A rideg és félrideg tartás

Átírás

1 Hogy ki melyik módot tartja jónak, az is nagyon szubjektív, és sajnos gyakorta megesik, hogy a lótulajdonos szempontjai és módszerei nem találkoznak a ló igényeivel. Sár ellen praktikusan térkövezett szénázókarám, kijárással a legelőre Félreértések eloszlatása Nagyon sokszor tapasztalom azt, hogy a lovasok nem tesznek különbséget a rideg és félrideg tartás között, ami sokszor félreértésekre ad okot. Sokan mondják, hogy rideg tartásban tartják lovukat, majd elkezdik sorolni, hogy mi mindent abrakot, szénát, kiegészítőt kap a ló, akinek amúgy van lehetősége fedél alá húzódni. Innentől teljesen világos, hogy szó nincs ridegtartásról, maximum félridegről. Félreértések elkerülése végett tehát nem árt tisztázni, hogy mi a különbség a kettő között. A régi időkben a magyarság jellemzően nomád pásztorkodó életmódot folytatott, extenzív módon, külterjesen tartotta állatait. Rideg, avagy szilaj állattartás volt a jellemző: az állatokat legelőről legelőre hajtották, ahol azok azt ették, amit találtak. Vizet a patakok, folyók, tavak adtak, ritkán kutak. Az időjárás viszontagságai elől maximum facsoportok védhették őket, mert istállójuk nem volt. Ez a ridegtartás lényege. Ez a legtermészetközelibb állattartási forma, mely nagy helyigényű, és igénytelen állatokkal folytatható. Mongóliában vagy Jakutföldön és a világ egyéb nomád pásztornépeinél mind a mai napig jellemző állattartási forma. Ma már hazai viszonyok között tényleges rideg tartás nem igazán jellemző, éppen azért, mert egyrészt kevés mezőgazdasági terület áll rendelkezésre ilyen célokra, másrészt az 1. oldal (összes: 5)

2 állatok használati módja és tartóik igényei is megváltoztak. Elvétve azért találkozhatunk szilaj ménesekkel, például a Hortobágyon, a przewalski ménes esetében, ahol a génmegőrzést, az alfaj megóvását minél természetesebb közegben igyekeznek végezni. A 20. századig az extenzív állattartás jobban megtalálható volt, illetve a félextenzív tartás is jellemző volt olyan formában, hogy az állatokat tavasszal kihajtották a legelőkre, és csak télire vitték istállóba. Ezek a módozatok jellemzően a tenyésztésre, árutermelésre szánt állatok tartásánál fordultak elő. A mai modern korban a ló szerepének megváltozásával, a rendelkezésre álló legelőterületek lecsökkenésével és a fajtanemesítések során bizonyos lófajták igényesebbé válásával a tényleges ridegtartás kiveszőben van. Napjainkban a félrideg tartás és az istállózó állattartás különféle formátumaival találkozhatunk. Rideg és félrideg tartásban a természetes vizek is szolgálhatnak itatóként A mai értelemben vett félrideg tartás jellemzően arról szól, hogy az állatokat egész évben a szabadban tartják, karámban vagy legelőn, illetve ezek kombinálásával, ahol a lovak rendelkezésére áll egy fedett beálló, fészer, ahová kedvük szerint behúzódhatnak az időjárás viszontagságai elől. Viszontagságok alatt nem a hideget értjük első sorban, mert ideális takarmányozás mellett a ló ez ellen tud védekezni. A tűző nap, a hőség vagy az orkán erejű hideg szél elől inkább mennek be a beállóba. A lovak tápanyagigényét legeltetéssel, széna etetésével és igény szerint különféle abrakokkal, tápokkal fedezik. Ez a tartási forma leginkább bértartással foglalkozó lovardákban vagy hobbiszintű családi lótartóknál elterjedt. 2. oldal (összes: 5)

3 A ló szemszögéből egy jól kialakított félrideg rendszer felelhet meg leginkább az igényeinek: egész nap szabadon mozoghat, nézelődhet, játszhat fajtársaival. Tehát az unalomból eredő rossz szokások kialakulása elkerülhető. Jó esetben legelési lehetőség vagy szálas takarmány folyamatosan rendelkezésére áll egész nap, így igénye szerint táplálkozhat. Az ily módon tartott ló sokkal kiegyensúlyozottabb, könnyebben kezelhető, egészségesebb. A porallergiás, kehes lovaknak megváltás lehet a legelős szabadtartás. Az igényes félrideg tartás nem a lusták sportja Az elsődleges szempont, hogy kellő tér álljon rendelkezésre a mozgáshoz. Az ideális területnek nincs maximális mérete: minél nagyobb, annál jobb. Minimális viszont van. Ha nem áll rendelkezésünkre legelő, hanem csak karámban tartanánk a lovat, akkor 1-2 ló számára minimum négyzetméteres terület az, ahol már tud is valamennyit mozogni. Az alatt maximum napozókarámról beszélhetünk. Ekkora méretű karámot viszont a ló nagyon hamar kitapos, legelni nem fog tudni. Az egész éves legelőn léthez lovanként legalább 1 ha területtel kell számolni (de ekkor sem csak a legelő szolgáltatja a ló számára a kizárólagos élelmet). Sok helyen az a jellemző, hogy legelő tavasztól-őszig áll rendelkezésre, télen kisebb karámban telelnek át a lovak, míg a legelő pihen. A ló egészségének alapfeltétele a megfelelő mozgásmennyiség: a patamechanizmus működéséhez, a belek, az emésztés jó működéséhez is elengedhetetlen a mozgás. A karámban a lovakat különféle trükkökkel lehet mozgásra bírni, például ha az etető és itatóhelyek, valamint a beálló között nagyobb távolságokat kell megtenni. A több helyre kiporciózott széna vagy több helyre kilógatott szénaháló is mozgásra ösztönzi a lovakat. Hallottam már olyan véleményt, hogy a félrideg tartás a lusta lótartóknak van kitalálva, mert ott nem kell összeszedni a trágyát, mint a bokszból, és elég csak a ló elé gurítani egy bála szénát. Ebben a formában ez nem igaz: a karámból, beállóból össze kell szedni a trágyát. A trágyában járó ló sokkal inkább hajlamossá válik a nyírrothadásra, mindamellett, hogy egészségügyi szempontból sincs helye a trágyának a ló karámjában: az élősködők, bélférgek, legyek elleni védekezés alapja, hogy az ürüléket a ló környezetéből rendszeresen eltávolítjuk. Egy sáros karámban nem a sár lesz elsősorban az, ami a patát kikezdi, hanem a trágyalé. Ha pedig a ló szárazságban a szétporladt trágyát is beszippantja a porral együtt egy nagyobb futkosás közben, az sem az egészségét szolgálja. Tehát az igényes félrideg tartás nem a lusták sportja, sőt! Nem beszélve arról, hogy sáros időben a ló munkára alkalmassá tételéhez nagyon sok időt kell szánni a ló pucolására ezért sem a sportlovasok kedvelt lótartási formája a félrideg tartás. 3. oldal (összes: 5)

4 A tágas legelő a legmegfelelőbb hely a csikóneveléshez is Alapvető, hogy ivóvíz, nyalósó mindig rendelkezésre álljon. A széna etetéséről az a véleményem, hogy ha nincs valami olyan betegsége a lónak, ami miatt speciális diétán kell lennie, akkor a legjobb az ad libitum, tehát korlátlanul hozzáférhető széna. Hogy ezt milyen formában tesszük a ló elé, az már tényleg egyéni belátásunkon múlik. Az egészben oda adott szénabálából vagy a földre szórt szénakupacokból sokat tud pazarolni a ló. Ezért célszerűbb valamilyen etetőben, hálóban gondolkodni. Különösen olyan kivitelezésűben, ami a lassú, de folyamatos evést biztosítja. (Ezekről a módszerekről korábbi cikkünkben olvashat. [1]) Az egész körbála szénahálóból történő etetése a lótartó részéről több szempontból előnyös: időt lehet vele megspórolni, nem kell küzdeni az időjárás viszontagságaival (orkán erejű szélben, szakadó esőben szénát villázni nem könnyű feladat). Illetve saját példámból kiindulva: széna és porallergiás lótartóként megváltás, hogy nem kell a széna villázásával, rázogatásával egy asztmás rohamot kockáztatni vagy pormaszkkal bajlódni. A lovak szemszögéből annyiban kevésbé szerencsés az egészben odaadott szénabála, hogy hajlamosak sokat egy helyben állni szénázás közben a nap nagy részében. Illetve, ha a ló porallergiás, akkor végképp oda kell figyelni arra, hogy a lehető legjobb minőségű szénát kapja. A legelő is karbantartást igényel Amennyiben rendelkezésre áll legelő, azt is karban kell tartani. A trágyát onnan is össze kell szedni, hiszen ott is fontos az élősködők elszaporodásának megakadályozása. Illetve a bujafoltok kialakulását is célszerű elkerülni. A ló finnyás állat, ahol trágyafolt van, onnan már nem szívesen eszik. Ha valamiért mégsem tudjuk összeszedni a trágyát, a kupacokat időnként szét kell teríteni, el kell boronálni. Ha kisméretű legelő áll rendelkezésre, akkor szakaszolással tudjuk növelni a legelő élettartamát. A lerágott szakaszt érdemes tisztítókaszálással megszabadítani a lovak által ott hagyott, nem kedvelt növényektől, majd átboronálni. A boronálással kicsit lazítható a talaj, a fű gyökere oxigénhez jut, jobban tud regenerálódni, erősödni. A legelőszezon végén az egész területet szintúgy meg kell tisztítani a legelésre alkalmatlan 4. oldal (összes: 5)

5 növényektől, majd átboronálni. Időnként célszerű lazítózással javítani a talaj oxigénellátottságát, és a tápanyag visszapótlásáról is gondoskodni kell. Jellemző, hogy bizonyos fűfajok kikopnak egy idő után, ezeket felülvetéssel lehet pótolni. Pihenés a legelőn teli hassal A beállóval ellátott karámos vagy legelős tartásnál több tényező befolyásolja, hogy mikor, hogyan kell és hova érdemes almozni. Száraz időben, főleg legelőn nincs ok az almozásra. A csapadékosabb időkben, a téli hidegben viszont szükséges, hogy száraz fekvőhelye legyen az állatoknak. A hideg talajon, sáron fekvés az ízületeknek is káros, és felfázhat a ló. Én a beállóba csak szélsőségesen esősszeles időben szórok szalmát a lovak alá, mivel ott maximum ilyen esetben fekszenek le. Jobban szeretnek kint feküdni a karámban. Ott pedig az eldobós szénával, szalmával könnyen kialakítható vastag fekhely, amit szívesen használnak a lovak. Időnként meg kell igazítani, felrázni, felfrissíteni. A takarmány, és elsősorban széna tárolása az, ami bajos szokott lenni, főleg ahol nem áll rendelkezésre fedett szénatároló. A szabadban tárolt széna sokat veszít a tápértékéből, és főleg az alja penészedhet, a keletkező héjréteg eldobandó. A sima nejlon vagy autótakaró fóliák nagyon gyorsan amortizálódnak, szakadnak, beáznak. A szénát célszerű kazalba rakni, és speciális kazaltakaró ponyvával takarni. Az alsó bálasor raklapokra helyezve alulról sem romlik a ponyvával takart kazalban. Szerző: Jancsó Rita Közzététel ideje: , hétfő, 09:00 A forrás webcíme: 5. oldal (összes: 5)