Az üzleti terv nem szokványos megjelenési formája a magyar költészetben

Átírás

1 Tóth Erika BME KGKIEG 2006 Az üzleti terv nem szokványos megjelenési formája a magyar költészetben Majdnem minden költőnek található az életművében eredmény típusú és mérleg típusú vers is hiszen ezek az ars poetica versek, a számadó, számvető versek, amelyeket a művészek többnyire a pályafutásuk vége felé vetnek papírra, osztanak meg a közönséggel. Üzleti terv típusú költeményt már egy kicsit nehezebb találni, mert úgy gondolom, hogy ennek a kritériuma, hogy valamilyen hosszabb távú, konkrét cél (akár erős vágy is lehet) legyen megfogalmazva a műben. Minden kornak megvolt az adott célja, amiért a költők tollat ragadtak, és magukat vagy a népet buzdították az elérésére. Összegyűjtöttem egy pár ilyen véleményem szerint üzleti terv típusú verset a magyar költészetből, amit szeretnék ezúton megosztani. Petőfi Sándor a XIX. Században célként a haza függetlenségét, a magyar nép győzelmét tűzte ki, és verseiben, mint ahogy az alábbi példák is mutatják, ennek az elérésére buzdítja a honvédeket, a költőket, sőt fogalmaz meg számukra konkrét tennivalókat. Az egy gondolat bánt engemet című vers pedig annyiban különbözik az előző háromtól, hogy ott konkrétan magával szemben állít követelményt Petőfi. Petőfi Sándor: A HONVÉD Isten után legszebb és legszentebb név A honvéd-nevezet! Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni Ezt a szép nagy nevet? Iparkodom teljes szivembül, oh hazám, Megvédeni téged, Védni, fölemelni téged, s lesujtani A te ellenséged! Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet, Hogy még sok van hátra; Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány, Karunk készen várja. Jőjetek, szabadság hóhérlegényei, Nem jöttök egyébért, Csak hogy elvegyétek, amit érdemeltek, A véres halálbért. Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét Kipusztítottátok,

2 Fekvén rajta háromszáz esztendeig mint Nehéz istenátok. Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek Ujra termékennyé: Véreteket issza most, mint eddig itta Saját népe könnyét! Jőjetek! ismerjük már egymást; ti futtok, Mi űzünk titeket, Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott Rongyos fellegeket. Jőjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a Szuronyunk hegyére, Emlékezzetek a másvilágon is a Honvédek nevére! Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom - Mi tagadás benne? - Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája Szökken a szemembe, Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép Győző seregébül, Én is segítettem koronát leütni A király fejérül! Hej te király, hol van régi szép sereged, Hol van régi fényed? Hej be tönkretették a szegény honvédek, E rongyos legények. Rongyos vagyok, mint az ágrulszakadt, csak hogy Mezítláb nem járok, De több becsületem van mégis, mint nektek, Cifra uraságok. Van bizony énnékem becsületem, de nagy, Ország-világ előtt, Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt, Kit fegyverem lelőtt; Még az ellenség is, akit csak magasztal Egy szívvel, egy szájjal, Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete, Tulajdon hazája? Rajta is leszek, hogy jó hírem-nevemet Megtartsam halálig, Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz, Elvigyem hazáig. Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek Az én enyéimhez,

3 És ideszorítom rendre valamennyit Dobogó szívemhez! Hej az lesz ám a nap!... és mégse tudom, hogy Mit szeretnék jobban: Hazamenni-e majd a harc végén vagy itt Elesni a hadban? Társaim arcáról, akik elhullanak, Én arról azt látom: A hazáért halni legnagyobb boldogság Ezen a világon! Pest, (június 1-10.) Petőfi Sándor: A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz, Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed; Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Újabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Elôre hát mind, aki költô, A néppel túzön-vízen át! Átok reá, aki elhajítja Kezébôl a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ô árnyék alatt! Vannak hamis proféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság,

4 Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bôség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. - Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. Pest, (január) Petőfi Sándor: BIZONY MONDOM, HOGY GYŐZ MOST A MAGYAR... Bizony mondom, hogy győz most a magyar, Habár ég s föld ellenkezőt akar! Azért nem győzött eddig is e hon, Mert sohasem volt egy akaraton; Most egy a lélek, egy a szív, a kar... Mikor győznél, ha most sem, oh magyar? Egy ember a haza, s ez halni kész, S ezért, oh népem, ép ezért megélsz, S dicső lesz élted, boldog és szabad, Amilyen senkié a nap alatt! S én bátran állom a csaták tüzét, Tudom, hogy a golyó nekem nem vét, Tudom, hogy a sors őriz engemet, Hogy engemet megölni nem lehet, Mert én leszek, nekem kell lenni, ki Ha elleninket mind a föld fedi, Megéneklem majd diadalmadat, Szabadság, és a szent halottakat, Akiknek vére volt keresztvized,

5 S halálhörgése bölcsőéneked; Meg kell, hogy érjem azt a szép napot, Midőn áldásodat reánk adod, S mi annyi átokteljes év után Sirunk, mosolygunk az öröm mián, Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz Egy szabad nemzet imádsága lesz! Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot, Amelyért lantom s kardom fáradott! Marosvásárhely, (március 6-7.) Petőfi Sándor: EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET... Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kôszirt, mit a hegyrôl a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... - Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: "Világszabadság!" S ezt elharsogják, Elharsoják kelettôl nyúgatig, S a zsarnokság velök megütközik: Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra, S ott hagyjanak engem összetiporva. - Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap,

6 Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével Es fátyolos zászlók kiséretével A hôsöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság! Pest, (december) A gyermek (6 év körüli) József Attila versében nagyon konkrét vágyat fogalmaz meg: gazdag szeretne lenni. A 32 éves korában írott verséből kiderül, hogy ez nem sikerült neki, sőt egy másik célja, a tanárrá válás sem. Viszont a vers végén ott a csattanó, az igazán hosszú távú terv, hogy nem fogja feladni, és az egész népet fogja tanítani, méghozzá nem középiskolás fokon! József Attila: Kedves Jocó! De szeretnék gazdag lenni, Egyszer libasültet enni, Jó ruhába járni kelni, S öt forintér kuglert venni. Míg a cukrot szopogatnám, Új ruhámat mutogatnám, Dicsekednék fűnek fának, Mi jó dolga van Attilának. József Attila : Születésnapomra Harminckét éves lettem én -- meglepetés e költemény csecse becse: ajándék, mellyel meglepem e kávéházi szegleten magam magam. Harminckét évem elszelelt s még havi kétszáz sose telt. Az ám,

7 Hazám! Lehettem volna oktató, nem ily töltőtoll koptató szegény legény. De nem lettem, mert Szegeden eltanácsolt az egyetem fura ura. Intelme gyorsan, nyersen ért a "Nincsen apám" versemért, a hont kivont szablyával óvta ellenem. Ideidézi szellemem hevét s nevét: "Ön, amig szóból értek én, nem lesz tanár e féltekén" -- gagyog s ragyog. Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj -- Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani! (1937. április 11.) Radnóti Miklós a háború és a koncentrációs táborok borzalmai között a túlélésre (egy emberhez méltóbb halálra) buzdít, a költőknek és egyben magának is a tisztaság és bűntelenség megőrzését tűzi ki feladatul.

8 Radnóti Miklós: JÁRKÁLJ CSAK, HALÁLRAÍTÉLT! Járkálj csak, halálraítélt! bokrokba szél és macska bútt, a sötét fák sora eldől előtted: a rémülettől fehér és púpos lett az út. Zsugorodj őszi levél hát! zsugorodj, rettentő világ! az égről hideg sziszeg le és rozsdás, merev füvekre ejtik árnyuk a vadlibák. Ó, költő, tisztán élj te most, mint a széljárta havasok lakói és oly bűntelen, mint jámbor, régi képeken pöttömnyi gyermek Jézusok. S oly keményen is, mint a sok sebtől vérző, nagy farkasok Radnóti Miklós: ERŐLTETETT MENET Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,

9 és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek! Bor, szeptember 15. Pilinszky János pedig önmagának írt versében a keserű magány elviselése a cél. Konkrétan megszabja magának, hogy milyenek kell lennie, mit kell tennie az elviselésére. Pilinszky János: Magamhoz Bátran viseld magányodat, én számon tartlak téged, ne hagyd a sorsod csillagokra, benned érjen a végzet. Vállad két éber sarka közt ha sisteregve átcsap, tudom, több vagy mindannyiunknál, benned vakít a bánat. Légy hát, akár az állatok, oly nyersen szép és tiszta, bátran figyelj, mint ők figyelnek kegyetlen titkaikra. S egy éjjel, magad sem tudod, mint égig érő ének, feljönnek benned napjaid, a halhatatlan évek: az este nem lel senki rád, az este sírva, késve hiába járják pitvarod: csak én látlak. Vagy én se.