Lelkes Miklós ÉN MÁR A NYÁRBA VÁGYOM ÁT... versek

Átírás

1 Lelkes Miklós ÉN MÁR A NYÁRBA VÁGYOM ÁT... versek 2007

2 A szerző előszava Én már a nyárba vágyom át... c. netkötetéhez Ez a netkötet az előzőnek, A Szépség Csillagá-nak ( uw.hu) folytatása. Benne ugyanaz a szomorúság, ami az előzőben, mert ugyanaz a barangolás folytatódhatott csak, ugyanabban a Látszatországban. Úgy gondolom: e kötet verseiből sem olvasható ki dicséret a közélet felszínén nyüzsgő "önérdek-emberkéknek" és hasonlóképpen az irántuk (egyik vagy másik táborban) lelkesedő, a társadalom alacsony erkölcsi színvonalát elfogadó tömegeknek sem. Becsületesen gondolkodónak nem nehéz felismerni, hogy még a jelenleg megválaszolhatatlan "filozófiai" kérdésekre is álszent "kalmár választ" alkotnak és hirdetnek azok, akik - mint oly sok évszázadon keresztül eddig is! - az emberek hitéből (pontosabban: tudatlanságából) is hasznot húznak. Nem tagadom: e verseket (mint A Szépség Csillagá-ban levőket) csak azoknak írtam, akik még képesek becsületesen gondolkodni (mert tenni ők sem tehetnek e társadalom jobbá tételéért szinte semmit), bármily kevesen vannak is ma a nagyvilágban, valamint e múltjából, jelenéből tanulni képtelen kis országban. Budapest, 2007 október 1-én. Lelkes Miklós 2

3 KUNYHÓ Egy kunyhó, melybe szél se jut, s a világ kint lakik: jó volna e kis menedék tűnődni, tavaszig! Dunyha dünnyögne. Tél-időt égetne lelki bent tavaszvárón, míg kint a hó fényesít fénytelent. Dörmögne medvés félhomály, de csend-elhozta szó gurulna: fehér lendület kezéből kék golyó. Igen! A kunyhó kellene, melyben magam vagyok, magam, és nem búsítanak tél-törvény holnapok. Kint fák zúgnának, bent varázs: már hóvirág-mese bújna ki, míg forrást fakaszt az Erdők Istene... Ó, Kunyhó, melyben Minden ott, de minden másmilyen: fellélegző IGEN-öröm mi rideg kinti NEM! Hallgatnám, hogy az óra jár, s nyugalom őz-szemén álomként kélne ébredés, halk csengettyűs remény. 3

4 Ám kunyhó, álom nincs sehol, csak hideg lelki kint, s hajszol a föld, botlik a láb sötét göröngyein. A messzeség csillagtalan. Fák dőlnek szerteszét. Egyszerre hívom, s korholom az Erdők Istenét. Ó, füstös ág, kéreg-korom, fekete kármadár! Nem kérdi kő, nem kérdi út: a költő merre jár? Utat kunyhóig nem mutatsz, Neked sem kell mese, dalos kincs, tavaszámulat, mondd, Erdők Istene? Te is más lettél, és szíved sötét-tanácstalan, olyan már akár annyi más, és csupán árnya van? Tavaszba tartok, akkor is, ha nem lesz már tavasz, s szomorú hó könnyes-dalos szívekre ráhavaz, ha józanít a kő-világ: hogy nincs álom, mese, Kunyhó, - és forrást sem fakaszt az Erdők Istene, ha nem lesz földön ég-virág többé talán soha, - Tavaszba tartok! Benne még a Csillag mosolya. 4

5 AZ A TAVASZ... Madárhangok ragyogtak fehér sziromhavon. Az a tavasz milyen volt? Szép volt, nagyon. Futott a fű a réten, s nyúllábú szél vele sietett messzi kékbe. Ó, ég-mese! Akkor igazban hittünk, remény vitte a Szót, bátor, tiszta magasban fellobogót. Álltak kíváncsi gombák árnyék-háló alatt, s játszott pillangófénnyel manócskahad. Tavasz, Csillaggal ékes, szívek volt-otthona! Mindenki megtagadhat, - én nem, soha! 5

6 RÓKATÁNC híres hordók akadnak cégérnek és bornak no meg hordószónokok boros vigalomnak hízelgő szó rókatánc rege-róka-rejtem: add a tyúkod! /ludamat véka alá rejtem/ rókánk ravasz mosolya s bundája száll rőten kit zavarnak a szavak ha nincs vadász? őt nem! megy tovább a rókatánc! csibecsaló ének sok mancs közül némely már nagyon messze érhet! jó fej ez a rókafej! illeg-billeg tánca gigágát szór gégéje mikor lúddal járja hordók döngnek! /bizony ám! nem a szorgos méhek/ záróra nincs! jöhetnek nagy melldöngetések minden hordók hordója hordóra áll végül lé dűl szó gyűl szónokol kispolgári létrül a tanulság egyszerű: bölcs könyveid fusd át - rókalyukat tömeszelj kutyát hozz és puskát ha meg hiszel nékik hát nem tehetek róla! te az ajtót csapod be téged rege róka tollat fúvó hajnalig gúnyát adj a dalnak rege róka mindenütt - s hol a forradalmad? /1978/ 6

7 CIRKUSZORSZÁG Ide bumm! és oda bumm! Mélyen tisztelt publikum! Most megtudja hogyan is volt az egykori bummbummbumm! No nem úgy volt az ahogy volt, hanem úgy volt ahogy nem volt, ahogy mostan átmosottan kiteríti Kerge Pál! Jön a bűvész, életművész. No, ha ő jön, az nem mű-vész! Fején úri nagykalappal kártyát oszt, játszik a lappal. Ide lap és oda lap! Kinek nem oszt: kibicelhet, korgó hassal kiviccelhet, ha van kedve, ezt meg azt! Forog fent a csodasátor reklámpénzből önmagától. Virág nyílik, hull a hó. Szép lány zengi halihósan virágzóan, hulló hóban: CIRKUSZORSZÁG ELADÓ! Hull a hó, hullnak a vádak, éles virágszirmok vágnak, csörömpölnek ablakok. Ezer kutyát ugattatnak, ezer macskát nyávogtatnak, zászlóerdőt lobogtatnak, meseautót robbantgatnak, pénzeszsákok túldagadnak, hull a virág, hull a hó: CIRKUSZORSZÁG ELADÓ! 7

8 Samu Bácsi, nyisd ki bukszád, Te is Sir John, nagypipás! Olcsón vehetsz jópipákat, pipipopsit, szárnyas szájat, s van itt még megannyi más: nyelvtehetség, amely tudja mely alfel felé az útja dollár- avagy font-csodás! Cirkuszország cirkuszában, légtornász szavak honában e nyelvtorna mostanában divatos előadás! Szóval, Samu, jól figyelj most, s te is John, te fontvitéz! Vegyétek jól fontolóra: ez az óra fontos óra, s jó ha buksza nyílni kész! E föld görbe utak földje, e cirkuszban csodatörpe, itt gyakran megáll az ész! Nyíljon buksza, bugyelláris, száz szónokló bugrist máris vehettek, s fecseg a szó. Kapható itt minden-minden, csak becsület az mi nincsen, - de kinek kell becsület?! Igaz szóra Cirkuszország most momentán töksüket. Nincs szülség csak trombitára, az zengi minek mi ára, harsog víg trombitaszó: CIRKUSZORSZÁG ELADÓ! /1990/ 8

9 A RÓKAARCÚ ÉRDEK A rókaarcú Érdek mosolyog, körbejár. Szaval a becsületről tollasan annyi száj. Eltűnt baromfihadról zavaros szám vagyon. Csak makog összevissza megannyi bérmajom. Itt-ott egy lantos szolga zengi az éneket, s az első szónál érzed: nem walesi bárd lehet... A rókaarcú Érdek a trónszékre feláll. Királyság? Nem királyság? Ő mindenképp király! Járnak a tollas szájak. Más a tett, más a szó. A szabadság csak szólam. A tolvaj kéz - való. 9

10 A SZÍVEMBŐL A HIDAK... A szívemből a hidak kiszakadtak, s a szemembe árny után árny szalad. Árnyakból épít fel hidat most át félsötétbe minden pillanat. E homályban könnyes a tárgyak mélye, s volt-életekről, kezekről mesél. A tárgyaknak embersors-életük van: hulló szolgák, múltjuk viszi a szél. Nem veszitek észre: gúny lett az élet? Igaz, ha kell, csak mint díszes halott. Koporsójánál reklámtrombitákat fújnak bérelt ördögök, angyalok. Nem veszitek észre, hogy nincs varázslat, csak műöröm, számító agyvelő, csaló diadal, kettétört igézet, s bánatokba táncol át az idő? A szívemből a hidak kiszakadtak, s árnyak hídja ível belőlem át hamarosan, félsötétből sötétbe: várja egy csillagtalan némaság. Most még szólnék, de gúny van a szemekben, s körülvesz sok bús, cicomás halott. Hallgatagon roncsolt szívembe rejtek elárvult dalt, elhagyott csillagot. 10

11 ÁROKPARTI TŰNŐDÉS Néztem: mi is az emlék. A víz hintázott egyre. Ringatta minden arcom, semmivé szétremegte. Néztem: mi is az út még. Búgó hang, poros béke? Vagy ez a semmi kékség visz semmi messzeségbe? Fülledt az új középkor. Dőlt a keresztek árnya. Épült szegények hátán gonoszok királysága. Tudtam, hogy menni, menni, az volna jó a szélben. Kélt a fehér bújócska a szárítókötélen. Ó, igen, menni, menni, ahol még lélek, lélek, ahol még élő szemmel szépségre visszanéznek... Itt bilincs lett a jogból. itt hazugság vak árnya, itt gyűlölettel néz rám gonoszok királysága. Ülök az árokparton. Jó volna menni egyre, de útjaim e táj már semmivé szétremegte. Jog lett a jogtalanság. Ránkdől keresztek árnya. Sötétlik új középkor: gonoszok királysága. /1992/ 11

12 TÚLPART A táj üvegsebéből piros ragyogott: alkony. A test itt volt. A lélek egy láthatatlan parton? Piros visszfényes parton, hol alkonyok mesélnek Anyag öléből, s békét, mosolyt dajkál a lélek? Mindig e partra vágytam, de hiába kerestem. Vér, bánat felpiroslik szívjajdító sebekben. Mindig e partra vágytam, nyugodt-pirosú égre, melyben csillag-ígéret a lelkek menedéke. Ma sejtem, búsan sejtem: nincs is Túlpart, csak árnyak, s egy kegyetlen sötétben elpusztul a Varázslat, Kézfogás, Jóság, Szépség, születni vágyó Béke, s csillag-ígérő esténk, - a Lélek menedéke. 12

13 AZ ÖRDÖG ORSZÁGA Isten országát kérték a szemek, - az Ördögé sompolygott közelebb. Hamis Éden-fa almája lehull. Ez hazudik, az hazudni tanul. Álszent szóval papol csaló remény. Aranyborjú-jel püspöksüvegén. Bombák fényénél láthatja ki lát: poklot szállít szálló pokolvilág. Kacag a Sátán: Mily ördögi tett az, hogy az ember megteremtetett! 13

14 AZT, HOGY MI FÁJ... Azt, hogy mi fáj, elmondanám, de mégse tudom. Ki tudná? Nézz kinyúló kézre, mely tétova, tűnő, szegényke álom lemondóan aranyló láthatáron! Fáj, hogy a múlt tetteket súg hiába: nincs szív, fogékony, s az agy hozzá kába. S ha volna tett, tűnődöm, mondd, mit érne? Idő éget mindent feketeségbe. Csak a Percen ülünk, e rozzant széken, s minden vágyunkra ő felel: a Mégsem. Fáj gyermekkorom, melyben sárga almák illatával illant a gondtalanság. Fáj, hogy a Szépben és Nemesben hittem, s elbukott, nem lett Isten az az isten. Ám mint lehetne? Az Örök Nincs foglya. Látszat-létét velünk együtt zokogja. Ó, nem az fáj, hogy tudom: nem szerettek! Más jajdul itt: önmagát vesztett gyermek, - futott volna glóriás csendbe, kékbe, míg nyár piroslott, málna édessége, ki, gyermekként, új messzeségbe látott, s akit felnőtt annyiszor megalázott, annyiszor bántott. Ülök rozzant széken, a Percen, és szólnék, de az a Mégsem nem engedi, ijesztget fehér holdnak szeme, gúnnyal olykor fölémhajolgat. Ó, jó volna a Fájdalmat kitépni szívből, agyból, s egykor-gyermekként nézni, látni, elvágyni, s hinni, hogy az árnyak félelmein túl csillagok bevárnak, hinni, bolondul: végül az a Csillag mindenkinek örömet hozó színt ad. Ó, álommúlt, hitetlen hittel itt benn! Hol vagy, Csillag, isten helyett az Isten?! 14

15 Percen ülök, rozzant, szúette széken, s gyűlöllek bár, gonosz, vigyorgó Mégsem, Értelmetlen, érzem most, árnyak Árnya: a te Törvényed vetül a Világra, te vagy Örök, tőled pusztul a Szépség, káros csírádtól beteg az Egészség, feléd tárul ki hús, vér, minden Ablak neked fénylik, - de én, lásd, megtagadlak, épp úgy, mint régen bennem az a gyermek megtagadta hamis aranyszerelmed, - akkor már inkább halálomig fájjon e tagadás, - gyönyörű boldogságom, Hűségem Hozzád, Csillag, kiben hittem, Te, istenek közt az Egyetlen Isten! 15

16 FÉNYKÉPEK, APÁMNÁL Múlt fények az asztalra folynak. A kávéscsészén barna pötty. Válogatunk nagy albumokból, matatunk volt-képek között. Minden emlék, tudom, veszélyes, lehet bár édenkerti szép, mindből mi ránknéz: szomorúság, megérthetetlen messzeség. Ezt én - tudom. Apám is sejti, habár nem mindig. Hallgatok arról miért sírnak a sírok: nincs bennük a képzelt halott. Múlt fények az asztalra folynak, s a Nagy Tavon volt-víz remeg. Vágy- és öröm-vitorlák szállnak szeles-szabadban: gyermekek. Álmos árnyékok elhevernek. Anyánk kiált: "Kész az ebéd!", s csak égeti a nyár a kékre a rózsák sziromlevelét... Öcsém nevet. Libák zajongnak, s továbbfutnak a múltba, el, és hull a szárnyas-részegítő lila tintás, érett eper. Minek tagadjam? Minden fáj most: volt-virág, volt vágy-kikötő, Idő, amely végzett Anyámmal, vér vitte Tűz, vérző Idő. Fáj a Hegy, melynek sziklacsúcsa felemelt: nézzünk Csillagot! Ma hány csillag ragyogást mímel, de nem ragyog, - egy sem ragyog! Múlt fények az asztalra folynak. Kávé, cukor, abrosz, talány. Édes cukor, keserű rejtély darázsdal-ízek asztalán... Az albumok mind becsukódnak. Szétfolyt fények közt hallgatunk. Árnyéksötétek eltemették volt-vágyunk, múltunk, Csillagunk... 16

17 KÜLÖNÖS ESTÉK Különösek a megremegő esték, ha bánat hozzáér a boldogsághoz, félig sejtésként, s indul égi áram, csillagszórással világít világot, újat, amelyet addig meg se láttál, s ha mások láttak, régen elfeledték e félelmetes-gyönyörűt, - a tájban, s a lelkedben fel-, s elcsillogó estét. Minek tagadjam csüggedt-önmagamnak? Ha csillagot szór sötétfényű ének, nem istentől vagy vesztes önmagamtól: az Érthetetlen Végtelentől félek. Félek: isten - maga az Érthetetlen, s nem más a Lélek csak a mozgás álma, s ha mozgás álmot elvesztőn felébred, ébredése mindjárt a pusztulása. Másoktól már, különös Égi Esték, elhúzódom! Csak önmagamnak égek énekemmel, - s a Szépségnek, e Nincs-nek, míg csillagot szór mozgásálmú Lélek. Nem kell dícséret, nemtetszés, - csak álom, vágytalan vággyal megkínzott szívemben! Egy-egy szót olykor csillag megvilágít, s az Érthetetlen mosolyog - az isten. 17

18 BALATONI ALKONY A vízre, nézd, élénk, piros kezek tündértáncokat szétterítenek. Nagy ablak kristály lelkében ragyog angyalszárnyú szivárvány-alakod. Felszínre jő a mesebeli hal. Csalogat pikkely-csillámaival. Vitorlák láza lassanként lehűl. A valósághoz hozzászelídül. A hínár-erdő foltja mélysötét, altatja még hétalvó ördögét. Boszorkány száll tündértánc-csend felett. Egy nagy szemben nyíló csillagszemek. 18

19 EGY-EGY FA... Egy-egy fa teste, árnya: életed, és világodról vall, ha kérdezed. Most is. Augusztus bánata velem. Búcsú rozsdál lankadt leveleken, míg lent, a földben, ahol minden út sötét, a sok-sok gyökér múltba fut. Végtelenbe. Nem támad fel a holt, ha jó is hinni: van-ná lesz a volt. Mint lehetne? Égre néznek a fák, de nem látnak egyetlenegy csodát, amíg ti hány csodáról vallotok jeléül, hogy értelmetek halott! /S ha nem halott, - még halottabb nekem hazuggá lett, számító értelem!/ Mindegy. Nyár sincs. Oly csüggedtek a fák! Nincs-világban ijesztő némaság. A zaj is némaság. Bomlott zene, az is csak látszat-hangok erdeje, az is csak kábít, az is nincs-et ad, az is semmit villantó pillanat. Mindegy. Közöny nem hullat könnyeket, s e Némaságnál nincs nagyobb beteg. Tört ágak, ágak. Hát ez a világ? Ennek álmodtam istencsillagát, szívpirosát? Jóságtól meleget? Eszméje csak Nincs-ben melengetett?...csak Hercegnőm volt Szép, - és szép, ha hű tokból kiszáll aranyláng-hegedű, és szólni kezd, és hangjára a könny fényvisszacseng, melengető öröm, majd Égen Csillag, szívpirosa még elalvás előtt mond remény-mesét... 19

20 Ó, mindegy, dal! Minden fa: életem. Mind haldokló békét: Nincset terem, Anyagba ördögített látszatot, - nincs az Öröknél halottabb halott!...csak Hercegnőm Szép, és az Szép, ha ég Ég lesz, s csillag Csillagként mond mesét, de nincs Ég, melyen Csillag felragyog, s remény, ha volt is, már az is halott, s Nagy Kör forog örök-kegyetlenül, haldokló béke a szíven belül, és búcsút rozsdál nyárvégi levél, lánghegedű alkonyaranyhoz ér, dallam törik, elcsillog a Világ, mely nincs, nem is volt, fáradtak a fák, nem érzitek, tudom, más ég velem, fájdalmatlanul fájó végtelen, egy-egy fa félénk árnyat tart elém, kopott madár egy szobor kézfején, kőtükörszemben volt-ének honol, csillagpiros tűnődik valahol. 20

21 Borsószem Királykisasszony /Szegedi Katalin képeihez/ Ha elgurult minden más pillanat, a kedves-kerek borsószem marad: egy borsószem, gömbölyű semmiség, egyedül őriz múlthoz hű mesét. Zápor zuhog, eláll. Gyors facsigák perdülnek tisztult kéken, zöldön át, s a táj reményt, fényt gyűjt és rejteget, s estét várnak földi csillagszemek. A Borsószem, sok-sok párna alatt, érezhetően mindig ottmarad. Titkát kilesni hold hajolgat át: fehér mosoly, örök kíváncsiság. Ó, bábucskák, lépcsősor-kanyarok, - Nagy Sietéstől hány öröm halott! Miért nem Őt keresitek, kezek, a van-nincs-tréfás csöpp Borsószemet? Miért nem Őt, a Kicsit, aki itt mesélhetné kereklő álmait, s az Álommesét, melyből megterem Végtelenre nevető végtelen? S miért nem Őt, szívek, az Égi Lányt, a Borsószemet megérző Talányt, az Égit, mely úgy szól, mint szerelem, s szívet szív felé fordít kedvesen? A választ tudom, - s hiába tudom lépcsősorokkal meghajszolt úton, de verseimben itt maradsz velem, Végtelenre nevető végtelen. 21

22 ÉVSZAKOK ÁLMA /Böszörményi Zoltánnak/ Ó, volt évszakok gyermekarcú álma! Télen hófoltok fehér boldogsága fénymadárszárnnyal fel-felszállt a légbe, ha nap sütött eltűnődő mesékre. Tavasz ránkkéklett... Hallgattam a földnek barna mellkasán azt az álomcsöndet, hangok szülőjét, mikor minden éled, s a hallgatásban is hangtalan ének. Legszabadabb voltál, nyári táj álma, - ki vágyott vissza padba, iskolába? Hol az a tudás, amely Veled ér fel, égbolt-csodáddal, szépség-messzeséggel? Ősz, bús, mosolygós! Álmod újra látom: levélkosárban holdas esti álom, gyümölcsillat... Sötétek mind a házak, kertek: holnapi önmagukra várnak. A volt-álmokból kétkedés felébreszt, s csillag, Csillagom, újra s újra kérdez: - Volt-e Évszak, egyszer is, - vagy csak Látszat tenyeréből ragyogtál, hóvarázslat?...és Te, Tavasz, voltál, míg kékkel játszott zöld bújócska? Szívdobbantó virágot isten nyújtott felém, - s piros színében a Szabadság volt, amit látni véltem? S voltál-e, Nyár? Szikrázza drága ékkő koronádon, hogy késő, mindig késő, mert mire magvak, életek beérnek, cirkuszporondon bohóc lesz a Lényeg. Voltál-e, Ősz, ezüst-szomorkás álom, esőkönnycseppre oly nyugodtan várón, ázott avarszag, elmosódó házak, intő hangja a diókoppanásnak? 22

23 Ó, Csillagom, Te, Lélek, Láthatatlan: ne kérdezz már! A közeljött szavakban ott van, kegyetlen, amit vágytam-féltem: Álomvéget megérző ébredésem. 23

24 A VÉGPONTON A végponton sincs más, mint végtelen, de ott egybeolvad már fény és sötét. Megértheted a hulló részletet, de érthetetlen marad a Messzeség. Mit mondhatnék a sok-sok kis hazugnak? A tudás, joggal bár, hiten nevet, - de nem tudás már, mikor abbahagyja a nevetést, csak álomgépezet. Gépezet, melyben álmot gyárt a vegyszer, forgó láncon rohanó pillanat, - s a végponton sem látod az Egészet: Te vagy-e te, Magad-e vélt magad? Rossz álom jön. Jó álom. Jó a Rosszban, rossz a Jóban. Mit sem tesz a halott? Vagy mégis Ő épít fel Múltból Álmot, Anyagtalant, - örökölt anyagod? Ő is, te is. A végpontot nem értő pusztít, sőt, Hite gyilkol, ha lehet. A Becsület: megértett Nemtudásod, szívjóság-telten bölcs Hitetlened. A végponton az is lehet: megérted a keveset, mi Létből érthető. Mily kincset érne ELŐBBI megértés, az Édenkert-Szív, Édenkert-Idő! Kis szolga-koncért hazudj önmagadnak? Döntsd el. Én verset írok: hallgatok. Nem-kell verssel, - de benne Végtelen van, most-jelennel nem békélő halott. 24

25 ÖRDÖGI KÖR Ördögi kör ez, kis falu, akácos, gyűrött testek, kakas rikoltozik, tyúkpihék szállnak, markol ősi önzés, aki itt van még, már az sincsen itt, a múlt van itt, hazugság, mélybe húzó, s csupán pillanat-szépség csak a rét, s harangnyelv ver végpontot a halálra, s minden út elveszejtő messzeség. Eltűnődöm: a nagy történelemben éppen így van, ha megszikkad a sár, könnyesők újra elevenné gyúrják, bolond kakas népeknek kiabál, ördögi kör hajszol, forog, a kénkő bűzölög, füstöl, sírba hányt halott nem kér jövőt már, s jutalmat, azért, hogy végső alázat-percig hallgatott, s megveti bár a massza mindegy-népet a bölcs, de vigasz néki mi marad? Gúnyolódhat, míg emberszülte isten küld a világba új gyilkosokat. Álmodhat Istent is, persze, ha költő, s nem bölcs csupán...de mit ér? Nincsen Ég, mely megvédené Őt, az Álmok Álmát, álmodó dalok Csillagistenét. Ördögi kör ez, sziszegnek a szikrák, minden elég, minden csak áldozat, mindenen győz egy értelmetlen élet, lélekbe marnak gőg-aranyfogak, 25

26 bolond kakas a népeknek kiáltoz, szemétdombok, vásári cifraság, forog a kör, a vak, kegyetlen pergés építi fel, s pusztítja önmagát. 26

27 Lola Úrnő kedvence /Szegedi Katalin művéhez/ Kék körgallér és szitakötőszárnyak, abroncsszoknya... hegyeskedő világnak kis kedvence, - Kedvenccel, mélysötéttel, nyivákoló és kényeskedő lénnyel. Titkot őrzöl, tenyérben álom, forma, álarc-idő, míg siklasz gondtalanba? A Semmi-sincs ruhája lebben, Látszat, megfoghatatlan hétköznap-vasárnap......de kell-e Dal a Nagy Álarcosbálban? Egykor hittem, - bár álarcotok láttam, és sejtettem: egy sem álarc, jaj, mégsem! Arcotok az a Seholsincs-Egészben! Pipiskedő cica, ezüstcsepp-ének, abroncsszoknya, mit felhasít a Végzet... Tudom a Nincset, - de kié a Csapda, s ki emel elveszejtőn nagy Magasba?! A Nagy Báltermet nézem és lenézem, míg bánat rezzen benti csillagfényben. Lola Úrnő, feslett álomvalóság, mily szánandó, csip-csup cicás a Jóság! Mily Semmi lettél Játék, s a Messzeséged milyen könnyen eléri minden Végzet! Jövőd: arcod riadt-álarcos arca, s majd hull a kő szívütő pillanatra. Ám, Te alkoss, Művész, mesélő Játék! Nagy termeken túl ki az ki kiált még? Csak álarc kell, csak fénybe hulló Látszat: égi pokolnak rokokó varázslat. 27

28 K A L Á S Z O K Kaskötő Istvánnak Arany magok, fénynek és földnek szülöttei, a csendre dőltek, s indultak tétova szabadban, felhőárnyékos pillanatban, sóhajtással, melyben a messze madárszem-játékát kereste, s utat, mely útján úttalannak vándorokra mosolyog, s hallgat. Mentem, kalászok velem mentek. Forró légben bogár-szerelmek gyúltak, s láttam: csöpp ezüst szikrák mind-mind az elmúlást tanítják. A nap is csendre dőlt, egészen nyugodt lett alkonyváró kékben, majd hangtalan vörösréz-ének hívta a rejtőző sötétet. Kalászok mentek, élet ment el. Felettünk esti csillagtenger.. Meddig való és meddig látszat e szívet sajdító varázslat? Szükség van életre, kalászra, égbolt megannyi csillagára, útkereső utakra, versre, csöpp emberbogár-szerelemre? Nem tudom. Olykor igent érzek szívemben arra, amit kétlek. Minden szívben bolond varázslat: mindig örömre vár a bánat. 28

29 A VÉGPONTON A végponton sincs más, mint végtelen, de ott egybeolvad már fény és sötét. Megértheted a hulló részletet, de érthetetlen marad a Messzeség. Mit mondhatnék a sok-sok kis hazugnak? A tudás, joggal bár, hiten nevet, - de nem tudás már, mikor abbahagyja a nevetést, csak álomgépezet. Gépezet, melyben álmot gyárt a vegyszer, forgó láncon rohanó pillanat, - s a végponton sem látod az Egészet: Te vagy-e te, Magad-e vélt magad? Rossz álom jön. Jó álom. Jó a Rosszban, rossz a Jóban. Mit sem tesz a halott? Vagy mégis Ő épít fel Múltból Álmot, Anyagtalant, - örökölt anyagod? Ő is, te is. A végpontot nem értő pusztít, sőt, Hite gyilkol, ha lehet. A Becsület: megértett Nemtudásod, szívjóság-telten bölcs Hitetlened. A végponton az is lehet: megérted a keveset, mi Létből érthető. Mily kincset érne ELŐBBI megértés, az Édenkert-Szív, Édenkert-Idő! Kis szolga-koncért hazudj önmagadnak? Döntsd el. Én verset írok: hallgatok. Nem-kell verssel, - de benne Végtelen van, most-jelennel nem békélő halott. 29

30 MINDENBEN Mindenben ámulat van, - s köd-arc egykedvűség. Mindenben fény ragyog fel, - mégis minden sötét. Mindenben lárma őröl, minden zajos malom, - mégis mindenben csend van, múlttá álmosítón. Minden anyaggal ébred: az öröm, s baj, ha van. Mégis ijeszt a lélek, azzal: anyagtalan. Valahol minden élő, s mégis minden halott. Játszanak csillag-rendet szerteszórt csillagok. Valahol minden rejtély, s kinyílni kész titok. Nyíló, záródó ajtók: mind mád és holnapod. Remény mindenben ott van, látja, nem látja szem, - de annak, aki Látó: minden Reménytelen. Mindenben hit is ott van, de álomszív remeg: nincs az emberi Hitnél sehol hitetlenebb! 30

31 FEHÉR INGEK Fehér ingek lángolnak át a múltból. Felfénylik régvolt virágdal-sziget. Azt kérdezed: ünnep volt-e az ünnep, - vagy csak szokás hozott új színeket? Remény volt csak. Ünneppé, sajnos, nem lett, de te csak hidd, hogy egyszer lesz talán ünnep, kézfogás, holnemvolt mesében, s pompás ebéd az ünnep asztalán. Ünnep nem volt. Szokás vitetett zászlót, amely, előbb még, remélt szép időt. S akik vitték? Nemegyszer letagadják azt, hogy vitték, - a volt-zászlóvivők. Én azt írom csak, ami volt. Az ünnep nem volt az, mégis virágillatok egy fehér inget olykor átöleltek, - s ma már nem ismert béke hallgatott. Hallgatott, s máris árny úszott a csendre, gondok néztek át ág-rések között, hangsort kopogott harkály öreg fára, s egy kiáltással továbbköltözött. Ünnep nem volt, - de ünnepet akartunk, olyat, melyet ma már senki se mer: közös asztalt olykor, - és közös békét múlt és jelen szív-énekeivel. Fehér ingek lángolnak át a múltból, és önmagamnak még emlékezem, nem szépítőn, - de nem is megtagadva piros hittel csillagos életem. 31

32 AZ ESŐ MINDIG SZÉP VOLT Az eső mindig szép volt, gyógyító gondfelejtés futott a vízfonálon, majd frissen jött a Nap: éledt kristályok éle, s a kékzöld messzeségből villant az álom, játszott ezüsttű-pillanat. Az eső mindig szép volt, meghajoltak a rózsák, guruló gerlehangok kérték: gyúljon a fény, s fehér szirom lebegjen, piros szirom lobogjon szétömlő végtelenség csillagdús tengerén. Az eső mindig szép volt, de hol vannak az esők? Felejtő vízfonálon elfut a Múlt, s a Nap, ha jön, megáll az álom, s kristályok égő élén a voltba, nincsbe villan át minden pillanat. Az eső mindig szép volt, de hol vagytok ti, esők, rózsák a föld-kezekben, tündércsend-arcú lány, felfénylő Gyönyörűség csókja a kékre, zöldre, szilajpiros szabadság, te, gyermekkor-hazám? 32

33 ESTI HOLD A fűszál-csönd alatt egy bogár átszaladt. Páncélján fény futott: aranykék pillanat. Holdas ujjak, kezek jeleztek, este lett. Áttetsző sátrakon árnyék átremegett. Egy huhogó madár - hallgattam - búja szállt, s fenyősötétben is útjára rátalált. Tücskök szétszórt dalát szöcske ugrotta át és együtt ment velem egy dalos némaság. Egy földi szív fölött szöcskeív átszökött, s csillaghíd ragyogott az ég és föld között. Egy huhogó madár - hallgattam - búja szállt úttalan útjain. Bánata újra fájt és fent az esti hold oly zengőn néma volt. Tűnő ösvényeken ezüstje kóborolt. Fekete fű alatt egy bogár áthaladt. Páncélján hallgatott tűnődő pillanat. 33

34 ÉN MÁR A NYÁRBA... Én már a nyárba vágyom át, a kéknek fehér álmába, melyen átragyog a fecskeszó, s virág színhallgatásán hajóznak piros fénypillanatok. Én már a nyárba vágyom át, varázsló nagy szemekbe, melyekben kékfehér párnán a Csend, s csend lesz a fecskeszó is: gyönyörű Csend csengőn a szívig ér. Én már a nyárba vágyom át, az ember talán mindig vágyott, hogy kék szavak altassák el, míg lobban, leng a szélben pirosvitorlás virágpillanat. Ó, Nyár, Te Nincsek közös kincse, éke, Ígéret, míg vágykönnycsepp dalba fog! A szín-hajókon minden elhajózik, Te is, Szépség, megújulón halott. Mégis a nyárba vágyom át, e Nincs-be. Kék körülfog, fehér álomhoz ér....és mondd: álmodik majd a fehér kéket, vagy kék álmodja tovább, hogy fehér? Én már a nyárba vágyom át, bújócskakertek közé, ahol gyümölcs terem, és cseng a Csend, bűvöl seholsincs Éden, s felhő-utakra néző Végtelen. Én már a nyárba vágyom át. Hiába. Gömbölyű könnycsepp hull. Alkonyi szó int már szívemnek, vérnek, végtelennek, - s Neked, Játék, piros sziromhajó. 34

35 AZ ERDŐ LEGMÉLYE A világ, amit tagadón - tudunk: nagymindjárt múltba hajló hajnalunk, számlapokon mutatók árnya és egyre csonkább, csalódottabb Egész, majd hangya-létet éget Délidő, fényhidakon izzik szitakötő, fémzümmögés, nyílnak álomszemek, s kék réseken lepkeláng átnevet. Az erdőben a kezdődő sötét ahogy mélyül, szűnik a külön ég, s a föld-éggel egyesül, fekete szépségében félelmetes mese. Elmosódnak lapuló levelek, s a sóhajtás is egyre nehezebb. Elvirágzott csillagunk, csillagom, s bokor volt-utat tapogat, vakon. Az erdő legmélye legigazabb: a kőben már csak kényszer-pillanat, fatörzs meghorzsol, vér szivárog át ruhádon, színét rejti némaság. Én már az erdő legmélyén vagyok. Föld-égen elvirágzott csillagok. A kőben kényszer, hogy gáncsolni kell. Kérdés nincs, de a hallgatás felel. Az erdő legmélye legigazabb, s legszomorúbban kedves: önmagad. Hullnak az elvirágzott csillagok. Álomszemben álomhold fáj, ragyog, 35

36 s érted, mit búsan érteni lehet: csillagszirom fekete pernye lett. Még itt vannak, s már eltűntek a fák. Voltál-e, erdő, voltál-e, világ? Miről beszéljünk? Apámnak Nem tagadom: nehéz ellene menni valónak azzal, hogy nem volt. A Semmi fényárnyéka bár ráfonhat glóriát... Jaj, meg ne tudd, hogy milyen is a világ! Habár elmúlt kilencvenhárom éved, csak gyermekként látsz Közelt, Messzeséget. Így jobb Neked /s nekünk/. Talán az Illem így őrködik nyavalyás kincseinken. /Vagy ellenségünk csupán? Hát, meglehet, s teszi: ne lássuk az igaz kincseket./ Ki szeretett, s hogyan? Nem érzed: késő ma már a Múlttal bármi szembenéző, - és múlt-szemekben, akkori Jelenben Nálatok jobban láttam: lehetetlen! Megtehetném most: az igazat mondjam? Indulatosan szívedhez kapsz nyomban. Más véleményét elviselned mindig nehezedre volt. Múlt-árnyékok intik: "Csak pszt! Csak pszt! Valahogy meg ne sértsed a Látszatot, - örökölt Istenséged!" Együtt tartotta össze azt a Házat Háborúisten, régi, s új szokáshad, vita, szeretet, szalmaszálnyi béke, áldozat-kötelesség szövevénye, torzsalkodás, okos nézésű macska, /kutyánkról hullott szőr piszkos cafatja/, 36

37 robot, remény, harangszavas vasárnap, - fennkölt szóval azt mondhatnám: varázslat. Ám végül is nagy kérdés: ki varázsolt? A kor-jelen? Jövő, mely szívnek átszólt? Inkább mi mind, akkor, a "Sors kezében", - kis emberkék, bízók a csillagfényben? Nagy fazekakban az ebédek főttek, meg vacsorák... A bableves-időnek mindig örültem, s kertnek, hol a kékség sokféle volt, akár a zöld merészség, tulipánokban piros könnycsepp égett mikor kelyhükön átbújtak a fények, vagy sárgát ölelt aranykarjuk lángja, s felhőkig tágult manócskák világa... Erről beszéljünk? Most, hogy minden csonka: a ház, s a kert, melyben gyermek-diófa van csupán, és a nagy diófák másutt, s emlékként hallom gyümölcskoppanásuk?! A Csillagot még felemelem néha, másoknak, lássák, és ne legyen préda, Piros Hitét mutatom, bár bolondság, tudom, gonoszság bűvöli az Órát... Mindenütt Polgár békülget a Mával, s olykor Te is, a süteményestállal, illem-szavakkal, - jaj, csak meg ne sértsél nyájas rokont, ha másik vélemény kél! Mindenki más lett, mint hitték az órák, napok, hetek, évek! Más a valóság, mert az úgy van, hogy nincs: csalóka élet látszata csak, és közben semmivé lesz az a mosoly mit elhittél mosolynak /vagy nem is hittél, mert sejtetted, holnap más mosoly jön majd az arcokra, s akkor más mese kél tegnapi csillagokról?/. 37

38 Szó mögött szó, tett mögött tett... de látom mily balgaság is volna átkiáltnom, hogy más a Más, mint hiszed, s csak az Illem mi őrködik nyavalyás kincseinken, míg őrködhet...nem látod, csacska hitben: most-istenedként is az Illem isten? Az Illem kell? Illemisten az Álmod? Illem-szavak? Illem-látogatások? Vagy Anyámról beszéljünk? Újra, s újra fájjon a szív, ez a nyugtalan urna, melyben hamvak: emlékek. Ó, a béke hihetné, hogy szívurna - menedéke?! Írod: Angyal volt. Ily illemszavakkal illetheted, - de sohasem volt angyal. Több, - s kevesebb. Ámde, bárki volt, hol van? Te elhiszed: e fehér urna-holdban? Könnyebb Neked, ha a halállal játszol, s temetőt csinálsz az egyik szobádból? Szeretett, gyűlölt. Ó, dehogy volt Angyal! S mire ment volna angyalka-szavakkal a Kor, amelynek a harc volt az éke, - s harc a Szépségért Álma, Messzesége?! /Ő jobban látta, mint Te, ezt, - de akkor Te is láttad! Elmúltál "szép lovagkor"!/ Szerettem? Nem szerettem? Olykor bántott, de bántásában a szeretet-láng volt, legtöbbnyire. Egy kicsit Jeanne d'arc-lélek lakott benne, - de imádta a Szépet, Békét, Reményt, rigóhangot, virágot, s pünkösdi rózsa bontott sziromálmot... Miről beszéljünk? Nincsen semmi-semmi emlék - egész. Minek elébe menni holnapnak már? Csak látszatokra lépünk, míg álmodjuk, vélt-ébren, álomvégünk. 38

39 Miért lenne öröm Neked, ha láthatsz? Így, öregen? Kell bús szombat, vasárnap? Nem jobb a Vers, e filozófus-doktor, mely még időt jósol a csillagokból, a távolból? Inkább tükörbe nézzél: a Csend Tükrébe! /Ahelyett, hogy félnél./ A Csend Tükrében ott van minden-minden, s a Hiába, mely győzött szíveinken, ott minden vágyunk, vele minden vétkünk, elképzelt élet, amit el nem értünk, az Édenkert, mit fent elfed a Látszat, de tükörmélyben a Csend láttat, láttat, pünkösdi rózsa bimbók szétgurulnak, harmatgömbsor ezüst szikrákat bújtat, ott Anyám él /ha nem akarnám: éljen, arca mégis felfénylene a Szépben!/. Igen, elég, ha Csend-tükörbe nézünk, s beszéd helyett hallgatjuk álomvégünk, ezt a Mesét, mely úgy miénk: egészen, míg itt vagyunk, széthulló csillagfényben. 39

40 ELLENPONTOK Ellenpontok. Üvegsebek a nyárban. Fehérkristályú bánatuk ragyog. S árnyékok, lusta csendű boldogsággal, kék falak alján fekvők, hallgatók. Csak látszat-távol sorsú földi, s égi egymástól: ember és csillag elég. Ellenpontokat egyesít egy könnycsepp, ha tűz-, s jégarccal néz a messzeség. Ellenpontok között a sorsom fáradt és látnom kell, amit nem akarok, s nemcsak tudnom: éreznem mily közel van az élőhöz a zártszemű halott! Billent a mérleg: nem kell a dicsőség, siker, amely ostoba tapsra vár. A Titok kell, ám kulcsra vér szivárog, s végtelen-makacs, nem enged a zár. A Titok kell. Ellenpontok kinyíló értelme. Mélyből sohsemvolt szavak. Pattanó zár és táruló szabadság: mindig-vágyott, sohsem-lelt pillanat. 40

41 MÉRTANI FORMÁK Formák, mértan-kapuk az Érthetetlen útjaihoz, meg nem fejtett jelek! Látom: a szemek mily csapdába zártak, - s az Idő egyre személytelenebb. Ördögvigyor. Cinikus gőg-varázslat emel kört, forgat, s szédül a világ, rombuszok dőlnek át bús rébuszokba, s Csillag zuhan nagy fénytereken át. Mértani formák, fűtött földvarázslat! Belül is forma csak, ott is a gőg. Kívül-belül. Kényszertánc-sokszögekről Pokoltánc hullat haldokló időt. Formák, mértan-kapuk az Érthetetlen útjaihoz, Ti, rejtelmes Jelek! Mily furák vagytok isten-díszruhában, - s mily furák, ti, szamárfül-emberek! Ó, földi formák, - messze van a Lényeg! Nincs-valóságban Álmod keresem, Égvarázslat: jóságos istenséged, Remény-Hazám, - örök Reménytelen! 41

42 ÁLOMGÉPEK A Csillag érdekel: Égboltok éke. Az ember a Végtelen álomgépe. Benne minden, a szavak, forgó tettek: játékai nagy Gépisten-kezeknek. A Tenger szép, de fáj. Elképzelt Tenger, gyöngygyönyörű, rohanó szerelemmel, - de menekülő szívvel érzem-értem: az örök Nincs fut tova hullámfényben, míg el nem jön a kegyetlen varázslat. S ha hullámokból kilépnek az Árnyak: az álomgép lejár. Nem tudjuk máig: hol van az Álom, melyre vágyott, vágyik?! Amelyért ölt, öl, alkot gépvilágot, fegyvert kovácsol, szít szavakból lángot, kézcsókkal hódol Gépisten-kegyeknek, s nevet azon mit sírásra teremtett? A Parton állok. Itt is, ott is Árnyak előbújnak. Kering a rossz varázslat, mint keselyű. Keserűen, kesergőn átsötétlik szárnya múlt Csillagerdőn. Ó, Csillagom! Te Másik Égvarázslat! Sejted-e: Téged kereslek, kiáltlak? Te vagy a Lét, el nem érhetőn létben, s Messzeség vagy seholsincs-messzeségben. Én nem Ninive piacán kiáltom Neved olykor, önmagam megalázón: gőggel mondom álmok mögötti Álmod, az Utat, melyen fénylik Tisztaságod. 42

43 Más út nincsen Útként. Az álomgépek tévhit-úton sehová el nem érnek: szemükből vakság-folt vetül a Napra, - s gépvágyaik Gépisten kikacagja. 43

44 A KIKÖTŐ A Kikötő? Azt sohasem szerettem. Csak megértettem. Itta rossz borát a matróz álmos, hályogos pohárból, - és kereste körbezárt önmagát. A Kikötőben minden-minden bántott: butított senkik, gyűlölet-ima, önmagát is becsapó kocsmacégér, szeszhozta szó, istenek torz fia. Az én elemem éber tengerálom, egyedüllét, szabadság-félelem: a szabadságban szintén félelem van, s új tájat egyre vágyó végtelen. A Kikötő? Lassan már messze-messze nekem a magát áltató világ, gajdoló ének, mocsok-kocsmacégér, föld, ahol istent gyűlölet imád. Az én elemem: szél-víz végtelenje. Nem a megígért földet keresem: csillag-égbolttal egyesülő Nincsen csendje zúgjon, hallgasson szívemen. A Kikötő? E szennyes kocsmaemlék? Ott most összekap sok hitvány halott. Ó, kis vitorla-vers! A Végtelenség szélén látod-e azt a Csillagot? Nem látod? Mégis-mégis vár a Tenger. Kíváncsi égbolt Ninccsel egyesül. Ó, az a NINCS mennyivel több a VAN-nál! - súgja a szív. A szív, - itt, legbelül. 44

45 KARÁCSONYI FÉNYEK L. Csépányi Katalinnak Lelkesedtek kis gyermek-gyertyalángok, s tőlük fenyőzöld ezüsttel világlott... Üveggömbsor meg úgy csengette fényét, - ördögöcskék is tátott szájjal nézték! Ó, Karácsony, sziget a köznapokban, Ünnep, mely máris merül el a gondban, árnyék-rejtélyek, fák kéksötét ága, fénytelenség fénnyel dús hitvilága! A gyermeknek jó hinnie, hogy vár még rá a jövő: aranydió-ajándék, kinyíló tájak itt is, ott is, messze, sötétnél ablak szépség-fényszerelme. Sok-sok felnőtt is sóhajt, arra vágyik: eljuthasson a Lélek Csillagáig. Eljuthat-e? Hallgatok árnytelt fényben. Miért bántanám Karácsony-hitében? Inkább kívánom: bárcsak minden lélek Lélekként értené meg Messzeséged, a hihetetlent, Álomég-Karácsony, - melyről meséd ott, élénk gyertyalángon! 45

46 KÁRPÁTALJA CSILLAGA Bárhol is élsz, egyszer erre a tájra utazz el: szépség-dús, s titkok hazája. Más itt a hold, mint másutt, énekében bánat is bájos, gyöngyruhás reményben, s hajnalokban piros lovak sörénye lángol színt a még bóbiskoló égre, s búcsúzó csillag csók-pillanata döbbent szívet: a Világ Csillaga! Ilyen tájat eddig sehol sem láttam. Folyók tobzódnak szivárvány-csodákban, ezüst zengést adnak a hegysötétnek, fenyőkben mélység és magasság: lélek. Különös föld! Akárcsak Csillagában, nyugalmában is elszállni kész szárny van. Arany tücskök szórnak szikrát a réten: Szépség-tűz gyúljon alkonyi mesékben! Az esték illatban, sziromkehelyben, s az ember helyett eltűnődő csendben máris égen a világ-jel maga: Kárpátalja fenséges Csillaga. Tavaszkor e táj még szebb, mint a nyárban: határtalanban viráglobogás van, fű, fa, bokor, újult kristályú ének mutat erdőt, rétet, felhőt: Egészet, - kis ékszerekből összeáll az Ékszer, s messzeséget koronáz Messzeséggel. S ősze oly szép, míg pirosat keverget, s barnát zöldjébe ballagó hegyeknek! Majd sárga füttyent, jön függönyös eső, s köd, a csúcsok közt furán eltekergő, szürkén lóg vízbe kis törpék szakálla, s a Felejtés emlékezik a Nyárra. 46

47 Milyen tele? Az Elmúlás - fehéren, szépségtisztán, ha nap kisüt, a fényben. Alszik a medve brummos barna lénye, s nyelvén málnaszem álomédessége. Azé ily álom, kit csak érzet éltet, csak szín, csak szél, csak fel nem ismert élet. Az ész hiú, de a szív olykor kérdi: nem jobb csupán csak érzetekben élni? Ám azt is láttam: hányan meg sem értik se történetük elejét, se végit, az eddigit! Múltjuk. Igazat adnak gőgös ukránnak, butított magyarnak. Gyógyíts sebet, sajgó emberi lelket, Láthatatlan Varázslat! És szerelmed mutassa fel szíveknek a Csodát: Megértés, Béke közös Csillagát! 47

48 KHARÓN LADIKJA A Nyár meddig zokog még? Ne kérdezd! Nem tudom. Új s új kis könnycsepp-máglyák gyúlnak útjaimon. Gerlehang: búgó bánat pörög a légen át, s a kardvirágok éles színe szívembe vág. Azt a sokszirmú titkot sejteni volna jó, mely zsongít, kábít, altat: nem való a való. Kharón ladikja: álom, s a Nagy Folyó felett fény csókol égsötétet, a halál életet. A Nyár zokog, de én csak nézem és hallgatok. Máglyatüzekből szöknek piros könnycsillagok. Szökken az élet. Mérleg billeg. Csókol a fény s átölel gyors sötétet a Nagy Folyó vizén. Kharón ladikja álom és minden benne van: boldogság, könnybe tartó, s könnyes boldogtalan, Ő is kit rejt a versem, kiért a Nyár zokog, kiért, virágsebekkel szívemben, hallgatok. 48

49 PÜNKÖSDIRÓZSÁK Gömbölyű bimbók, szépséget ígérők, pirost kibontók, - hol van a világ?...és hol van Ő, Anyám, aki e rózsát úgy imádta piros életen át? Apám hiszi, hogy megtartja az emlék Anyámat, s amíg nem felejtik el él valahogy...fényképeken, szívekben, tükör-bújócskák rejtelmeiben, hulló szavakban, az elvárt virágban, árnyékot adó lángban, mely Időt képzel magának, s hunyorgón világít szikra-percnek szobányi temetőt. Apám bölcs, mégis, mint megannyi bölcset, őt is a bánat szégyeníti meg, s lehet, hogy holnap engem is, ki tudtam eggyéötvözni értelmet s szívet. Hol van Anyám? Én még tőled se kérdem túl komolyan, piros bimbójú Szép, Pünkösdirózsa, Anyám szív-virága, míg nézem szirmod elvérző színét. Felelet sok van, ámde egy se válasz. Mind gyúl, ellobban, mint a fecskeszó föld-ég-víz titkot védő, végtelen nagy pajzsán, mert köztük egyik sem való. Nagy Ég-ablakban Anyám újra látom. Pünkösdirózsa bont ki éneket egy-egy virágán, s a bimbókon másutt harmatgyöngyök dúdolnak, fénylenek. 49

50 Az Ég-ablakban Anyám gyönyörűszép. Tavasz-szavában kedves nyármeleg....de volt úgy: szava villant, éle sebzett. Szenvedéllyel gyűlölt és szeretett. Egyszer talán majd verset írok Róla, nem magamnak vagy másnak: Senkinek, a Nincsnek, aki bús, könnycseppes isten - és kigúnyoljál látszat-istenek. 50

51 AZT KUTATOM... Azt kutatom: a szavak belsejében mily szó rejtőzik a titkos sötétben, halott-közelbe bezárt végtelennel mily szó vitázik, sír, könyörög: menj el!, mily szó kacag fel könnyező szavakban, s mint álmodik pirosló pillanatban más életből jött szó piros világa, s milyen csillagot csillogtat az álma. Azt kutatom: belsejében a fénynek milyen virágok, illat-testek égnek, a Szépség miért lobban el hiába, s ha csukódik fehér hószem s a drága Tündér kigyúlt szárnyának árnya megnő, mért nem sikolt a léten túli erdő. Azt kutatom: a lélek belsejében miért marad a Gondolat szegényen, elhagyottan, s csak néz, néz bús-magába, mért nincs hajléka, Tett-vetette ágya, a trónon miért csak oktalan ok van, miért hisznek glóriás hazugokban, miért tapsolnak rút, tolvaj kezeknek, s a bűnösnek, ha szétoszt földi szennyet, miért rossz múlt győz fátyolos szemekben, miért hal meg a Lélek mérgezetten. 51

52 ÖTVENHAT Szájtátiak. Szónokol valaki a múltból, s mai Hazudós Lali, s a Gőg-király álszent képe ragyog: - Imádkozzatok, s rám szavazzatok! Kép és hang együtt. Szétfröccsen a sár. Nagyeurópás, tarka papagáj rikoltja buzgón mit a gépezet csábos dollárkezével beletett. Igen. A múltra ráfröccsen a sár, s a nem-úgy-voltból úgy-voltat csinál ravasz prókátor, mókás róka és múltból-jelenből jött sok más csibész. Forradalom? S az eredménye - ez? Recseg, forog a sok-sok hanglemez, de tény a tény, s hamis szónál a szó világosabb: büntetlen a csaló, "jogállam"-ban, mint hal a vízben, él, de alamizsna csupán csak a bér annak, aki most dolgozik, - de hát hol is kereshetné az igazát?! Forradalom? Most felszín, cifraság címer, zászló, - az igazi hazád hol is keresd? Hol van az a haza? S ez most melyik mammutcég gyarmata?! Forradalom? Ki e jelenre néz, s tudni akar, tudja: sok rossz színész egy rossz drámát játszik neked, nekem, - de ez csalás csak, nem történelem. 52

53 OKTÓBER ÁLMA Október volt, fellobogtak a fákon fénysötétben nyugtalan levelek. Készülődtél zavaros-lelkű álom, de rejtetted még fegyvereidet. Október álma, ötvenhatos álom! Én csak színigaz álmod mondhatom (míg tankot rajzol Samu Bácsis kézzel a kisiskolás: "Szent Forradalom!"). Ki gondolkodik (node becsülettel!) annak az álmod rejtély nem lehet. Átlát, mint én egykor (egyetemista) álszent szavakat, ravasz tetteket. Volt álomrész, mely szép, vágy, hogy a Csillag, amit hirdetett, méltón az legyen: Szépség szabad, újult-piros színével, meggyőzéssel győzzön a szíveken......de hamarosan már egy másik álom élt és akasztott és gyűlölt a szó (letagadni nem lehet: ott a fénykép, - de sunyi módon elhallgatható!). S ki szónokolt uszító jelszavakkal, s tankoknak hajszolt pesti srácokat, nem bűnös, mondd? Szerinted nem?! No akkor ne is szólj hozzám, megvetem szavad! Október álma örvénylett. A szennyet felkavarta. Kinyílt ördögi kéz, - és hát hogy abban mennyi minden ott volt! A nemzetszégyen lovastengerész eszméje is (van, aki, persze, ennek szobrot kíván ma is, nosztalgiák hangos iá!-i oly messzire zengnek, s tehetik: győztél, Október-világ!), s zöld szín, nem éppen Ámor szép nyilával, szintén ott volt (másképp nem is lehet: mindig akadnak, akik úgy imádják a riogató rémkereszteket, 53

54 s mindig akad, aki a gyilkosokkal összekacsint hatalom-éhesen, - meg sem tudnád számolni, Látszatország, olyan sok múltadban a becstelen!). Megyek a rozsdás, csüggedt fák alatt és a furcsákon szomorún nevetek. Óvodásnép játszik "Szent Forradalmat". Buzgón gyártják felül a szenteket. S nem csak gyártják, - de milyen primitíven! Samu Úr képén intelem ragyog: "Hirdessétek büszkén: gondolkozhattok, - de közben nehogy gondolkozzatok!" Kik kandikálnak ki Samu zsebéből? A jobb se jobb, - és mitől bal a bal? Ne gondolkozz ezen, te Látszatország, - azt kövesd csak, mit vakságod sugall! Ám értetek könnyet ejtek, ti srácok, őszi álomban bátran haltatok. Tizenévesen, ó, dehogy tudtátok az igazat, bűnös ártatlanok! Előttem, persze, ők is sorakoznak, akik tőletek fekete hazát kaptak, s miként Ti, úgy lettek halottak: csillagdíszes, elesett katonák. Én értük most szintén könnycseppet ejtek, ha rosszallja is e látszat-haza. Október Álmát, ki érti, megérti: hamis a jelen aranycsillaga, zászlóerdeje és hordóbeszéde. Rossz tettekkel teli e rossz világ, bármint tagadja aranyborjús népe, s bármint zengnek ünnep-litániák. Persze, igaz, olykor megmosolyogtat a képernyőn a sok kaméleon. Hiány belőlük nálad, Látszatország, nem volt soha (akár e Földgolyón)! 54

55 MENEKÜLÉS Csak menekülés hit, s hitetlen ének, ígérgetése aranyló meséknek, menekülés a lét-játékú álom, jótett, rossztett e szétfutó világon, csak menekülés, amely mindig késő: közeledéskor az a Messzeség nő. Menekülés a Vers is, pillanatra rád-rádtekint istenszép csillagarca, s ilyenkor egy-egy időtörtre érted magad, múltad, vágyad, menekülésed, s a titokról is, hogy Titokba zártan él börtönében: végtelen világban. Ó, Menekülés! Kertek, tulipánok... Tavaszpirosban álmodtam az Álmot. Kelyhetekben szív életszíne égett, Hollandusföldről idehozott szépek, s délceg toronyból délidő harangja riasztott rá lángoló hógalambra, majd kéreg-múltjuk nagy fák megmutatták, s nem éreztem még zsákutcák uralmát... Ó, Menekülés! Végesnek reménye, utadnak olykor Csillagvers az éke, egy Csillagvers, s egy isten csillagarca reményt vezényel néhány pillanatra... 55

56 Csillagisten, Fény a fénytelenségben, áldd meg könnycseppes-bús menekülésem, áldd meg e menekülést önmagamba, volt tavaszba, gyönyörű Tavaszodba! Nem kell semmi, csak az a volt-volt Ének, mely hinni tudta azt a Messzeséget, Hitetlensége kell az Örök Rosszban, s Hite rosszat legyőző Csillagodban, bízó Hangja, mely rokona a Fénynek: Éneked, Fényed, Hited, - Messzeséged, az Ének tükre, melynek vágya Vágyad, s visszaadja az Embert - önmagának, az Ének, melyen most csupán nevetnek Nagy Piacán lélekben szennyeseknek, s míg hazug jelkép ámítja a népet, ördögkéz formál népből csőcseléket. Nem kell más, csupán az a volt-volt Ének, égillata az édenkerti szélnek, szabad piros, a virágkelyhek éke, piros szíveknek egykor-volt Reménye, Ének, amelyből árad fenti Fenség, s egy vágyott Haza hangja visszacseng még... 56

57 A Költészet Napjára, 2007-ben Attila, ég-királyok rokona! Tényleg hitted piros dalod, - az álmát jajpiros-szép szívednek? Lehet, hitted, de mégis szemed a mélyben látott sötét szakadék szélén még sötétebb világot. Te sem tudtad, - ki tudná mérni e mély sötétet, s öröklött villanását örök Vonatkeréknek? Hidd el, hogy jobb a sírban! Itt Csillag sír a szívben. (Vonatkerék-szavakban szólt csak hozzád az isten.) Semmi-emberkék járnak nagynak képzelten s lopnak, s Téged, a kifosztottat, újra csak kifosztottak. A nép? Nincsen, seholsem. Lesz-e, egy Messzeségben? S lesz majd, aki tanítsa? Egyszerre hiszem, kétlem. Lesz majd Öröm a Szívben? Szándék, értelmes, tiszta? Helyetted "egész néped" most az Ördög tanítja. Hidd el, hogy jobb a sírban! Most Csillag sír a szívben, s ha tényleg Isten volna, - vele sírna az isten. 57

58 A NYÁR KÖZEL JÖTT Németh Dezsőnek A Nyár közel jött. Közel volt a felhő. Kék tűz lobbant át lángfehér habon. Erdő játszott megszokott összevisszát. Ág-élet csüngött tört-hallgatagon. Nincsből a Nincsbe mentünk és a fáknak fényfohászából zöld hullt és sötét. Elragyogott egy menekülő könnycsepp, - megértette a múlandó mesét, s én voltam én, habár sohase voltam, s mindig tudtam: lenni sem akarok, csak nézni mint sodródnak légi létben, pitypangcsend-buborékban csillagok. A Nyár közel jött. Vele jött a Szépség, e szintén-nincs, e furcsa félelem: bánatot hoz virág örömszínében. Vesztes győzelem színt vágyó szíven! Így van, igaz. Ám mégis kell a Szépség, a Nyár, Közelség? Kellene, talán, - de másik Nyár, másmilyen szív-közelség: egy Haza, amely Hazád, - és hazám. Bronz bogár szállt tündér sugárhajára. Nagy szemekből boldogság bánatát hozta a Nyár, Dal, Csók, halott, tűnékeny Éden-Pokollal játszó Nincs-világ. A Nyár közel jött, s becsapott a tündér: Nincsben megyünk, és nem érünk haza. Tört ág-életek. Utak elveszőben. A hajnalban ott alkony-önmaga. 58

59 Piros égszélen alkony átaranylott: jelző idő. Lett zöldből fekete. A Nincs új Nincset, Szépséget teremtett. Mosolygott jóság és gonosz mese. Miként lett ősz? Miként lett ősz? - ezt kérdezed, ám erre mit felelhetek? Válaszom értenéd talán e varjúhangos délután? Mindig ősz van, volt. Nyárban is elvirított virág virít, szerelemcsókos ablakok könnyén a kékség elragyog, a fecske múltból múltba száll (hitted: tavaszt hozó madár?), s a tél is ősz: amit mutat fehér-fekete ámulat, a pusztulással kérkedő, mely fából és csontból kinő. Ó, minden ősz! Volt-önmagunk, visszahulló pillanatunk, volt-fák alatt volt-csillagok, - azokban is ősz hallgatott. Gyermekkorom? Ősz volt az is. El-eltűnődő álmait Anyag gúnyolta, ez a lét, melyben kifulladt messzeség, zászlóit lobogtatta el hitetlen hit, mely nem felel soha semmiért. Ősz-napok vittek vágytavasz-dallamot. Vitték a Nincset. Van tavasz? Vagy nyár? Ősz csak. A tél is az: 59

60 csontág zörög és tél-kezek osztanak szét kereszteket. Jó volt a jó? Hát abban is ott volt az ősz, igaz-hamis. Rossz volt a rossz? Abban talán jót is mutat most új magány: szívemben volt-tőr vért dalol, s dal-szépségpiros valahol kelne, de vannak még szemek látni? Már mind-mind mérgezett. Az ősz itt, de miénk talán e varjúhangos délután, fákon félénk félig-sötét, válasz, mely látszat-menedék, az este, fényt elforgató, koporsódíszes takaró, miénk a múlt, mely régi-új, s belőle senki sem tanul, s kegyetlen ősz, - azzal kegyes: mindenből újult semmi lesz. Fülem végtelen mellkason: az örök Őszt így hallgatom, Mélyét, melyből visszaremeg a Válasz, értelmetlenek! Furán értelmetlen világ: sohasem érti önmagát, nem érti nagy-nagy szégyenét, s hogy mitől miért messze még, nem érti meg rossz céljait, s a máglyatűz miért vakít. Miként lett ősz? Felelhetek, ha tényleg kell a Felelet, ha tényleg kell mit elhagyott sokszázadnyi évszázadok 60

61 sora, a Szó, mely felemel a fénytelenből fényre fel, úttalanból jó út-jelig: Csillagszív-piros Lélekig. Kell-e? Becsukom ablakom: kicsit sem kell, ami - nagyon, rossz évszázad, rossz ég-idő, ez még rosszban, Őszben hívő, ebben még régi máglyatűz szabadságot pokolba űz, ebben gnómocska emberek, konclesők, rút, szennyes kezek, és ember-birkák, bégetők, dícsérnek tolvaj őszidőt. Mikor lett ősz? - ezt kérdezed. Szomorú rá a felelet. Neked felelnék, de a nap elment, lement. Búsítsalak? Lehet: az Ősz úgyis örök, s égő gondolat-térközök közöttünk minek? Majd a vágy pihentet filozófiát. Verset is, mely haszontalan, - mint minden más. Csak álma van. Anyag lenézi, de a Tér Anyaggal is tévútra tér. Jöjj közelebb, varázslatom semmit sem ér, - de szép, nagyon! Bár Szépségeddel fel nem ér: Csillagtükröd szebben zenél. Hadd lássam benne önmagam! Kint a világ csillagtalan, piros szív-csillagok helyett máglyatüzek sötétlenek......itt szemedből égboltot ad őszön-túl Csillagpillanat. 61