LŐRINCZ L. LÁSZLÓ. A föld alatti piramis I.

Átírás

1 LŐRINCZ L. LÁSZLÓ A föld alatti piramis I.

2 I. BEVEZETÉS Átkozottul sokat ittam akkor este. Előbb bourbont, később valami zöld színű kotyvalékot, amit az italkeverő erőltetett rám. Fáradt voltam és kifacsart, mint egy citrom; annak a vékony szeletnek a rokona, amely ott úszott velem szemben a zöld szirup tetején. Egy pofát kerestem akkortájt, és kergettem végig a déli államokon, pedig nem csinált mást a szerencsétlen, mint hogy igyekezett megfeledkezni a tartásdíjról, ami elhagyott feleségének és gyerekeinek járt volna. Én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy kerítsem elő, akár a föld alól is, és könnyítsek rajta néhány száz dollárral. Éjfél felé járhatott, amikor a pilóta leült mellém. Borostás volt, karikás szemű, messziről bűzlött róla a lelki nyavalya. Valamit morgott, aztán leroskadt az asztalomhoz. Nem emlékszem, hogyan kezdődött a beszélgetés. Ő mondta a magáét, én pedig hallgattam. Soha többé nem repülhetek. Kirúgtak és kész... azt mondták, a szívem és az idegeim. De hát mit csináljon egy pilóta a földön? Ittunk, ő meg csak mondta, mintha előre betanulta volna: Én, pajtás, nem értek semmihez az égvilágon, csak a repüléshez. Az égi utakat jártam kora ifjúságomtól fogva. Senki nem értheti, pajtás, senki, hogy mi lesz egy pilótából, ha leparancsolják odafentről.

3 Hát én most megmondom neked, pajtás... Hulla. Élő hulla, nekem elhiheted. Nektek, földi muksóknak, sokkal könnyebb minden. De én otthagytam valamit a felhők és a csillagok között. De mit hagytál te, például, odafenn? Jelent neked egyáltalán valamit az a szó, hogy odafenn? Ti, akik egész életetekben a földet tapossátok, el sem tudjátok képzelni, hogy milyen kegyetlenek a csillagok. Tőlem elrabolták, ami a legkedvesebb volt: az ifjúságomat. Hogyan is érthetnéd ezt, pajtás? Szerencséd van, hogy tőled még nem vettek el soha semmit! Pokoli mázlista vagy, pajtás! Ekkor már alig voltam ura önmagámnak. Minden sejtem, minden apró részecském egyetlen szót kiáltott csak, egyetlen nevet, amely úgy bömbölt bennem, mint hurrikánok itt, a délvidéken: Szethy! Szethy! Szerencsés fickók vagytok ti, földi emberek! Te boldog lehetsz és megelégedett... De tőlem elrabolt az a kegyetlen világ mindent! Tántorogva felállt, és megfenyegette a motel tetején túl húzódó eget: Légy átkozott, te kék szörnyeteg! Te rohadt rabló! Add vissza, amit elvettél tőlem! Add vissza, te szemét! Ekkor vesztettem el az uralmat magam felett. Az arcába vágtam úgy, hogy megtántorodott és lezuhant az asztal mellé a földre. Mintha kívülálló lettem volna, hallottam a saját hangom, amint megállás nélkül üvölti: Szethy! Szethy! Szethy! Még akkor is bömböltem, mint egy sebzett állat, amikor szállodai szobám felé támolyogtam a csillagfényes

4 délvidéki éjszakában. Amikor leroskadtam az ágyamra, már elhalt ajkamon az ordítás, és nem maradt más, csak a mandulakoktél keserű íze. A kitárt ablakon át beragyogtak a távoli csillagok, és visszaidéztek az emlékezetembe mindent. Minden gyönyörű és ezerszer elátkozott percet és órát. Egészen addig tartott a szellemidézés, amíg a nap vörös sugarai fel nem tűntek a keleti égen. 2 II. KIS, ZÖMÖK EMBER, FEKETE KALAPBAN Akkortájt történt a dolog, amikor a Lessing-ügyet befejeztem. Annyit mondhatok, hogy ronda egy ügy volt. Ronda, és ráadásul nem is fizetett valami jól. Elhatároztam, hogy néhány hétig nem vállalok semmit, csak az idegeimet pihentetem. Erre egyébként égető szükségem is volt, hiszen a Lessing-eset, úgy éreztem, cérnavékonyságúra koptatta őket. Pedig előtte még olyanok voltak, mint a drótkötél. Magáról a Lessing-történetről nincs sok mondanivalóm: az újságok részletesen, sőt túl részletesen is megírtak mindent. Mindenesetre volt egy olyan jelenet benne, amelyik, azt hiszem, néhány évet elvett az életemből. Ha olvasta a cikkeket, emlékezhet, hogy szerepelt a történetben egy óriási frizsider. Hát én voltam az a szerencsés, aki először kinyitotta. Kinyitottam az ajtót, csak úgy, szinte véletlenül, aztán szép lassan a nyakamba dőlt az egész eltűnt Lessing család: papa, mama, gyerekek, sőt a nagymama is. Meggyilkolva és jéggé fagyva.

5 Sokat nem akarok beszélni róla. Mindenesetre, ha teleholdas éjszakákon izzadva és fogaimat csikorgatva ébredek, még ha nem emlékszem is vissza pontosan az álmomra, biztos vagyok benne, hogy a Lessing család hűtőszekrénye körül bonyolódott a dolog. Említettem, az idegeim kissé megviselt állapotba kerültek, és el is határoztam, hogy erőteljes, mondhatni, sokkszerű gyógymódot alkalmazok. Bezárkóztam az irodámba néhány láda bourbon társaságában, és naponta módszeresen leittam magam. Addig akartam folytatni az ivászatot, amíg a Lessing család emléke el nem halványodik bennem. Azon a délutánon már az első üveg vége felé jártam, amikor a kis pacák, a fekete kalapban, odaperdült az íróasztalom elé. Emlékszem, gyorsan arcom elé kaptam a kezem, mert átvillant az agyamon a gondolat, hogy termetét tekintve csak a kisfiú lehet Lessingék hűtőszekrényéből. A kis, zömök pacák megköszörülte a torkát, én pedig kénytelen voltam elvenni a szemem elől a kezem. S ahogy elvettem, azonnal beismertem, tévedtem: ezt az alakot még sohasem láttam. Megkönnyebbültem, de csak egy pillanatra. Aztán éreztem, hogy jeges verejték csorog végig a hátamon. Hiszen kétszer is rázártam az ajtót, és a biztonsági láncot is beakasztottam! Szemem sarkából az ajtó felé lestem. A biztonsági lánc érintetlen volt, és a kulcs is ott fénylett a zárban! Bár mesterségemnél fogva nemigen hiszek a természetfelettiben, most az egyszer citerázni kezdett a térdem.

6 Vagy vizionálok, vagy valakinek a szelleme bukkant fel előttem. De hogy nem élő ember, az biztos! A kis ember körülnézett, mintha a másodrendű, olcsó metszetek érdekelnék a falon, aztán finom orrcimpái megrándultak, és beleszaglászott a levegőbe. Bourbon mondta aztán halkan. Bourbon. És nem is akármilyen... Ha jól érzem, Stockwell, a Harminckettedik utcából. Úgy tűnt, akárkinek is a kísérlete, életében nagy tisztelője lehetett a finomabb bourbonoknak. Éreztem, az alkohol könnyű fátyola elröppen a szemem elől, és a fejem is egy csapásra kitisztul: egyre kevésbé hittem, hogy a túlvilágról látogatott meg valaki. Lekaptam a lábam az asztalról, és ráripakodtam: Kicsoda maga, ember, és mi a fenét keres nálam?! A kis ember a homlokából a feje tetejére tolta a kalapját. Azért vagyok itt, hogy elmondjam. De mi az ördögöt csinál itt, mi? Zugpiás maga, pajtás? Egyre inkább hatalmába kerített a méreg. Milyen jogon tör be hozzám ez a csirkefogó, és mit akar tőlem? És egyáltalán... hogy az ördögbe jött be? S mivel még mindig volt egy-két százalék esélye, hogy nem normális, földi ember, nem mertem úgy istenigazából ráförmedni. Bár, ahogy visszaemlékezem, közel járt a hangom a fortissimóhoz. Hogy az ördögbe jött be? Hiszen beakasztottam a láncot! Nem is sejtette, mennyi minden függ a válaszától. Ha azt mondja, a falon keresztül jött, nem tudom, mit

7 csinálok, de ha kiderül, hogy földi ember, nincs mese, hülyére verem. Kigombolta a zakóját, belenyúlt fekete, jól szabott mellénye zsebébe, és egy kis vékony, műanyag lapocskát mutatott felém. Ezzel. Csak nem akarja azt mondani, hogy sose látott még ilyet? Úgy hírlik, hogy maga profi. Volt valami lekezelő a hangjában. 3 És a lánc? Szinte unottan nyúlt mellénye másik zsebébe, és hosszú, vékony, acélból készített, ollóhoz hasonló valamit lengetett meg az orrom előtt. Most már meg van nyugodva? Úgy kérdezte, mintha sejtette volna, hogy kísértetnek néztem. Éppen akkor dugta vissza a szerszámot, amikor úgy döntöttem, hogy mégiscsak megverem. Akárki is, megverem. Ennyivel tartozom az idegeimnek. Nem látta az ajtót? kérdeztem fenyegetően. Dehogynem mondta nyugodtan. És az ajtón a kiírást? Azt is. Olvasni is tud? Szoktam. Csak ennyi a mondanivalója? Láttam rajta, untatja a beszélgetés. Nézze, Mr. Nelson, feltétlenül beszélnem kellett magával. S miután a csengőt és a, telefont kikapcsolta,

8 nem volt más választásom. Biztos lehet benne, hogy nem csináltam kárt. A zár még használható és a lánc... Nem bírtam tovább. Felpattantam, hogy rávessem magam az asztalon keresztül, de mielőtt még elrugaszkodhattam volna, valami megtorpantott. Ez a valami egy lefűrészelt csövű vadászpuska volt, ami nagyjából a mellem közepére irányult. A kis ember, a fekete kalapban, egyszeriben stílust változtatott. Nyugi, nyugi mondta, miközben pillanatra se vette le rólam a szemét. Ne szamárkodjon, hapsikám! A lupara magamhoz térített. Visszaültem ugyan a székbe, de egyáltalán nem tettem le róla, hogy adandó alkalommal kitapossam a belét. Azért még mindig nyugtalanítóan izeghettemmozoghattam, mert a kis ember a fegyverre kacsintott. Mit gondol, hány sörét van benne? Legalább ezer morogtam. Stimmel. És mit gondol, hány megy magába, ha meghúzom a ravaszt? Legalább ezer mondtam újra. Szerényen elhúzta a száját. Ne hízelegjen, Mr. Nelson. Minimum száz biztosan elkerülné... Oltárian megnyugtatott. Kezdtem rosszul érezni magam, amiben az elmúlt napok ivászatai is szerepet játszhattak. Éreztem, hogy egyre gyengülök, és a homlokomat is kiveri a víz. Nem tenné el ezt az izét? nyögtem. A kis ember eleresztette a puskát, mire az könnyedén eltűnt a hóna alatt. Ha eddig nem sejtettem volna,

9 kiféle-miféle is az én emberem, most megbizonyosodhattam róla. Az az igazság, hogy magáért jöttem, Mr. Nelson. Értem? Úgy van. Egy megbízóm küldött magáért. Az a szándéka, hogy személyesen beszél önnel. Miért nem jött ide a megbízója? És kicsoda egyáltalán? Úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utolsó kérdésemet. A megbízóm bizonyos okokból szeretné, hogy ön fáradjon hozzá, Mr. Nelson. Nyomós oka van rá, hogy ezt kérje öntől. Nekem pedig nyomós okom van, hogy nemet mondjak. A kis embernek megkeményedett az arca. Ne kényszerítsen, hapsikám, hogy kellemetlen legyek. Mr. Bettini ajánlotta magát a megbízómnak. Nagyot sóhajtottam. Mr. vagy inkább don Bettini az egyik legismertebb maffiafőnök, a Bettini család feje volt. Volt szerencsém igaz, hogy csak futólag személyesen is ismerni. Villámgyorsan végigfutott az agyamon néhány gondolat. Sokáig nem ellenkezhetem, mert a kis pasas belém ereszti mind az ezer sörétjét, vagy legalábbis száz híján valamennyit. De még ha nem tenné is, ujjat húznék a maffiával, ami talán még rosszabb, mint az azonnali sörétek. Ugyanakkor az is végigcikázott az agyamon, hogy Giraldini ügyétől eltekintve soha nem kereszteztem a

10 digók útját. Inkább visszaadtam még a csöpögősen zsíros megbízatásokat is, ha kiderült, hogy ezáltal a családok működési területére tévedtem volna. 4 Giraldini ügyébe is csak véletlenül csöppentem bele. Olyannyira véletlenül, hogy nem tud róla senki, egyetlen digó sem. Egyszerűen csak annyi volt a szerepem, hogy kaptam egy besúgótól egy használható tippet, amit továbbfújtam a rendőrségnek. S magam rémültem meg a legjobban, amikor a tippet követően a zsaruk rámásztak Giraldinira, és bevarrták. A besúgót két nap múlva elütötte egy autó, de mivel névtelenül adtam le a tippet, biztos lehettem benne, hogy a digók semmiről sem tudnak. Hacsak a besúgó nem köpött, mielőtt elütötték. A kis ember türelmesen végigvárta, amíg gondolkodom, aztán feltette a kérdést: Nos? Ellöktem magamtól az asztalt, és felálltam. Legalább három fejjel voltam magasabb, mint a kalapos. A kis ember az ajtó felé intett. Ha úgy gondolja, mehetünk. Feltettem a kalapom én is, de még mindig topisabb voltam, mint az elegáns kis kalapos. Ez a felfedezés újra csak felhergelt, de nem tehettem ellene semmit. Megengedi, hogy magammal hozzam a stukkeromat? kérdeztem rosszmájúan. A kis ember az órájára pislantott.

11 Csak hozza, ha akarja. De azt ajánlom, hogy siessünk. A végén még rosszat sejtenek odaát. Szerettem volna tudni, hol van az az odaát. Kinyitottam, majd bezártam az ajtót. A kalaposnak igaza volt: a kulcsok simán forogtak a zárban, valóban nem rontotta el a szerkentyűt. Amikor kiléptünk a folyosóra, a kalapos arca egyszerre megváltozott: eltűnt róla az a joviális nyugalom, amely odabent jellemezte. Vonásai megkeményedtek, mint-az indián harcosnak, amikor az ellenség földjén jár. Nagy valószínűség szerint ott is járt. A ház előtti parkolóban fekete Oldsmobil várt bennünket. Emberem maga volt a sofőr és a kísérő is egy személyben. Amikor észrevettem, hogy nem utazik más is velünk, egészen megkönnyebbültem: nem a közismert autózás következik tehát. Bár, őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy miért akarna akárki is leszámolni velem. Akiket az utóbbi évtizedben elkaptam, nem egyhamar szabadulnak... A kis kalapos a vezetőülésbe ült, engem pedig a háta mögé ültetett, a hátulsó ülésre. Gyorsan tenyerembe vettem a revolveremet, és nagy kísértést éreztem, hogy a tarkójára üssek vele egy jó nagyot. Aztán elhessegettem magamtól a csábító gondolatot, a pisztolyt pedig visszacsúsztattam a zsebembe. Jó félórát utazhattunk teljes csendben, amelyet sem ő, sem pedig én nem iparkodtunk megtörni. Láthatóan

12 nem csinált titkot belőle, hogy merre megyünk: sem a szememet nem kötötte be, sem pedig nem kanyargott ideoda sötét mellékutcákban, hogy irányt tévesszek. Egyenesen ment és magabiztosan. Amikor egy piros lámpánál megálltunk, és jó másfél percet várakoztunk, megkísértett az ördög. Csendben az ajtó kilincse felé nyúltam, és megpróbáltam, hogy nyílik-e. Lenyomtam a kilincset; az ajtó hangtalanul kinyílott. A keskeny résen állott benzinbűz öntötte el a kocsibelsőt. A kis embernek megrándult a feje, és anélkül hogy hátranézett volna, megszólalt: Ne nyitogassa az ajtót, mert bejön a büdös. Ha ki akar szállni, csak szóljon. Odaállok a járdához, és kiszállhat. Bár én a maga helyében nem tenném. Volt valami a hangjában, ami azt súgta, hogy én se tegyem. Nem is tettem, hanem nyugodtan hátradőltem az ülésen, és behunytam a szemem. Most már biztos voltam benne, hogy nem akarnak kinyírni. Még egy félórát mentünk meglehetősen lassú iramban. Este volt, és a gépkocsik elöntötték a város utcáit. Mindenki örült, hogy a tél végre elhúzta a csíkot, és a tavasz leveleket lökött a fákra. A folyó felől enyhe, sós párát hozott a szél, amely néha hosszú percekre is eltüntette a benzinbűzt. A járdákon megnőtt a járókelők száma. Egymásba kapaszkodott gyerkőcök a tengerészek himbálódzó járását

13 utánozva, lépten-nyomon beleütköztek a szembejövőkbe. Azok azonban csak mosolyogtak, és nem fordultak utánuk öklüket rázva. Hiába, tavasz van, hamisítatlan amerikai tavasz. Arra eszméltem csak, hogy befordultunk egy óriási kapufeljáróba, és ezután már ápolt bokrok között vezetett az utunk, minden bizonnyal magánterületen. Átkoztam magamat könnyelműségemért, hogy a tavasz kiverte a fejemből az óvatosságot. Fogalmam sem volt, hogy mikor tértünk le a New Yersey-be vezető útról, és mikor hajtottunk rá a magánútra. 5 A kis ember, a fekete kalapban, valami halk melódiát dúdolgatott, vagy inkább sziszegett a fogai között, és egyáltalán nem úgy festett, mintha rám utazna. Csak el ne kiabáljam. A kellemes, tavaszi autókázásnak azonban hamarosan vége szakadt, és odakanyarodtunk egy kastélyszerű ház elé. A gyöngykavics, amivel az utat felszórták, halkan csikorgott a fékező kocsi kerekei alatt. A kalapos behúzta a kéziféket, kinyitotta az ajtót, kiszállt, és nagyot nyújtózott, amiből arra következtettem, hogy magam is kiszállhatok. Kinyitottam az ajtót, és a következő pillanatban én is megropogtattam a csontjaimat. Olyanok voltunk, mint a tavaszt ünneplő macskák a háztetőn.

14 A ház vagy kastély, amely előtt tavaszi tornamutatványunkat végeztük, nagyjából sötétségbe burkolózott, csak egy-egy ablakon szűrődött ki halvány fény az udvarra. A sápadt világosságban egyenesre nyírt bokrok hosszú sora tűnt el a homályban, és szinte biztos voltam benne, hogy az óriási parkban valahol lennie kell egy tavacskának is, a beömlő patakkal és a hozzá tartozó hagyományos fahidacskával. Éppen úgy, mint a mesében. Ekkor a kalapos rám mordult: Megérkeztünk, Mr. Nelson. Csak arra, egyenesen! Aztán mutatta a karjával, hogy merre menjünk. Néhány perc múlva egy elegáns dolgozószobában landoltunk az első emeleten. S már-már kinyitottam a számat, hogy jó estét köszönjek, amikor észrevettem, hogy a szobában nincs senki, csak egy óriási íróasztal. A következő pillanatban kinyílt az íróasztal mögötti ajtó, és egy alacsony, szemüveges férfi lépett a szobába. Feléje fordultam, és csaknem felkiáltottam a meglepetéstől. Giraldini volt, a digó, akit bár közvetve, de én juttattam sittre. Nem mondhatnám, hogy megörültem neki. Néhány pillanatig égnek állt minden szál hajam. Nyilván le akar számolni velem... Az a rohadt besúgó köpött tehát, mielőtt a nyakára mentek volna az autóval! Ugyanakkor valami nem stimmelt a dologban. Akárhogy nézzük is, nem úgy raboltak el, hanem úgy hoztak

15 ide, mint... hm... szakembert. Mint akinek munkát ajánlanak. A kis kalapos meg sem kísérelte, hogy eltitkolja előlem, hova tartunk. Csak az én hülyeségemnek és ennek a tökkelütött tavasznak tudható be, hogy fogalmam sincs róla, hol vagyunk. Ezenkívül sem a ház, sem a környék nem úgy fest, mint ahol bérgyilkosságokat szoktak elkövetni. Ámbár, a fene se tudja. Láttam már karón varjút éppen eleget! Nagyjából idáig juthattam a töprengésben, amikor Giraldini nagy robajjal beleroskadt az íróasztal mögötti óriási bőr karosszékbe. Foglaljon helyet, Mr. Nelson búgott a hangja. Benny! Intézkedjék, hogy kapjunk valami italt! A kalapos kisietett, én pedig egyedül maradtam Giraldinivel. Raffaello Giraldini a legnagyobb stílű gazember volt az amerikai bűnözés történetében. Talán még az öreg Al Capone is tanulni járhatott volna hozzá. S olyan óvatos volt, mint az erdő szélén szaglászó kisnyuszi. Egészen három évvel ezelőttig. Akkor ugyanis az óvatos Raffaello belebukott egy egészen hétköznapi, haszonleső kis kurvába. S ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a kicsike a nyakát törte a nagy Rafaellónak. A legborzasztóbb azonban az volt az egészben, hogy mint már említettem, ebben a nyaktörésben derékig benne voltam én is. És csak remélhettem, hogy Giraldini a sötétben tapogatódzik. Mert ha nem, alighanem utolsó perceimet élem.

16 Én is beleroskadtam egy székbe, és megvártam, amíg a fehér kesztyűs inas tálcát tesz elém jeges bourbonnal, amitől valahogy megint csak kétségem támadt arra nézve, hogy ki akarnának nyírni. A kalapos még egyszer utoljára visszajött, éppen az italomat szürcsölgettem, amikor bedugta a fejét az ajtón. Vigyázzon, főnök! Stukker van nála! Giraldini egyetlen, félreérthetetlen kézmozdulatára rosszkedvűen visszahúzódott a folyosóra. Giraldini alacsony, vézna, kopaszodó emberke volt, alig valamivel magasabb, mint a kalapos. Talán éppen azért is választott magának még nálánál is kisebb testőrt, hogy legalább valaki felnézhessen rá. Már ami a testmagasságot illeti. Giraldini is ivott, majd lassan letette az asztalra a poharát. Aztán fürkészni kezdett vastag szemüvege mögül. Hallgatott, és csak bámult rám jó másfél-két percig. A végén már kezdett kínossá válni a hallgatás. Csak nem azért hozatott ide, hogy farkasszemet nézzünk reggelig? Giraldini akkor végre megmozdult. Megmozdította a kezét, a fejét, végül a száját. Termetével ellentétben szép, búgó baritonja volt. Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat, Mr. Nelson. Roppantul örülök... Csak biccentettem, ami jobb körökben olyasmit jelenthetett volna, hogy részemről a szerencse. 6

17 Az utóbbi időben, sajnos, nem volt módomban figyelni a működését, Mr. Nelson. Bizonyára tudja, történt velem egy kis malőr. Hja, még az USA igazságszolgáltatása sem tökéletes. Mindazonáltal az ügyvédeim éppen most dolgoznak perújrafelvételi kérelmemen. Igen fontos, hogy igazságot szolgáltassanak nekem. Roppantul kínos, ha egy tisztességes üzletember becsületén folt esik. Az enyémen pedig az esett, Mr. Nelson! Szépen csengett a baritonja, de nem adhattam át magam zenei élvezeteknek. Résen kellett álmom, hiszen lehetséges, hogy csak a szavai mögül tudom kiolvasni, mi a fenét is akar tőlem. Tudja, egy véletlen juttatott a börtönbe. Valaki megrágalmazott. Sajnálatos módon olyan információk jutottak a birtokába, amelyeket felhasználhattak ellenem. És fel is használtak. Nem jut erről az eszébe valami, Mr. Nelson? Ismét visszatért a jeges szorítás a szívem köré. Úristen! Hát mégiscsak erről van szó! Mégsem biztos tehát, hogy élve hagyom el ezt az aranyos kis kastélyt. És akkor egy csapásra eszembe jutott az elegáns kis tavacska a kastély udvarán, a kis patakkal. Giraldini úgy látszik nem várt válaszra, hanem folytatta: Néhány barátommal végiggondoltunk mindent. A rendőrségen is vannak barátaink. Sajnos, nekik sem sikerült megállapítaniuk, hogy kitől kapta a központ az információkat. A besúgójukat sajnálatos módon elütötte

18 egy autó. Roppant sajnálatos és könnyelmű módon. Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy nem szerettem volna annak a hapsinak a helyében lenni, aki elcsapta a besúgót. Amíg odabenn ültem, volt időm alaposan végiggondolni mindent. És idekinn is dolgoztak a barátaim. És, képzelje csak, lassan-lassan arra a megállapításra jutottak, hogy az információ csak három személy valamelyikétől juthatott a rendőrség kezei közé. Az egyik ön, Mr. Nelson! Bár kétségkívül nehéz helyzetben voltam, majdnem felkiáltottam az örömtől. A besúgó tehát nem tudott bemószerolni! Ezek szerint csak sötétben tapogatóznak... Ha tagadok, megmenekültem. Vagy legalábbis reméljük. Azt is reméltem, hogy nem árulja el az arcom a megkönnyebbülésemet. Nézze, Mr. Giraldini kezdtem, ön bizonyára mindent tud rólam. Azt is tudja, hogy tizenhárom évvel ezelőtt váltottam ki az engedélyemet. Azóta jó néhány ügybe sikerült szerencsésen beleütni az orromat, és elég sokan is ismernek; ki így, ki úgy, Egyre azonban mindig roppantul vigyáztam, Mr. Giraldini. Hogy ne üssem az orromat olyan ügybe, amelyben a családok érdekelve vannak. Ilyen ügyet soha nem is vállaltam. Ezt mindenki tudja, rendőrségi és szakmai körökben egyaránt. És én soha nem szegem meg az elveimet, Mr. Giraldini. Soha!

19 Kénytelen voltam hazudni és esküdözni, mint egy fürdős, csak hogy mentsem a bőröm. Giraldini nagyot sóhajtott. Hát ez az! Kénytelen vagyok beismerni, hogy semmiféle bizonyítékunk nincs ön ellen. Többen azonban mégis meg vannak győződve, hogy az ön keze van a dologban. És addig-addig duruzsoltak, amíg végül engem is meggyőztek... Hohó! Mégiscsak baj van! Esküszöm önnek, Mr. Giraldini... Gyorsan leintett. Ne esküdözzön, felesleges. Úgysem hiszek a magafajtájúnak. Viszont bizonyítékom sincs. Ezért tehetetlen vagyok, ezt elismerem... Akkor mi a fenének hozatott ide? gondoltam, de megkérdezni természetesen nem mertem. Nem lett volna ildomos. Viszont csodálatot ébresztenek bennem az ön képességei, Mr. Nelson. Még az olyan öreg rókában is, mint én vagyok. Amit a Lessing-ügyben produkált...! Nocsak! Bár, amint az előbb említettem, nagyjából meg vagyok győződve róla, hogy a maga keze is benne van az ügyemben könyékig, mégsem tehetek ön ellen semmit. Viszont van valami, amiben segíthetne nekem. Egy igen

20 fontos ügyben. S ha úgy tetszik, könnyíthet a lelkiismeretén is. Nincs min könnyítenem! mondtam szemtelen határozottsággal. Hát, ahogy gondolja. Mindenesetre szükségem van önre, Mr. Nelson. Maga a legkiválóbb magánzsaru az Államokban. S nekem szükségem van valakire, aki egészen kiváló. Valami ilyesmire gondoltam, amikor kiszálltam a háza előtt a kocsiból. Valami csinos és zsíros kis megbízatásra. Miről van szó? kérdeztem óvatosan. Valakit meg kellene találnia. 7 Valaki eltűnt? Szótlanul bólintott. Megtudhatnék többet is az ügyről? Újra bólintott, és kihúzta a fiókját. Kotorászott benne egy ideig, majd becsukta, s amikor visszatolta, már a kezében volt egy fénykép. Levelezőlap nagyságú, töredezett széllel. Rápislantott, aztán keresztülhajolt az asztalon, és elém nyújtotta. Erről lenne szó. Elvettem a képet, és megnéztem magamnak. Aztán már nyújtottam is vissza. Sajnálom, Mr. Giraldini, de nem az én esetem. Csecsemőkkel nem foglalkozom. A képen ugyanis egy nagyjából féléves legényke feküdt, és nagy kerek szemekkel bámult a fényképezőgép hajdan volt lencséjébe. Meztelen popsiját felpúposította, mintha csak azt kínálná arca helyett a fényképésznek. Giraldini nem nyúlt a képért.

21 Ne hamarkodja el a dolgot, Mr. Nelson. Van néhány emberem, akik szenvedélyesen gyűjtik a bizonyítékokat. Ha mégis kiderülne, hogy az ön kezén át jutott valami a rendőrségre... Nem folytatta tovább, de én így is megértettem. Ha nem fogadom el a megbízását, számíthatok a családok bosszújára. Ez pedig annyit jelent, hogy lehetetlenné tesznek az Államok területén, arról nem is beszélve, hogy az életem sem ér öt centnél többet. Gondterhelten meredtem a gyerek popsijára, mintha csak onnan akartam volna leolvasni valamit, bár fogalmam sem volt, hogy mit. Gépiesen fordítottam meg a képet. A hátára bámultam, és megállt bennem a lélegzet. A bolondját járatja velem Giraldini? Valami vicc akar ez lenni? nyögtem. Egyáltalán nem. De hiszen... hiszen... Ó, az ördög vigye el, ezt előbb is észrevehettem volna! A papír ugyanis meglehetősen régies volt, és olyan emulzióval készült, amilyet manapság már aligha használnak. A hátulsó oldal közepén pontosan ott volt a felvétel dátuma is. S ez a dátum huszonnégy évvel ezelőtti időpontot jelzett! Szinte könyörögve néztem a maffiózóra. Mr. Giraldini... Ugye csak blöff az egész? Nem kívánhatja tőlem, hogy... Miért nem? szakított félbe. Mert... mert... Ez egyszerűen lehetetlen! Még egy tegnap készült fénykép alapján se tudnék megtalálni egy

22 csecsemőt. Hiszen minden gyerek tök egyforma! Van magának gyereke, Mr. Nelson? Nincs. De hogy jön ez ide? Mert csak az mondhat ilyen hülyeséget, akinek nincs gyereke. Őszinte sértődöttség csengett a hangjában. Oké, oké, Mr. Giraldini! Lehet, hogy vannak megkülönböztető jegyeik. De beláthatja, hogy lehetetlen, amit kíván. Ez az... izé... illető huszonnégy évvel ezelőtt volt csecsemő. Ma már felnőtt ember. Hogy az ördögbe találjam meg egy ősrégi fénykép segítségével? Egyszerűen lehetetlen! Szinte szomorúan nézett rám. Pedig az a hír járja, hogy ön az Államok legvagányabb magánhekusa. Hogy amit maga nem talál meg, az nincs is. Nem így van? Ördögöt van így! fakadtam ki. Minden hülyeséget rádumálnak az emberre, csak hogy... Kár, igazán kár csóválgatta a fejét. A baj az, hogy mit mondok majd az embereimnek, ha mégis úgy találják, hogy magának is köze volt ahhoz a régebbi dologhoz. Az az én bajom, Mr. Nelson, hogy erélytelen ember vagyok. Nem biztos, hogy vissza tudom tartani őket. Újra a kezembe vettem az asztalra dobott fényképet, és tanulmányozni kezdtem a gyerek csúcsos seggét. Teremtő Istenem! Hogy mászom ki ebből a pácból?! Csak néztem, néztem a gyerek fenekét, és gondolatban visszaszálltam huszonnégy évvel ezelőttre.

23 Mi az ördögnek kellett téged lefényképezni, kisapám? dühöngtem magamban, míg látszólag elmerülten bámultam a fotót. Giraldini türelmesen várakozott, nem szakított félbe. Hallottam, hogy a poharakkal csörög: nyilván italt töltött mindkettőnknek. Azt gondolhatta, hogy az Államok legkitűnőbb magánhekusa a megoldáson töri a fejét. Pedig ez a fej most olyan üres volt, mint egy hámozott luftballon. Amikor már percek múltak el a tanácstalan csendben, végül halkan megkérdeztem: Tudja a gyerek nevét? 8 Nem. A szemem sem rebbent. Már semmin sem csodálkoztam. Giraldini azonban úgy érezhette, illenék valami magyarázatát adni tájékozatlanságának. Tulajdonképpen... illetve az a helyzet, hogy talán nem is volt neve. Amikor elkerült... izé... hazulról, még nem volt megkeresztelve. Aha. Na persze azóta nyilván van neve. Másképp nem is lehet, igaz? Csakhogy én nem tudom. Az is a maga feladata lesz, hogy megtudja. Kösz. De azt csak tudja, hogy hol készült ez a kép. Vagy hol volt ez a gyerek csecsemő? Lassan, kényelmesen megvakarta szőrös karját. Minden bizonnyal Santa Monicában. Minden bizonnyal?

24 Minden bizonnyal. Tehát nem biztos? Gondterhelten ráncolta össze a homlokát. Nem egészen biztos. Egy azonban majdnem biztos. Santa Monica mellett kell lennie egy nevelőotthonnak. Elhagyott csecsemők és kitett kisgyerekek otthonának. Valami alapítványból tartja el magát. Minden valószínűség szerint ott nevelkedett a kisfiú... Azonkívül, hogy egyáltalán nem tetszett nekem ez a megbízatás, volt még valami, ami legalább ennyire nem tetszett. Mr. Giraldini kezdtem a mondókához. Említettem már önnek többször is, hogy soha nem avatkoztam a családok ügyeibe. Ha ilyesmiről volt szó akármikor is, behúzódtam az irodámba, mint csiga a házába. Megfogadtam egyszer Szent Mártonnak, hogy feleslegesen nem viszem vásárra a bőröm. És ezt a fogadalmamat meg is szeretném tartani. Barátságosan elmosolyodott. Rendkívüli bölcsességre vallanak a szavai, Mr. Nelson. Mindenesetre kár aggályoskodnia. Ez egészen másfajta ügy. Másfajta? Ahogy mondom. Volt egy régi, öreg barátom... Nem élt valami kellemes egyetértésben a feleségével. Történt egyszer, hogy a barátomat valami félreértés miatt hűvösre tették. Míg a börtönben ült, felesége meglépett a gyerekkel. Ezzel a kis csecsemővel. Nos, miután a barátom szabadlábra került, kerestetni kezdte a

25 gyerekét. Már-már a nyomukra is bukkant, amikor váratlanul meghalt. Halála előtt rám bízta az ügyet, hogy keressem meg a gyereket, és neveljek embert belőle... Hangja megremegett, mintha sírás fojtogatná. Ha nem lettem volna dörzsölt, öreg hekus, talán be is kaptam volna ezt a tablettát. Természetesen kerestettem is, csak hát amint tudja, az üzletemberek nyugtalan életet élnek. És sajnos veszélyeset is. Egy időre le kellett mondanom a keresésről. Amikor aztán újra kezdhettem, azt a hírt kaptam, hogy az anya is meghalt, a gyereket pedig ez a bizonyos nevelőotthon vette magához, Santa Monicában. Ezután újra csak nehézségeim támadtak, és be kellett szüntetnem a keresést. Alighanem a megbízottaim sem voltak megfelelők... Most pedig az a ragyogó ötletem támadt, Mr. Nelson, hogy felfogadom az Államok legkitűnőbb magánhekusát. Ki tudna nyomára bukkanni a kicsikének, ha nem ő? Kétségkívül szép, kerek, érzelmes történetet mesélt. Csak egyetlen apró hibája volt. Nevezetesen az, hogy elejétől a végéig egyetlen szó sem volt igaz belőle. Anyagiakra ne legyen gondja folytatta Giraldini. Hetente kap kétezret, és minden költségét fedezem. Ne legyen túlságosan sóher. Az a fontos, hogy megtalálja a kicsikét. Úgy beszélt, mintha még mindig csecsemő lenne az, aki a képen látható.

26 Utazzon Santa Monicába, és találja meg. Ha nincs ott, menjen utána akár a világ végére is. De találja meg nekem! Ha nem lettem volna öreg róka, talán még el is füttyentettem volna magam a meglepetéstől. Tehát ennyire fontos Giraldininek a gyerek? Jó lenne tudni, miért. Mr. Giraldini... Igazán nagylelkű az ajánlata. Elég a pénz? Busásan meg vagyok fizetve. Akkor mi a probléma még? Amit az előbb mondtam. Nem akarok beavatkozni a családok ügyeibe. 9 Ingerülten felpattant, keresztülhajolt az asztalon, és egy pillanatig azt hittem, megüt. Lehet, hogy ez is volt a szándéka, de még idejében türtőztette magát. Ember! Hányszor mondjam még magának, hogy semmi köze ennek az egésznek a családokhoz! Abszolút magánügy! A barátom máshoz is fordulhatott volna, de pechemre engem választott! Bólintottam, és úgy tettem, mint aki elhisz mindent. Végül is majdnem el is hittem... Mert el akartam hinni. Akik ismernek, tudhatják, hogy a tettek embere vagyok. Mikor a kis, zömök ember, a fekete kalapban, visszaszállított, már azon gondolkodtam, hogy mivel kezdjem a holnapi napot. A ház előtt megállította a kocsit, feje búbjára tolta a kalapját, aztán úgy tett, mintha valami fontos ügye lenne még velem. Lassan, komótosan nyitotta ki a kocsi ajtaját, mintha őszintén aggasztaná valami. Csak akkor

27 szólalt meg, amikor éppen megfordulni készültem, hogy ott hagyjam az öreg Oldsmobilban. Ember! mondta. Ráér még egy kicsit? Mire? kérdeztem, és meglehetősen mogorván csenghetett a hangom. Átkozottul megszomjaztam egy bourbonra. Mint jó magánhekus, azonnal értettem a szóból. A kis ember bezárta az Oldsmobilt, és fellifteztünk az irodámba. Reggel aztán meglehetősen roggyant állapotban voltam, amikor a gép felszállt velem Santa Monica felé. A Santa Monica-i repülőtéren ettem egy komplett reggelit, és már csak arra kellett vigyáznom, hogy ki ne hányjam a hepehupás úton, amely a városba vezetett. A taxisofőr szünet nélkül káromkodott, miközben megpróbált átszlalomozni a mérhetetlenül sok betonkeverő és számomra rejtelmesnek tűnő útépítő gép között, amelyek fekete szurokpatakokat okádtak. Pocsék út, mi? vigasztalt a pasas. Az hagytam rá, és összeszorítottam a fogam. Közelednek a választások vihogott sokat sejtetően. Ilyenkor egyszerre sürgős lesz mindenkinek minden. Tudja, négy évig csak szaporodnak a gödrök. Legfeljebb ha döglött macskát dobnak bele. A kutya se törődik semmivel. De ha jönnek a választások, egyszerre megváltozik minden. A kormányzó körmére égnek az ígéretek. Meg kell mondjam, abszolúte nem érdekelt, ki lesz a kormányzó Santa Monicában, és betartja-e az ígéreteit

28 vagy sem. A világ már csak ilyen. Minden ígéretet úgysem lehet betartani. Egyszerre azonban valami megmozdult a fejemben. Szóval a kormányzó strapálja magát? kérdeztem könnyedén. Úgy, ahogy mondja. Különben ki a kormányzójuk? Úgy pislantott rám, mintha jegesmedve ülne mellette, és majdhogynem belevezette a kocsit egy égig érő betonkeverőbe. Az utolsó pillanatban rántotta csak félre a kormányt. A szentségit! Tényleg nem tudja? Tényleg. Honnan jött? A keleti partról? Onnan. Odaát nem hallani Jimmy Goodmanről? Valami rémlik. Nos, az öreg Jimmy a mi kormányzónk. Ocsmány féreg, és nagy disznó. De legalább ilyenkor ki lehet zsarolni belőle valamit. Ha nem lenne Bill Thucker és Nathaniel Westford, nem is lenne belőle még egyszer kormányzó. Csakhogy ők vannak. Csakugyan? Vannak hát. Ők aztán tűzön-vízen keresztül mellette állnak. Thucker a kohóművekkel, Westford az ültetvényeivel. Látom, maga nem nagyon szimpatizál velük. Szimpatizál a fene! De ellenük se vagyok. Azt hiszi, más jobb lenne? A fenét! Az öreg hülyét legalább már megszoktuk. Igyekeztem témát váltani.

29 Mondja, van itt valahol egy csecsemőotthon? Olyan csodálkozva nézett rám, mintha Noé bárkáját keresném. Csecsemőotthon? Elhagyott csecsemők otthona. De lehet, hogy nagyobb gyerekek is vannak ott. Valahol a város mellett kell lennie. 10 Gondolkodott egy kicsit, aztán a homlokára ütött, aminek következtében ismét veszélyesen megközelítettünk egy aszfaltforrázót. Maga biztosan a Harrison-alapítványt keresi. Ott fogadnak be csecsemőket. Csakhogy az éppen ellenkező irányban van. Odavigyem? Nemet intettem. Előbb szállodába. Tudna ajánlani egyet? Ő ajánlott, én pedig elfogadtam. További húsz perc elmúltával aztán, az útépítő monstrumokat szerencsésen kikerülve, megérkeztem a Hotel Barbara elé. Közben fogalmam sem volt róla, hogy új fejezet kezdődött az életemben. Néhány óra múlva újra taxiba vágtam magam, és kiadtam a jelszót: A Harrison-alapítványhoz. A sofőr bánatosan az orrába dugta mutatóujját, és szomorúan bámult rám. Az meg micsoda, uram? Csecsemőotthon. Csecsemőotthon? kérdezte, s egyre mélyebben dugta az ujját az orrába, ami feltehetően az elmélyült

30 gondolkodás jele volt nála. Nem ismerek a környéken semmiféle csecsemőotthont. Kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy merrefelé lehet. Mindent elmondtam, amit a másik sofőrtől hallottam. Egyszerre csak felderült az arca. Kirántotta az ujját az orrából, és valahova a távoli messzeségbe mutatott. Aha! Akkor maga a kurvalerakatot keresi! Hát mér nem mongya? Mi az, hogy kurvalerakat? Úgy vihogott, mint egy éretlen, vásott kölyök. Hát ahová a városi bárcások lerakják a csomagjaikat. Érti, ugye? Picsi-pacsi, aztán kilenc hónap múlva gyün a csomag. A lányok meg elviszik oda, és megszabadulnak tüle. Ezer kurvalerakat. De mi dóga van magának arra? Nagyot nyeltem, és nem válaszoltam. A vezető fittyet hányva záróvonalnak, tiltó táblának, megfordult a főút közepén, és felbőgette a motort. Úgy száguldottunk a kurvalerakat felé, mintha kergettek volna bennünket. A Harrison-alapítvány éppen olyan volt, mint a magánalapítványok Amerika-szerte. Égig érő szögesdrót, kapu portással, hatalmas park s a parkban elszórt, bizonytalan célú épületek. Minden kellék biztosítva volt egy igazi rémfilmhez. A természet azonban ezen a napon nem akart horrort játszani. A nap ragyogott, az óriási hársfák csendesen

31 susogtak, s valahonnan a kert belseje felől hangos gyereknevetést hozott a szellő. Kikászálódtam a kocsiból, és visszaszóltam a pilótának: Meg tudna várni? A sofőr az órájára pillantott, aztán beleegyezően bólintott. Nem bánom. Messze még a vacsora... Megfordultam, amikor utánam kiáltott: Hé! Mister! Visszanéztem rá. Mi van? Aztán vigyázzon! Csak akkor vállalja az apaságot, ha már egészen a sarokba szorították! S felnevetett egészséges, harsogó nevetéssel. Tudj' isten, valahogy nem volt kedvem vele nevetni. A portás magas termetű, fürkésző szemű ember volt. Nem láttam volna sok értelmét, hogy megpróbáljam átverni. Talán a főnökével könnyebben boldogulok. Jó napot! mondtam, amikor végre kegyeskedett rám emelni a szemét. 'napot... Mit akar? Nem csengett valami barátságosan a hangja. Elővettem az igazolványomat, és az orra elé tartottam. Hekus vagyok, és a vezetővel szeretnék beszélni. Végignézett a kártyámon, aztán lebiggyesztette a száját. Maga csak magánhekus. Mit van úgy oda? Nem szóltam vissza, és ő sem szólt semmit. Felemelte a telefonkagylót, és rövid szünet után beledörmögte: Mrs. Caen? Itt van egy hapsi, aki önt keresi. Magánhekus. Küldjem a fenébe? 11

32 Éreztem, hogy a beszélgetés kritikus ponthoz érkezett. Melléje léptem, szép csendesen kivettem a kagylót a kezéből, és belecsicseregtem: Itt Samuel Nelson beszél, Mrs. Caen. A túlsó partról jöttem, csak hogy magával találkozhassak. Kellemetlen csend támadt a vonal végén. Milyen ügyben? kérdezte aztán óvatosan Mrs. Caen, akinek puha altja bársonyként simogatta a fülemet. Éreztem, hogy most kell bevetnem a leghatásosabb blöffszövegemet. Asszonyom... Mr. Westford ajánlatára fordulok önhöz. Az alt egy csapásra csöpögni kezdett, mint a méz. Ó, ön Mr. Westford barátja? Ismerőse vagyok. Mintha egy kicsit csillapodott volna a mézcsöpögés, de azért nem nagyon. Elmondaná, hogy mit óhajt? Inkább személyesen. Elöljáróban csak annyit, hogy egy régi, több mint húsz évvel ezelőtti üggyel kapcsolatban szeretnék valami információhoz jutni. Igazán? Mr. Westford sajnálja, hogy nem tudott személyesen tisztelegni önnél, de... Hiszen Európában van mondta csodálkozva. Éppen azért. Habozott még egy másodpercig, aztán nagyot sóhajtott: Nos, jó. Bár igazán sok dolgom van. Ugye nem tart fel sokáig? Maximum öt percig. Oké! Adja Jacket.

33 A hórihorgas portás elvette a kagylót, közben, mintha csak véletlenül tenné, a lábamra taposott. Nyilván ez volt a büntetés, amiért figyelmeztetés nélkül kikaptam kezéből a telefont. Igen, igen, oké, asszonyom morogta készségesen, és letette a kagylót. Rám nézett, majd kelletlenül a gyöngykaviccsal felszórt utacska felé mutatott. Ezen menjen végig. Mrs. Caen várja önt. Melyik épületben? Mélyen a papírjai fölé hajolt, és úgy tett, mint aki se lát, se hall. Végigmentem a gyöngykavicsos úton, és élvezettel hallgattam, hogyan csikorog a talpam alatt. A hársfák leveleiről nagy, nyálkás cseppek hullottak a fűre, és a gyantacseppeken úgy ragyogott a napsugár, mintha drágaköveket hullajtott volna el valaki a fűcsomók között. Talán egy tündér, aki páncélszekrényekre specializálta magát. Befordultam egy mellékutacskára. amikor észrevettem, hogy a gyöngykavicsos út egy nyári pavilonba torkollik. A következő pillanatban aztán szembe találtam magam egy középkorú, igencsak jó karban lévő, vörös hajú hölggyel. Hosszú, vörös sörénye tetején fehér nővérfityula ingadozott, mint egy léket kapott vitorlás hajó. Ahogy meglátott, barátságos mosoly kíséretében felém nyújtotta a kezét. Mr. Nelson? Legyen üdvözölve a mi kis intézetünkben. Ugye, nem haragszik, hogy nem odabenn

34 fogadom? Ilyentájban akkora a rumli, hogy elvész benne az ember. Biztosítottam, hogy szívem egyetlen vágya idekinn beszélgetni vele. Elmosolyodott, s a pavilon felé kormányzott. Itt talán le is ülhetnénk. Állok rendelkezésére, Mr. Nelson. Hátradőltem a karosszékben, és gátlástalanul végigfuttattam rajta a szemem. Nem akarok nagyképű lenni, de láthatóan úgy hatott rá a pillantásom, mint salátára a tavaszi napfény. Kihúzta magát, szája szétnyílt és pihegett, mint egy kamasz lány. Nem is titkolta, hogy tetszem neki. Rávillantottam még egyet ünnepi mosolyomból, aztán mintha csak mellékesen tenném, rátértem jövetelem céljára. Mrs. Caen... Egy régi história miatt repültem ide a másik partról. Egy ügyfelem bízott meg, hogy találjak meg neki egy elveszett kisfiút, aki valaha, igen régen, ebben az intézetben lakott. Csakugyan? Huszonnégy évvel ezelőtt. Összecsukódott a szája a csodálkozástól, és a pihegést is abbahagyta. Mikor? Nagyjából huszonnégy évvel ezelőtt. Lehervadt a mosoly az arcáról, hogy aztán annál hangosabban pukkanjon ki belőle a nevetés. 12

35 Maga tréfál velem, Mr. Nelson? Vele nevettem én is. Nem én. Hány évesnek néz engem? Na! Őszintén! Hány évesnek? Negyvennek néztem, tehát harminchármat mondtam. Na látja emelte rám olyan csodálattal zöld szemeit, mintha pontosan eltaláltam volna a születésnapját. Akkor meg hogy tudhatnék róla? Nem is úgy értettem. Talán valami archívumban nyoma lehet... Hogy hívják a gyereket? kérdezte. Fogalmam sincs. Nincs? Egy régi barátom barátjának eltűnt a gyereke. Régi és csúnya válási história. A feleség, aki mellesleg alkoholista volt, eltüntette a kisfiút, és minden valószínűség szerint ide hozta. Fogalmunk sincs, hogy milyen név alatt. Csak hümmögött, és lila gőzöm sem volt, hogy elhiszi-e a mesémet. Újra felemelte a fejét, és gondterhelten nézett a szemembe. Igazán szeretnék segíteni önnek, Mr. Nelson... De attól tartok, nemigen fog sikerülni. Archívumunk van ugyan, de a legrégibb anyaga is ötéves. Ez meg hogy lehet? Öt évvel ezelőtt zúzdába küldtünk mindent. Jó ötven évre visszamenőleg. Mindent? De hát miért? A kormányzó utasítására.

36 Ezt nem értem. Valami halvány gyanú mocorgott bennem, hogy ez a megsemmisítés talán kapcsolatban lehet az én ügyemmel. Mrs. Caen azonban eloszlatta a gyanúmat. Igen egyszerű az oka. Tudja, hogy a mi alapítványunk szeretetotthon is. Sok az olyan gyerek, akinek se apja, se anyja. Érti? Aztán egyszerre csak örökbe fogadja valaki. Évente átlag gyereket fogadnak örökbe. Mióta a Harrison-alapítvány működik, majd négyezer elhagyott kisgyerek kapott új szülőket. S ezek a néhai csecsemők most már tekintélyes emberek. Érti már? Ezt értem, de nem értem, hogy... Mit nem ért? Az ember őrült, Mr. Nelson, vagy legalábbis nem normális. Ez is kétségtelen, de... Nos, vagy tíz évvel ezelőtt kezdődött. Ezek a közben tekintélyessé lett férfiak elkezdtek hozzánk járogatni. Akinek valami gyanúja támadt a származását illetően, kiautózott ide, és bevette magát az archívumunkba. Elkezdett kutatni a múltja iránt. Volt, aki meg is találta, amit keresett. Van fogalma, hány békés és elégedett családi élet esett szét csak azért, mert a családfő vagy a feleség megőrült, és kutatni kezdett a papírjaink között? Micsoda tragédiákhoz vezetett, amikor meglett, tekintélyes emberek rájöttek, hogy azok, akik kiskoruktól nevelték őket, nem az édesszüleik? Amikor aztán ezek a jelenségek egyre gyakrabban megismétlődtek volt

37 egy, amely a kormányzó urat nagyon is közelről érintette, a kormányzó úr utasítást adott az archívum megsemmisítésére. Zúzdába vitték az egészet. Hála istennek! Puff neki! Hiába tettem meg az utat Santa Monicáig! És a nővérek? Vagy a személyzetből akárki? Hátha emlékszik valaki a gyerekre? Újra csak megcsóválta a fejét. A régiekből nincs már itt senki. Valamennyien jóval később jöttek. Tudja, a régiek elöregedtek. Az új, modem csecsemőnevelési és pedagógiai módszerek fokozottabb fizikai megterhelést rónak ránk. Az idősebbek ezt már aligha tudták volna vállalni. Tud valakiről azok közül, akik annak idején itt dolgoztak? Nem ismerem a címüket. Nem voltak idevalósiak. Amikor nyugdíjba kerültek, szétszéledtek, ki erre, ki arra. Valaki csak van, aki Santa Monicában maradt? Talán Mrs. Mantovani. Atyaisten! Megint egy digó! Ki az a Mrs. Mantovani? Gondozónő volt. A férje a Mantovani-kalapszalon tulajdonosa. Mrs. Mantovani inkább csak kedvtelésből dolgozott nálunk, hiszen aligha volt szüksége pénzre. Neki magának nem volt gyereke, így aztán mások gyerekeire pazarolta a szeretetét. Én még találkoztam vele. 13 Meg tudná mondani, hogy hol lakik? Megrázta a fejét.

38 Sajnos nem. De nem lesz nehéz megtalálnia... ha még él. Keresse a volt Mantovani-kalapboltot. Mióta Mr. Mantovani meghalt, másként hívják, de az új tulaj biztosan eligazítja magát. Amikor elbillegett az ösvényen, hosszasan bámultam utána, s mielőtt befordult volna az épület sarkánál, még visszamosolygott, és felém intett. Visszaintettem neki. Igazán nem kellett nagy boszorkányság hozzá, hogy megtaláljam a Mantovani-kalapüzletet. Pontosan a főtér sarkán állt, szemben a polgárháborús emlékművel. Kellemes csengő csilingelt a fülembe, amikor belöktem az ajtót. Alacsony, kopasz emberke rakosgatott néhány kalapot ide-oda. Az üzlet telis-tele volt óriási kartondobozokkal, mintha csak egy kartonvulkán köpte volna ki őket magából. Parancsol, uram? mondta a kopasz, de felnézni már nem volt ideje a kalapokból. Az üzlet régi tulajdonosát keresem mondtam, és hanyagul a pultra támaszkodtam. A kopasz felnézett rám, ekkor először, és beleejtett egy kalapot az előtte fekvő dobozba. A régi tulajdonost? Aha. Lassan felállt, meghúzkodta könyökvédőit, és az üvegajtón keresztül a szoborra mutatott. Látja azt a lovas katonát? Látom. Amerre a zászló mutat.

39 Látom. Hát mindig csak arra. Egyenesen. Kábé másfél mérföld innen. Ott majd megtalálja. Nyilván azt hitte magáról, hogy átkozottul szellemes. Néhány pillanatig dédelgettem magamban a gondolatot, hogy keményebben honorálom vidéki szellemességét, végül aztán mégiscsak kénytelen voltam feláldozni büszkeségem a jövendő siker oltárán. Úgy vettem a lapot, mint egy pelenkás kezdő. Miért? Mi van ott? adtam fel neki a labdát, hadd üsse le a szerencsétlen. öntelt mosoly ömlött szét az arcán. Ott, mister? A városi temető... Ott megtalálhatja mister Mantovanit. Felnézett rám, hogy lássa, mennyire méltányolom a humorát. Csodára méltányoltam. Úgy vigyorogtam, mint a kéményseprő, aki sonkát talált a kéményben. Csoda humoros ember maga adtam meg neki a kegyelemdöfést. Én már csak ilyen vagyok mondta önelégülten, aztán szinte szeretettel nézett rám. Őszintén mondja meg, tényleg Mr. Mantovanit keresi? Csak nem rokona? Igazi ijedelem cincogott egérszívében. Kénytelen voltam megnyugtatni, nehogy szavát vegye a lelkifurdalás. Én nem. De van egy barátja Cincinnatiban, ő kért meg rá, ha erre járok, szóljak be neki. Kérdezzem meg, mi lett a jegesmedvével. Mivel? Jegesmedvével.

40 Az meg mi az ördög? A jegesmedve? Egy állat. Sosem látott még? Fehér a bundája és... Az ördögbe is, ember, dehogynem láttam. Csak azt nem értem, mi köze az elhunyt Mr. Mantovaninak egy jegesmedvéhez. Közönyösen húztam fel a vállam. Látja, ezt én sem tudom. Hacsak... Hacsak? Nem az öccse révén... Öccse? Mr. Mantovaninak volt öccse? Elképedve füttyentettem egyet. Maga nem tudta? A sokszoros milliomos állatkereskedő. A világhírű Mantovani-cirkusz. Azt akarja mondani, hogy sose hallott róla? Vidéki büszkesége nem engedte, hogy ne tudjon valamiről. Dehogynem... Hallottam valamit morogta zavartan. Csak éppen A maga módján az ön elődje is milliomos volt. Részesedett ugyanis a bátyja cirkuszából. Nem is értem, hogy mit vacakolt ezzel a kis üzletecskével, ha nem csinál semmit, akkor is hizlalhatta volna a bankbetétjét. Váratlanul leroskadt a dobozok mellé, és kezébe temette az arcát, miközben olyan nyögéseket hallatott, mint egy szülő elefánt. Rosszul van? kérdeztem részvéttel. Átvert az a piszok mondta még mindig kezébe temetett arccal. Még halála után is átvert. Megvetette

41 velem drága pénzen ezt a kócerájt, és én le is számoltam mindent az özvegynek az utolsó fillérig. Ha tudtam volna, hogy milliomos, csak a felét ígérem érte. Ó, az a pojáca! Nono emeltem fel az ujjam. Azért egy halottról mégiscsak... Gyorsan felállt, és rendbe szedte zilált vonásait. Elnézést, uram. Kissé elvesztettem a fejem. Mantovani úr halott. Mit óhajt tehát? Megmondaná, hol találom az özvegyét? Kijött, vagy jobban mondva, kitántorgott velem a bolt elé, és saját kezével mutatta meg, hogy melyik irányban találom meg azt a kertvárost, ahol Mrs. Mantovani lakik. Most már mindent értek rázta meg a fejét búcsúzóul. Egyébként éppen jókor érkezett. Mrs. Mantovani elköltözik innét. Talán holnap már utazik is. Lehet, hogy Cincinnatiba? Még akkor is szomorú képpel bámult utánam, amikor a sofőr kivette mutatóujját az orrából, és teljes gázt adott. Még mindig a nemes bosszú bűvöletében éltem, amikor leparkoltunk a kertes faház előtt. A nyitott ablakok gazdájuk levegőszeretetéről árulkodtak. Végigmentem a kerten, és bekopogtattam a faajtón. Kopogtatásomat hangosan verte vissza valami folyosóféle, de sokáig nem mozdult semmi. Már-már arra gondoltam, hogy a nyitott fatáblák mégsem jelentenek semmit, amikor az egyik ablakból ősz hajú asszony hajolt felém. Kit keres?

42 Láttam rajta, hogy régimódi, igen finom asszonyság lehet. Tipikus kalaposözvegy. S az ilyennel csak a viktoriánus szótár segítségével lehet szót érteni. Mrs. Mantovanit fuvoláztam, és majd pukedlit csináltam a nagy igyekezettől. Várjon egy percig. Mindjárt lemegyek. S eltűnt az ablakból. Másfél perc múlva kinyílt az ajtó, és az asszony megállt az ajtónyílásban. Uram? Mrs. Mantovani? Igen. Mit óhajt? Beszélni szeretnék önnel. Milyen ügyben? Az istennek el nem mozdult volna az ajtónyílásból. Előhúztam a licencemet, és odatartottam az orra elé. Magándetektív vagyok. Kerekre tágult a szeme. Magándetektív? Jézusisten! Csak nem a hagyaték körül van valami zűr?! Olyan megnyugtatón mosolyogtam rá, mint a háromkirályok a jászolban fekvő kisdedre. Furcsa ügyben szeretnék beszélni önnel, Mrs. Mantovani. A Harrison-alapítvánnyal kapcsolatban. Ó! csak ennyit mondott, aztán gyorsan kitárta az ajtót. Fáradjon be, Mr... Nelson. Samuel Nelson. Örvendek. Bekalauzolt a társalgóba, és leültetett magával szemben. Rövid, rózsaszínű pongyolát viselt, és ahogy keresztülvetette egymáson a lábait, kivillant fehér, még mindig feszes combja. Bár, saccolásom szerint,

43 elmúlhatott hatvan, sok tini megirigyelhette volna a berendezéseit. Képzelem, hogy nem lehetett fenékig tejföl a megboldogult Mantovani élete. Nem látszott észrevenni, hogy végigszalad rajta a pillantásom. Vagy ha észrevette is, nem mutatta. Azt mondta, hogy a Harrison-házzal kapcsolatban akar tőlem megtudni valamit... Pontosan. Csakhogy azt hiszem, rossz helyen jár, fiatalember. Öt éve múlt, hogy otthagytam őket. Nem tesz semmit. Nem is kérdi, hogy miért?? 15 A módszereik miatt. Amit manapság a csecsemőkkel csinálnak, az nekem már sok. Lehet, hogy a régi iskola híve vagyok, de a régi módszerekben még volt valami humanizmus. Igenis volt. Amit ma csinálnak, az egyszerűen... egyszerűen... embertelen! Állatkertbe való módszerek! Phű! Lassan, de biztosan elindult a felhergelődés útján. Mrs. Mantovani vetettem gyorsan közbe, egy kisfiúval kapcsolatban lenne szükségem némi felvilágosításra. Azt mondták, ha valaki emlékszik valamire, akkor csak ön lehet az! Láthatóan jólesett neki a dicséret. Meghiszem azt! Olyan a memóriám, mint fiatal koromban. Kiről van szó? Egy huszonnégy év előtti kisfiúról. Kiült arcára a csalódottság.