Galgóczi Erzsébet. Törvényen kívül és belül

Átírás

1 Galgóczi Erzsébet Törvényen kívül és belül

2 SZENT KRISTÓF KÁPOLNÁJA Bizony, ez menekülés, Zsófikám motyogta a Trabant kormányánál ülő nő. Harminckét éves volt, sovány, kialvatlan és másnapos. Másnapos? Legalább kéthetes. A bekötő úton alig volt forgalom. A műszerfalra mágnesezett óra nyolcat mutatott. Öt órakor indult Budapestről, mert úgysem bírt aludni. Szikrázóan sütött a nap, az út két oldalán a júniusi mezők, mint egy végtelen paletta, a zöld szín minden árnyalatában pompáztak: borsózöld, békalencsezöld, olajzöld, penészzöld, palackzöld, libafoszöld, tengerzöld, haragoszöld, jóllakott zöld Ilyenkor a legzöldebb a határ, később már sárgulni kezd. Mint te folytatta gondolatait. Azért vállaltad ezt a munkát, hogy ne kelljen Pesten maradnod Hogy el ne züllj! El ne idd a tehetségedet, ha ugyan van! Nehogy öngyilkos légy! Átszögezted kezemet és lábamat, megszámláltad minden csontomat Beérkezett a faluba. Zsófia tekintete a háztetőket pásztázta nem látta a kápolna tornyát. Már elhagyta a főteret, ahol a falusi templomnak állnia illik, amikor egy kanyarban, korhadt deszkakerítés mögött, fenyveserdőt pillantott meg, s a fák hegyénél alig magasabb karcsú tornyot. Követve a kerítést, megkereste a bejáratot. Sárga kaviccsal felszórt út egy elhanyagolt kertben, ahova azonban valamikor Európa egész flóráját összegyűjtötték: luc-, erdei- és selyemfenyőn kívül bükk, tölgy, éger, hárs, szil, som, gesztenye, juhar és sok püspöklila levelű fa, aminek Zsófia nem tudta a nevét. Ebben a kertben állt a kápolna. Megkapóan kecses épület volt a homlokzat tompa háromszöge váratlanul, meghökkentően karcsú toronyban folytatódott. A régen meszelt falon alig látható színes foltok ütöttek át a nedvesség vagy egy freskó maradványai? A gyönyörűen vasalt ajtó egyik szárnya tárva. Zsófia leállította a Trabantot, s bement a kápolnába. A két padsor között olcsó kókuszszőnyeg vezetett az oltárig. Nemes vonalú, vörösmárvány oszlopos oltár, amely követi a félkör alakú szentély ívét, és egy nagy méretű, vörös palástú Szent Kristóf-oltárképet keretez. Valaha romantikus színek tobzódhattak a képen: sötétkék víz, sötétzöld mezők, sötétbarna-fekete felhők, bíbor palást de mostanra mindez elmosódott, felhólyagosodott, lepattogzott; az idő, a nedvesség, a viszontagságok rajta hagyták nyomaikat, mint az elöregedett emberi arcon. A kápolna fala fehérre meszelve, rajta primitív kálváriaképek, s közöttük vörösmárvány címerek, elmosódott ábrával és felirattal. Zsófia megállt a vörösmárvány szenteltvíztartó mellett, ujjait bemártotta a hűs vízbe, s az illem kedvéért keresztet vetett. A kápolna levegője jólesően hűtötte bőrét, s bizonytalan érdeklődés kezdett ébredni a lelkében. Az oltárnál egy hetven körüli, testes, tempós mozgású pap misét celebrált. Zsidányi Timót esperes gondolta Zsófia, aki a megrendelést aláírta. Kerek, kajlaorrú arcán is dús zsírpárnák, mégis, ez a kövér arc, az élénkpiros ajakkal és a nagy szürkéskék szemekkel nyílt és kifejező volt, mint egy gyereké vagy színészé. Elmélyülten mormogta a mise textusait, ám húsos orrcimpáinak élénk szimatolása s a szája körül föl-földerengő mosoly elárulta, hogy érzékeli a szűk ablakokon bevetődő júniusi napfényt és az oltár vázáiban illatozó friss rózsacsokrokat. Rajta kívül csak egy nyolcvanéves, meszelősovány, fürge mozgású öregasszony vett részt a misén, otthonosan mozgott, mint saját konyhája, kamrája és az ura betegszobája között: ministráns, sekrestyés és harangozó egy személyben ezenkívül takarítónő, oltárdíszítő és az egyházközség pénztárosa.

3 A két öreg összeszokottan végezte mindennapi dolgát, de figyelmüket nem kerülte el, hogy egy idegen lépett a kápolnába. A hatalmas napszemüveg mögött alig látszik az arca, valószerűtlenül vékony alakján rafinált egyszerűségű indigókék nadrágkosztüm, tojáshéj színű blúz, cipő, retikül ez árulja el, hogy nő. Elmozdult a szenteltvíztartó mellől, hangtalanul lépkedett a falak mentén, megbámulta a vörösmárvány nemesi címereket, a rácsos gyóntatószéket, a pislogó örökmécsest. Mise végeztével a két ember után bement a sekrestyébe. Levette napszemüvegét, egészségtelenül sápadt arcán udvarias mosollyal kezet nyújtott. Jó napot, esperes úr. Tűű Zsófia vagyok, restaurátor. A penészfoltos, nyirkos falak között, a görbe, fejkendős, szürke ruhás öregasszony mellett olyan volt, mint egy üde lehelet. Az öreg pap meglepődve, kedvtelve bámult rá, szeme gyöngédséggel telt meg, kicsattanó piros ajka mosolyra húzódott. Megszorította a lány kezét. Magát küldték? Küldték? Zsófia arca megrándult. Kiügyeskedte magának a vidéki munkát. Örülök, hogy magát küldték, kedves Zsófia Szólíthatom igy? Zsidányi Timót. Ő mutatott az öregasszonyra egyházközségünk pénztárosa, Ágnes néni. Linkai Pálné. Az öregasszony élénken elmosolyodott. Maga a templomfestő? Hát olyasféle. A pap félig elfordulva kibújt a karingből. Alatta sötétszürke civil ruhát hordott, könnyű, fehér inggel. Megkapta a dokumentációt? Igen. Zsófia a sekrestyét vette szemügyre. Boltozatos mennyezete az egyik sarkán a földig ért, olyan volt, mint egy nagy kemence. A fényképek alapján nem gondoltam ilyen érdekesnek Azt hiszem, esperes úr, megérné az egész kápolnát restaurálni, nem csak az oltárképet. Nincs rá pénzünk. Ezt is a hívek adták össze. Az öregasszony a miseruhákat gondosan összehajtva befektette egy régi, faragott sublótba. Váratlanul fölemelte hangját. Én megmondtam, esperes úr, hogy ne csak a templomban gyűjtsünk! Ki jár ma már templomba? Egy-két magamfajta öregasszony! Az egész faluban kellett volna gyűjtenünk. Kérni a tanácstól! A téesztől! Kinek van ma pénze falun? A termelőszövetkezetnek! Ha uszodát tudnak építeni, a templomra is adhatnának! Én előre megmondtam! Nem olyan nagy érték ez a kápolna, Ágnes néni! magyarázta türelmesen az esperes. Valamikor az ezerhétszázas években építették. Ilyenre nincs az egyházmegyének pénze. A müemlékhivatalnak sincs Ami van nekik, az kell a Püspökvárra, a székesegyházra megint találtak a szomszédságában római falmaradványokat meg a lébényi templomra A hivatalok a kutatómunkát elvégezték, de a restaurálást már nem vállalták, mert a pesti restaurátorra nézve tapintatosan elhallgatott. Tudom Zsófia megvonta vállát. Jelentéktelen munkának tartják, ugye? Cigarettát vett elő táskájából, de tekintettel a szent helyre, nem gyújtott rá, pörgette az ujjai között. Magyarországon olyan kevés a műemlék, hogyha egy kétszáz éves pincét találunk, azt is kötelességünk megóvni.

4 Az öregasszony elbúcsúzott. Aztán szépre tessék ám festeni! Az esperes megállt a hajó közepén, s a nézgelődő Zsófiának magyarázta: Urasági kápolna, a Szemerédyek építették. Régi nemesi család, ezer hold földön gazdálkodtak. A kastély most iskola. Az uradalmi épületekből áll még a kocsma; az istállókat, pajtákat, magtárakat negyvenötben széthordták a cselédek Téglánként Sajnos, jellemző, hogy a kocsmának megkegyelmeztek. Az oltárképre mutatott. Szent Kristóf, az útrakelők és a kincskeresők védőszentje. Ismeri a legendáját? Zsófia bólintott. Amikor Krisztus urunk a földön járt Szent Péterrel, át akartak menni egy folyón, de nem tudtak, nem találtak ladikot. Éppen arra ment Szent Kristóf, először Pétert vitte át, azután visszajött Jézusért. Amikor a folyó közepén vitte, megszólalt: Uram, Teremtőm, tán az egész világot viszem? Éppen most azt viszed, felelte Jézus Egy másik legenda szerint Kristóf elindult a legnagyobb kincs feltalálására, és a legnagyobb kincs: Jézus meglelése Nyilván ez avatta őt a kincskeresők patrónusává. Elég megviselt állapotban van jegyezte meg Zsófia, közelebb lépve az oltárhoz. Nagyon régi lehet És talán nem is mindig lógott itt. Pincében, kriptában rejtegethették A pap nem figyelt rá, tűnődve állt a templom közepén. Harminc évvel ezelőtt, ben a hívek templomot akartak építeni, mivel ez kicsi, nem fogadta már be őket. Akkor még vallásosak voltak az emberek. Ha megszólalt a déli harangszó, aratás közben a mezőn is elimádkoztak egy Úrangyalát Most meg csak egy oltárképre valót adtak össze Ilyen nagy idő harminc év? Zsófia a szentély beugrójában fölfedezett egy kicsi, fehérre meszelt, majdnem rejtett ajtót. Ez a kriptába vezet? Nem volt kíváncsi, még kevésbé izgatott a kérdés, az esperes mégis fölütötte fejét. Honnan gondolja, hogy kripta is van? Urasági kápolna, a család nyilván ide temetkezett. Megnézhetem? A pap kutatva, rejtett aggodalommal nézte a fővárosból érkezett ismeretlent. Sokára kérdezte: Mit akar látni egy kriptában? Zsófia nem értette a vonakodást, kissé türelmetlenül felelte: Ami van! Falakat. Köveket. Címereket. Sírfeliratokat. Szarkofágokat. Domborműveket mit tudom én. Nincs itt a kulcs mondta a pap habozva. A plébánián őrzöm. Zsófia, aki az imént még csak rutinból kérdezett rá a kriptára, a pap érthetetlen vonakodása után most már csalódottságot érzett. Jó, majd máskor. A kápolnát elhagyva, a júniusi meleg, a napfény, a kastélykert burjánzó vegetációja olyan sűrűn ölelte körül őket, mintha más közegbe léptek volna. A fák mélyéről a kastély okkersárgája derengett ide. A kápolna külső fala mellett néhány mohos, elhanyagolt, eldőlt, csáléra álló sírkövet fedezett fel Zsófia. Ide kik temetkeztek? A Szemerédy család nem teljes jogú tagjai. Menyek, akik nem szültek gyereket Kétnapos csecsemők Egy svájci társalkodónő Nagyon elmosódottak a feliratok. Az esperes bezárta a kápolnát, s a nagy, díszes kulcsot jókedvűen lóbálta az ujján. Mintha megkönnyebbült volna.

5 Reggelizett már? Szívesen látom. Zsófia Trabantja annyira zsúfolva csomagokkal, hogy a hátsó ülésen nem lehetett kilátni. A nő még hátragyömöszölt néhány szatyrot. Üljön be, esperes úr Tehát mégis a kriptába temetkeztek. A parókia nyolcablakos saroképület, tekintélyes lehetett valamikor, de ma már ódon dézsmaháznak látszik a körülötte rikító emeletes, vadonatúj parasztházak mellett. A fedett kapuboltozat alatt egy négyökrös szénásszekér is befért valaha. Az udvarra széles, oszlopos tornác, folytatásában üvegezett ámbitus nézett. A gondosan megművelt hatalmas udvaron virágoskert és konyhakert osztozott. Rengeteg a virág, futórózsa, bokorrózsa, orgonabokrok, gladiólusz, begónia, büdöske, többszínű rezgő, muskátli, flox, cinea Zsófia elámult ettől a tobzódástól, az esperes büszkén figyelte az arcát. Gyönyörű! suttogta Zsófia. Így is lehet élni, nem virághullák között, amiket elfelejt megöntözni, mert mással van tele a feje. Szeretem az életet magam körül mondta szerényen az esperes. Valamikor egy egész jobbágy telke volt a falusi plébánosnak, huszonöt hold. Most is járna nyolcszáz négyszögöl a téesztől, de mit csinálnék vele? Arra is alig kapok embert, hogy az udvart fölássa, elvesse, megkapálja. A konyhakertben egy hajladozó nőalakot pillantott meg. Fölemelte hangját: Piróka, vendégünk van! Ötven körüli nő, rikító pongyolában és rongyos, széttaposott, sötétkék kismamacipőben lomhán csoszogott elő a kertből. Bal kezében kis szalmakosárban frissen szedett retek, földtől maszatos jobbját kézfogásra nyújtotta. Húsos arcán udvarias, begyakorlott mosoly. Tűű Zsófia, restaurátor.örvendek. Sokat hallottunk már a művésznőről. Zsófia elképedt. Rólam? Ebben a faluban? Engem még a szakmában is alig Piróka hirtelen szinte rátámadt. Mennyibe kerül Pesten a retek? Retek? csodálkozott Zsófia. Fura ez a házvezetőnő! Sokat hallott rólam, és ez a retek! A konyak árát talán meg tudnám mondani. Fogalmam sincs, Piróka. Piróka kivette a leggirhesebb retket a kosárkából, s diadalmasan meglengette a két ember orra előtt. Nálunk ez az egy darab retek, mit gondol, mennyibe kerül? Húsz forintba! Mert ebben az a kétszáz tő gumós begónia is benne van, amit Pestről, a Rozmaring téeszből hozatott az esperes úr, a kertésszel együtt, aki elültette. Hát úgy fogyasszák! Az esperes bűntudatosan elmosolyodott. Én még otthon tanultam az apámtól: Verjen meg az Isten gyöpös udvarral, rossz szomszéddal Nem szebb ez, mint egy gaztenger? A piros téglás veranda is tele volt virággal: a falakról futónövények hullottak alá, mint leheletfinom zöld fátylak. Széles volt és hosszú, kiöblösödő részében kerti bútorokkal pihenő, és négy szobára szolgált bejáratul: hálódolgozószoba, ebédlő, tanácsterem és káplánfülke. A kanyarban lengőajtó, mögötte a fürdőszoba, konyha, spájz, személyzeti szoba. Piróka terítéke impresszionista csendéletre és belvárosi hidegkonyha pultjára emlékeztetett: több rekeszes porcelán tálban szalámi, kolbász, szalonna, sajt, vaj, lágy tojás; fonott csónakban

6 kenyérszeletek, fateknőcskében a frissen szedett retek, s könnyedén odavetve zöld mázas korsóban három szál piros rózsa. Fehér damasztabrosz s ugyanilyen szalvéták. Az esperes sietve, élvezettel zabál. Egyszerre töm a szájába mindent: sajtot, szalonnát, vajas kenyeret, lágy tojást. Zsófia étvágytalanul kényszerít magába néhány falatot, inkább a papot bámulja lenyűgözve. Miután az apja hazajött hadifogságból, néhány évig ugyanígy falta az ételt, bal karjával védve a tányért, nehogy elvigye előle valaki. A papnak is nyomorúságos évei lehettek valamikor? A nagy sietségben egy csöpp lágy tojás a fehér ingre fröccsent. Az esperes bűntudatosan nézte egy pillanatig, aztán az asztalkendőt megkésve a térdéről a nyakába tűrte. Nem buták az angolok. A szalvétát a nyakukban hordják, nem a térdükön, mint a franciák. Egy kiadós nyelés után hozzátette: Sajnos, a háború végén nagyon kiábrándultam belőlük. Zsófia eltolta a tányért, s megkönnyebbülten cigarettára gyújtott. Angol megszállást várt? Természetesen Melyik értelmiségi nem? Talán csak a papság. Én úgy mondanám: minden katolikus. És úgy jobb lett volna? Az esperes letörölte szája környékéről az ételek nyomát, a szalvétát ledobta, és székestől eltolta magát az asztaltól. Piró! A lengőajtóban megjelent a házvezetőnő a kávéval. Vigye innen ezt a sok ételt, látni se bírom! Az asszony nagy fatálcára szedte az asztalt, s közben fölfedezte a fehér ingen rikító sárga foltot. Kifakadt, otthonos, összeszokott zsörtölődéssel. Tizenhat éve könyörgök, hogy a szalvétát kösse a nyakába! Ha már leeszi magát, mint egy kisgyerek. No, no, Piróka dünnyögte restelkedve az öreg, a tojásfolt kijön. Kijön, kijön! Akkor parancsoljon rá, hogy menjen ki! Kijön, ha kimosom s lúdtalpasan elcsoszogott a konyha felé. A pap cukrot tett a kávéjába, s elgondolkodva kavargatta. Hogy jobb lett volna-e? Nézze! Egy pap föltétlen engedelmességgel tartozik az egyháznak. De engem az élet, úgy is mondhatom, a történelem megtanított arra, hogy ez nem olyan egyszerű. Mert mi az egyház? A vatikáni zsinat? A bíborosi körlevél? A püspöki kar? Az egyházba beletartoznak a hívek is, ugye? Én egész életemben falusi pap voltam, tehát az én hiveim a falusi parasztok, úgy is mondhatnám: a nép. A nép a háború végén ugyanúgy az angolokat várta, mint én vagy fordítsuk meg, ha akarja: én ugyanúgy gondolkodtam és éreztem, mint a nép. Akkor még szó sem volt felszabadulásról. Maguk a felszabadítók sem tartották magukat felszabadítónak Elmosolyodott. Van egy kis dokumentumgyűjteményem, majd egyszer megmutatom, ha érdekli. Nos, egy buzgó tanító tavaly kiállítást akart rendezni a felszabadulás eseményeiből. Megdöbbenve vette tudomásul, hogy minden negyvenötös parancs, felszólítás, rendelet, plakát így van aláírva: Ivanov, a megszálló hadsereg parancsnoka Nos, ha a népnek most így jobb, ahogy van, akkor nekem is így a jobb. A népnek így a jobb mondta meggyőződéssel Zsófia.

7 Ilyen jól tudja? kételkedett a pap. A szüleim téesz-parasztok felelte Zsófia. Anyám azt szokta mondani: kár, hogy nem negyven évvel ezelőtt kezdődött ez a mostani világ. Az esperes fölhajtotta a kihűlt kávét. Vétek ilyen szép napon politizálni! Mikor akarja elvinni az oltárképet? Ugyanis a téesztől előre meg kell rendelni a fuvart. Nem viszem el mondta Zsófia. Megcsinálom itt. Itt? csodálkozott a pap. Mindent magammal hoztam, ami szükséges. Én azt hittem kezdte az esperes bátortalanul, egy műterem mégis Nyáron egy templom is kitűnő műterem mondta a nő. Pedig nem tudtam, hogy uszoda is van a faluban Egy kollégám a Balaton-parton kibérelt egy kápolnát. Ott lakik, fest, kiállítást rendez, vendégeket fogad. Nyugtalanul elnyomta cigarettáját, s nyomban másikra gyújtott. Maga elé meredt. A pap csak most vette észre, milyen keserű, sápadtszürke, meggyötört a nő arca. S a szeme! Homályos, mintha eltörtek volna benne egy pálinkásüveget. Esperes úr mondta visszafojtott keserűséggel, hónapok óta nem bírok aludni! Már gyűlölöm a lakásomat! Két éve kaptam, műterem, saját fürdőszoba, minden este örültem, hogy hazamehetek. Úgy rendeztem be, ahogy a fecske rakja a fészkét, szalmaszálanként. Ide egy polc, oda egy állólámpa, kis szőnyeg az ágy elé Most meg irtózom tőle Észrevette az öreg férfi zavarát, elrestellte kitárulkozását, s csak gondolatban tette hozzá: Most meg csak akkor vetődöm haza, ha már az utolsó kocsmát is bezárták Budapesten. A pap lesütött szemmel, óvatosan kérdezte: De ugye, nem a kápolnában óhajt lakni? Jaj, dehogy! Ha segítene egy jó szobát találni, esperes úr! Kijárhatnék Püspökmonostorról, de nincs pénzem szállodára. A pap habozott. Itt elférne, a káplán szobája üres, szívesen is látnám De attól félek, a hívek nem vennék jó néven. És Piróka? gondolta Zsófia, s átmenet nélkül, pajzánul az öreg férfira nevetett. Ilyen jó véleményük van az esperes úrról? Az öregember húsos arcán két vörös folt jelent meg, s hirtelen az abroszt kezdte bámulni. Zsófia elámult: jó isten, ez az öreg férfi még úgy tud pirulni, mint egy szűzlány? S milyen megható, hogy palástolni akarván zavarát, egyre terjed rajta a vörösség. Nézzük csak, nézzük csak motyogta lesütött szemmel, hogy időt nyerjen. Nagy sokára szólalt meg: Ágnes néni! Linkai Pálék házát a falu túlsó szélén találta meg. Legalább ötven holdjuk volt becsülte föl, amikor kocsiját a hídon hagyva, belépett a hatalmas udvarra. Körben még mindig álltak a masszív, fölöslegessé vált gazdasági épületek, mert a kopár udvart csak tyúkok, csirkék, kacsák serege birtokolta. Közepén szivattyús kút, amely a maga idejében forradalmi újítás lehetett. Az udvar szőlővel beültetett kertben folytatódott.

8 A téglalap alapú ház verandáján Ágnes néni szívesen, szinte örömmel fogadta a templomfestőnőt. Hamar tisztázták, hogy itt ellakhat bármeddig csak a lakbérről nem akart hallani. Zsófia hagyta lesz még erre idő. Az öregasszony, akinek testi és szellemi fürgesége meghazudtolta nyolcvan évét, büszkén nyitogatta előtte a három szoba ajtaját, amelyek a harmincas évek főjegyzői meg kántortanítói lakását utánzó kombinált bútorokkal voltak berendezve. De a pohárszékben porcelán s a sárgára lakkozott padlón perzsaszőnyeg is akadt. Ágnes néninek pergett a nyelve: Innen az apósomék haltak ki tíz évvel ezelőtt, ebben a kettőben pedig valamikor nagy volt a vendégjárás. Ha most annyi borom lenne a pincében, amennyit a drága esperes úr megivott nálam, igaz, akkor még nem volt esperes, csak egy jókedélyü falusi pap De jártak ide igazi urak is, ugye, bíró volt az uram, választások előtt mindig levizitelt nálunk a képviselő úr, a Pálffyak birtoka itt volt a közelben Pálfán, mindig ők voltak a képviselők, járt itt gróf Pálffy István, aztán az öccse, a Fidél, akit negyvenöt után fölakasztottak Megfelel? de annyira aggály nélkül kérdezte, hogy Zsófia nem mert nemet vagy talánt mondani. Az asztal kerek, csipketerítő rajta, azon porcelán hamutartó, dísznek, csikk alig fér bele, aztán egy nagy porcelán váza, egy díszes gyertyatartó (templomi?), továbbá egy porcelán fedelű, ezüstkapcsos imakönyv szegény apáca húgomé volt, évtizedek óta mozdítatlan együttesben. Hogyan fog ezen rajzolni, szerkeszteni, vázlatokat készíteni, esetleg levelet írni? Mire munkaképessé rámolja az asztalt, lehet, hogy elmegy a munkakedve. A fal mellett kanapé, fekvőhelynek keskeny, kényelmetlen, és nincs mellette éjjeliszekrény, olvasólámpa. A kombinált szekrénysorban nem szokott lenni akasztós rekesz. A sarokban tükrösszekrény sok fiókkal, ott talán elférnek cipői meg könyvei. Nem baj, majd valahogy átrendezi, magához idomítja a Pálffy grófokat látott szobát. Ágnes néni benyitott a negyedik szobába, amelyben két ágy állt egy Ghirlandaio Szűz Mária-olajnyomat alatt, s az egyik ágyban, hófehér huzatban egy hófehér hajú, hófehér bajuszú, frissen borotvált, kifejezéstelen arcú férfi feküdt. Az uram. Zsófia megtorpant az ajtóban, s riadtan bámult befelé. Ágnes néni az ágy alól előkapott egy Komfort szagtalanítót, gyorsan befelhözte vele a szobát, és suttogva folytatta: Öt éve fekszik. Elesett a fürdőkádban, s megbénult a gerincében valami ideg. Nem fáj semmije, csak mozogni meg beszélni nem bír Az esperes úr szerint a középkorban úgy hívták ezt a betegséget: inaszakadt. Visszadugta a légfrissítő palackot az éjjeliedény mellé, s a beteg fölé hajolt: Pali? Kérsz limonádét? Az öregember arca mozdulatlan maradt, csak a bal szemével hunyorított, hogy nem. Zsófia irtózva nézte azt hitte, csak a bibliában léteznek inaszakadtak. Ágnes néni feléje fordult: Látja, ért mindent. Talán még a televíziót is érti Legalábbis nem zavarja. Az ággyal pontosan szemközt állt a nagyképernyős készülék. Én minden este nézem. Mi szórakozása van már egy vénasszonynak? Csak beszélni nem beszél. Öt éve.

9 Ágnes néni panasz nélkül, nem önmagát, hanem az urát szánva mondta ezt, Zsófia fülében mégis úgy hangzott, mint egy segélykiáltás. Ezt a napját arra szánta, hogy kipakoljon, berendezkedjen. Az öreg parasztasszony megértőbbnek bizonyult, mintsem gondolta. Kis szekrény került az ágy fejéhez, éjjelilámpa a falra, akasztó a ruháinak. Csak a gömbölyű asztal maradt a csipketerítővei, mert a ház két szögletes asztala, a konyhai és a verandai ezen a kacsák répalevelét vágták elcsúfította volna a szobát. Ágnes néni készségesen segített neki, ágyneműt adott, pompás ebédet, feketekávét, fürdőszoba-használatot viszonzásul meg kellett hallgatnia. Zsófia akkor is végighallgatja az öregasszonyt, ha nem kap tőle semmit, annyira tehetetlenné tette a szánalom; folyton maga előtt látta az inaszakadt férfit, akit öt éve gondoz, mosdat, pelenkáz egy nyolcvanéves öregasszony, aki már maga is gondozásra szorulna. Hogy mer ő szenvedni ilyen sorsok mellett? Megtudta, hogy Ágnes néninek sohasem volt gyereke. Hogy melyikünk hibájából, Zsófika, már megbocsásson, az unokám lehetne, sohase derült ki, mert ugye, akkor még nem értettek ehhez az orvosok. Hiába imádkoztam a Jóistenhez, nem segített rajtunk, ő jobban tudja, miért. Volt egy húgom, annak nyolc gyereke született három holdra, először a harmadik gyereket, egy kislányt kértem tőlük örökbe. Nem szívesen adták, de hát a nagy vagyon meggyőzte őket, a kislány kis motyójával idekerült. Nem volt annak csak egy rongyos bugyikája. A következő hetivásáron felöltöztettem; cipő, kiscsizma, nyúlszőr bunda ötéves volt és olyan kis növésű, aranyos, formás, az uram azt mondta: ki lehetne tűzni brossnak, mégse tudott nálunk megszokni, éjjel-nappal sírt, egy hét múlva vissza kellett adnom, nem birtam nézni a szenvedését. A húgom hetedik gyereke megint ilyen formás, ügyes kislány volt, azt is örökbe kértem ugyanúgy jártam vele, mint a nővérével. Lehet, hogy bennünk volt a hiba? Vagy az Úristen rendelte másképp? Próbálkoztunk aztán mi mindenféle rokon gyerekkel, még egy fiatal szolgalegénnyel is akinek persze kikötöttük, hogy csak akkor nősülhet meg és csak azt a lányt veheti el, akit mi akarunk, hát tizennyolc éves korában nem itt hagyott bennünket? Elvette a falu legszegényebb lányát Később beletörődtünk, hogy saját nevünkre íratott gyerekünk nem lesz, de nem féltünk a jövőtől; ekkora vagyonért bárki eltart bennünket öregségünkre Aztán negyvenötben megváltozott a helyzet, a fiatalok elmentek gyárba, egyetemre, rendőrnek, katonatisztnek, már nem vonzotta őket a föld Később, amikor bekényszerítettek a termelőszövetkezetbe, végképp elromlott minden. Nem maradt semmink, csak a ház meg a kert. Ha szegény volna a nép, még azért is kapkodnának, de mindenki új házat akar, saját portát Szegény húgom, a nyolcgyerekes, sorra lakja a gyerekeit, mert sehol sem tűrik egy-két hónapnál tovább. Pedig a saját gyerekei! Mit várhatok én? Ha meghalunk, majd tolonganak az örökösök, marakodnak majd, de két ronccsal nem kell senkinek Van még egy rokon gyerek, az idén végez az egyetemen, az mintha hajlana rá. Meglátjuk Estére kelve Zsófia szétmállott koporsónak érezte magát, visszautasította a televíziónézést, a Trabantból titokban a szobájába vitt egy üveg örmény konyakot, de már egy decispohárnyitól elnehezedett a feje. A nyitott ablakon fűszeres, hűs növényszag hullámzott be a kertből. Levetkőzött, a ropogós takaró alá bújt, az éjjelilámpára sem volt szüksége. Végre el is tudott aludni.

10 Zsófia a kápolnában rendezte be műtermét. A templomfestőnek mindig akadt bámészkodója. A munka első napján Ágnes nénivel a termelőszövetkezeti irodában kértek segítséget. A sápadt, komor arcú nő, aki körül vibrált a levegő, talán valami kielégületlenségtől, olyan izgatóan hatott a falusi férfiakra, akik naptól leégett, húsos asszonyokhoz voltak szokva, hogy maga a vezérkar ajánlkozott segítségül. Létrákkal, bakokkal, kötelekkel, kalapácsokkal, franciakulcsokkal fölszerelve vonultak a kápolnába, félnapi munkával leszerelték az oltárképet, amelyről akkor derült ki, mennyivel nagyobb, mint amekkorának látszott, amikor a négy bakra fektették a padsorok előtt. Zsófia sörrel kínálta őket, amelyet a szenteltvíztartó sós vízében tartott hidegen. A Trabant csomagtartójából segítettek berámolni a templomfestő szerszámait, festékesdobozait, fényképezőgépét, rejtélyes ládikáit, munkaruháját a szivárvány minden színében játszó farmernadrág olyan kemény a beleszáradt festéktől, hogy magától megáll a padlón, a kápolnát is eltolják, ha az idegen nő úgy kívánja. Vonakodva távoztak el, s azután mindennap benéztek, nincs-e a templomfestőnek valamire szüksége. De benéztek mások is: az esperes, a kastélyiskolából a tanárok, a gyerekek miatta késtek el az óráról, ismeretlen öregasszonyok baktattak be egy Miatyánkot el mormogni, és a téesz-irodán megismert egyik férfi, akiről Zsófia hamarosan megtudta, hogy az elnök milyen ügyesen tudjuk a mondatainkba szőni, mosolygott magában; amióta elnök vagyok, most látom először a templom belsejét naponta kétszer fölajánlotta a gazdaság szolgálatait, lakatos-, asztalos-, kovácsmunkát, teherautót, kőműveseket. Ötven körüli, magas, erős férfi volt, aki nem puhult, nem testesedett el a fizikai munka hiányától, borotvált arcán, melegbarna szemében valami szomorúság lappangott. Zsófia szívesen beszélgetett vele, és fontos dolgokat tudott meg tőle. Azért nem értem a plébános urat morfondírozott egy ízben, ben a falu összeadta egy új templomnak az árát. Egymással versenyeztek a parasztok, ki ad többet. Az apám húszholdas gazda volt, 1600 forintot adott. Örök riválisa, egy Barta István nevű paraszt erre 1602 forintot jegyzett. És a plébános úr rábeszélte az embereket, hogy templom helyett építsenek kultúrházat. Az fel is épült. Ma is működik. Szombat-vasárnap mozielőadás is van, ha szeret moziba járni De hogy éppen a pap beszélje le az embereket Egy másik alkalommal elmélázva mesélte: Gyermekkoromban hallottam nagyanyámtól, hogy a püspökvárat és a pannonhalmi székesegyházat alagút köti össze, éppen a mi falunkon keresztül, mert abban az időben a Szemerédyek nagy törökverő hősök voltak. Lehet benne valami Amikor aknát ástam a kútmotornak, három méter mélységben hirtelen kilyukadt a gödör oldala. Lejjebb ástam, hát egy fél méter magas alagút bukkant elő. Gyertyát gyújtottam, s bemásztam az alagútba. Körülbelül három métert haladhattam benne, amikor elaludt a gyertya nyilván valami mérges gáztól. Kihátráltam, s mert sürgős volt a kútmotor, becementeztük az egész gödröt, az alagút nyílását is, gondolván, hogy egyszer majd utánanézek, mi is lehetett ez, s hova vezethet Persze, azóta se került rá sor. Pedig a gyerekeim minden nyáron unszolnak, hogy ássuk ki az alagutat, megtaláljuk a kincseket. Milyen kincseket? kérdezte Zsófia szórakozottan, miközben óvatosan vakargatta Szent Kristóf fölhólyagosodott, lepattogzott szemét. A háború alatt elásták a Püspökvár és a székesegyház kincseit, állítólag azóta se kerültek elő. Lehet, hogy a németek vagy az oroszok megtalálták s elvitték, mint a szent koronát, ami azóta is

11 Amerikában volt, most hozták haza, láttam a televízióban, de lehet, hogy még mindig elásva lappang valahol Az ötvenes években a mi papunkat is zaklatták az ávósok Maga honnan tudja ezt? kérdezte Zsófia. Falun mindenki tud mindent legyintett a férfi. Még többet is, mint ami igaz Ágnes néni húga, miután megszűntek az apácarendek, a plébános úrnál volt házvezetőnő. Ő elmondta a nénjének, Ágnes néni meg a falunak Megtudta az elnöktől, akiért nemegyszer a traktorosok brigádvezetője nézett be a kápolnába, hogy aztán ő is ott ragadjon, hogy Linkaiék adtak legtöbbet a templom építésére, háromezer forintot, de amikor kiderült, hogy kultúrház épül belőle, felét visszavették, mert Ágnes néni szentes család sarja, fiatalkorában gyalog elzarándokolt Mária Zellbe, a környékbeli zarándokhelyekre: Csatkára, Szentkútra, Fehérvárra pedig szinte minden évben, hogy a Szűzanya segítsen rajta, áldja meg gyerekekkel Megtudta, hogy Piróka a legöregebb püspökvári kanonoktól, annak halála után került ide Megtudta, hogy három kocsma van a faluban, két eszpresszó és egyetlen húsbolt Megtudta, hogyha szereti a sört gyengéd pillantás a szenteltvíztartó-hűtőbe, mert az elnök is kedveli, ajánlatos hét közepén beszerezni, mert szombatvasárnap szinte sohase kapható Megtudta, hogy továbbá megtudta, hogy S megtudta Zsófia, hogy sűrűbb, mozgalmasabb, elevenebb, érdekesebb közegbe került, mint az a beszűkült, megmerevedett állapot, amiben hónapok óta él ha életnek lehet nevezni az óriáskígyó hipnotizálta kisnyúl megadó szűkölését, és megtudta, hogy a legutóbbi téeszelnök-válság óta ő a legnagyobb szenzáció a faluban. Mindennap addig dolgozott, ameddig látott. Akkor benzinnel ledörzsölte kezeit, kibújt szivárványszínű nadrágjából, beöltözött pesti művésznőnek, s a kápolna súlyos kulcsát lóbálva bandukolt hazafelé. Szerette ezt a hosszú gyalogutat, a meleg por-, virág- és szénaszagú alkonyati falun keresztül, ahol a téren gyerekek futballozlak, asszonyok trécseltek tejeskannával a kezükben, férfiak bicikliztek haza a mezőről, s az útba eső kocsmánál a többi kerékpárra döntötték a magukét, hogy zárórakor nagy nehezen szétválogassák; öregasszonyok locsolták és söpörték a cementezett járdát, s az országúton az autók megálltak és behúzódtak az árokpartra, hogy utat engedjenek a csordának. Két kocsma és egy presszó mellett vezetett az útja Ágnes nénihez megállta, hogy a kocsmákba ne nézzen be. De a Rozmaring nevű presszónál, amit csak Önitatónak neveztek, felőrlődött ellenállása, s lehajtott egy vagy két féldecit, hogy Linkaiék házának légkörét, legalábbis így indokolta magának, el bírja viselni. Nem mindig talált üres asztalt, de ilyenkor felugrott két-három férfi, akiket valószínűleg ismert a templomból, különben nem merték volna aranyos festőnőnek, kedves művésznőnek szólítani, s az asztalukhoz invitálták, kínálva a maguk söréből, borából. Udvariasan elhárította, s inkább a zsúfolt pultnál, ahol soron kívül kiszolgálta a szakállas pincérfiú, hajtotta föl italát. Ágnes néni konyhájában étvágytalanul evett egy-két falatot; az öregasszony még mindig nem nyilatkozott, mennyit kér vagy mennyit fogad el a teljes ellátásért, meghallgatta Ágnes néni beszámolóját a nap jelentéktelen eseményeiről: kinyűtte az elszáradt borsószárat, a boltban nem kapott citromot, miből készít a betegnek limonádét?, a gázpalackot a szomszédban lakó vénlány tolta haza a telepről holott Zsófiát csak az érdekelte, kapott-e levelet? Két mondat közt könnyelműen tartott szünetnél gyorsan elbúcsúzott, s bemenekült a szobájába. Néha szívesen

12 megnézte volna a televíziót, de háta mögött a béna, kifejezéstelen tekintetű inaszakadttal majdnem hideglelést kapott. A csipketerítőn két napilap várta, az országos és a megyei, néha egy képeslap külföldről, valamelyik úton levő barátnőjétől a levél soha. Ettől egész napi fegyelme úgy löttyedt össze, mint egy kiszúrt gumicsónak, és süllyedni kezdett lefelé, önmaga alá. Pánik fogta el a négy faltól, az egyedülléttől, menekülni szeretett volna, elfeledkezni arról, aki megalázza és mégis vágyakozással tölti el, s ez megsokszorozza a megaláztatás kínját Pedig hát mit várt attól a levéltől? Hogy visszahívja Budapestre, ahonnan elmenekült? És ha visszahívja, visszamegy? Akkor a menekülés is elhibázott lépés volt Odahaza ilyenkor nyakába vette a várost, céltalanul gyalogolt a körutakon; a sugárutakon, egy konyakra, nem többre, betért minden útba eső vendéglőbe, kocsmába, eszpresszóba, talponállóba, válogatás nélkül, míg elkortyolta, tekintetével végigpásztázta a termet, hátha megérinti egy arc, akivel kedve volna beszélgetni vagy esetleg új alapokra fektetni az életét De nem volt arca az embereknek hova lettek az arcok? A lélek miféle tektonikus mozgása temette be az arcokat? Szeretett volna visszamenni a presszóba, üldögélni a zsivajban, emberszagban, pálinkabűzben, míg el nem kábul és hátha van ott egy arc is, de belátta, hogy nem teheti meg. Ő itt nem az éjszaka egy névtelen boldogtalanja, mint Pesten hanem a templomfestő, az esperes úr megbízottja. A Trabant csomagtartójából becsempészte a második üveg örmény konyakot nem merte az éjjeliszekrényben tárolni, fölhajtotta a csipketerítőt, papírt fektetett maga elé, s levelet kezdett írni. Ahogy fogyott a konyak, úgy lett a levél egyre zavarosabb, az írás egyre kuszább. Éjfélkor bekapcsolta a rádiót, s míg hallgatta a híreket, összegyűrte a sok bemocskolt papírt, s elégette a hamutartóban. Egy öregember életében lassacskán minden szertartássá válik. Piróka a dolgozószoba legkényelmesebb karosszékét a televízió elé gördítette, melléje emelt az ablak elől egy kovácsoltvas virágtartót, a virágtartóra egy-egy tálkába korai cseresznyét és sajtos-sós aprósüteményt készített, bekapcsolta a televíziót, meggyújtott egy falikart, s míg az esperes elhelyezkedett, gyorsan megágyazott a keskeny heverőn. Egy íróasztal volt még a tágas szobában, tabernákulum, bárszekrény, a szabad falfelületeket könyvespolcok takarták, tetejükön gondosan összeválogatott parasztköcsög-gyűjtemény. A két ablak között a falon fából faragott primitív feszület, alatta imazsámoly. Az esperes figyelmesen bámulta a híradót, a Sínai-félszigeten dúló harcokat, a földrengést, az árvizet, a repülőgép-szerencsétlenséget s a többi szörnyűséget, amit az újság és a televízió az összezsugorodott földgolyóról a népek reggelije és vacsorája mellé tálal, s miközben megrendítette az áldozatok sorsa, mélyen bent meghitt örömet érzett, hogy mindezt innen a karosszék biztonságából figyelheti. Észre sem vette, amikor lenyomták a kilincset, és Zsófia lépett a szobába. Óvatosan megállt a pap háta mögött, s amikor az időjárásjelentés is elhangzott, megérintette a vállát. Nem haragszik, esperes úr? Behoztam a kápolna kulcsát, s gondoltam

13 Noha a televízióban a Delta című műsor következett, sok érdekes újdonságot ígérve a tudományok területéről, a pap mégis örült a látogatónak. Eloltotta a televíziót, és leültette Zsófiát. Mivel kínálhatom meg? Vacsorázott már? Nemigen szoktam Piróka! kiáltotta a pap, s hogy a házvezetőnő bedugta kócos fejét az ajtón: Adjon enni a művésznőnek! Inkább innék, ha van mondta Zsófia, és szerényen mosolygott hozzá, hogy ellensúlyozza pimaszságát. Az esperes észrevette már a szenteltvíztartóban hűlő sörösüvegeket. Tanácstalan volt: szóvá tegye-e? Örmény konyak, grúz konyak, francia konyak Zsófia elismerően csettintett. Ez igen! Néha reprezentálnom kell mentegetőzött a pap. Püspöki titkár, a kancellária számvevője, régi iskolatárs Pannonhalmáról Talán francia konyak Piróka a bárszekrényből elővett egy megkezdetlen palackot és egy kicsi poharat. Az íróasztal szélén töltött Zsófia poharába, mellette hagyta a palackot, és kicsoszogott. Az esperes úr? Én nem élek vele. Egészségére. A nő ivott egy kortyot, s elismerően nézett körül. Milyen szép itt! Minden tárgy csak úgy sugározza a nyugalmat. A harmóniát. Magánál nem? Zsófia arcán keserű grimasz jelent meg. Budapest legmagasabb lakóházának a tetején lakom. A 19. emeleten. Gyönyörű műtermem van, hatalmas erkéllyel. Talán Ceglédig is ellátni róla A télen még lesöpörtem a havat. Azóta nem merek kimenni az erkélyemre félek, hogy leugrom. Az esperes megindult érdeklődéssel nézte. Szép, fiatal, tehetséges, az ember azt hinné, boldog is. Tehetséges?! húzta a szót Zsófia. Én nem láttam még a munkáit, de ha magát ajánlotta a Képzőművészeti Alap Szabad? Zsófia megitta a konyakot, s rögtön töltött magának. Sokszor megkérdezték már tőlem, hogyan lesz valaki restaurátor. Őszinte leszek, esperes úr: úgy, hogy festőnek nem elég tehetséges. És maga szenved ettől? kérdezte részvéttel a pap. Én annyi mindentől szenvedek, esperes úr! Zsófia újra töltött magának, belekortyolt. Látszott, hogy beszélni akar; mióta itt van a faluban, még nem beszélt senkinek, csak neki beszéltek szakadatlanul. Ivott, hogy megszabaduljon a természetes gátlástól, amely idegenek jelenlétében fegyelmezetté és zárkózottá tette. A pap megindultan figyelte. Annyi mélyről felszakadt gyónást hallott már A lakásomtól nem messze, a sarkon van egy italbolt. Olyan igazi, belevaló, osztályon aluli vendéglátóipari egység. Csak azért merek bemenni, mert már ismer a személyzet, s tudom, hogy

14 alkalomadtán megvéd. Az URH minden este menetrendszerűen megjelenik, szétválasztja a verekedőket, kiemeli a gyanús elemeket. Ott szoktam találkozni egy öregasszonnyal. Rémségesen öreg. Ősz csimbókok a fején, pipaszárlábán befűzetlen férficipő. Az arca no nem, ilyet még Bosch sem képzelt el legrémesebb álmában sem! Összeszedi a mocskos poharakat, ezért löknek neki fél deci kevertet. Meg egy pakli Munkást Néha szeretnék cserélni vele. Miért? Mert fél deci kevert után pünkösdnek látja az életet A tizedik kevert után pedig elvágódik a szenespincében, ahol a vacka van, és tizenkét órát alszik egyhuzamban Van egy teakeverék álmatlanság ellen mondta meggyőződés nélkül a pap. Zsófia legyintett. Mindent kipróbáltam már, esperes úr! Az anyám is kuruzsló, neki is van teakeveréke Volt úgy, hogy reggel nyolckor nyakamba vettem a várost, és este tízig gyalogoltam. Megtettem harminc-negyven kilométert hogy kifárasszam magam, és hogy ne legyek otthon. Ne találjanak meg telefonon Kezem-lábam remegett a fáradtságtól, amikor fürdés nélkül ágyba zuhantam, és félóra múlva olyan éber voltam, kiélezett, meghámozott, hogy reggelig az ősmagyarok hetes számrendszerét gyakoroltam hogy ne gondolhassak semmire. Elhallgatott. Szép, erős keze ernyedten hevert az asztalon. Az esperes gyengéden megérintette meleg, párnás kezével ezt a hervadt kezet. Vallásos, gyermekem? Nem, esperes úr. Csak erkölcsös vagyok. Akkor nem tudom magának az ima és a gyónás vigaszát kínálni. Vallástalan se vagyok helyesbített Zsófia. Nincs dolgom istennel. Schopenhauerrel vallom: Ha volnának istenek, hogyan viselném el, hogy én nem vagyok az? A pap szelíden kijavította: Nietzsche. Igen, Nietzsche Zsófia gépiesen helyesbített, aztán meglepődve, örömmel kapta tekintetét az esperesre. Ez a falusi pap még müvelt is? Nemcsak aranyos, lomha, az ingét leevő öregember? Ettől megmagyarázhatatlan hála töltötte el. Drága esperes úr, valóban én emlékszem rosszul. Valóban Nietzsche! Köszönöm, köszönöm. Fölállt. Ne haragudjék, hogy Az esperes is fölemelkedett. Ugyan, Zsófia Bármikor Boldogan Zsófia a konyakosüvegre mutatott. Elvihetem? Nem akarok bemenni a kocsmába! Az esperes kissé meghökkent, de látva, hogy a nőben mintha fölengedett volna a szorongás, bólintott. Említette, hogy a templomkulcsot Holnap nem jön? Nem, esperes úr. Bemegyek a püspöki levéltárba, utána akarok nézni valaminek Kifelé indult, kezében a konyakosüveggel. Aztán meg a munícióm is elfogyott

15 Néhány nap múlva egy szikrázó délelőttön az esperes rózsát metszett a kertben. Az elhervadt szálakat egy nagy, vesszőből font kosárba dobálta, amit Piróka tartott a kezében, követve az esperes mozgását. A pap szeretett kertészkedni, de hajolni, a fülest maga után húzni a földön már nehezére esett. Lehet, Piróka, hogy magának van igaza morfondírozott félhangosan. A virág luxus, és a luxus haszontalan dolog. Különösen egy pap életében. Igen ám, de a haszontalan dolgok nélkülözhetetlenek. Haszontalan dolgok nélkül nem érdemes élni. Piróka a kapualjban észrevette a rövidnadrágos postáskislányt, az ösvényre tette a kosarat, s elébe ment. Az esperes dünnyögött tovább: Nézze meg ezt a virágot! Valóságos csoda Egyszer egy parányi mustármag belehullott a földbe, és terebélyes fává nőtt. Mitől? A titkát még senki se fejtette meg. Az az Úristené! Egy hervadt, lenyesett szálat a fülesbe akart dobni, s észrevette, hogy egyedül van. Egy darab retek húsz forintba kerül? De ha már itt ez a nagy udvar, hagyjam parlagon? Amit az Isten adott, annak bűn kárba vesznie! Igaz, a dudva is a Te teremtményed. A csalán is Milyen finom a csalánleves! A zeller! Ha én vegyész volnék, zellerből csinálnék kölnivizet. Nagyot nyelt, s a ház felé pislantott. Vajon mi lesz az ebéd? A küszöbről Piróka kiabált egy csomó levéllel, újsággal a kezében. Esperes úr! Gyászjelentés! A pap sóhajtott, és a metszőkést a fülesbe dobta. Nem is tudom, mi a borzasztóbb: minden barátunkat túlélni, vagy előbb meghalni, mint ők. Kelletlenül hagyta ott a jóízű elfoglaltságot, átvette a postát, s eltűnt a szobájában. Többé nem is került elő. Piróka egy idő múlva gyanakodott, de nem jutott eszébe semmi ürügy, amivel zavarhatná. Végre háromnegyed kettőkor, amikor elkészült az ebéd, bekopogott, s bár nem kapott választ, óvatosan benyitott az ajtón. Tálalhatok, esperes úr? Az öreg pap az ajtónak háttal, az imazsámolyon térdelt, arcát két nagy tenyerébe temetve. Meg se moccant a hangra, talán nem is érzékelte, félhangosan mintha ez a nyögés szakadna ki belőle: Jaj, Istenem! Az íróasztalon kiterítve a gyászjelentés. A házvezetőnő picit tétovázik, aztán vászon kismamacipőjében az íróasztalhoz lopakodik, s anélkül, hogy a kezébe venné, végigfutja a gyászjelentést: Csak egy mértéke volt: az a tökéletesség, amit ő tett fel magának, és alább nem adta. Isten akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy Balogh Rafael, volt ferencrendi szerzetes, rövid szenvedés után, június 28-án, 76 éves korában befejezte őszinte, tiszta földi életét, s immár utasa lett a titokzatos tengernek, melyről egész élete vallott. Gyászolják Balogh Tamás, unokaöccse és családja. Hozzám jut el minden ember, akit az Atya nekem szán. (Ján. 6.37) A házvezetőnő tűnődő pillantást vetett a térdeplő pap beroskadt hátára. Ki ez a Balogh Rafael?

16 S lábujjhegyen visszalopakodott a konyhába, s egyedül nekilátott az ebédnek; ha már az esperes úr állottán fogja enni, a friss ízek ne vesszenek kárba. De a pap felmelegítve se fogyasztotta el az ebédet. Visszautasította az uzsonnát, s a rimánkodó házvezetőnőt, aki egyre jobban aggódott, szinte erélyesen küldte ki a szobájából: Hagyjon békén, Piró! Nagyon kérem, hagyjon most békén! De miért veszi úgy a lelkére? makacskodott a házvezetőnő. Kibontottam egy spanyol rákkonzervet. Azt szereti Sose járt nálunk egy Rafael nevű atya! Én mindenkire emlékszem, aki itt tizenhat év alatt megfordult. Arra se emlékszem, hogy az esperes úr elutazott volna hozzá Hát akkor kije volt? Mit tudja azt maga! Hagyjon magamra, jó? Behozhatom a rákkonzervet? Ma böjtölök És reggel hétkor kérem a teát. Piróka értette, hogy az esperes úr ma este senki számára sem elérhető. Megágyazott, az ágy mellé készített egy üveg szódát, egy poharat, egy tiszta zsebkendőt, s magára hagyta gazdáját. Pirókának nem volt magánélete a saját szobáját csak alvásra használta. Napjai maradéktalanul fölemésztődtek az esperes szolgálatában. Amennyire rendben tartotta a parókiát, a kertet, a pap ruházatát, annyira nem törődött önmagával. Ágyát sose vetette be, ruháit sose rakta el, így aztán, ha vendéget fogadott, csak a konyhában ültethette le. A konyha régimódian tágas volt, padlója s a fala embermagasságig mosható vörös tégla. Körös-körül kirakva csillogó rézedényekkel ezeket a házvezetőnő tisztábban tartotta, mint a körmeit. A hatalmas rétesnyújtó-asztal fal felőli oldalán székek álltak Piróka ide ültette le a templomfestőnőt, s megkínálta a már úgyis kinyitott rákkonzervvel. Zsófiának csalódást okozott, hogy nem találkozhat az esperessel, kedvetlenül turkálta a méregdrága csemegét. A Püspökvár levéltárában ugyan nem talált semmi érdemlegeset, de ezt a keveset is jó lett volna öreg barátjával magában már annak érezte megtárgyalni. Piróka hosszú szárú szipkából cigarettázott, és gondterhelten újságolta: Nem láttam még ilyen megrendültnek. Mindig talált valami örömtelit, valami vigasztalót az életben. Egy szál virágban egy tányér zellerlevesben Egy kis hordó borban, amit a móri apát küldött Talán valami iskolatársa vélte Zsófia. Az apám is abban a korban van már, hogy kezdenek meghalni a barátai. Ilyenkor napokig búskomor: körüllövöldöz a halál Eltolta a kistányért. Nincs valami innivalójuk, Piróka? Nekünk? kérdezte önelégülten a házvezetőnő. Nálunk semmi nem mehet kárba. A rothadt gyümölcs sem. Egész nyáron meg ősszel pálinkát főzök. Zsófia elámult. Maga? Én. A pincében. Néha akkora szag van, hogy a vak finánc is idetalál. De, persze, az esperes urat békén hagyják. Mit kér, művésznő? Időrendben mondom: cseresnyepálinka, zölddiópálinka, vegyes rumos gyümölcs, szilvapálinka, törköly. És persze, bor. Talán cseresnyét tétovázott Zsófia.

17 A házvezetőnő kihozott a kamrából egy fehér literes üveget, oldalán papírból kivágott, kiszínezett piros cseresnye és zöld falevél. A pohárszékből keskeny, magas, alulról fölfelé vonalkázott poharat tett Zsófia elé. A vonalkák mellett felirat: for Ladies, for Gentlemen, for Shipmasters és a legfelső vonal mellett egy disznó rajza. A házvezetőnő lassan öntött a pohárkába, Zsófia csak a matrózoknál szólalt meg, hogy: köszönöm, elég. Maga nem iszik, Piróka? Soha! Ezeket az esperes úr se issza, vagy ha igen, nagyon nagy baj van. Zsófia belenyalt az italba. Pompás ez a pálinka, Piróka! Csakugyan maga főzte? A házvezetőnő arca fölragyogott a büszkeségtől. Ízlik? Vigyen egy üveggel. S kihozott a kamrából még egy üveg cseresnyét. A kripta kulcsát szerettem volna elkérni az esperes úrtól mondta Zsófia, poharából fölhajtva az italt. Én most nem merem zavarni az esperes urat. Az a jó, gondolta Zsófia, az öregúr lehet, hogy nem adná oda. Ki tudja, miért nem? A házvezetőnő aggódva is, sértődötten is folytatta: Mióta nála vagyok, most mondta negyedszer, hogy hagyjam magára. És az előző három milyen esetben történt? Összevesztek? Ha összeveszünk, el sem enged, míg ki nem pakol. Dehogy lehet akkor magára hagyni! Piróka eltűnődött. Hosszú, olcsó szipkájába cigarettát gyömöszölt, rágyújtott, s töprengve fújta ki a füstöt. Aztán mintha derengeni kezdett volna valami összefüggés. Két alkalommal szintén gyászjelentést kapott Az egyik ugyancsak barát volt, a másik egy kőművesmester Azokat sem ismertem, soha nem jártak itt De a harmadik alkalommal nem kapott gyászjelentést. Leveleket, újságokat, mint máskor Akkor nagyon odavolt Látja, művésznő, akkor ivott. Reggel egy üres pálinkásüveget találtam az íróasztalán. Zsófia újra töltött magának a jó szagú italból. Biztosan valami ifjúkori kapcsolatok. Minden embernek van valami titka, Piróka Magának is, ugye? A házvezetőnő annyira találva érezte magát, hogy Zsófia majdnem fölnevetett. Mi titka lehet egy Pirókának? A vőlegénye, aki karpaszományos segédjegyzö volt, elesett a háborúban, s mielőtt kivitték a frontra, a fiatal lány odaadta magát neki. Aztán egy nős ember szeretője lett, vagy egy kápláné Hirtelen elkomolyodott: tényleg, hogyan lesz valaki egy falusi pap házvezetőnője? Apáca volt ő is? Volt egy pap rokona, akinél elkezdte? Piróka összeszedte magát, mézes mosollyal visszakérdezte: Magának is, művésznő? Zsófia elkomorult. Nekem is, Piróka Pedig én úgy szeretnék élni, olyan egyszerűen, átlátszóan, hogy minden percemet az ifjúsági adásban sugározhatná a televízió. Gyorsan fölhajtotta az ital maradékát, az ajándék üveget a szatyrába erőltette, fölállt. Megkaphatom a kripta kulcsát? A házvezetőnő csodálkozva kérdezte: Holnap nem lesz jó? Ilyenkor már sötét van a kriptában.

18 Zsófia elmosolyodott. A kriptában nappal is sötét van, Piróka. A házvezetőnő meggyőzötten fölállt, s a folyosó végén, a bejárati ajtó mellett a falon függő kulcstartó szekrényhez csoszogott. A szekrényke dúsan faragott, főúri darab, tele van aggatva különféle nagyságú kulcsokkal. A kriptaajtó kulcsa közönséges szobakulcs. Zsófia tüzetesen megnézte a díszes szekrénykét. Szép bútoraik vannak, Piróka. Szépek mondta Piróka elégedetten. Állítólag a múlt században élt egy Szemerédy, Széchenyi barátja, aki beutazta egész Európát, és amikor hazajött, a bútorok egy részét kidobatta a kastélyból, és Bécsből hozatott helyettük. Ezek voltak azok. Kis lenézés csengett a hangjában. Az esperes úrnak két reverendája volt, amikor idekerült. Nagyon szegény falusi gyerek volt, ha a papok nem taníttatják, ma olyan paraszt, mint a többi Még ma sem tudja megkülönböztetni az ezüstöt a pakfongtól. És maga honnan tudja megkülönböztetni, Piróka? Esterházy herceg főkertésze volt az apám mondta önérzetesen a házvezetőnő, és becsukta Zsófia mögött az ajtót. Kinyitotta a kripta ajtaját, és erős zseblámpával világítva magának, lefelé indult a csigalépcsőn. Kinyújtott karjával méregette a folyosó szélességét, s elcsodálkozott: hogyan fértek el itt egy koporsóval? Nehéz, dohszagú levegő ütötte meg az orrát. A lépcső aljában megállt, s előbb a lámpa fénycsóvájával próbálta kitapogatni a termet. A kripta alaprajza ugyanolyan, mint a kápolnáé. A szentély alatti félkörben, homokkő talpazaton, egy életnagyságú Krisztus-szobor áll, a feltámadt Krisztus, jobbját az ég felé emelve, baljával a mellére festett, átdöfött, vérző szívre mutatva. Festett szobor, de a festék már erősen lepattogzott. Olyan meghatóan primitív, mintha egy részeges falusi kőfaragó munkája lenne. Az oszlopon erősen elmosódott felirat. Zsófia körbesétált a falak mentén. A kripta közepét üresen hagyták vajon miért? Méteres talapzaton hat kőkoporsót talált, a történelmi család legrégibb, legelőkelőbb halottjai. Izgatottan böngészte a bevésett neveket, évszámokat, de 1700-nál régebbit nem talált. A falakon márvány táblák, jelezve a falban nyugvók sírhelyét, de az évszámok egyre közeledtek a mához. Feltört, kirabolt vagy üres sírhelyet nem talált. A homokkő falon sem lelt semmi nyomot, amely arra utalt volna, hogy később temettek be valami nyílást. Nem hitte el a téesz-elnök meséjét a Püspökvárat Pannonhalmával összekötő alagútról, s mégis remélte, hogy valami nyomát találja a kriptában. Enyhe csalódást érzett mit félt ezen az esperes úr? Aztán egy márványtábla előtt mégis megtorpant frissen, fényesen csillogott rajta az aranybetűs felirat: Itt nyugszik Szemerédy Szemerédy Kálmánné báró Ágasváry Amália, Ezerkilencszáznegyvenhét ismételte elgondolkodva. Ezt félti az esperes úr? De vajon miért? Még egyszer végigpásztázta a termet, s akkor fölfedezett a mennyezeten egy téglalap alakú bevágást egy nagy márványlap körvonalait. Nincs odavakolva, ki lehet emelni a helyéről. Aha!