Stephen King - Sorvadj El!

Átírás

1

2 Stephen King - Sorvadj El! FORDÍTOTTA PARDI ANDRÁS EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1996 THINNER A SIGNET BOOK COPYRIGHT 1984 BY RICHARD BACHMAN. ALL RIGHTS RESERVED. PUBLISHED BY AGREEMENT WITH THE AUTHOR AND THE AUTHOR'S AGENTS, RALPH M. VICINANZA, LTD. HUNGARIAN TRANSLATION PARDI ANDRÁS, 1996 EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELİS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE SZEDTE AZ OSIRIS KIADÓ NYOMTA A KAPOSVÁRI NYOMDA KFT. FELELİS VEZETİ MIKE FERENC A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA KÉSZÜLT KAPOSVÁRON, 1996-BAN FELELİS SZERKESZTİ DEZSÉNYI KATALIN A FEDÉL ÉS A TIPOGRÁFIA SZ. BODNÁR ÉVA MUNKÁJA MŐSZAKI VEZETİ NÉVERY TIBOR KÉSZÜLT 16,96 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN X Egy 112 Sorvadj el" - köpi William Halleck félé a szót a rothadó orrú öreg cigány, amikor Halleck a feleségével, Heidivel kifelé igyekszik a bíróság épületébıl. Sorvadj el" - két szó beteg fuvalma a levegıben. Mielıtt Halleck egy ideges rándulással kitérhetne, az öreg cigány karja kinyúl felé, és meggörbedı ujja végigsimít az arcán - szája szétnyílik közben, mint egy felszakadó seb, ínyébıl csonka fogak fekete és zöld sírkövei merednek elı. Nyelve tekereg a fogak között, azután elırecsúszik, és megnyalja, keserő vigyorra görbedi ajkát. Sorvadj el. Élesen tört Billy Halleckre ez az emlék, amikor reggel hétkor egy derekára csavart törülközıvel a mérlegre állt. A konyhából sonka és tojás ingerlıillata szállt fel. Le kellett hajolnia egy kicsit, hogy leolvashassa a számlapot... pontosabban eléggé le kellett hajolnia. Az igazat megvallva, majdnem orra bukott a nehézkes hajlongásban. Nagydarab ember volt - túlságosan nagy, ahogy dr. Houston kajánul mondogatta. Ha eddig senki nem mondta volna, engedd, hogy én megtegyem - közölte Houston a legutolsó vizsgálat után. A te korodban, a te jövedelmeddel és szokásaiddal az ember harmincnyolc éves kora körül lép a szívroham aknamezejére. Le kéne adnod pár kilót. Ma reggel végre beállt a kedvezı fordulat. Száztizennégy kilóról lefogyott száztizenkettıre. Igaz, hogy amikor utoljára összeszedte a bátorságát, hogy megmérje magát, a számlap száztizenötöt mutatott, de akkor nadrágban volt, némi apró a zsebében, nem is szólva a kulcscsomóról és a svájci tiszti bicskáról. Ráadásul a fürdıszobai mérleg többet mutat. Ezt tudta a lelke mélyén. New Yorkban nıtt fel, és gyerekkorában hallott valamit harangozni arról, hogy a cigányok jóstehetségő népek. Talán itt a bizonyíték. Nevetni próbált, de egy félresikerült mosolynál nem futotta többre - talán korai még kinevetni a cigányokat. Az idı múlásával majd tisztázódik a kép: elég idıs volt már ahhoz, hogy megnyugodjon ebben. Mindenesetre úgy érezte, egyelıre felfordul a gyomra a cigányok gondolatától is, és remélte, soha többé nem

3 kerülnek a szeme elé. Ami tenyérjóslás elengedhetetlen, a partikon rásózzák úgyis, a többi marad a szeánszok ábécés lapjára. Ha egyáltalán. Lentrıl: - Billy? - Jövök! Felöltözött, miközben tudat alatti csüggedéssel érzékelte, hogy a majdnem kétkilós megkönnyebbülés ellenére gatyája bizony keservesen feszül. Derékbısége százhat. A dohányzásról lemondott szilveszter éjjel pontban nulla óra egy perckor, de meg is adta az árát. Hajaj, de mennyire megadta. Lement a lépcsın, ingnyaka kigombolva, nyakkendıje kétoldalt lógott a vállán. Tizennégy éves lánya, Linda épp akkor suhant ki az ajtón, szoknyája kacéran libben, szexi bársony szalaggal összefogott copf szálldos, utána. Hóna alatt a könyvei, másik kezében mazsorett pompon, kettı darab, harsány piros és harsány fehér, kócos bohócfejek. - Szia, apu! - Érezd jól magad, Lin. Leült az asztalhoz, megragadta a Wall Street Journal-t. - Kedvesem - mondta Heidi. - Szívecském - felelte magasztosán, és lefordította az újságot az asztalra, a csemegéstál mellé. Heidi reggelit tett elébe: gızölgı rántotta, kuglóf és mazsola, öt csík, tündöklı sonkaszelet háziasán. Jó étvágyat. Heidi az étkezısarok szemközti székébe csusszant, meggyújtott egy hosszú Vantage cigarettát. A január és a február nyomasztóan telt - túl sok volt a beszélgetésnek álcázott vita, túl sokszor aludtak el háttal egymásnak. Kiegyeztek viszont egy modus vivendi-ben: Heidi nem nyaggatta már a súlya miatt, és Billy felhagyott azzal, hogy minduntalan szóvá tegye a napi másfél doboz cigarettát. így köszöntött be az immár ismét tőrhetı tavasz. Kettejük langyos békéjén túl történt egyéb kellemes esemény is: elıször is Halleck elılépett a cégtáblára: Greely, Penschley és Kinder újabban így hangzik: Greeley, Penschley, Kinder és Halleck. Heidi anyja végre-valahára beváltotta özönvíz elıtti fenyegetését, és hazaköltözött Virginiába. Linda bekerült az iskolai mazsorett csoportba, és Billy fellélegezhetett: lányának teátrális jelenetei olykor már az ideg-összeroppanás szélére sodorták. Egyszóval ment minden, mint a karikacsapás. Aztán megjöttek a cigányok. Sorvadj el" - mondta az öreg dádé, de mi a fene rágta az orrát? Vérbaj? Rák? Vagy valami ennél is szörnyőbb, talán lepra? És mi a csodáért nem képes kikergetni ezt a képet a fejébıl? Mikor felejti már el? - Megint arra gondolsz, ugye? - szólalt meg Heidi hirtelen... olyan hirtelen, hogy Halleck majdnem félrenyelt. - Billy, te nem a tehetsz róla. A bíró is megmondta. - Nem arra gondoltam. - Akkor mire gondoltál? - Az újságra - válaszolta gyorsan. - Azt írja, ebben a negyedévben a lakásépítések újra visszaestek. Nem tehet róla, ez igaz. A bíró megmondta. Rossington bíró. De a barátainak csak Cary. A barátaim szeretnek, gondolta Halleck. Jó pár kört végiggolfoztunk mi ketten Cary Rossingtonnal, te is tudod, Heidi. A szilveszteri bulin, két évvel ezelıtt, amikor egy átló esztendeig töprengtem azon, hogy le kellene szokni a dohányzásról, és mégsem voltam rá képes, hát ki markolta meg a te ó-igen-oly-markolászható cicidet a boldogújévi puszilkodás közben, na, ki? Beletrafáltál! Cary Rossington volt maga, úgy éljek s haljak e földön! Persze. A kebelbéli Cary Rossington, akinek színe elıtt több mint egy tucat törvényhatósági port vívott már. A kebelbéli Cary Rossington, akivel olykor összeállt a klubban egy pókerpartira. A kebelbéli Cary Rossington, aki bizony nem nyilvánított elfogultságot akkor sem, amikor öreg golf- és pókercimborája, Billy Halleck (Cary hátba vágja idınként, és zajosan megkérdi, aztán hogy ityeg a fittyedt, egy komám?") - ismét

4 törvényszéke elé járult, de nem azért, hogy városrendezési ügyekben egy-két cikkelyt vitasson, hanem mert halálos gázolás vádját emelték ellene. Amikor pedig Cary Rossington nem nyilvánított elfogultságot, ki tiltakozott, gyerekek? Ki mondta ebben az eszemadta kisvárosban, hogy ohó, lassan a testtel? Ki pfujolt és sipákolt? Megmondom: senki se! Az égadta világon senki! Hiszen végül is kicsodák ezek? Egy rakás maszatos roma. Minél elıbb kilábolnak Fairview-ból, hogy a Nemzeti Népjóléti Hivatal matricáival felvirágozott kombikon odább robogjanak egy házzal, minél elıbb látjuk házilag barkácsolt lakókocsijaik és utánfutóik farát, annál jobb nekünk. Minél elıbb......sorvadj el. Heidi szippantott a cigarettából. - Leszarom a lakásépítést. Ennél azért jobban ismerlek. Billynek szikrányi kételye sem volt efelıl. Arra gondolt, hogy tán Heidi is arra gondol. Túl, sápadt volt az arca: annyi idısnek látszott most, amennyi valójában volt, és ez kivételes alkalom. Fiatalon, nagyon fiatalon házasodtak össze, és Billy még ma sem felejtette el a porszívóval házaló ügynököt, aki három évvel az esküvıjük után becsöngetett az ajtón. Jól megnézte magának a huszonkét éves Heidi Hallecket, és illendıen megkérdezte: Anyukád nincs itthon?" - Az étvágyamnak nem tett be - felelte, és ezzel igazat mondott. Szorongás ide, szorongás oda, rántottáját befalta az utolsó morzsáig, a sonkának híre-hamva nem maradt. Felhörpintett fél pohár narancslevet, és neje felé röpített egy régi Billy Halleck-féle jóíző vigyort. Heidi megpróbált visszamosolyogni rá, kevés sikerrel. Billy elképzelte felesége nyakában a táblát: A MOSOLYGÓM ÁTMENETILEG ÜZEMEN KÍVÜL. Átnyúlt az asztalon, megfogta Heidi kezét. - Heidi, minden rendben van. De ha még sincs rendben, akkor is legalább túl vagyunk rajta. - Tudom. Tudom. - Netán Linda?... - Nem. Most már ı sem. Az mondja... Azt mondja, a barátnıi nagyon megértıek. A történtek után Linda egy héten keresztül szenvedett. Az iskolából szipogva jött haza, vagy éppen könnyek között; nem evett, arcán haragos, durcás kifejezés. Halleck elszánta magát, hogy nem fújja fel a dolgot, de azért bement az osztályfınökéhez, Linda kedvenc Miss. Nearingjéhez, aki igazgatóhelyettesként testnevelést tanított, és oktatta a mazsoretteket; Megbizonyosodott afelıl (remek jogászi szóhasználat), hogy csupán ugratásról van szó - kicsit durva, kicsit kegyetlen ugratásról, de a gimnáziumi ugratások már csak ilyenek, ha a körülményeket figyelembe véve meglehetısen ízléstelennek mondhatók is. Mit várjon az ember attól a korosztálytól, amelynél a csillogó szellem morbid viccekben tetızik? Elvitte hát sétálni Lindát, végigbandukoltak a hosszú utcán. A Lantern Drive két oldalán csinos kertes házak húzódtak, áruk hetvenötezer dollárnál kezdıdhetett, és felkúszott egészen kétszázezerig, a golfklub környéki fedett medencés-szaunás villák során. Linda, madrasz sortot viselt, egy helyen feslett rajta a varrás... Halleck észrevette, hogy a lába bakfismódra megnyúlt, sárga pamut bugyijának szára ki-kivillan. Bőntudat és ijedség dobbant meg benne. Hiszen Linda lassan felnı. Talán tudja is, hogy a régi madrasz sortot kinıtte, elhordta, és talán azért veszi csak fel, hogy általa visszataláljon a vigasztaló gyermekkórhoz, amelyben az apukákat nem idézik bíróság elé (bármilyen finoman kimunkált per is az, a golfcimborával és részeg cici fogdosóval, Cary Rossington-nal a pulpituson). A gyermekkorhoz, amelyben a srácok nem fogják körbe a negyedik órát követı nagyszünetben, miközben a tízórait majszolja, hogy azonmód a futballpályán nekiszegezzék a kérdést: hány pontot kapott a papád, amiért kinyiffantotta a vén szatyrot? Ugye tudod, Linda, hogy baleset volt. Linda bólint, nem néz rá. Igen, apa. Két autó közül lépett ki, nem nézett körül. Nem volt idım fékezni. Egy másodperc alatt... Apa, ne beszéljünk errıl.

5 Persze, ne beszéljünk. Én sem akarok. Csakhogy te hallasz róla. Az iskolában. Linda félelemmel telve pillant fel rá. Apa! Ugye nem...? Hogy nem mentem be az iskolába? De. Bementem. Tegnap délután fél négykor. A srácok már mind otthon voltak, én legalábbis egyet sem láttam. Senki nem fogja megtudni. Linda megkönnyebbül. Egy kicsit. Hallottam, hogy eléggé csúnyán bántak veled. Nagyon sajnálom, hogy így történt. Annyira nem volt rossz, feleli, és megfogja az apja kezét. Arcán a dühös kis pattanások piros foltjai másról tanúskodnak. Á pattanások azt mesélik, kegyetlenül megviselték az utóbbi napok. Hogy a papáját letartóztatták, világraszóló botrány, még Judy Blume is elpártolt tıle (habár elıbb-utóbb valószínőleg visszapártol). Hallottam azt is, hogy milyen hısiesen álltad a sarat, mondja Billy Halleck. Igyekeztél fel sem venni. Mert ha egyszer rájönnek, hogy felmegy benned a pumpa... Igen, tudom, feleli bánatosan. Miss. Nearing mondta, hogy mennyire büszke rád, teszi hozzá Halleck. Na, ez nem egészen igaz. Miss. Nearing nem fogalmazott ilyen pontosan, mindenesetre dicsérte Lindát, és mindent összevéve valami hasonlóba célozhatott. Rögtönzése mindenesetre bevált: Linda szeme felragyog, és most elıször pillant az apjára. Tényleg? Tényleg, erısíti meg Halleck. A hazugság könnyen jön, meggyızı biztonsággal. Elvégre miért ne jönne? Eleget hazudott már eddig is. Linda megszorítja a kezét, és hálásan rámosolyog. Hamarosan leszállnak rólad, Lin. Találnak valami újabb csámcsognivalót. Egy lány teherbe esik, valamelyik tanár ideg-összeroppanást kap, a fiúk közül párat rajtakapnak, hogy füvet árulnak vagy kokaint. Lekerülsz a napirendrıl. Oké? Linda karja a nyaka köré fonódik, gyermekien csimpaszkodik rá. Nem is olyan nagylány még. Talán nem minden hazugság elítélendı, gondolja Halleck. Szeretlek, apu. Megszorítja İ is a lányát, amikor egyszerre, mintha erısítın hallaná, fejében robban a kettıs csattanás: az elsı, amikor, a 98-ás elülsı lökhárítója nekicsapódik a vörös kendıs, csimbókos hajú cigányasszonynak, és a második, amikor a kerekek átgördülnek a testén. Heidi felsikolt. És kezét elrántja Halleck ölébıl. Halleck egyre kétségbeesettebben öleli a lányát, és érzi közben, hogy borzongás fut végig a hátán. - Tojás? - Heidi hangja oszlatta szét a merengés ködét. - Nem. Koszi, elég volt. - Némi lelkifurdalással méregette a tiszta tányért: akármilyen nehéz idıket élt is már, olyan nehezet sohasem, hogy rosszul aludjon, vagy az étvágyát elveszítse. - Biztos, hogy nincs semmi...? - Baj? - Mosolygott. - Velem semmi baj, veled semmi baj, Lindával semmi baj. Ahogy a tévésorozatokban mondják, véget ért a rémálom... nem térhetnénk vissza most már a saját életünkhöz? - Jó lenne nagyon - felelte Heidi, és ezúttal ıszinte mosoly fénylett az arcán: huszonéves volt megint, sugárzott. - A szalonna maradékát nem kéred? Van még két szelet. - Nem - vágta rá gyorsan, amint eszébe jutott a dereka puha gyenge húsába mélyedı nadrág (mi az, hogy derék? ha-ha-ha! - kárált egy apró show man a fejében, utoljára ban volt derekad, te totyakos hízó), és hogy milyen kínnal húzta be a hasát, amikor bekapcsolta az övét. Azután beugrott a mérleg, és hozzátette: - Fogytam majdnem két kilót. Heidi visszament a sütıhöz, noha nemleges választ kapott - néha olyan jól ismer, hogy az már aggasztó, gondolta Halleck. - Szóval még mindig gondolsz rá.

6 - Dehogyis - felelte ingerülten. - Miért nem lehet két kilót békességben leadni? Folyton azt mondogatod Sorvadj el -...fogyj le egy csöppet, nem ártana. - Tessék, eszébe juttatta megint az öreg cigányt. A fenébe! A lerohadt orrát, és ujjának érdes simítását az állán, mielıtt egy ideges rándulással elfordulhatott volna tıle - így hıköl hátra az ember egy mérges pók elıl, vagy ha egy korhadó fatönk alól rajzó bogarak felhıje csap felé. Heidi hozta a szalonnát, Halleck halántékára lehelt egy csókot. - Ne haragudj. Csak így tovább, fogyj le egy csöppet. De ha nem sikerül is, tudod, mit mondott Mr. Rogers olyannak szeretlek, amilyen vagy - fejezték be együtt. Halleck megpiszkálta a csemegéstál mellett heverı, felfordított Journal-t: ezt most hagyjuk inkább, túlságosan lehangoló. Felkelt, kibaktatott, fölszedte a New YorkTimes-t a virágágyásból. Az újságos fiú a virágok közé hajította, hétvégére mindig összekutyulta a számokat, képtelen volt Bili vezetéknevét észben tartani. Billy eltőnıdött olykor, vajon lehetséges-e, hogy egy tizenkét éves kölyköt megtámadjon az Alzheimer-kór. Bevitte a lapot, kinyitotta a sportrovatnál, majszolta hozzá a szalonnát. Mélyen elmerült a bokszeredményekben, amikor Heidi ismét egy fél kuglófot rakott elé, aranyszínő vaj olvadt a tetején. Halleck csöndben falatozott, talán észre sem vette, hogy eszik. Kettı 111 A városban egy több mint három éve húzódó kártérítési per - Halleck nemrégiben még úgy kalkulált, hogy ilyen vagy olyan formában el fog nyúlni további három-négy évig - váratlan és dicsıséges lezárásához érkezett a délelıtt közepén, amikor felperes a törvénykezési szünet alatt megegyezett egy égbekiáltóan arcátlannak immár nem nevezhetı összegben. - Halleck mihamar rábírta felperest, egy Schenectadyban mőködı festék gyárost, valamint ügyfelét, hogy írjanak alá egy jó szándékukat biztosító levelet, és küldjék el a bírói szobába. A felperes ügyvédje gyászos és hitetlenkedı arccal figyelte, hogy ügyfele, a Jószerencse Festéktársaság elnöke hat példányban firkantja alá nevét, majd a jegyzı hitelesít egyenként minden másolatot, tar koponyája selymesen fénylik a papírok fölött. Billy mélázva üldögélt, keze összekulcsolva az ölében, úgy érezte magát, mintha a New York-i lottó fınyereményét ütötte volna meg. Lassanként minden elrendezıdött. Billy elráncigálta ügyfelét az O'Lunney éttermembe, vizespohárban rendelt neki Chivast, maga beérte egy martinival. Felhívta Heidit otthon. - Mohonk - szólt bele a telefonba, amikor Heidi felvette a kagylót. Mohonk zegzugos kis üdülıhely volt New York állam északi részén: Heidi szüleinek ajándékaként itt töltötték mézesheteiket a ködbe veszı múltban. Mindketten megszerették a városkát, azóta kétszer is visszatértek vakációzni. - Hogyan? - Mohonk - ismételte. - Ha nincs kedved hozzá, elhívom Jiliant az irodából. - Dehogy hívod! Billy, mi ez az egész? - Akarsz jönni vagy nem? - Hogyne akarnék! Most hétvégén? - Holnap, ha fel tudod hajtani Mrs. Beant, hogy nézzen rá Lindára, ellenırizze a mosást, és elejét vegye a tévé elıtti orgiáknak. És ha...

7 Heidi sikkantása átmenetileg belefojtotta a szót. - Az ügyed, Billy! A festékes dührohamok meg az idegösszeomlás meg a pszichotikus közjáték meg... - Canley meg fog egyezni. Pontosabban, már meg is egyezett. Kábé tizennégy évi üléstermi tökölés és semmit-, mondó, ám annál hosszadalmasabb jogi huzavona után a férjecskéd, íme, kolosszálisát tarolt. Nyertünk, tisztán, leléptetéssel, kétségbevonhatatlanul. Canley megegyezett, és én most itt henyélek az Olümposzon. - Billy! Ez nem igaz! - sikkantott Heidi újból, ezúttal olyan hangosan, hogy a telefon begerjedt. Billy eltartotta fülétıl a kagylót. - Mennyit kap a pasas? Billy megmondta az összeget: megint el kellett tartania a kagylót a fülétıl, most vagy öt másodpercen keresztül. - Mit gondolsz, Linda zokon venné, ha öt napra lelépnénk? - Ha éjjel egyig fennmaradhat és nézheti az HBO-t, és ha átugorhat hozzá Georgia Deever, hogy kitárgyalják a fiúkat és teletömjék magukat csokoládéval. Hülyéskedsz? Szerinted hideg van odafent ilyenkor? Becsomagoljam a zöld kardigánodat? Vagy a sportdzsekidet? Vagy a farmerdzsekit? Vagy mind a kettıt?... Billy gálánsán Heidi belátására bízta mindezt, és visszatért az ügyfeléhez. Az úr addigra felerészben magáévá tette a vizespohárnyi Chivast, és mindenáron lengyel viccekkel kívánt elırukkolni. Úgy nézett ki, mintha kalapáccsal kólintották volna fejbe. Halleck szopogatta a martinit, és fél füllel hallgatta a lengyel ácsokat és éttermeket kipellengérezı élcek özönét, miközben tiktakoló gondolatai egészen másutt jártak. Az ügy hordereje szinte felmérhetetlen: korai még kijelenteni, hogy döntı változást hoz a karrierjében, de megvan az esélye ennek is. Nagyon is megvan. Nem rossz, ha azt vesszük, hogy ilyen ügyet menı irodák is csupán jótékonyságból vállalnak. Még az is elıfordulhat, hogy......az elsı lökésnél Heidi elırebukik, egy pillanatra irtózatosan megszorítja; ı ködösen érzékeli az ágyékába hasító fájdalmat. A zökkenés elég erıs ahhoz, hogy a biztonsági öv rögzüljön a mellén. Vér spriccel fel, három tíz centesnyi csepp, vörös esıje a szélvédın loccsan. Heidinek annyi ideje sem volt, hogy felsikoltson - majd sikolt késıbb. Halleck egyelıre fel sem fogja, mi történt. A második lökésnél eszmél. Akkor pedig......egyszerre hajtotta fel a maradék martinit. Könnyek szöktek a szemébe. - Baj van? - kérdezte az ügyfél, nevezett David Duganfield. - Semmi az égadta világon - mondta Billy, és az asztal fölött a kezét nyújtotta. - Gratulálok, David. - Nem akart a balesetre gondolni, a rothadó orrú cigányra. Jó gyerek vagyok: ezt igazolja Duganfield buzgó kézszorítása és a fáradt, kissé érzelgıs mosoly az arcán. - Köszönöm, barátom - biccentett Duganfield. - Nagyon köszönöm. - Váratlanul áthajolt az asztal fölött, és esetlen mozdulattal megölelte Billy Hallecket. Billy viszonozta az ölelést - ám ahogy David Duganfield karja köréje fonódott, tenyere véletlenül az állához ért, és Billynek errıl ismét eszébe villant az öreg cigány hideglelıs simogatása. Hozzám ért, gondolta Halleck, és míg barátilag lapogatta ügyfelét, kirázta a hideg. Hazafelé az úton David Duganfieldre próbált gondolni - keresve sem találhatott volna alkalmasabb tárgyat -, de azon kapta magát, hogy mire a Triborough hídhoz ért, Duganfield helyett már Ginelli járt a fejében. Duganfielddel a délután nagy részét az O'Lunney étteremben töltötték, holott ügyfelét eredetileg a Három Fivérhez címzett vendéglıbe akarta vinni, ahol Richard Ginelli amolyan informális csendestársként volt érdekelt. Már évek óta nem tette be a lábát a Három Fivérbe - Ginelli kétes hírneve miatt ajánlatos volt elkerülni az éttermet -, mégis ez volt az a hely, amely máig kapásból eszébe jutott. Nagy napokat múlatott valaha a Fivérben, nagy lakomákat költött el, még ha Heidi nem is mutatott különösebb vonzódást az intézmény vagy éppen Ginelli iránt. Ginelli megijesztette, gondolta Halleck.

8 A New York-i Átjárón haladt, és maga mögött hagyta a Gun Hill Road lejáratát, amikor gondolatai újra az öreg cigányra terelıdtek - úgy jött a kép, tévedhetetlenül, mint napra éj. Elıször Ginellire gondoltál. Ahogy hazaértél aznap, ahogy Heidi zokogva leroskadt a konyhában, Ginelli jutott eszedbe. Hé, Rich, megöltem ma egy öreg spinét. Mit szólnál, ha beugornék, és beszélgetnénk egy kicsit?" Heidi a szomszéd szobában volt; Heidi nem értette volna meg. Billy keze körözött a telefon fölött, azután tehetetlenül lecsuklott. Hirtelen és napnál világosabban látta át, hogy ı, a jól menı connecticuti ügyvéd egyetlen emberre támaszkodhat a bajban: egy New York-i zsiványra, aki az évek során rákapott, hogy pisztollyal szorítsa vissza a konkurenciát. Ginelli magas volt, nem kifejezetten megnyerı, ám természettıl divatmajom. A hangja erıs, kedves - nem éppen az a hang, ami narkóhoz, kicsapongáshoz és gyilkossághoz illik, márpedig személye, ha a rendırségi nyilvántartónak hinni lehet, mindhárommal összefüggésben állt. Billy mégis Ginelli hangját akarta hallani azon az idegtépı délutánon, amikor Duncan Hopley, Fairview rendırkapitánya végre elbocsátotta. -...vagy itt ücsörög egész nap? - Mi? - rezzent össze Billy. Most vette észre, hogy a fizetı autópálya bejáratánál egy bódé mellett parkol, kocsiablakán ismeretlen emberi lény kukucskál befelé. - Mondom, fizetni tetszik, vagy...? - Persze - mondta Billy, a vámtiszt kezébe nyomott egy dollárt, megvárta a visszajárót, és továbbhajtott. Mehet Connecticutba: a tizenkilencedik lejárat Heidi tárt karjaiba vezet. Elmélkedni Mohónkról. Duganfield valahogy nem vonta el a figyelmét, próbálkozzunk Mohónkkal. Csak a cigányasszonyt és az öreg cigányt tudná már kiverni a fejébıl. Végül Ginelli felé szálltak vissza a gondolatai. Az ügyvédi irodán keresztül ismerte meg, hét évvel azelıtt, valami jogi manıver, bejegyzési ügylet kapcsán. Billy, az iroda Benjáminja, kezéhez kapta az aktát, amelyet idısebb kollégái elszörnyedve dobtak félre. Rich Ginelli már akkor hírhedett figura volt. Billy nem kérdezte Kirk Penschleyt, hogy miért vállalták egyáltalán Ginellit - azt a választ kapta volna úgyis, hogy piszmogjon csak a dossziéival, és hagyja az üzletpolitikát a magasabb felekre. Gyanította, hogy Ginellinek tudomása van valamelyikıjük zavaros manipulációiról: olyan fickó volt, aki messzirıl kiszagolja a svindlit. Billy nekilátott háromhavi munkájának a Három Fivér Rt. képviseletében; úgy számított, kliensét ellenszenvesnek és ijesztınek fogja találni. Éppen ellenkezıleg történt: Ginelli karizmatikus egyéniség volt, szellemes és vonzó karakter. Mindamellett tisztelettel és megbecsüléssel bánt vele - hasonlóra saját cégénél még négy évet kellett várnia. Billy lassított a norfolki vámhatáron, harmincöt centet dobott az automatába, és visszasorolt az útra. Anélkül hogy odafigyelt volna, mit csinál, oldalt hajolt, hogy kinyissa a kesztyőtartót. A térképek és a használati kézikönyv alatt két csomag Twinkies snacket talált - felbontotta az egyiket, és szélsebesen enni kezdett, néhány morzsa a mellényére hullott. Munkája Ginellinél régen véget ért, amikor a New York-i esküdtszék vádat emelt volt kuncsaftja ellen azzal, hogy alvilági kivégzéshullámot indított meg a narkóháború hajnalán. A vád New York Legfelsıbb Bíróságától 1980 ıszén jött le, hogy azután 1981 tavaszán el is temessék a rejtélyes járványnak köszönhetıen, amely elısegítette minden második tanú elhalálozását. Egyikük egy autóban robbant fel, a három nyomozóval együtt, akiket védelmére rendeltek ki; másikukat torkon döfték egy esernyı kettétört nyelével, miközben a Grand Central vasútállomás egy utcai cipıtisztítójának székében trónolt. A két még életben lévı koronatanú ezek után arra a kevéssé meglepı következtetésre jutott, hogy már egyáltalán nem biztosak benne: a Pörölynek is becézett Richie Ginelli adott utasítást Brooklyn kokszbárója, Richovsky meggyilkolására. Westport, Southport. Majdnem otthon. Oldalt hajolt ismét, tapogatózott a kesztyőtartóban... Aha! - egy repülıgéprıl kimentett mogyorószacskó. A felét már megette,

9 avas is volt egy kicsit, sebaj. Rágcsálni kezdte elmerülten, az ízére nem figyelt, ahogyan elıbb a Twinkiesére sem. Ginellivel minden évben karácsonykor váltottak levelezılapot, nagy ritkán összeültek egy ebédre a Három Fivérben. Azt követıen, hogy Ginelli említést tett bizonyos jogi problémáiról", az ebédek elmaradoztak. Ebben Heidi is szerepet vállalt - ha Ginellirıl volt szó, vég nélkül tudta szekálni -, nagyobbrészt mégis Ginelli miatt történt. - Égy ideig jobb, ha elkerülsz minket - mondta Billynek. - Miért? Mi van? - kérdezte Billy ártatlanul, mintha elızı este nem éppen ezen civakodtak volna Heidivel. - Mert e tágas nagyvilág szemében én bőnözı vagyok - felelte Ginelli. - Ifjú ügyvédek üstökös pályájának gátja lehet, ha bőnözıkkel kvaterkáznak, William, márpedig ez forog kockán pillanatnyilag... Úgyhogy mosd a kezeidet és hátra se nézz. - Csak ennyi? Ginelli arcán vibráló mosoly. - Nos... Van egyéb oka is. - Mint például? - William, ıszintén remélem, hogy nem jössz rá soha. Egy kávéra azért beugorhatsz idınként. Kis locsifecsi, kis tréfálkozás. Ne tőnj el azért egészen. Így hát Halleck nem tőnt el egészen, és betért hozzá idırıl idıre (az is igaz, vallotta be magának, amint a fairview-i elágazásra kanyarodott, hogy a köztes periódusok bizony meghosszabbodtak), amikor pedig csávába került, és a gondatlanságból elkövetett emberölés vádja fenyegette, Ginelli jutott eszébe legelıször. De kebelbéli cimborád, a cici fogdosó Cary Rossington gondodat viselte, súgta egy hang belül. Miért gondolsz most megint Ginellire? Mohonk - erre koncentrálj, öregem. És David Duganfieldre, aki élı példa rá, hogy a jó fiúk nem járnak pórul örökké. Meg arra, hogy leadj még néhány kilót. Mégis, amikor a feljáróra fordult, Ginelli szavai kavarogtak a fejében: William, ıszintén remélem, hogy nem jössz rá soha. Mi a fenére nem jövök rá? - töprengett, amikor Heidi kitárta az ajtót, szinte röpült felé, hogy megcsókolja, és Billy egy kis idıre mindenrıl elfeledkezett. Három Mohonk Harmadik éjszakájuk volt Mohónkban, éppen megpihentek szeretkezés után. Három nap alatt már a hatodik, szédítı iram a szokásos heti kettı megfontolt tempójához képest. Billy elnyúlt a felesége mellett, jólesıen szívta be az asszony testének forróságát, parfümjének illatát - Anais Anais -, amely elvegyült tiszta verítékével és a szerelem párájával. Egy pillanatra kisiklott a gondolat, és a cigányasszony alakja villant fel elıtte, amint az Olds nekicsapódik - egy pillanatra üveg csörömpölése visszhangzott a fejében. Aztán elenyészett a kép. Felesége felé fordult, szorosan megölelte. Heidi is megölelte egyik kezével, másik keze felkúszott a férfi combján. - Ha még egyszer elélvezem az agyam - súgta -, nem marad egy csöpp se. - Legenda - vágta rá vigyorogva Billy. - Hogy az ember elélvezheti az agyát? - Nem. Az színigaz. Csakhogy azok az agysejtek, amelyeket elélvezel, mindig visszanınek. - Csak mondod, csak mondod.

10 Heidi még kényelmesebben fészkelte be magát férje karjaiba, keze puhán vándorolt fel a combján, megérintette hímvesszıjét gyengéden és szeretettel, eljátszott a fanszırzetével (Billy tavaly hökkenten fedezte fel az elsı ısz szálakat odalent, az Ádámbokorban, ahogyan apja nevezte), majd cirógatva siklott a hasára. Olyan hirtelen könyökölt feli hogy Billy is megrezzent: nem aludt még, de érezte már, hogy lassanként elsodorja az álom. - Te tényleg fogytál! - Mi? - Billy Halleck, te vézna vagy! Billy megpaskolta a pocakját, a Budweiser Palotát, ahogy idınként emlegette, és felnevetett. - Azért nem olyan vészes. Még így is én vagyok az egyetlen férfi a világon, aki hét hónapos terhes. - Kövér vagy, de már nem annyira. Ha egyszer látom. Én meg tudom mondani. Mikor mérted magad utoljára? Billy visszapörgette az elmúlt napokat. Akkor reggel, amikor Canley megegyezett. Akkor lement száztizenkettıre. - Mondtam, hogy leadtam két kilót, nem emlékszel? - Jó, de holnap elsı dolgod legyen, hogy a mérlegre állsz. - Nincs mérleg a fürdıszobában - felelte Halleck vidáman. - Ne hülyéskedj. - Nincs, ha mondom. Mohonk civilizált város. - Akkor keresünk egyet. Billy t a halk sodrás újra elragadta. - Ha akarod, keresünk. - Akarom. Heidi jó feleség volt mindig, gondolta. Az elmúlt öt évben, amikor az állhatatos hízás egyre szembeszökıbbé vált, Billy alkalmanként diétába és könyörtelen testedzésbe kezdett. Fogyókúrája a nassolás labirintusába vezette: a joghurtebéd után egy-két hot-dog uzsonnára, szombat délután egy sietısen bekapott hamburger, ha Heidi elviharzott aukciói és telekárverései egyikére. Olykor behódolt az utca végében árult förtelmes meleg szendvicseknek is - miután a mikro sütı bevégezte áldatlan tevékenységét, a hús olyan volt rajtuk, mint a megpörkölıdött bır, mégsem tudott felidézni egyetlen esetet sem, amikor az utolsó morzsáig be ne habzsolta volna. A sört is felettébb kedvelte, ez igaz, mondhatni, veleszületett gyöngéje volt, de mindennél jobban enni szeretett. A jobb New York-i éttermek lepényhala (a la Dover) levette a lábáról, ám beérte egy zacskónyi, mártással nyakon öntött Doritos burgonyaszirommal is, ha a tévé elé telepedve a kabarét figyelte. Testedzı programjai kifulladtak egy hét után: hol munkarendje akadályozta meg a folytatást, hol egyszerően az érdeklıdését veszítette el. Pincéjük sarkában pókháló és por győlt az elhanyagolt súlyokon - mintha szemrehányóan bámulták volna, valahányszor arra járt. Igyekezett feléjük se pillantani. Ilyenkor a szokásosnál is jobban behúzta a hasát, és diadalittasan jelentette Heidinek, hogy öt kilót fogyott, százkilenc, és egy dekával sem több. Akkor Heidi bólintott, biztosította afelıl, hogy odavan az örömtıl, természetesen látja is a különbséget, miközben persze tudta, honnan fúj a szél, hisz a Doritos üres zacskói ott kushadtak a szemetesben. Minthogy Connecticut állam ekkortájt bevezette az üveg- és konzerv visszaváltást, a kamrában felhalmozott üres dobozok éppolyan maró bőntudat forrásává váltak, mint a pincemély súlyai. Heidi látta alvás közben - és ami még rosszabb, látta vizelni. A férfiember képtelen vizelés közben behúzni a hasát. Próbálta, próbálta, de nem ment. Heidi tisztában volt vele, hogy legföljebb másfél-két kilót fogyott. A feleséget egy másik nıvel lehet bolondítani - ideigóráig -, de a kilókkal bizony nem lehet. A feleség éjszakáról éjszakára magára vonja azt a tömeget, megérezné, ha könnyebb. Heidi azonban mosolygott: Persze hogy jobban nézel ki,

11 drágám. Volt e jóindulatban némi bumerángeffektus, mert így Billy sem akadékoskodhatott a cigaretta miatt - mégsem hihette, hogy csupán ez lappang a dolog mögött. Heidi az önbecsülését táplálta ezzel a mosollyal. - Billy? - Mi az? - Másodszor zökkent ki álmából, kicsit bosszúsan, kelletlenül pislogott Heidire. - Jól érzed magad? - kérdezte Heidi. - Ragyogóan érzem magam. Mi a csodáért ne érezném jól magam? - Csak... néha... azt mondják, a váratlan súlycsökkenés jelezhet valamit. - Tökéletesen jól vagyok. És ha nem hagysz aludni, be is bizonyítom, rád ugrom megint, és nem kegyelmezek. - Csak rajta. Billy felnyögött, Heidi elnevette magát. Hamar álomba ringtak mind a ketten, és álmában együtt jöttek hazafelé a szupermarketbıl, csakhogy ezúttal tudta, hogy álmodik, és oda akart szólni Heidinek, hagyja abba, a vezetésre kell összpontosítania, mert mindjárt elıbukkan egy öreg cigányasszony két parkoló autó, egy sárga Subaru és egy zöld Firebird közül - filléres, mőanyag gyermekcsat fogja majd össze az asszony deres haját, és nem néz körül, csak megy toronyiránt. Szólni akart Heidinek, hogy itt a lehetıség, hogy visszavonja, megváltoztassa, helyrehozza az egészet. De nem jött ki hang a torkán. Heidi ujjai nyomán ismét feltámadt a bizsergés, elıször csiklandósan, majd egyre zsibbasztóbb erıvel (álmában merevedése volt, feje elbillent a kapcsonként lefutó cipzár hangjaira); kellemes elgyengülése baljósan keveredett a kikerülhetetlen végzet szívszorító elıérzetével. Meglátta a sárga Subarut, elıtte a zöld, fehér sávos Firebird - a két kocsi között İsi, pogány színek villantak, rikítóbban, mint Detroit vagy a Toyota Village festékszóróval falra rótt mázolmányai. Kiáltani akart: Hagyd abba, Heidi! İ az! Megölöm újra, ha nem hagyod abba! Istenem, ne! Istenem, csak ezt ne! Az alak kilépett a kocsik közül. Halleck megpróbálta visszahúzni lábát a gázpedálról, hogy rálépjen a fékre, de képtelen volt, mintha ördögi, ellenállhatatlan erı tartotta volna fogva. A végzet pillanatragasztója, futott át agyán a bolond gondolat, és megpróbálta félrerántani a kormányt, de az sem mozdult. A kormány zárt, rögzült, lecövekelt. Felkészült hát az ütközésre, amikor a cigány arca egyszerre feléje fordult, és nem az asszony volt, jaj, nem, hanem az öreg, rothadó orrú vajda, csakhogy szem nélkül - a csattanás elıtti pillanatban Halleck két üres, rámeredı szemgödörbe bámult. Az öreg cigány szája beteg mosolyra görbedt - ısvilági holdsarló a rothadt orr fekete fellege alatt. Azután - Bang bang. Egy kéz csapódik fel bénán az Olds motorháztetıjére, aszott, ráncos kéz, barbár vertfém győrői az ujjain. Három csepp vér ütıdik a szélvédınek. Halleck tompán érzékelte, hogy Heidi keze kétségbeesetten megszorul ágaskodó férfiasságán, visszatartva még egy pillanatig az orgazmust, amelyet a megrázkódtatás csalt elı, hogy aztán hirtelen elöntse a fájdalomból kiszakadt, kábult gyönyörrel... És hallotta valahonnan lentrıl a cigány suttogását, amely áthatolt a drága autó szınyeggel borított padlóján, elfıj tortán, mégis tisztán: Sorvadj el!" Megdobta magát, felriadt, az ablak felé fordult, és alig tudta legyőrni a feltörı jajkiáltást. A hold, csillogó sarlót formált a Catskills hegyháta fölött, és egy pillanatra azt hitte, az öreg cigány arcát látja, félrebukó fejét, kémlelı szemének két csillagát New York állam fekete egén. Mosolya bensı fénnyel, hidegen parázslott, mint az augusztusi szentjánosbogár, hideg volt, mint az Észak-Karolina ingoványában kódorgó lidérces alakok, akiket gyermekfejjel látott - vénséges, hideg fény áradt a hold vénséges mosolyából, a bosszú jeges fuvallata. Billy zihálva vett levegıt, lehunyta a szemét, kinyitotta megint. A hold ott volt, békésen és jelentéktelenül, mint minden éjjel. Visszadılt a párnára, és három perc múlva már aludt.

12 Szikrázó, tiszta napra ébredtek, és Halleck végre beadta a derekát: beleegyezett, hogy megmásszak a Labirintus-ösvényt. Mohonk környékét behálózták a turistautak, könnyő csapástól a keserves kaptatóig. A Labirintus mérsékelt" besorolást nyert - nászútjukon kétszer is megmásztak. Billy emlékezett még, mennyire kedvét lelte a kapaszkodásban - gyürkızött a meredek szoros hosszán, mögüle Heidi hangja csilingelt, nyomás, te lajhár. Emlékezett, hogyan oldalaztak a sziklába vájt, szők átjárók egyikén, és hogy a legszőkebb résznél vészjóslóan odasúgta Heidinek: Nem érzed, hogy reng a föld?" Szőknek szők volt a hely, Heidi mégis elég lendületet tudott venni ahhoz, hogy egy jókorát csapjon a fenekére. Halleck beismerte (de soha, soha nem mondta volna meg Heidinek), hogy épp ezek a szők szakaszok aggasztják most rettenetesen. Nászútjukon sudár termető siheder volt még, remek kondícióban a massachusettsi nyarak favágó táborainak köszönhetıen. Azóta öregedett tizenhat évet, nehezebb lett jó pár kilóval. Ráadásul, ahogy a jópofa Houston doktor kedélyesen a szemébe vágta, rálépett a szívroham aknamezejére. A gondolat, hogy hegyre fel félúton infarktussal csuklik össze, nyugtalanító volt, ugyanakkor elég távoli - valószínőbbnek látszott, hogy egyszerően beszorul a kanyargós ösvény átjáróinak sziklafalai közé. Nem felejtette el, hogy legalább négy helyen jóformán négykézláb kellett mászniuk. Beszorulni pedig semmi kedve nem volt. Vagy... na, ehhez mit szóltok? A vén Billy legény beszorul az egyik sötét, kapaszkodós zugba - és akkor bukik ki szívrohammal! Óriási! Egyet fizet, kettıt kap! Végül mégis ráállt, hogy nekiveselkedjen, ha Heidi hajlandó egymaga továbbmenni, amikor Billy végérvényesen kipurcan. Ha leugranának elıtte New Paltzba, még vehetne is egy surcit. Heidi mindkét indítványt lelkesen elfogadta. A városban Halleck azzal szembesült, hogy a surcit mindörökre elnyelte a múltnak kútja: még a szóra sem emlékezett senki. Vásárolt hát egy nagyvilági zöld-ezüst Nike sportcipıt, és csendes örömmel nyugtázta, hogy mennyire kényelmes. Errıl eszébe ötlött, hogy vászoncipıt nem birtokolt immár... ötévé?, hat? Alig hihetı... pedig így van. Heidi megcsodálta a cipıt, és nyomatékosította, hogy Billy valóban úgy néz ki, mintha fogyott volna. Az üzlet elıtt pénzbedobós mérleg állt, rajta a címke: Aki Hízik, Miben Bízik? Halleck gyerekkorában látott ilyet Utoljára. - Ugorj, bajnok - nógatta Heidi. - Van erre pár centem. Halleck kókadt reménytelenséggel hátrált. - Gyerünk, pattanj fel rá, nézzük, mennyit fogytál. - Heidi, te is tudod, hogy ezek nem pontosak. - Jó lesz nekem pontatlanul is. Ne tojj be, Billy. Billy vonakodva átadta új cipıjének dobozát, és fellépett a mérlegre. Heidi bedobott egy érmét. Halk kattanás, és felnyílt két ezüstszínő fémlemez. A felsı mögötti skála mutatta a súlyát; az alsó mögötti táblán a gép által kalkulált sorsa volt megírva. - Tudtam! - csengett mellette Heidi hangja. Elragadtatásába a kétkedı ámulat árnya vegyült, mintha nem tudná, ujjongjon vagy megijedjen. - Tudtam, hogy fogytál! Ha hallotta volna, mekkorát nyeltem, gondolta késıbb Halleck, biztosan azt hiszi, a számtól van, amelyen a vörös mutató megállt - ruhástul, kordnadrágja zsebében a svájci tiszti bicskával, gyomrában a kiadós mohonki reggelivel állt a mérlegen, a mutató pedig pontosan százhatnál lecövekelt. Hat kilót fogyott azóta, hogy Canley megegyezett a bíróságon. De mégsem súlya, megírt sorsa volt, amitıl most kapkodta a levegıt. Az alsó lemez mögött nem az állt, hogy anyagi fellendülés vagy régi barát látogatása Vagy ne hozz fontos döntést elhamarkodottan. Egy tréfás fekete szó ragyogott rá: sorvadsz!

13 Négy 103 Fairview felé a kocsiúton csendesen ültek egymás mellett. Heidi vezetett, míg New York City húsz kilométeres közelségbe nem került, és megsőrősödött a forgalom: akkor kihúzódott a leállósávra, és átengedte Billynek a kormányt. Miért is ne ülhetett volna a volán mögé? Az öregasszony meghalt, ez igaz, egyik karja jóformán leszakadt, medencéjét porrá zúzta, koponyája szilánkokra tört, mint egy márványpadlóra csapott Ming váza, de a connecticuti jogosítvány érintetlenül lapult Billy Halleck zsebében. A kebelbéli, nyúlkapiszka Cary Rossington nevére szálljon érte az áldás. - Hallottad, amit mondtam, Billy? A feleségére pillantott futólag, majd ismét az útra szegezte a tekintetét. Az utóbbi idıben jobban vezetett, mint valaha, és bár nem használta a dudát, nem ordított és hadonászott annyit, mint korábban, tudatosabban figyelt a többi vezetı balfogásaira és saját hibáira, mint addig bármikor - és nehezebbért is viselte el ıket. Egy öregasszony megölése csodákat mővel a koncentrációval: az önbecsülésnek ártalmára van, verejtékes álmok fakadnak a nyomában, de bámulatosan felfrissíti a figyelmet. - Elkalandoztam egy kicsit. Ne haragudj. - Csak azt mondtam, hogy köszönöm ezt a csodálatos kirándulást. Heidi rámosolygott, puhán megérintette a karját. Valóban csodálatos vakáció volt - legalábbis Heidi számára, aki kétségkívül Maga Mögött Hagyta... az öregasszonyt, az elızetes meghallgatást, amelynek során az államügyész vádját elejtették, a rothadó orrú cigányt. Heidi számára mindez a múlt kellemetlen forgácsa, akár a New York-i csibész digó. De más is járt az eszében, errıl Billy egy újabb oldalpillantással meggyızıdhetett. A mosoly elillant, és felesége szeme körül kirajzolódtak a parányi ráncok. - Nagyon szívesen. Szolgálatára, hölgyem, örökkön-örökké. - És ha hazaérünk... - Rád ugrom megint! - rikkantotta színlelt lelkesedéssel, és pajzánul kacsintott. Igazság szerint akkor se tudta volna összeszedni magát, ha orra elıtt egy üdvhadseregnyi kokett illegeti magát áttetszı neglizsében, és nem a mohonki tüzes tempó miatt: a masina jövendımondása lohasztotta a kedvét, sorvadsz... Nem létezik, hogy a gép ilyen bıdületes hülyeséget írt volna ki, biztosan a képzelete játszik vele. Mindenesetre nem tőnt képzelıdésnek - a francba is, olyan valóságos volt, mint a Times Vezércikkei. Éppen ez a hétköznapi valóság tette olyan iszonyatossá: a szó, sorvadsz, végtelenül messze esett a jóslás bejáratott formuláitól. Még az is furcsa lett volna, ha. a gép azt írja ki: rohamos fogyás... A horoszkópírók és társaik a külföldi utakat és régi barátok felbukkanását részesítik elınyben. Egyszóval hallucinált. Akkor jó. Azaz valószínőleg becsavarodott. Na, ez azért már túlzás. Miért volna az? Nem éppen biztató, ha képzelete a bolondját járatja vele. - Rám ugorhatsz, persze - mondta Heidi -, de leginkább azt szeretném, ha elıször a fürdıszobai mérlegre ugranál... - Heidi, hagyd már abba! Leadtam pár kilót, nem olyan nagy ügy. - Büszke vagyok rád, hogy fogytál, Billy, de öt napig el sem mozdultam mellıled, és vesszek meg, ha tudom, hogyan csinálod. Halleck kérdıen nézett a feleségére, de Heidi nem pillantott vissza rá: kibámult az ablakon, karjait összefonta a mellén. - Heidi... - Ugyanannyit eszel, mint bármikor. Ha ugyan nem többet. Talán a hegyi levegı pörgette fel a motort.

14 - Nem kell ilyen kacifántosán fogalmaznod - mondta Halleck, és lassított, hogy negyven centet dobjon az út menti vám automatába. Száját összeszorította, hogy az egészen elfehéredett, a szíve hevesen vert, hirtelen elöntötte a düh. - Vágd a pofámba, hogy egy zabagép vagyok. Mondd ki nyugodtan, nem érdekel. Kibírom. - Semmi ilyesmit nem akartam mondani! - emelte fel a hangját Heidi. - Miért bántasz? Amikor olyan jól éreztük magunkat? Ezúttal oldalt sem kellett néznie, hogy tudja, Heidi a könnyeivel küszködik - elcsukó hangja árulkodott az indulatról. Sajnálta ıt, de haragja nem csillapult... És nem szőnt meg a mögötte rejtezı félelem. - Nem bántalak - ragadta meg keményen a kormányt, ujjízületei kifehéredtek. - Sosem bántalak szándékosan. De a fogyás jó dolog, Heidi, és nem értem, minek macerálsz miatta folyton. - Nem mindig jó dolog! - kiáltotta Heidi; Billy idegesen kapta fel a fejét, kicsit oldalt rántotta az autót. - Nem mindig jó dolog, te is tudod! És most már sírt, a maga egyszerre bosszantóan és kedvesen suta mozdulataival retiküljében motozott egy zsebkendı után. Billy a sajátját adta oda neki, hogy megtörölhesse a szemét. - Mondhatsz, amit akarsz, Billy, gonoszkodhatsz velem, kínozhatsz, ha kedved tartja, elronthatod ezt a gyönyörő kirándulást. De én, szeretlek, és nem hallgatom el, ami nyomja a szívemet. Ha az ember fogyni kezd, pedig nem is fogyókúrázik, jelentheti azt is, hogy beteg. A rák hét figyelmeztetıtünete közül ez az egyik. - Visszaadta a zsebkendıt, az ujjaik összeértek közben. Heidi keze hideg volt, mint a jég. A szó tehát kipattant. Rák. Rímel rá az anorák. A szó ott motoszkált az ı fejében is, mióta a cipıbolt elıtt a mérlegre hágott, imbolygott a gondolatai közt, akár egy gálád bohóc porlepte léggömbje, de ı elfordult tıle félszegen, ahogy az ember elfordul a Grand Central pályaudvar dohos zugaiban dülöngélı koldusasszonyoktól vagy a cigánykaravánhoz tartozó rajcsúrozó rajkóktól. A cigánygyerekek énekeltek, hangjuk egyszerre volt monoton és megindítóan édes; kézen jártak, piszkos lábujjaikkal rázták a csörgıdobot; zsonglırmutatványaik megalázták a helyi frizbi-héroszokat, két, olykor három mőanyag korongot pörgettek az ujjaikon, néha az orrukon. És mindeközben nevettek, pedig betegek voltak egytıl egyig, bırkiütés, kancsalság, nyúlszáj. Amikor az ember szemközt találja magát a virgonc ugrabugrálás és a visszataszító külsı e hátborzongató elegyével, mi mást tehet, mint hogy elfordul? Koldusasszonyok, cigányrajkók, rák. Hallecket gondolatainak szeszélyes cikázása is rémülettel töltötte el. Mégis, talán jobb így, hogy kimondták végre. - Remekül éreztem magam - ismételte csökönyösen, amikor Heidi, aznap este már hatodszor, faggatni kezdte, hogy jól van-e. És az ördögbe is, ez igaz! - Ráadásul edzettem. Ez is igaz volt... az utolsó öt napban legalábbis. Együtt mászták meg a Labirintus-ösvényt, és noha egész úton lihegett, néhány szőkebb ponton pedig be kellett húznia a hasát, távolról sem fenyegette a veszély, hogy beszorul. Heidi kétszer is kérte, zihálva és kifulladva, hogy álljanak meg pihenni egy percre. Billy diplomatikusan nem hozta szóba a cigarettát. - Elhiszem, hogy jól érezted magad - mondta Heidi - és nagyon örülök neki. De az ellenırzés azért nem árt. Tizennyolc hónapja nem voltál Houston doktornál, már biztosan nagyon hiányol... - Houston egy narkóbuzi - morogta Halleck. - Egy micsoda? - Semmi. - Szóval egy kis túrázástól nem fogyhatsz két hét alatt majdnem tíz kilót. - Nem vagyok beteg! - Akkor csak az én kedvemért.

15 Fairview-ig nem szóltak többet: Halleck magához akarta vonni a feleségét, hogy megmondja, rendben, megteszi, ha Heidi ezt szeretné... amikor váratlanul rátört egy gondolat. Képtelen, mégis dermesztı gondolat volt. Talán újfajta átkokat szórnak a cigányok manapság, kedves feleim - nem lehetséges-e ez valóban? Hajdan farkasemberré változtatták az embert, vagy elküldtek hozzá egy démont, hogy lekaszabolja a fejét az éji sötétben, efféle dolgok történtek valaha, de a világ örökkön változik. Az öreg cigány megérintett, és ujja nyomán talán kisarjadt bennem a rák. Heidinek igaza van, baljós jel ez - tíz kiló, fogyás minden elızmény nélkül olyasmi, mint amikor a bányába lehurcolt kanári felfordul a kalitkában. Tüdırák... leukémia... fekete daganat... İrültségnek hangzott, ırülete mégsem tudta elhessegetni a zakatoló szavakat: megérintett, és ujja nyomán talán kisarjadt testemben a rák. Linda túláradóan lelkes puszikkal fogadta ıket, és legnagyobb ámulatukra, dicséretesre sikerült lasagnát varázsolt elı a sütıbıl, hogy azután szeleteit az extraordinaire lasagna imádó, Garfield képével díszített papírtányérokon szolgálja fel. Érdeklıdött, hogyan töltötték második nászútjukat ( A kifejezés éppen az ı második gyermekkorához illik" - jelentette ki Halleck, miután befaltak mindent, és Linda elszáguldott két barátnıjével, hogy folytassák a már egy éve bonyolódó Tömlöc és Sárkány szerepjátékukat). Ám mielıtt komolyabban belefoghattak volna a mesélésbe, felkiáltott: Jaj, errıl jut eszembe!"... és vacsorájuk ettıl kezdve a Fairview gimnázium Rémületes és Csodaszerő Históriájának végeláthatatlan ecsetelésével telt. Lindát a történet mélyebben érintette, mint Hallecket és feleségét, bár mindketten igyekeztek tılük telhetıen odafigyelni rá. Végül is távol voltak majdnem egy hétig. Amikor Linda elviharzott, még egy cuppanós puszit nyomott apja arcára, és felkiáltott: - Csaó, gebe! Halleck révülten bámulta, hogy felül a biciklijére, legurul a járdára, a lófarka röpköd utána. Hüledezve Heidi felé fordult. - Látod - mondta Heidi. - Jobb lesz, ha megfogadod a tanácsomat. - Elárultad neki. Elıre felhívtad, és megbeszélted vele. Nıi összeesküvés. - Nem. Billy szúrós tekintettel vizsgálta a felesége arcát, majd fáradtan bólintott. - Jó, lehet, hogy nem. Heidi magával ráncigálta az emeleti fürdıszobába; mire föleszmélt, már pucéran álldogált, dereka köré csavarva egy törülközı. A déjá vu érzése csapta meg: az illúzió olyan tökéletes volt, hogy a fizikai rosszullét kerülgette tıle. Szinte pontos mását élte át annak a napnak, amikor ugyanerre a mérlegre lépett, hasonló kobaltkék törülközıvel a derekán - csak a konyhából felszálló szalonnaillat hibádzott. Minden más kísértetiesen ugyanaz. Nem. Dehogyis. Még egy dolog eltért, és hozzá élesen. Azon a napon kínlódva görnyedt elıre, hogy leolvashassa a számlap komor híradását. Útban volt a hordó. A hordó nem tőnt el, de bizony összement. Összement tagadhatatlanul: egyenesen nézett lefelé, és így is látta a skálát. A digitális kijelzı azt mutatta: Ezzel eldılt - mondta Heidi szárazon. - Kérek egy idıpontot dr. Houstontól. - Ez a mérleg lefelé csal - felelte bágyadtan Halleck. - Mindig is lefelé csalt. Azért szeretem. Heidi metszı tekintettel pillantott rá. - Elég a sóderból, apukám. Öt éve nyavalyogsz, hogy többet mutat, tudjuk mind a ketten. - A fürdıszoba tiszta, fehér fényében Halleck láthatta felesége arcán a sápadt aggodalmat: Heidi felhúzta a szemöldökét, bıre fénylıén megfeszült. - Maradj ott, ahol vagy - szólalt meg végül, és kiszaladt a fürdıszobából. - Heidi?...

16 - El ne mozdulj! - kiáltott vissza Heidi, léptei kopogtak lefelé a lépcsın. Egy perc múlva visszatért egy felbontatlan cukros zacskóval. A csomagon felirat: Nettó súly 5 kg." Rárakta a mérlegre - pár pillanat múltán megjelentek a vörös számok: Nem megmondtam - mondta Heidi borúsan. - Én is mérem magam. Nem csal lefelé, soha nem is csalt lefelé, Billy. Épp ellenkezıleg. Nem véletlenül lamentáltál, és ezt tudtuk mind a ketten. Akinek súlyfölöslege van, ragaszkodik a pontatlan mérleghez, könnyebben semmibe veheti a tényeket. Ha most... - Heidi... - Ha most száznégyet mutat, az annyit jelent, százhárom kiló vagy. Úgyhogy légy szíves... - Heidi... - Légy szíves vedd tudomásul, hogy kérek egy idıpontot. Billy hallgatott, meztelen lábára meredt, rázta a fejét. - Billy! - Majd én beszélek vele. - Mikor? - Szerdán. Szerdán elintézem. Houston minden szerda délután kimegy a golfklubba, és lezavar fél kört. - Néha a páratlan cici fogdosó és feleségnyaldosó Cary Rossingtonnal játszik. - Személyesen mégiscsak jobb. - Miért nem hívod fel ma este? Most rögtön? - Heidi, kérlek - nézett rá Halleck. - Hagyjuk, jó? - Arcán lehetett valami, ami meghátrálásra késztette Heidit, mert aznap már nem hozakodott elı a dologgal. Öt 100 Vasárnap, hétfı, kedd. Billy távol tartotta magát a mérlegtıl. Az étkezéseknél mohón pusztított el mindent, noha ezekben a napokban nem mardosta az éhség - e tekintetben kivételes idıszak volt, alighanem példa nélkül álló. Nassos zacskóit nem dugdosta a kamra polcán álló Lipton dobozok mögé; a vasárnapi Yankees-Red Sox rangadó közben pepperonit evett Münster sajttal és Ritz keksszel. Kisebb zsáknyi karamellás kukorica fogyott el hétfı délelıtt, munka közben, délután egy zacskó Cheez-Doodles - az egyik, esetleg a kettı kombinációja ellenállhatatlan szellentési rohammal lepte meg, és nem hagyta nyugodni négy órától este kilencig. A híradó kellıs közepén Linda felhúzott orral vonult ki a nagyszobából: vissza se jön, mondta, amíg gázálarcot nem osztanak. Billy bőnbánóan vigyorgott, de nem mozdult: fingügyi tapasztalatai szerint a szobából való menekülés kevéssé hasznos az ilyesféle gázok kibocsátásakor. Ami förtelmes, az tapad, láthatatlan gumikezek tartják fogva az ember körül. Bárhová bújsz, megy utánad. Mindazonáltal nem átallott befalni Heidivel egy egész túrótortát. Az HBO-n közben ment a film: És igazság mindenkinek. Kedden munkából jövet Norwalknál lefordult a connecticuti autópályáról, és vett két whoppert a Burger Kingben. Majszolta, ahogy vezetés közben szokta: rágott lassan, elmélázva, péppé ırölt minden falatot, nyelte egyiket a másik után... Már elhagyta Westportot, amikor magához tért. Egy másodpercre úgy tőnt, gondolatai elszakadtak a testétıl - nem gondolkodott, nem töprengett; egyszerően elszállt. Eszébe jutott az émelygés, amit akkor érzett, amikor a Mohonkból való visszatérés estéjén a fürdıszobai mérlegre állt, és azon kapta magát, hogy a lélek eddig ismeretlen birodalmába lépett. Láthatatlan szellemlény jelenléte lengte körül,

17 potyautasként kapaszkodott a robogó gondolatokra, és figyelte ıt közelrıl. Mit látott a potyautas? A kép siralmas és kacagtató: emitt egy férfi, a harminchetet betölti lassan, lábán Bally márkájú cipı, szemén Bausch & Lomb lágy kontaktlencse, háromrészes öltönyéért hatszáz dollárt pengetett le. Harminchat éves hím, sápadt arcú, ül egy ben gyártott 98- as Olds mobil volánja mögött, tömi magába a kezeslábas hamburgert, szénszürke mellényére majonéz csepeg és rojtos saláta darabjai hullanak. A potyautas röhöghet, amíg ki nem csordulnak a könnyei. Vagy fel nem ordít. Kihajította a második whopper papírját az ablakon, aztán reményvesztett irtózattal a kezén felgyőlt szószok és szaftok keverékére bámult. És azt tette, amit minden épelméjő ember tett volna a helyében: nevetni kezdett. Végül megfogadta szentül, a tivornyáknak egyszer s mindenkorra vége. Este, amikor a kandalló elıtt ücsörögve a Wall Street Journal-t olvasta, Linda hozzálépett, hogy megpuszilja, és jó éjszakát kívánjon neki - közben tüzetesen szemügyre vette az apját. - Nemsokára olyan leszel, mint Sylvester Stallone. - Jézusom - nyögött fel Halleck, szörnyülködve forgatta a szemét, és elnevették magukat mind a ketten. Billy Halleck hamarosan felfedezte, hogy méredzkedése szertartásossá vált. Hogy a ceremónia mikor kezdıdött, nem tudta biztosan. Korábban rendszertelenül méregette a súlyát, futólag a számlapra pillantott és már ment is tovább. Amikor azután feltornázta magát száz kilóról a képtelenül hangzó egy nyolcad tonnára, a körítés lassanként rituális jelleget öltött. Szertartás, micsoda hülyeség, mondogatta magában. Rossz szokás. Rossz szokás, semmi több. Szertartás, súgta kérlelhetetlenül egy belsı hang. Szabadgondolkodó volt, tizenkilenc éves kora óta nem tette be templomba a lábát, a rítus fogalmával azonban nem lehetett zavarba hozni: tudta, hogy amit méredzkedés címén mővel, felér egy térdhajtással. Látod, Uram, megteszem mindig és ugyanúgy, hát tartsd meg a te fehér bırő, felette harciasan könyöklı ügyvédedet biztonságban az infarktustól és szélütéstıl, amit a világ összes biztosítási statisztikája negyvenhét éves koromra ígér. A koleszterin és rizikófaktor nevében, ámen. A szertartás a hálószobában veszi kezdetét. Ruhát le. Sötétzöld velúr fürdıköpenyt fel. Piszkos hóbelevancot a szennyes kosárba. Az öltöny elsı vagy második viselése után, feltéve hogy szembeötlıen ocsmány folt rajta nem esett, gondos akasztás által a ruhásszekrénybe kerül. Vándorút az elıszobán át a fürdıszobába. Belépés hódolattal, térd remegve, kelletlenül. íme, hát a gyóntatószék, hol súlyoddal, egyszersmind jövendıddel nézel farkasszemet. Fürdıköpenyt könnyedén le, kád melletti kampóra hopp. Húgyhólyag ürítése. Bélmozgás lehetıségét - bármily távoli lehetıség légyen - mindenáron elısegíteni. Elképzelése sem volt, mennyit nyomhat egy átlagosnak ítélhetı széklet, az elv azonban világos és megdönthetetlen: minden fölös súlyt ki kell dobni a léghajóból. Heidi élénk figyelemmel kísérte a szertartást: egy alkalommal gunyorosan megkérdezte, nem kér-e születésnapjára egy strucctollat - lenyomhatná a torkán, hogy hányjon még egyetkettıt, mielıtt a mérlegre áll. Billy odavetıleg megjegyezte, ne legyen ilyen okostóni... éjjel azután eltőnıdött a dolgon, és úgy találta, az ötlet valóban megfontolásra érdemes. Szerda reggel azután, hosszú évek óta elıször, felrúgta a ceremóniát. Szerda reggel eretnekséget követett el, talán egy sátánistáénál is rettenetesebbet, aki a vallásos szertartást ádázul lezülleszti, amikor fejjel lefelé akasztja falára a keresztet, és visszafelé mondja el a miatyánkot. Halleck nekivágott a rítusnak ellenkezı irányban. Felöltözött, zsebébe rakta az összes aprót, amit csak elı tudott kotorni (és a svájci tiszti bicskát, természetesen), felvette legotrombább, legnehezebb cipıjét, hatalmasan bereggelizett, lüktetı húgyhólyagjáról marcona képpel nem vett tudomást; bevágott két

18 tükörtojást, négy szelet sonkát, némi pirítóst és hasét. A tetejébe felhajtott egy narancslevet és egy csésze kávét (három cukorral). Lötyögı gyomorral, bıszen masírozott fel a fürdıszobába. Megállt, a mérlegre nézett. A mérlegre nézés pillanata soha nem volt lélekemelı, de most a szokásosnál is jobban megviselte. Megacélozta a szívét, és rálépett Ez nem lehet igaz! Dörömbölt a szíve. A fenébe, ez lehetetlen! Valami nem stimmel itt! Valami... - Hagyd abba - suttogta maga elé fátyolos hangon. Úgy hátrált a mérlegtıl, mintha egy vicsorgó kutyával állna szemben. Kézfejével megdörgölte a száját. - Billy? - szólt fel Heidi a lépcsı aljáról. Halleck balra pillantott, a tükörbıl saját halotthalvány arca bámult vissza rá. Kék táskák a szeme alatt, soha nem voltak ott azelıtt. Homlokán mintha elmélyültek volna a ráncok. Rák, gondolta ismét, és a szóba az öreg cigány rekedt suttogásának hangja vegyült. Rák, mi lenne más, nesze neked. Valahogy megátkozott. A vén satrafa a felesége volt... vagy a nıvére... És megátkozott. Létezik ilyen? Lehetséges egyáltalán? Lehetséges, hogy ebben a pillanatban már rágja a belemet a rák, elrothaszt belülrıl, ahogy az ı orra is...? A rémület sóhaja szakadt fel belıle. A tükörbeli arcon az iszonyat fakó színe, egy nyomorék elkínzott vonásai. Már-már hinni kezdett abban, hogy rákja van, amely a zsigereit morzsolja szakadatlan. - Billiiii!... - Itt vagyok. - A hangja nyugodt volt. Majdnem. - Egy órája kiabálok! - Ne haragudj. - Csak fel ne gyere, Heidi, csak ne láss így, mert kapásból elhurcolsz arra a kurva klinikára. Maradj lent szépen, ott a helyed. Könyörgök. - Ugye nem felejted el felhívni Michael Houstont, ugye? - Nem. Kérek tıle egy idıpontot. - Köszönöm, drágám - szólt fel Heidi gyöngéden, és irgalmasan visszavonult. Halleck vizelt, megmosta a kezét és az arcát. Amikor úgy érezte, többé-kevésbé visszanyerte eredeti arcszínét, fütyörészve lement a lépcsın. Életében nem félt még ennyire. Hat 98 - Pontosan mennyit? - kérdezte dr. Houston. Halleck eltökélte, hogy ıszinte lesz, ha már semmi módon nem tudta elkerülni ezt a találkozást: bevallotta, hogy három hét alatt nagyjából tizenöt kilót fogyott. - A mindenit! - rikkantott Houston. - Heidi aggódik egy kicsit. Tudod, egy asszony... - Helyesen teszi, hogy aggódik - bólintott Houston. Michael Houston a fairview-i férfi archetípusa volt: jóképő orvos, a haja hófehér, bırét a malibui nap cserzette barnára. Ha a klub bárjának teraszán, egy napernyı alatt üldögélt, mintha a megifjodott Marcus Welby doktor lett volna személyesen. Halleckkel a Vízakadálynak nevezett bárban foglaltak helyet, közvetlenül az úszómedence mellett. Houston piros golfnadrágját vékony fehér öv fogta, lábán fehér golfcipı. Inge Lacoste, karórája Rolex. Egy pina coladát szopogatott - visszatérı szellemeskedéseinek egyik kedvelt fordulata volt, hogy az italt úgy emlegette: pina kolléga. Feleségével és két zavarba ejtıen szép gyerekével a Lantern Drive egyik villájában lakott, kényelmes gyalogúira a golfklubtól - e ténnyel Jenny Houston örömest hozakodott elı, ha a kelleténél többet ivott, hiszen azt

19 sugallta, hogy házuk minimum százötven rongyba került. Houston négyajtós, barna Mercedesszel járt, felesége Cadillac Cimarronnal, amely úgy nézett ki, mint egy aranyeres Rolls-Royce. Gyermekeik Westportban tanultak, egy magániskolában. A kisvárosi pletyka szerint, amely a legtöbb esetben hitelt érdemel, Michael és Jenny Houston kidolgoztak egyfajta modus vivendit: a férfi javíthatatlan nıcsábász hírében állt, az asszony pedig délután háromfelé kezdte magába döntögetni a dupla whiskyket. Tipikus fairview-i család, gondolta Halleck, és hirtelen nyomasztó fáradtság lepte meg. Vagy túl jól ismerte az efféle embereket, vagy csak hitte, hogy túl jól ismeri ıket - az eredmény ugyanaz. Saját szikrázóan fehér cipıjére pillantott. Kit akarsz átverni ezzel a törzsi jelvénnyel?... - Szeretném, ha holnap eljönnél a rendelıbe - mondta Houston. - Van most egy ügyem... - Felejtsd el. Ez fontosabb. És még valami. Vérzésed nem volt? Végbélben? Szájban? - Nem. - A fejbırödön fésülködés közben? - Nem. - Sérülés, ami sehogyan sem gyógyul? Var, ami lehull, és újra képzıdik? - Nem. - Nagyszerő - bólintott Houston. - Ma nyolcvannégyet mentem, ehhez mit szólsz? - Eltelik még pár év, míg kijutsz a Mastersre - felelte Billy. Houstonból felcsuklott a nevetés. Jött a pincér: a doktor rendelt még egy pina kollégát. Halleck Millert kért - majdnem kicsúszott a száján, hogy kalóriaszegény Millert (a szokás hatalma), de idejében elhallgatott. Egy kalóriaszegény sör úgy hiányzott most...mint egy vérzés a végbelében, körülbelül. Michael Houston elırehajolt. Komolyan nézett rá, és Halleck gyomrát ismét döfködni kezdték a félelem vékony acéltői. Nyomorúságos érzés volt: az élete megváltozott, és nem éppen jó irányba. Enyhén fogalmazva. Eltöltötte a rettegés. A cigány bosszúja, igen. Houston kutató tekintete az övébe fúródott, fülébe zengtek a doktor ünnepélyes igéi: Nyolcvan százalék, hogy rákos vagy, Billy, még röntgen sem kell, hogy megállapítsam. Készen van a végrendeleted? Heidirıl és Lindáról gondoskodtál megfelelıen? Elég fiatal vagy még, talán el sem tudod képzelni, hogy ilyesmi veled is megtörténhet. Pedig megtörténhet, öregem, nagyon is megtörténhet. A döbbenetes újdonsággal szolgáló ember visszafojtott hangján Houston feltette a kérdést: - Hány koporsóvivı kell ahhoz, hogy eltemessenek egy harlemi négert? Billy megrázta a fejét, mosolyt erıltetett az arcára. - Hat - vágta ki diadalmasan Houston. - Négy viszi a koporsót, kettı a rádiót. Azzal felröhögött, Billy Halleck pedig visszajátszotta magában az átok napjának képeit. Tisztán látta a cigányt, aki odakint várja a fairview-i bíróság épülete elıtt: mögötte, a várakozni tilos tábla alatt vénséges, ócska teherkocsi, a platóra épített lakótérrel. A lakórészt különös díszítések borították a központi festmény körül, amelyen kissé tökéletlen egyszarvú hajt bókolva térdet egy girlandot tartó cigányasszony elıtt. A cigány zöld köppermellényt viselt, gombjai ezüst pénzérmék. Most, amikor a saját viccétıl gurgulázó Houstont figyelte, és a Lacoste ing győrıdésein hullámzó krokodilt, Billy arra gondolt: Sokkal pontosabban emlékszel, mint hitted. Nem csak a rothadó orr maradt meg, egyáltalán nem. A fejedben van szinte minden kurva részlet. Rajkók. A teherautó kabinjában cigánygyerekek feketés-barnás szemének zsarátnoka. Sorvadj el" - mondta az öregember, és bırkeményedéses ujjának simogatása olyan volt, mint egy szerelmesé. Delaware-i rendszámtábla, jutott eszébe hirtelen. Delaware-i rendszámtábla volt a kocsin. És a lökhárítón egy címke, valami...

20 Lúdbırzött a háta, és úgy érezte, mindjárt jajgatni kezd, ahogy valaha éppen ezen a helyen sikoltott egy asszony, amikor azt hitte, kisfia a medencébe fullad. Billy Halleck emlékezett, mikor látta meg elıször a cigányokat: azon a napon történt, amikor a karaván a városba érkezett. Fairview városi parkja mellett állt meg a konvoj: a gyerkıcök nyomban a főre rohantak játszani. A nık fél szemmel figyelték ıket, diskuráltak közben. Színes ruhát viseltek, de nem a harmincas-negyvenes évek hollywoodi cigányjelmezeire emlékeztetı csicsás népviseletet: tarka nyári ruhába öltöztek, könnyő, lábikráig érı nadrágba, a fiatalabbakon Jordache vagy Calvin Klein farmer. Elevenek voltak, ragyogóak és veszedelmesen idegenek. Fiatal férfi ugrott le egy VW mikrobuszról, és túlméretezett kuglibábokkal zsonglırmutatványba kezdett, hit nélkül nem lehet élni, állt a pólóján, én azt hiszem, iszok még egy sört. A fairview-i gyerekeket mintha mágnes vonzotta volna, izgatottan kiabálva szaladtak felé. A férfi izmai táncoltak az ing alatt, mellkasán fel-alá ugrált egy óriási kereszt. Fairview-i anyák bukkantak fel sorra, hogy elvonszolják a gyerekeiket, de nem mindegyikük futott be idejében. Idısebb városi srácok közeledtek a cigánygyerekekhez, akik abbahagyták a játékot, hogy szembenézzenek velük. Városiak, sugárzott sötét szemükbıl. Úton-útfélen találkozunk veletek. Tudjuk, hogy néztek ránk, ismerjük a sérótokat, tudjuk, hogy csillan a nap a fogszabályzótokon. Fogalmunk sincs, holnap hol leszünk, de tudjuk, hogy ti hol lesztek. Nem unalmas mindig ugyanaz a hely, mindig ugyanazok az arcok? Szerintünk dögunalmas. És ezért jöttök így, és ezért győlöltök minket. Billy, Heidi és Linda ott voltak aznap, két napra és három kilométerre attól a ponttól, ahol Halleck elüti majd a roma öregasszonyt. A szabadban ebédeltek, várták, hogy elkezdıdjön az elsı tavaszi koncert. A többi ıgyelgı ugyanezért jött - a cigányok pontosan tudták, mikor kell megjelenniük. Linda felkelt, álmatagon leporolta Levi's farmerjét, és elindult a kugli dobáló férfi felé. - Linda, maradj itt! - szólt rá Heidi élesen. Kezével szvettere gallérja alatt babrált, mint általában, ha kihozták a sodrából. Halleck biztos volt benne, észre sem veszi, mit csinál. - Miért, anyu? Karnevál van... legalábbis szerintem. - Mert cigányok, azért - felelte Heidi. - Tartsuk meg a távolságot. Mind sötét alak. Linda az anyjára bámult, azután az apjára. Halleck megrántotta a vállát. Linda csak állt, tekintetében reménytelen sóvárgás, amelynek éppúgy nem lehet tudatában, gondolta Halleck, ahogy Heidi is öntudatlanul birizgálta a gallérját az imént, felhajtotta és legyőrte megint. A férfi egyenként hajította be kuglibábjait a mikrobusz nyitott oldalajtaján; akkor feltőnt egy mosolygós, fekete hajú lány, akinek igézı, légies szépsége szinte vakított, és öt buzogányt dobott a kezébe. A férfi ezekkel folytatta a mutatványt, közben egyfolytában vigyorgott, és valahányszor a hóna alatt dobott fel egyet, harsányan rikkantott hozzá: Ollé! Egy idısebb férfi - kockás ing, Oshkosh overall - reklámcédulákat kezdett osztogatni. A tündéri fiatal lány, aki elkapta a kuglibábokat és a buzogányokat kiadogatta, most kisebb festıállvánnyal szökkent le a kocsiról. Felállította, és Halleck arra gondolt: Giccses tájképeket tesz ki, talán egy-két Kennedy-portrét. A lány ehelyett egy céltáblát támasztott az állványnak. A furgonból csúzlit dobtak neki. - Gina! - kiáltott a buzogányos srác. Széles mosolya láthatóvá tette elülsı foghíjait. Linda váratlanul leült: az eszményi férfi képét a tévére bambulva alakította ki magában, a zsonglır szépségén most csorba esett. Heidi már nem matatott kardigánja gallérja körül. A lány a srácnak adta a parittyát: az elejtette az egyik buzogányt, hogy helyette a csúzlit dobálja a magasba. Halleck nem felejtette el, amit akkor gondolt: Ez szinte lehetetlen. A csúzli két-három kört tett meg a levegıben, azután visszaröpült a lány kezébe: a férfi közben újra felkapta a földön fekvı buzogányt, anélkül, hogy a többi leesett volna. Szórványos taps.