalmaz, mint szociológiai életképeket a Cigányhegy mindennapjaiból, és egyben Balázs Jánosnak az adott romaközösségben elfoglalt helyéről, annak mindennapjaiban betöltött szerepéről. Stílusa, mesélőkedve áradó, magával ragadóan eleven. Szándéka őszinte, Balázs János művészi és emberi értékeinek szerves összekötése, bemutatva hétköznapjainak tevékenységeit is, amivel életét és egyben alkotói munkásságát fönntartotta. Balázs János kézirata a Szétlátásaim a világban III. rész című füzetből Földi Péter 12

15 ELŐSZÓ Ha az emlékezetre már kezd ködfátyol borulni, egyet még megtehet az ember, leírja azt, amire még tisztán emlékszik. Az én emlékeim Balázs Jánosról is elkezdtek halványulni. Úgy gondoltam, amíg nem késő, papírra vetem a kettőnk barátságáról szólókat, azokat, amiket én kincsként őrzök magamban. Nem akarom, hogy a vele töltött percek végleg elsüllyedjenek foszló emlékeim mélyén. Az elkövetkezőkben beszámolok barátságunk kezdetéről, egészen a haláláig. Nem történeteket akarok ideálmodni, csupán meg akarok emlékezni egy rendkívüli emberről, akivel sok-sok felejthetetlen pillanatot élhettem át. Annyian beszéltek már az ő művészetéről, elemezték így úgy, hogy én ehhez nem kívánok hozzátenni. Mikor ezeket a sorokat rovom, barátságunk kezdetétől már eltelt ötven év, éppen ezért nem fogom mindig a kronológiai rendet követni. Mivel sok időt múlattam a társaságában, azt gondoltam, inkább a hétköznapi emberről, küzdelmeiről, köznapi elfoglaltságairól írok. Így idézem föl alakját, személyiségét. Ideje hát elkezdenem a bennem lévő történeteket. Balázs János kézirata a Szétlátásaim a világban III. rész című füzetből 13

16 ELSŐ BESZÉLGETÉS A cipőjavítás Valahányszor felvillan előttem Balázs János alakja, furcsa módon, szinte minden esetben úgy jelenik meg, amint a szobája küszöbén ülve, az elszakadt cipőjét varrja. Ez a kép oly erős, hogy el sem tudom hessegetni magamtól. Ráadásul sokáig képtelen voltam megmagyarázni, miért éppen ez a kép jön elém először. Aztán rájöttem valamire. De ezt majd később. Úgy történt, hogy odaérve a házához, benéztem a bejárati ajtó ablakszemén. Ő észrevett, belülről elhúzta az ajtófa reteszét és beengedett. Köszöntem, majd a zsebemből előhúztam a szokásos csomag cigarettát és odaadtam neki. Aztán leült a szobája küszöbére, én vele szemben a hokedlire. Csendben voltunk. Tudtam, hogy most nem szabad szólni. A bal kezébe vett egy szurokgolyót, és elkezdte azt markolgatni, hogy a kéz melegétől megpuhuljon. Mikor már úgy érezte, megfelelő az állaga, egy előre elkészített hosszabb spárgát belevájt ebbe a szurokgolyóba, és áthúzta rajta. Aztán ezt a spárgát befűzte egy nagyobb görbe tűbe. Ezután fogott egy cipészárat és az elszakadt résznél átlyukasztgatta vele a cipőt. Mikor ezzel elkészült, valami ördögi ügyességgel megvarrta az elszakadt lábbelijét. Ekkor fölhúzta, tett benne két lépést, és elégedetten a következőt mondta: No, most már jó lesz. Eltart majd egy darabig. Régi már ez a cipőm, tegnap meg elszakadt. Most volt csak időm rá, hogy megvarrjam, mert folyton zaklatnak. Erre már én is megszólalhattam. János bácsi, honnan vannak magának ezek a szerszámok? Ez a görbe tű már nagyon régen megvan, kaptam valakitől, akinek annakidején megvarrtam a cipőjét. Ezt a suszterárat meg én csináltam magamnak. Elrakta a szerszámokat, majd így folytatta: Festettem két képet. Meg akarod nézni? A szobából előhozta a vásznakat, és várta, mit szólok hozzájuk. 14

17 A hatás olyan volt, hogy bizony egy darabig nem tudtam megszólalni. Az egyik különösen tetszett. Mindjárt tudtam, hogy a háza előtti kis udvarból festette a szemközt lévő Rokkant-telep egy kiválasztott részét. Az épületet rögtön fölismertem, de a mögötte álló fákat egészen szokatlan módon jelenítette meg. Lombkoronájuk aranysárga volt, mintha lángoltak volna. Hű, ez nagyon szép! János bácsi örvendeztem, borzasztóan tetszik! Nohát, ennek örülök! mondta, majd folytatta, mintha tudta volna, mit akarok kérdezni: Azért festettem ezt a sárga színt, mert napfelkeltekor voltam kint és így láttam. Látod, még az ég is sárga. Nevetett. Én néztem tovább ezt a képet, nem tudtam betelni vele, oly varázslatosan izzott, lángolt. Belém égett Balázs János elmerengve (felvétel: Tóth István) 15

18 MÁSODIK BESZÉLGETÉS Gyerekkor, család, iskola 1977-ben bekövetkezett halála óta sokat tűnődtem azon, rá gondolva miért pont ez a cipőjét varró öregember képe villan fel először. Sokáig nem találtam rá magyarázatot. Aztán rájöttem valamire, ami érthetővé teszi ezt az emlékképet. Még öt éves sem volt, amikor elvesztette Édesapját. Ezután a család Alsókubinból visszaköltözött Salgótarjánba. Az anyja, Margit néni, annak húga, Ilus néni és a négy gyerek. Ettől kezdve teljesen egyedül maradt, senki sem irányította, fogta a kezét. A gyerekek édesanyjukkal és Ilus nénivel éltek egy házban. A felnőttek írástudatlanok voltak, nem tudták felmérni az iskola jelentőségét. János bácsi, az iskolába kerülését követően, mire megtanult írni és olvasni, kitört az első világháború. A katonaság lefoglalta a tantermeket, a gyerekeket hazaküldte. Amikor aztán újra lehetett járni, ő otthon maradt. Nekem így indokolta ezt: Nem azért, mert ott tanulni kellett, hanem mert nem éreztem jól magam abban a közösségben. Édesanyja és nagynénje nem fogták meg a kezét és vitték vissza az iskolába, hanem jóváhagyták a gyerek döntését. Abban az időben nem ő volt az egyedüli gyerek a Cigányhegyen, aki így élt, főleg ott, ahol nem akadt férfi a családban. Majd lesz vele valami, úgy is fel fog nőni az a gyerek! így gondolkodtak. Balázs János családja szegény volt, mint a templom egere, de ő maga szabad volt, mint a szél. A kortársai nemigen fogadták játszópajtásaik közé a csendes, félénk fiút, de ő ezt nem is bánta. Az öregek társaságát kereste, akik az erdőt járták, hulladék fát szedtek, ősszel szedret, csipkét, vadkörtét, gombát és különféle gyógynövényeket. Ebből éltek. Szóltak neki, ha vályogot vetni mentek, vagy tetőt javítani, vagy házakat tapasztani. 16

19 Közben hallgatta a meséiket, történeteiket. Ahol csak megfordultak, és valami újságot, könyvfélét talált, azokat hazavitte. Mindent elolvasott, ami csak a keze ügyébe került. Megismerte a betűk varázslatos világát, egy másfajta kultúrát, mint amiben addig élt. Egyre jobban szomjazta az olvasás gyönyörűségét. Amikor a hatvanas évek közepétől barátságot kötöttem vele, nagyon elcsodálkoztam az ő olvasottságán, azon az óriási tudáson, aminek a birtokában volt. Egyik írásában így fogalmazza meg az akkori életét: én lim-lomból raktam össze magamnak világot És itt villan fel újra az a kép. Egy magányos öregember varrja a cipőjét. Balázs János kézirata a Szétlátásaim a világban III. rész című füzetből BALÁZS János: Versek, vallomások. Salgótarján: Palócföld, 2002., 43. o. 17

20 HARMADIK BESZÉLGETÉS Művészet és kétkedés Balázs János irodalmi munkássága legalább olyan értékes, mint a festészete, bár elsősorban képzőművészként tartjuk számon. Miért gondolom ezt? Elég, ha csak elolvassák az eddig megjelent verseit, prózai írásait, noha ez csak töredéke annak, ami a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum raktárában van. Több mint ötezer oldalt még az ismeretlenség homálya fed. Akkor is, ha Kovács Anna irodalomtörténész ebből az anyagból egy szép válogatást készített. * Ezt a kötetet lapozva is kiderül: ez az ember úgy tudott fogalmazni, mint a legnagyobb írók, költők. A művészettörténészek már sokat írtak róla, elemezték a képeit. Egyesek próbálták besorolni a naivak közé. Különféle jelképrendszereket véltek felfedezni a munkáin, igazolva azt, hogy nem tévedtek. Némely vélemény talán igaz is lehet. Én azonban úgy vélem, az igazság az: ő még a festészetben is költő volt. Amit az olvasás és az élettapasztalás révén felhalmozott, tudást és ismeretet szerzett, azzal nem tett mást, csak kiírta magából és valósággal ráöntötte a vászonra. De nem naivként. Számtalanszor láttam, hogyan kezd el egy-egy képet festeni. A bal felső sarokból haladt lefelé, majd oldalt, amíg be nem telt a vászon. Észrevettem többször, amint az egyik képet befejezte, már nyúlt a következő vászonért, mert még tartott benne az a gondolat, amit az előző vásznon elkezdett. Ha már nem talált üres felületet, olyan türelmetlen volt, széttépte az ingét, és arra festett. Ezért mondom, hogy valósággal írta a képeit. És soha, egyetlen képen sem javított. Amit egyszer megfestett, azt befejezettnek tekintette. Úgy érzem, a festészete és az írásművészete szorosan összefügg egymással, és csak a kettőt összevetve láthatunk vele kapcsolatosan tisztán. * BALÁZS János: Versek, vallomások. Salgótarján: Palócföld,

21 Nem vagyok naiv festő, csak homorú tükröt kaptam örökül * Ám János bácsi mindvégig megmaradt a cipőjét varró magányos öregembernek. Miért mondom ezt? Mert a legtermékenyebb időszakában is viaskodott önmagával. Van-e értelme az ő tevékenységének? Legbelül tudta, amit csinál, az értékes, mégis kételkedett annak értelmében. Mindennek ellenére szinte megszállottan tette a dolgát, mint a selyemhernyó, aki csak szövi és szövi a szálait. Ezt az örök kétkedését le is írta egy verse szép mondatában: De itt egy másik: Kedvem derül, mégis ködkötélen függök ** Történetemnek gyakorlati értéke pásztor lehelet, bagótól illatos festékes nadrág, gyapjas, mint a kos. *** Kétkedésének legnagyobb bizonyítéka a nagylélegzetű Két én című írása. Esténként, amikor felolvasta az új verseit nekünk, fiatal barátainak, mindig megkérdezte: Na, mit szóltok hozzá? Ennyi marhaságot összehordtam! Nevetett, kacagott, mintha saját magát nevetné ki. * ** *** Uo o. Uo o. Uo o. 19

22 Mikor tőlünk megkapta az elragadtatott véleményt János bácsi, ezek a versek csodálatosak!, akkor egy kicsit megnyugodott. Ezt az örök kétkedést, ezt a két Ént fogalmazta meg a legjobban Szabó Tamás, az én szeretett barátom köztéri szobra Balázs Jánosról, öreg barátjáról. Ez a szobor olyan, hogy nem csak az alakját foglalta bronzba, hanem János bácsi gondolkodását, kétkedéseit is a saját művészetével kapcsolatban. Ez a kétalakos szobor egymással szembefordulva mutatja Balázs János valóságos, szeretetre méltó hétköznapi alakját, kezében kedvenc macskájával, Etyével és egy szobrászállványon a művész fejét, a gondolkodóét, az örök kétkedőét. Ez a szoboregyüttes pontosabb képet fest erről a zseniális emberről, mint a szavakba öntött legalaposabb elemzések. Szabó Tamás Balázs János című szobra a salgótarjáni Pécskő út elején (részlet) 20

23 NEGYEDIK BESZÉLGETÉS Az egyforintos lábas Most már ideje elhagyni ezeket az okfejtéseket, mert nem is ezekről akartam írni, hanem a szobor valóságos alakjáról, a hétköznapi emberről, aki a macskáját tartja a kezében. Mélyen visszafelé megyek az időben, oda, ahol én még egészen kis gyerek voltam. Az ötvenes évek közepén járunk. Anyám ezt mondta: Zolikám, fogd ezt a kosarat, és itt van egy forint. Jól markold meg a pénzt, el ne veszítsd! Elmész a János bácsihoz, odaadod a pénzt, és megmondod, adjon érte szenet, mert főzni akarok. Nem kellett messzire mennem, mert körülbelül húsz méterre állt Balázs János viskója. Bekopogtam a bejárati ajtó üvegén, és bekiabáltam. János bácsi mogorván kiszólt: Mit akarsz, te gyerek? Én megszeppenve az erélyes hangtól mert durvának éreztem, félénken szólaltam meg: Anyu küldött a János bácsihoz szénért. Kosarat is hoztam. János bácsi kijött a házból, és azt kérdezte: Na és kinek a fia vagy te? Ki az anyád, ki az apád? Ezektől az erélyes és határozott kérdésektől kissé megijedve válaszoltam: A Gasko Ilonka fia vagyok, meg a Pötyös Lacié. Hát te a Laci fia vagy? Mért nem ezzel kezdted? Majd így folytatta: No, mennyi pénzt küldött az anyád? Kinyitottam a markomat, megmutattam a pénzt, amit addig hősiesen szorítottam, majd megszólaltam: Itt egy forint, ennyit hoztam. 21

24 No, jó. Gyere velem! Ezt úgy mondta, mintha száz méterre kellett volna mennünk, pedig még nekem is csak öt-hat lépés lehetett. Odamentünk a szenes óljához, ami a bejárati ajtóval szemben állt, rissz-rossz deszkákból volt összeeszkábálva. Két ajtó is volt rajta, lakattal összezárva. Kinyitotta a lakatot, benyúlt a megfelelő lábasért, amivel a szenet szokta kimérni. (Volt neki 50 filléres, 1 forintos és 2 forintos lábasa is.) Kivette az 1 forintos lábast, és telerakta szénnel. No, add ide azt a kosarat! szólított fel, és a lábas tartalmát beleöntötte a kosaramba. A kiürített lábast visszatette az ólba, majd azt mondta: No, várj még egy kicsit! Benyúlt a szenes ólba, három-négy darab szenet kihúzott, és ráadásnak beledobta a kosaramba. Most már mehetsz! Anyád biztos főzni akar. Boldogan indultam hazafelé, örültem, hogy végre már eljöhetek ettől a mogorva öregembertől. Alig tettem meg négy-öt lépést, hangosan utánam szólt: Állj csak meg! Megfordultam, a lábam is remegett. Mit akarhat ez tőlem? Csak nem jött rá, hogy én is köztük voltam? János bácsi a következő kérdést szegezte nekem: Ugye, te is itt szoktál szaladgálni azokkal a rossz gyerekekkel az ablakom előtt? Itt zörgetitek nekem azokat a rossz lábasokat. Nagyon megijedtem. És természetesen letagadtam a cinkosságom, noha én is a zajongókkal tartottam előzőleg. Én, János bácsi, nem voltam velük füllentettem. No azért, mert ha én elkapom valamelyiket, lesz ám nemulass! Most már mehetsz! Nagy megkönnyebbüléssel elindultam hazafelé. Emlékszem rá, valamelyik játszótársam kitalálta, hogy a kidobott rossz lábasok fülére spárgát kössünk, és futva húzzuk magunk után óriási zajt csapva. János bácsi erre a csínytevésre gondolt, amikor engem kérdőre vont. 22

25 ÖTÖDIK BESZÉLGETÉS Az ördög Már gyerekként azt hallottam az öregektől, hogy a János nagyon okos ember, mindent tud a világon, és nagyon sokat olvasott. Nemigen barátkozott senkivel, és ez még titokzatosabbá tette alakját, különösen egy gyerek szemében. Többen azt is állították róla, hogy ördög. Egyszer vettem a bátorságot, megkérdeztem apámat: Apu, azt mondják, hogy a János bácsi ördög. Igaz ez? Tudod, fiam, a cigányok bolondokat beszélnek. Azért beszélik ezt, mert a János okosabb náluk, és nem barátkozik velük felelte apám. Olyan titokzatosság vette körül ezt az embert, hogy én nagyon kíváncsi lettem rá. Egyszer aztán lehetőség adódott, hogy a kíváncsiságomat kielégítsem. Apu könyveket hozott a könyvtárból, a felét letette otthon, a másik felét szatyorba rakva megindult kifelé. Ezeket a Jánosnak viszem olvasni mondta. Én kaptam az alkalmon, és mellé léptem: Megyek veled. Majd én viszem a könyveket. Apu nem bánta. Akkor léptem be először János bácsi kunyhójába. Míg ők beszélgettek az előző regényekről, amiket korábban olvastak, én be-bepillantottam a szobájába. Ott olyan csodákat láttam, amit még soha. Az ágya fölötti falat képek borították. Elbűvölve bámultam valamennyit filléres rajzlapokra különféle portrék voltak festve. A festéshez iskolai gombfestéket használt. Felismertem rajtuk Széchenyit, Kossuthot, Petőfit, Kölcseyt. Ezen kívül volt ott még egy kép, ami különösen tetszett. Egy ókori görög váza harcosát ábrázolta, amint éppen dobni készül a lándzsáját. Ezt követően még egy párszor elkísértem apámat, hogy a János bácsinál látott képeket újra és újra megbámulhassam. 23

26 HATODIK BESZÉLGETÉS A költözés Eljött az 1962-es év nyara. Ezen a nyáron óriási zivatar tört rá a városra. A Cigányhegyen a hirtelen lezúduló víz több házat megrongált. Köztük volt a miénk meg a János bácsié is. Az a szobafal, ahol az ágya állt, és amelyiken a képek ki voltak szögelve, bedőlt. Valamennyi alkotása megsemmisült ekkor csak az agyamban őrzöm még ma is az emléküket. János bácsi a még felhasználható vályogtéglákból és egy pár frissen vertből újra felhúzta ezt a bedőlt falat. Mi már nem tudtuk így helyrehozni a hálószobánkat. Anyám kijárta a Városi Tanácsnál, hogy egy akkor épült bérházban kapjunk egy 1 szoba félkomfortos lakást. Elköltöztünk a Cigányhegyről. A Cigányhegytől azonban nem szakadtam el, hiszen ott voltak a barátaim és a nagynénéim, akikhez naponta jártam. Anyám idősebb nővére, Jolán, Balázs János közvetlen szomszédságában lakott. Ha főzött valamit, akkor egy tányér ételt mindig átvitt János bácsinak. Cigányhegy az 1970-es évek elején 24

27 HETEDIK BESZÉLGETÉS A család Ekkorra már Balázs János is egyedül maradt. Előbb az anyja, később Ilus néni is meghalt. Elvesztettem az öregjeimet is mondogatta. Pedig szép kort értek meg, mert Margit néni 97, Ilus néni meg 86 évesen hunyt el. Új otthonunkba költözésünkkel számomra Balázs János egy időre elfelejtődött. Beszélek most egy kicsit a családjáról is: János bácsiék négyen voltak testvérek. A legidősebb Laci volt, aki már kisgyerekként játszott az apjuk zenekarában, mint hegedűs. Tehetséges muzsikusnak indult. Korán megnősült, egy cigánylányt vett feleségül, és lett nekik is négy gyerekük, három fiú és egy lány. Közülük két fiú még ma is él. Laci valamikor a Karancs utcai kis étteremben volt prímás. Ennek az étteremnek az volt az érdekessége, hogy hozzátartozott a városi kupleráj is. Egy Vastag nevű ember tulajdonában állt. Ő alkalmazta a zenészeket is. Mikor államosították az éttermeket, a kupleráj természetesen megszűnt létezni, de az étterem működhetett továbbra is. A cigányzenészeket kötelezték a minősítés megszerzésére, és Lacinak is le kellett vizsgáznia ben Laci, egy vizsgabizottság előtt, megszerezte a B kategóriát. A vizsgáztatói közül egy még ma is él. Laci 1951-ben tragikus körülmények között meghalt. Az egyik este, hazafelé jövet elesett, valamibe úgy beütötte a fejét, hogy a rákövetkező napon el is hunyt. Vele kapcsolatosan az a szóbeszéd is járta, hogy a lépcsőről valaki belökte egy nagy gödörbe, ahol lícium bokrok voltak, és ezek összeszurkálták, vérmérgezést kapott. A második gyerek Margit volt. Margit férjhez ment, és lett neki két lánya meg egy fia. Vali, Jutka és Tibi. Margit lányairól nem tudok semmit. Tibiről is csak annyit, amennyit nekem János bácsi szűkszavúan elmondott. Arra emlékszem, hogy a 60-as évek elején Laci testvérének egyik fia, Karcsi János bácsinál lakott egy éven keresztül, mert nem volt hová mennie. Karcsi aztán megnősült és elköltözött János bácsitól. Tibi 25

28 volt az egyetlen gyerek, aki magasabb iskolát végzett. Úgy tudom, hogy építésznek tanult, és Budapesten telepedett le. Nívós szállodát is tervezett Siófokra. Végül az Országházban dolgozott, onnan is ment nyugdíjba. Annak irattárában volt vezető beosztásban. Egyszer én is találkoztam vele János bácsinál. Akkor látogatta meg a nagybátyját, amikor a Fradi Tarjánba jött futballozni. Többnyire a Fradi futballistáival jött egy buszon. A Ferencvárosban akkoriban játszott Vilezsál Oszkár is, akinek az unokatestvére a Salgótarjáni Katolikus templom plébánosa volt. Ilyenkor Vilezsál Oszkár mindig meglátogatta a parókián pap unokatestvérét, Tibi pedig a Cigányhegyen a nagybátyját. Érdekességként megemlítem, hogy Tibi apja egy helyi tamburazenekar oszlopos tagja volt. A Pécskő utca végén ahol már csak a cigányok, főleg a zenészek éltek, a háború előtt állt egy Makk Hetes nevű kocsma. A kocsma később megszűnt, és Tibiék ebben az épületben laktak. Aztán elköltöztek a Régi Posta utcába, az ottani Zsidó-templom közelébe. A negyedik gyerek Barnus volt. Ő is tanult zenét, már fiatalon kontrás volt egy helyi cigányzenekarban. Szintén korán megnősült, egy nem cigány asszonyt vett feleségül, akinek az első házasságából volt egy fia. Az esküvőjüket követően még sokáig János bácsiéknál, a szülői házban szoroskodtak. Később aztán elköltöztek János bácsi nagy megkönnyebbülésére. Nekik nem volt közös gyerekük. Barnus sem érte meg a tisztes öregkort, mert fiatalon meghalt. Ennyit a testvérekről. Azt azért még hozzáfűzném, hogy János bácsi nem szívesen beszélt róluk. Egy alkalommal, amikor Barnus szóba került, János bácsi csak legyintett egyet és csak ennyit mondott: Eh, Barnus! Azt gondolom, azért nem beszélt róluk szeretettel, mert a testvérei korán családot alapítottak, és nem segítették az anyjukat meg a húgát. A két öregről való gondoskodás teljesen János bácsi feladatává vált. Egészen a halálukig ő pátyolgatta a két öreget. 26

29 NYOLCADIK BESZÉLGETÉS Az otthon 1965-ben újra bekopogtam Balázs János ajtaján, amit ő csak kunyhónak vagy galyibának nevezett. A bejárati ajtó körülbelül 1 m széles lehetett, de olyan alacsony, hogy a belépőnek le kellett hajolnia, ha nem akarta beverni a fejét az ajtófélfába. Az ajtó színe már kopottas zöld volt, rajta két függőleges ablakszemmel. Kívülről nem volt kilincse, belülről pedig egy faretesz zárta, ami egy vájatban mozgott balra és jobbra. Az ajtótokon volt egy vaslemezből kiképzett fogadó, magán az ajtón pedig egy hosszabb csuklós pánt, aminek a végén egy hosszanti nyílás volt található, amit bele lehetett illeszteni a fogadóba. Erre került rá a lakat, ha elment otthonról. Ha beléptünk ezen az ajtón, körülbelül 15 cm-rel lejjebb kerültünk, mert a konyha szintje ennyivel mélyebben volt az udvarénál. A konyhának tégla padlózata volt. Az ajtóval szemben lévő falnál állt egy öntöttvas kályha, ami a jobb oldalán egy sütőrésszel rendelkezett. A konyha méretét tekintve akkora volt, hogy a bejárati ajtótól jobbra és balra 40 cm-es hely akadt benne. Az ajtónyílást is beleszámítva a konyha szélessége cm lehetett, a hossza pedig úgy 3 m. Bentről, ha szembe fordultunk a bejárati ajtóval, akkor jobb kézre esett egy vizes pad, rajta egy bádog vizesvödör, mellette egy 3 dl-es vizeskorsó, és egy bádog bögre állt. A vizes pad alatt egy lavór húzódott meg. Bal oldalon, a fal közepén nyílt a szobája ajtaja. Ezzel az ajtóval szemben állt egy másik ajtó, ami mindig zárva volt. Ott én soha nem jártam. Be-benéztem, amikor néha kinyitotta. Lim-lomokat láttam bent, meg egy vas vödröt. Gondolom, ebbe végezte a szükségét. A kályha mellett, bal oldalon, még éppen befért egy 40x100 cm-es alapterületű, 70 cm magasságú, felülről nyitható láda. Ehhez volt tolva egy általa készített hokedli. Ezen a hokedlin ültem, ha nála jártam. A kályha mögött, kissé balra eltolva, akadt még egy polcos szekrényféle, aminek az ajtaja hiányzott. Ide rakta azt a kevés edényt, amire szüksége volt. A hálószobája, egyben a munkaszobája, duplája volt a konyháénak. Ha benéztünk, balra helyezkedett 27

30 el a fej- és a lábrészénél is szépen ívelt fatámlás ágya. Gyerekkoromra visszaemlékezve: több házban is ilyen ágyat használtak. A fekrészébe úgynevezett szalmazsákot terítettek, amit időnként friss szalmával tömtek ki. Az ágyával szemben két kis 50x60 cm-es ablak állt egymás mellett. A szoba ajtajával szemben egy ruhás szekrény volt. Ezen kívül 2 db thonet- és egy háromlábú suszterszék. Erre a suszterszékre ült, amikor festett. Volt még neki egy petróleumlámpája is, ami szögre akasztva lógott az egyik falon. Ezt a petróleumlámpát gyújtotta meg és hozta ki a konyhába, amikor a beszélgetéseink már estébe fordultak. A szoba padlózata hajópadló volt. A konyha és a szoba is gerendás mennyezettel rendelkezett. A házat kívülről agyagos sárral tapasztotta, és fehérre meszelte. A tetőt különböző nagyságú kátránypapírdarabokkal fedte, és azokat falécekkel szögezte le, hogy a szél föl ne tépje. Ez a rissz-rossz tető a legnagyobb esőzések közepette sem ázott be. Kívül, az ablakok alatt, hosszanti irányban nyúlt el egy padka, ami sárból és agyagból a falhoz volt tapasztva. Ezen a padkán üldögélt János bácsi édesanyja és annak húga, Ilus néni. Itt adtuk át nekik az utcán talált cigarettacsikkeket. Ilyenkor mindig kaptunk érte fillért, attól függően, mennyit szedtünk össze. Ilus néni kibontogatta a csikkeket, egy vászondarabra szórta, aztán megtöltötte vele a pipáját. (Ilus néninek volt egy testi fogyatékossága is, mert sántított szegény. Sokan a hegyen Sánta Ilusnak hívták őt.) A padkát, az öregjei halála után, János bácsi széttúrta, mert sokszor idegenek ültek rá. A beszélgetéseik, pletykálkodásaik behallatszottak a szobájába. Balázs János kézirata a Szétlátásaim a világban III. rész című füzetből A sok üres beszéd nagyon zavart engem mondta egyszer, amikor rákérdeztem, miért kellett lebontania. 28

31 KILENCEDIK BESZÉLGETÉS Újra nyakamba vettem az igát Fordítsunk egy kis figyelmet arra a szenes ólra, amit már korábban említettem. Tulajdonképpen nagyon fontos szerepet töltött be az életében. Úgy, mint a háború előtt, a hadifogságból való szabadulása után is, ahogy ő fogalmazott: Újra nyakamba vettem az igát. Arra célzott ezzel, hogy mint olyan sokan a Cigányhegyről a haldára járt szenet gyűjteni. Ezt szabadon tehette, mert a somlyói bányából kikerült meddő szenet csillékkel a közeli meddőhányóra öntötték ki. Innen nyugodtan lehetett válogatni, és a meddő még sok jó szenet is tartalmazott. Ami még használható volt, azt a cigányhegyiek zsákokba szedték, a hátukra kötötték és hazahordták. A legtöbb asszony, mert bizony a többségük asszony volt, nem vitte haza a szenet, hanem a szemben lévő Rokkanttelepen eladta forintért. A zsák nagyságától függött, hogy mennyit kapott érte. Az így szerzett pénzből főztek a családnak. A férfiak ugyan a tarjáni gyárakban dolgoztak, de mindenhol sok volt a gyerek. Nem volt ritka a gyerekes család sem. A zenészcsaládoknak nem volt szükségük a haldázásra, mert ők szinte minden este friss borravalóval térhettek haza. Balázs Jánosnak nem akadt más lehetősége, járta a haldát. Ő a szenet hazahordta, beleöntötte a szenes ólba és innen kiporciózva adta el. Még azok is vettek tőle szenet, akik a haldára jártak, de útközben már eladták. János bácsi a begyűjtött negyedrészét elfűtötte, a többit eladta. Ebből élt, de nagyon szegényen, mert mit tudott ebből venni? Kenyeret, cigarettát meg petróleumot. Sokszor mondta: Az a leggazdagabb ember, aki nem kíván semmit és kevéssel is beéri. Egy alkalommal rákérdeztem: János bácsi, hogy van az, hogy maga világ életében ilyen szegény volt? Jött a felelet. Az egyik mondata az volt, amit már említettem, a másik: Ide figyelj! Én elégedett vagyok akkor is, ha naponta csak kenyerem van meg cigarettám, de megvan a nyugalmam. 29

32 Többször megfigyeltem őt, amikor üres kenyeret evett. A bal kezében tartotta a kenyérdarabot, a jobb kezében lévő bicskával kis darabokat szelt és a szájába tette a falatot. Olyan, de olyan jóízűen ette, mintha fenséges lakomát fogyasztana. A kályhán, a bádogbögréjében mindig gőzölgött valami gyógyteaféle, amit szörnyű szürcsöléssel kortyolgatott. Ha ezek a képek felvillannak előttem, leginkább arra gondolok, hogy ezek a mozdulatok meg a kenyér szeretete még a hadifogságból jöhettek vele. A foglyok feltehetően ugyanilyen jóízűen nyeldesték le a számukra kimért kenyéradagot. Balázs János alkotás közben (felvétel: Tóth István) 30

33 TIZEDIK BESZÉLGETÉS A fogságban Sokszor mondta nekem, nekünk, hogy a fogságba esett bajtársaival mennyit éheztek, de mindig hozzátette azonnal: bizony a civil lakosságnak ugyanúgy nem volt mit ennie. Egyik alkalommal elmesélte, hogy a fogságban lett volna lehetősége dupla kenyéradagra is. Hogyhogy, János bácsi? kérdeztem tőle. Úgy történt, hogy az orosz nacsalnyikok zenészeket kerestek a táborban. Aki csak tudott valamilyen hangszeren játszani, annak jelentkeznie kellett. Magyarok és németek vegyesen jelentkeztek. Mondták a foglyok, hogy én is tudok hegedülni. Az oroszok rákérdeztek, de én bizony letagadtam, pedig így több ennivalóhoz juthattam volna. Hát miért tagadta le? faggattam tovább. Azért, mert én ezeknek nem akartam játszani. Hiába kecsegtettek a dupla kenyéradaggal. Gyűlöltem őket. Nem a szegény orosz lakossággal akadt bajom, hanem azzal a lehetetlen és erőszakos rendszerrel. Úgy aztán békén hagytak. Balázs János és Scharner Béla valamivel a hadba vonulásuk előtt (felvétel: Szabó József) 31

34 TIZENEGYEDIK BESZÉLGETÉS A haldázás kínjai Egy kicsit még vissza kellene térnünk a már említett haldázáshoz. Nemcsak azért, mert ez a tevékenység Balázs János életéhez szorosan hozzátartozott, hanem mert az akkori élet, az 50-es és a 60-as évek elejének a korrajzába szervesen beletartozik. Elmondom hát, micsoda kenyérkereset is volt a haldázás. A Cigányhegytől a haldáig más szóval a meddőhányóig a távolság körülbelül 3 4 km volt. Ennek az útnak csak egy rövid szakasza vezetett sík terepen keresztül. Akadt olyan szakasza is, ahol 300 métert kellett meredeken, hegynek felfelé menni. Amikor elérték a hegy csúcsát, következett egy hirtelen lejtő, amit veszélyes szakadékok öveztek. El lehet képzelni ezt az utat télen: havas és jeges, az ember hátára meg kg-os szenes zsák nehezedik Amikor a haldázók a teli szenes zsákokkal a hátukon visszafelé jöttek, akkor valahogy ki kellett mászniuk ebből a mély gödörből, egészen a csúcsig. Itt megpihenhettek, majd következett a visszafelé most már lejtős szakasz. Ha jeges volt az út, előfordult, hogy inkább fenéken csúszva jöttek lefelé, hátukon a szénnel, mert ettől nagyobb biztonságban érezhették magukat. Ezek a szénhordó asszonyok télen bocskort kötöttek a lábukra rongyokból, zsákdarabokból. Így már jobban tapadtak az úthoz, kisebb volt a csúszásveszély. Azt hiszem, ezt az életmódot fogalmazta bele Balázs János az alábbi sorokba: Van füvem, fám, vizem. Mindig tudtam, most is hiszem, hogy rajtam kívül bizony senki sem élt úgy, mint én, 32

35 aki köveket cipelt a nyakán és sebeket a szívén. Teher volt minden éjszakám; a nappalok is úgy, bicegve teltek el, ahogy a hózápor ömlött a tájon s fehér, de vak volt az út: nem láttam se földet, se eget, lépésem jegek közt recsegett; ahogy a reggel jött, utána este lett. * A Cigányhegy részlete egy 1898-as képeslapon * Uo. 68. o. 33

36 TIZENKETTEDIK BESZÉLGETÉS A gyógynövények és a fogfájás Amikor az erdőben járt gombázni, általában hozott haza tűzrevaló fát is, amit kötéllel a hátára kötött. Ezek 1-2 m hosszú kiszáradt gallyak voltak, amik az erdő talaján hevertek. Ősszel érett vadkörtét is szedett, amit a konyhai tűzhelyen, kis lábasban főzött meg. Ilyenkor megkínált belőle. Finomnak találtam, mert így, hogy főzte, elvette a vadkörte kellemetlen fanyar ízét. Gyerekkoromban mi a vadkörtét a padláson tároltuk, a szalma közt. Ott szépen megbarnult és megpuhult. Ekkor vált élvezhetővé és finommá. Késő ősszel, mikor már a kökényt megcsípte a dér, akkor az is került az asztalára. Volt olyan alkalom, hogy a kökényt tepsibe tette, a sütőben megsütötte, és azzal kínált: Eszel ebből a kökényből? kérdezte. Hűha, ez így nagyon finom! mondtam, és elégedetten nézte, ahogy csemegézem a sült kökényből. Mindig lógott a konyha falán különféle szárított növény, amit aztán teának megfőzött. Látogatásaim valamelyikén fogfájósan találtam őt. Abból a kevés fogból, ami az évek során még megmaradt neki, begyulladt az egyik. Arca csúnyán bedagadt ettől. Nagyon sajnáltam szegényt. Egyik kezével simogatta a rossz fogtól püffedt részt, mintha ezzel csillapíthatná a fájdalmát. Eközben hol a szobába ment, hol meg a konyhába. Fel-alá járkált. Éreztem, fölösleges vagyok. János bácsi, ha így van, én nem is zavarom tovább mondtam, és már indultam is a kijárat felé. Jól van, hát majd gyere holnap! hagyta jóvá, és becsukta mögöttem az ajtót. Másnap kíváncsi voltam, hogy érzi magát sietve mentem fel hozzá. No, János bácsi, hogy van? Fáj-e még a foga? Most már sokkal jobb felelte. Megszabadultam tőle. Már jó késő estére járt, amikor sikerült kirángatnom ezt a rossz fogat. Látod, az arcom sem olyan dagadt már. 34

37 Mit csinált vele, János bácsi? kérdeztem. Főztem a füvekből gyulladáscsökkentő teát, és jót tett. Meg ezzel borogattam is az arcomat. Honnan tudja maga, hogy melyik fű mire való? faggattam. Hát ezt én még az öregektől tanultam, akikkel annak idején az erdőt jártam. De sokat tanultam a régi könyvekből is válaszolt. Odaadtam neki a szokásos csomag cigarettát. Azonnal rá is gyújtott. Jó, hogy hoztál cigarettát, mert amit tegnap hoztál, mind egy szálig elfogyott. Annyira fájt a fogam, hogy kínomban csak szívtam egyiket a másik után. Vettem a bátorságot, és megkérdeztem tőle: János bácsi, azt mondják, maga sohasem volt még orvosnál. Igaz ez? Hál Istennek, én még nem jártam orvosnál. Ha volt valami bajom, nyavalyám, az el is múlt, meg aztán ilyen-olyan füvekkel kikúráltam magam. Még akkor is, amikor negyvenhárom évesen hazakerültem végre abból az istenverte fogságból. Akkor úgy éreztem magam, mint egy öregember, aki agyon van gyötörve. Aztán lassan helyrevergődtem a füvek segítségével mondta, majd eltűnődve folytatta: Hidd meg nekem ez volt a kedvenc szavajárása, ha bizonyítani akart valamit, már az is csoda volt, hogy túléltem. Aztán láttam rajta, hogy egyre jobban felhevült. Így beszélt tovább: És látod, az emberiség nem tanul. Nem és nem! Folyton háborúba keveredik, nem törődve azzal, hogy saját magának is szenvedést okoz. Balázs János kézirata a Füstölgés III. rész című füzetből 35

38 TIZENHARMADIK BESZÉLGETÉS Max Brandt és a világirodalom, anekdoták Többször vittem neki könyvet. Mindig biztos szemmel tudta kiválasztani közülük az igazán értékeset. Abban az időben szinte divat volt az úgynevezett filléres vadnyugati témájú történetek olvasása. Ezek kis, vékony, nem nagy terjedelmű Olcsó Könyvtár sorozatban jelentek meg, az ember hamar túljutott rajtuk. Mi, fiatalok egymás között cserélgettük őket. Ezekből is vittem neki, rendre el is olvasta őket. Egyszer egy Max Brandt nevű író regényével állítottam be hozzá. Mikor ezzel is végzett, ezt mondta: Ez a Max Brandt más, mint a többi. Ez sokkal értékesebb, ez már egy igazi író, ott lenne a helye a legnagyobbak között. Akkor én nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Egy pár évvel később azonban a rádióban hallgattam egy irodalmi műsort, amelyben neves irodalomtörténészek arról értekeztek, hogy voltak írók, akiket méltatlanul mellőztek, háttérbe szorítottak. Megemlítették többek között Max Brandt amerikai író nevét is. Kiemelték a ponyvaregényírók közül, és méltó helyére tették. Ekkor jutott eszembe Balázs János korábban megfogalmazott véleménye Brandt regényéről. A világirodalom legfontosabb alapműveit ismerte. Egyszer egy Munkácsy albumot vittem neki. Benne volt a Miltonról festett képe is. Megkérdezte tőlem: Tudod-e ki volt ez a Milton? Csak azt tudom, hogy angol költő volt feleltem. Nahát, ő írta az Elveszett Paradicsom című verses tragédiát. Ez olyan mű, mint amit a mi Madách Imrénk írt oktatott. Nemcsak az írókat ismerte jól, hanem a nagy filozófusokat is. Például Nietzschéről is beszélt. Azt mesélte, hogy ez a Nietzsche részt vett a francia porosz háborúban, mint önkéntes betegápoló. Az itt tapasztaltak után ábrándult ki az emberiségből. 36

39 Mindenekelőtt a magyar írókat szerette és becsülte. Elsősorban Jókait és Mikszáthot. Ennek a két írónak a humoráról kis előadásokat tartott. Műveikből humoros jeleneteket idézett, és közben nagyokat kacagott. Olyan anekdotákat tudott, pl. Jókai és Gyulai Pál kapcsolatáról, hogy az egyiket meg is jegyeztem magamnak: Gyulai Pál, a kor legnagyobb műkritikusa, mindig csipkedte, bírálta Jókai Mór egy-egy újonnan megjelent regényét. Gyulai értékelte, és számos helyen ki is nyilvánította Jókai nagyságát, de könnyebb volt a szívének, ha a kritikáiban belecsíphetett. Ez nagyon bosszantotta Jókait. Gyulainak a fülébe jutott, hogy Jókai mennyire rosszul viseli a kritikáit, és egy este elment Jókaiék ablaka előtt. Bekiabált a házba: Hé Móricz, azért nem is olyan rossz, amit írtál! és kuncogva továbbment. A Toldiból hosszasan tudott idézni. Azt tartotta róla: Lehet, hogy vannak fontosabb művek a világban, de ilyen nyelvezete egyiknek sincs. Ez valóságos zene. Balázs János (felvétel: Tóth István) 37

40 TIZENNEGYEDIK BESZÉLGETÉS A zene és az összetört hegedű Hogy milyen viszonyban volt ő a zenével? Még mielőtt rátérnék, had beszéljek arról, hogy akkoriban (az 50-es és 60-as évekről beszélek) a Cigányhegyen több helyről is, több udvarból zene szólt. A zenét különféle hangszereken tanuló fiatalok összeálltak és együtt gyakoroltak. Mi például folyton zeneszóra ébredtünk, mert a szomszédunkban lakott az unokabátyám, aki cimbalmosnak készült. Mint szorgalmas gyerek, már kora reggel elkezdte a gyakorlást. Ez a szorgalom később meghozta a gyümölcsét, mert Budapesten hosszú évekig Boross Lajos és Lakatos Sándor zenekarában muzsikált. Megemlíthetném Gabora József nevét is, aki egészen fiatalon meghódította Budapestet a hegedűjátékával. De ki ne hagyjam a legújabb csodát, Schnétberger Ferencet, aki szintén innen indult el, és lett belőle világhírű gitárművész. Sok-sok nevet említhetnék rajtúk kívül is, de amit ebből ki akarok hozni, ahhoz ennyi is elég. Nos, ilyen előzmények után rátérek Balázs János zenei tehetségére. Apja nem taníthatta, mert korán meghalt. Önmagát képezve azért csak megtanult hegedülni. És nem is akárhogy. De nemcsak hegedülni tudott, hanem hegedűt készíteni is. Kezdetleges és lehetetlen szerszámokkal több hegedű került ki a kezei közül. Tanúja voltam én is egy hegedűkészítésnek. Ez úgy történt, hogy abban a képkeretező műhelyben, ahol akkoriban dolgoztam, volt egy hosszú munkapad, aminek a tetejét juharfa borította. Úgy esett, hogy ebből az épületből ki kellett költöznünk, mert lebontásra ítélték. Ami menthető volt, azokat átvittük az új helyre, de ez a munkapad már nem kellett oda. Miután szétszedték, megengedték, hogy egy jókora darabot hazavigyek belőle. Rögtön János bácsira gondoltam. Nagyon megörült neki, tapogatta, simogatta ezt a deszkadarabot. Egyik feléből aztán faragott egy domborművet, amelyen sok figura szerepelt. Ezt nem sokkal később eladta. Azóta sem sikerült kiderítenem, hová is került, kinek a tulajdonában 38

41 van. A deszka másik feléből belekezdett egy új hegedű faragásába. Amikor elkészült vele, megmutatta. Látta rajtam, mennyire tetszik. Erre azt mondta: Ezt neked csináltam, a tiéd. Odavoltam örömömben. Boldogan vittem haza. Ezt a hegedűt féltve őriztem addig, amíg tudtam, de egyszer úgy ripityára tört, hogy már meg sem lehetett javítani. Feleségemmel új házasok voltunk, több helyen is laktunk. Egyszer a legidősebb bátyám fogadott be bennünket. Volt egy szobánk. A hegedű az ágyunk fölötti szögre volt akasztva. Miközben munkában voltunk, Pistike, a bátyám kisfia valahogy leakasztotta a szögről. Kivitte az udvarra és azzal játszott. Kalapácsnak használta. Úgy összetörte, hogy egészen apró darabokra szakadt. János bácsinak nem is mertem bevallani, mi történt a hegedűvel. Hogy a lényegre térjek, János bácsi esténként muzsikált nekem. No, hallgasd meg ezt a kis valamit. Nemrég jutott eszembe ez a zenei ötlet mondta, és elkezdett játszani. Ő nem úgy fogta a hegedűt, mint ahogy azt tanítják, hanem pontosan úgy, mint ami ellen a hegedűtanárok tiltakoznak. Nem az állával szorította le, hanem a válla gödrébe helyezte, úgy játszott. Játék közben pedig nyögött. Mélyről, a melle felső részéből jött a hang, és mivel a száját csukva tartotta, ezt a nyögésszerű hangot az orrán át engedte ki. Eleinte még kellemetlen volt ezt a zenével együtt hallgatni, de egy kis idő múlva már a játéka annyira magával ragadott, hogy már nem is hallottam ezeket az elején még zavaró hangokat. Ezek a zeneművek 7 8 perces darabok voltak, és Paganini capriccióira hasonlítottak leginkább. Ördögi ügyességgel és technikai bravúrral zengette a hangszerét. Soha senkinek nem játszott, egyedül engem ért a megtiszteltetés, hogy nekem elhegedülte ezeket a műveket. Az idősebb zenész cigányok, akik éttermekben játszottak, titokban hallgatták őt, ha este megálltak az ablaka előtt. Mindegyikük elismerően beszélt a hegedűjátékáról. Azt sajnálom, hogy annak idején ezeket a szerzeményeit nem vettem fel magnóra, akkor ezek is megmaradhattak volna az utókor számára. Az az igazság, hogy próbálkoztam volna vele, de nem volt konnektor a házban, így nem tudtam elindítani a magnót. Lejegyezve sem voltak, mert nem ismerte a kottát. 39

42 Történt egyszer, hogy egyik látogatója (azt hiszem Debrecenből jött ez az ember) tangóharmonikát hozott neki. Ő festményeket adott érte cserébe. Nagyon örült ennek a hangszernek, és noha nem volt korábban tangóharmonikája, mégis tudott rajta játszani. Abszolút zenei hallása volt. Kérdeztem tőle egyszer: János bácsi, hogy tudja maga felhangolni a hegedűt, hogy helyesen szóljon? Azt felelte: Régen a zenész cigányok a templom harangjára hangolták a hegedűt. Hát így hangolom én is, de már az sem kell, tudom magamtól. Majd így folytatta: A katolikus templomok harangjai E-mollban szólnak. A nagyharang tiszta E, a kis harangok meg H és G. Mesélte egyszer, hogy a Tuti gyerek zongorázni tanult, az apja vett neki egy olcsó, használt zongorát. Ezzel a zongorával az volt a baj, hogy már nagyon le volt hangolódva mesélte. Szólt nekem a Tuti apja, hogy menjek már és hangoljam fel a zongoráját. Nohát, én elmentem hozzájuk, és bár sokáig tartott, de végül sikerült a hangolás. Máskor meg az történt, hogy a tangóharmonikájának az egyik sípja beragadt, nem működött. Szétszedte a harmonikát. Mikor legközelebb mentem hozzá, már örömmel újságolta: No, képzeld el, sikerült megjavítanom! De tudod-e, hogy mikor szétszedtem, akkor láttam, hogy ez valójában milyen finom műszer. Emlékszem, soha nem muzsikált magyar nótákat, vagy más ismert zenéket. Kizárólag csak a maga szerzeményeit játszotta. Tangóharmonikára is írt olyan darabokat, amilyeneket a hegedűjátéka alkalmával hallottam tőle. Az azért most sem fér a fejembe, hogyha valamilyen módon nem jegyezte le ezeket a darabokat, hogyan tudta mégis eljátszani őket? Vagy talán rögzítette valahogy? A kedvenc hangszerévé vált tangóharmonikát meg is örökítette egy szép képen. A szobájában egy thonet székre helyezte. A háttérben az ágya és a szekrény látható. Amikor esténként muzsikált nekem, nagyon jól éreztem magam ebben a zenével átitatott füstös konyhában. 40