NANDO PARRADO és VINCE RAUSE CSODA AZ ANDOKBAN A GÉPÜK LEZUHANT, ÉS ÕK CSAK MAGUKRA SZÁMÍTHATTAK PARK KÖNYVKIADÓ

Átírás

1 NANDO PARRADO és VINCE RAUSE CSODA AZ ANDOKBAN A GÉPÜK LEZUHANT, ÉS ÕK CSAK MAGUKRA SZÁMÍTHATTAK PARK KÖNYVKIADÓ

2 A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Nando Parrado (with Vince Rause): Miracle in the Andes. 72 Days on the Mountain and My Long Trek Home. Random House/Three Rivers Press, 2006 Fordította Lukács Laura Minden jog fenntartva. A könyv vagy annak részlete semmilyen formában elektronikus, mechanikus úton vagy fénymásolatban sem közölhetõ a kiadó elõzetes írásbeli engedélye nélkül. Copyright 2006 by Nando Parrado Hungarian translation 2009 Lukács Laura Magyar kiadás 2010 Park Könyvkiadó, Budapest Felelõs szerkesztõ Szalay Marianne Szerkesztette Csontos Erika A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér Mûszaki szerkesztõ Szabados Erzsébet A borítót tervezte Gerhes Gábor A térképeket rajzolta Lieber Gábor

3 BEVEZETÕ Nem volt semmi, nem volt félelem vagy szomorúság, de még az idõ múlásának érzete, egy pislákoló gondolat vagy emlékkép sem: csak sûrû, fekete csönd. Aztán földerengett egy fényfolt, egyre közelebbrõl, mintha búvárként emelkednék lassan a felszín felé. Kínlódva eszméltem a félhomályos világra, álom és tudatosság mezsgyéjén. Hangokat hallottam, érzékeltem a mozgást magam körül, de a gondolataim zavarosak voltak, és csak elmosódott körvonalakat, sötét árnyképeket, fény- és árnytócsákat láttam. Végül az egyik árnyalak fölém hajolt. Nando, podes oírme? Hallasz engem? Magadnál vagy? Kábán rámeredtem: a látvány fokozatosan emberi arccá állt össze. Kócos, sötét hajtömeg, mélybarna szemek. Szeretet volt ebben a szempárban, mert aki nézett, ismert; de mellette valami más vad riadalom is bujkált benne. Gyerünk, Nando, ébredj már! Miért fázom ennyire? Miért hasogat így a fejem? Próbáltam kimondani, amit gondolok, de az ajkaim nem engedelmeskedtek, és az erõlködésben gyorsan kimerültem. Behunyt szemmel, ernyedten sodródtam vissza az árnyak közé. De hamarosan más hangok is megszólaltak, és amikor kinyitottam a szemem, már nem csak egy arc hajolt fölém. Eszméleténél van egyáltalán? Hall minket? Mondj valamit, Nando! Lezuhant a gépünk a hegyek közé. Érted, amit mondok? Nem értettem. De a hanghordozásból annyit azért felfogtam, hogy a közlés nagyon fontos. Hogy mit jelentenek a szavak, és mi közük hozzám, egyelõre titok maradt. Tompítva érzékeltem a valóságot, mintha álom foglya lennék, és mindhiába igyekeznék felébredni belõle. Órákig lebegtem ebben az állapotban, míg végre tisztulni kezdett a köd: körülnéztem. Mik lehetnek a fejem fölött sorakozó, puhán világító fényfoltok? Csak ekkor ismertem fel, hogy kerek repülõgépablakok, és én az utastér padlóján fekszem. A gép törzse az oldalára dõlt, úgyhogy hátam és fejem a jobb falnak támaszkodott, míg lábam kinyúlt a folyosó-

4 8 CSODA AZ ANDOKBAN ra. Az ülések java része hiányzott. Összegubancolódott kábelek, csövek meredeztek a sérült mennyezetbõl, és a szigetelés mocskos rongyként türemkedett elõ a roncsolt falak résein. Körülöttem mûanyagszilánkok, meggörbült fémdarabok borították a földet. Nappal volt. Ahogy megcsapott a fagyos levegõ, még kábult állapotomban is meglepett, milyen metszõ a hideg. Mindig melegben éltem, Uruguayban télen is enyhe az idõ. Igazi telet csak tizenhat évesen, cserediákként kóstoltam a michigani Saginaw-ban, ahová nem vittem magammal megfelelõ meleg holmit. Amikor beköszöntött a középnyugati tél, vékony tavaszi kabátomon könnyûszerrel hatolt át a metszõ szél, lábam jéggé dermedt a könnyû félcipõben. De olyan kegyetlenül fagyos légáramokat, amilyenek most söpörtek keresztül a géptörzsön, elképzelni sem tudtam. A csontig hatoló hideg savként marta a bõrömet. Minden porcikám sajgott tõle, és míg görcsösen vacogtam a jeges szorításban, örökkévalóságnak tûntek a pillanatok. A huzatos gép alján fekve nem lehetett fölmelegedni. De nem csak a hidegtõl szenvedtem: fejemben lüktetõ fájdalmat, nyers, dühödt dobogást éreztem, mintha koponyámból bezárt vadállat próbálna szabadulni. Óvatosan megtapogattam a fejem búbját. Alvadt vérdarabokat tapintottam a hajamban, jobb fülem fölött tenyérnyire pedig három nyílt seb alkotott tépett szélû háromszöget. Az alvadt vérréteg alatt törött csont éles széleit éreztem, a szivacsos felszín engedett ujjaim gyenge nyomásának. Émelyegve fogtam fel, hogy koponyám szilánkjait nyomom agyam burkához. Dörömbölt a szívem. Kapkodtam a levegõt. Az mentett meg a pániktól, hogy ismét megláttam magam fölött a barna szempárt, és végre felismertem barátomat, Roberto Canessát. Mi történt? kérdeztem. Hol vagyunk? Roberto homlokát ráncolva hajolt le, hogy megvizsgálja fejsérüléseimet. Komoly, erõs akaratú, határozott ember volt, szemében most is bizakodást láttam. De aggodalmat és zavart is, ami pedig nem volt rá jellemzõ. Mintha próbálná elhinni a hihetetlent, úrrá lenni a döbbenetén. Három napig eszméletlen voltál mondta közömbös hangon. Már lemondtunk rólad. Egy hangot sem értettem az egészbõl. De miért? kérdeztem. És miért van ilyen hideg? Nem érted, Nando? Nekimentünk a hegynek. Lezuhant a gépünk. Itt rekedtünk. Erõtlenül csóváltam a fejem, de nem sokáig háríthattam el magamtól a valóságot. Halk nyöszörgést, fájdalmas kiáltásokat hallottam, amelyek nyilvánvalóan szenvedõ emberektõl származtak. Látnom kellett, hogy mindenfelé sebesültek fekszenek, míg mások föléjük hajol-

5 BEVEZETÕ 9 nak, halkan beszélnek hozzájuk, csöndes céltudatossággal jönnekmennek az utastérben. Ingem mellrészére nedves, barna réteg kérgesedett. Amikor megérintettem, ragacsos csomóban tapadt az ujjam hegyére tulajdon száradó vérem. Érted, Nando? kérdezte Roberto. Emlékszel, ugye? Chilébe tartottunk repülõvel Behunytam a szemem, bólintottam. Végre kijutottam az árnyékból; zavarodottságom már nem takarhatta el az igazságot. Megértettem. És miközben Roberto óvatosan mosta arcomról a rászáradt vért, lassan minden eszembe jutott

6 Susy halála után huszonheten maradtunk. Legtöbbünknek volt valamilyen zúzódása vagy nyílt sebe, de ha meggondoljuk, milyen hatalmas erõk játékszerévé váltunk a balesetben, vagy hogy nagy sebességnél három komoly ütközést is túléltünk, akkor kész csoda, hogy nem szenvedtek többen komolyabb sérülést. Volt, aki megúszta egy karcolással. Roberto és Gustavo csak könnyen sérültek meg. Mások, köztük Liliana, Javier, Pedro Algorta, Moncho Sabella, Daniel Shaw, Bobby François és Juan Carlos Menendez (a Stella Maris egykori diákja és Poncho Delgado barátja) szintén csak egy-egy kis vágást vagy horzsolást szereztek. A súlyosabb sérültek, mint Delgado és a lábát tört

7 AMÍG LÉLEGZEL, ÉLSZ 63 Alvaro Mangino, már javultak, és bicegve tettek-vettek a géptörzs körül. Antonio Vizintin, aki a karján éktelenkedõ mély, tépett seb miatt kis híján elvérzett, gyorsan erõsödött. Fito Strauch és unokatestvére, Eduardo az utolsó ütközéskor elveszítették az eszméletüket, de már mindketten összeszedték magukat. Igazán komoly sérülést tulajdonképpen csak hárman szenvedtek. Betört fejemmel én voltam az egyik legsúlyosabb eset, de már az én pozdorjává tört koponyacsontjaim is kezdtek összeforrni. Így csak ketten, Arturo Nogueira és Rafael Echavarren maradtak aggasztó állapotban: elõbbinek mindkét lába több helyen is eltört, az utóbbinak pedig leszakadt a vádlija a lábszárcsontjáról. Mindketten állandó fájdalmakról panaszkodtak, szenvedésüket látni legszörnyûbb élményeink közé tartozott. Igyekeztünk mindent megtenni értük, amit csak lehetett. Roberto egyszerû függõágyat barkácsolt össze nekik alumíniumrudakból és erõs mûanyag hevederekbõl, amelyeket a csomagtérbõl szereztünk. A függõágy megkímélte õket a zsúfoltságtól; nem kellett közöttünk aludniuk a padlón, az egymás hegyén-hátán fekvõ, forgolódó emberi kupacban, ahol a legkisebb lökés vagy rúgás is irtózatos fájdalmat okozhatott volna. A függõágyban viszont nem részesülhettek az összebújó testek közös melegébõl, ezért kegyetlenebbül szenvedtek a hidegtõl, mint mi. De számukra bármilyen dermesztõ hideg elviselhetõbbnek bizonyult a fájdalomnál. Rafaelnek a barátai játszottak a csapatban, õk hívták el a chilei útra. Azelõtt nem ismertem, de már a repülõn felfigyeltem rá. Jóízûen tudott nevetni, nyíltszívû, barátságos fiúnak látszott. Rokonszenvesnek találtam, és rokonszenvem csak nõtt, amikor láttam, milyen hõsiesen tûri a szenvedést. Roberto szemmel tartotta a sebeit, és kezelni próbálta õket, de szánalmas orvosi felszerelésével nem sokra ment. Mindennap kicserélte a véres kötést, és átmosta a sebeket a gépen talált kölnivízzel, remélve, hogy a kölni alkoholtartalma megakadályozza, hogy elfertõzõdjenek. Hiába. Rafael sebeibõl most már állandóan szivárgott a genny, lábszárán a bõr feketedni kezdett. Gustavo és Roberto üszkösödésre gyanakodtak, Rafael azonban nem hagyta sajnáltatni magát. Bátor volt, és még akkor sem veszítette el a humorát, amikor a méreg apránként egész testét átjárta már, és szeme láttára indult rothadásnak lábán a hús. Rafael Echavarren vagyok! kiáltotta minden reggel. És nem fogok itt elpatkolni! Bárhogy szenvedett, nem adta meg magát, és valahányszor meghallottam harcias köszöntõjét, magam is erõre kaptam tõle. Arturo csapattársam, az Öregfiúk elsõ tizenötösének irányítója csöndesebb, komolyabb fiú volt. A baleset elõtt nem álltam hozzá külö-

8 64 CSODA AZ ANDOKBAN nösen közel, de azóta nagyot nõtt a szememben, olyan bátran állta a szenvedést. Akárcsak Rafaelnek, Arturónak is egy intenzív osztályon lett volna a helye, ahol éjjel-nappal orvosok ügyelnek rá. Ehelyett õ az Andokban hintázott egy rögtönzött függõágyban, antibiotikum és fájdalomcsillapító nélkül, mindössze két elsõéves medikus és egy csapat zöldfülû gondjaira bízva. Pedro Algorta, aki szurkolóként tartott velünk, különösen kedvelte Arturót, sok idõt töltött vele, vizet, ennivalót vitt neki, próbálta elterelni a figyelmét a fájdalomról. Mi, többiek is felváltva üldögéltünk mellette, akárcsak Rafael mellett, s ami engem illet, többnyire alig vártam az Arturóval való beszélgetéseket. Eleinte csak a rögbirõl diskuráltunk. A rúgás a játék fontos eleme egy jól irányzott rúgáson akár a mérkõzés kimenetele is múlhat, és közülünk Arturo tudott a legerõsebben, legpontosabban rúgni. Felidéztem nagy rúgásait meccseink egy-egy döntõ pillanatában, és arról faggattam, hogyan tudta olyan messzirõl, mégis olyan pontosan elhelyezni a labdát. Azt hiszem, Arturo élvezte ezeket a beszélgetéseket. Büszke volt rá, hogy ügyes, és függõágyában fekve igyekezett megtanítani nekem a rúgás technikáját. Olykor elfeledkezett magáról, és összezúzott lábával akarta illusztrálni a mozdulatot mígnem fájdalomtól eltorzult arca mindkettõnknek eszébe juttatta, hol vagyunk. Ahogy jobban megismertem, beszélgetéseink is elmélyültek. Arturo más volt, mint mi. Elõször is, meggyõzõdéses szocialistaként mélyen elítélte a kapitalizmust és a magánvagyont, ami egy csapásra a megalkuvást nem ismerõ különcök rangjára emelte jómódú, kiváltságos világunkban, vagyis ott, ahol többé-kevésbé mindannyian nevelkedtünk. Volt, aki egyszerûen pozõrnek tartotta, mondván, csak azért jár viseltes ruhában és olvas marxista filozófusokat, mert mindenáron különbözni akar. Arturo persze nem volt simulékony természet. Véleményét néha szúrósan, kellemetlen éllel fogalmazta meg, ami sokaknak nem tetszett, de amint jobban megismertem, már-már csodálattal hajoltam meg észjárása, gondolkodásmódja elõtt. Nem a politikai nézetei vonzottak akkoriban nem sokat törõdtem a politikával. A komolysága nyûgözött le, mert Arturo komolyan vette az életet, és szenvedélyesen ragaszkodott ahhoz, hogy mindenrõl önálló véleménye legyen. Fontos dolgok érdekelték, például egyenlõség, igazságosság, együttérzés vagy tisztesség. Nem félt attól, hogy megkérdõjelezze a társadalom hagyomány által szentesített szabályait, és elítélje kormányzati és gazdasági rendszerünket, amely szerinte a hatalommal bírók érdekeit szolgálta a gyengék rovására. Sokaknak nem tetszett Arturo markáns véleménye, és ha este történelmi, politikai vagy aktuális ügyek kerültek terítékre, gyakran heves

9 AMÍG LÉLEGZEL, ÉLSZ 65 viták dúltak. Én azonban mindig kíváncsi voltam a mondandójára, a vallásról kifejtett nézetei pedig különösen felkavartak. Mint társaim többsége, én is katolikus hitben nevelkedtem, és bár senki sem foghatta rám, hogy buzgón gyakorlom a vallásomat, sosem vontam kétségbe az egyház alapvetõ tanításait. Arturóval beszélgetve azonban kénytelen voltam szembesülni vallásos hitemmel és közelebbrõl megvizsgálni olyan elveket és értékeket, amelyekben korábban soha nem kételkedtem. Hogy lehetsz annyira biztos benne, hogy a világ szent könyvei közül éppen az tartalmazza a hiteles isteni igét, amelyben te hiszel, csak mert erre tanítottak? tette föl a kérdést Arturo. Honnan tudod, hogy egyedül a te Istenrõl alkotott elképzelésed igaz? Azért vagyunk katolikus ország, mert jöttek a spanyolok, leigázták az itt élõ indiánokat, aztán az indiánok istenét Jézus Krisztussal helyettesítették. Ha a mórok hódították volna meg Dél-Amerikát, most mindannyian Mohamedhez imádkoznánk, nem Jézushoz. Felkavart Arturo érvelése, de a gondolkodásmódja megigézett. Különösen azt csodáltam, hogy vallási kételyei ellenére milyen mély spiritualitás lakik benne. Azonnal megérezte, hogy haragszom Istenre, és óvott attól, hogy pusztán a szenvedéseink miatt elforduljak Tõle. Mi hasznunk Istenbõl? lázadoztam. Miért hagyta anyámat és húgomat értelmetlenül odaveszni? Ha annyira szeret, miért engedi, hogy szenvedjünk? Te arra az Istenre haragszol, akiben gyerekként tanultál meg hinni, mert megtanítottak rá felelte Arturo. Arra az Istenre, akinek az a dolga, hogy vigyázzon rád, védelmezzen, aki meghallgatja az imáidat, megbocsátja a bûneidet. De ez az Isten csak mese. A vallások megkísérlik bemérni Istent, de Õ minden valláson túl létezik. Felfogni a valódi Istent ez meghaladja a képességeinket. Nem érthetjük meg az akaratát, Õt semmiféle könyv meg nem magyarázza. Nem hagyott magunkra, de megmenteni sem fog. Semmi köze ahhoz, hogy mi most itt vagyunk. Isten nem változik, Õ egyszerûen csak van. Én nem imádkozom Istenhez megbocsátásért vagy kegyelemért; csak azért fohászkodom, hogy közelebb lehessek hozzá, és amikor így teszek, a szívem megtelik szeretettel. Ilyenkor eltölt a bizonyosság, hogy Isten maga a szeretet. És amikor ezt a szeretetet érzem, tudom, hogy nincs szükségünk se angyalokra, se mennyországra, mert már Istenhez tartozunk. Olyan sok kétség van bennem ingattam a fejem. Úgy érzem, kiérdemeltem a kételkedés jogát. Bízz a kételyeidben mondta Arturo. És ha van merszed kétségbe vonni mindent, amit Róla tanultál, akkor lehet, hogy megtalálod az

10 66 CSODA AZ ANDOKBAN igazi Istent. Itt van a közelünkben, Nando. Érzem, ahogy körülölel. Nyisd ki a szemed, és te is látni fogod majd. Elnéztem ezt a lelkes, meggyõzõdéses szocialistát, amint merev, törött lábaival fekszik a függõágyban, és csillogó szemébõl hit és bátorítás sugárzik; hirtelen mélységes szeretetet éreztem iránta. Megindultan hallgattam. Milyen fiatal, és máris mennyire ismeri magát! Igen, Arturóval beszélgetve kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy mindeddig bizony félvállról vettem az életet. Sok mindent magától értetõdõnek tekintettem, autók és lányok után futottam, bulikra jártam, egyszóval: lebegtem. Minek is sietnék? Elõttem a jövõ, ráérek majd holnap kigondolni, mihez kezdjek. Mindig volt egy holnap Szomorúan elmosolyodtam magamban, és azt gondoltam: Ha van Isten, és ha valaha is azt akarta, hogy figyeljek Rá, hát most elérte. Sokszor hajoltam Arturo fölé, karomat a mellére fektetve próbáltam kissé felmelegíteni. S miközben hallgattam ütemes lélegzését, és teste gyakori görcsös feszülésébõl megéreztem, ha fájdalma volt, újra meg újra csak erre tudtam gondolni: Milyen fantasztikus ember! Mások bátorsága és önzetlensége is hatott rám. Enrique Platero hasába az utolsó ütközéskor beleállt egy csõ, õ mégis úgy tett, mintha sérülése csak egy karcolás lenne, és fáradhatatlanul tett-vett, noha perforált hasfalából még most is kitüremkedett egy béldarab. Mindig kedveltem Enriquét. Csodáltam, amiért olyan õszintén tiszteli a szüleit és nyíltan szereti a családját hozzátartozói ott voltak minden meccsén. Enrique pillért játszott, nem villogott, de egyenletes teljesítményû, megbízható játékos volt, mindig a helyén, mindig készen apait-anyait beleadni a gyõzelemért. A hegyekben is hasonlóan viselkedett. Ha kértek tõle valamit, megcsinálta, sõt túlteljesítette; sosem panaszkodott, sosem esett látványosan kétségbe, és bár csöndes jelenléte szinte észrevétlen maradt, mindenki tudta, hogy bármit megtenne a túlélésünkért. Gustavo Nicholich (azaz Coco) kitartása is mély nyomot hagyott bennem. Õ harmadik soros tolongásjátékos volt az Öregfiúknál. Gyors, erõs, remek védõ, belevaló játékos, melegszívû, jó humorú fiú. Marcelo a javarészt fiatalabb srácok Alvaro Mangino, Coche Inciarte, Bobby François és mások alkotta takarítóbrigád felügyeletével bízta meg Cocót. A brigád dolga volt, hogy a lehetõ legtisztábban tartsa a géptörzset, reggelente kiszellõztesse az üléspárnákat, amelyeken aludtunk, és esténként leterítse õket a padlóra, mielõtt nyugovóra térünk. Coco gondoskodott arról, hogy a keze alatt dolgozó fiúk komolyan vegyék a munkájukat, mert jól tudta, hogy amíg sikerül elfoglalnia õket, addig nem érnek rá félni. Miközben tettek-vettek, viccekkel, anekdotákkal tartotta bennük a lelket. Ha épp nem volt dolguk, kitalálós vagy egyéb

11 AMÍG LÉLEGZEL, ÉLSZ 67 társasjátékokat játszatott velük. Ha valaki nevetett, biztosra vehettük, hogy Coco mûve. A nevetés varázserõvel bírt a hegyekben, és én csodáltam Cocót, amiért képes felvidítani másokat holott õ is fáradt, õ is fél, akárcsak mi mindannyian. Különösen lenyûgözött Liliana Methol, ez a bátor és erõs asszony. A 35 éves Liliana a 38 éves Javier Methol, legidõsebb túlélõnk felesége volt. Õk ketten nagyon szerették egymást, gyöngéd, figyelmes házastársak voltak. Rajongtak a csapatért, de a kirándulást afféle romantikus szökésnek is szánták; négy kisgyermeküket a nagyszülõknél hagyták, hogy kivételesen kettesben töltsék a hétvégét. A zuhanás után Javier súlyos hegyibetegséget kapott, állandó hányingerrel, rettenetes kimerültséggel küszködött. Lassan forgott az agya, zavarosak voltak a gondolatai, így nem sokat tehetett azon kívül, hogy félig-meddig kábultan botorkál fel-alá a táborhelyünkön. Liliana fõként az õ ápolásával foglalatoskodott, de arra is kerített idõt, hogy fáradhatatlanul dolgozzon Roberto és Gustavo mellett, segítsen nekik a sérültek ellátásában. Susy halála után Liliana maradt az egyetlen nõ a túlélõk között. Tisztelettel bántunk vele, sõt eleinte ragaszkodtunk ahhoz, hogy a csomagtérben, a roncs legmelegebb részében aludjon a súlyos sebesültekkel. De õ néhány éjszaka után kijelentette, hogy nem fogadja el a különleges bánásmódot, és onnantól fogva velünk aludt az utastérben, ahol maga köré gyûjtötte, anyai gondjaiba vette, melengette a legfiatalabbakat. Takard be a fejed, Coche mondta a sötétben, csúnyán köhögsz, a hideg nem tesz jót a torkodnak. Bobby, nem fázol? Megdörzsöljem a lábad? Állandóan otthon hagyott gyerekein járt az esze, de talán ezért is találta meg a módját, hogy gondoskodjon ezekrõl az ijedt fiúkról, akik a messzi hegyekben, családjuktól elképesztõen távol, ugyanolyan árvának érezték magukat, mint az övéi. Pótmamánk lett, éppen olyan, amilyennek a tökéletes anyát képzeljük: erõs, kedves, jószívû, türelmes és nagyon bátor. De a hegyek megtanítottak rá, hogy a bátorságnak számtalan formája létezik; az én szememben még a legcsöndesebbek is hatalmas bátorságról tettek tanúbizonyságot csupán azáltal, ahogy egyik napról a másikra éltek. Puszta jelenlétével, személyisége eerejével mindenki hozzájárult a szoros közösségi szellemhez, a közös cél tudatához, amely valamelyest védett minket a külvilág nyers könyörtelenségével szemben. Coche Inciarte például gyors észjárását, pimasz szellemességét, meleg mosolyát adta a közösbe. Carlitos a derûlátás és a humor kifogyhatatlan forrásának bizonyult. Pedro Algorta, Arturo jó barátja, okos,

12 68 CSODA AZ ANDOKBAN eredeti gondolkodó volt, többnyire konok, de érdekes esti beszélgetõpartner. Alvaro Mangino, az egyik legfiatalabb utas a gépen, szeretetre méltó, halk szavú fiú volt, szurkolni jött értünk; önkéntelen védelmezõjeként gyakran kerestem mellette alvóhelyet. Diego Stormnak köszönhetem, hogy nem fagytam halálra Panchito mellett, mert õ húzott beljebb az elsõ éjjel, amikor még kómában voltam. Daniel Fernandez, ugyancsak Fito unokatestvére, kiegyensúlyozott, józan személyiségével segített távol tartani a pánikot. Pancho Delgado éles eszû, értelmesen fogalmazó joghallgatóként Marcelo egyik fõ támasza lett; olyan ékesszólóan tudta bizonygatni, hogy megmentõink nemsokára megérkeznek, hogy bármennyire csüggedtek voltunk is, újraéledt bennünk a remény. És ott volt Bobby François, aki nyíltan, vidáman, már-már szemtelenül fütyült az egészre, a kisujját se mozdította a túlélésért, és talán épp ezzel vett le minket a lábunkról. Képtelen volt gondoskodni magáról, még a legegyszerûbb teendõket is elmulasztotta ha például éjjel kitakarózott, nem fáradt azzal, hogy ismét bebugyolálja magát. Így aztán ügyeltünk rá, hogy meg ne fagyjon, dörzsöltük elgémberedett lábát, és reggelente felráztuk dermedtségébõl. Hegyi családunknak mindannyian a tagjai voltak, és a maguk módján ki így, ki úgy mind részt vettek a közös küzdelemben. De bármily sok, nyilvánvaló és rejtett formáját láttam is a bátorságnak, tudtam, hogy a körülöttem lévõk félelemben töltik minden percüket, és láttam, hogy mindegyikük a maga sajátos módján kezeli ezt a félelmet. Volt, aki harag formájában engedett szabad utat rettegésének, kikelt a sors ellen, amely vesztegelni kényszeríti, vagy éppen a hatóságokat ostorozta dühödten, értetlenül, amiért egyre késik a segítség. Mások Istentõl vártak választ, és csodáért esedeztek. És akadtak olyanok is, akiket annyira megbénított a félelem, a balsors erõinek felismerése, hogy teljesen átadták magukat a kétségbeesésnek. Ezek a fiúk semmit sem kezdeményeztek. Csak akkor dolgoztak, ha valaki rájuk parancsolt, és akkor is csak a legegyszerûbb feladatok elvégzésére voltak képesek. Ahogy múltak a napok, egyre inkább háttérbe húzódtak, egyre levertebbek, fásultabbak lettek, míg elhatalmasodó közönyében egyik-másik már föl sem kelt, csak feküdt naphosszat ugyanott, ahol aludt, és várta a megmentõket vagy a halált, amelyik elõbb jön. Álmodoztak õk is az otthonukról, imádkoztak a csodáért, de a géptörzs homályában kornyadozva, halálfélelemtõl gyötörve, fénytelen, beesett szemükkel igazából már csak kísértetek voltak. Jó erõben lévõ, munkaképes társaik nem mindig bántak velük kesztyûs kézzel. Ránk is nyomasztólag hatott a mindennapok terhe meg a szüntelen várakozás, így sokszor képtelenek voltunk másnak tekin-

13 AMÍG LÉLEGZEL, ÉLSZ 69 teni õket, mint gyáva élõsdinek. Mivel õk nem sérültek meg súlyosan, dühített minket, amiért annyira tehetetlenek, és hogy kivonják magukat a túlélésért vívott közös küzdelembõl. Mozduljatok már, szarháziak! mordultunk rájuk. Csináljatok valamit! Még nem haltatok meg! Ez az érzelmi szakadás a dolgozók és a tétlenek között potenciális törésvonalat képezett, konfliktust, kötözködést, talán még erõszakot is szülhetett volna a közösségben, mégsem fordult elõ semmi hasonló. Nem engedtünk a kísértésnek, hogy szemrehányásokkal, egymás hibáztatásával vezessük le indulatainkat. Talán mert a többség éveket töltött együtt a rögbipályán. Lehet, hogy a Keresztény Testvérek mégis jóra tanítottak minket. Annyi biztos, hogy féken tudtuk tartani az ellenérzéseinket, és csapatként tudtunk küzdeni. Azok, akiknek volt kedvük és testi erejük, tették, amit kellett. A gyengébbek, a sebesültek pedig egyszerûen elviselték a helyzetet. Próbáltuk ösztökélni õket, néha parancsolgattunk, de sosem vetettünk meg, sosem hagytunk sorsára senkit. Éreztük, hogy ezen a borzalmas helyen nem lehet közönséges mércével mérni, hiszen a szüntelenül ránk leselkedõ, kínzó rettenet bármelyikünkbõl bármikor kiszámíthatatlan reakciókat válthat ki. Itt, ahol még a puszta életben maradás is hõsies erõfeszítést követelt, ezek a fiúk önmagukkal tusakodtak, magányos csatáikat vívták a félhomályban. Tudtuk, nincs értelme bárkit is arra kérni, hogy többet tegyen, mint amire képes. Gondoskodtunk arról, hogy legyen mit enniük, és ne fázzanak. A leghidegebb órákban masszíroztuk a lábukat, nehogy elfagyjon. Ellenõriztük, hogy éjszakára jól betakarózzanak, és vizet olvasztottunk nekik, ha életkedvükbõl még annyira sem futotta, hogy néha kimenjenek friss levegõt szívni. És mindenekelõtt bajtársak maradtunk a szenvedésben. Máris túl sok barátunkat veszítettük el. Minden élet értékes volt. Bármi tõlünk telhetõt hajlandóak voltunk megtenni azért, hogy mindanynyian életben maradjunk. Vegyél még egy levegõt biztattuk gyöngébb társunkat, ha úgy láttuk, mindjárt összeroppantja a hideg, a félelem és a kétségbeesés. Élj még egy lélegzetvételnyit. Amíg lélegzel, harcolsz az életedért. Az az igazság, hogy a hegyen mindannyian lélegzetvételenként éltük az életünket, és akarni is kellett, hogy kibírjuk egyik szívdobbanástól a másikig. Minden pillanatban, sokféle módon szenvedtünk, de legkegyetlenebbül a hideg gyötört. Testünk nem tudott alkalmazkodni az állandóan fagyos hõmérséklethez nincs emberi test, mely képes lenne erre. Kora tavasz, igencsak télies tavasz volt az Andokban; nemegyszer olyan erõvel tombolt a hóvihar, hogy egész álló nap ki sem merészkedtünk. De ha derûs idõben ránk sütött az erõs hegyi nap, ameny-

14 70 CSODA AZ ANDOKBAN nyit csak lehetett, odakint sütkéreztünk, szívtuk magunkba a meleg sugarakat. Még néhány ülést is kirángattunk a hóba, hogy mintegy nyugágyban pihenve napozzunk. De nem sokáig tartott az élvezet, a napkorong korán lebukott a nyugati hegygerinc mögé, a szikrázóan kék ég szinte másodpercek alatt sötétlilára vált, elõbújtak a csillagok, és a hegyoldalt áradatként borították el a lefelé rohanó árnyak. A melengetõ napfény nélkül rögvest zuhanni kezdett a levegõ hõmérséklete, mi pedig kénytelenek voltunk behúzódni a géptörzsbe, és felkészülni egy újabb gyötrelmes éjszakára. A magaslati hideg agresszív, rosszindulatú. Éget, ostoroz, behatol a test minden sejtjébe, és olyan erõvel nyom lefelé, hogy az ember úgy érzi, csontját törheti. A huzatos géptörzs megvédett ugyan minket a szelektõl, amelyek akár meg is ölhettek volna, de így is dermesztõen hideg volt odabent. Öngyújtóval könnyen gyújthattunk tüzet, csakhogy szinte alig volt mit eltüzelni. Elégettük az összes papírpénzünket csaknem 7500 dollár ment füstbe így, és a gép belsejében talált fatörmelékbõl két-három kis tüzet raktunk. De ezek hamar kialudtak, és a rövid fényûzés csak arra volt jó, hogy az utolsó láng ellobbanása után még kegyetlenebbül marjon belénk a hideg. A legjobb módszernek többnyire az bizonyult, hogy összebújunk a padlóra fektetett üléspárnákon, magunkra csavarjuk a vékony takarókat, és egymás testébõl merítünk annyi meleget, amennyivel át lehet vészelni az éjszakát. Órákon át feküdtem így a fogvacogtató sötétben, egész testemet rázta a csillapíthatatlan reszketés, hogy nyakamban, vállamban állandó görcsbe merevedtek az izmok. Mindannyian vigyáztunk, nehogy elfagyjanak a végtagjaink, úgyhogy alvás közben én is a hónom alá dugtam a kezem, lábamat pedig a szomszédom teste alá csúsztattam. A hidegben mégis úgy éreztem, mintha fakalapáccsal püfölnék kéz- és lábujjaimat. Olykor, ha megijedtem, hogy mindjárt megfagy ereimben a vér, megkértem valakit, dögönyözze meg karomatlábamat, hogy felélénküljön bennük a keringés. A fejemre is mindig terítettem valamit, nem hagytam veszendõbe menni a meleg leheletet. Máskor közel húzódtam szomszédom arcához, tõle lopva kevéske meleget. Éjszaka néha beszélgetni próbáltunk, de ez nehezen ment, mert hevesen kocogott a fogunk, állunk szüntelenül reszketett a hidegben. Gyakran próbáltam imádkozni, vagy elképzeltem, mit csinál éppen apám, de így sem tudtam hosszan megfeledkezni arról, hogy mennyire fázom. Néha nem maradt más, mint megadóan tûrni, szenvedni, számolni a perceket reggelig. Ezekben a tehetetlen pillanatokban sokszor hittem teljes bizonyossággal, hogy megbolondulok.

15 AMÍG LÉLEGZEL, ÉLSZ 71 Leginkább a hidegtõl szenvedtünk, de a legnagyobb veszélyt az elsõ napokban a szomjúság jelentette. Nagy magasságban ötször olyan gyorsan szárad ki az emberi test, mint tengerszinten, elsõsorban azért, mert kevés a levegõben az oxigén. Ahhoz, hogy a test elegendõ oxigént nyerjen a hegyi levegõbõl, kénytelen sokkal szaporábban lélegezni. Ez önkéntelen reakció; az ember néha meg sem mozdul, mégis liheg. A sûrû belégzés több oxigént juttat ugyan a véráramba, de minden belégzést kilégzés követ, és amikor kifújjuk a levegõt, értékes párát is kilehelünk vele. Tengerszinten egy hetet vagy akár többet is kibír az ember víz nélkül. Az Andokban sokkal kevesebbet, hiszen minden lélegzetvétel közelebb visz a halálhoz. Vízben nem volt hiány, annyi biztos hóborította gleccseren ültünk, milliónyi tonna fagyott H 2 O közepén. A gond az volt, hogy miként tegyük ihatóvá a havat. A jól felszerelt hegymászók kis gázfõzõt visznek magukkal erre a célra, azzal olvasztanak ivóvizet, amelybõl folytonosan vedelnek naponta akár öt-hat litert is, hogy kellõképpen pótolják az elvesztett nedvességet. Nekünk nem volt fõzõnk, sem más hatékony eszközünk a hó olvasztására. Eleinte egyszerûen fölmarkoltunk egy adag havat, és megettük, de néhány nap múlva kicserepesedett és vérzett a szánk, a fagyos hódarabok fogyasztása kifejezetten fájdalmassá vált. Aztán hógolyót gyúrtunk, melengettük a kezünkben, és az olvadt cseppeket nyalogattuk róla. A havat üres borosüvegbe töltve, majd gyorsan rázogatva ugyancsak vizet lehetett nyerni, emellett felszürcsöltünk minden kis pocsolyát, amit csak találtunk. Napsütésben például megolvadt a hó a géptörzs tetején, lecsordogált a pilótafülke ablakán, majd összegyûlt az ablaktok gyanánt szolgáló alumíniumvájatban. Derûs idõben sorba álltunk ennél a forrásnál, mindenki ivott belõle, de sosem volt elég a víz ahhoz, hogy oltsa a szomjunkat. Igazából egyik ivóvízkészítõ módszerünk sem vehette fel hatékonyan a harcot a kiszáradással szemben. Ahogy gyûltek vérünkben a kiürülni képtelen méreganyagok, egyre gyengültünk, mindannyiunkat levertség és fejfájás gyötört. Óceánnyi fagyott vízzel körülvéve a szomjhalál leselkedett ránk. Rá kellett jönnünk a módjára, hogyan olvasszunk havat nagy mennyiségben, és hála a találékony Fitónak, rá is jöttünk. Fito egy napos reggelen a géptörzs mellett üldögélt, és szomjazott, mint mindenki más. Nézelõdés közben felfigyelt arra, hogy a hótakaró felszínén éjjelente képzõdõ, vékony jégréteg megolvad a napon, és ez adta neki az ötletet. Addig kotorászott a gépbõl kihordott roncskupacban, amíg egy ülés felhasadt kárpitja alatt négyszögletes kis alumíniumlapot nem talált. Fölhajtotta a sarkait, így lapos tál keletkezett, majd az egyik sarkot csõrré alakította. Aztán havat púpozott a tálra, és

16 72 CSODA AZ ANDOKBAN kitette a napra. Szinte azonnal olvadni kezdett a hó, a csõrbõl pedig egyenletesen csurgott a víz. Fito palackba gyûjtötte, majd bemutatta nagyszerûen mûködõ vízcsináló szerkentyûjét a többieknek. Minden ülésben volt alumíniumlapocska, így a többiek is elkészítették Fito modelljét. Marcelót annyira lenyûgözte a találmány, hogy külön alakulatot szervezett, amelynek fõ feladata a vízgépek állandó felügyelete volt. Bár még így sem tudtunk annyi vizet nyerni, amennyire szükségünk lett volna ahhoz, hogy oltsuk a szomjunkat, Fito találmánya legalább megmentett a kiszáradástól. Ésszel és közös erõvel sikerült kijátszanunk az életünkre törõ hideget és szomjúságot, csakhogy hamarosan új problémával kellett szembenéznünk, melynek megoldásához már nem volt elég az ész meg a csapatmunka. Vészesen fogyott az ennivalónk. Éhezni kezdtünk. Eleinte nem sokat törõdtünk az evéssel. A hideg és a lelki megrázkódtatás, a depresszió és a mindenkiben ott bujkáló félelem elvette az étvágyunkat, s mert meg voltunk gyõzõdve arról, hogy hamarosan ránk találnak, beértük a Marcelo által kiporciózott, sovány adagokkal. De megmentõink nem mutatkoztak. Elsõ hetünk vége felé egy reggel a géptörzs mellett álldogáltam, és a tenyeremben tartott egy szem, csokoládéval bevont mogyorót néztem. Elfogyott a készletünk, ez volt az utolsó morzsa, többet már nem kapok, gondoltam szomorúan, és nyomorúságos helyzetemben eltökéltem, hogy ezt az egy szem mogyorót sokáig fogom enni. Az elsõ napon lassan leszopogattam róla a csokoládébevonatot, aztán eltettem a mogyorót a nadrágzsebembe. A második napon óvatosan szétválasztottam a két mogyorófelet, az egyiket visszatettem a zsebembe, a másikat bekaptam. Finoman szopogattam órákig, csak nagy ritkán haraptam le belõle egy aprócska darabot. A harmadik napon ugyanígy jártam el, és mire teljesen elfogyasztottam a mogyorómat, már egyáltalán nem volt ennivalónk.

17 TARTALOM Bevezetõ 7 ELSÕ FEJEZET Elõtte 11 MÁSODIK FEJEZET Minden, ami drága 32 HARMADIK FEJEZET Egy ígéret 40 NEGYEDIK FEJEZET Amíg lélegzel, élsz 58 ÖTÖDIK FEJEZET Magunkra hagyva 77 HATODIK FEJEZET Hósírban 93 HETEDIK FEJEZET Kelet felé 103 NYOLCADIK FEJEZET A halál ellentéte 127 KILENCEDIK FEJEZET Ott egy ember 144 TIZEDIK FEJEZET Utána 166 Epilógus 185