A matató ménkű avagy a sárkánytűz

Átírás

1 A matató ménkű avagy a sárkánytűz Hogy miről is van szó? Egy kifejezetten ritka, vélhetően elektromos jelenségről. Ez a troposzférában előforduló elektromos kisülések legritkábban megfigyelt fajtája. Egyszerűbben egy olyan jelenségről van szó, ami nagyon ritka, és keletkezésének körülményei is tisztázatlanok. A fizika törvényeit felülírja, mert a semmiből előtűnik, jelen van egy darabig, aztán eltűnik. Jobb esetben. Mert volt már rá példa, hogy hatalmas károkat, égési sérüléseket vagy akár halált okozott. Ez a gömbvillám. A fizika azt tanítja, hogy az energia nem tűnik el, csak átalakul. Ezáltal nem is keletkezhet magától ekkora energiagóc, ami ilyen mértékű pusztításra képes. Egy gömbvillám energiatartalmát 1000 Joule és 10 KJ közé becsülik, s ez nem fényesebb egy 100 wattos izzónál. Alapvetően egy fénylő, változatos alakú, de általában gömbszerű, a többi villámhoz képest lassú mozgású és hosszabb életű, rendszerint földközeli objektum. Létezése önmaga is hosszú ideig vita tárgyát képezte. Az első feljegyzés erről a jelenségről Kr.e. 500 körül kerülhetett papírra. A jelenséget sárkánytű néven regisztrálták és emberfeletti erőt tulajdonítottak neki. Európában az ókori görögök tesznek róla először említést. A fejlett világban viszonylag ritkaság számba megy már és létezését még mindig kétségbe vonják, kutatását pedig áltudománynak minősítik. Vizsgálata alapvetően a szemtanúk beszámolóira, illetve a jelenség nyomainak tanulmányozására korlátozódott, lévén mesterséges előállítása nem megoldott. A továbbiakban ugyan sikerült gömbvillámot mesterséges körülmények között előállítani, de ezek a kísérletek olyan feltételek között zajlottak (plazmaképzés magas hőfokon, gerjesztés, mikrohullámú sugárzással ), amelyek jobbára kizárják, hogy ezen elv alapján a természetben is megjelenjenek ezek a tünemények. A gond az, hogy energiaforrásuk ismeretlen, pedig hatalmas pusztításra képesek. Megjelennek, és vagy csak lebegnek egy helyben és eltűnnek, vagy elektronikus tárgyakat vesznek célba és azokba csapódva válnak köddé. A tárgyak többnyire kisülnek, elromlanak, a többi meg felrobban. A rosszabbik változat, ha az embert találják el, mert ezek a gömbök a betonfalba is szabályos lyukat képesek égetni. Az emberi testet hamuvá égetik. Egely György szerint a gömbvillámok alapvetően egy negyedik térdimenzió létezésének bizonyítékai. Ahol a dimenziósávok egymásra csúsznak, elmozdulnak vagy megrepednek, ott előtűnhet egy ilyen jelenség, ami ezen a földön viszonylag hamar felszívódik. A közelmúltban két új-zélandi kutató, J. Abrahamson és J. Dinniss érdekes elméletet dolgozott ki a gömbvillámok keletkezéséről. Véleményük szerint ez a jelenség nem más, mint vattacukorszerű, izzó szilíciumgömb, amely akkor keletkezik, amikor egy villám belecsap a földbe. A hatalmas áramerősség és a keletkező hő hatására 16

2 a föld szilícium-dioxid tartalma alkotóelemeire bomlik, és a szilíciumionok ritkás gömb alakot vesznek föl. Kialakulásukkor még nem világítanak, később a levegőben a nanorészecskék lassan oxidálódnak, hőt és fényt sugároznak. A puha, könnyen összenyomható gömb a zárt helyiségbe azokon a réseken jut be, ahol a léghuzat. Izraeli fizikusoknak sikerült laboratóriumi körülmények között gömbvillámot előállítaniuk, s a mikrohullámú fúráshoz hasonló módszerrel gerjesztett tűzgömb nem gázfelhőként, hanem rugalmas anyagként viselkedett. Eljárásuk a következő volt: egy mikrohullámú rezonátorba szilárd anyagot (üveget, szilíciumot, germániumot, alumíniumoxidot) helyeztek, és ehhez hegyes végű rudat közelítettek. A rúd csúcsánál fókuszálódott mikrohullámú sugárzás olyan erős volt, hogy a csúccsal szemben felmelegítette a munkadarabot, s abból fényesen világító, olvadt és félig elpárolgott felhő csapott ki ez a mikrohullámú fúrás néven ismert eljárás. A rudat ezután lassan eltávolítva kihúzták a plazmafelhőt. A felhő először követte a csúcsot, majd oszloppá alakult, végül a mennyezet közelében kis világító gömbbé állt össze. A megfigyelések szerint a kis plazmagömb (bekapcsolt mikrohullámú rezonátor esetén) stabil volt, a kamrában szabadon mozgott, megperzselte a tárgyakat, és energiát kizárólag a mikrohullámú sugárzásból vett fel. A tárgyakról visszapattant, és inkább hasonlított folyadékra vagy zselére, mint gázfelhőre. Mivel megjelenése merőben szokatlan, és feltűnését jó néhány esetben romboló tevékenység kíséri, a jelenség sok ember számára a félelem tárgyát képezi. Pedig egyszerűbb lenne, ha az emberek többet tudnának erről a jelenségről, és akkor a félelmük is megszűnne Gondolatok Kazinczy Ferenc Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című művének apropóján 17 Németh Nóra ( ) illő kimutatnunk a neológusok vétkeit is. olvashatjuk Kazinczy ortológusoknak címzett tanulmányában. Ezzel a művével tulajdonképpen kiegyezik addigi ellenfeleivel, elismerve saját törekvései hibáit, s azt írja, hogy a két ellentétes gondolkodásmód összecsapásakor gerjedő feszültség, a látszólagos ellentét mélyén rejlő egyezség az az erő, amely az írók s a nyelv művelőinek és művészeinek kezét vezeti egy remekmű elkészítésében. Mert bár szükséges a nyelvet új elemekkel, új, kifejezőbb, a korízlésnek megfelelő vagy éppen szükségszerű szavakkal és kifejezésekkel feltölteni, fontos az is, hogy megőrizzük az apáink által ránk hagyott, ízes, ízig-vérig magyar beszédet. Láthatjuk, hogy a nyelvújítók feladata korántsem volt egyszerű. Tény az is, hogy néha nem sikerült egy-egy újítás, a gyakorlati nyelvhasználatban nem tűnt fel sosem az általuk alkotott

3 új szó. Ennek oka egészen egyszerű: a köznapi, a magát a magyarságot alkotó emberek ítélőszékük elé idézték a nyelvújítók minden eredményét, s elvetették, ami nem állta ki a funkcionalitás és a gyakorlati életben történő praktikus felhasználás vagy épp a gyönyörködtetésre való képesség próbáját. Az én személyes meglátásom szerint is nyelvünket művelni és fejleszteni szükségszerű, de amikor kifejezőképességét akarjuk emelni, félek, elérhetetlen célt üldözünk egy végtelenbe vesző ösvényen, s az út vége egyben annak kezdete. Mert mi is az emberi nyelv, a beszéd, az írott szó célja, értelme? Kifejezni, leírni, érzékeltetni, feljegyezni és megőrizni az utókor számára. Ez utóbbira képesek is vagyunk, de a gondolataink, érzelmeink kifejezésére szolgáló szavak csupán halvány árnyai a bennünk élénken tomboló vagy száguldó érzeteknek. Ez, továbbá az ember korlátolt képzelete lehetetlenné teszi a mások által leírtak hiteles, valószerűnek ható átélését. A legoptimálisabb eset, ha legalább elgondolkodtat vagy gyönyörködtet bennünket az olvasott szöveg. Saját elgondolásom szerint az emberi civilizációk hajnalát megelőző időkben az ősemberek fejletlen kommunikációs próbálkozásai sokkal mélyebb módon történtek, mint a beszéd vagy egyáltalán bármi manapság. Egyszerűen az értelmi fejletlenség miatt kellett ennek megszűnnie, mert ekkor még csak a legalapvetőbb érzelmek léteztek. Elméletem szerint az ősemberek képesek lehettek valamiféle teljesen leegyszerűsített szinten szavak nélkül, mondhatni gondolati úton kommunikálni. Ez a képesség a fejlődés során elveszett, nem volt többé szükség rá. A beszéd funkciósabbnak bizonyult. Ez csak az én elképzelésem, amiben lehet, hogy van igazság, de lehet, hogy szemernyi sincs. Releváns? Nem. A szavak korát éljük, tehát mindannyiunk közös feladata, hogy addig dolgozzunk nyelvünkön, míg az a lehető legpontosabb és legkifejezőbb nem lesz. Társadalmi klisék és azok hatásai az emberekre 18 Kosztyu Dávid Vegyünk egy rém egyszerű példát: az ember társasággal megy vacsorázni. Hát persze, hogy a legjobb oldalunkat kell megmutatnunk. Hosszas kutakodás után sikerül összeraknunk valami tűrhető ruhaszettet. Már fel is próbáltuk. Aztán önkéntelenül is felmerül bennünk az a kérdés, hogy Ez vajon nem gáz?. A megfelelési vágy mások iránt azt váltja ki a már amúgy is megkínzott testünkből, hogy még legalább ötször feltúrjuk a szekrényt és felcibáljuk magunkra az újabb és újabb darabokat. Végül pedig (az esetek többségében) már azon kapjuk magunkat, hogy lepergett az időnk és kapkodva kiválasztunk valamit, amiben igazából majd egész idő alatt kényelmetlenül fogjuk magunkat érezni. Pedig ha csak egyszerűen magunkra

4 gondoltunk volna, arra, hogy nekünk mi kell, mi a fontos, kik is vagyunk mi valójában, már régen dönthettünk volna, sőt még jól is éreznénk magunkat a bőrünkben. Engem is sokszor kérdeznek meg, hogy szerintem nem gáz-e, amit csinálnak, amit felvesznek stb. Szerintem ha valaki eldönti magában, hogy NEM gáz, amit csinál, akkor már édes mindegy, ki mit mond, ha ők egyszer úgy érzik jól magukat. Másik gyakori eset az a hezitálás, hogy átadjuk-e a helyünket az öreg néniknek és bácsiknak, csak mert azt az illem úgy kívánja meg. Félnapi tanulás és fakultáció után azért hazamenni, hogy ismét tanulhass (már aki, ugye J ), eleve nem túl bíztató gondolat, hát még ha le sem ülhetsz!... Vagy ha egyszer már kényelmesen elhelyezkedtél a mocskos ülésen, akkor kötelességed felkászálódni öt tonna cuccal onnan, mert ugye nincs olyan megálló, ahol ne támadnának az idősek. Szívünk szerint pedig akár aludni is tudnánk a hazafelé vezető úton, de ez lehetetlen, mert ugye állva nehéz anélkül, hogy kirabolnának J. Így szerényen és illedelmesen, mint Nyilas Misike, átadjuk a drágán megszerzett helyünket az idősebb nemzedéknek. Vagy ami még rosszabb: helyet sem foglalunk. Épp csak amiatt az aprócska szempont miatt, ami ezt megköveteli tőlünk: az illem J. Vagy itt van például a félresiklott ajándékok esete: kibontjuk a gondosan kiválasztott és becsomagolt ajándékot, és lám: egy borzasztó dolog lapul a doboz mélyén, amit még rémálmainkban sem kívántunk volna. Mégis illedelmesen megköszönjük, és a legelragadóbb mosolyunkat próbáljuk felvarázsolni az arcunkra, csakhogy megnyugtassuk az ajándékozót, hogy jól döntött:) Ennek egyenes következménye, hogy legközelebb hasonló, de még szörnyűbb dolgot kapunk majd tőle, és az ördögi kör soha nem zárul be. Pedig ha a szívünkre hallgatunk, és megmondjuk, hogy ez nem a legjobb választás volt, bár megbántjuk egy időre az illetőt, ám legalább őszinték vagyunk magunkhoz, éppúgy, mint másokhoz. Ahelyett, hogy a látszólag könnyebb utat választanánk: megfelelni akarunk másoknak Ugyanilyen kategória a barátságból lemásolhatod a házimat is. A drága barát, akinek persze csak akkor kellünk, amikor szüksége van valamire, lemásolja a gondosan, hosszas munka eredményeként született irományunkat. Ő jobb jegyet kap rá persze, miért is ne. Mi azzal áltatjuk magunkat, hogy jót tettünk, és amúgy is: mi nekünk abban a jó, hogyha ő elégtelent kap, mert magától ugye úgysem csinálja meg. Ez eddig rendben is van. Csak épp így magunkat húzzuk csőbe. A tanárnak sem szólunk, mert az árulás lenne. Mert mi jó barátok vagyunk: persze, minden doga és házi előtt Ezáltal meg akarunk felelni az állítólagos barátunknak, mert úgy hisszük, ettől a jótettől fog majd minket jobban szeretni. Épp csak arról feledkezünk el, hogy nekünk valójában mi lenne a jó. 19

5 Persze ezeket az eseteket lehetne az illedelmesség vagy épp testvériség nagyszerű példáiként is említeni; ha megint meg akarnánk felelni MÁSOKNAK. Ha pedig egyszer is magunkra gondolnánk mások helyett, sokkal egyszerűbb lenne az életünk és nem kéne fölösleges tiszteletköröket futnunk. Se mások, se magunk előtt. Lehetnénk szimplán őszinték is. Furcsa egy világban élünk 20 Baráth Zsuzsi Elkeserítő, egyben rémisztő dolognak lettem szem- és fültanúja a karácsonyi ünnepek előtt Egy délután a bevásárlásból tartottam hazafelé a buszon. Fejemet a hideg ablaküvegnek támasztottam, úgy bámultam a kinti latyakos betontengert. A busz megállt, nagy erőlködések közepette felcsapta ajtóit, és három arab diákfiú szállt fel. Egykorúak lehettek velem, ápoltak, jól öltözöttek voltak, és külsőre csak a bőrszínük különböztette meg őket a többi utastól. Jelenlétüket mindennapinak éreztem, így nem tulajdonítottam nekik túlzott figyelmet. Pár megálló múlva aztán, az egyik fiú a busz hirtelen fékezése nyomán elvesztette egyensúlyát, és nekiesett egy vele szemben álló hölgynek. Kiváló magyarsággal kért elnézést, mire válaszul csupán egy mordulást kapott. A hölgy tüntetően elfordult, és én így tisztán ki tudtam venni tekintetét. Arcvonalai megkeményedtek, kiült rá az undor. Hallani ugyan nem hallottam, de láttam, hogy folyamatosan motyog maga elég. A mormolása egyre hangosabbá vált, míg tisztán kivehető beszédbe csapott át. Mondandójában rasszista megnyilvánulásokat véltem felfedezni, melyek a három fiú bőrszínére és egyéb állítólagos másságára utaltak. Egy ideig a busz utasai, köztük a három érintett, úgy tettek, mintha nem hallanák a nő szitkozódását. Ám amikor a hölgy túllőtt a célon, és elkezdte a három arab fiú családját becsmérelni, azok érthető módon felháborodtak. Szópárbajba keveredtek a nővel, s ez a csata nem éppen finom hangnemben zajlott. A busz zengett, ám a vezető mit sem érzékelt a történésekből. A zajba egy 25 év körüli fiatalember kiáltása hasított bele. A két fél közé állt, és kérdőre vonta a három fiú viselkedését. Megkérdezte, hogy mernek ilyen hangnemben beszélni egy középkorú hölggyel, ám válaszukat meg sem várva taszajtott egyet a hozzá legközelebb álló fiún. Ez a mozdulat hatalmas lökdösődést idézett elő, melybe többen beszálltak. Sokan kórusban skandáltak a fiúk bőrszínére utaló gúnyos megjegyzéseket. Ezt már ők sem nézték tétlenül, és vissza-visszaütöttek, -löktek. A busz megállt, kitárta ajtóit, ezzel lehetővé téve a távozást azoknak, akik semmilyen módon nem kívántak részt venni a kialakuló verekedésben. Jómagam a buszon maradtam mint szemlélő. Szívem szerint segítettem volna a három arab fiúnak, de nem tartottam magam elég

6 határozottnak, egy számomra értelmezhetetlen lelki gát nem engedte, hogy beavatkozzam. Az a kevés ember, aki a fiúk pártján volt, elhagyta a buszt, míg a fennmaradtak lezavarták, lerugdosták a járműről a srácokat. A legelszántabbak lángoló tekintettel eredtek utánuk, hogy folytassák az adokkapokot. Elborzadva hallottam, ahogy egyes nálam alig idősebb fiúk ordítva kívánták a halálukat. Hatalmas megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy mindhárom arab diák menekülőre fogta. Elfutottak, és szerencsére nem követte őket senki. Pár másodpercig megkövülten álltam a buszon, majd az utolsók közt elhagytam azt. Még láttam, ahogy a vezető és pár utas egy rögtönzött megbeszélés folyamán arra az elhatározásra jutnak, hogy a rendőrséget hívják, valamint hogy egy férfi az arcán lévő horzsolást mutogatja barátjának, mondván, azt egy arab tette vele. Megfordultam és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a helyszínt. Két dolog kínzott, s ezt a két dolgot máig nem tudtam kiverni a fejemből. Egyrészt mardosott a lelkiismeretem. Szívből bántam, hogy nem álltam ki a fiúk mellett. Engem, aki mindig is idegenkedtem a megkülönböztetés minden formájától, most, amikor igazán kellett volna, elhagyott a bátorságom. Mindig szembeszálltam a sztereotípiákkal, a klisékkel, soha nem hagytam szó nélkül, ha valamelyik barátom rasszista kijelentést tett. Ám most, amikor tényleg szükség lett volna a liberális szemléletemre, megfutamodtam. Másrészt sírni lett volna kedvem, ám szinte még erre sem voltam képes attól a megmagyarázhatatlan ürességtől, amit éreztem. Elkeserített, hogy egy ilyen világ vesz körül. Nem tudtam feldolgozni azt, hogy vannak emberek, akik ma, a 21. században, képesek ilyet művelni. Képesek effajta rasszista eszméket vallani, miszerint ha nem fehér a bőre, akkor a körülményektől függetlenül, ő a bűnös. Mert ez történt: a hölgy provokálta a három fiút, elérte, hogy visszavágjanak. Ekkor jött a férfi és meglökte az egyik fiút, elindítván ezzel egy hullámot, mely magával ragadta azokat, akikbe a férfi erélyes megjelenésével, határozottságával bátorságot csepegtetett. A három fiú anélkül, hogy felelős lett volna a történtekért, közellenséggé lett kikiáltva. Ez nekem azt bizonyítja, hogy bárkiből előbújhat a vadállat, ha olyanok a körülmények, mert szinte mindenkiben ott lappang ez az ősi ösztön. Elszomorít, hogy ilyesmi megtörténhet, de látok néhány pozitív irányú jelet, hogy mást ne mondjak, az amerikai elnökválasztást. Pár éve még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy afroamerikait megválasszanak az Egyesült Államok elnökévé. Nos, ez Barack Obamának sikerült, ő az első színes bőrű elnöke az USA-nak. Ezzel úgy gondolom, hatalmast lépést tettünk a rasszizmus leküzdésének irányába, viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy ez csupán az első lépés volt. Leghőbb vágyam, hogy sok, ehhez hasonló jelentőségű lépest tehessen meg az emberiség. 21 Bodoky Márk