Mikszáth Kálmán ( )

Átírás

1 Mikszáth Kálmán ( ) Szklabonyán született, január 16-án. Apja Mikszáth János bérlő és kisbirtokos, anyja, Veres Mária családjából jeles evangélikus lelkész ősöket mutathat fel. Tízéves koráig szülőfalujában élt, boldog gyermekkorának élménye egész pályáját végigkísérte ban a rimaszombati protestáns algimnáziumban, ban a selmecbányai evangélikus líceumban tanult. Részt vett az önképzőkör munkájában, verseket, elbeszéléseket írt. Az érettségi után néhány félévig mezei joghallgató a győri jogakadémián (budapesti jogászkodása dokumentálhatatlan) ben a Fővárosi Lapokban kezdett publikálni, népiesdidaktikus írásokat közölt az Igazmondóban és egyéb budapesti, illetve nógrádi lapokban. Az 1870-es évek elejétől Mauks Mátyás szolgabírónál volt esküdt, majd ügyvédgyakornok Balassagyarmaton ben meghalt apja. Ami a lelket megmérgezi című novellájával megnyerte az Igazmondó pályázatát ban Pestre költözött, július 13-án titokban, a Mauks család beleegyezése nélkül összeházasodott Mauks Ilonával, korábbi principálisa leányával ben újságíró és szerkesztő Budapesten (Hasznos Mulattató, Lányok Lapja, Magyar Néplap stb.) ben jelent meg első kötete (Elbeszélések), és halt meg néhány hetes korában első gyermeke ben írásaira nem talált kiadót, anyagi gondjai egyre nőttek. Felesége megbetegedett, s hazautazott szüleihez. Mikszáth ekkor, hogy a nélkülözésektől megkímélje, kierőszakolta a válóper megindítását ban magányosan, betegen és hihetetlen nyomorban élt a fővárosban augusztus 1-jétől a függetlenségi párti Szegedi Napló újságírója lett. Kákay Aranyos No. 3. álnéven kiadott két

2 publicisztikai kötetet (Még újabb fény- és árnyképek 1878; Szeged pusztulása 1879) decemberében Pestre költözött től negyedszázadig a Pesti Hírlap munkatársa ben megjelent két sorsfordító novelláskötete: A tót atyafiak és A jó palócok től a Petőfi Társaság, 1883-től a Kisfaludy Társaság tagja december 31-én újra feleségül vette Mauks Ilonát. Házasságukból három fiúgyermek született: Kálmán, Albert és János től kormánypárti képviselő Illyefalván, 1892-tól Fogarason től az MTA levelező, 1905-től tiszteleti tagja ban a Budapesti Újságíró Egylet elnöke. Önállóan is próbálkozott lapkiadással: Magyarország és Nagyvilág, Magyar Ifjúság, Országos Hírlap tól a Singer és Wolfner-féle éves Almanach, ben a Magyar Regényírók Képes Könyvtára szerkesztője ben megvette Szontagh Pál horpácsi birtokát május 16-án tartották országos jubileumát május 28-án hunyt el Budapesten. Politikai nézeteit nem is közszereplése, hanem egész életműve, s különösen karcolatai, rövid írásai rajzolják ki: a nemzetiségi kérdés megoldatlanságából adódó feszültségek, ebből következően a monarchia szükségszerű felbomlása, illetve a háború kitörése. Felmérte azt is, hogy nincs igazán erős, karakterisztikus vezető rétege az országnak. Magyar prózatörténeti megközelítésben a Jókai-hagyomány folytatója, de kiszűri Jókaiból, ami annál idejétmúltan romantikus, s azt teszi fő prózaszervező elvvé, ami Jókainál másodlagos, az epizódelemeket, az életképet és legfőképpen az anekdotát. Az anekdota, illetve az anekdotikusság meghatározza a műfajválasztást: legértékesebbek kisepikai alkotásai, melyeknek középpontjában egyegy hosszabb-rövidebb anekdota áll; szerkesztésmódját: nincs szigorú zárt kompozíció, regényei többnyire anekdoták laza füzérének hatnak, összefüggésben a folytatásokban történő megjelenéssel is; stílusát, mely az élőbeszéd imitációján alapul, a szóbeli előadásmód stilizációja. Nyelvében eltávolodik a romantika pátoszától, de távol áll tőle a naturalizmus kilúgozott beszédmódja is. Vonzódik a népnyelv

3 fordulataihoz is (közlésmódok, népi bölcsességek), anélkül, hogy mindez modorossá válna. Művészete nem állja a versenyt a XIX. századi nagyepika klasszikusaival, hiányzik Mikszáthból e regények társadalmi és emberi teljessége, a zárt kompozíció, a lélekrajz és jellemváltozás árnyaltsága és analízise, de a XIX. század utolsó harmadának Magyarországáról Mikszáth műveiből kapjuk a legpontosabb képet. Sorra veszi a különböző társadalmi rétegeket, s akarva-akaratlanul azt vizsgálja, melyik képes helytállni az országért. Az összes réteg közül leginkább a dzsentri, a középnemesség foglalkoztatja. A reformkorban, illetve a szabadságharcban játszott szerepe folytán ez az a réteg, mely leghitelesebben vezethetné az országot. A passzív ellenállás, illetve az önkényuralom ezt a réteget lehetetlenítette el legjobban. Az újrapolgárosodó Magyarországon tőke híján az adminisztrációban kaphattak helyet, s ebből fakad ellentmondásos szerepük is. Mikszáth viszonya kettős a dzsentrihez. A polgárosodó Magyarországon egy élhető kultúra és életforma hordozói, ellentétben a polgári világ racionális és merkantil szemléletével életvitelének egyhangú szürkeségével. Szatirikusan ábrázolja viszont azt a törekvést, igyekezetet, ahogy a történelem fordultán is felszínen akarnak maradni, fogyó erkölcsi és még kevesebb anyagi tőkéjükkel. A mikszáthi világlátás kettősségéből ( Más szemével másként is lehet látni ) fakad a többi társadalmi réteg megítélése is. Elismeréssel adózik a Tóth Mihály-i polgártípus töretlen munkakedvének, erkölcsi puritanizmusának és tisztességének. A fekete városban viszont fölmutatja a látszólag következetes polgárerkölcs árnyoldalát, a sokszínű világot elszürkítő, az életet egyirányúsító törekvést. A parasztságot - különösen első két kötetében - abban a történetfejlődési pillanatban ábrázolja, amikor az első világ természetes, panteisztikus világába betör a második világ, a pénz hatalma, s erre a kihívásra a hősök különböző módon válaszolnak. A XIX. század utolsó negyedének meghatározó epikai műfaja már nem elsősorban a nagyregény, hanem az egység hiányát, a dolgok viszonylagossá válását jobban tükröző novella. Mikszáth életművének művészileg legértékesebb vonulatát a kisepikai alkotások adják. Ily módon az írói törekvés párhuzamba állítható a világirodalom fő áramlatával.

4 A modern próza ízlésirányának változásával, az újfajta regénytechnikák megjelenésével Mikszáth művészetét az irodalomtörténészek visszautalták a megkésett magyar fejlődés címszó alá. Mikszáth újrafelfedezése az 1970-es évek elején induló fiatal magyar prózaírók részéről történik meg. Az idejétmúltnak tartott anekdotikusság, nyelvi és világképi intimitás rehabilitálta - kiegészülve természetesen a modern próza vívmányaival - az anekdotát. Esterházy Péter Termelési regény - kisssregény című művének a főszöveget értelmező jegyzeteiben feltűnik Mikszáth alakja is, együtt sörözve az íróval. Temesi Ferenc Por című szótárregénye a múlt és jelen Szegedének anekdotákban fölvázolt históriája. Mészöly Miklós - másfajta írói és világképi attitűddel - filozofikus mélységűvé tágítja az anekdota lehetőségeit. Első elbeszéléseiben még erőteljesen jelen van a pesti utca, a nagyvárosi nyomorúság. Kísérletezett az egzotikummal, a népies tónussal, a nyelvi drasztikummal. De már megjelentek a későbbi jellemző témák: a pusztuló nemesség, a lengyelkedés, a megyei adomák, az értékek viszonylagossága, az anekdotikus ábrázolás stb.). A tót atyafiakban a népélet tragikus és artisztikus szemlélése sokkal inkább rokonítható a kései Arany balladaköltészetével, mint bárminemű regionalizmussal, folklorizmussal vagy szociális igazságkereséssel. A jó palócok kis történetek tudatos kompozíciója. Számos forrásból eredő és több helyszínhez köthető zsánertörténetek szerveződnek egységes ciklussá. Azt az írói meggyőződést sugallják, hogy a halál nem egyenlő a pusztu1ással, de azt is, hogy a sors független az emberi akarattól. A palóc történetek gyűjteménye a romantikus népiesség záró darabja. Ezután fordult Mikszáth a számára legizgatóbb és legjobban ismert réteg, a nemesi középosztály felé, hogy ennek tragikus vagy humoros hanyatlástörténeteiben fogalmazza meg mindazt, amit a magyar történelemről és az ember lehetőségeiről írói tapasztalatként önmagában fölhalmozott. Ekkortól vált uralkodóvá az a hangnem és stiláris jelrendszer, amely a hagyományos magyar adomázó-társalgási és ironizált mesélő stílust, az élőszó utánzását tekinti az ábrázolás legfőbb meghatározójának. Első idevágó kísérlete a Nemzetes uraimék , ahol már megjelent a különc típusa mint az idő és az érték ellentmondását tükröző történelmi és társadalomlélektani szerep. A különc a jelenben

5 élő múlt, akinek erényei és vétkei csak a melankólia és az irónia, az elégia és humor egyidejű jelenlétével szemlélhetők és ábrázolhatók méltányosan. A Beszterce ostroma 1894 attól élesebb paradigma, hogy itt a társadalmi (kisvárosi és vármegyei) közeg olyan környezetként jelenik meg, amely egy bizonyos határig hajlamos elfogadni a rögeszmét (ha megfelelő presztízs és hatalom képviseli), s csak akkor fordul ellene, amikor az már alapvető érdekeit sérti. Az utolsó századnegyed jókais és népszínműves-operettes ízléséhez is igazodva - folyamatosan írt történelmi tárgyú regényes műveket (A két koldusdiák 1885; A beszélő köntös 1889; Szelistyei asszonyok 1901; Akli Miklós 1903 stb.). A múltban egyrészt az idillt kereste, gyakran hangsúlyozva, hogy a történelem csak kulissza a meséhez és a meséléshez. Másrészt jellemző, hogy nem választott heroikus pillanatokat és helyzeteket a múltból: számára az álló idő és az ott termő abszurditások az izgalmasak ben írta azt a művét, melyben a romantika eszköztárából vett elemek (titkok, kincskeresés, homályos származás, legendák, fétis, fenyegetett idill stb.) a legharmonikusabban elegyednek azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a felvidéki kisvárosi létmódról felhalmozott: a Szent Péter esernyője világszerte népszerű volt. Publicisztikájában Mikszáth a századvégi parlamentarizmus legkiemelkedőbb krónikása. Parlamenti tudósításaival utánozhatatlan műformát alakított ki. A polgári erkölcs, plebejus érzület, a demokrata és liberális alapeszmék határozták meg szemléletmódját. Az Új Zrínyiász 1898 zsurnaliszta teljességét adja Mikszáth korkritikájának: itt a fantasztikum mint epikus fikció lehetővé teszi azt, hogy mellőzze a lélektani hitelesítést és árnyalást, valamint a Don Quijote-izmussal együtt járó elégikusságot - ezáltal az idősíkok szembesítése kíméletlenné válik. Mikszáthot foglalkoztatta a valóság és a mesélés viszonya, az igazság és a szépség együttállása vagy ellentéte és a nyelv magyarossága (mint a nemzeti észjárás tükrözője). Kedvvel állította szembe a fotográfus-féle rideg igazságot a művész igazságával. Jókai-életrajza 1906 is elsősorban az íróegyéniség összetevőit elemzi, és az írás titkait kutatja. Legjellemzőbb művei, a nemesi középosztály értékvesztését és lecsúszását bemutató regények, egyszerre állnak az adomázó mesélés és a kíméletlen létkritika jegyében. Három legfontosabb idevonható

6 nagyobb munkája: a Gavallérok 1897, a Kozsibrovszky üzletet köt 1905 és a Noszty fiú esete Tóth Marival Mindhárom mű témája a házasság -a szegény, de presztízsértékekkel még rendelkező dzsentri reparációjának legkézenfekvőbb módja. Mikszáth az utóbbiban vall a legkeserűbben a kor szerepkényszereiről, presztízs és korszerűség, tradíció és morál ellentétéről, a humánum kiszolgáltatottságáról, arról, hogy egyetlen olyan társadalmi réteg sem létezik, amely távlatot és viselkedési mintát kínálhatna. Utolsó korszakának, a századelő tragizálódó világképéhez és szecessziós ízléséhez is kapcsolható alkotói szakaszának nyitányát olyan regények jelzik, mint a Különös házasság 1900 és a Sipsirica Mikszáthban mindig volt hajlam a valóság kegyetlen és morbid elemei iránt, de ezeket korábban legfeljebb stiláris ellenpontokként hagyta érvényesülni. Kései írásai viszont egy olyan tragikus világképet körvonalaznak, amelyben egyszerre vannak jelen a hagyományos 19. századi magyar végzettudat és a modern polgári katasztrofizmus elemei. Utolsó nagy műve, A fekete város 1910 olyan örökös csapdahelyzetként ábrázolja a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság legalább annyira természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása. Kései novellái - jóllehet zömük falusi közegben játszódik - a polgári civilizáció egyetemes válságáról beszélnek, a lét permanens fenyegetettségéről, az ártatlanság és a szépség kiszolgáltatottságáról (Méretlen hús Tóthéknál, Maguktól támadt mesék, Piros harangok).