Frei Tamás A káosz éve és a magyar elit háborúja

Átírás

1

2 Frei Tamás 2015 A káosz éve és a magyar elit háborúja Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2013

3 Magyarország beteg kentaur. Senki se tudja, hogy állat- vagy emberorvos kell-e a gyógyításához. De az orvosok itt vannak. Mi magunk! (közismert magyar gondolkodó 2011-ben) A SZERZŐMEGJEGYZÉSE A regény szereplőit a képzelet szülte. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel csakis a véletlen műve lehet. Különös tekintettel vonatkozik ez Kocsis Zsolt, Kengyeles Sándor, Simonka Antal és a hatvanas éveiben járó magyar miniszterelnök személyére. A díszletek" viszont többnyire valóságosak. A kitalált figurák néhány indokolt kivételtől eltekintve létező helyszíneken mozognak. A regényben szóba kerülő és dátummal jelölt múltbeli események többségükben megtörténtek, mint ahogy részben valóságosak azok az összefüggések is, melyek a kitalált szereplők világát ebben a történetben körbefonják. Az André-trilógia előző két kötete is hasonlóan készült, legutóbb három bankár mégis azt gondolta, hogy ő a Bankár. Számomra érthetetlen módon magukra vették ezt az inget". Kár! Abból a szempontból vagyok csak hálás érte, hogy az emiatt velem történtek Magyarország újabb összefüggéseit világították meg előttem. A tanulságokat természetesen beleírtam ebbe a regénybe. És egyúttal persze köszönet azoknak is, akik segítettek. Mert voltak ilyenek. Méghozzá elég sokan. Hiszen mindig súgnak. Elsősorban a valamiért magukra ismerők" és a mindent túlreagálók környezetéből. Mert ezek szerint őket sem szereti mindenki. Az összes munkatársuk, minden vacsorapartnerük és valamennyi szomszédjuk. Ráadásul egymást sem kedvelik... és csak jönnek, mondják és súgják a másikról! Pedig ez csak fikció! Úgyhogy felesleges bármi mást beleképzelni! Kitalált történet a jövőből ből. PROLÓGUS Mogadishu Szomália

4 történetünk kezdete előtt két évvel, 2013-ban A koromfekete Gazella helikopter 300 kilométeres sebességgel, nyílegyenesen közelített Mogadishu partjai felé. A gép olyan alacsonyan repült, alig húsz méterrel a víz felett, hogy a rotorja az Indiai óceán nyugodt hullámaiból hófehér permetet szívott maga után. Mint amikor az égen egy vadászbombázó kondenzcsíkot húz, úgy lehetett a Gazella mögött is sok száz méteres zuhanyfelhőt látni. A francia hadsereg különleges kommandója a Jeanne d'arc helikopterhordozóról szállt fel háromnegyed órával korábban. A nyílt óceán felől közelítettek, egyetlen céllal. Abdirahman Hassant készültek a másvilágra segíteni, az al-kaidához tartozó szomáliai terrorszervezet, az iszlamista al- Sahab egyik irányítóját. Reggel kilenc óra tíz perc volt. A helikopter első két ülésében a pilóták mintha üvegbuborékban lebegtek volna, minden irányban kiláttak maguk körül. Ahogy a gép elnevezése is sugallta, a Gazella könnyű, hártyavékony, de azért golyóálló szerkezet volt, szénszálas anyagokból készült. Az alig háromméteres törzs első fele labdaszerű üveggömbként borult a személyzetre. Látniuk kellett mindenfelé, mert ezt a helikoptert éles manőverekre, szabad szemmel végrehajtott akciókra tervezték. Nem a magasságmérőt és nem is a radarjeleket követve kellett irányítaniuk, hanem maguk köré nézve, figyelve és érzékelve mindent, még az utcai villanyvezetékeket is. Dodzsemérzés" mondták róla a pilóták. Mögöttük ketten ültek. Ütésálló laptoppal a térdén az irányítótiszt, aki a Jeanne d'arcról befutó utasításokat, helyszínkoordinátákat és a Mogadishu felett 15 kilométerrel köröző robotrepülőgépek adatait szűrte meg, mellette pedig a behunyt szemmel lazító mesterlövész. A sötét szemű, magas férfi tegnap este érkezett a Jeanne d'arc fedélzetére, de a híre megelőzte. Néhányan tudni vélték, hogy pár évvel korábban ő számított a francia idegenlégió egyik legjobb lövészének. Az egykori öttusázó afgán és afrikai akcióiról sokan sok mindent tudtak, vagy legalábbis sejtettek. A francia hadseregben gyorsan terjednek a hírek, és még könnyebben születnek a legendák. A helikopterhordozón négyen is szolgáltak azok közül, akik pár hónappal korábban részt vettek a francia hadsereg balul sikerült szomáliai túszmentő kísérletében januárjában a francia hírszerzés akciószolgálatának ötven kommandósa öt helikopterrel repült be Mogadishu déli zónájába, és megpróbálta kiszabadítani az akkor már három és fél éve fogva tartott francia titkos ügynököt, Denis Allexet. Az al-sahab 2009-ben egy mogadishui szállodából rabolta el a férfit Abdirahman Hassan vezetésével. A kommandósok helikoptereit már a leszálláskor észrevették, háromnegyed órás tűzharc alakult ki, végül a franciák visszavonultak. Tizenhét szomáliait öltek meg, de két katonát elvesztettek. Közülük az egyiknek a holttestét nem tudták magukkal vinni, őt az al-sahab másnap Mogadishu főterén látványosan meggyalázta. A fogva tartott túszt, Denis Allexet pedig nyilvánosan kivégezte. A ma reggeli akciót személyesen a francia titkosszolgálat főnöke, Bernard Didier rendelte el. Ő gondoskodott a mesterlövész kiválasztásáról is, állítólag személyes ügyének tekintette a bevetést. A Jeanne d'arc fedélzetén azt

5 beszélték, hogy mindhárom férfi jól ismerte egymást. A meggyilkolt túsz a kémfőnök Bernard Didier egyik régi bajtársa volt még Libanonból, a mesterlövész pedig együtt szolgált vele Afganisztánban és aztán egyszer egy libériai akcióban is. Megkérdezték ezt tőle tegnap este, de nem válaszolt. Két órán át tisztította a fegyverét, aminek csodájára járt a hajó legénysége. A franciául szinte akcentus nélkül beszélő exlégiós több mint száz éve kifejlesztett brit puskát használt, egy L42 Enfieldet. A forgótolózáras fegyverbe tíz lőszert lehetett betárazni, közvetlenül a ravasz előtti tokba, ahol a nehéz diófa puskatus könnyű nyírfába olvadt át, precíz eresztékekkel. A hajó fedélzetén kérdés nélkül is tudta mindenki, hogy mit látnak. A mesterlövész fegyverek Rolls-Royce-át, abból is egy tökéletes példányt a hatvanas évekből. A puskák világában ez már oldtimernek, igazi antik példánynak számított. Átalakították korszerű NATOtöltényekhez, mégis olyan finomra csiszolt, milligrammpontosan kiegyensúlyozott manufakturális szerkezet volt, amilyet ma már nem gyártanak. A férfi 52 darabra szedte szét. Egyesével tisztította ki és olajozta át az alkatrészeket, száraz sivatagi levegőre készítve fel a puskát. Ajándékba kapta, de hogy kitől, azt nem árulta el. Már késő éjszaka volt, amikor a hajó másodtisztje a gyári szám alapján az interneten megtalálta a fegyver nyomát ben az Icollector meghívásos árverésén cserélt gazdát utoljára 79 ezer dollárért. Igazi Rolls-Royce volt, valóban. A Gazella elérte a partszakaszt, a mogadishui kikötő északi oldalát. Amikor bezúgtak a földszintes homokváros fölé, a zöldeskék víz csillogása hirtelen vakító fehérségbe csapott át. Harminc másodperc ordított hátra a pilóta a dübörgő rotorzajban, és a megbeszéltekszerint balra billentette a gépet. A mesterlövész felnézett, de csak most, amikor már a hófehér épületek fölött repültek. A vakító homokvárost így könnyebben szokta meg a szeme. Ha a zölden csillogó vízfelületről kellett volna átállnia, akkor a kontraszt miatt a pupilláján percekig szürke folt zavarta volna a látómezőt. De ő nem akart hunyorogni, mert ennyi ideje már nem volt. Harminc másodperc múlva lőnie kell. Egyetlen rántással hátralökte a tolóajtót. A zár fémes kattanással beleakadt a Gazella fémtámasztékába. Az ajtó kinyílt, és aztán úgy maradt. A katona derekához karabinerek csatlakoztak, a rajtuk keresztülfűzött hegymászókötelek egészen a helikopter plafonjáig futottak. Úgy rögzítette a testét a himbálózó géphez, mintha bábszínházi figura lenne. Nem tudott kiesni. Az ajtórésen keresztül fullasztó hőség csapott az arcába, bőrét élesen szurkálták a felkavart homokszemek. Égett gumiszagot érzett, és hirtelen meghallotta az arab piac zsivaját. Lenézett és látta, hogy most zúgnak el felette. Egyetlen pillanatra még a szürke, lepedőruhás embereket, a zsúfolt tömeget is észlelte. Tizenöt másodperc számolt kiabálva a pilóta, és egy kihalt körforgalom fölött élesen átfordult a Bondihere útra. A romos utcákon nem lehetett autókat

6 látni, nem közlekedett senki, csak járókelők. Mintha lebegő autóval érkeznének, olyan alacsonyan röpültek. Itt is felvertek maguk mögött mindent, porhurrikánt húztak keresztül a városon. A házfalak dübörögve verték vissza a helikopterpropeller tompa suhogását. A függönyöket kifelé tépte a Gazella-huzat, ahogy a gép kiszívta a levegőt az épületekből. Öt másodperc jött a pilóta utolsó jelzése az érkezés várható időpontjáról, miközben az irányítótiszt is elkiabálta magát. Az uszoda déli részén, a szálloda felé eső oldalon fekszik, látja az infra, pozitív felismerés, szakállas arc, fehér ing, szemből menjünk! És már lendültek is. Híva Üzbegisztán történetünk idején, 2015 áprilisában részlet a fogva tartott magyar miniszterelnök naplójából Mi történt? Hogyan kerülhettem épp ide, ebbe a száraz homoklyukba? Ha kiírnám magamból, az talán segítene. Ha látnám a betűket a papíron, akkor esetleg könnyebben megérteném az okokat. Ha átgondolnám újra. Mert egyébként tényleg olyan, mintha nem is velem történne. Annyira lidérces, annyira valószerűtlen. Miért pont én? Miért most? És miért így? Szerencsére nem félek. Furcsa. A repülőn még azt hittem, hogy félni fogok, és mégsem. Nem tudok aludni, igen, étvágyam sincs, mégse félek. Ez inkább csak düh. Ilyesmit érzek. Felháborodást, amiért ezt meg merik tenni velem! Ezek! Keresem a szavakat... de nehezen találok megfelelő kifejezést rájuk. Csak útszéli jelzők jutnak az eszembe. A plafon alatti pici ablakrésen szagok szűrődnek be, éjszakánként még homokot is befúj a sivatagi szél. Puha, szinte púderszerű itt a homok. Illatos. Ez is milyen érdekes. Korábban sokat olvastam a bezárt emberek érzékeinek az ébredéséről. És tényleg. Kétnapnyi fogság után már úgy érzem, hogy a homoknak illata van. Sőt, ma reggel a távoli müezzin fáradt hangját is meghallottam, ahogy az adzánt, az imára hívó monoton szöveget kántálta. Az üzbég szóval együtt kenyérszag is érkezett, az utcán sütött mazsolás obi non égett illata. Hangok és szagok! Mindegyiket ismerem. Elvégre a családom, ugye. Aki idehozott, nem is sejti, hogy én errefelé valójában otthon vagyok. Jobban, mint ő, valószínűleg. Nincs hideg, még éjszaka se, ilyenkor áprilisban már amúgy is melegszik a sivatag. Húsz fok lehet, vagy talán annál is melegebb. Nem fázom. Innen, ebből a régi, sárfalú épületből nézve Üzbegisztán akár meseország is lehetne. Illatos, meleg, csendes. Pedig valójában borzalmas szemétdomb. Bástyája a zsebre dolgozó magyar poligarchák középázsiai seftjeinek. Mi másért is kerülnék én most épp ide? Po-li-gar-cha! A kedvenc szavam: a politikus összeolvadása az állami megrendelésekből milliárdossá váló oligarcha típusával. Akikből azért szintén akad jócskán a magyar ugaron. Mármint a tisztán csak oligarchákból.

7 A poligarcha viszont a magyar gazdasági evolúció magasabb rendű állatfaja. Az elmúlt pár év ijesztő korcsa. A politikusi álruhába bújt seftkirály, aki egyszerre mind a kettő! Politikus és oligarcha egy személyben. Poligarcha! Amikor a magyar állam ügyeiben tárgyal, valójában akkor is zsebre dolgozik, és a saját bizniszét intézi. Azerbajdzsán, Grúzia, Türkmenisztán, Kazahsztán és Üzbegisztán. Ki figyelt arra oda az elmúlt években, hogy miért és hogyan szedték meg magukat ebben a régióban a magyar poligarchák. És persze a haverjaik, a csendes, névtelen, háttérbe húzódó igazi mágnások, a tisztán csak oligarchák. Borzalom, tudom. Tisztáznunk kellene ezt is meg még rengeteg más dolgot. Egyszer és mindenkorra. Nem pedig bárgyú aggyal elhinni, hogy Üzbegisztán a szövetségesünk, és ezért aztán demokratikus meseország. A friss és új keleti szellő. A város szélén lehetünk, mert a müezzin hangja messziről jön, nagyon messziről. Napközben az imák, a szalátok között nem is hallok semmi mást, csak a csendet. Itt valahogy nincs utca, tág lehet a tér, valószínűleg a sivatag szélén vagyunk, mert amint feltámad a szél, azonnal homokot fúj be az ablakrésen. Pontosan nem tudom, hogy hová hoztak, mert nem látok ki. A plafon alatti keskeny lyuk túl magasan van, ráadásul középen vasrúd osztja ketté. Még egy gyerek se férne ki rajta. Mi lett volna, ha?. Állandóan ez jár a fejemben. Nézem a smirgliszerű, sárga homokfalat, és azt kérdezgetem magamban, hogy mi lett volna, ha nem vállalom. Sőt, mi lett volna, ha visszagondolva egészen 2006-ig, mi lett volna, ha Gyurcsány Ferenc nem mond le? Ha ragaszkodik a hatalmához? Mi lett volna, ha 2006-ban az őszödi beszéd és az októberi véres utcai összetűzések után nem távozik önként, hanem kibírja mondjuk 2010ig? Akkor is itt tartana most Magyarország? Mi lett volna, ha Gyurcsány lemondása után nem írnak ki azonnal választást Magyarországon? És mi lett volna, ha azt 2007-ben nem Orbán Viktor és a Fidesz nyeri? Akkor a 2008-as gazdasági világválság nem Orbánt, hanem Gyurcsányt sodorta volna el? Úgy, ahogy Orbánt és a Fideszt elvitte? A feltartóztathatatlan adósságlavina, a svájcifrankhitelek tornádója, az összeomlás előtt kényszerűen felvett nemzetközi hitel. A törlesztés nyomora! És ha így történt volna, ha Gyurcsány a végletekig marad, ha makacsul és értelmetlenül ragaszkodik a hatalmához, akkor utána mi következik? Nálunk is alakul valamiféle szakértőkből álló kormány? Választások nélkül persze! Mondjuk 2009-ben? Mint ahogy Olaszországban Berlusconit felváltotta Mario Monti. És egyébként is: Magyarországon ki lett volna az emberek akaratától teljesen függetlenül hatalomba segített, úgynevezett technokrata kormányfő? Létezik egyáltalán ilyen Budapesten? Vagy csak egyik és másik oldal van, körülvéve zsebtolvajokkal? Ha nem mond le Gyurcsány 2006-ban, ha nem nyer választást Orbán ben, ha nincs világválság 2008-ban, ha nem borulnak be százezerszám a

8 felelőtlenül felvett, mérgező devizahitelek, akkor hogyan alakul a sorsunk? Magyarország jövője? Négy évvel ezelőtt akkor is ezek kerülnek hatalomra? És most ugyanitt tartanánk? Vagy akkor a magyarok józanabbak lettek volna? És a választásokon nem lendül ki ennyire az inga? De hát kilendült. Orbánra haragudtak meg a tömegek, az ő nyakába varrtak ezerféle korrupciót, mert bűnbak mindig kell. A megnyugtató magyar érzés, ugye, hogy mindig más a hibás. Nem mi. Nem mi vettünk fel svájcifrank-hitelt, nem mi akartunk többet, mint amennyi jár. Nagyobb autót és lakást, szebb városi buszokat, tengerparti nyaralást és persze ingyen oktatást. Ausztriai életet harmadannyi pénzből, feleannyi szakértelemmel. Áhh... dehogy! Ellopták, tolvajok, börtönbe velük. Ez így sokkal egyszerűbb, ezt elhinni. Orbán lett hát a bűnbak 2011-ben. De ha korábban nem mond le, és hatalmon marad, akkor biztosan Gyurcsány is az lett volna. De így Orbán bukott nagyot, csak mert képtelen volt az országot a rendszerváltozás utáni húsz év amatörizmusából talpra állítani. Ahonnan persze nem is lehetett. Utána pedig már csak ezek maradtak. Ezek! A megnyomorodó, elszegényedéstől remegő magyarok őket röpítették hatalomba. Ezeket a demagógokat. És jött négy kiábrándító év, amikor száz- és százezrek döntöttek úgy, hogy nem akarnak asszisztálni a zsebsztálin szkanderozásához. És elmentek. Milyen találó kifejezés, ugye? Múlt héten olvastam a New York Timesban. Hogy az elmúlt négy év értelmetlen szkanderozás volt Magyarországon. Egy balkáni zsebsztálin felesleges, időherdáló szélmalomharca mindenkivel. Egyetlen tapodtat sem léptünk előre, minden ott tart, mint 2011-ben. Majdnem zéró fejlődés, szinte ugyanakkora államadósság és munkanélküliség, sok tízezer tönkrement cég, kicsit rosszabb árfolyamok és versenyképességi mutatók, mi mégis minden napot úgy éltünk meg ebben a négy évben, mintha háború dúlna körülöttünk. Sok hűhó semmiért. Végül persze csak-csak eljött az újabb választás ideje. Amire milliók vártak. Nagy nehezen, de megtartották. Most, 2015-ben! Pár napja. És ez történt. Ez a borzalom. Én pedig ezek után már végképp képtelen vagyok megszabadulni a gondolattól, hogy a nyírkai jóslatnak igaza van. Nem hiszek persze a jövőlátók bölcsességében, de abban igen, hogy aki ezt a jóslatot írta, az jobban ért minket, mint mi saját magunkat. A tizenkilencedik századi felvidéki jövendölés, aminek lejegyzett változatára a legenda szerint táltosok leltek 1947-ben. Badarság persze, hiszen ha évtizedekkel ezelőtt már megtalálták, akkor miért csak 2006-ban került elő? Valószínűleg mese az egész táltosostul, turulmadarastul. De 2006-ban végül mégiscsak publikálták. Akkor már biztosan. Igazolható, őrzi a Google keresője, bárki ellenőrizheti.

9 Én már kívülről ismerem az egész versszerű jóslatot. Idemásolom az utolsó tíz évünkre vonatkozó részt. Rémisztő, hiszen 2006 óta minden egyes sora beigazolódott. Azóta minden megtörtént Magyarországon. A csősz tolvaj, a bakter rabló, a bíró cinkos. A különb nem viszi sokra, mert irigylik. Ki-ki rántja lefelé a másikat az országot együtt. Lenézett népek mögött kullog a magyar! A nemzet talpa alatt röpülőszőnyeggé válik a föld!... Már mindent elkótyavetyéltek. Csak alantas szolgálatok maradnak, égbekiáltó árulások... Kettészakad a nemzet. Lángra lobban az ország. A lángot vér oltja. Magyar magyart gyilkol. Persze van folytatása is. Nem az a vége, ami az elmúlt napokban történt, hogy egymásnak esünk. A nyírkai jóslat utolsó négy sora sokkal inkább reménykeltő jövendölés. De azt a részt egyelőre mégsem merem idemásolni, mert nem akarom elkiabálni, és azt kívánom, hogy bárcsak az én történetemnek is úgy lenne vége, mint a nyírkai jóslatnak. Mert akkor kiszabadulok!" Budapest Magyarország pár nappal korábban Minden lepusztult volt, ócska és igénytelen. A dobozszerű rendőrségi asztal, amit feltehetően funkcionálisnak képzelt a szocializmus igénytelenségében felnőtt tervező. Tervező? Ezt nem kellett megtervezni, gondolta André, egy ilyen kocka formájú asztalt, aminél ez a nyomozó ül, ilyet Fruzsika már háromévesen tudott rajzolni. Fruzsika egyébként most már sokkal idősebb, jelentősen öregebb, most már három és fél éves. Épp a múlt hónapban ünnepelték a három és feledik születésnapját. Vagyis ha pontosan kiszámoljuk, hozzáadva az azóta eltelt négy hetet, akkor Fruzsika tulajdonképpen ma már hároméves és hét hónapos. Az állandóan pislogó, koromszemű mini-adrienn, ez a kalózkislány, André visszakapott élete, száguldó tempóban cseperedett. André legalábbis úgy érezte, hogy rohan vele az idő, és ő állandóan lemarad valamiről. Pedig nem is. Ha Adrienn hagyná, akkor Fruzsikának nem csak éves és féléves születésnapjai lennének, hanem negyedévesek is. Mint ahogy voltak is, csak titokban. Mivel Adrienn már a feles szülinapokat is megmosolyogta, hát a negyedeseket André magában ünnepelte. Egyetlen pohár bor társaságában. Azok voltak az ő emléknapjai. Az előző életéből elrabolt kisfiú, Dávidka minden egyes kihagyott születésnapjának az emlékezete. Ilyenkor sokkal inkább rá gondolt, nem a valamiért állandóan nagyon komoly tekintetű Fruzsikára. Inkább Dávidra, az ő révén pedig saját magára, a múltjára. Amúgy nem szeretett az emlékei között időzni, de negyedévente csak így,

10 egymagában borozgatva igen. Adrienn elől is eltitkolta, hogy gondolatban néha visszapörgeti a múltbeli, kihagyott születésnapokat. Hogy akkor épp hol lehetett, amikor Dávidka... és itt hosszú volt a sor. A bort ilyenkor lassan, körkörösen forgatta a pohárban, mintha csak valamiféle varázsital lenne, amiben megláthatja és persze meg is értheti a múltat. Pedig csak az élet volt ilyen. Telt az idő, és szétcsúsztak az évtizedek. André legalább tíz évvel volt idősebb a valós koránál. Ennyivel élt, látott és tapasztalt többet. Viszont a teste tízzel fiatalabbnak tűnt. Fordítva szokott ez lenni, de vele így esett. A sors megtekerte az életét. A negyedéves születésnapokon talán azért nézte órákig a vörösbor áramlását, ő legalábbis ezzel magyarázta a merengést, mert próbált egyensúlyt találni, és nyugalmat hazudni az elrabolt évekért. A légióban és a háborúkban eltöltött évekért. Ahogy most eszébe jutott a kislánya, a világra felnőttesen szegeződő zöld szeme, a három és fél évesnél idősebbnek tűnő gyerekarc, André gondolatai elhagyták a rendőrségi kihallgatószobát. Újra látta a legutóbbi születésnapi tortát, ami valójában nem is torta volt, hanem csak extra nagy, csokival töltött eklerfánk. Adrienn kedvence. A süti amit még Nizzában kedvelt meg, és amit azóta is imádott. Erről aztán Buenos Aires jutott André eszébe, mert valamiért Buenos Aires állandóan az eszébe jutott. Az ígéret, hogy mindig itt lesz. Itt marad, ebben az életben. A Tortoni kávézóban ígérte ezt meg, Argentínában, évekkel ezelőtt, de megint csak titokban, ki nem mondva, és csak magának. Adrienn legfeljebb sejthetett belőle valamit, rájöhetett a hosszú, néma csendből. Adrienn az argentin kávéházban mutatta meg neki Fruzsika magzatfotóját. A hathetes képről akkor persze még nem tudták eldönteni, hogy kislány lesz, vagy kisfiú, de André tartotta a szavát. Ha már a sorstól megint kiérdemelt egy gyereket, akkor semmi más nem lesz fontosabb, mint hogy felnevelje. Hogy vigyázzon rá. Le fogja győzi a múltját, bármi történt is, és bármit műveltek is vele. Ezt ígérte meg magának akkor és ott, a Tortoniban. Végül kislányuk született, akit aztán úgy féltett André, mint ahogy az anyukák szokták a gyerekeiket félteni. Náluk felborult a szereposztás, az ő családjukban Adrienn harcolt azért, hogy az apja hagyja már edződni azt a lányt, különben a szél is elfújja majd. Talpraesett csak akkor lesz, ha hagyják esni. De André nem volt erre képes, inkább ünnepelte negyedévente, vigyázta, óvta, túlaggódta. Elkényeztette. Becézte. Túlzásba vitte. Fruzsi, Fruzska, Fruzsika, Fruzsina, Fruzsinka, sőt néha még Ruzsinka is, ennyiféle néven becézte a hosszú, vékony, egyenes hajú kislányt, aki talán épp ezt a dédelgetést próbálta kompenzálni az állandóan komoly tekintetével. Adriennek legalábbis ez volt a teóriája. Addig kényezteted, amíg matematikaprofesszornő nem lesz belőle, önvédelemből" próbálta elviccelni André állandó aggódását, mert érezte, hogy a férfi mekkora erővel küzd az emlékeivel. Még ha nem beszél róla soha, akkor is. André hosszú lába alig fért el az iskolapadszerű, nyikorgó rendőrségi széken. A végtagjait valahogy begyűrte a farostlemezből préselt asztal alá. A falon, a nyomozó háta mögött kezdetleges térkép lógott, járások és megyék, sárga és

11 rózsaszín foltok. Az új és még bonyolultabb Magyarország választási térképe. Tavalyi kiadás, 2014-ből. Az első emeleti ablak elé, nehogy az utca túloldaláról avatatlan szemek belássanak a rendőrség titkaiba, ócska, töredezett, piszkos műanyag rolót feszítettek. Ezt igazgatta állandóan a nyomozó, amikor a fény itt-ott betört rajta, és elvakította. Két órája tartott már. Buta, egyelőre érthetetlen kérdések André legújabb vállalkozásáról. Tanúként hívták be. Már azt sem értette, hogy miért. Mi is lenne itt az ügy? És minek a tanúja ő? De a szűkszavú rendőr nem árult el semmit. Csak ült ebben a sivár, fehér falú szobában, és szakadt műanyag mappákat rendezgetett. Lapozgatta a pecsétes, nagyon hivatalosnak tűnő papírokat, a számítógépén pedig lassan, komótosan töltötte ki a jegyzőkönyvet. Két ujjal pötyögött, és közben nem árult el semmit. Kérdezett, igen, kérdőjel volt a hangsúlyaiban, de valahogy mégsem volt kíváncsi semmire, inkább csak le akarta tudni az előírt feladatot. Úgy tűnt, hogy a válaszok nem érdeklik, nem is gondolkodik el rajtuk, mintha úgyse számítana, amit André mond. Furcsa volt, és zavaró. Eleinte csak ennyi: furcsa és zavaró. Tudta-e André, hogy ez csalás? Hogy a neki megítélt regionális támogatás ekkora összegben nem is járt volna? Mennyit tartott meg saját magának? André tényleg nem értette. Két évvel ezelőtt hazajöttek, igen. Hogy miért épp Magyarországra? Hát, mert három folyó létezik a világon, ahol felfelé szárnyal a folyami turizmus. Három gyönyörű folyószakasz. A világ minden valamirevaló magazinjában lehet erről olvasni. A Mississippi Amerikában, a Mekong Vietnamban és a Duna Európában. Erre csatlakozott ő rá, az egykor Franciaországban gasztronómiát tanuló magyar éttermes. Szakács, vendéglátós, osztrigafarmer, kávéházas, írjon csak azt, amit akar a rendőr, mert most tényleg ezen lovagol? Az ő szakmáján? Hogy honnan ért ő ehhez? Hát nem mindegy az neki? Ért, és kész! Ez az élete. Fruzsika, Adrienn és a Duna vonalán lefelé csordogáló német luxushajók ellátása. Bio, organikus, természetes alapanyagok. Újragondolt magyar konyha. Korszerű kulináris élmények. Mégsem ehetnek a külföldiek örökké csak hortobágyi húsos palacsintát, gulyást és dobostortát. A könyökükön jön ki, nem ébredt erre még rá senki? Mississippi, Mekong, a Rhone völgye, ezek a versenytársak, hééé! Úgyhogy vadhússteak a Duna partján, főleg őz, villányi bor és földvári túrós táska tokaji mazsolával. Ilyesmi! És persze savanykás, melegített cider az ősi és ritka magyar almafajtából, a piros batulból. Az amerikai turisták imádják, ők karácsonykor forró, szűretlen almalét isznak, cukorral édesített cidert, de sose ilyen finomat. Igen, felajánlottak neki állami támogatást. Megkeresték a minisztériumból, és megígérték, hogy ha ő melléteszi a felét, akkor a magyar állam is ad ugyanannyit európai uniós alapokból. Főleg francia, olasz és német pénzekből. Mert ez fontos! Mármint a magyar turizmus. A mezőgazdaság. Hát beletette a genovai kávézó árát, eladta, igen, beletette, mert hitt benne. És az állami pénzek valóban jöttek is, de aztán mentek Andrétól a kalocsai paprikatermesztőhöz és a Dunakanyarba a halászokhoz. A beszállítóihoz.

12 Életre keltek a vadgesztenyével és birsalmával kevert libacomb rillette-ek, magyaros ízekkel kombinált provence-i húspástétomok. A rácalmási tejgazdák csináltak igazi creme fraíche d'isignyt, franciás tejkrémet a tejföl és a tejszín között félúton. André találta ki mind, és ő is szedte össze a csapatot. Jobb lett, mint a Mississippi. Izgalmasabb ízutazás. Sikeres, jövedelmező vállalkozás. Gyönyörű, kézzel fújt üvegek, fiatal grafikusok csomagolástervei, korszerű és lendületes produkció. A felfrissült Magyarország új arca. André régi álma. Mi ezzel a baj? Lelkesen beszélt. Éppúgy, mint két évvel ezelőtt, amikor Adriennt próbálta meggyőzni, hogy térjenek haza. Pont olyan lelkes volt még most is. Szinte el is felejtette, hogy hol van, hogy ez egy rendőrségi kihallgatás. Aztán az unott arc hirtelen visszarántotta ebbe a buta, tompa szobába, a húszforintos golyóstollak közé, a soha ki nem porszívózott szürke padlószőnyegre. Csak nézte a rendőrtiszt kopasz fejét, a beesett, fáradt, véreres szemét, a vörös borostáját. Nézte ezt az üres szolgaarcot, és egyre gyanúsabb lett neki az egész. Mit keres ő itt? Miért hívták ide? Mi az, hogy tanúkihallgatás? Hát, akkor ezt befejeztük szólalt meg épp ekkor egészen váratlanul a dohányos hangú nyomozó. Andrénak valamiért feltűnt, hogy a rendőr szája körül a bőr mennyire száraz és cserepes. Nem iszik eleget. Erre gondolt, mint aki nem is hallotta meg, hogy véget ér ez a furcsa és zavaró két óra. Befejezték, még mielőtt Andrénak sikerült volna megértenie, hogy valójában miről is szól. A kopasz fejű, nyakán sörtés, borotválatlan férfi fölemelte a szürke bakelittelefon kagylóját, leütött három számot, és szinte azonnal bele is szólt. Ennyi idő alatt ki sem csenghet ett, olyan gyorsan vették fel a vonal másik végén. Befejeztük mondta a telefonba is, de André most már odafigyelt. Felébredtek az ösztönei. A készenlét ugyanis, amivel valaki, feltehetően ebben az épületben, egy másik szobában ezt az üzenetet fogadta, amilyen éberen arra várt, hogy hívják, furcsa volt, és zavaró. Rendellenes. Híva Üzbegisztán néhány nappal később Apró eszköz feküdt a fegyver mellett, a homokban. Akkora, mint egy tévékészülék távkapcsolója. Rózsaszín kijelzője volt, alatta körkörös rendben négy gomb. Jobbra és balra. Fel és le. A programpontok között ezekkel lehetett lépkedni. A lereszelt körmű férfiujj most az alsó, fekete gombot nyomogatta, lefelé haladt a légnyomásérték felé. A pici kijelző rózsaszín hátterén villogni kezdett az air pressure" felirat, és mellette egy szám. A légsűrűséget már korábban beállította. A tévé távirányítójához hasonlító műanyag tárgy teteje, mintha csak egy varrónő gyűszűje lenne, apró fémkupakra hasonlított. Ez most kinyílt. A képernyőn azonnal változni kezdtek az értékek, pörögtek a számok. Pár másodperc múlva viszont szép lassan megnyugodott minden, és fix adatokat mutatott a HORUS 4500-as. Szélsebesség, a célpont közelében mért szélirány, tengerszint feletti

13 magasság, páratartalom, hőmérséklet, légnyomás. És persze a kilőtt töltény becsült súrlódási indexe. Ebben az apró, hobbivadászok számára is beszerezhető eszközben elsőre megdöbbentő mennyiségű adat fért el. Minden, ami csak egy picit is eltérítheti a lövést, minden, ami változtathat a lőszer repülési ívén és a becsapódási ponton. A laikusok fel sem fogják, hogy egy távcsöves puska dörrenése mögött manapság micsoda technikai fejlesztés áll. A ravaszt meghúzó mesterlövész munkája lassan már a repülőgép-pilótákéra hasonlít, annyira komplex tudást igényel. A töltény első másodpercben megtett távolsága adott értéknek számított. Ezt a piszkos, homokos ujj már korábban beprogramozta a HORUS memóriájába. 843 méter. Ennyit tesz majd meg a lövedék egyetlen másodperc alatt. Aztán még 152 métert, összesen 995-öt. Ennyi volt a távolság. A sárga falú épület éles, várbástyaszerű felső falíve alatt az ablak, pontosabban az apró rés, közepén a vasrúddal, pontosan 995 méterre volt innen. A célkereszt lassan mozdulni kezdett az adathalmaz alapján. A 45 fokban, jobbról érkező hat mérföldes szél ekkora távolságban fél szögpercnyi eltérést okoz majd. A férfinak ezt kellett korrigálnia. Tekintete most elhagyta a technikát, a rózsaszín számlapot, az adatokat, a modern világ túlinformáltságát. Innentől minden leegyszerűsödik. Fokozatosan kitisztul a kép, világos lesz a feladat. Az ösztönök matematikája átveszi a szerepet a fegyvergyárak programozóitól. A tapasztalat és a múlt, mostantól csak ez számít. A sötét, mély szem belenézett a távcsőbe. A hajszálvonalak találkozására koncentrált. Arra a pontra, ahol a célkeresztben összefutottak a szögperceket jelölő csíkok. Lassan elindult a mozdulat. Siklott a kép az üzbegisztáni épület homokfalán, elhagyta az ablakrést, miközben a forró levegő délibábos lebegést vont a 995 méternyi távolság átlátszó légfalába. Kereste a kopasz fejet. Kereste. De egyelőre nem találta. Budapest Magyarország Tehetséges vagy, hiszen a túléléshez tehetség kell" ezek voltak a nyomozó feleségének a szavai, mikor is? Talán két éve? Amikor egyik este nem bírta már tovább, és elmondta neki, hogy mi megy itt valójában! Te láthatóan mindent túlélsz mondta neki Klári, az pedig a tehetség jele." El volt épp bizonytalanodva, mert úgy érezte, hogy igazából nem is ért ő semmihez. Tehetségtelen, középszerű rendőr. Szolgája állandóan változó paragrafusoknak és gátlástalan főnököknek, akik bármelyik nap átkerülhetnének a börtönrács

14 másik oldalára. Mint ahogy néha át is kerültek. Olyankor mindig úgy csinált az egész testület, mintha csak elszigetelt ügy lenne. Miközben persze a folyosón évek óta mindenki tudott mindent. Néha aztán épp emiatt és persze fellángolásszerűen repült az egész épület. Mármint mindenki belőle. Volt, hogy négyszázan egyetlen napon. A földszinti állománygyűlésen épp megmondták nekik, hogy szevasz, miközben az elhárítók az emeleten az asztalukról dobozba söpörtek mindent. Még a családi fotókat is. Kiszerelték a számítógépek winchesterét, és akkor már tényleg szevasz volt mindenkinek. Így megy ez itt, igen. Ezt kell túlélni. Ehhez kell alkalmazkodni. A zsákmányszerzéshez, mondta akkor a feleségének, aki simogatva vigasztalta, mint egy gyereket, hogy miért is lenne ő középszerű, micsoda badarság ez. Hiszen túléli őket, mindegyiket. Ő köztük a legtehetségesebb! Zsákmányszerzés, Klári, érted? Ez nem tehetség kérdése, hanem a préda mérete határozza meg a történéseket. De Klári nem értette. Ezt a ködöt. A fátyolos magyar valóság hétköznapjait. Már nem is emlékszik, hogy vajon honnan szedte ezt a szót. Mármint hogy zsákmányszerzés. Talán egy újságcikkből? Ott olvasta? Igen, tényleg, a magyar vidék lenyúlását emlegették benne, valami államtitkár médiakirohanása volt. Aki hozzá hasonlóan már nem bírta tovább, és kipakolt. De nem a feleségének, hanem nyilvánosan. A barom. Miért nem tudott túlélni, befogni a pofáját úgy, mint ő? Tehetségtelen, ezt mondaná róla a felesége. Nem kell ebben az országban semmihez sem érteni, Klári mindig ezt szajkózza, csak ahhoz, hogy ne törjék ki az ember nyakát. És hát lássuk be, a feleségének igaza van. Manapság ehhez kell leginkább tehetség. Az a hülye államtitkár is, az a hőbörgő barom, na hát az is, vegyük már számba, legalább nagyjából, hogy mégis mit ért el a pofázással. Megváltozott bármi is? Ugyan! Hát ő ezért, épp ezért, pont hogy ennek az értelmetlen hőbörgésnek a baromsága miatt emlékszik még mindig az interjú címére: Maffiacsaládok a magyar vidékfejlesztési stratégiában". Hát már ez is! Micsoda kifejezés az, hogy vidékfejlesztési stratégia? A maffiacsaládok rendben. De hogy vidékfejlesztési stratégia? Miközben másról sincs szó, mint arról, hogy néhány család lenyúl mindent. A földpályázatokon elviszik a földet, az európai támogatásokat és a piacokat. Mindent. Mi ebben a fejlesztés és mi a stratégia? Tudja ő pontosan, őt ne is kérdezzék, volt vele dolga, dolguk, nekik, rendőröknek is épp elég. Feljelentések pró és kontra. A magyar fajta szokása. Ahelyett, hogy a gyenge rájönne, hogy felfalták. És kész. Mentené, ami még menthető. Áhh, dehogy! Inkább rúg még egy utolsót, és abba aztán végleg beledöglik. De ő bírja, ki fogja bírni, nem úgy, mint az államtitkár. A felesége előtt is csak egyszer roppant össze, akkor, két éve. Azt sem lett volna szabad. Elárulnia magát, kiadni a titkokat. Mert az bizony a hosszú távú túlélés ellen hat. Ha mások is tudnak róla. Még ha az a felesége, akkor is. Baj. Hiba. Ki fogja bírni, igen, túléli őket, hiszen Magyarországon az egész élet erről

15 szól, hogy mindig túl kell élni valakit. Hát, most éppen ezeket. Ráadásul lehet, hogy már csak egyetlen napig. Hiszen ma, épp ezekben az órákban zajlanak a választások. Munkanapon, trükkösen, hátha a lumpenek és a fásultak ilyenkor nem mennek el. A választási szabályokat ezer ponton átíró kormány ezek szerint abban bízik, hogy az embereknek akad épp elég más dolguk is egy szerdai munkanapon, mint hogy elvánszorogjanak a távoli szavazóurnákhoz. A tanítási napra hivatkozva ugyanis a korábbi alkalmakkor már jól bevált iskolák helyett messze eső állami hivatalokba helyezték át a megritkított számú, túlzsúfolt és a voksolókat ezért sorba állásra kényszerítő szavazóhelyiségeket. De talán még így is eltakarítják őket holnapra. Mert kicsit azért már enyhülhetne a nyomás. Sok volt, erős, tornádószerű ez a négy év. Megpihenne már az ember, lazítana, levegőt kiengedne. Gerincet egyenesítene, felnézne. Kevesebbet félne, és persze kevesebbet irigykedne. Mert ezek kinézik maguknak, ami sikeres, és lenyúlják. Beszivárogtak még ide is, a rendőrségbe. Lefizetik a főnököket, a beosztottakat, a nyomozókat és az aktakukacokat, vagy fenyegetőznek, zsarolnak, de bejutnak. Az államba. Az állami erőbe. Zsebre teszik Magyarországot. Nem csak pár céget, mint az elődeik, akik szintén gátlástalan tolvajok voltak szinte mind, ismerte azokat is, úgyhogy ő aztán csak tudja. Ezek viszont az egész országot kaparintják meg, tokkal-vonóval. Privatizálják az államot. Gyors eljárás, gyanúsítotti kihallgatás, végső esetben, ha nagy az ellenállás, akkor még vádemelés is. Alapként mindig kell valaki hozzá, egy megroppant gerincű szarházi és a vallomása. Hazugsága, pontosabban. Így megy ez manapság. Megtalálni azt, aki valóban sáros, beszorítani a sarokba, és ha erős benne a túlélési ösztön, akkor úgyis mond valamit. Együttműködik, alkut köt, és megússza. Ő igen. Pont a legnagyobb szarházi. Mert megsejti, hogy mit várnak el tőle, tudja, hogy mondania kell valamit, bármit, nem is fontos, hogy igaz legyen, csak valami apróságot, ami már elég ahhoz, hogy eljárás induljon az ellen, akitől el akarnak venni valamit. Hogy alkuhelyzet teremtődjön, ijedtség, beszarás, félelem a magyar állam erejétől, hogy itt még ezt is lehet, most már ezt is. De hát ilyen lett a magyar világ, spicliország ez megint, hazugok és árulók birodalma, ahol az összefüggéseket előbb-utóbb a hülyék is megértik, és így ki is lehet őket fosztani. Bárkit. Még a milliárdosokat is. Sőt, főleg őket! Ez megy már négy éve. A rózsadombi, pasaréti és svábhegyi elit rabolja egymást, elszámolnak az elmúlt húsz évért, az összes kicsinyes sérelmükért. Mert, ha egyszer majd kiderül is, hogy az egész csak hazugság volt, akkor is, mikor? Évek múlva már kit érdekel? Egy felmentő ítélet? Ha egyáltalán valaha megszületik, hiszen manapság már néhány bíró gerince is hangosan ropog. Mit lehet ez ellen tenni? Ugyan már! Semmit! Ez is itt. Mire megy azzal, ha nem érti? Mert láthatóan nem érti. Föl se fogja, hogy mi történik vele.

16 Duna menti kulinaritás. Mi a szarról beszél? Már ilyesmikkel is lehet ebben az országban pénzt keresni? Ide jutottunk? Ő havi alig kétszázezerért próbál megbújni, soha ellent nem mondani, ha kell, akkor kihallgatni, vádra vinni, ez meg itt milliókat pörget, épít, gazdagszik, szívja a magyar zsírt, zavarosan hablatyol német turistákról, miközben biztos, hogy két marokkal rabolja ki az embereket. Minket, dolgos szolgákat, hahó. Nem világos, hogy miképpen lop, ez még zavaros, de biztosan lop, mert sok jut neki. Ahhoz meg lopni kell. Másképp nem megy. Másképp csak havi kétszázezer jutna neki is, ő aztán tudja, látja, érti. Legalábbis azt hiszi, hogy érti. Akinek több van, mint a többségnek, az bűnös, és kész. Ez ilyen egyszerű. Hát most majd ezt a szarházit is kirabolják, ennyi, kivájják egymás szemét a mocskok, hulljon mind, egytől egyig, nem az ő baja. Ő csak élje túl. Várni, mindig várni kell, a feleségének is ezt szokta mondani. Mert egyszer mindenki hulláját elsodorja a víz. A Duna, hogy a helyzethez igazodjunk. Csak hát addig bizony ki kell bírni, túl kell élni. Ez egyébként a kedvenc mondása. Ő e szerint él egyetemista kora óta. Vagyis hullákra vár a parton, hogy elússzanak előtte a vízben, mert egyszer mind megdöglik. Az összes nagyravágyó, az ilyenek is, mint ez itt, ez a nyurga, heveskedő szarházi. Honnan van ennek ennyi energiája? Így beszélni? Lelkesen, hévvel. Normális ez? Mit akar? Meggyőzni őt? Hát nem érti? Ez tényleg nem érti, hogy ebben az országban nem kell kitűnni? Itt épp a fordítottja a cél, kussolni, megbújni, fal mellett járni. Honnan jön ez? Nem itt él? Nem ismeri a túlélés magyar szabályait? André Calvi. Már ez sem érthető, és már ez is milyen arrogáns. Egy magyar, aki francia névvel él Budapesten. Gyanús, mondaná, ha elvárnák tőle, hogy mondjon bármit is. De szerencsére nem várják el. Neki csak ezt a jegyzőkönyvet kellett kiállítania, hogy legyen hivatalos papír, feddhetetlen eljárás, tűnjön jogállaminak az, ami persze egy nagy szar, és lehessen azt mondani befejezésül, hogy itt a vége, fuss el véle, itt írd alá, szakácskám, fakanalat forgató nyápic pöcs, és kész. Aztán már jöhet is a telefon a következő kör fickóinak. Részéről egyelőre ennyi volt, a kemény szorítás úgysem az ő dolga, hanem azoké. Befejeztük mondta most valóban a telefonba, de egy pillanatra még ő is meglepődött, hogy ennyire várták már ezt a hívást. Hogy ilyen gyorsan felvették a kagylót. Talán a választások miatt. Le akarják már tudni ők is a mai penzumot, és elmenni, ami érthető. Hazamenni, esetleg szavazni, de legalábbis innen el, aztán kivárni valahol, hogy mi lesz. Jönnek-e holnaptól mások? Új tolvajok! Nyílik már az ajtó, ott van a kezükben a bilincs, az övükben a fegyver. Ijesztő látvány lehet ez ennek a puhány franciának. Mert francia ez, nem is magyar. Most már csak a felolvasás következik. Orgazdaság, nagy értékre elkövetett hűtlen kezelés társtettese és csalás, paragrafusok, jogok, büntetési tételek, aztán a rossz hír, kispajtás, hogy ügyvéd nélküli órák következnek, mert Magyarországon most már ez a szabály. 72 óra kushadás, őrizetbe vétel, szívás a celládban, és aztán a helyzet újraértékelése. Hogy rohadnál meg a luxusturistáiddal és az összes kurva franciás tejfölöddel

17 együtt. Monte Carlo Monaco Tíz, gondosan egymásra illesztett ezereurós zsetont csúsztatott a PUNTO feliratra. Pontosabban a P betű fölé. Ennyivel emelte a tétet, hárommillió forinttal. A zsetonokat precízen ráfektette a P tetejére úgy, hogy az U" betűt és az UNTO feliratot már lássa, a P"-t viszont még kitakarja velük. Kabalából. Ahogy a krupié felé tolta az elefántcsontból faragott, bankkártya méretű lapocskákat, ujjaival érezte a zsetonok apró huppanását a kaszinó elegáns, zöld posztóasztalán. A kézzel festett és selyemmel átszőtt aranycsíkok, a baccara játékmezőit határoló vonalak hajszálnyit kimagasodtak a felületből. Ilyenkor, ekkora tétnél annyira éber volt, hogy még az ilyen apró rezdüléseket is megérezte. Kocsis Zsolt nagyban játszott, minden évben többet és többet kockáztatva. Ahogy gazdagodott, ahogy a vagyonát összesítő számsor végén egyre csak gyarapodtak a nullák, úgy nőttek a tétek is. Milliárdosként ezereurós zsetonnál már sosem adta alább. Hol voltak már azok az idők, amikor a Las Vegas-i nyerőautomatákba műanyag kávéspohárból dobálta a huszonöt centeseket. Sőt, már azokra az évekre sem nagyon emlékezett, amikor Atlantic Cityben először engedték be a privát kártyaszobába, amikor először érezte meg a játékszenvedéllyel fertőzöttek gyomorgörcsét. Ezt a semmihez sem hasonlítható, remegtető bizsergést, mint amikor kiskorában egyszer majdnem megrázta a diavetítő vezetéke. Számára ez volt a legjobb hasonlat, a feleségének is ezt mondta mindig, amikor az asszony, isten nyugosztalja, számon kérte rajta a veszteségeket. A diavetítő rázása, ez volt az ő indoka. Pont olyan ez az érzés! Ezzel az esetlen hasonlattal magyarázta a szerencsejáték-mániáját, mert ő bizony vágyik rá, szenvedélyesen. Mert zsibbasztó veszélyérzetet okoz. Azért. Nem tudott leszokni róla. De miért is kellene. Vadászni szeret, és játszani. Mint az utóbbi évek hirtelen dúsgazdaggá lett magyar mágnásainak a többsége. Las Vegasba járnak még most is, főleg ha nagy társaság verődik össze. Minél messzebb Budapesttől, a kíváncsi tekintetektől, ez a lényeg. A magánrepülőn Amerika felé tartva mindig az üzletről beszélgetnek, hogy ki mit visz majd legközelebb, a landolás után viszont már csak a játékra koncentrálnak. Hogy ott ki mit visz. Amikor két napra mentek, még régebben, mert a hatalomátvétel után, négy évvel ezelőtt még nem tudtak hosszabban elszakadni Magyarországról, nos, akkor ő a negyedik alkalommal már nem is aludt. Azon kapta magát, hogy ki akarja használni az összes órát, mind a 48-at, amit Las Vegasban töltenek. Emlékszik, hogy amikor a Belaggio bordó perzsaszőnyegekkel és súlyos damasztfüggönyökkel borított különszobájában befejezték a rulettet, és felmentek a szobájukba, akkor ő még a lift mellett, a folyosón felállított automata mellé is leült egy kicsit játszani. Menjetek csak aludni, én is lefekszem nemsokára, ezt mondta a többieknek, akik aztán reggel ott találták őt a lift mellett, mert még mindig játszott.

18 Nem bírta abbahagyni. Mint a Feri. Ő sem. Közös volt bennük ez a szenvedély, hasonló az adósság is, de Feri nem bírta. Mármint pénzzel. Ő csak bankár volt, meglepően becsületes. Amikor az utolsó 180 milliós kölcsönt már képtelen volt visszafizetni, inkább fejbe lőtte magát otthon, vasárnap, a vadászpuskájával. Dzsentritempó" mondta erre Sándor, aki most is itt áll mögötte, de megint csak kibicel. Nem játszik, csak figyel. Áll elegánsan, már délután ötkor is esti, fekete szmokingban, forgatja a fejét, és úgy csinál, mint aki érti, amit lát. Műértő tekintettel színészkedik, áhítattal csodálja a kígyóbőr tapétájú, mélyzöld falak esztétikáját és a régi kaszinó szivarerkélyéből nemrégiben kialakított Salon Rouge piros freskóplafonját. Sosem játszik, csak figyel. Ő aztán nem herdálja a pénzét. Kártyaadósság miatt öngyilkosságot elkövetni, és azt a családnak írt búcsúlevélben gyógyíthatatlan rákbetegségnek álcázni, ez dzsentritempó. Pénztelen volt, nem a mi nagyságrendünk, nem közénk való állítja Feriről a gőgös Sándor, csak dörgölőzött hozzánk mondja, mint manapság oly sokan mások is, levakarhatatlanul. Dzsentritempó, hát igen. Ez Sándor talán legsűrűbben használt szava, mert egyszer, amikor ezt mondta egy nemzeti ünnepen az Opera díszpáholyának seggnyalásában, akkor a miniszterelnök hahotázva felnevetett. Hát azóta dzsentritempózik ez a túl magasra jutott sznob, Kengyeles Sándor. Mert ez az ő teljes és a magyar médiában elhíresült neve. Kengyeles Sándor. Ők ketten állítólag barátok, sőt sok tekintetben üzlettársak is, Zsolt és Sanyi, mert egymásnak ők mind üzlettársai. De Sándor valójában és leginkább a miniszterelnök spiclije. Most is azért van itt. Be kellett fogadni, a cégekbe bevenni, mint ahogy a kártyázó vadásztársaság összes többi tagjának is valakit, nyomatékos és baráti kérésre, mert állítólag ez így hatékonyabb. Te sem bírsz mindent egyedül, Zsolt" ennyivel indokolta a kérést a miniszterelnök, és ő azonnal értette, hogy mostantól a nyakában fog lihegni valaki, méghozzá ez a Sanyi, akit korábban egyáltalán nem is ismert, de aki ezek szerint gyors tempóban idáig nyalta fel magát a kormányfő előszobájából. Hát megtűrte. Mit végeztél ma, Sándor?" így szokott nagyobb társaságban hangosan köszönni neki, hogy azért mindenki számára világos legyen a szereposztás. Hogy ki kinek is a csicskája, a kurva életbe. Az évek során persze Sándornak szép lassan derengeni kezdett a nagy magyar dilemma, ez a csicskakérdés, de nem az ő viszonylatukban, hanem általánosan. Hogy ki is a ház ura. Mármint Magyarországon! Övék a pénz, tehát övék a hatalom is? Pórázon tartva a politika karrieristáit, ezeket a senkiházikat, beleértve még a miniszterelnököt is? Mert ehhez igenis csak nekik van agyuk. Nélkülük csóró lenne ez mind. Vagy épp fordítva? Akié a politika, a törvényhozás, az ügyészség és a rendőrség kontrollja, az adóhatóság, a bírói kar nagy része, az tart félelemben és így pórázon mindenkit, még őket is? Mert olyan nincs, hogy közösen főnökök. Az biztos! Ahogy a cégeikben, úgy az országban sem lehet két vezérigazgató. Főleg Magyarországon, ahol soha nem volt se béke, se összetartás, se aranykor.

19 Badarság, csak el kell olvasni a történelemkönyveket. A kaszinóban ezereurós tétekkel játszó Kocsis Zsolt örök és állandóan hangsúlyozott teóriája volt ez. Sándornak is rendszeresen felemlegette a történelmi példákat, hadd vigye a hírt a gőgös kis spicli a miniszterelnöknek. Arról, hogy ő így gondolkodik. Mármint hogy a magyar elit István király óta irtja egymást, és az egészből az az egyetlen tanulság, hogy általában a leggátlástalanabb jut a legmesszebb. Hát ő ehhez tartja magát. Ő aztán igen. Punktum. Sándor közben persze még mindig hezitál, itt liheg a nyakában, de egyelőre a nagybetűs életben sem mer lépni, téteket tenni, csak vár, és figyel. Most is csak azt nézi, hogy ő mennyit veszít a Punto Bancón. De miért is? Jelent majd a nagy kombinátornak, a miniszterelnöknek? Aki egyébként, ezt azért lássuk be, tényleg zseniális játékos, nagy stratéga. Sajnos épp ezért nem lefutott még ez a játszma, mármint hogy ki is lesz a ház ura. Bármelyik korábbi miniszterelnökkel sokkal egyszerűbb lett volna, mint ahogy egyszerűbb is volt. De ezzel nem. Ennek küldetéstudata van, ez tényleg talpra akarja állítani Magyarországot. Talpra és vigyázzba! Ezt mérte rá a sors, ilyeneket mond a miniszterelnök. Összefogni és talpra állítani 93 ezer négyzetkilométernyi mocsarat, a nyálkás magyar pontot a térképen, kontraszelektált árulók birodalmát. Magyarországot, ahol ha valaki csak egy kicsit is belelapoz a történelemkönyvekbe, akkor Kocsis Zsolt szerint pontosan tudja Mohács óta mindig akad néhány százezer beszari, aki soha, de soha nem áll egyenes gerinccel Az összetartásról meg aztán végképp jobb, ha szó se esik. Az csak legenda, mert mindig megszépül a múlt, és szárnyra kapnak a regék meg a mondák. A miniszterelnök természetesen szeret civilizált beszélgetéseket folytatni vele, meg persze Sándorral és a többiekkel is, de szeretett még az agyát szétloccsantó Ferivel is. A társaságában csak és kizárólag arról lehet ilyenkor elmélkedni, hogy miért is helyes a miniszterelnök politikája. Szegény felesége, az vajon hogy bírja?! Viszont ha valaki esetleg nem ért egyet a kormányfővel, akkor azonnal ellenség lesz belőle, szinte ellenforradalmár. Kocsis sokaknak mondta, hogy szerinte a miniszterelnök felvilágosult, zseniális stratéga, viszont magában ehhez mindig hozzátette, hogy az irigy parasztok előítéleteivel is meg van verve. Nagyon veszélyes kombináció. Hát ő ezért is van egyre kevesebbet Magyarországon. Elbújik, háttérbe húzódik. Nincs arca, mert manapság ez a legjobb önvédelem. Díszpáholyban szurkolni, fogadásokra járni, díszvacsorákon virítani, mindenki szeme láttára a miniszterelnök és a többi politikus kezét rázni, hát ez nem az ő stílusa. Vadászni és kártyázni, az igen. Keverni a lapokat mindig és mindenhol, az üzletben, a színfalak mögött és a kaszinóban is. Állandóan és kitartóan emelni a tétet, mert a gyávák előbbutóbb úgyis betojnak és kiszállnak. Magyarországon már csak ezért sem szabad óvatoskodni! Tilos meghúzódni és a túlélésre játszani. Nem szabad. Ez alapszabály! A többség legnagyobb tévedése épp ez. Félnek, és ezért a fal mellett járnak. Pedig Magyarországon tilos gátlásosnak lenni, nem lehet mindig csak arra várni, hogy valaki más majd elvégezi helyettünk a szennyes melót.

20 Ugyan! Óvatoskodva élni a legveszélyesebb. Csak az állandó tétemelés a kifizetődő, bár nagyon fárasztó. Könnyen lemerülnek tőle az elemek. És aztán pont ilyenkor, csicskaharcban leszívott akkumulátorokkal ahogy ma is, ilyenkor beesni egy kaszinóba, hát az bizony költséges mulatság. Ezért is ült át inkább ide, a Punto Bancó-s asztalhoz. Ez is baccara, de itt már nem kell gondolkodni. Három órát töltött a szomszéd asztalnál, a Chemin de Fer-krupiénál, de nem bírt odafigyelni. Hát inkább átült. Pedig az a kedvenc játéka. Mert a Chemin de Ferhez agy kell. A bank, a ház ellen játszani, főleg ha többen ülnek az asztalnál. Akkor a ház pozíciója továbbcsúszhat, sőt, ki is szállhat az irányító, és a sorban következő játékos lesz a bank. Izgalmas, ravasz kombinációk, villámlépések sorozata, mert fejben mindig előrébb kell járni, mint a többiek. Ezt szereti, mert ez ő. A kaszinóban és az életben egyaránt. De ehhez most fáradt. Figyelni a Chemin de Fer-re. A Punto Banco viszont csak szerencse kérdése, ahogy a lapforgás épp hozza. Ezért ült át ide, ehhez az asztalhoz. A diavetítő rázása ebben a játékban is benne van, de közben nem kell gondolkodni. Mert a figyelme állandóan másfelé jár. Elkalandozik innen, a monacói kaszinó arannyal festett és freskókkal díszített barokk kártyaszobájából. A teste itt parkol ugyan, a pénztárcája, a zsetonok, minden a Salon Privében van, bárki láthatja őt a barna márványoszlopok és cicomásra faragott boltívek között. De az esze mégis máshol jár. Az Magyarország felett köröz. Állandóan a választásokon töri a fejét, hogy vajon mi fog történni otthon. Ma és a következő napokban. Ezért nem mentek most Amerikába sem. Az egész társaság a közelben akart maradni. És persze egymást figyelni. Nem Magyarországon lenni, mert rossz az előérzetük, de nem is nagyon messze. Másfél óra repülővel, ha arra lenne szükség. Mert alakulhat úgy. Simonka Tóni volt talán az egyetlen, aki Genfben maradt. Hivatalosan Antal, de nekik csak Tóni a belvárosból. A tizenkilencedik századi Belle Époquevillájában elkezdődtek a felújítási munkálatok, ez volt a hivatalos kifogás, de ő pontosan tudja, hogy Tóni távolságot akar tartani. Óvatoskodva él, pedig az veszélyes. Még csak az idén vett ott házat, ahol egyébként már szinte mindannyiuknak van, a Genfi-tó északi partján, a lankás szőlőbirtokok egyikén. Mostanra érte őket utol. Az adófegyelemre hivatkozva a magyar kisvállalkozásoknak kötelezően előírt és az adóhatósághoz online bekötött pénztárgépek milliárdos üzlete, ugye. Le a kalappal előtte, mert ez Tóni saját ötlete volt, mármint hogy ez Magyarországon is legyen kötelező. Szlovéniában látta, ott ezen nagyon megszedte magát valaki. Hát oké, hagyták. Tóni nem akart a földügyekbe belekeveredni, cserébe a pénztárgépbeszállítói jogáért átadta nekik a Balaton-környéki telkeit. Pedig rakta össze a birtokait rendesen, évekig szöszmötölt. Most mégis beérte a pénztárgépüzlettel. Nem mohó, tudja a helyét. Nem kis tétel persze ez se, két év alatt futotta belőle a genfi villára, ráadásul