MAGYARORSZÁG MOHÁCS FELÉ Tringli István

Átírás

1 8 MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E MOHÁCS FELÉ Tringli István

2 TRINGLI ISTVÁN Mohács felé Főszerkesztő Romsics Ignác KOSSUTH KIADÓ

3 Írta: Tringli István Főszerkesztő: Romsics Ignác Sorozatszerkesztő: Nagy Mézes Rita Képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna A térképeket készítette: Nagy Béla A kötetet tervezte: Badics Ilona Kiadói programvezető: Szuba Jolanta Kiadói programkoordinátor: Winter Angéla Közreműködő intézmények: Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Országos Levéltár, Országos Széchényi Könyvtár, amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották. Egyéb források: Bencés Főapátsági Levéltár (Pannonhalma), Civertan, Főszékesegyházi Könyvtár (Esztergom), Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár (Gyöngyös), Magyar Képek Archívum, MTA Könyvtára, Magyar Történelmi Társulat, Pálóczi Horváth András, Székesegyház (Pécs), Szépművészeti Múzeum Fotók: Bagyinszki Zoltán, Bakos Ágnes, Bakos Margit, Barnaföldi Gábor, Czikkelyné Nagy Erika, Dabasi András, Gyarmathy László, Hapák József, Józsa Dénes, Kocsis András Sándor, Legeza László, Makky György, Mudrák Attila, Rázsó András, Sebestyén József, Soós Ferenc, Szabó Tibor, Szalatnyay Judit, Szelényi Károly, Tihanyi Bence Rekonstrukciós rajz: Sabján Tibor Külföldi intézmények: Bildarchiv der Österreischen Nationalbibliothek (Bécs), Graphische Sammlung der Albertina (Bécs), Kunsthistorisches Museum (Bécs), Provijeski Muzej Hrvatska (Zágráb), PWN Archívuma ISBN Minden jog fenntartva Kossuth Kiadó 2009 Tringli István 2009 Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó zrt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető Badics Ilona Nyomdai előkészítés Veres Ildikó Korrektor Török Mária Képkidolgozás GMN Repró Stúdió A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda zrt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató / kiado@kossuth.hu

4 Tartalom II. ULÁSZLÓ URALMA Hunyadi Mátyás öröksége 8 Harc a magyar trónért 14 Béke és igazságosság 22 A cseh-magyar Jagelló-ág az európai politikában 33 Az oszmán-magyar viszony Ulászló idején 53 Keresztes háború és parasztfelkelés 1514-ben 66 II. LAJOS KIRÁLYSÁGA Gyermekkirály és ifjú uralkodó 76 Az oszmán politika és a mohácsi csata 86 MOHÁCS IDEJÉN Az ország és népe 96 Műveltség 102 A Jagelló-kor története a mohácsi csata után 109 Ajánlott irodalom 112

5

6 II. Ulászló uralma Hunyadi Mátyás öröksége 8 Harc a magyar trónért 14 Béke és igazságosság 22 A cseh-magyar Jagelló-ág az európai politikában 33 Az oszmán-magyar viszony Ulászló idején 53 Keresztes háború és parasztfelkelés 1514-ben 66

7 Hunyadi Mátyás öröksége Mátyás király antikizáló éremportréja a Plilostratuskódexben Komor hajóhad úszott le a Dunán április 17-én Komárom városa mellett. A fekete szövettel borított naszádok egyike a néhai magyar király, Hunyadi Mátyás tizenegy napja kihűlt tetemét vitte Budára. A hajókon tartózkodott a király özvegye, egyetlen gyermeke és az országnagyok: a főpapok és a bárók egy része is. Az utazók és a parton bámészkodók mind a jövőjükön tanakodtak. Egy középkori országban a király halála sokszor még akkor is megrázkódtatással járt, ha ugyanabból az uralkodóházból kerültek ki az utódok, és ha szigorúan rögzített volt a törvényes öröklés rendje. Magyarországon azonban utoljára az Anjou-házbeli ki- rályok uralkodtak három generáción keresztül, azóta pedig már majdnem egy évszázad telt el. Utánuk azonban senki sem tudta hosszú időre családtagjaira örökíteni uralmát. Zsigmond királyt ugyan minden megrázkódtatás nélkül veje, Albert követte a trónon, ő azonban rövid uralkodás után meghalt. Halála után született csecsemő gyermekét, Utószülött vagy V. Lászlót hiába koronázták meg hívei, az ország előkelőinek nagy része új király után nézett, és több mint két évtizeden keresztül tartó polgárháború - ahogy a kortársak nevezték -, zavaros idő köszöntött az országra. Ezen Hunyadi Mátyás lett úrrá, akinek a királysága éppen egy emberöltőig tartott, hiszen amikor meghalt, uralkodása 33. évében járt. Az ország idősebb lakói még emlékeztek a zavaros idők pusztításaira, az állandó bizonytalanságra és a mindig változó hírekre, melyek kiszámíthatatlanná tették életüket. A hajókon tartózkodó udvari népnek még nagyobb oka volt az aggodalomra. Ők pontosan tudták, hogy a király keserves örökséget hagyott maga után, a nemesi családok történelmi hagyománya pedig elég példával szolgált arra nézve, hogy aki a trónért vívott harcban a vesztes oldalára áll, nemcsak saját életét veszélyeztetheti, hanem minden nemzetség legféltettebb kincsét, a birtokot is elveszítheti - így rossz döntésének következményeit még utódai is szenvedni fogják. Mátyás kísérőit aligha érte váratlanul a király halála. Az uralkodó már több mint egy éve betegeskedett, állapota folyamatosan romlott, ellenségei közeli halálának hírét költötték. Az ellenség látszólag nem volt veszedelmes, Mátyás uralkodása során már sokkal szorultabb helyzetben is volt, amikor egyszerre több fronton kellett küz-

8 denie. Most azonban csak egyfelé kellett tekinteni, a Habsburgokra tavaszán az ország minden határánál békesség honolt. A határok földrajzilag nem változtak az előző korszakokhoz képest, a szomszéd országok politikai helyzete azonban igen. Északnyugaton Nyitra és Trencsén megye a cseh korona két országával, Morvaországgal és Sziléziával volt határos óta mindkét tartomány Mátyás királynak hódolt, a katolikus cseh rendek választásának következményeként a magyar király felvette a cseh királyi címet is. A cseh korona országainak központja, a szűkebb értelemben vett Csehország azonban sohasem került Hunyadi Mátyás fennhatósága alá ig a Mátyáshoz hasonlóan nem királyi vérből származó, huszita Podjebrád György, majd halála után a Jagelló-dinasztiából való Ulászló uralkodott ott. Az 1468-ban kezdődött cseh háború 1479-ben zárult le. Ekkor kötött egymással békét Mátyás és Ulászló, amelyben mindketten kölcsönösen elismerték egymás jogát ahhoz, hogy a cseh királyi címet viseljék, azonban a cseh korona országain úgy osztoztak meg, ahogy azt fegyverrel megszerezték, illetve megtartották. Mátyásé maradt a három katolikus tartomány: Morvaország, Szilézia és a két Lausitz, Ulászlóé Csehország. Az is a békepontok közt szerepelt, hogy ezeket az országrészeket Mátyás király utódai öröklik mindaddig, amíg a csehek forintért vissza nem váltják magukhoz. Az összeg hatalmas volt: maga Mátyás másfél évtizeddel korábban aranyért váltotta vissza a magyar koronát, hatalma csúcsán pedig évi teljes magyarországi bevétele ennek az összegnek a kétszerese, aranyforint volt, így a tartományok visszaváltása igen távolinak tűnt. Az északi szomszédságban, Lengyelországban, szintén a Jagelló-dinasztia uralkodott, ott Ulászló apja, IV. Kázmér ( ) ült a trónon. A lengyelekkel egykoron szintén háborúzott Mátyás, éppen a cseh ügyek miatt, azonban ugyanabban az esztendőben, amikor a fiúval, Ulászlóval, békét kötött, az apával, Kázmérral is megszületett a béke. A két, Jagelló-házbeli szomszéddal tehát már több mint egy évtizede békés kapcsolatokat tartott fenn a budai udvar. Keleten, a moldvai román fejedelemségben a Bogdán-dinasztia uralkodott, az országot ezért néha Bogdániának is hívták. A trónon ekkor az ország legnevezetesebb uralkodója, István ( ) ült, aki később a Nagy melléknevet kapta. Mátyás egykoron ugyan vele szemben is viselt hadat, ekkor azonban békében éltek egymással. A fejedelem egyébként ekkor már az oszmán Porta adófizetője volt. A másik román fejedelemségben, Havasalföldön - amit másként Oláhországnak hívtak - a Basarab-dinasztiából való fejedelmek uralkodtak. A Jagelló-korban a Basarabok pontos uralkodási éveit sem ismerjük, részben a források hiánya, részben pedig az állandóan változó politikai helyzet miatt. A fejedelemség ekkor már évtizedek óta oszmán vazallus állam volt. Hunyadi Mátyás több- A Thuróczy-krónika címlapja Mátyás király címereivel IV. Kázmér lengyel király síremlékének részlete

9 Világtérkép Ptolemaiosz Cosmographiájában, 1486 ször beavatkozott a havasalföldi vajdák viszályaiba, azt a hűbéri viszonyt azonban, amit az Anjouk és Zsigmond uralkodása alatt az ország urai általában elismertek a magyar királyokkal szemben, már nem tudta visszaállítani. A Szörénységtől kezdődően az Oszmán-ház uralma alatt álló területek következtek, egy rövid szakaszon az egykori Bulgária, majd az egykori Szerbia, amit 1459-ben megszüntettek és bekebeleztek a birodalomba. Ettől nyugatra Bosznia volt a következő határos ország, ami 1463 óta két részre volt osztva. Déli fele az oszmánok uralma alatt állt, az északi részt pedig Mátyás hadai tartották megszállva. E terület legfontosabb vára Jajca volt. A boszniai magyar uralom ekkor már teljesen katonai jellegű volt, szó sem volt az egykori hűbéri függés felújításáról. Horvátország a magyar királyok fennhatósága alatt állt, az ország délnyugati részeit a Velencei Köztársaság határolta. Velence 1420-ban foglalta el Luxemburgi Zsigmond királytól Dalmáciát, és ezután évszázadokig a velencei uralkodók, a dózsék parancsoltak a dalmát városokban. Zsigmond király élete végén tudomásul vette a hódítást, formálisan azonban sem ő, sem utódai nem mondtak le e területekről. Zsigmond csak fegyverszüneteket kötött a köztársasággal, az őt követő királyok már azt sem, egyszerűen elfogadták a megváltoztathatatlant. Velencével a viszony az itáliai politikai helyzetnek megfelelően változó, többször nagyon feszült volt, a két ország azonban alapjában békében élt egymással.

10 Magyarország nyugati szomszédja három Habsburg-tartomány volt: Krajna, Stájerország és Ausztria. Ezek mind különálló országok voltak, azonban közös volt bennük, hogy a Habsburg-dinasztia örökös uralma alatt állottak, azaz mindaddig, amíg a családnak volt törvényes örököse, addig ők kormányozták ezeket. Ekkortájt Habsburg Birodalomról még nem beszéltek, Ausztria alatt akkor csak Alsó-Ausztriát értették, a Habsburgok országait és magát a dinasztiát is Ausztriai-háznak hívták. Egykoron a tartományokat felosztották egymás közt a családtagok, Mátyás halálakor azonban mindhárom szomszéd tartomány III. Frigyes kezén volt, aki nemcsak e vidékek örökös ura, hanem németrómai császár is volt. Mátyás 1482 óta hadban állt Frigyessel és annak országaival, a hadmozdulatok - akárcsak egykor a cseh háborúban - az Ausztriai-ház országaiban folytak. Mátyás hadai több várat és hozzájuk tartozó uradalmakat foglaltak el Karintiában és Stájerországban, Alsó-Ausztriát majdnem teljesen megszállták, csak Krems maradt a császár fennhatósága alatt. Mátyás ugyan nem akart a Német-római Birodalommal háborúba keveredni, a birodalmi rendek azonban császáruk mellé álltak. Frigyesnek egyetlen fia volt, Miksa, aki az utolsó burgundi uralkodó, Merész Károly III. Frigyes ( ) Habsburg-uralkodó. Vaserejű Ernő stájer herceg és Cimburga mazoviai hercegnő első gyermeke től Stájerország, Karintia, Krajna hercege. Stájer hercegként V. Frigyes ben német királlyá választották, német királyként IV. Frigyes ben Aachenben megkoronázták ben Rómában császárrá koronázták, ekkor vette feleségül Portugáliai Eleonórát, német-római császárként III. Frigyes ben Németújváron magyar királlyá választották. lányát vette feleségül, és így családja hatalmát kiterjesztette messze nyugat felé. őt 1485-ben, még apja életében megválasztották német-római királlyá. Ezzel végleg meghiúsult Mátyásnak az a titkos terve, hogy a birodalom uralkodója legyen. A háború ugyan nem ért véget, de a felek többször is fegyverszünetet kötöttek, utoljára az esztendő elején, ami tavaszra és nyárra szólt, és csak Kisasszony napján, azaz szeptember 8-án járt volna le. A béketárgyalások rendre kudarcot vallottak, mert az osztrák háború és a magyar öröklés egymástól elválaszthatatlan ügy volt. III. Frigyes felségpecsétie A gyermek I. Miksa, édesanyjával, Portugáliai Eleonórával. Miniatúra Portugáliai Eleonóra imakönyvéből, 16. század

11 Corvin János képmása III. Frigyes 1459 óta címei közt feltüntette a magyar királyét is. Előtte ugyan két uralkodó is a Habsburg-házból származott: Albert és V. László, ő mégsem az öröklés jogán volt magyar király, hanem néhány összeesküvő akaratából ben több, a Hunyadi-ház hatalmával elégedetlen magyar úr megválasztotta Frigyest magyar királyának, akinek ugyan nem volt pénze, hogy háborút viseljen a magyar trónért, de kezében volt a Szent Korona, ami nélkül a magyar királyok uralmát nem tekintették egészen törvényesnek ban a bécsújhelyi békében csak azzal a feltétellel adta vissza a koronát Mátyásnak, hogy ő továbbra is, egészen élete végéig viselheti a magyar királyi címet. Ez a feltétel igazán nem volt terhes, hisz nem jelentett többet, mint hogy Frigyes díszesebb oklevelein a sok-sok felsorolása közt Magyarország neve is szerepelt. Sokkal súlyosabb volt az a pont, hogy amennyiben Mátyásnak nem lenne törvényes utóda, úgy Frigyes vagy leszármazói lesznek a magyar királyok. Amire a bécsújhelyi béke megkötésekor még senki sem számított, az a nyolcvanas években bekövetkezett. Mátyás első felesége, a cseh Katalin, Podjebrád György leánya, fiatalon belehalt első szülésébe, a második asszonytól, a nápolyi király lányától pedig nem született gyermeke. Volt azonban egy osztrák polgárlánytól származó, János nevű törvénytelen fia, akit az udvarban neveltek. Miután kiderült, hogy a második házasság gyermektelen, Mátyás mindent megtett annak érdekében, hogy elfogadtassa gyermekét törvényes örökösül. A királyra háramlott birtokokat neki adományozta, ő örökölte a Hunyadiak hatalmas családi birtokait, felruházták az udvari humanisták által kitalált Corvin névvel, amit Mátyás maga soha nem viselt és eljegyezték a milánói herceg húgával. Az osztrák béketárgyalások alatt Mátyás a legkülönbözőbb tervekkel állt elő, de Corvin János legalább részleges öröklési jogából nem engedett. Frigyes azonban nem mondott le a bécsújhelyi békében szerzett jogairól még úgy sem, hogy országainak tetemes része idegen hadak megszállása alatt élt. Mátyás halála után nem volt kétséges, hogy a háború kiújul, ezért amikor a magyar előkelők hajóra szálltak, Ausztria kormányzatát Szapolyai Istvánra bízták, akinek pénzt is adtak arra, hogy ha kell, újabb hadakat fogadjon. Nemcsak az öröklés és a béke ügye maradt rendezetlen. Üres volt a kincstár is, hiszen a szokásos tavaszi adószedés még el sem kezdődött, az pedig egy középkor végi országban természetes volt, hogy addigra már nem sok pénz volt az udvarban. Mátyás utolsó éveinek kormányzata nem annyira az intézményeken, hanem a személyeken nyugodott. Nem volt betöltve az ország első méltósága, a nádori tisztség, a főkancellár, Váradi Péter kalocsai érsek pedig - nem tudni pontosan miért - börtönben volt. Beatrix királyné nem támogatta Corvin János trónöröklését. A temetést hosszas tanácskozás előzte meg. Mátyást a magyar királyok szokásos temetkezési helyén, a székesfehérvári bazilikában temették el. A középkori uralkodói temetéseknek jól kialakult szokásrendjük volt. Ha kihalt a család, akkor lefelé fordították a család címerét ábrázoló pajzsot, amit a sírba is beledob-

12 Az Agathias-kódex egy lapja Beatrix királyné arcképével tak, elszakították az elhunyt zászlaját, fennhangon kikiáltották, hogy a család nincs többé. Mátyás temetésén azonban ilyesmi nem történt, Corvin János Beatrixot, aki esetleg ragaszkodott volna ehhez, Budán hagyta, az események krónikása, Antonio Bonfini elmondása szerint azért, nehogy belebetegedjen a sírásba, mintha bizony egy özvegytől nem a sírást várták volna el férje temetésén. A gyászbeszédet azonban a királyné nápolyi kíséretének egyik tagja, Petrus Ransanus mondta, aki nem sokkal korábban írta meg Magyarország rövid történetét. Az egész ceremónia Corvin János akaratának megfelelően zajlott, aki mindenképpen azt akarta megmutatni a világ előtt, hogy a leszármazás jogán őt illeti meg az ország trónja.

13 Harc a magyar trónért János Albert képmása kályhacsempén Mátyás és Beatrix címere a visegrádi palota kertjében lévő kútról Magyarországon - akárcsak máshol Európában - a trónöröklést nem törvények szabályozták, hanem lassan változó évszázados szokások. A legfontosabb elv úgy szólt, hogy a király elsőszülött fiúgyermeke örökli a trónt. A leányok öröklése a 15. században már szinte elképzelhetetlen volt. Az addigi történelemben csak egyszer került rá sor, amikor az utolsó Anjou, Mária nyerte el a koronát, az ő uralma azonban olyan rossz emlékeket hagyott maga után, hogy ez a lehetőség komolyan már nem merülhetett fel többé. Ennek ellenére Zsigmond lánya, Erzsébet királyné apja halála után megpróbálta magát királynővé koronáztatni, hogy férje, Albert mellett társuralkodó lehessen, de a kísérlet nem járt sikerrel. A törvénytelen gyermekeket kizárták az öröklésből. Ha az uralkodónak nem volt törvényes fiúgyermeke, akkor az országgyűlés választott királyt. A választás soha nem volt teljesen szabad, mindig olyan jelöltet kerestek, aki valamelyik korábbi királlyal legalább leányági rokonságban állt. A politikai érdek természetesen a legszigorúbbnak tekintett szokást is felülírhatta tavaszán királyválasztó országgyűlésre hívták össze Magyarország rendjeit: a főpapokat, a bárókat, a nemeseket és szabad királyi városokat. Az országgyűlés május végén ült össze, összesen öten jelentkeztek a magyar trónért. Antonio Bonfini, aki valószínűleg saját szemével látta az eseményeket, művében részletesen beszámolt az országgyűlésről. A királyjelöltek nem maguk mondták el programbeszédüket, hanem követeik adták elő azokat az érveket, amelyekkel meg akarták győzni a megjelenteket. Corvin János herceg, Beatrix özvegy királyné, Kázmér lengyel király két fia: Ulászló cseh király és János Albert herceg, valamint Miksa német-római király szószólói jelentek meg a pesti plébániatemplomban, ahol a követek meghallgatása történt. Corvin János apja tetteire, Mátyás végakaratára, a kezében levő kincstárra és a fegyveres erőre hivatkozott. A Habsburgok ekkor még nem döntötték el, hogy apa vagy fia fogja-e megkoronáztatni magát, de már ekkor elsősorban Miksáról beszéltek. Ők tulajdonképpen a választás jogát is kétségbe vonták, hiszen felfogásuk szerint a bécsújhelyi békét automatikusan el kellett volna a rendeknek ismerniük. János Albert a törvényes öröklésre és a két ország közt fennálló régi kapcsolatokra hivatkozott. Beatrix apja, a nápolyi király bőkezű támogatását ígérte a magyaroknak. A legrészletesebben az Ulászló érdekében elhangzott beszédet ismerjük, ezt Bonfini szó szerint lejegyezte. A beszéd számos humanista stíluselemet tartalmaz, aligha valószínű, hogy pontosan így hangzott el, azonban a lényeget biztosan jól megragadta. Ulászló részben a Jagellók öröklési jo-

14 gát, részben a politikai előnyöket vonultatta fel érvként. Természetesen mindegyik jelölt követei kiemelték megbízóik személyes kiválóságát, alkalmasságát az uralkodásra. Az érdekelt hatalmasok mind ügyesen taktikáztak. A királyválasztó országgyűlést a nádornak kellett volna összehívni és levezetni. Nádor ugyan nem volt, de az ország egyik fontos bírósága, a nádori törvényszék működött, ennek vezetője pedig Nagylucsei Orbán kincstartó volt, így őt bízták meg az országgyűlés levezetésével. Nagylucsei ekkor már Ulászló választását támogatta, ő osztotta be a követeket is az előbb említett sorrendbe, azért, hogy az ő jelöltjét hallgassák meg utoljára, és az maradjon meg mindenkinek az emlékezetében. Egy kis politikai ravaszságért Corvin János sem ment a szomszédba. Az Ulászlópárti Nagylucseit kérte fel követéül, így az nyíltan nem toborozhatott híveket saját királyjelöltjének. A Jagelló fivérek öröklési joga az első magyarországi Habsburg-uralkodóra, Albert királyra ( ) szállt vissza. Albert egyik lánya, Erzsébet, IV. Kázmér lengyel király felesége lett. Mivel fia, V. László gyermektelenül halt meg, ezért lányai és azok leszármazottai próbálták örökösödési jogaikat érvényesíteni. A másik lány a szász herceg felesége lett, a cseh-magyar örökséget ott sem felejtették el, Erzsébet azonban mindent megtett annak érdekében, hogy a krakkói udvarban az apai örökségét illető jogok fennmaradjanak. Annak idején Mátyás király megválasztásakor is megjelentek a lengyel követek az országgyűlésen, majd később is kihasználtak minden adódó lehetőséget arra, hogy fenntartsák igényüket. A nemesek között János Albert érte el a legnagyobb sikert, ők azonnal ki is kiáltották királyuknak. A lengyel herceg annak köszönhette népszerűségét, hogy az előző esztendőben megvert egy tatár csapatot. Magyarországon már évtizedek óta a nemesek szorgalmazták legjobban a törökök elleni katonai fellépést, most is azért kívánták János Albertet, mert a török háborúkat Főpapok A középkori Magyarországon a főpapok, latinból képzett idegen szóval a prelátusok alatt elsősorban a püspököket értették. A magyar egyház egyik sajátossága az volt, hogy itt a világi jog csaknem kizárólag a püspököket ismerte el főpapoknak, a káptalanok prépostjai és az apátok csak kivételes esetben kerülhettek be közéjük. A középkor végén két érsek: az esztergomi és a kalocsai, valamint 12 magyar: az egri, a győri, a pécsi, a veszprémi, a váci, a nyitrai, az erdélyi, a csanádi, a váradi, a zágrábi, a szerémi és a boszniai, továbbá két horvát: a knini és a modruszi püspök számított a magyar püspöki karba. Kétségtelenül a főpapok közé tartozott még a székesfehérvári prépost, valamint a johannita lovagok magyarországi elöljárója, a vránai perjel, őt azonban részben világinak, azaz bárónak tartották. Rajtuk kívül a Jagelló-korban önálló katonaállításra voltak kötelezve, így részben a zászlósurak közé számítottak a pécsváradí, a szekszárdi, a szentmártoni (ma: Pannonhalma) és a zobori bencés apátok, a péterváradi ciszter apát és a titeli társaskáptalan prépostja. elhanyagoló Mátyás után végre egy olyan személyt akartak látni az ország élén, aki kész a törökökkel háborúzni. A közfelkiáltás azonban nem volt szabályos választás, Bárók Aranyozott ezüstkehely, 15. század végéről A régi magyar felfogás szerint a király és a királyné ama tisztségviselői, akiknek nevét a díszes, királyi függő pecsétes oklevelek végén, az úgynevezett méltóságsorban feltüntették, illetve azok, akik e méltóságokat életükben betöltötték: a nádor, az erdélyi vajda, az országbíró, dalmát-horvát-szlavón, a macsói, a Szörényi bán, a tárnok-, az ajtónálló-, az asztalnok-, a pohárnok- és a lovászmester, a pozsonyi és a temesi ispán, továbbá a királynéi tárnok-, ajtónálló-, pohárnok-, asztalnok-, lovászmester. Verbőczi István Hármaskönyve szerint ők az ország igaz bárói. A Jagelló-korban soruk kiegészült a kincstartóval és a kamarásmesterrel. A 15. század közepétől kezdve a báró szó rendi-társadalmi jelentést kapott: az igazi bárók leszármazóit és családtagjaikat értették alattuk, akár viseltek országos méltóságot akár nem. Ezek a bárók természetes bárók, mert báróságukat a születéssel és az örökléssel szerezték meg. Soruk a Jagelló-korban kiegészült azokkal az előkelő nemesekkel, akiknek a király a bárói cím viselését engedélyezte. A báróknak ekkor a méltóságos megszólítás járt.

15 A Habsburgok ősi fészke, a bécsújhelyi vár a bárók közül csak néhány, a lengyel határ közelében birtokló nagyúr állt a herceg mellé, a királyi tanács még nem is szavazott. A nemesek egy-egy követet hátrahagyva, visszatértek megyéjükbe. A nemesek távozása után megkezdődött a nem kívánatos jelöltek kiszorítása. Beatrix eleve esélytelennek bizonyult. Miksával szemben a magyar rendek ellenségesek voltak. Az elmúlt háborúkban valódi német-magyar gyűlölködés alakult ki, az pedig sértette önérzetüket, hogy a Habsburgok nem ismerték el választási jogukat, hanem a bécsújhelyi békére hivatkoztak. Frigyesben és Miksában a legyőzött Ausztriai-ház uralkodóit látták, és büszkeségük nem engedte meg, hogy meghódoljanak előttük, amikor országaikat magyar csapatok tartják megszállva, hiszen a fővárosban, Bécsben, és Frigyes császár kedvenc székhelyén, Bécsújhelyen még ekkor is magyar kapitányok parancsoltak. János Albert túlságosan apjától függött, a középkor embere amúgy is tartott a fiatal uralkodóktól, attól félve, hogy meggondolatlanul döntenek, szórakozásaik közepette pedig elfeledkeznek az ország ügyeiről. A külföldi jelöltek jelentkezése után Corvin János gyakorlatilag esélytelen lett. Megválasztása esetén az osztrákok, a csehek és a lengyelek is megtámadták volna Magyarországot. A bárók azt is tudták, hogy csak idő kérdése, hogy az oszmánok mikor teszik próbára a megváltozott helyzetbe került ország erejét, egy négyfrontos harcból pedig nem tudtak volna győztesen kikerülni. Corvin János is belátta helyzete tarthatatlanságát. Egyezséget kötött a királyi tanáccsal arról, hogy ha nem választanák meg királynak, akkor övé lesz az ország déli vége, ahol amúgy is a legfőbb hatalmi bázisa volt. Bosnyák királyságot, szlavón hercegséget és dalmát-horvát bánságot ígértek neki, továbbá azt, hogy megtarthatja birtokait. Miközben a cseh király pártján állók száma folyamatosan növekedett, megérkeztek az országgyűlésre Corvin hívei is, akiknek nem tetszett az uruk által aláírt egyezség, és a fegyveres harcra készülve elindultak Szlavónia felé. A herceg magával vitte a Szent Koronát és a királyi kincstárat. Bátori István erdélyi vajda és Kinizsi Pál alsó-magyarországi főkapitány seregei indultak utánuk. A Tolna megyei Szabaton falu mellett, a csonthegyi csatában Corvin vereséget szenvedett, hívei elhagyták, egy részük később a Habsburgok mellett tűnt fel. A jelentkezők közül július elejére már csak Ulászló maradt talpon. Időközben a királyi tanács kidolgozta a választási feltételeket, amelyek a szokásos rendi követeléseket tartalmazták: a nemesi kiváltságok

16 megőrzését és Mátyás király káros újításainak megszüntetését, illetve, hogy az új király nem vet ki többé rendkívüli adót. Ulászló sereget gyűjtött, és megindult Magyarország felé. Fő támogatója a váradi püspök, a morva Filipec János volt, nemrég még Mátyás egyik legbizalmasabb embere, aki a morva kancellári és a magyar titkos kancellári tisztséget látta el. Filipec néhány nap alatt hatalmas munkát végzett: ura nevében megkérte az özvegy királyné kezét, aki természetesen igent mondott, az országgyűlés egyhangúlag megválasztotta Ulászlót magyar királlyá, akit néhány nap múlva Corvin János is elfogadott királynak. A lassan Buda felé vonuló cseh király a Dudvág folyó mellett fekvő Farkashida nevű faluban írta alá a választási feltételeket. Ulászló augusztus elején vonult be Budára és egy bő hónappal később, szeptember 19-én Székesfehérváron megkoronázták. Ősi szokás szerint az esztergomi érseknek kellett volna a király fejére tenni a koronát, csakhogy az érseket, Beatrix rokonát, Estei Hippolitot nemhogy nem szentelték még pappá, de még gyermekkorú is volt. Ilyen esetben a kalocsai érseknek kellett volna a koronázást elvégezni, a nem- Filipec János váradi püspök címere kályhacsempén Miksa ( ) I. Miksa portréja. Bernhard Striegel festménye, 1515 rég börtönéből szabadult Váradi Péter sok egykori ellensége miatt nem láthatta el e feladatát, ezért az esztergomi érsek a zágrábi püspököt bízta meg helyettesítésével. III. Frigyes német-római császár és Portugáliai Eleonóra gyermeke ben házasságot kötött Burgundi Máriával ban német királlyá választották, majd megkoronázták ben megszerezte nagybátyjától Tirolt és a Habsburgok nyugati tartományait től viselte a magyar királyi címet ban örökség útján megszerezte a görzi grófságot ban elsőként vette fel a választott római király" címet. A Velencével vívott háborúban kibővítette Tirol határait. II. Ulászló választási feltételei (részletek) Mindenekelőtt, hogy a királyi felség Magyarországot a többi országokkal, tudniillik Dalmáciával, Horvátországgal, Szlavóniával és az erdélyi részekkel s az alája vetett tartományokkal, valamint a főpap urakat és bárókat, minden egyházat és egyházi személyt, a nemeseket és városokat, úgyszintén ez országok és az erdélyi részek többi alattvalóit és lakóit a régi jogokban, kiváltságokban, mentességekben és szokásokban meg fogja tartani, amelyekben őket tudniillik a néhai megdicsőült királyok megtartották és amelyeknek birtokában és élvezetében voltak. Úgy, hogy ezek kárára és elnyomására és eme szokásaik ellenére (mint néhai Mátyás király úr) valami keresett szín alatt egyáltalán semmi újítást ne hozzon be. Azokat pedig, melyeket a néhai fenséges Mátyás király úr behozott, törölje el. Adót vagy egyforintos taksát pedig semmi ürügy alatt se követeljen, hanem a régi törvényes, rendes és szokásos királyi jövedelmekkel érje be. Továbbá, hogy mások fekvő jószágait és bármely jószágait és bármely jogait, amelyeket a néhai boldog emlékezetű Mátyás király úr, a felséges királyné, valamint bárki más is igaztalanul és a törvény útján kívül ez ideig bármi módon elfoglaltak, az illetők jogainak megtekintése és megvizsgálása után adja vissza, és mások által is adassa vissza azoknak, akiké voltak." Magyar Törvénytár. Fordította Márkus Dezső

17 II. Ulászló képmása. Oltárkép részlete, 1509 I. Miksa seregei Székesfehérvárt ostromolják, fametszet Az ország vezetői fellélegezhettek: Mátyás halála után öt hónappal az új király fején volt a korona, és ez, a csonthegyi csatát nem számítva, sok véráldozatot sem követelt. A koronázási ünnepségek közben már sokan tudták, hogy túl korai lenne örülni a békés hatalomváltásnak, a törökök a déli végeken pusztítottak, külföldről pedig vészjósló hírek érkeztek. Gyorsan kiderült, hogy Mátyás hiába próbált a cseh és az osztrák területeken a lakosság kedvében járni, mégis idegen hódítóként tekintettek rá. A már két évtizede magyar uralom alatt levő Sziléziában még Ulászló magyar királlyá választása előtt elűzték a magyar király tisztviselőit, és az ország visszatért a cseh korona fennhatósága alá. Ez a probléma megoldódott azzal, hogy Ulászló lett a magyar király, hiszen ugyanaz a király uralkodott mindkét területen, aki önmaga ellen nem indíthatott háborút. Ulászló megválasztásának legfőbb indoka éppen az volt, hogy így kardcsapás nélkül sikerül egyesíteni azt a magyar és cseh koronát, amiért annak idején Mátyás hiába harcolt annyi ideig. Ulászló azonban a morva, sziléziai és lausitzi területeket újra a cseh korona tagjaiként kormányozta, nem pedig magyar királyként, holott az olmüci békében előírt hatalmas zálogösszeget a csehek nem fizették ki. Augusztus folyamán Miksa támadást indított az ausztriai magyar helyőrségek ellen. Itt már igazi felszabadítóként várták a Habsburgokat. Szapolyai katonái több helyőrségben voltak szétszórva, így komoly ellenállást nem tanúsíthatlak. Bécs és Bécsújhely polgárai örömmel nyitották meg kapuikat természetes uruk" előtt, a városokban levő várak katonái idővel megadták magukat. Az ausztriai magyar uralom ugyan gyorsan összeomlott, de nem szűnt meg, számos vár továbbra is magyar zsoldosok kezén volt. Miksa nem bíbelődött elfoglalásukkal, ő Magyarországot akarta meghódítani. A hadjárattal sietni kellett, hiszen azt még az ősz folyamán be kellett fejezni, és azt is tudta, ha övé lesz a magyar trón, az osztrák várak úgyis hamar megadják magukat. Miksa nem a megszokott úton vonult Magyarország ellen. Eddig, ha nyugatról érkezett támadás az ország ellen, akkor az idegen csapatok többnyire Pozsonynál, Mosonnál vagy Sopronnál lépték át a határt, és a Duna jobb partján, a Dunántúl északi részén vonultak az ország közepe felé. Miksa katonái ellenben a Kőszegi-hegység felől támadtak és a Balatontól délre fekvő úton hatoltak előre. Az útjukba eső várak sorra megnyitották kapuikat, a sereg nem egészen két hét múlva bevette a koronázóvárost, Székesfehérvárt, és portyázó csapatok indultak Buda felé. A Délvidék és a Dunántúl urai Miksa mellé álltak, birtokaikon átvonulást biztosítottak a német király katonáinak. Miksa hadainak egy része úgynevezett Landsknechtekből állt. Ezek zsoldosok voltak, akiket elsősorban délnémet területeken toboroztak. Felszerelésük és kiképzésük azt a svájci mintát követte,

18 ami a korábbi évtizedekben Nyugat-Európa számos harcterén nagy sikereket ért el, ekkor azonban éppen ők váltották fel a svájciakat. Gyalogosok voltak, legjellegzetesebb fegyverük a rendkívül hosszú szúrófegyver, a pika volt. Az új hadseregnek Miksa hadjárata volt az egyik első, nemzetközileg is jelentősebb szereplése. A Landsknechtek gyakorlatilag semmiféle ellenállással nem találkoztak, nem rajtuk múlott, hogy az ország fővárosát nem vették be. A sereg vezérei úgy számoltak, hogy ősszel, az aratási munkák után, baráti területen könnyen szereznek a zsoldosok utánpótlást. Csakhogy épp az erőltetett menet nem tette lehetővé, hogy a katonák feltöltsék készleteiket, így ellátási gondok támadtak. Ennél nagyobb probléma volt, hogy Miksa nem tudta tovább fizetni harcosait. Ő maga visszatért a birodalomba, Székesfehérváron pedig nagyobb őrséget hagyott hátra. Időközben János Albert is támadásba kezdett. Seregében ott voltak a mellé állt magyar urak és apja lengyel zsoldosai. Ő nem tudott olyan gyorsan előre nyomulni, mint Miksa. Eperjes városa meghódolt neki, a Lengyelország felé vezető kereskedelmi út legfontosabb városa, Kassa azonban kitartott Ulászló hűségén. Jó fél évvel Mátyás halála után az ország területén ellenséges csapatok állomásoztak. A harmadik arcvonalon, délen a török betörések a tél folyamán általában szüneteltek, akkora hadsereggel amúgy sem támadtak a törökök, hogy a magyar fősereget feléjük kellett volna fordítani. Ulászló tehát nekiláthatott vetélytársai kiszorításának. Mivel Miksa csapatainak zöme már elhagyta az országot, ezért öccsével kezdte. Házasságot kötött Beatrixszal, aki pénzt kölcsönzött neki, majd hadba hívta híveit végén indult el a királyi sereg észak felé. A testvérharc elmaradt. Kassa mellett megegyezett a két Jagelló fivér: a herceg lemondott magyar trónigényéről, cserébe sziléziai birtokokat kapott, s amíg nem lépett be azok birtokába, addig zálogjogon a kezén maradhatott Eperjes és Kisszeben. A Dunántúlt csak 1491 nyarán tisztították meg Miksa csapataitól. A német király távozása után hívei egyre-másra elhagyták, ő maga pedig a burgundi örökségért vívott háború újabb szakaszával volt elfoglalva, nem foglalkozott Magyarországgal. Székesfehérvárt megszállva tartó hadai június végén adták fel a várost, az elfoglalt dunántúli és szlavóniai várak sorra visszatértek a magyar király hűségére. Ekkor azonban János Albert váratlanul újra támadott, Zemplén megyében kezdett foglalni. Ulászló ezúttal nem volt elnéző öccsével. Követei november 7-én Pozsonyban békét kötöttek Miksával, hadai - köztük a fekete sereg zsoldosai - pedig az északi végek felé indultak. Télvíz idején, Eperjes mellett zajlott az ütközet, ahol a lengyelek súlyos vereséget szenvedtek, maga a herceg is alig menekült meg. A hadjárat fővezére, Szapolyai István A svájci zsoldosok I. Miksa diadalmenetében, Albrecht Aldorfer képén

19 I. Miksa és II. Ulászló béketárgyalása Pozsonyban, rézmetszet a Weisskunigból csak azzal a feltétellel engedte vissza országába János Albertet, hogy fel kellett adni minden magyarországi hódítását. A pozsonyi békében II. Ulászló mint magyar és cseh király kötött békét Frigyes császárral és Miksa német-római királlyal. Ez a béke zárta le az 1482 óta tartó osztrák-magyar háborút. Frigyes és Miksa elismerte Ulászlót Magyarország kétségbevonhatatlan királyának", és azt is, hogy törvényes fiúgyermekei örököljék trónját. Cserében azonban Ulászló elfogadta azt, hogy ha nem lenne ilyen utóda, akkor Miksa vagy utódai örököljék a magyar trónt. Miksa - akárcsak atyja - viselhette a magyar királyi címet is. Részletesen szabályozták, hogy Magyarország minden leendő főbb tisztségviselője köteles esküt tenni a szerződés örökösödési részének megtartására. Miksa visszaadta az elfoglalt magyar, Ulászló pedig az osztrák területeket. A Mátyás háborúja előtt osztrák uralom alatt álló nyugatmagyarországi uradalmak a Habsburgok fennhatósága alá kerültek. Ulászló az osztrák háborúért aranyforint kártérítést fizetett. A béke kétségtelenül súlyos terheket rótt az országra. A szerződés aláírásakor még magyar seregek állomásoztak az osztrák várak egy részében, a békepontok mégis részben az 1463-as bécsújhelyi békét ismételték meg. Így a pozsonyi béke a Jagellókra is ki- Adóbehajtás katonai erővel 1491-ben II. Ulászló magyar király érméi Hiába ígértette meg a nemesség Ulászlóval, hogy nem szed több rendkívüli adót, háborúzni pénz nélkül nem lehetett. Először a koronázás után egy hónappal került sor adókivetésre, másodszor a tél folyamán. Az ekkor kirótt adót tavasszal hajtották be. Az adófizetés akadozott, Máramaros megye például nem fizette meg időben a rá kiszabott összeget. A király ezért a fekete sereg nemrégiben még Kassa alatt táborozó egységeit küldte Máramarosba, hogy beszedjék az adót, vezéreik a cseh Zelena Gergely és Keren Bálint voltak. Hogyan folyt a katonai segédlettel történő adóbehajtás, arról fogalmat alkothatunk Ugocsa megyének a királyhoz írt panaszleveléből. Az ugocsaiak időben megfizették az adót, az átvonuló zsoldosok azonban mégis úgy viselkedtek, mintha ellenséges területen rekviráltak volna. Az útba eső falvak szinte mindegyikéből elhajtottak néhány lovat, de volt, ahonnan egy jobb süveget, egy díszesebb pávatollat, egy hordó bort emeltek el vagy egy értékesebb vadászkutyát vittek magukkal. Aki megpróbált ellenállni, azt megverték. Egy úton szekerező parasztot kifosztottak, véresre verték, a szerencsétlent az erdőbe hurcolták, ott egy hangyaboly melletti fához kötözték, szájába egy darab fát kötöttek, hogy ne tudjon kiabálni. A megye minden falvába beszállásolták magukat, ételt-italt, a lovaknak takarmányt követeltek.

20 A fekete sereg felbomlása Lovas hadsereg. Miniatúra részlete a Mátyás-graduléból Mátyás zsoldos seregének Sziléziában harcoló alakulatait a király halála után kezdték fekete seregnek hívni. A csapatot bevetették János Albert ellen, majd Kinizsi parancsnoksága alá rendelve a törökök ellen vezényelték őket. Az elmaradt zsold miatt fosztogatni kezdő zsoldosokat Kinizsi kemény csatában, a Száva mellett verte szét. Egy részük Ausztriába menekült, a foglyokat pedig Budára vitték. Itt néhányan beléptek valamelyik főúri bandériumba, többségüket csak úgy engedték szabadon, hogy lemondtak zsoldjukról, és megígérték, hogy a király és országai ellen nem harcolnak. Akik elhagyták az országot, azok Ausztriában próbáltak szerencsét, ahol újra raboltak és fosztogattak. Az osztrák rendek katonái verték szét őket, a foglyokat mint rablókat mind kivégezték. A fekete seregben szolgált egy zsoldos, aki évtizedekkel később megírta visszaemlékezéseit, ő így adta elő az eseményeket: Egy évvel azután, hogy béke lett, az országban állt a fekete sereg, mintegy nyolcezer lovas, és nem akart kivonulni, mert nagy pénzzel voltak adósaink. Ekkor a magyarok gonosz tervet forraltak, s elküldtek bennünket Szegednek (valószínűleg a Szerem megyei Szegedről van szó), a Száva mellé. A törökök ott álltak egy vár előtt, melynek neve Retkó (valószínűleg a Valkó megyei Racsa). A Száva vize mellett jól táboroztunk és nagy károkat tettünk a magunk népének, mert nem volt pénzünk, és nem ehettük meg kezünket, lábunkat. A vízen sem akartunk átkelni, ekkor lett volna pénzünk, elvettük azt baráttól, ellenségtől. A lakosság nem akarta tűrni, hogy ilyenformán a tulajdon hadinépe rontsa meg. Uraikhoz fordultak, nagy sereget gyűjtöttek össze, s a kard hüvelyéből akartak bennünket kifizetni. Ránk estek, küzdöttek velünk két nap és két éjjel, és megöltek a mieink közül körülbelül hatezret, úgy hogy csak kétezren maradtunk, nagyobbrészt sebesültek. Hogyan folyt le a csata, ki akarna erről sokat írni. Mindkét részen nem egy derék cselekedet esett. Én a harmadik lóra ültem, nagy éhséget szenvedtünk mi és lovaink, és sok lovunkat, emberünket megölték. Ekkor ismét összeverődtünk úgy kétezren, s nagy veszedelmek közepette kivonultunk az országból... ha átkeltünk volna a vízen, a törökök öltek volna meg bennünket." Tóth Zoltán: Mátyás király idegen zsoldosserege (A fekete sereg) Bp Fordította Tóth Zoltán terjesztette a bécsújhelyi hatályát. Ráadásul Magyarországnak kártérítést kellett fizetnie, a Habsburgok pedig okultak az elmúlt év eseményeiből, és a bécsújhelyi békénél szigorúbban megkövetelték azt, hogy az ország előkelői ismerjék el örökösödési jogaikat. Minden szerződés annyit ér, amennyit a gyakorlatban meg lehet belőle valósítani. Hiába állítottak ki később a hivatalba lépő magyar bárók és főpapok az örökösödés elismeréséről egy oklevelet, amikor 1526-ban II. Lajos halálával véget ért a Jagelló-kor, az ország egy része újra a Habsburgok ellen foglalt állást, és Szapolyai Jánost választotta meg magyar királynak. A pozsonyi béke, majd a János Alberttel kötött egyezség lezárta a Mátyás halála után keletkezett másfél évnyi háborús állapotot. Nem került sor többéves belháborúra, mint Kis Károly vagy Albert halála után ben elkezdődhetett Ulászló uralkodásának békés korszaka.

21 Béke és igazságosság A középkor végén a politikai gondolkodás olyan, a korábbi évszázadokban kialakult eszmerendszert követett, amivel elvileg mindenki egyetértett. Egyszerű alapelvek voltak ezek, a keresztény hit és a több száz éves kormányzati gyakorlat szentesítették létüket. Ezek szerepeltek a fejedelmek nevelése céljából írt tanácsadó művekben, ezeket ismételték az oklevelek általános bevezető részei, ezek álltak a törvényszövegek elején, ezeket kérték számon, és ezekre hivatkoztak Európa rendi gyűlésein. Tartalmuk pár tételben összefoglalható volt. A király feladata kettős: az igazságosság és kegyesség gyakorlása. Az igazságos uralkodó megtartja a régi jogokat, megőrzi a kiváltságokat, biztosítja érvényesülésüket, ha kell, vasszigorral is. A kegyes uralkodó enyhíti a jog szigorát, kegyelmet ad, védelmébe veszi azokat, akik nem képesek maguk és családjuk védelmére, kiváltságokat adományoz azoknak, akikre szüksége van. Az uralkodó kötelessége az ország és az egyház védelme, ebben az ország rendjei segítséggel és tanáccsal szolgálnak neki. Segítséget és tanácsot ki-ki a maga rendi állása és tehetsége szerint ad: a nemesek személyesen hadba vonulnak, akik erre nem képesek, azok adót fizetnek, így járulnak hozzá a védelemhez. A segítség latinul subsidiumot jelent, ezért lett idővel a hadiadó neve subsidium. Tanács és segítség kéz a kézben járnak egymással. A segítségre elsősorban háborúban, a tanácsra főleg békében volt szükség. A bárók és a főpapok személyesen, a királyi tanácsban II. Ulászló Tolnai Máténak adományozza a pannonhalmi apátságot, 1500

22 hallatták a szavukat, a nemesek és a városok küldötteik útján elsősorban az országgyűléseken. Gyűlést - legyen az királyi tanács vagy országgyűlés - tartani a királynak tehát nem jelentett terhet, hanem a dolgok természetes rendje volt. A fejedelem ott kérte ki alattvalói tanácsát és kért tőlük segítséget. A király és rendjeinek érdekei tehát alapjában véve megegyeztek. Ha a rendeknek sérelmeik, latinul gravamenjeik voltak, azt az uralkodónak e gyűléseken adták elő, ő ott orvosolta őket. A gyűlés nem foglalkozott minden apró kormányzati üggyel. Évszázados elv szerint ami mindenkit illet, azt mindenkinek jóvá kell hagyni". Ebből persze az is következett, hogy az egyedi elbírálást igénylő ügyek nem tartoztak a széles politikai nyilvánosságra. A középkori kormányzás nem a politikai programok megvalósítását jelentette, hiszen azok elvileg úgyis azonosak voltak, hanem a napról napra felmerülő kérdések megoldását. Az uralkodók és tanácsadóik ezekből a tapasztalatokból alakították ki szokásaikat, amelyek csak rájuk voltak jellemzők. Nevezhetjük e szokásokat programoknakvagy politikai elveknek, azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy e programok mögött és az azokat megvalósító csoportok között nem létezett olyan mély ideológiai ellentét, ami a 19. század óta az európai politikát jellemzi. Sokan a kor szereplőit önző és haszonleső politikusoknak tartották, akik elvtelenek voltak és gyakran váltottak politikai irányvonalat, az uralkodókat pedig tehetetlen, kiszolgáltatott személyeknek, mert az ő tanácsaikra hallgattak. Valójában az említett politikai elveket nem tagadta meg senki. A Mátyás halálát követő trónharcokban a különböző királyjelöltek mellé álló nemesek nem kímélték sem a saját vérüket, sem az ellenségét. Ulászló győzelme után azonban meghódoltak a királynak, és őt szolgálták. Corvin Jánosnak a csonthegyi csatában elfogott híveit - köztük két bárót - Kinizsi Pál diadalmenetben vitte végig Buda utcáin, ezután azonban szavukat vették", azaz megeskették őket arra, hogy nem állnak bosszút a velük történteken, majd elengedték őket. A pozsonyi békében név szerint felsorolták a Miksa mellé állt magyar alattvalókat, azért, hogy a háborúban általuk elkövetett tetteikért senki ne vonja őket felelősségre, nekik azonban hűségesküt kellett tenniük Ulászló kezébe. Nem egyszerűen a hatalmasok által diktált békefeltételekről van tehát szó, akik háborúban elkövetett rablásaik alól felmentést szereztek, hanem az élet rendes menetének visszaállításáról, arról, hogy a magyar király alattvalóinak a magyar király mellett a helyük. A csonthegyi csatában elfogottak és a pozsonyi békében felsorolt személyek közül később többen országos méltóságokat kaptak, és ezután Ulászlót szolgálták tanáccsal és segítséggel, ha kellett még Miksa ellenében is. Ulászló politikáját két szóval jellemezhetjük: béke és igazságosság. Mindkét elv szakítást jelentett Mátyás király utolsó évtizedének politikájával. A két politikai elképzelés közti különbséget a magyar történetírás hagyományosan a két uralkodó személyéből vezette le. Mátyásból magányos hőst alkottak, aki messze felette állt korának, így könnyen szembeállították a mindig új ötletekkel előálló, harcra kész Mátyást a tehetetlen Ulászlóval, aki állítólag tanácsosai minden előterjesztésére II. Ulászló címere a budai királyi palotából

23 Antonio Bonfini: Előszó a magyar történelem tizedeihez (részlet) Semmit sem tartasz fontosabbnak a békességnél, ezért fáradságos munkával megvetetted a nyugalom alapjait és körülbelül két esztendeje békében tartod a kimerült Pannóniát, amely azelőtt sohasem ismerte azt. Felséged mindenki iránt messzemenő becsületességet és méltányosságot tanúsított, a mérleg nyelvét sohasem engedte elhajolni. Nem hallgatsz a pártosokra, befogod a füledet a susárlók előtt, nem hiszel el semmit vakon, sok mindent megbocsátasz, a széthúzó elméket összebékíted, a kielégíthetetlen mohóságot megfékezed, a falánk nagyravágyást eltaszítod. Leleplezed és aztán kikacagod az emberi csalfaságot. Emellett a főurak között terjeszted a szeretetet és az egyetértést, nem viszonzod a gyűlöletet, hanem a felgerjedt szíveket csillapítod, holott számos fejedelem, akiket inkább zsarnoknak és nem királynak kellene neveznünk, a legkevésbé sem teszi ezt, hogy a széthúzó és a marakodó urak között könnyebben uralkodhasson. Szelíd, bízvást atyainak mondható hallgatagságod közben minden gondolatot kikémlelsz. Mivel szándékodat mindig mélyen magadba zárod és titokban tartod, gondolataidat mindenki elől elrejted bámulatra méltó komolyságod mögé, bizony, senki sincs, aki lehatolna bölcsességed mélységeibe. Páratlan jóindulat és mérhetetlen engedékenység járul ehhez, ezért habozás nélkül ajándékozod meg büntetlenséggel azokat, akik hűségedtől elpártoltak, meg akik az ellenség oldalára szegődtek. Ebből következik, hogy ez a legkegyelmesebb atyai gyengédség minden ellenségedet magához hajlította, mely gyengédséggel azonban ha valaki a jövőben visszaélne, nem másokra, hanem önmagára hoz majd pusztulást. Ilyen tulajdonságokkal békéltetted meg, felséges fejedelem, a zaklatott Magyarországot, vetetted meg Numa Pompilius módjára a nyugalom tartós alapjait. Mert Romulus háborúval kezdett a város alapításához, és fegyverrel gyarapította azt, Pompilius viszont az átvett alapokon békességgel és jámborsággal építkezett; a vad törökökön kívül senki ellen sem indítottál háborút, ám velük, úgy határoztál, örökké küzdesz." ország jelentős része számára - ez alatt a főpapokat, a bárókat és a nemeseket kell érteni - az 1480-as évek mátyási politikája már-már elviselhetetlen volt, azonban nem mertek a királlyal szembeszállni. Halála után viszont feltételül szabták, hogy véget kell vetni a felesleges háborúnak, és szakítani kell Mátyás belpolitikájának egyes intézkedéseivel. Nem maga Ulászló alakította tehát ilyenné országát, hanem ez volt a rendi akarat is, amit akkor az ország akaratának neveztek. Bonfini a békeszerető ókori római király, Numa Pompilius korához hasonlította Ulászló uralkodását. A cseh király megválasztása már önmagában is a béke egyik garanciáját jelentette. Igaz ugyan, hogy az ország már jó egy évtizede békében élt Csehországgal, de a közös cseh és magyar királyság még a lehetőségét is kizárta annak, hogy háborúra kerüljön sor. Hasonló volt a helyzet Lengyelországgal, ahol apja, majd testvérei uralkodtak. Itt a családi szolidaritás miatt nem kerülhetett sor komolyabb ellenségeskedésre. A cseh és a magyar korona országainak egyesítése, valamint a lengyel és litván uralkodókhoz fűződő szoros rokoni kapcsolatok olyan hatalmas Fordította Kulcsár Péter Egy oldal Bonfini kéziratából igent, latinul benet, lengyelül dobzsét mondott, ezért csúfolták Dobzse Lászlónak. Amennyire hinni lehet a kortársak személyes leírásainak, a két uralkodó személyisége valóban eltért egymástól. Ha a középkor végi lélektan fogalmait használjuk, akkor II. Ulászló tipikusan melankolikus természetű ember volt, aki inkább tudomásul vette a körülmények kínálta lehetőségeket, és nem akarta azokat megváltoztatni. Sokkal fontosabb volt azonban ennél, hogy az

24 hátországot biztosítottak Ulászlónak, ami visszatartott minden európai hatalmat attól, hogy az országra támadjon. A Habsburgokkal való megbékélés után a helyzet nyugaton is normalizálódott. Ulászló idővel ugyan próbált lazítani a pozsonyi béke kötelezettségein, de a békepolitikával komolyan sohasem szakított, ezt az örökséget pedig fia, II. Lajos is folytatta. A Jagelló-kor harminchat éve alatt - egy jelentéktelen, két hónapos magyar-osztrák háborút nem számítva - Magyarország békében élt nyugati keresztény szomszédaival. A pozsonyi békében Ulászló ígéretet tett arra, hogy pünkösdre országgyűlést hív össze, ahol megerősítik, azaz ratifikálják a szerződést. Az országgyűlés 1492 tavaszán össze is ült, a békét azonban nem foglalták törvénybe, mert a feltételeket túl szigorúnak találták. A király kényelmesebb megoldást választott. A politikailag legbefolyásosabb személyekkel, az előkelőkkel íratta alá a békét megerősítő nyilatkozatot. A rendek Mátyás uralkodásának utolsó évtizedét két, egymással összefüggő okból a zsarnokság korszakának tekintették. A király adománypolitikája volt az egyik ok, mivel szinte minden a koronára háramlott birtokot Corvin János kapott, másrészt pedig e birtokok korántsem voltak mind törvényes eredetűek. Mátyás mondvacsinált ürügyekkel koboztatta el például a Perényiek terebesi ágának és Thuz János tárnokmesternek a birtokait, amelyek előbb-utóbb mind Corvin János kezére jutottak. Még a Mátyás királyról jó emléket őrző, Jagellókori dalmát történetíró, Ludovico Tubero is megörökítette egy ilyen jogtalanul szerzett birtok történetét. Mátyás udvarában dolgozott a korai reneszánsz szobrászat egyik híres mestere, a traui származású Giovanni Dalmata, aki munkájáért egy várat és a hozzá tartozó uradalmat kapott a királytól - amit azonban Mátyás halála után korábbi birtokosa visszavett tőle, így a mester kifizetetlen maradt. Az eredeti birtokállapot visszaállítása nem lehetett teljes. Corvin János például az új király trónra lépésekor kénytelen volt néhány birtokot visszaadni, de a herceg támogatása többet ért Ulászlónak annál, hogy a régi birtokosok igényeit figyelembe véve elszámoltassák minden jószágáról. A velencei száműzetésbe kényszerített, már említett Thuz János gyermekei hiába perelték évtizedekig atyjuk birtokait, azo- A magyar rendek megerősítik a pozsonyi békét, 1492

25 II. Ulászló 1492-es nagy törvénykönyve kat sohasem szerezték már vissza, a herceg kezén maradtak, majd róla birtokai örökösére szálltak. A középkorban a birtok volt a hatalom és a gazdagság alapja. A király és a nemesség számára a birtokok sorsa sokkal súlyosabb kérdés volt annál, semhogy azt egyszerűen a bíróságokra és a törvényekre lehetett volna bízni. A nagybirtokok adományozása és későbbi sorsuk a politika legfontosabb kérdése volt, így aztán most is mérlegelni kellett, hogy ki mit kapjon vissza. Nem először történt ez így Magyarországon. Amikor V. László 1452-ben elfoglalta trónját és úgy tűnt, hogy véget érnek a zavaros idők, a legkényesebb politikai kérdést a korábban elfoglalt birtokok visszaadása jelentette, mert azok egy része az új király híveinek kezén volt. Az 1460-as évek elején, amikor Mátyás király végleg felszámolta a cseh zsoldosok felvidéki uralmát, a régi birtokosok ugyanúgy nem kapták vissza birtokaik egy részét, mint 1452-ben. Ulászló nemcsak első éveinek birtokpolitikáját tekintette az igazságos kormányzat részének, hanem azt a hatalmas törvényhozói munkát is, ami az 1492-es tavaszi országgyűléssel kezdődött. Az országgyűlés választóvonal volt az új dinasztia alatt élő ország életében. Ettől kezdve Ulászló hatalma megkérdőjelezhetetlen lett Magyarországon. Ulászló tartott már korábban is országgyűléseket, azonban ez az első, amelynek törvényei fennmaradtak és bekerültek a később összeállított magyar törvénytárba. Nem néhány törvényt alkottak, hanem valóságos törvénykönyvet fogadtak el, amit Ulászló nagy dekrétumának neveztek. A nagy dekrétumoknak már hagyományuk volt Magyarországon, ez volt a harmadik a sorban. Az elsőt még Zsigmond király bocsátotta ki 1435-ben, a másodikat Mátyás 1486-ban. A törvényalkotások e művei terjedelmük miatt kapták a nevüket, Zsigmondé 22, Mátyásé 78, Ulászlóé 108 törvénycikket tartalmazott. Ez utóbbi volt az

26 addigi legnagyobb magyar törvénykönyv Magyarországon. Négy részből állt: Ulászló választási feltételeinek törvénybe foglalásából; a régi nemesi szabadságjogok, mint például az Aranybulla és az 135l-es törvények újbóli rögzítéséből; Mátyás nagy dekrétumának módosításából és néhány új rendelkezésből. Mátyás örök időkre szánta törvénykönyvét, de ezután csak hat esztendeig maradt életben. Művét azonban nem törölték el, hanem kis módosításokkal újra elfogadták és kihirdették. Mátyás törvénykönyvének módosításai nem voltak nagy horderejűek, a legjelentősebbnek az mondható, hogy megszüntették a megyei esküdtek tisztségét. A megyék így továbbra is nagyon kevés tisztségviselővel dolgoztak: élükön az ispán állt, aki helyett általában az alispán járt el, mellettük ott volt a négy (kisebb megyékben két) szolgabíró és egy jegyző. Az esküdti tisztség bevezetése Mátyás korában korai volt, azonban korántsem felesleges. A Jagelló-kor utolsó évtizedében spontán módon újra felbukkantak az állandó esküdtek a megyei törvényszékeken. Az 1492-ben megkezdett törvényhozási folyamat folytatódott: 1495-ben megjelentek a nagy törvénykönyv kiegészítései, majd 1498-ban kiadták a kis törvénykönyvet, később annak kiegészítéseit. A kortársak e törvényeket egységes törvényalkotói folyamatnak gondolták, szemük előtt egy hatalmas egységes törvénykönyv megteremtése lebegett, ami magában foglalta volna az addig kiadott összes törvényt. Ez a törvényalkotási folyamat egészen 1507-ig folytatódott, akkor azonban, ma még nem tudjuk miért, megszakadt. II. Ulászló nem alakította át a Mátyástól átvett tisztségviselők körét. Ezt nem is tehette volna meg, hiszen tőlük függött: ők választották meg, és az első két év harcaiban rá volt utalva katonai-politikai segítségükre. A Mátyástól örökölt kormányzati személyek tehát túlnyomórészt helyükön maradtak. Erre a legjobb példa Báthori István, aki két fontos méltóságot is betöltött: egy személyben volt erdélyi vajda és országbíró, Szlavónia jogai és címere A Dráva és a Száva folyók által határolt terület nyugati része sajátos jogállású terület volt Magyarországon belül. E vidéket Szlavóniának hívták. Területe három vármegyére terjedt ki: Körösre, Zágrábra és Varasdra. Szlavóniát a 13. század óta országnak nevezték, mivel évszázadokon át a királyi hercegek uralták. A hercegi uralom Nagy Lajos király idején megszűnt, de a terület továbbra is külön igazgatás Szlavónia címere alatt élt. Szlavóniát magyarul Tótországnak hívták, lakóit pedig tótoknak. Az itt élő lakosság többsége a horvát és a szlovén nyelv egyik dialektusát beszélte. Szlavóniának külön bánja volt, e méltóságot Mátyás király 1476-ban végleg egyesítette a dalmát-horvát báni címmel, így egészen 1918-ig, a magyar-horvát államközösség fennmaradásáig Horvátország és Szlavónia közös igazgatás alatt állt. A bán nevében szereplő dalmát jelző a Jagellókorban már csupán igényt fejezett ki, Dalmácia ugyanis Velence része volt. A terület társadalma eredetileg is különbözött a szűkebb értelemben vett Magyarországétól, az évszázados külön kormányzat további eltéréseket hozott létre, a magyar és a szlavón nemesek joga alapvetően mégsem különbözött egymástól ben, a nagy törvénykönyvvel egy időben az országgyűlés 11 cikkelyben rögzítette Szlavónia külön jogait. E törvények a szlavón cikkelyek néven váltak ismertté. A törvények általánosan fogalmaztak. A király ígéretet tett arra, hogy Szlavónia nem részletezett kiváltságait megőrzi, fenntartja a régi adózási rendszert. Beszélt a sókereskedelemről, ami azért volt fontos, mert itt a tenger közelsége miatt tengeri sót Is forgalmaztak, fenntartotta a régi vámhelyeket, valamint a megyés ispánok eljárását írásba foglalta. A szlavón cikkelyek célja minden bizonnyal az volt, hogy megnyugtassa a szlavón rendeket, hogy Corvin János - ki ekkor a Szlavónia hercege címet viselte - uralma nem jelenti Tótország elválasztását Magyarországtól december 8-án Ulászló kibővítette Szlavónia címerét. Az új címer háromszögletű pajzsra lett helyezve, amelynek kék mezejében hullámos ezüst ikerpólya közt vörösben természetes színű nyest fut, a felső pólya fölött csillag lebeg. A címeres levél szerint a két ezüstpólya a Drávát és a Szávát, a csillag az állandó török harcokra emlékezve Marsot ábrázolja. A nyest a korábbi szlavón címerképen is szerepelt, Szlavónia ősi adójával, a nyestbőradóval hozható összefüggésbe. A címeradományozó oklevélben Ulászló újra megígérte, hogy az ország szabadságait meg akarja tartani. A címer adományozása egyértelműen Szlavónia rendjeinek megnyerésére szolgált, hogy megmaradjanak a király hűségén az összeesküvést szító Corvin Jánossal szemben.

27 Szapolyai István síremléke Bakócz Tamás (1442 k.-1521) A Szatmár megyei Erdőd mezővárosban, iparos jobbágycsaládban született. Nagybátyja Bakócz Bálint titeli prépost neveltette és szerzett számára 1459-ben nemességet. A krakkói, bolognai, ferrarai egyetemen tanult, a római és a kánonjog doktora lett. Hazatérte után kancelláriai jegyző, majd királyi titkár. Emellett egyházi javadalmakat szerzett: 1480-tól titeli prépost, győri, és a Jagelló-király udvarában is az maradt. Az 1492-es országgyűlésen gondoskodtak az üresedésben levő nádori tisztség betöltéséről is. Mátyás utolsó nádorának, Szapo egri püspök, 1498-tól haláláig esztergomi érsek től címzetes konstantinápolyi pátriárka től titkos, 1491-től fő- és titkos kancellár, 1497-ben e tisztségét elvették tőle, kancellári címét azonban haláláig viselte. A győri püspökségben utóda testvére, Szatmári Ferenc lett. Hatalmas magánvagyonát unokaöccseire hagyta, akik az Erdődi család alapítói lettek. Bakócz Tamás arcképe emlékérmen lyai Imrének testvérét, Istvánt választották meg az ország legfontosabb tisztségviselőjének. Halála után egy erdélyi család sarját, Mátyás király unokatestvérét, Vingárti Geréb Pétert választották meg, akit Perényi Imre követett, aki két királyt is szolgált: ő lett II. Lajos első éveinek nádora is. A nádorokat az országgyűlés választotta, hivataluk azért volt különösen fontos, mert közvetítő szerepet játszottak a király és a rendek között, ezenkívül a kúria egyik bírósága, a nádori törvényszék felett is ők rendelkeztek. E bíróságnak különösen fontos politikai szerep jutott, mert itt ítélkeztek a koronára háramlott birtokok ügyében. Filipec János, aki a legtöbbet tette Ulászló megválasztásáért, a koronázás után befejezte politikai pályafutását, letette tisztségeit és ferences szerzetes lett. A kancellári tisztségben Bakócz Tamás követte, aki már Mátyás utolsó éveiben királyi titkárként az egyre bizalmatlanabb természetű király - igen kevés számú - bizalmasának mondhatta magát. Nemsokára egri püspök lett, majd azt az esztergomi érsekségre cserélte. A cserét szó szerint kell érteni, mert az addigi esztergomi érsekkel, Beatrix királyné unokaöccsével, Estei Hippolittal kötött megegyezés alapján szerezte meg a javadalmat ban aztán megkapta a bíborosi kalapot is. Egyházi és világi tisztségei mellett arra is futotta a tehetségéből, hogy minden körülmények között megőrizte az udvarban informális befolyását, élete végéig a magyar külpolitika egyik legfontosabb alakítója volt. Ez annál is nehezebb volt, mert Bakócz befolyását sokan nem nézték jó szemmel, és hatalmát, ha megszüntetni nem is tudták, de legalább másokkal megosztották tól Szatmári György váradi püspök lett mellette kancellár, aki Bakócz halála után az esztergomi érsekséget is megörökölte riválisától. Ulászló uralkodásának legvégén - amikor Frangepán Gergely kalocsai érseket is kinevezték - már három kancellárja volt az országnak. Hasonló párhuzamos hivatalviselésre Hunyadi Mátyás korában is találunk példát. A kancellár fon-

28 tos belpolitikai szerepet játszott, hiszen ő őrizte a király pecsétjét, azaz tudta és beleegyezése nélkül nem lehetett birtokokat és kiváltságokat adományozni, ezen kívül némi befolyása volt a legfontosabb királyi bíróságra, amit a király személyes jelenléti bíróságának neveztek. A király és környezete időről időre némileg megnyirbálta azok hatalmát, akik túl befolyásosakká váltak, nehogy önálló politizálásba kezdjenek. Az 1492 elején létrejött belső béke nem volt zavartalan. Joggal írta le a történetíró Tubero, hogy a királyságoknak ugyanúgy, mint szinte minden más dolognak, leginkább időre van szükségük, hogy erőre kapjanak". Ulászlónak még kétszer kellett belső ellenségeivel szemben fegyverhez nyúlnia. Magyarországon nem ismerték azokat az egymástól elválasztott, alá-fölé rendelt főnemesi rangokat, mint Nyugat- Európában. Itt, aki országos méltóságot viselt, azt bárónak tekintették, még akkor is, ha leváltották hivataláról. A Jagelló-korban a bárói cím már öröklődött, azok a bárói családokban született férfiak is báróknak számítottak, akik nem viseltek semmiféle országos tisztséget. Magukat bárófiaknak vagy természetes báróknak nevezték, mert az öröklés, azaz a természet által születtek e rendbe. A grófi cím éppen csak kezdett kialakulni, hercegnek pedig csak azt nevezték, aki a királyi család tagja volt. Az országnak két hercege volt: Újlaki Lőrinc és Corvin János. Mindketten apjuk egykori királysága miatt viselték e címet. Újlaki Lőrinc apja Újlaki Miklós volt, akit Hunyadi Mátyás tett bosnyák királlyá, és 1471 és 1477 közt a kicsiny tartományt, valamint a macsói bánságot kormányozta. Halála után fia ugyan büszkén viselte a Bosznia hercege címet, megörökölte apja hatalmas birtokait, méltóságot azonban nem kapott. Corvin János Troppau - ez egy sziléziai tartomány volt - és Liptó hercegének nevezte magát. Mindkettejüknek óriási birtokaik voltak elsősorban az ország déli részein, de Corvinnak máshol is. Ők ketten szálltak szembe Ulászló hatalmával 1492 után. Szatmári György ( ) Kassai kereskedőcsaládban született. Nagybátyja, majd a Thurzó család pártfogásának köszönhetően a krakkói, majd a bolognai egyetemen tanult. Bakócz Tamás juttatta be a királyi udvarba, tól kancelláriai jegyző, 1494-től királyi titkár, Bakócz leváltása után ig fő- és titkos kancellár, kancellári címét azonban élete végéig viselte. Idővel Bakócz politikai ellenfele lett. Erdélyi, veszprémi, váradi, majd közt pécsi püspök. Csak pécsi püspöksége idején, 1506-ban szenteltette magát pappá. Bakócz halála után esztergomi érsek, e tisztségét haláláig viselte. Újlaki Lőrinc birtokaira visszahúzódva nem titkolt ellenzékiséggel figyelte Ulászló kormányzását, a budai udvarban pedig szorgosan vezették bűnlajstromát. Újlaki egyik falvában meggyilkoltak egy adószedőt, a herceg megtámadta a kalocsai érsek birtokait, 1494-ben állítólag pénzért en- Szatmári György pasztofóriuma Pécsen

29 Maria Bianca feltételezett képmása a Philostratuskódex címlapján Corvin János és az országnagyok szövetséglevele, augusztus 15. gedte át a Szlavóniába törő törököket saját birtokain, hogy a hercegi falvakat ne pusztítsák, titkos jeleket függesztetett ki birtokai határán, ráadásul az uralkodót rendszeresen ökörnek nevezte. A király gondosan felszerelte hadait, és szabályos hadjáratot indított 1494 végén Újlaki Lőrinc ellen. A harc heves volt, de nem tartott sokáig. A Valkó megyei Újlakot hosszú, ágyúzással kísért ostrommal kényszerítette megadásra a király, a Somogy megyei Kaposújvárt rohammal ostromolták meg, a szerémségi Raholca harc nélkül adta meg magát. A herceg, látva Ulászló eltökéltségét, 1495 márciusában megadta magát és bocsánatért esedezve jelent meg a király előtt. Ulászló megbocsátott, Újlaki pedig idővel birtokait is visszakapta. A másik herceg, Corvin János személye még több politikai problémát vetett fel. Corvin ínég apja uralkodása alatt vette nőül Maria Bianca milánói hercegkisasszonyt, a házasság afféle uralkodók közt szokásos távházasság" volt: Corvin János meghatalmazottjai útján mondta ki a boldogító igent a milánói hercegi palotában, a pár nem is találkozott egymással. Mátyás halála után a milánói udvarnak már semmiféle érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a leányt a politikai jelentőségét vesztett ifjúhoz adják, és pert indítottak a válás érdekében. Corvin Jánosnak ráadásul saját királya lett a vetélytársa, mivel 1490-től kezdve a magyar és milánói követek évekig tárgyaltak egy II. Ulászló és Maria Bianca közti házasságról. Ez ugyan nem valósult meg, de ban a pápa elválasztotta egymástól a párt. Corvin 1495-ig viselte a Szlavónia hercege címet, amit még Ulászló megválasztása előtt ígértek neki az ország előkelői, ekkor

30 azonban lemondott róla, és dalmát-horvát-szlavón bán lett. Ezzel visszaállt a régi rend: Szlavónia élén újra a király kegyéből kormányzó tisztségviselő állt. Mivel korábban a herceg mellett egy Ulászló által kinevezett bán is tevékenykedett, ezért Corvinnak - ha egyedül akarta kezében tartani a tartományt - el kellett fogadni a presztízsveszteséget, és le kellett mondani jól hangzó hercegi címéről. Birtokai miatt is mind többen perelték be, köztük a nádor és a kancellár is, a perek kimenetele pedig a hercegre nézve semmi jót nem ígért. A birtokügyek politikai jelentősége ritkán mutatkozik meg olyan nyers őszinteséggel, mint az elkövetkező évek eseményeiben. Corvin János 1496-ban újdonsült vejével, a horvát Frangepán Bernát gróffal együtt összeesküvést szőtt a király ellen. Mivel a szlavón és a horvát nemesek jelentős része e két úr szolgálatában állt, ráadásul az elmúlt esztendők súlyos török betörései különösen próbára tették a két ország lakóit, ezért könnyű szívvel csatlakoztak az összeesküvőkhöz. Corvin és Frangepán Velencéhez és Miksához fordult segítségért, tőlük kérték, hogy vegyék védelmükbe a tartományokat. A két hatalomnak azonban, igaz különböző okok miatt, az volt az érdeke, hogy Ulászló hatalma megmaradjon Szlavóniában és Horvátországban is, egyébként is jól ismerték a valós erőviszonyokat, ezért csak kitérő választ adtak. Budán Corvin János összeesküvését sokkal kíméletesebben kezelték, mint Újlaki Lőrinc engedetlenséget. Az összeesküvők Lengyelországban toborzott zsoldosait szétverték ugyan, de a katonai helyett inkább a politikai megoldást keresték. Corvint leváltották a bánságról, aki belátva, hogy komoly segítségre nem számíthat, 1498-ban kiegyezett a királlyal. Meghódolt Ulászlónak, aki megígérte, hogy birtokaiban megvédelmezi, és örökös dalmát-horvát-szlavón bánná tette. Az Újlaki elleni hadjárat és a Corvin- Frangepán-féle összeesküvés után az or Sebastian Zustignan velencei követ jelentése Ulászló királyról, 1503 A király vallásos és buzgó hívő, és azt mondják, hogy sohasem hált asszonnyal, mindenkivel ki tud jönni, sohasem haragszik, senkiről sem mond soha rosszat, s ha valakiről rosszat mond, így szól 'de talán nem is igaz a dolog'. Lőrinc hercegnek is... aki a király kormányzása ellen volt, és ezért vagyonát elkobozták, amikor eléje vitték, ezt mondta: 'Lőrinc herceg, hát maga akarta azt a nagy rosszaságot?' Az bocsánatot kért és mindenki azt hitte, meg fogja büntetni, ám a király visszaadta vagyonát, mondván: 'Legyen hűségesebb, nem úgy, mint azelőtt.' Ez a király sokat imádkozik, naponta három misét hallgat, egyébként olyan, mint egy szobor, ugyanis keveset beszél, ami a társalgását illeti, helyesen tudja magát kifejezni, de államügyekben érthetetlen, mindenkinek ad kihallgatást, soha senkit nem végeztet ki, az országban kevés tekintélye van, zsugori. Végeredményben nem valami kiváló egyéniség, és inkább ő maga a kormányzott, mint a kormányzó. Nem valami félelmetes ember, inkább tartanak az esztergomi kardinálistól (azaz Bakócz Tamástól), mint a királytól, avagy Györgytől, a váradi [püspöktől] (azaz Szatmári Györgytől)." Balogh István: Velenczei diplomaták Magyarországról ( ) Szeged, Balogh István fordítása II. Ulászló és Bakócz Tamás címere a Ransanus-corvina címlapján szág belső nyugalmát az 1514-es parasztháborúig nem zavarta meg csatazaj. A két nagyúr is megtalálta helyét Ulászló udvarában. Részben rájuk hárult a déli végek védelmezése a török betörésekkel szemben. Újlaki Lőrinc kísérte Ulászló feleségét, Anna királynét Magyarországra, Geréb Péter halála után Corvin János még a nádorságra is pályázott, igaz, sikertelenül.

31 A Hunyadi-ház végnapjai A Corvin-címer a budai királyi palotából származó rekonstruált padlóról A huszonhárom éves Corvin János 1496 márciusában vette feleségül Frangepán Beatrixot. A menyasszony egy ősi horvát nemzetség sarja volt, akik régóta grófi címet viseltek. A házassággal a két család szoros politikai közösségre is lépett egymással. Első gyermekük, Erzsébet az Ulászló elleni összeesküvés idején, 1496 decemberében született, a második 1499 augusztusában látta meg a napvilágot. Mivel a Kristóf nevet kapta, valószínűleg nagybátyja, Frangepán Kristóf, a későbbi bán volt a keresztapja. Corvin János ekkor már kibékült a királlyal, azonban kitört a háború a törökökkel, és a Bosznia elleni hadműveletek irányítása Corvin János feladata lett. Ő vezette például ben Jajca felmentését ben loretói zarándoklatra ment, majd ugyanebben az esztendőben részt vett a Magyarországra érkező Anna királyné horvátországi fogadásán. Felajánlotta hadvezéri szolgálatait Velencének, Corvin János azonban nem lett a Velencei Köztársaság zsoldosa ben nádorrá akarta magát választatni. Horvát és szlavón támogatóival szövetséget kötött, de törekvése, elsősorban Anna királyné ellenkezésén, megbukott őszén egy Horvátországban portyázó török csapattal ütközött meg, ahol kis híján fogságba esett. Az összecsapás után súlyosan megbetegedett, október 12-én halt meg. Végrendeletében vagyona kezelését feleségére bízta, a testamentum végrehajtójául pedig négy familiárisát nevezte meg. A következő évben meghalt Kristóf herceg. A kortárs pletykák Anna királynét sejtették halála mögött. Évtizedekkel később a Habsburg-párti emlékiratot író Szerémi György hosszú, fordulatos történetben mesélte el, miként mérgeztette meg a királyné Corvin János gyermekeit. A magyar jog szerint a birtokok csak fiágon öröklődhettek, így Corvin jószágai királyi kézre háramlottak. II. Ulászló azonban a Hunyadiak emléke és Corvin János különleges szolgálatai miatt a jószágokat az anyának, Frangepán Beatrixnak és lányának, Corvin Erzsébetnek adományozta. Erzsébet ugyan gyermekkorú volt, a leány leendőbelijeit azonban már megtalálták, előbb Szapoiyai György, majd egy másik bárói család tagja, Palóci Mihály személyében. Egyik házasságból sem lett semmi, Erzsébet ugyanis tizenhárom évesen, 1508-ban meghalt. Vele nőágon is kihalt a Hunyadiak nemzetsége. Anyja egy év múlva György brandenburgi őrgróffal lépett frigyre. Frangepán Beatrix halála után ő örökölte a Corvin-vagyont. Corvin János özvegyét és lányát a gyulai ferences kolostorban temették el. János és Kristóf teteme a szlavóniai Lepoglava pálos kolostorának templomában nyugszik. Corvin János síremlékére a következő feliratot vésték: E mély sir rejti Mátyás fiát, János herceget, ki híres királyi nemzetségből származott, s ki a világnak szerzett sok diadal után, mint győzelmes katona fejezte be utolsó napját a Krisztus utáni esztendő október havának 12-én." A lepoglavai pálos kolostor

32 A cseh-magyar Jagelló-ág az európai politikában A Jagellók az európai uralkodóházak legfiatalabbjai közé tartoztak. Őseiket ugyan a 13. századig vissza tudták vezetni - csakhogy ők még pogányok voltak. Litvánia síksága fölött uralkodott a magyar I. Károly kortársa, Gedimin nagyfejedelem, akitől a Jagellók származtak. Az ő unokáját hívták Jagellónak, s ő volt az, aki házasságával egyesítette Litvánia és Lengyelország trónját. A dinasztia azért viseli a nevét, mivel általában az első keresztény módon megkoronázott királytól származtatták az uralkodóházakat. Hasonlóképpen ezért nevezték az ősi magyar dinasztiát Szent István vagy a szent királyok nemzetségének, bár a középkori hagyomány is ismerte Árpád, sőt Álmos nevét is, azonban ők nem voltak keresztények. Jagelló, amikor frigyre lépett Nagy Lajos lányával, Szent Hedviggel, a keresztségben az Ulászló nevet kapta. A házasság véget vetett a régóta tartó lengyel-litván háborúskodásnak és tartósan egyesítette a litván és a lengyel trónt. Az országcsoport fölött 1374 és 1572 között uralkodtak a Jagellók, azaz majdnem kétszáz esztendeig. A két évszázad négy nemzedék országlását foglalta magában. Amikor Ulászló elfoglalta a magyar trónt, még a második generációhoz tartozó IV. Kázmér vezette Lengyelországot, aki 1492-ig viselte a koronát. A harmadik nemzedék II. Ulászló testvéreinek uralkodásával kezdődött. A huszita cseh rendek a szláv testvériség nevében már régóta a Jagelló-dinasztia tagjai között kerestek maguknak uralkodót. Először Luxemburgi Zsigmond király uralkodásakor ajánlották fel a cseh koronát a lengyeleknek, majd az öregedő Podjebrád György maga javasolta a lengyel-litván katolikus dinasztiát túlnyomórészt huszita honfitársainak. II. Ulászló akkor tette meg az első lépést a dinasztia kettészakítása felé, amikor 1471-ben Prágában átvette a kormányzást, a következő lépés a magyar korona megszerzése volt ben. A folyamat akkor fejeződött be, amikor Ulászló fiát, a gyermek II. Lajost ban magyar, majd 1509-ban cseh királlyá koronáztatta. A Jagellóknak így egy új ága A Jagellók egyszerűsített leszármazási táblája

33 A Jagellók családfája. Illusztráció Justus Decius Lengyelország történetéről szóló művéből jött létre, a cseh-magyar ág, ami mindöszsze két generáción át vezette Szent Vencel és Szent István koronájának országait, azaz Csehországot és Magyarországot. Krakkóban, ahonnan Ulászlót és később testvéreit is útnak indították, nem így képzelték a dinasztia jövőjét nyarán, amikor Vitéz János, Janus Pannonius és összeesküvő társaik Hunyadi Mátyás helyett Lengyelországban kerestek új magyar királyt, IV. Kázmér király Kázmér herceget, Ulászló öccsét küldte Magyarországra. Kázmér herceg időközben meghalt - később szentté avatták, és ő lett Litvánia védőszentje -, ezért az apa 1490-ben a következő fiút, János Albertet szánta a magyar trónra, akit fegyverrel is támogatott bátyja ellenében. Kázmér és energikus felesége, Erzsébet mindegyik fiúnak egy-egy országot akart juttatni, mégpedig Ulászlónak Csehországot, János Albertnek Magyarországot, Sándornak Lengyelországot, Zsigmondnak Litvániát. Az eltérő kultúrájú és politikai érdekű országokat csak az uralkodók testvéri" szeretete kötötte volna egymáshoz. II. Ulászló azzal, hogy megszerezte Magyarországot, szakított a szülői elképzelésekkel és egy új dinasztikus politika alapjait teremtette meg. Az egymáshoz csak laza, dinasztikus szállal kötődő országcsoport nem volt idegen a Jagellóktól. A lengyel korona két nagy részre oszlott: Lengyelországra és Litvániára. A koronához tartozott az egykori Halics és Volhínia, amit Ruténiának vagy Kisoroszországnak hívtak, e területeken Lengyelország és Litvánia osztozott. Lengyelország fővárosa Krakkó, Litvániáé Vil-

34 nius volt. A két ország viszonyát, akárcsak a korabeli Magyar- és Horvátországét a középkori perszonálunió legjellemzőbb példái közt szokták emlegetni. A középkori jogviszonyok közt a modern államjogi kifejezések mindig nehezen alkalmazhatók. Jagelló Ulászló valóban egyesítette a litván nagyfejedelmi és a lengyel királyi címet, csakhogy a két ország viszonya ennél öszszetettebb volt, ráadásul a Jagelló-korban is állandóan változott. Előfordult, hogy miközben Krakkóban élt egy lengyel király, aki a litván nagyfejedelmi címet is viselte, közben Litvániában egy másik családtag szintén nagyfejedelemként az ország valódi kormányzatát végezte. Pályája kezdetén a későbbi IV. Kázmér is csupán litván nagyfejedelem volt, miközben bátyja, Ulászló lengyel, majd később lengyel-magyar király volt, magyar királyként I. Ulászló néven. Amikor IV. Kázmér ben elfoglalta a lengyel trónt, akkor megszűnt a lengyel és a litván uralom megosztása, ő ugyanis élete végéig saját kezében egyesítette a két ország feletti hatalmat. Halálakor, 1492-ben öt fiút hagyott maga után: a legidősebbet, II. Ulászlót, akinek közös cseh-magyar királyságába ekkor már bele kellett törődnie, és négy fiatalabbat: János Albertet, Sándort, Zsigmondot és Frigyest. Az öt gyermekből egyedül a legfiatalabbikból, Frigyesből nem lett király, ő Gniezno érseke lett. A Jagellóknak ez a harmadik generációja I. Zsigmond, vagy ahogy később mondták, az Öreg Zsigmond haláláig, 1548-ig uralkodott Lengyelországban és Litvániában. Közben azonban formálisan egy időre még a lengyel-litván perszonálunió is megszűnt. IV. Kázmér ugyanis úgy rendelkezett, hogy halála után Lengyelországot János Albert, Litvániát pedig Sándor irányítsa. A megosztott lengyel és litván uralom 1501-ig állt fenn. János Albertnek nem volt felesége, így halála után Sándorra szállt a lengyel korona, aki most már újra egyesítette a két ország kormányzatát. Sándor még bátyjánál is rövidebb ideig uralkodott, 1506-ban bekövetkezett halálakor Zsigmond követte a trónon. A testvérek közül csak II. Ulászlónak és Zsigmondnak voltak gyermekei. Az országok egyesítése és szétválasztása azonban nem csak a Jagelló-család tagjainak akaratán múlott. II. Ulászló 1490-ben nem egymaga fordult szembe apja akaratával, hanem maga mögött tudhatta a cseh és Krakkó látképe Hartman Schedel Világkróniká/ában

35 II. Ulászló magyar és cseh király érméje Thurzó János boroszlói püspök Hóráskönyvének első lapja a Thurzócímerrel, 16. század eleje magyar rendeket is. A külpolitikában szétválaszthatatlanul összefonódtak a személyes, a dinasztikus és a nemzeti érdekek. II. Ulászló, amikor Farkashidán aláírta a magyar választási feltételeket, többek között arra is ígéretet tett, hogy nagyrészt Magyarországon fog élni. ígéretét betartotta, II. Ulászló és fia, II. Lajos is túlnyomórészt Magyarországon tartózkodtak, összesen csak néhány évet voltak távol Magyarországtól, akkor, ha a cseh korona országaiba látogattak. Az első ilyen királyi utazásra 1497 tavaszán került sor. A csehmagyar országcsoport központja a budai udvar lett. A Mátyás korában elfogadott nádori cikkelyek értelmében a nádor a távollevő király helytartója volt. E rendelkezést Ulászló és Lajos is betartotta, de minden egyes elutazásuk előtt külön megbízólevelet adtak a nádornak, visszatértükkor pedig beszámoltatták, ha kellett, módosítottak rendelkezésein. Mindkét király gondosan megőrizte tehát hatalmát, nem változtattak a jog rendjén, de azt sem hagyták, hogy automatikusan érvényesüljön a nádorról szóló rendelkezés hatálya, fenntartották királyi rendelkezési jogukat. A király helyettesítésének gyakorlata tulajdonképpen a korszak egész kormányzatát jellemezte. Ugyanígy viszonyultak a Jagelló-uralkodók a magyar országgyűléshez is. A cseh-niagyar viszony megmaradt azon a szinten, ami Luxemburgi Zsigmond és Albert életében kialakult, és ami V. László idején is folytatódott. Perszonálunió volt ez, a királyon kívül ugyanis egyetlen közös tisztségviselője, egyetlen közös kormányszerve sem volt a két országnak. Mindkét ország szigorúan őrizte saját jogrendszerét és berendezkedését, ahogy akkor mondták, saját szabadságát. Az országgyűlések egymástól függetlenül működtek, nem hangolták össze a pénzügyeket, de még a hadügyeket sem. Csehek nem kaptak Magyarországon tisztségeket, ugyanúgy magyarok sem Csehországban, hasonlóképpen alig fordult elő, hogy birtokokat szereztek volna a másik királyság területén. Ez utóbbira csak a magyar-morva határvidéken találunk példákat. A rendek számára ez volt a legfontosabb, valóban húsba vágó kérdés, ezért őrizték oly szigorúan szabadságaikat. Azt nem bánták, ha királyuk egy újabb országot hajt jogara alá, főleg ha az nekik sem pénzbe, sem véráldozatba nem kerül, de hogy idegenekkel kelljen osztozni a birtokokon és idegenek kormányozzanak felettük, arról hallani sem akartak. Ez a hazafiság idegenellenességgel is párosult, de korántsem volt cseh vagy magyar sajátosság, egész Európában megfigyelhetjük. Nemesi vagy rendi nacionalizmusnak szokás nevezni, hogy megkülönböztessük a 19. századi polgári társadalmak nacionalizmusától. A csehmagyar kulturális kapcsolatok sem fejlődtek. A prágai egyetem még nem heverte ki a huszitizmus okozta sokkot, a magyarok továbbra is elsősorban Bécs és Krakkó egyetemeit látogatták. Néhány kivétel azért előfordult, a szepességi Thurzó család - amelyik egészen a báróságig emelkedett - egyik tagja, Szaniszló a morvaországi Olmütz püspöke lett. A budai udvarban szolgáló nemesek, a királyt körülvevő palotások, más néven aulikusok összetétele pedig méltó volt egy

36 nemzetközi udvarhoz. Különösen sok lengyel akadt közöttük, II. Lajos korában egy ideig ketten viselték az udvarmesteri tisztséget, közülük az egyik, Trepka András, lengyel volt. A két ország, helyesebben a két korona egyesítése csak egy csehmagyar országcsoportot hozott létre, amit birodalomnak semmiképpen sem lehet nevezni. Hunyadi Mátyás korában az együttműködés erőteljesebb lehetett, de magán viselte a fegyveres hódítás jegyeit, és hosszú távon fenntarthatatlan volt. Mivel nem létezett cseh-magyar Jagellóbirodalom, ezért még kevésbé beszélhetünk általában Jagelló-birodalomról. Az uralkodóházat azonban erős családi összetartás jellemezte. Alighogy lengyel királlyá koronázták János Albertet, a cseh-magyar és a lengyel-litván ág hamar kibékült egymással. A testvérek gyakran egyeztették politikájukat. Már 1492 decemberében Ulászló és János Albert megegyeztek abban, hogy kölcsönösen segítséget nyújtanak egymásnak a török elleni harcokban, ezenkívül titkos szerződést kötöttek arról, hogy egyikük sem nyújt segítséget a másik lázadó alattvalóinak, be sem engedik őket országukba áprilisában és májusában a lengyelmagyar határ közelében fekvő városban, Lőcsén jöttek össze egymással a Jagelló fivérek. Megjelent ott egyik sógoruk, Frigyes brandenburgi őrgróf is, csak Sándor litván nagyfejedelem maradt otthon. A lőcsei kongresszus végzéseit titokban tartották, valószínűleg Zsigmond herceg sorsáról és Moldváról vitatkoztak, nem is jutottak egyezségre. Az egyelőre ország nélkül maradt Zsigmondnak, aki János Albert és Sándor évjáradékából élt, saját uralmi területet kerestek. Az egyik elképzelés szerint Litvánián osztozott volna meg Sándorral, egy másik ötlet pedig az volt, hogy a lengyel korona hűbérországának tekintett Moldvát foglalnák el számára. Zsigmond litvániai uralmáról Sándor nagyfejedelem nem akart hallani, ezért is nem jelent meg Lőcsén, a moldvai beavatkozás pedig Ulászló érdekeit sértette végén Magyarországra költözött Zsigmond herceg. Ulászló két sziléziai hercegséget - Glogaut és Troppaut - adományozott neki, amiből saját kis udvart tartott fenn Budán. Zsigmond 1501 végéig élt a magyar fővárosban. János Albert halálakor visszatért Lengyelországba, abban bízva, hogy őt választják meg lengyel királynak. Zsigmond herceg ettől kezdve leendő országa közelében maradt, onnan várta sorsa jobbra fordulását. Ulászló, aki annak idején a magyar trón megszerzésével maga borí- Zsigmond lengyel király képmása. Illusztráció Justus Decius könyvéből

37 Zsigmond herceg számadáskönyvének váci és visegrádi kiadásai július 28-a és augusztus 7-e között Vác Szent Anna napja utáni kedden egy kerék javításért Hlevicki 15 magyar dénárt fizetett Annak, aki a váci püspök úrtól egy poharat hozott a herceg úr számára, a herceg úr parancsára Szent Anna napja utáni szerdán két forintot adtam Ugyanezen a napon annak, aki egy fehér lovat hozott a herceg úrnak, a herceg úr parancsára egy forintot adtam Ugyanezen a napon az énekesnek, aki kéréssel fordult a herceg úrhoz,/1/4 forint" Visegrád Szerdán a fürdőben, ahol a herceg úr fürdött 60 magyar dénár Ezen a napon a herceg ingeinek mosására 10 magyar dénár Pénteken annak a parasztnak, aki Glogauból levelet hozott a herceg úrnak, a herceg parancsára Lescsinszki Rafael úr 1 forint fizetett Szent Lőrinc napja előtti pénteken Visegrádról Szentendrére menvén, útközben két ló patkolása 8 magyar dénár Aznap ugyanitt ebéd után egy udvari szolgának borra 8 magyar dénár" totta fel a régi vágású Jagelló-elképzeléseket, most Sándornál járt közben azért, hogy adja öccsének Litvániát. Ulászló példája azonban ragadós volt, Sándor ugyanúgy nem akart hallani a lengyel-litván unió megbontásáról, mint Ulászló a magyarcseh országcsoportéról. Ulászló Sándor királyt még olyan ügyben is segítette, ami látszólag nem érintette közvetlenül Cseh- és Magyarországot ban magyar követ ment Moszkvába, hogy békét közvetítsen a cár és a lengyel király között. A lengyellitván ág a cseh-magyar ág török ügyekben is összehangolta politikáját. 151 l-ben a török-magyar fegyverszünet a két testvér, Ulászló és Zsigmond közös műve volt. Moldva megalakulása - azaz Nagy Lajos király uralkodása - óta a Lengyelország és Magyarország közti vetélkedés tárgya volt. Az ország többnyire lengyel hűbéri fennhatóság alá tartozott, amit a magyarok nem szívesen fogadtak el. János Albert 1497-ben hadjáratot indított Moldva ellen, hogy a két, eredetileg moldvai fennhatóság alá tartozó fekete-tengeri kikötővárost, Kiliát és Akkermannt visszafoglalja az oszmánoktól. A hadjárat valódi célja azonban Moldva elfoglalása volt, azért, hogy Zsigmond herceget vajdává tegyék. A hadjárat azonban súlyos lengyel vereséggel végződött, Nagy István vajda seregei a bukovinai erdőkben szétverték a lengyel hadakat. A vajdát magyar, havasalföldi, sőt talán oszmán segédcsapatok is támogatták. A következő évben helyreállt a béke, amit II. Ulászló közvetített a vajda, valamint János Albert és Sándor között. Ez utóbbiak elfogadták, hogy István és utódai maradjanak Moldva birtokában. A felek vállalták, hogy egymás tudta és beleegyezése nélkül nem kötnek békét a törökökkel és megígérték, hogy kölcsönösen megsegítik egymást a török támadások ellen. Ha nagyobb török portyázó csapat indulna Lengyelországba vagy a litván végekre, akkor Ulászló Erdélyből csapatokat küld testvérei megsegítésére, ha Erdélyt vagy Moldvát érné ilyen beütés, akkor pedig a lengyel király tartozik segítséget küldeni. Ha a szultán Lengyelország vagy Litvánia elfoglalására indulna, vagy valamelyik jelentősebb várat ott ostrom alá venné, akkor a magyar király teljes hadseregével siet e vidékek védelmére. Ugyanígy, ha Nándorfehérvár vagy más végvár megtámadására kerülne sor, esetleg szultáni had indulna Magyarország ellen, akkor a lengyel király nyújt személyesen és teljes haderejével segítséget. A moldvai vajda vállalta, hogy értesíti a két királyt, ha megtudja, hogy a törökök országán keresztül támadnak akár Magyarországra, akár Lengyelországra. Hiába volt a közös uralkodó, Csehország és Magyarország között sem sikerült minden nézeteltérést elsimítani. Ez esetben az olmüci béke volt a vita tárgya. II. Ulászló már választási feltételeiben megígérte, hogy a cseh korona tartományait mindaddig nem idegeníti el a magyar ko-

38 rónától, amíg a csehek az értük járó zálogösszeget ki nem fizetik. Itt, mint láttuk, Mátyás halála után maguk a helyi rendek tértek vissza a cseh korona hűségére, ami viszont a magyarok jogait sértette. Több rákosi országgyűlésen is előkerült ez a sérelem, 1498-ban és 1504-ban még törvénybe is iktatták azt, hogy a király adjon a magyar rendeknek arról oklevelet, hogy ezeket a tartományokat mint magyar király tartja fennhatósága alatt. A cseh és a magyar királyi eskü szinte szóról szóra megegyezett egymással, és mindkettőben szerepelt az, hogy az ország határait nem idegenítjük el, hanem megvédelmezzük és tehetségünkhöz mérten az elidegenítetteket visszaszerezzük". II. Ulászló, ha választania kellett volna, jól semmiképpen sem cselekedhetett, mert az egyik esküjét mindenképpen megszegte volna. így aztán maradt a hallgatás, a király egyszerűen nem tett semmit. Az azonban kétségtelen, hogy a valóságban cseh királyként a cseh korona országainak érdekeit követte. A cseh melléktartományok problémája azonban nem oldódott meg ilyen könnyen, még korszakunk lezárulta után is újra meg újra felbukkant. Az európai udvarokban gyorsan tudomásul vették, hogy a Jagelló-háznak mostantól két központja van: Krakkó és Buda. Az uralkodó távolléte a csehek számára nem jelentett nagy problémát. Egyrészt a korábbi évtizedekben hozzászoktak ahhoz, hogy a király nevében kormányzók vezetik az országot, másrészt így a saját elképzeléseik szerint tudták a kormányzatot a kezükben tartani. Budán néhány cseh titkár segített a királynak a cseh ügyek eldöntésében. Ha a török problémát nem vesszük figyelembe, a Jagelló-kor külpolitikája három nagy korszakra osztható. Az első 1500-ig tartott, Ulászló fő törekvése ekkor az volt, hogy az egész dinasztia politikájának alakításában ő mondhassa ki az utolsó szót. A második, egy rövid, de nagyon aktív korszak 1506-ig terjedt, ekkor a magyar udvar meg akart szabadulni a pozsonyi béke kötöttségeitől. Ezt követte a Jagelló-diplomácia leghosszabb korszaka, amit a Habsburgokkal való mind szorosabb együttműködés jellemzett. A dinasztikus, a szó legszorosabb értelmében vett testvéri szolidaritás meglazult, helyébe a dinasztia országainak baráti viszonya lépett. A századforduló körül Ulászló belső hatalma szilárd volt, testvéreivel szemben tovább már nem bővíthette befolyását, így belevághatott abba a kísérletbe, hogy az országot és magát megszabadítsa a Habsburgok örökösödési igényeitől. Ez tetszett az ország nemeseinek, akik azért nem erősítették meg a pozsonyi békét, mert abban saját jogaik korlátozását látták - igaz a bárók és az előkelők hivatalba lépésükkor egyenként mind hozzájárultak. Ulászló végre eldöntötte, hogy családot alapít, azt pedig nem akarta, hogy örökösei politikai mozgásterét a pozsonyi béke rendelkezései korlátozzák. Mindez azonban kevés lett volna az új külpolitika megindításához. Balusztrádtöredék Jagelló-címerrel A budai királyi palota részlete Hartman Schedel Világkrónikájából

39 II. Ulászló menyasszonyai és házasságai Ulászló, akárcsak kora más uralkodója, fiatal korától fogva több házassági terv részese volt, amelyek mind politikai indíttatásúak voltak. Kezdetben Podjebrád György egyik lányát, Ludmillát akarták feleségül adni hozzá, cseh királlyá koronázása után azonban erre már nem volt szükség, ezért a házassági tervet ejtették. Ezután igazi fejedelmi sarjat kerestek neki. Húszéves volt, amikor 1476-ban a Csehországgal szomszédos Brandenburg urának, Albert Achilles őrgrófnak egyik lányát, a 12 éves Borbálát vette feleségül. A gyermeklány özvegyasszony volt, nyolcévesen ugyanis az egyik sziléziai fejedelemmel, a nyolcvanéves glogaui herceggel házasították össze, hogy ő örökölje majd a hercegséget. Ulászló is azért akarta feleségül venni, hogy Glogaut megszerezze. A házasságot nem személyesen kötötte meg, hanem meghatalmazottjai útján, amit később írásban is megerősített. A valódi esküvőre ugyan szétküldték a meghívókat, a szertartás személyes megismétlésére mégsem került sor, mert a hozományul adott fejedelemséget egy másik sziléziai uralkodó elfoglalta, így a házassághoz már semmiféle politikai érdek nem fűződött. A magyar rendek Aragóniái Beatrixot még az 1490-es királyválasztó országgyűlésen felkérték arra, hogy fogadja el Ulászló kezét. Cserében azt ígérték neki, hogy társuralkodó lehet a cseh király mellett. Ulászló látszólag elfogadta a tervet, hogy Beatrix ne keresztezze politikai szándékait, és pénzt adjon a trónért vívott harcaihoz, valójában nem akart házasságot a meddő özveggyel. Budára való bevonulása után is csak napok múlva tett nála egy rövid üdvözlő látogatást. Alighogy Magyarországra érkezett, már érintkezésbe lépett a milánói udvarral, hogy adják hozzá Maria Biancát, aki Corvin Jánossal - még Mátyás életében - megbízottak útján házasságot kötött. E tervvel részben Corvint akarta külföldi szövetségesétől megfosztani, részben egy fontos itáliai államot maga mögé állítani. Maria Bianca végül sem Corvin János, sem Ulászló feleségeként nem lett magyar királyné, mivel Miksa német-római király nyerte el a kezét (aki a pozsonyi béke értelmében, még ha csak papíron is, szintén viselte a magyar királyi címet) októberében Ulászló a királyi tanács előtt kijelentette, hogy színleg hajlandó házasságot kötni Beatrixszel, de férje nem lesz. Ezután egyik este, néhány híve kíséretében felkereste szállásán a királynét. Bakócz Tamás győri püspök félrevonta a párt, és összeadta őket, utóbb azonban azt állította, hogy arra a kérdésére, hogy Akarja-e felséged a jelen lévő királyné ő felségét a szent római egyház rendje szerint törvényes hitveséül fogadni?" a király igennel és nem a szertartásrendben előírt akarom"-mal válaszolt, ezt azonban ő nem helyesbítette. Beatrixot arra kérték, hogy tartsa egy ideig titokban a házasságot, ami azonban gyorsan kitudódott. Ulászló nem élt együtt a királynéval, miután a harcok véget értek, a rendek sem akarták a gyermektelen házasságot. Beatrix Esztergomba költözött unokaöccséhez, a gyermek Hippolit érsekhez, és pert indított házassága elismertetése érdekében. A házassági perek a középkorban kizárólag az egyházi bíróságok elé tartoztak, a válást pedig csak a pápa engedélyezhette. Ulászló hívei egy álnéven írt vitairattal válaszoltak, amiben a házasság érvénytelensége mellett érveltek. A királynéi birtokok egy részét 1494-ben elvették Beatrixtól, akinek esztergomi tartózkodása nehezebbé vált, amikor az a Bakócz lett az esztergomi érsekség ura, aki annak idején a csalfa házasság egyik végrehajtója és valószínűleg kitervelője volt. Az évek óta húzódó házassági per hirtelen felgyorsult, amikor VI. Sándor pápa támogatta a körvonalazódó francia, velencei és magyar szövetséget. A szövetségkötés előzményeként, április 3-án ítéletet hoztak, amiben kimondták az Ulászlóval kötött házasság semmisségét. Miksa a Habsburgokra veszélyes szövetséget egy házassági tervvel akarta meghiúsítani, és felajánlotta lánya, Margit főhercegnő kezét Ulászlónak. Ezzel szemben Ulászló, hogy a nápolyi királyi családot a válásért kiengesztelje, felajánlotta, hogy - ha Beatrix is hozzájárul - kész elvenni annak unokahúgát. Ezt azonban a királyné sértésnek vette, és nem egyezett bele. Valójában a király egy másik házassággal akarta megpecsételni az 1500 júliusában megkötött szövetséget ben egy olasz festőt küldött Franciaországba, hogy megfesse a számára felajánlott francia hercegnő arcképét. A magyar követek, mint a király meghatalmazottai 1502 júniusában Franciaországban XII. Lajos unkahúgával, Foix-i Annával házassági szerződést kötöttek. Anna az év második felében Magyarországra utazott. A negyvenhat éves, formálisan többször is házasságot kötött II. Ulászló és a körülbelül tizennyolc éves Anna ekkor kezdték életük első valódi házasságát.

40 lentőségűekké váltak. Ekkortájt születtek meg olyan elvek, amelyek egészen a 20. századig döntően meghatározták a nemzetközi politikát, mint például az erőegyensúly és a szuverenitás. Magyarország és Csehország földrajzi helyzeténél fogva csak mellékszereplő lehetett az Itália fölötti uralom megszerzésére irányuló szövetségekben, mégis szükség volt rájuk. XII. Lajos, az új francia király, VI. Sándor pápa, aki egy családja kezében levő fejedelemséget akart létrehozni Közép-Itáliában, és Velence szövetséget kötöttek egymással a Német-római Birodalom hűbéréhez tartozó Milánó ellen. A birodalom keleti szomszédait is bevon- VI. Sándor pápa mellszobra Miseruha Bakócz Tamás címerével A Jagelló-kor elején Európa államrendszereiben gyors változás következett be. E változást a francia király, VIII. Károly itáliai hadjárata indította el. Károly az egykori Anjou-rokonságra hivatkozva felújította családja igényét a nápolyi trónra ban lezárta a burgundiai háborút Miksával, a következő évben pedig elindította hadseregét Itália felé. Az 1494-es itáliai hadjárat fordulópont lett az európai diplomácia történetében. A tengerentúli felfedezések még nem hozták lázba a kor hatalmasságait, azt Portugália és az ekkortájt egységesülő Spanyolország ügyének tekintették. Európa kereskedelmének fő színtere még mindig a Földközi-tenger volt, a Mediterráneum feletti ellenőrzést pedig a politikailag széttagolt Itália megszerzésével lehetett a legkönnyebben megvalósítani. A kései keresztes háborúk korában kialakult mediterrán államrendszer recsegett-ropogott; túl sok dinasztia váltotta azóta magát Itália államai élén. Ennél sokkal fontosabb volt az a körülmény, hogy a feltartóztathatatlanul előrenyomuló Oszmán Birodalom újabb és újabb területeket hódított meg a térségben. Az elkövetkezendő évtizedekben a Habsburg-francia szembenállás fő színtere Itália lett. Az eddig is gyorsan változó itáliai szövetségi rendszerek mostantól európai je-

41 Anna királyné Magyarországra érkezése június 21-én 600 lovas kíséretében indult el Foix-i Anna a Loire menti Blois-ból új hazában. A lovagok nagy része csak a francia határig kísérte a menyasszonyt. Július 31 -én a dózse díszhajóján, a kivilágított Iagúnákon át érkezett Velencébe. Ekkor már kíséretében voltak Ulászló küldöttei is, akik Újlaki Lőrinc herceg vezetésével érkeztek fogadására. Anna három hetet töltött Velencében, ahol tiszteletére regattát és lovagi viadalt tartottak, valamint előadtak egy színdarabot a trójai háborúról. Ez utóbbi tisztelgés volt a franciák történelmi múltja előtt, ők ugyanis a feldúlt Trójából elmenekültek leszármazottainak tartották magukat. A királyné tengeren folytatta útját. Csendes augusztusi időben két nap kellett az őt szállító gályának, hogy a horvátországi Zenggbe érkezzen. A horvát tengerparton szláv nyelvű misét hallgatott. Mivel hadiállapot volt az oszmánokkal, és a bosnyák végek nagyon közel feküdtek, innen Corvin János herceg, Frengepán Bernát és más urak erős katonai fedezettel kísérték Zágrábba. Szlavóniai útja során látta a török pusztítás nyomait. A Drávától, a szűkebb értelemben vett Magyarország határától egy másik báró, Perényi Imre kísérte tovább. A leendő királyné innen díszes kocsikon utazott Székesfehérvárig, ahová szeptember 27-én érkezett meg. A város határában először találkozott személyesen leendő hitvesével. Szeptember 29-én a bazilikában tartották Ulászló és Anna esküvőjét és a koronázást. A szertartást ősi szokás szerint a veszprémi püspöknek kellett volna celebrálnia, azonban Frangepán György választott veszprémi püspök még nem vette fel az egyházi rendeket, ezért Bakócz Tamás esztergomi érsekre várt e feladat. A király egy külön oklevélben biztosította a veszprémi püspök királynékoronázó jogát. Az esti mulatság után elmaradt a nászéjszaka, mert Ulászló rosszul érezte magát. A királyi pár október 3-án vonult be Budára, ahol 12 napos ünnep- Lovagi torna ábrázolása a Weisskunigban Lovag/ íorna ábrázolása a Weisskunigban séget rendeztek az esküvő tiszteletére. Foix-i Annát a francia királyné megbízásából elkísérte Magyarországra egy bretagne-i nemes, aki részletes beszámolót készített az utazásról és Anna új hazájáról. Többek közt leírta Budát és környékét, a Csepel-szigeti királyi kúriát. Tudósított Aquincum romjairól, amiről a franciák azt tartották, hogy ez lenne az a Sicambria, ahol a franciák Trójából való első kijövetelükkor laktak. Időközben a férj és feleség is egymásra talált, műve végén a breton lovag már arról számolt be, hogy a király és a királyné nagyon szeretik egymást. ták tervükbe. Bakócz Tamás kancellár, aki a magyar udvarban a velencei érdekek legfontosabb képviselője volt, Velence támogatásával bíboros lett júliusában Budán örök szövetségre" lépett egymással egyrészről a francia király, másrészről II. Ulászló és János Albert. A francia királyt a szerződéskötéskor követei képviselték, János Albertet pedig Ulászló. Kölcsönösen vállalták, hogy a törökök és más ellenség ellen megvédik egymást. Ahogy ez akkoriban a keresztény országok szövetségkötésekor szokás volt, ebbe a pápát nem értették bele. Ezenkívül a francia király Velencét, a Jagellók Miksa római királyt, Sándor litván nagyfejedelmet, a Német-római Birodalom választófejedelmeit és fejedelmeit vették ki a kötelező segítségnyújtás hatálya alól. Jogos háború esetén kölcsönös segítséget ígértek egymásnak, továbbá azt, hogy a törökkel és más ellenséggel nem tárgyalnak, és későbbi szövetségeikbe beveszik

42 Pierre Choqe Magyarországról Magyarország területe elég nagy és elég sík; borban és gabonában szerfelett bővelkedik. A királyság három részre oszlik, az egyik a királyé, nemeseké és szabad városoké, a második a főpapoké, a harmadik a hercegeké, a báróké és grófoké. Mindenki bizonyos számú fegyverest tartozik síkra állítani, mégpedig húsz ember után egy katonát. A király ezer jól felfegyverzett embert állít ki, a főurak és a főpapok pedig 14 ezret. A nemesek mindnyájan katonák, a parasztokat és egyéb munkásokat a barmokkal egyenlőknek tartják és kegyetlenül bánnak velük. A magyarok csak a föld és a szőlőműveléshez értenek, és kedvelik a kellemes életmódot. A kézművesek az egész országban idegenek, azaz németek, olaszok és egyéb nemzetiségűek. A királynak nincs sok rendes jövedelme, évenként egy aranyat szed be minden háztól, ezek száma pedig 300 ezer. Ha a király a törökök ellen visel hadat, 3-4 aranyat szedhet be házanként; ha a király személyesen vonul a török ellen, saját jószántából minden fegyverforgató ember elkíséri. A törökök a magyaroktól félnek a legjobban, mivel harciasak, bátrak és edzettek, ugyanis 3-4 napig ágy nélkül alszanak, csupán a köpenyüket használják fekhely gyanánt; ezt pedig mindenki magával viszi, legyen az közrendű nemes, báró, herceg vagy akárki, miként ezt Corvin hercegnél is láttuk. A királysághoz néhány alávetett tartomány is tartozik, úgymint Horvát- Szlavón- és Dalmátország, továbbá Erdély, melynek szép városai, gazdag bányái és aranyat hordozó folyói vannak. Magyarországban sok rác nemzetbéli is lakik, akik nem jó keresztények, mivel a görög vallás hívei, a kereskedelemhez azonban jól értenek és igen megbízhatóak, mivel szavukat mindig megtartják." Szamota István fordítása A magyar királyság népsűrűsége

43 Sebastian Zustignan velencei követ beszámolója Anna királynéról 1503-ból Szólott azután a felséges királynéról, aki igen hű hive a signoriának és a signoria lányának akarja magát hívatni. Amikor [a követ] búcsúzni volt, azzal bízta meg, hogy adja át tiszteletét a signoriának meg a felséges dózsénak, akit igen magasztalt azért a kitűnő fogadtatásért, amelyben része volt... S monda, ha gyermeke születik, s az fiú lesz, a signoriának ajánlja fel, mert ha nem, akkor inkább ne adja az Úr, hogy a világra hozza. Jelenleg a királyné nagy tiszteletnek örvend az országban, nem telik bele két év, és ő lesz a király és a királyné. Ő eleinte a király alatt állott, és mindig elment a királyhoz, aki nagyon szerelmes bele. A felség mindig ajándékokat adott neki, úgymint ékszert, gyöngyöket és más egyebet, ezért egy ízben így szólt: 'Felséges Uram, én nem a magam ajándékaiért jövök ide, s hogy ne legyen kifogása, nem megyek el innen.' Azóta minden este együtt alusznak, és a király rettenetesen szerelmes bele." Balogh István: Velenczei diplomaták Magyarországról ( ) Szeged Balogh István fordítása Anna magyares cseh királyné pecsétje egymást. A szerződés elsősorban az oszmánok ellen irányult. Hiába nem vonatkozott a Német-római Birodalomra a szerződés, Miksát már az is zavarta, hogy a Jagellók ellenségeivel szövetkeznek ben a franciabarát irányvonal végleg győzedelmeskedett Budán. II. Ulászló feleségül vette a francia király unokahúgát, Foix-i Annát júliusában megszületett az első gyermek, Anna, Ulászló joggal reménykedhetett abban, hogy nemsokára fia lesz. A házasság átalakította az udvar életét is. A magyar udvar Albert király óta többnyire királyné nélkül élte életét, csak Mátyásnak Beatrixszal kötött házassága eredményeként költözött hosszabb időre királyné a budai várba. A férfias és puritán udvartartás gyorsan átalakult. meg. A királyné megkapta azokat a birtokokat, amelyeket Zsigmond király óta a királynék szoktak a kezükben tartani, ezek jövedelmeit szigorúan felügyelte, a bevételekből saját királynéi udvart alakított ki. A királyi család szép reményekkel kecsegtető életét egy hirtelen esemény zavarta 1504 januárjában Ulászló rosszul lett, ahogy akkor mondták, szélütést kapott, ráadásul ez meg is ismétlődött. A külföld különös érdeklődéssel tekintett a magyar udvarra. Ha a király meghalt volna, fiúgyermeke nem lévén, Miksa foglalhatta volna cl a magyar trónt. A királyné határozottan vette a kezébe az ügyek irányítását. Amikor 1504-ben, Geréb Péter halála után Corvin János pályázott a nádorságra, megakadályozta, hogy a herceg jusson arra a tisztségre, ami a következő királyválasztáskor döntő helyzetet biztosítana neki elején az ország legnagyobb birtokosa, Szapolyai István nádor fia, János megkérte Anna királylány kezét. A házassági terv mögött a nádor ambiciózus özvegye, Hedvig tescheni hercegnő állt, aki egyszerre akarta megszerezni a hatalmas Corvin-vagyont, és kisebbik fia, György számára Corvin Erzsébet kezét, valamint a nagyobbik fiú számára Ulászló lányát és örökségét. A Szapolyai özvegy törekvéseit támogatta Zsigmond herceg is, aki mindenképpen el akarta kerülni, hogy a Habsburgok kezére kerüljön a magyar korona. Hedvig hercegnő ugyan az ősi lengyel dinasztia, a Piastok mellékágából származott, Ulászló és felesége mégsem akarták lányukat saját alattvalójukhoz adni, ők már Miksával tárgyaltak arról, hogy a német király valamelyik unokájával házasítanák össze lányukat. A kérőt visszautasították, közben azonban a trónra váró Habsburgok reményeit is lehűtötték. Nem kellett sokáig szövetségeseket keresni. A magyar nemesség évszázados németellenessége valóságos gyűlöletbe csapott át, amint szembesültek azzal, hogy az a Miksa örökölheti a magyar trónt, akit egyszer már elutasítottak. A birodalmi követeket Budán német kutyáknak nevezték, és kis híján meg is verték őket nyarán Zsigmond herceg személyesen utazott Magyarországra, hogy kibékítse egymással a királyt és Szapolyait. Miksa erre a kölni birodalmi gyűléshez fordult segítségért. A rendi nacionalizmus Kölnben sem lobogott kisebb lángon, mint Budán. A német

44 király azt ígérte, hogy Ulászló országait a Szent Római Birodalomhoz csatolja. ígéretét aligha kell szó szerint venni, már csak azért sem, mert Csehország a birodalom része volt. A birodalmi gyűlés hadakat szavazott meg Miksának magyarországi vállalkozásához. Válaszul az őszi országgyűlés törvényben foglalkozott azzal az eshetőséggel, ha a király fiú örökös nélkül halna meg. Kimondták, hogy ebben az esetben csak magyart választanak királynak, ugyanakkor, ha Annának magyar férje lenne, akkor őt figyelembe veszik a királyválasztáskor. A királynénak megígérték, hogy özvegységében is megtarthatja birtokait. Több főpap és főúr az országgyűlésen a királyi pár és egymás védelmére szövetkezett egymással. Az országgyűlés azonban nem erről a törvényről vált híressé, hanem arról a határozatról, ami rákosi végzés néven vonult be a magyar történelembe. E nevet azért kapta, mert nem törvény, hanem az országgyűlésen részt vevő főpapok, bárók, előkelők és nemesi küldöttek döntése volt, amiben vállalták a királyi pár védelmét. A végzést egy gyakorló jogász, Verbőczi István szövegezte meg, aki később a köznemesség országgyűlési vezetője lett. E szerint az ország pusztulásának és szűkölködésének" oka abban keresendő, hogy olyan királyok kormányozták, akik nem ismerték sem az ország nyelvét, sem a szittya nemzet erkölcseit és szokásait", ezért ha Ulászló fiúörökös nélkül halna meg, akkor csak magyar embert választanak királyuk- Szapolyai János ( ) Szapolyai István nádor és Hedvig tescheni hercegnő fia től 1526-ig erdélyi vajda, 1526-ban magyar királlyá választották és koronázták. A következő évben Ferdinánd hadai kiszorították az országból, ahová csak török segítséggel tudott visszatérni től haláláig az uralma alatt állt az ország nagyobbik része, amit oszmán vazallusként kormányzott ben feleségül vette Zsigmond lengyel király lányát, Izabellát, akitől egy gyermeke született, a II. Jánosként Erdélyben uralkodó János Zsigmond. I. Miksa diadalmenetének a Habsburg magyar királyi elődöket megjelenítő lapja

45 A rákosi végzés október Különösképpen pedig abból a megfontolásból, hogy az egész földkerekségen nincs sem olyan nép, sem olyan nemzet, amelyik ne a saját nemzetéből, véréből, avagy népéből választana magának királyt és urat, nehogy ez az ország, amelyik a kereszténység védőbástyája és pajzsa, másoknál kevesebbeknek és valamelyest is szerencsétlenebbnek látsszék, ezért kinyilvánítjuk és a legkisebbtől a legnagyobbig és a legnagyobbtól a legkisebbig bezárólag mindnyájan egyhangúlag megállapítjuk és elrendeljük, hogy ezután akárhányszor és akármikor ez az ország fejedelem és király nélküli árvaságra jut, és nem marad hátra az ország joga és szokása szerint követő és túlélő férfiutód, akkor ezután soha külföldit királyunkká nem választunk, bármiféle nyelvű legyen is, hanem arra csak uralkodásra érdemes és alkalmas magyar embert emelünk, továbbá tartozunk választani, emelni és elfogadni urunkká és királyunkká, egyenlő szavazattal, egyhangú beleegyezéssel és akarattal, mégpedig sehol máshol, mint a Rákos mezején." A Gersei Pető család címere II. Ulászló és a gyermek Lajos ábrázolásával, 1507, Buda ká, külföldit semmiképpen. Ha e választás ellenére valaki fegyverrel akarná a magyar trónt elfoglalni, az ellen ők is erővel lépnek fel. A szerző számára az országgyűlés a hazának és a köznek" tett szolgálatai elismeréseként telkenként 2 dénárt szavazott meg. Az események innentől már a saját útjukat járták. A rákosi végzés ugyan megerősítette a királyi pár helyzetét a Habsburgokkal szemben, a Szapolyaiak befolyását azonban túlságosan megnövelte, a királyné pedig időközben teherbe esett márciusában Bécsújhelyen Miksa német király titkos szerződést kötött II. Ulászlóval és feleségével, Anna királynéval. A királyné hatalmát mutatja, hogy nem férjével közösen állította ki az erről szóló oklevelet, hanem saját példányt íratott. Megegyeztek arról, hogy Anna hercegnőt Miksa unokájához, Ferdinándhoz adják feleségül. Szabályozták a majdan születő gyermek házasságát is, kimondva, hogy ha az fiú lenne, akkor Miksa unokájával, Fülöp kasztíliai király lányával, Máriával házasítják össze, ha pedig lányuk születne, az Anna hercegnőre vonatkozó házassági ígéret akkor is érvényes, ha Anna időközben meghalna, akkor a második Jagelló lányt adják Ferdinándhoz. Az 1506-os szerződés mindkét dinasztia történetében fontos szerepet kapott. Ez lett az alapja az egy évtized múlva megkötött Habsburg-Jagelló kettős házassági szerződésnek. A Habsburg-ellenes politika az országban azonban most érte el a csúcspontját májusában a királyi tanács nyomására Ulászló hadat üzent Miksának. Két hónapos osztrák-magyar háború kezdődött, a Jagelló-kor egyetlen olyan hadüzenettel is kinyilvánított háborúja, amelyet nem az oszmánok ellen vívnak. Egy magyar sereg betört Ausztriába, Miksa hadai azonban sikeresebbek voltak, elfoglalták Sopront és Pozsony környékét. A háború folytatásához egyik félnek sem volt elég katonája, sem elég pénze, sőt a politikai akarat is hiányzott hozzá. A háború folytatását a rendek sem kívánták. Időközben megszületett a várva várt fiú utód, aki a keresztségben a Lajos nevet kapta. Ulászló és Miksa követei rövid tárgyalás után megkötötték a békét. Csapataikat kölcsönösen visszavonták, az elfoglalt területeket kiürítették, a Miksa pártjára állt horvát és magyar uraknak és a meghódolt

46 I. Miksa családtagjai körében egy elképzelt családi képen városoknak amnesztiát biztosítottak. Miksa fenntartotta igényét a magyar trónra, és mivel császárrá koronázására készült, megígérte, ha visszatér Rómából, akkor az örökösödés ügyét megtárgyalja Ulászlóval. Egy héttel azután, hogy megkötötték az egyezséget, gyermekágyi lázban meghalt a királyné. Ulászló nem nősült újra. A háborúval lezárult a magyar diplomácia egy szakasza. Ha összehasonlítjuk azzal, hogyan próbált Hunyadi Mátyás megszabadulni a bécsújhelyi békétől, szembetűnő a különbség. Az ellenfél területén hosszú háborút vívott Mátyás, diplomáciai és politikai eszközöket használt Ulászló, amikor pedig fegyverhez kellett nyúlni, kelletlenül tette. Még az sem biztos, hogy valóban akarta a pozsonyi béke felülvizsgálatát. Az eredmény azonban ugyanaz volt: sem Mátyás nem tudta a bécsújhelyi békét megváltoztatni, sem Ulászló a pozsonyit októberében újabb szerződésben pontosította a Habsburg- és a Jagelló-uralkodó az 1506-os egyezséget. Megállapodtak, hogy Jagelló Annát Miksa unokái, Károly vagy Ferdinánd közül az veszi feleségül, amelyik majd az országok felosztásakor Ausztriát és Tirolt kapja. A Jagelló-trónörökös Miksa leányunokái közül vagy Katalint - a nemrég elhunyt Fülöp kasztíliai II. Lajos király koronázási hitlevele Koronázási hitlevélnek nevezik azt a király által kiállított okmányt, amiben az uralkodó általános és aktuális ígéreteket tesz későbbi uralkodására nézve. II. Lajos koronázásakor kiskorú volt, ezért az okmányt apja állította ki helyette, tartalmáról is ő tárgyalt a rendekkel. Ulászló fia nevében ígéretet tett a rendek szabadságainak megőrzésére. Magára nézve vállalta, hogy sem életében, sem holtában fiát nem adja Miksának vagy más külföldi fejedelemnek, hogy azok neveljék, hanem az országban hagyja a rendek felügyelete alatt. Fia nevében megígérte, hogy ha nagykorú lesz, akkor saját szavaival is megígéri az ország szabadságainak védelmét.

47 I. Miksa német-római császár érméje A birodalmi címer és kard ábrázolása I. Miksa császár diadalmenetén, Albert Aldorten metszete király utószülött lányát -, ha pedig ő idő előtt meghalna, nővérét, Máriát veszi feleségül. Egy külön oklevélben kölcsönösen felkérték egymást gyermekeik és unokáik gyámjául. II. Ulászló biztos akart lenni fia öröklésében. A kisfiút előbb magyar, majd cseh királlyá koronáztatta. A gyermek helyett ő tette le a koronázási esküt. A Jagelló-dinasztia új sarja esetében az öröklés elve érvényesült, a rendek nem megválasztották II. Lajost, hanem hozzájárultak koronázásához. A második európai szövetség története, amelyben Magyarország is részt vett, már egyértelműen a Habsburgokkal való viszony javulását mutatja ben Miksa elindult a német-római királyok több évszázada szokásos római útjára, hogy császárrá koronáztassa magát. Mivel a vele régóta ellenséges Velence nem engedte át területén, ezért útközben felvette a választott római császár címet. Utódai ettől kezdve egészen a Német-római Birodalom fennállásáig az aacheni királykoronázás után rögtön császárnak nevezték magukat. Miksa félretette a régi ellenségeskedést, és a francia királlyal lépett szövetségre a Velencei Köztársaság ellen. A szerződéskötés helyéről, egy észak-franciaországi városról cambrai (ejtsd: kambréi) ligának nevezett szövetség célja az volt, hogy viszszahódítsák a Velence által Észak-Itáliában elfoglalt területeket. Az 1508-ban létrehozott ligához csatlakozott a pápa és a Nápolyi Királyság is. A szerződő felek felajánlották a magyaroknak, ha belépnek a szövetségbe, akkor segítséget adnak ahhoz, hogy visszaszerezzék a Zsigmond király alatt elveszített Dalmáciát. A korona területi épségének visszaállítása ugyanúgy felvillanyozta a rendeket, mint néhány évvel korábban a német király elutasítása. A köznemesség különösen lelkesedett az ötletért, az ügy azonban igen kényes volt, mivel Velence évek óta jelentős segéllyel támogatta Magyarországot a török elleni védekezésben. Hosszas tanácskozás után végül győzött a Dalmácia visszaszerzését támogató terv. A király azonban óvatos volt, 1510-ben ugyan azzal küldte el követeit a birodalomba, hogy kössék meg az egyezséget a ligához való csatlakozásról, utóbb azonban egy másik utasítással megtiltotta, hogy bármiféle szerződést aláírjanak. A futár későn érte el a követeket, az egyezményt Konstanzban megkötötték. A szövetségesek célja az volt, hogy visszaszerezzék Velencétől azokat a területeket, amelyekre igényt tartottak, majd ezután hadjáratot indítsanak a török ellen. Ulászló vállalta, hogy 1511 tavaszán hadjáratot kezd Dalmácia elfoglalására, és megsegíti az Isztriában és Friaulban háborúzó szövetségeseit, vállalkozásához hajókat, ágyúkat és katonát ígértek neki. A török elleni hadjárat számos korabeli szerződésben szerepelt, többnyire azonban mindig a közvetlenül elérendő cél után. Mivel a kitűzött

48 célt e szövetségek maradéktalanul megvalósítani nem tudták, így az oszmánok elleni háborúról is könnyű szívvel lemondhattak. Ulászló nem ratifikálta a szerződést, Magyarország pedig semmiféle fegyveres akciót nem indított Velence ellen. A cambrai liga amúgy is felbomlott. A pápa 1511-ben Velencével és a spanyol királlyal együtt új szövetséget hozott létre, ezúttal Franciaország ellen, ami a szent szövetség" nevet kapta. Ulászló ehhez is csatlakozott, valódi tevékenységet azonban itt sem fejtett ki. A Jagelló-dinasztia harmadik generációjában eddig csak Ulászlónak voltak gyermekei. A Habsburgokkal kötött házassági szerződésekről természetesen Krakkóban is tudtak, ez pedig azt jelentette, hogy valamikor majd a Habsburgokkal rokonságba kerülő II. Lajos is bejelentheti igényét a lengyel-litván trónra. Miközben a cseh- magyar ág egyre jobb viszonyt ápolt a Habsburgokkal, a krakkói udvarban ellenségnek tekintették őket; Lengyelország és a Német Lovagrend ősi viszálya volt az egyik ok, a másik pedig a moszkvai nagyfejedelemséggel vívott háborúk elején Zsigmond lengyel király házasságot kötött Szapolyai Borbálával, a két nagy hatalmú magyar báró, János és György testvérével. Néhány hónappal később a litvánorosz határon fekvő Szmolenszk megadta magát az ostromló orosz csapatoknak. A Dnyeper-vidék kulcsának számító város elfoglalása új korszakot nyitott az oroszlengyel kapcsolatok történetében. Miksa császár nemcsak a lovagrendet támogatta a lengyelek elleni harcában, hanem kapcsolatot tartott fenn III. Vaszilij moszkvai nagyfejedelemmel is, sőt szerződést is kötött vele kölcsönös katonai segítségről, igaz ez nem lépett életbe. Lengyelország azonban joggal érezhette magát bekerítve. Igaz, az öregedő Miksa is belefáradt a birodalom déli határainál folyó háborúba. A Velencével régóta viselt háború katonai sikereket hozott ugyan, területi eredményeket azonban csak keveset. Ulászló a keresztény or- szagok hadszíntereitől hiába tartotta távol magát, a törökökkel harcolni kényszerült ben pedig épp egy ilyen hadjárat során kirobbant parasztfelkelés rázta meg Magyarországot. Az egyre betegebb ural- A Német Lovagrend II. Gyula pápa által II. Ulászlónak adományozott d/szkard, 1509 A 12. században alapított szentföldi lovagrend. A pogány poroszok elleni harcában Konrád mazóviai herceg segítséget kért tőlük, és 1320-ban nekik adta Kulmot. E területről kiindulva szervezték meg rendi államukat, ami idővel a Poroszország nevet kapta. A lengyellitván unió létrejötte után a lengyel királyoktól kétszer is súlyos vereséget szenvedtek ben Brandenburgi Albert nagymester - a sokáig Magyarországon élő György öccse - a reformációhoz csatlakozott, az országot Königsberg központtal világi állammá tette, maga és örökösei Poroszország hercegei lettek, a herceg Kázmér lengyel királynak hűbéri esküt tett. A lovagrend Németországban ezután is fennmaradt, központját Mergentheimbe helyezték.

49 Részlet Johannes Cuspinianusnak a bécsi kongresszusról szóló leírásából A bécsi fejedelmi kongresszusról több beszámoló is készült, a legismertebbet Miksa császár követe, Johann Spiessheimer hagyta ránk, aki a kor humanistáinak szokása szerint latinizált nevet használt (Johaness Cuspinianus) Tizenkilencedikén reggel nyolc körül a királyok a császárral és tanácsosaikkal együtt összejöttek a várban, és odatéve három díszes karosszéket, amelyekből kettőre a királyok, középre a császár ült, Lajos pedig nagybátyjától, Lengyelország királyától oldalt, az ablaknál két bíboros, a pápának és az aragonok királyának a követei, mindkét király érsekei és püspökei, aztán Magyar-, Lengyel- és Johannes Cuspinianus emlékirata a bécsi fejedelmi találkozóról Csehország királyságának főnemesei, jobbra a fejedelmek és a császár tanácsosai, összesen több mint százan voltak. A látvány eszembe juttatta, hogy hajdan a római szenátus száz atyából állt. Amikor csend lett, a császár kezdett beszélni, és mindenki várakozásával szemben úgy megindította a királyokat, hogy azokat egészen meggyőzte. Ugyanis bőséges köszönetet mondott nekik, hogy ezt a nagy késedelmet, míg ide jutott, ilyen türelmesen viselték, noha ez kedves Istennek, az mégis azt akarja, hogy addig várakozzanak, amíg az egész keresztény közösség hasznára és nyugalmára megegyezésre nem jutnak. Aztán az átkos törökök ellen vállalandó hadjárat érdekében szólt igen okosan, a módról és az útról és néhány másról, amiről most alkalmatlan volna beszámolni. Csaknem egy egész órán keresztül beszélt, nemcsak tisztességesen, hanem bölcsen is, mindenkinek az arcát és a szemét magára vonta, és annyira megszelídítette őket, hogy sokan, akik nem voltak igazi császárpártiak, hanem erősen idegenkedtek tőle, már alávetették magukat, és nyíltan megvallottak, hogy a császártól, ettől a nagy fejedelemtől sohasem vártak volna ennyi emberséget, bölcsességet és jóságot. Fennhangon magasztalták a császárt és rendkívüli módon dicsérték, nem annyira kiváló cselekedeteiért, hanem minden szaváért és a viselkedéséért. Amikor befejezte, az esztergomi bíboros és vele a kalocsai meg a pécsi odalépett a két királyhoz, hogy megtudja tőlük, mi legyen a válasz. És ezután az esztergomi bíboros mint ritka eszű és tudományú ember, mindkét király nevében igen elegánsan válaszolt. Aztán a császár a gurki bíborost utasította, hogy szóljon, aki hosszan és szintén elegánsan szónokolt a császár, a királyok és az egész tanács előtt. És csakugyan, ezt a tanácsot bízvást össze lehet vetni a száz római atyával, amikor Róma virágzott; oly tiszteletre méltó volt a tanácsnokok és a fejedelmek megjelenése. A gyülekezet elbocsáttatván, ki-ki eltávozott a saját házába." kodó halála előtt végleg biztosítani akarta gyermekei és országai jövőjét. Mindhárom ország diplomatái már évek óta dolgoztak azon, hogy végleges formába öntsék az eddig elért eredményeket, egyben békét is teremtsenek. A császár követe, Cuspinianus 1510 és 1515 között huszonnégy alkalommal fordult meg Magyarországon. Az ő ötlete volt az is, hogy az összes érintett ország követei egy kongreszszuson oldják meg a lovagrend és Lengyelország problémáit. A terv szerint, ha nem tudtak volna dönteni, akkor Ulászlóra bízták volna a döntést. Igen figyelemreméltó kijelentés ez. A császár és a cseh-magyar király testvére közötti ellentétekben Ulászló-

50 Bécs Hartman Schedel Világkróniká/ában ra már nem, mint elfogult Jagelló fivérre, hanem mindkét fél által elfogulatlannak tekintett döntőbíróra tekintettek. A csehmagyar és lengyel-litván Jagelló-ág útjai immáron végérvényesen elváltak egymástól. Az ötletből végül is nem lett semmi, a találkozó azonban ennél jóval magasabb szinten valósult meg ben fejedelmi kongresszusra gyűltek össze a felek. Az ilyen találkozóknak ősi hagyományai voltak, többnyire határon fekvő városban szokták őket megrendezni. A terv ezúttal az volt, hogy Pozsonyban tartják az összejövetelt, Zsigmond és Ulászló ott találkoztak a császár követével. A házassági szerződésekről gyorsan megegyeztek, a lovagrend ügye azonban kemény diónak bizonyult. Időközben a városban tűzvész tört ki, így ott nem folytathatták a tárgyalást. Pár hónappal később Miksa végre rászánta magát a személyes találkozóra, amit Bécsben tartottak. A korabeli Európa egyik legpompásabb diplomáciai eseménye volt az 1515 júliusában tartott bécsi fejedelmi kongreszszus. Rövid tárgyalás után megegyeztek az uralkodók. A császár fiává fogadta Lajos királyfit, kinevezte általános birodalmi vikáriusnak - azaz helyettesnek - és jelölte a majdani császárválasztásra. Az utóbbi két rendelkezés formális volt, Lajos adoptálása azonban nagy jelentőséget kapott: a magyar és a cseh trón várományosát Miksa családtagjai közé fogadta. Ulászló ekkor már nagyon beteg volt, ezért A bécsi kongresszusról tudósító újságlap

51 Sebastian Brant arcképe halála esetére Miksa és Zsigmond vállalták az ifjú Lajos gyámságát. A császár engedett Lengyelországnak a Német lovagrend és a lengyel király vitájában, saját személyére nézve lemondott arról, hogy a lovagrend fölött védelmet gyakoroljon. A bécsi Stephansdomban Lajos cseh és magyar trónörökös eljegyezte Habsburg Máriát, Annának pedig maga Miksa ígért házasságot valamelyik unokája - Károly, illetve Ferdinánd - nevében. Hogy melyiket adják a Jagelló hercegnőhöz, olyannyira bizonytalan volt, hogy még azt is egyezségbe foglalták, hogy ha egy éven belül egyik unoka sem jegyezné el Annát, akkor maga az özvegy császár fogja ezt megtenni. A bécsi Habsburg-Jagelló-szerződés lezárta a két dinasztia vetélkedését a Közép- Európa fölötti hegemóniáért. A szerződést nehézség nélkül hajtották végre: Anna vőlegénye Ferdinánd lett, aki 1521-ben feleségül vette a Jagelló királylányt, egy évvel később pedig II. Lajos és Mária is házasságot kötöttek. Részletek Miksa császárnak a bécsi kongresszuson kiállított okleveléből május 20. Bécs Miután megfontoltuk azokat a mérhetetlen jótéteményeket, amelyekben bennünket az isteni felség részesített, hogy mindamellett, hogy minket az oly hatalmas születés lehetőségével, nagy hatalommal és országokkal felékesített, valamint hogy az emberi nem magas csúcsára emelt, teljes egészében hálátlannak és méltán hallatlannak tartanánk, ha mindeme gondoskodásra neki választ nem adnánk. Habár az Úrtól hatalmas bizonyságot nyertünk, kedvelt fiainkat: a felséges fejedelmeket, don Carlost és don Ferdinando infánst, harmadikként még melléjük adjuk a felséges fejedelmet és a hatalmas urat, Lajost, Magyares Csehország stb. királyát, morva őrgrófot, választófejedelmet, fiunkat és kedves atyafiunkat a szent és oszthatatlan háromság nevében, amely hármas számban minden teremtmény megjelenése megnyilvánul. Ez a felséges Lajos király velünk és felséges fiainkkal a vérrokonság legerősebb kötelékével köttessék össze, részben a vér szerinti rokonság, részben pedig a mi lányunkkal, az említett fiainknak legkedvesebb húgával, a felséges Máriával kötendő házasság következtében. Ezért a felséges fejedelem urak: Ulászló magyar és cseh király - aki Lajos király atyja - és Zsigmond lengyel király - ki pedig őnéki nagybátyja - érett megfontolásával és hozzájárulásával a mi biztos tudtunkkal és császári teljhatalmunkból az említett felséges Lajos királyt fiunkká fogadjuk, ausztriai házunk családjába felvesszük, fiaink sorába számítjuk és jelen sorainkkal annak ismerjük el. Az említett felséges fejedelmek, don Carlos és don Ferdinando infáns és nővéreik, valamint igen kedvelt leányaink és unokáink öröklési jogát azonban érintetlenül hagyjuk, kedvelt Ausztriai-házunk rendjét és szokását megőrizzük, e fiaink pedig Burgundiában, valamint a Mindenható nevében nekik átengedett országokban maradjanak meg. Mivel pedig mi a hatalmas birodalomban nem tudunk mindenütt jelen lenni, és nehogy e birodalomnak bármelyik része is a szükséges gondoskodásunk gyümölcseiben hiányt szenvedjen, miután hiszünk a felséges Lajos király, mint már fiunkká fogadott, kedvelt és gondoskodásunkba vett gyermekünk nagylelkűségében, jó erkölcseiben és kiváló természetében, érett megfontolással és császári teljhatalmunkból életünk tartamára a Szent Birodalom helytartójává tettük, rendeltük és jelen soraink által azzá tesszük és rendeljük, halálunk után pedig e birodalomban törvényes örökösünkké tesszük. E fiunknak és helytartónknak mindama teljes, szabad és hatalmas jogot megengedjük, amivel mások is, akik eddig általános helytartók voltak, élni szoktak. Halálunk után pedig a birodalmunk feletti hatalmat neki átadjuk, mint ahogy nekünk is átadták elődeink. Jelen oklevelünkkel felkérjük a felséges cseh királyt, mint döntőbírót, valamint a többi tisztelendő és felséges világi és egyházi választófejedelmeket, kedvelt rokonainkat, hogy e végzeményünket, választásunkat, átruházásunkat és rendelésünket fogadják el, hogy először mi a birodalmi koronát elnyerjük, ha pedig ez előtt távoznánk az élők sorából, akkor halálunk után fogadott fiunkat és kedvelt atyafiunkat, a felséges Lajos királyt római királlyá és következő császárrá válasszák meg és koronázzák meg, neki a köteles hűségesküt teljes alázattal és tisztelettel tegyék le, ezt a birodalom minden fejedelme és rendje szokás szerint teljesítse neki."

52 Az oszmán-magyar viszony Ulászló idején M a már olyan erősek a törökök, hogy nemcsak a Földközi-tengert mondhatják sajátjukénak, de a Duna is az o birtokukban van; bárhová betörhetnek, amikor csak kedvük tartja, elpusztítva számos egyházat és püspökséget. Most Apuliára vetik magukat, aztán akár Szicíliára, Itáliára támadnak, így aztán sorra kerül Róma is, Lombardia és az olasz föld. Az ellenség itt van a közelünkben, ám mi mindnyájan álmunkban akarunk meghalni. A farkas már valóban az istállóban jár, és elrabolja a szentegyház bárányát, mert a pásztor mélyen alszik. Az idézet a Jagelló-kor elején, egy bázeli nyomdában megjelent könyvből származik. A Bolondok hajója címet viselő mű német nyelvterületen rövid időn belül hatalmas sikerre tett szert. A szerző, Sebastian Brant a kor legjellemzőbb életérzését öntötte rímekbe: a bizonytalanságot. A bolondok hajóján az egész keresztény világ utazik, de senki nem tudja, merre és mi célból. Nincs tudatában cselekedeteinek senki, mindenki a fordítottját teszi annak, amit kellene, így a hajó a tenger kényérekedvére bízva tart biztos pusztulása felé, amit a sok rajta utazó bolond egyike sem vesz észre. Brant verse felsorolta azokat az országokat is, melyek súlyos károkat szenvedtek a törököktől: Moreát (Peloponnészoszt), Dalmáciát, Stájerországot, Karintiát, Horvátországot, Magyarországot és a Vend Őrgrófságot. Konstantinápoly elfoglalása után Európában mindenki hallott a törökökről. Az Oszmán Birodalom okozta veszélyérzet az ekkortájt születő Európa-tudat fontos része lett. A politikai nyilatkozatokban elhangzott tervek, a szószékekről elhangzó buzdító szavak, számos irodalmi mű mind erről a veszélyről beszélt és azt fontolgatták, hogyan lehetne feltartóztatni. Ami máshol a távoli vidékekről származó rémhír volt, Magyarországon egy évszázada már a mindennapok részének számított. Az Anna királynét Magyarországra kísérő Sebastlan Brant Bolondok hajója című művének címlapja, 1497 Verbőczi István: Hármaskönyv I. könyv 18. fejezet Miért nem illetik a leányágat a szolgálatok fejében adományul nyert birtokjogok? Ha pedig kérdés támad, hogy miért nem illetik a nőágat a szolgálatok fejében adományul nyert fekvő jószágok s birtokjogok, feleld hogy azért, mivel e Magyarország az alája vetett részekkel együtt ellenségektől övezve s ezeknek torkában fekszik, melyet eleink mindig csak karddal és fegyverrel szoktak oltalmazni és védeni jószágaikat és birtokjogaikat is - mint közönségesen - katonai szolgálattal s vérük ontásával szerezték, amint hogy most is így szokás azokat szerezni. Márpedig asszonyok és hajadonok nem szoktak fegyverrel katonáskodni és az ellenséggel küzdeni s ezt nem is tehetik: s ez okon nem illetik azok a jószágok a leányágat."

53 Szablya a 15. század második feléből herold láthatta, hogy Corvin herceg, a tartomány ura, milyen erős kísérettel viszi szinte futva az állandóan veszélyeztetett Horvátországon keresztül úrnőjét a biztonságosabbnak számító Száván túlra. A felégetett szlavón falvak látványa azonban szembesítette azzal is, hogy milyen látszólagos ez a biztonság. Máshol látványosság számba ment egy-egy török utazó, itt azonban szerte az országban török rabokkal lehetett találkozni, de a Szentföldre utazó keresztény zarándokok is bárhol hallhattak magyar szót olyan rabszolgák szájából, akiket egy portya során hajtottak el hazájukból. Itt a törökkel való hadakozás olyan természetesnek számított, hogy még a férfiak öröklési jogát is ezzel magyarázták a jogászok. Ha valaki Szlavóniában eladta vagy elcserélte a birtokát, akkor az erről kiállított szerződésbe sokszor azt is belefoglalták, hogy mi történjék akkor, ha a törökök azt elpusztítanák. A kortársak mindig törökökről beszéltek, pedig a határvidéki harcokban csak kevés valódi törökkel találkozhattak a magyar harcosok, és még az sem volt biztos, hogy az iszlámot követte az ellenséges katona. Gyakran keresztények harcoltak keresztényekkel, még csak nem is keletiek a nyugatiakkal, hanem sokszor mindnyájan az ortodoxiához tartoztak. Nemkülönben a magyar katona számos esetben legföljebb csak annyit jelentett, hogy a magyar királytól kapta zsoldját a vitéz. Különböző délszláv népek fiai mindkét oldalon harcoltak. Az Oszmán Birodalom lényege éppen az volt, hogy nyelvétől és nemzetiségétől függetlenül mindenki az Oszmán-ház alattvalója, azaz oszmanli volt. A továbbiakban a török és az oszmán szó azonos értelemben kerül majd elő, habár helyesebb csak oszmánt mondanunk, a törököt pedig fenntartani arra az esetre, ha a birodalom valóban török nemzetiségű alattvalóiról beszélünk. Az oszmán-magyar viszonyban a Jagelló-korban nagy változások történtek, de érvényesültek régi, hosszú távú tendenciák is. A Zsigmond kor vége óta Magyarország alapvetően védekező stratégiát folytatott, védelmét pedig a határainál álló várakra, az úgynevezett végvárakra alapozta. Zsigmond király óta az Al-Dunától kezdve valóságos végvárvonal épült ki a határokon. A védekezést egy rövid támadóstratégia váltotta fel, Magyarország azonban azaz a rigómezei csatával végződött hadjárat - óta nem kísérelte meg többé az Oszmán Birodalom megsemmisítését. Szultáni hadsereg 1521-ig nem indult Magyarország ellen. Magyar sereg nyílt csatában utoljára 1456-ban, Nándorfehérvár alatt csapott össze szultáni hadakkal, utoljára magyar katonák szultáni sereget 1464-ben láttak Jajca falai alatt, akkor ostromlóként, ott azonban nem került sor nyílt ütközetre. Magyarország és az Oszmán Birodalom 1483-tól kezdve egészen 1520-ig alapjában véve békében élt egymással. A békés állapot azt jelentette, hogy fegyverszünetek és fegyverszünet nélküli időszakok váltogatták egymást. A fegyverszünet nélküli évek és hónapok nem jelentettek valódi háborút, hadi helyzetet annál inkább. Mivel a magyar határok mentén teljes haderők felvonulására és összecsapására 1456 és 1521 közt nem került sor, ezért az összecsapások nem voltak többek, mint helyi parancsnokok által indított akciók. Ezek a hadmozdulatok két csoportra oszthatók. A jelentősebbeket magasabb rangú tisztek, basák, bánok, a temesi ispánok vagy az erdélyi vajdák vezették, akik több ezer fős sereget küldtek az ellenség területére. Ilyen akcióra általában akkor került sor, amikor nem volt fegyverszünet, e támadásokat a király és a szultán tudtával és beleegyezésével, nagyobbrészt az ő parancsukra indították. A pár hetes villámhadjárat indulhatott egy-egy vár elfoglalásáért is. A másik típus igazi végvidéki portya volt, ami fölött fegyverszünet idején is szemet hunytak a felek. A helyi katonaság egy-egy rablóakciójáról volt szó, amit néhány száz fő hajtott végre, és általában nem tartott tovább néhány napnál. Ezek a becsapások csak a közvetlen határvidé-

54 ket érintették, kiszámíthatatlanságuk miatt azonban érzékeny veszteségeket okozhattak, természetesen nem a hadseregeknek, hanem a lakosságnak. Az évtizedek óta tartó határvidéki harcok hozzászoktatták az ország lakóit az oszmán hadak jelenlétéhez. A hatalmas ország végvárak mögötti vidékén egy-egy török betörés csak kisebb riadalmat okozott. Az ország nagy részén nem jártak oszmán katonák, az ott élők is kevésbé vették ki részüket az ellenük folyó harcból. Ha hadiállapot volt, akkor természetesen nagyobb magyar sereget is mozgósítottak a határok mellett, amiben távoli tájak kalandvágyó vagy megélhetést kereső fiai is részt vettek, békeidőkben azonban a végvárak nem túl nagy létszámú katonasága a határ menti megyék lakóiból és a határ túloldaláról menekült fegyverforgatókból került ki. A folyamatos védekező stratégia, a végvidéki harcmodor és a nyugat felé békés ulászlói politika sajátos felkészültségű magyar hadsereget hozott létre. Az idők előrehaladtával a magyar vezérek és a katonák között nem akadt senki, aki nagyobb hadjáratban vett volna részt, döntő, nagy csatát vezényelt vagy végigharcolt volna. A magyar végvárak katonasága tökéletesen ismerte az oszmán határvidék katonaságának szokásait, harcmodorát, de vajmi keveset tudott a birodalom igazi hadseregéről. A magyar hadseregben a Jagelló-kor közepére már tapasztalt hadvezérnek számított, aki egy nagyobb délvidéki hadmozdulatot vezetett, ez azonban mégsem volt több egy derekas portyánál. A magyar udvar és a határvidék tájékozott volt az oszmán ügyekben, természetesen ki-ki a maga szintjén, hiszen más információ érdekelt egy bosnyák várkapitányt, egy szlavón bánt és a nádort. Ez fordítva is igaz volt, az oszmánok is ismerték az ország állapotát. Mindkét fél sok kémet tartott a másik országában. A Mátyás kor óta kimutatható a folyamatosság abban is, hogy Magyarország védekező képessége gyengült az oszmánokkai szemben, amit a nyugati hatalmak is érzékelte. Az ország szerepe az oszmánok elleni európai védelmi elképzelésekben a keresztény hatalmak számára folyamatosan csökkent. A keresztény-oszmán konfliktus fő színtere a Balkánról és a Duna-vidékéről a Földközi-tenger nyugati medencéje felé tolódott. Magyarország földrajzi helyzeténél fogva így nemcsak a keresztény országok egymás elleni és egymás közti szövetségi rendszerében játszott másodrangú szerepet, hanem - igaz, csak korszakunk lezárulta után - az oszmánok elleni háborúkban is. Az itáliai háborúkban létrejövő nagy nyugati szövetségi rendszerek gyakran emlegettek végcélként egy oszmánellenes hadjáratot, ami soha nem valósult meg. Ez nem jelenti azt, hogy ez csupán ideológiai máz lett volna hódító terveik eltakarására, és az európai uralkodók egy percig sem akartak harcolni az oszmánok ellen. Elképzeléseikben az ilyen fellépéseket azonban mindig megelőzte egy aktuális cél, egy másik keresztény hatalommal való megütközés. Az oszmánok elleni politikai összefogás így aztán sohasem valósult meg. Nem valósulhatott meg az összefogás azért sem, mivel a leginkább érintett keresztény államok, mint Velence vagy Magyarország, maguk is önálló oszmán politikát folytattak. E politikájuk függött a belpolitikai Páncélos vitéz a Márkus falvi család címerén, 1504

55 X. Leó pápa szobra helyzettől, más országokkal való viszonyuktól, így aztán egymással vagy szövetségeseikkel csak ritkán tudták összehangolni terveiket. Az európai hadszervezet még az európai diplomáciánál is felkészületlenebb volt az oszmánellenes összefogásra. Az egyes országok sajátos hadviselési szokásai egy a határoktól több száz kilométerre vívott nagy közös katonai akció kivitelezésére egyszerűen alkalmatlanok voltak. Az oszmán hadsereg ebben kétségtelenül felülmúlta az európaiakat. Ott egyetlen politikai akarat döntött béke és háború kérdésében és egyetlen hadsereget kellett útnak indítani, ráadásul a politika és a társadalom rendkívül militarizált volt. Az oszmánok elleni összefogás tehát azért nem jött létre e korban, mert nem jöhetett létre: az európai politikai és katonai intézmények - beleértve a Magyar Királyságét is - erre alkalmatlanok voltak. A Bolondok hajójának írója és kortársai csak az eredményt látták: az oszmánok sikereit és a keresztények kudarcait, ezért gondolták azt, hogy a széthúzás az oka a kereszténység és - ami akkor ezzel egyet jelentett - Európa hanyatlásának. A széthúzás és a megosztottság - korabeli magyar kifejezéssel a viszszavonások" - lesznek majd azok a szavak Magyarországon is, amivel a Jagelló-kor Antonio Bonfini ( k.-1502) Nápolyi humanista, aki már Magyarországra érkezése előtt dolgozott a magyar udvar számára ban járt először Magyarországon, 1488-ban Hunyadi Mátyás megbízta a magyar történelem krónikájának megírásával, munkáját II. Ulászló alatt is folytatta. Ettől kezdve haláláig Magyarországon élt, Ulászlótól magyar nemességet kapott. Az általa írt történeti mű a Magyar történelem tizedei címet viselte, mivel a szerző eredeti terve szerint a munka öt olyan részt tartalmazott volna, amelyek egyenként könyvre oszlottak, e részek kapták a tized nevet. A munka befejezetlen: az ötödik tized ötödik könyvénél megszakad, 1497-ben Bonfini ugyanis agyvérzést kapott ben Budán halt meg, ott is temették el. A 18. század elejétől magyar Liviusként emlegették. A műről még Bonfini életében készült egy kódex, ennek csak töredékei maradtak ránk, a munkát nyomtatásból ismerjük. Először 1543-ban jelent meg az első három tized, a teljes mű pedig 1568-ban. Bonfini Magyar történelem tizedeinek első német nyelvű kiadása, 1545

56 után a magyar gondolkodók magyarázták az ország bukását. Az oszmánellenes európai összefogás állandó hirdetői a pápák voltak. A pápaság korszakunkban azonban már sajátos szerepet töltött be az európai államrendszerben: egyszerre volt a nyugati kereszténység egyetemes vezetője, másrészt pedig egy nagyobb itáliai állam. A kettős helyzet gyakran került ellentmondásba egymással. Az oszmánellenes összefogást Rómában keresztes háború formájában képzelték el. Korszakunk pápái közt kiemelkedő szerepet játszott a keresztes háború évszázados eszméjének felújításában X. Leó ( ). Ő volt az, aki a balul elsült keresztes háborút meghirdette Magyarországon is, majd később is a keresztény hatalmakat a törökök elleni háborúra buzdította. A Jagellók jogara alatt álló országok érdekei sem egyeztek meg az oszmán-kérdésben. Csehország messze feküdt a veszélyes ellenségtől. A magyar történészek és a történelem iránt fogékony közvélemény régóta fennkölt, távoli eszmékkel mentegeti Mátyás cseh hódításait. Felfogásuk szerint Mátyásnak azért kellett egy csehmagyar királyság, majd később az osztrák hercegség, hogy kellő erőt biztosítson neki az oszmánokkal szemben, Ulászló csehmagyar országcsoportját azonban nem szokták a török elleni védelem erős bástyájának tekinteni. Amióta világ a világ, hódítani önmagáért a hatalomért szokás, így volt ez Mátyás esetében is, aki természetesen mindemellett azért is döntött a cseh korona elfoglalása mellett, hogy visszaállítsa az először Zsigmond által létrehozott országcsoportot, hogy megszerezzen egy birodalmi választófejedelmi címet, hogy megszüntesse a huszitizmust, és hogy elterelje az otthoni belpolitikai problémákról a figyelmet. A cseh rendek sem azért helyeselték Ulászló akcióját 1490-ben a magyar trónért, hogy katonáikat a magyar határok mellé küldjék, a magyarok sem azért választották Ulászlót, mert abban bíztak, hogy majd cseh csapatokkal őrzik a végvárakat. Tanulságos összevetni a Bonfini történelmi művében fennmaradt két beszédet: Mátyásnak 1468-ban, Egerben a királyi tanács előtt elmondott szónoklatát, amiben a cseh háború szükségességéről győzködte a magyar urakat és Ulászló követének már említett, 1490-ben, Rákos mezején ura megválasztása érdekében elmondott érveit. Mindkét beszéd fiktív, azaz költött szónoklat, de éppen ezért alkalmas arra, hogy a kortárs véleményeket tükrözze. Egyik beszédben sem találunk még egy elejtett utalást sem arra, hogy a két korona egyesítésére azért lenne szükség, mert így egyesült erővel léphetnének fel a törökök ellen - azért nem, mert ezt senki sem hitte volna el. A védekezésre berendezett végvári harcmodor nem tette lehetővé a nyugati típusú katonaság rendszeres bevetését a határokon. A magyar határvédelem évtizedek alatt folyamatosan változott, és olyan haderőt hozott létre, ami csak a török elleni védekezésre volt alkalmas. Ez azt jelentette, hogy a mindennapokban nyugati típusú alakulatoknak itt nem sok hasznát vehették. Várostromban vagy nyílt csatában viszont jelentős szerepük lehetett. Ezért vetette be Mátyás 1476-ban Szabács falai alatt zsoldosait, ezért küldték Páncélos vitéz a Murányi Veér család címerén, 1509

57 1492-ben egy nagyobb támadástól tartva a fekete sereget a déli határok mellé, és ezért tartoztak a cseh és lengyel zsoldosok a mohácsi csatában a legjobban harcoló alakulatok közé. Az oszmánok próbára tették Lengyelország és Litvánia védelmét is, így tőlük is lehetett együttműködési készséget remélni a török elleni harcokhoz. A Jagelló-dinasztiának ezek az országai azonban mindig is az oszmán előrenyomulás mellékhadszínterének számítottak. Moldva pedig, ami a magyar-lengyel akciók kiindulópontja lehetett volna, inkább konfliktusforrás volt a két ország közt, semmint valamilyen közös politika kiindulópontja. A litvánoknak és a lengyeleknek ráadásul egy másik ellenséggel is meg kellett küzdeniük, a krími kánság tatáraival. A tatárok az oszmánok szövetségesei, sőt vazallusai voltak. Magyarország Ulászló korában többnyire öszszehangolta török politikáját a krakkói udvarral, ez azonban csak közös háborús terveket jelentett, együttes katonai fellépés azonban nem történt, mert nem is történhetett, hiszen az adott korszak korlátozott hadmozdulataiban nem volt szükség nagy hadseregekre és külföldi segédcsapatokra. A Mátyás uralkodásának második felében létrehozott oszmánellenes védelmi rendszeren a Jagellók nem változtattak. Ez földrajzilag három részre osztódott: Erdélyre, az Alsó részekre, valamint Szlavóniára és Horvátországra. Az erdélyi Részek - ez volt a korszakban Erdély hivatalos neve - védelme eltért a két nyugatabbra fekvő területétől, itt ugyanis nem álltak a határokon végvárak. Nem is volt rájuk szükség, mert ott voltak a Kárpátok vonulatai, azon túl pedig Havasalföld, amit az oszmánok és a magyarok is ütközőállamnak tekintettek. Egykoron az Árpád-korból örökölt bánságok - azaz olyan határon túli területek, amelyek a magyar király fennhatósága alatt álltak - is a védelem részei voltak, ezek maradéka azonban épp e korszakban morzsolódott fel. Az Al-Dunánál fekvő Szörényi bánság már nem jelentett többet, mint Szörény várának kapitányságát. Mátyás szervezett néhány új bánságot is, melyek Szrebernik vára

58 keletről nyugat felé így sorakoztak: nándorfehérvári, szabácsi és szrebemiki bánság. Ezek bánjai az illető vár várnagyai voltak, saját várukon kívül hozzájuk tartozott néhány környékbeli más vár felügyelete is, Nándorfehérvár és Szabács egykoron Szerbia, Szrebernik pedig Bosznia része volt. A régi bánságok törzsterülete az országhatárokon kívül feküdt, de tartoztak hozzájuk magyar részek is, a szörényi bánság egykori havasalföldi területei oszmán fennhatóság alá kerültek, kiterjedése összezsugorodott. Ezzel szemben a három másik bánság magyarországi területekkel nem rendelkezett. Huszár tárcsapajzsa, 15. század végéről A szörényi, a nándorfehérvári, a szabácsi és a szrebemiki bánságot összefogta az egykori macsói bánság romjain létrehozott temesi ispánság, vagy ahogy ekkortájt gyakrabban mondták, az Alsó részek főkapitánysága. A magyar tájnévadásban a központi tájszemlélet uralkodott, tehát az ország mindenkori központjából nézve nevezték az ország déli területeit Alsó, a későbbi Felvidéket felső részeknek. Ezt nem szabad felcserélni a török hódoltság után kialakuló újabb elnevezésekkel, Alsó- és Felső-Magyarországgal, azok ugyanis a Felvidék nyugati, illetve keleti részét jelentették. A terület központja Temesvár volt, a temesi ispánok azonban nemcsak Temes megye felett parancsoltak, hanem ban összesen tizenegy megye tartozott alájuk. A temesi ispánok bárónak számítottak. Ulászló uralkodásának elején Kinizsi Pál, majd ennek halála után Somi Józsa töltötte be e tisztséget. Valaha itt kezdődtek az első oszmán betörések, sokáig a legveszélyeztetettebb vidéknek számított, ezért katonai igazgatás alá helyezték. A királyi adót nem a kincstár emberei hajtották be, és juttatták el Budára, hanem a temesi ispánok, akik rögtön a helyi katonai célokra is fordították. Az Alsó részeken szigorúbb volt a birtokosok katonaállítási kvótája is után ez az országban mindenütt harminchat jobbágytelek után írta elő egy felfegyverzett katona kiállítását, itt azonban érvényben maradt a korábbi rendszer: huszonnégy telkenként kellett egy katonát felszerelni. A végvári harcmodorhoz könnyűlovasokra volt szükség, a portyákat velük vívták, és őket küldték a portyázó oszmán csapatok után is, ezért itt a bandériumok 1498 után is felerészben könnyűlovasokból, azaz huszárokból álltak. Közel a határhoz jórészt Szerbiából menekült parasztokat telepítettek le, a vojnikokat, akik adómentességet kaptak azért, hogy a család egy-egy férfitagja katonaként szolgáljon. Ez a sajátos szervezet - természetesen többször átalakult formában - egészen a 19. század második feléig fennmaradt a határőrvidéken. E területen tartották udvartartásukat a Magyarországra menekült szerb despoták, akik huszáraikkal járultak hozzá az Alsó részek védelméhez. A Jagelló-korban Horvátország és Szlavónia talán még gyakrabban volt kitéve betöréseknek, mint az Alsó részek. Azt, hogy mégis itt voltak érvényben különleges katonai rendszabályok, nem egyszerűen a terület, hanem az egész ország védelme indokolta. Az oszmá-

59 Szakállas puska, a 15. század utolsó negyedéből II. Bajezid szultán ábrázolása egy török császárokról szóló 16. század eleji nyugati műben nok Magyarország középső részeit a Duna menti úton érhették el a legkönnyebben, ezért volt szükség a rendkívüli védelemre. A horvát-szlavón bán (akit hivatalosan dalmát-horvát-szlavón bánnak hívtak) fennhatósága alatt álló területhez is tartozott egy bánság: a maradék Boszniából álló jajcai. A horvát és a szlavón nemesek ősi szokás szerint különbözőképpen állították ki hadaikat, az egységes parancsokat kiadó bánokkal ezért sok vitájuk volt. A hadsereg itteni állomásoztatása, a katonák ellátása nagy anyagi terheket rótt a végvárak várnagyaira, még inkább az Alsó részek főkapitányára vagy a horvát-szlavón bánra. E méltóságokat - Corvin János örökös bánságát nem számítva - és a királyi várak várnagyi posztjait a király tetszése szerinti időre adományozta, csakhogy a leváltásakor néha egészen nagy összeggel tartozott már a kincstár a várnagynak vagy a bánnak, aki évekre visszamenőleg maga fizette a zsoldot. A személycsere ilyenkor nagy vitára adott okot, a régi várnagy legalább a bevételekre mindaddig igényt tartott, amíg az általa megelőlegezett összeget vissza nem kapta, az új várnagy vagy méltóságviselő így azonban nem tudta ellátni feladatát. A Mátyás korában kiépített kettős végvári vonal az Alsó részeken és Horvátés Szlavónországban korszakunkban is fennmaradt. A végvárak közti terület egyáltalán nem számított átjárhatatlan, zárt határoknak, a portyázó oszmán csapatok könnyen átléphettek rajtuk. A folyókat hadihajók tartották szemmel, amelyeken jelentős létszámú, túlnyomórészt délszlávokból álló legénység szolgált. Két fő hajótípusuk a nagyobb naszád és a kisebb sajka volt. A magyar hadrendszert a Jagelló-korban részben átalakították, amit az 1498-as törvénykönyvben rögzítettek. Az állandó királyi zsoldoshadsereget évekkel korábban felszámolták, újra nem volt szükség - mert nyugat felé nem indultak háborúk -, annál inkább az oszmánok ellen mozgósítható haderőre. Visszatértek a tisztán banderiális hadrendhez, azaz a főpapoknak és báróknak meghatározott létszámú zászlóaljat, azaz bandériumot kellett felszerelniük. A többi nemesnek a területileg megszabott hányad szerint kellett katonát kiállítania. Ezt a rendszert hívjuk más szóval telekkatonaságnak. Akik nem szereltek fel saját bandériumot, a megyei csapatokba küldték a katonákat. Az új csapatok annyiban különböztek a régi bandériumoktól, hogy többé-kevésbé állandók voltak. A bandériumok egy része folyamatosan a végeken állomásozott, nagyobbik részét azonban csak akkor mozgósították, ha a helyzet úgy kívánta. A bandériumok vitézei zsoldosok voltak, társadalmi összetételüket tekintve túlnyomórészt a nemesek közül kerültek ki. Egy bandérium négyszáz főből állt. Az alegységek korszakonként és csapatonként váltakoztak, legkisebb egysége az úgynevezett lándzsa volt, ez négy lovasból állt, de ekkortájt jött szokásba a hat lovasból álló egységek kialakítása is. A hadfelszerelés sok pénzbe került, ezért a bandériumtartó urak, azaz a zászlósurak, illetve a megyei adószedők körülbelül fele-fele arányban megosztoztak a királyi adón, az egyik felét megtartották maguknak, és seregük zsoldjára fordították. Ezt a zászlósuraknál, illetve a megyéknél maradó összeget hívták hadakozópénz-

60 nek. A rendszert mindig az aktuális helyzethez igazították. A Jagelló-kor első éveiben, amikor hadiállapot volt az oszmánokkal, szigorúbb volt a seregállítási kvóta, akkor húsz telek után kellett egy katonát felszerelni, 1498-ban, amikor már néhány éve fegyverszünet volt, lazítottak a rendelkezésen. A magyar hadsereg elveit tekintve jól alkalmazkodott a változó politikai viszonyokhoz. A Jagelló-kor idején az Oszmán Birodalmat három szultán vezette: II. Bajezid ( ), I. Szelim ( ) és I. (Nagy) Szulejmán ( ). Bajezidet a békésebb természetű uralkodók között szokás számon tartani, azonban az Oszmán Birodalom az ő uralma alatt is folyamatosan bővült ben bekebelezték az egykori Boszniából kiszakadt Hercegovinát, a Velencével vívott háborúban kisebb moreai (peloponnészoszi) területeket foglaltak el. A pontuszi (fekete-tengeri) térség két stratégiai fontosságú kikötője, Kilia és Akkermann 1484-ben lett az oszmánoké. Nagy István vajda halála után Moldva rendszeres adófizető ország lett. Bajezidet fia, a kegyetlen" melléknevű I. Szelim követte a trónon, aki 1517-ben elfoglalta Egyiptomot. A győzelem két fontos következménnyel járt: a nyugati keresztény uralkodók számára az oszmán terjeszkedés veszélye a Földközi-tenger medencéjének veszélyeztetését jelentette, az Oszmán-dinasztia pedig az iszlám vezetője lett, mivel az oszmán szultánok felvették a kalifa címet. Az ulászlói békekorszak az oszmánmagyar kapcsolatokra csak részben igaz. Ulászló nyugati békepolitikájának éppen az volt a célja, hogy az ország délen fegyverrel és eredményesen tudjon védekezni , és között Magyarország és az Oszmán Birodalom hadiállapotban élt egymással. Hunyadi Mátyás utoljára 1488-ban kötött egy hároméves fegyverszünetet Bajeziddel, ez azonban a király halála után érvényét vesztette. Az oszmánok jól ismerték a magyar belpolitikát, tudták, hogy a trónváltás átmenetileg meggyengíti az országot, ezért azonnal próbára is tették erejét. A próbálkozások kisebb sikerekkel jártak nyarán egészen Váradig nyomult egy portyázó csapat, 1491-ben a boszniai Jajca egyik elővára, Koszorúvár került oszmán kézre, 1492-ben rajtaütésszerű támadással a nagy várak elfoglalását próbálták meg. Nándorfehérvárt, Szabácsot, Jajcát egyszerre érte ilyen támadás, ezeket azonban a védők rendre visszaverték. A következő évben Erdélyt rohanták meg. Ez az erdélyi portya az 1438-as, 1442-es és az 1479-es török támadáshoz hasonlóan Védekezésül szolgáló erődtemplom Szászföldön

61 A Jagelló-kor török hadszíntere, elsősorban Szászföld lakói számára jelentett nagy megpróbáltatást ben néhány áruló segítségével újra Nándorfehérvár elfoglalásával próbálkoztak, ezúttal is sikertelenül. Igazi csatára csak Horvátországban került sor, ennek azonban súlyos politikai következményei lettek. Jakub boszniai basa zsákmánnyal megrakott és rabokat magukkal hajtó serege a belső-ausztriai tartó- Bonfini: A magyar történelem tizedei Derencsényi szembe akarva szállnia e bajjal... az egész tartományból nagy sereget gyűjtött, mert nemcsak számos nagyúr jött hozzá, hanem lllyricumból is többen, és a falvakból is nagy sokaság járult ezekhez, bárha fegyvertelen és fegyverviselésre csak részben alkalmas. így a basa, aki a hatalmas zsákmánnyal gyorsabban tért vissza, mint ahogy eltervezte, mert félt Miksa csapataitól, melyek állítólag a prédálók ellen indultak, a tartomány határán a Derencsényi vezette magyarokba ütközött, akik a kijáratot szemből elzárták; hátulról Székely Jakab üldözte ötszáz lovassal, aki mögött jelentékeny német segítség közeledett. Amikor ezt a basa a modrusl vidék felé haladtában megtudta, először követek útján kérte Derencsényit, hogy tartson ki az egyezség mellett, hiszen magyar tartománynak semmi bajt sem okozott, ha pedig idegen területen tett kárt, e sérelem megbosszulása nem őrá tartozik, de ha - mint látszik - mégis erre készül fegyverrel, az istenekhez folyamodik, akik az esküszegést mindig kegyetlenül megbosszulják, és reméli hogy mellette lesznek, ő bátran vállalja a csata kockázatát. Nem hiányoznak, akik hozzáteszik, hogy a basa Derencsényitől szabad elvonulást eszközölhetett volna ki, mert ez azt mondta, parancsot kapott a királytól, hogy a keresztény foglyokat bármilyen módon is ragadja ki a szolgaságból, így hát, ha a rabokat elbocsátja, semmi akadályt sem gördít elébe; de ha nem, a parancsnak engedelmeskedve szabadságukért harcba száll. A basa gőgösen elutasítva e feltételt, úgy határozott, hogy nem marad tovább az erdőségben, amelyen át odajött, meg félt is, hogy ha túl lassan cselekszik, az egyre gyarapodó keresztény csapatok elölről is, hátulról is körülzárják, és csúnyán elbánnak vele, kivágva hát a fákat, utat nyitott az erdőben." Kulcsár Péter fordítása

62 mányokból hazafelé tartott, amikor szeptember 11-én a korbáviai Udbinjánál Derencsényi Imre bán horvát-szlavón seregei megtámadták őket. Jakub arra a titkos egyezségre hivatkozva akarta elkerülni az ütközetet, amit a szultán és Mátyás még a hetvenes években kötöttek egymással, mely szerint a Boszniából stájer, krajnai, karintiai területre portyázó oszmán hadakat a bánok oda-vissza sértetlenül átengedik Szlavónián és Horvátországon. Ulászló király azonban szakított ezzel a gyakorlattal, a bán csak akkor engedte volna át a törököket, ha elengedik rabjaikat, erről pedig a portyázok hallani sem akartak. Az összecsapásban a szlavón és horvát haderő maradt alul. Derencsényi fogságba esett és ott is halt meg. Udbinja a horvát nemesség számára azt jelentette, mint a magyaroknak egy generáció múlva a mohácsi vész. Corvin János és Frangepán Bernát összeesküvésének, Velencének és a Német-római Birodalomnak történő felajánlkozásának hátterében ez a csatavesztés állt. A horvát nemesség a török veszély miatt kezdett külön utakon járni. A különutas horvát politika II. Lajos korában megerősödött, a mohácsi csata után pedig egészen nyilvánvaló lett. A magyar haderő az Alsó részeken néhányvillámhadjárattal bebizonyította, hogy még a támadáshoz is van elegendő ereje. Kinizsi Pál élete utolsó harcait Szerbiában vívta. Mélyen benyomult a Dunán túli tartományba, hatalmas pusztítást végzett, egy ízben még Szerbia egykori székvárosának, Lepanto ábrázolása, 16. századközepe

63 Ludovico Tubero: Kortörténeti feljegyzések Seregünkben ugyanis csak 1500 lovas volt, semmiképpen sem tudta akkor feltartóztatni az ellenségnek messze nagyobb számú lovasságát, mivel gyalogos csapataink a csatába indulók zajától tüstént az elején megriadtak és megzavarodtak; a szlávok seregében akkor alig gyalogos volt. Egyébiránt mivel csak nemrég toborozták őket a földekről, harcvágyók voltak ugyan, de csaknem fegyvertelenek, és nem szoktak hozzá sem ahhoz, hogy a hadi jelvényeket kövessék, sem hogy a csatarendet tartsák, és végül ahhoz sem, hogy csatasorban álljanak az ellenséggel szemben. Ha a hegyekben került volna sor az ütközetre, ők bizonyára távolról igyekeztek volna az ellenséget legyőzni parittyákkal, mivel azonban, ha a földművesek lettek volna a győztesek, a zsákmányt is meg akarták volna szerezni, ezért a lovasság nagyobb része, amely a kapzsiságot a bátorságnál és a vakmerőségnél többre tartotta, nagy erőfeszítéssel a nyílt síkságra irányította a hegyekből a küzdelmet. Mivel azonban a páncélos lovasságnak hamarosan érkező segítségét várták, Derencsényi először semmiképpen sem engedélyezte azt, majd miután mindenki a csatát követelte, nem mervén szembeszállni velük, csatasorba állította a seregeket kiváltképpen azért, nehogy a harc elkerülésének gyanúját keltsék a horvátokban, lévén a magyarok kevély lelkületűek. A magyarok és a horvátok ugyanis örökké versengenek egymás között hadi vitézségben, hiszen a dalmaták, akiknek nagyobb része Horvátországban van, nem erőszakkal vagy fegyverrel kényszerítve, hanem rokonság címén jutottak magyar fennhatóság alá. Míg tehát a vakmerőséget és a kapzsiságot a biztonságot adó megfontoltság elő helyezték, amelyen az igaz dicsőség alapul, addig a horvát nép csaknem elpusztult." Blazovich László és Sz. Galántai Erzsébet fordítása A Radák család címere strucctollas kalapos, puskás férfival, aki turbános tőrökre lő, 1514 Szendrőnek a külvárosát is felperzselte, és szerbek tömegeit költöztette át a rá bízott vidékre ben II. Bajezid és II. Ulászló három esztendőre fegyverszünetet kötöttek, amit újabb három évre megerősítettek. Ulászló véget vetett annak a gyakorlatnak, hogy a magyarok átengedték az oszmánokat az Ausztriai-ház déli tartományaiba, az oszmán-magyar békékbe ettől kezdve az Ausztriai-ház országait is belefoglalták. A Velencei Köztársaság közt vívta a második török háborúját. A háború Velence moreai (peloponnészoszi) birtokaiért folyt. A köztársaság mindjárt az első évben Lepantónál egy tengeri csatában súlyos vereséget szenvedett az oszmánoktól. Az oszmánok a tengeren is fölénybe kerültek a keresztényekkel. Velence szövetségeseket keresett, ezért kötött szerződést a franciákkal, akik pedig a Jagellók mindkét ágát belevonták a már említett szövetségbe ban a budai szerződés kimondta, hogy ha a pápa a törökök ellen hadjáratot hirdet, akkor ahhoz a magyarok és a lengyelek is csatlakoznak, mert a tö-

64 rökkel kötött korábbi fegyverszünetüket felmondják. Még olyan távoli tervekre is figyelmet fordítottak, mint egy esetleges francia expedíciós háború az oszmánok ellen. Ha a francia király csapatokat küldött volna a törökök ellen, a magyaroknak és a lengyeleknek át kellett volna azokat engedniük országaikon. A pápai legátus, azaz a követ Budán 1501-ben török elleni keresztes háborút hirdetett. A nagy háborúból nem lett semmi, a magyar fegyveres tevékenység Corvin János boszniai és Somi Józsa szerbiai portyáira korlátozódott. A rövid ideig tartó harcnak a velenceioszmán béke vetett véget. A köztársaság ugyan csak kisebb területeket veszített, de tengeri hatalma lehanyatlott, politikáját az oszmánokkal való béke megőrzése határozta meg ban II. Ulászló is fegyverszünetet kötött Bajeziddel hét évre. Ez volt a korszak leghosszabb fegyverszünete. Magyarország Velence első török háborújában ( ) is szövetséget kötött a köztársasággal. Kísérteties a hasonlóság: a hadmozdulatokat akkor éppúgy nem hangolták össze, mint most, a két fél akkor is külön utakon járt a fegyverszünet kötésekor. Az oszmánellenes összefogásban a magyarok tehát semmivel sem voltak jobbak Európa többi államánál. A velencei szövetségnek mégis volt hosszú távú eredménye. Ettől kezdve a köztársaság ugyanúgy rendszeres pénzsegélyt folyósított Magyarország számára a török elleni védelemre, mint ahogy azt a pápák tették. Az összeget azért küldték a velenceiek a békeévekben is, mert a horvát végvárak Velence dalmát városait is védték. A békés időszaknak II. Bajezid lemondatása vetett véget. A birodalomban dúló trónharcokról érkezett jelentések hatására a magyar udvar nem újította meg a fegyverszünetet, ugyanúgy ki akarta használni katonailag az uralkodóváltás okozta bizonytalanságot, mint azt annak idején Ulászló trónra léptekor Bajezid tette. Ekkor már folytak a tárgyalások egy törökellenes keresztes hadjárat előkészületeiről. Míg Zsigmond krakkói udvarában fenntartásokkal Tommaso Dainero ferrarai követ jelentése 1501-ből Az úrnapí körmeneten, melyen az óriási néptömegen kívül őfelsége is részt vett, érdekes látványosságot adtak elő, ugyanis valamely jóslat szerint a mohamedán hitnek akkor lesz vége, ha Mohamed koporsóját szétrombolják. Ezt a következőképpen adták elő: Mohamed mecsetjét házunk előtt állították föl, a mecsetben a koporsó függött, melyet a szultán és számos pasa vett körül. Midőn őfelsége és a körmenet a mecset elé ért, óriási tűzsugár sújtott le a koporsóra, és ezt, valamint a körülálló törökök nagy részét lángba borította. Ami pedig el nem égett, azt a magyarok óriási tömege megrohanta, botokkal, kövekkel ízzé-porrá zúzta, sőt fogaival is szaggatta. Valóban kiváló élvezet volt e roham szemlélése. A főtér közepén igen csinos szökőkút állott, melyből egész napon át kitűnő bor folyt. A temérdek nép egész nap zarándokolt e csodaforráshoz. Bögrékkel, fazekakkal, kalapokkal merítettek a jeles italból, sőt némelyik csak a száját tartotta oda a borsugárhoz. Ütötték, verték egymást, csak úgy repült a sok tört fazék, pohár, bögre. Soha életemben ilyen nagy ünnepélyt nem láttam. A földön temérdek részeg hevert szanaszét, kiket azután lassanként hazaszállítottak. De az ünnepély koronája még csak ezután következett, a legsűrűbb tolongásba kappanokat, ludakat és galambokat dobáltak, melyeket a tömeg óriási dulakodás közt ezer meg ezer darabokra szaggatott." Fordította Szamota István fogadták a keresztény összefogásról szóló terveket, Ulászló magyarjai nagyobb készséget mutattak egy nagy hadjáratban való részvételre. Az erőviszonyok azonban nem kedveztek nekik. Néhány hónappal uralomra jutása után Szelim parancsot adott határvidéki parancsnokainak, hogy vezessenek nagyobb portyákat a magyarok ellen. A meglepetésszerű támadások egyikét Bátori István, az Alsó részek főkapitánya sikeresen kivédte. A Krassó megyei Illadiánál szétverte a portyázó török csapatot, közben azonban egy másik oszmán sereg néhány nap alatt elfoglalta Szreberniket és a hozzá tartozó bánság várait. Ezzel megszűnt a szreberniki bánság és a külső végvárvonalon repedés keletkezett. A következő évben a Medici-családból való X. Leó lépett Szent Péter trónjára. A pápa, aki már korábban is a keresztes eszme szószólója volt, megválasztása után néhány hónappal keresztes háborút hirdetett az oszmánok ellen. I. Szelim szultán ábrázolása egy török császárokról szóló 16. század eleji nyugati műben

65 Keresztes háború és parasztfelkelés 1514-ben Graduale Bakócz Tamás címerével A keresztény szent háború" eszméjén alapuló keresztes háborúk egykoron a Szentföld visszahódítására indultak, később azonban a keresztény világon kívüli és belüli ellenfelek, például a pogány balti szlávok vagy az eretnekek ellen is indítottak ilyen hadjáratokat. Míg Magyarország az igazi keresztes háborúkban csak csekély szerepet játszott, a keresztes eszme 15. századi újjáéledésekor főszereplővé lépett elő. Keresztes háború volt az 1396-os nikápolyi csatával végződő háború és Nándorfehérvár 1456-os felmentése. A keresztes háború egyszerre volt bűnbocsánatot eredményező vezeklés és hadi vállalkozás, egyházjogilag a zarándoklattal mutatott hasonlóságot. A résztvevők fogadalmat tettek, ennek jeléül ruhájukon a kereszt jelét viselték, ezért hívták őket kereszteseknek. X. Leó július 15-én adta ki bulláját, amelyben három esztendőre a bíborosi kollégium legérdekeltebb tagját, Bakócz Tamást bízta meg egy keresztes háború szervezésével, aki pár hónappal korábban maga is esélyesként indult a pápaválasztó konklávén. Az esztergomi érsek pápai követ, azaz legátus lett, megbízatása kiterjedt II. Ulászló és Zsigmond összes országára, amelyekhez az ortodox Havasalföldet és a Moszkvai Fejedelemséget is odaszámították. Ezeken kívül az északi országokat magában foglaló kalmari unió, azaz Dánia, Norvégia és Svédország területén is folytathatott toborzást. A lengyelek kérésére a keresztes háborút nemcsak a törökök, hanem a tatárok ellen is indították volna. A legátus 1514 tavaszán tért vissza Rómából Magyarországra, ahol a királyi tanáccsal ismertette megbízatását és terveit. A tanács hosszú vita után végül beleegyezését adta a toborzás megkezdéséhez. Erre azért volt szükség, mert Magyarországon a pápai bullák kihirdetéséhez királyi beleegyezésre volt szükség - ezt hívjuk placetum regiumnak -, a király pedig természetesen kikérte a tanács véleményét. Állítólag többen is ellenezték a bulla kihirdetését, leginkább valószínűleg azért, mert az oszmánokkal éppen fegyverszünet volt érvényben. A valószínűleg szó a felkelés későbbi eseményeinek leírásakor még többször előkerül. A társadalmi konfliktu-

66 sok általában nagyon gyorsan zajlanak le, gondoljunk csak a modern korok forradalmaira. A felfokozott tömeghangulat néhány nap alatt átalakítja az előre megszabott programokat, az egyes események között ok-okozati összefüggést még akkor sem állíthatunk fel, ha az egyik esemény megelőzte a másikat. Nem biztos ugyanis, hogy a későbbi esemény résztvevői tudomást szereztek az előbb megtörténtről. Különösen igaz ez az 1514-es keresztes hadjárat és parasztfelkelés, közkeletű nevén a Dózsa-féle parasztháború történetére. Több mint négyszáz olyan oklevél és levél maradt korunkra, amelyek így vagy úgy érintik az akkor történeteket, igaz, ezeknek több mint a felét már a felkelés után írták, és visszautalva említenek egyegy személyt vagy történést. Néhány kortárs beszámoló is fennmaradt a keresztesek tetteiről, az események teljes láncolatát azonban olyan történetírók hagyták ránk, aki vagy térben, mint a dalmát Tubero, vagy időben, mint Istvánfi Miklós, volt távol az eseményektől. Bakócz Tamás igen elszánt volt a királyi tanácsban, akár királyi hozzájárulás nélkül is kész lett volna a bullát kihirdetni, és azzal fenyegette meg az ellene szóló urakat, hogy Keresztes vitéz egykorú német újságlapon Az obszervánsok A ferences rend szigorú szabályokat követő ága, amelyik elsősorban a szegénység kérdésében megtartotta a rendalapító Szent Ferenc eredeti előírásait, erre utal nevük is: latinul observare = megtartani. A ferences renden belül a 13. századtól kezdve kimutatható elkülönülésük, ami azonban csak 1517-ben vált véglegessé, amikor X. Leó pápa hivatalosan elválasztotta a két ágat egymástól. Magyarországon a 14. század második felétől kezdve terjedtek el, 1448-ban önálló rendtartománnyá szervezték őket, aminek neve a Szent Üdvözítő (latinul: Salvator), egyszerűen szalvatoriánus rendtartomány lett. A ferencesek másik ágát konventuálisoknak vagy minoritáknak nevezik, magyar rendtartományuk neve Szűz Mária vagy mariánus rendtartomány. Ferences regula, 16. század eleje

67 Szapolyai János szepesi gróf és erdélyi vajda gyűrűspecsétje II. Ulászló érméje, ha kell, ki is közösíti őket az egyházból. A király végül beleegyezett a bulla kihirdetésébe. A keresztes seregek toborzását a legátus szerzetesekre, a ferences rend szigorúbb ágára, a Magyarországon igen kedvelt obszervánsokra, Erdélyben pedig az erdélyi püspökre bízta. A csapatok gyűjtése érdemben csak Magyarországon folyt, ami a keresztes hadjáratot igen korlátozottá tette volna. A keresztes háborúkban nemcsak fegyverforgatásban alig járatos önkéntesekvettek részt, hanem az érintett országok rendes hadseregei, akár zsoldosok is. A háborús készülődést a királyi udvar ugyan komolyan vette, de nem jelölt ki konkrét hadicélt és nem egyesítette a fegyverben álló végvidéki seregeket sem. A határvédelem mindhárom része a saját helyén állt helyt, Szapolyai János vajda az erdélyi hadakkal éppen Bulgáriában portyázott. A keresztesek fő gyülekező helye Pest volt. A rosszul felfegyverzett, kiképzetlen sereg jórészt jobbágyokból: parasztokból és mezővárosi polgárokból állt, akik főleg az Alföldről és az Alföld széli vidékekről érkeztek. Parancsnokságukat nem egy báróra, hanem egy székely származású nándorfehérvári lovastisztre bízták, aki nem sokkal korábban egy végvidéki párbaj győzteseként tette magát ismertté. A vezér, akinek nevével az 1514-es esztendő később összeforrott, a forrásokban általában Székely György néven szerepelt, ismert azonban valódi családneve, a Dózsa is. Dózsa György nem lett az egész hadjárat vezetője, a bandériumoknak tehát nem parancsolt, azt pedig nem tudjuk, hogy csak a Pest környékén gyülekező keresztesek vezetője volt-e, vagy az ország összes kereszteséé. A jelentkezőket a lakóhelyük környékén felállított táborokba küldték a toborzó szerzetesek. A pestin kívül még több nagyobb tábort szerveztek, mindegyik a Dunától keletre feküdt. Legjobban a Dózsa-féle sereg történetét ismerjük, ez a csapat május elején kelet felé indult, valószínűleg Szapolyai vajda támogatására. A középkori hadak rendszeresen visszatérő gyakorlata volt, hogy ellátásukat már saját területükön rablással egészítették ki, ez most sem történt másként. A keresztesek kifosztották a nemesi kúriákat és a vámhelyeket, nem kímélték az adószedőket sem. A kisebb-nagyobb rablásokat nem számítva a Dózsa-féle sereg először Mezőtúron került konfliktusba a törvényes renddel, ahol meggyilkoltak egy adószedőt. A gyilkosság - amiről említésén kívül semmit sem tudunk - talán némi bepillantást enged a keresztesek világképébe. Minden bizonnyal hadiadót szedtek 1514 tavaszán, ami a jobbágyok és az egytelkes nemesek hozzájárulása volt az ország védelméhez, tehát azoké, akik személyesen nem hadakoztak. Most, hogy a jobbágyok is fegyvert fogtak, az adóztatást jogtalanságnak érezték. Május 15-én az érsek leállította a további toborzást. Az okokat maga az érsek sorolta fel: az adófizetés megtagadását, az adószedők üldözését, a nemesi udvarházak kifosztását. A keresztes kapitányok és a ferencesek nem törődtek a rendelkezéssel, folytatták a jelentkezők táborba gyűjtését és a rablásokat, ezért egy hét múlva Bakócz már az egész hadjáratot felfüggesztette. Ugyanekkor a király a táborba szállott kereszteseket különös pártfogásába vette, hogy bátran visszatérhessenek lakóhelyükre, és ne féljenek földesuraik büntetésétől. A fegyvert fogott parasztokat elnyomni és megbüntetni" készülő nemeseket a király a hűtleneknek kijáró büntetéssel fenyegette. A király gyorsan letett mindenféle törökellenes hadjáratról. A Budán tartózkodó oszmán követekkel megegyeztek a fegyverszünetről, amit ki is hirdettek. Dózsa csapata és a többi tábor egyformán reagált a rendelkezésekre: fegyverüket most már nemcsak az oszmánok, hanem a nemesek ellen is akarták fordítani. Gyorsan találkozott egymással Dózsa jogfelfogása és az obszerváns prédikátorok véleménye. A székely jog szerint ugyanis, aki nem vonul hadba, annak a házát maga a székely közösség volt köteles feldúlni. A keresztesek szerint a nemesek a hadjárat leállítása-

68 val elárulták az ország védelmét, így a rajtuk és jószágukon elkövetett erőszak jogszerű, már csak azért is, mert veszélybe sodorták a keresztesekre váró lelki üdvösséget is. A váradi tábor keresztesei is összecsaptak már májusban a nemesi hadakkal, mégis Dózsa seregének eseményei tették a keresztes hadjáratot parasztháborúvá. Serege Gyulánál irányt változtatott, és a Temesköz felé vette útját. A temesi ispán és az Alsó részek főkapitánya, Bátori István csapatai útjukat állták, és nem engedték meg, hogy a Maroson átkeljenek. Amikor azok mégis át akartak jutni a folyón, a Csanád megyei Apátfalvánál szétverték a keresztesek egyik előőrsét, a keresztes had zöme azonban sértetlen maradt. Ez a sereg a következő napon, május 24-én Nagylakon rajtaütött az előző napi győzelmet ünneplő vezéreken. A főkapitánynak ugyan sikerült elmenekülnie, Csáki Miklós csanádi püspök és több környékbeli nemes azonban fogságba esett, és pár nap múlva, amikor a hadjárat felfüggesztésének híre eljutott ehhez a keresztes hadhoz, válogatott kínzások közt kivégezték őket. Ugyanezekben a május végi napokban nyílt lázadás kezdődött a többi táborban is, a bihariak rövid időre bevették még Váradot is. Dózsa keresztesei elfoglalták a Maros menti várakat: Lippát és Sólymost, majd a Báthori István által védett Temesvárt vették ostrom alá. A keresztesek bejutottak Erdélybe is, rövid ideig még Kolozsvár városa is megegyezett velük. A keresztesek fő célpontjai a nemesi kúriák és a várak voltak. A parasztfelkelések szokásos cselekményei kísérték a fosztogatásokat: gyilkosságok és nemi erőszak. A keresztesek módszeresen semmisítették meg a nemesi házakban talált okleveleket. Eleinte csupán a ruhájukra varrt vörös kereszt volt a szimbólumok, ami a nemesekkel való szembefordulás után kiegészült a véres karóval. A karó nemcsak a nemesekkel való szembefordulást jelképezte, hanem elrettentésként is szolgált ama parasztoknak, akik nem akartak harcukhoz csatlakozni. Dózsa György beszéde A parasztháború egyik legfontosabb elbeszélő forrása Taurinus (valódi nevén Stieröxel) István Stauromachia című latin nyelvű hőskölteménye. A költemény humanista szokás szerint tartalmaz egy Dózsa György szájába adott beszédet. Dózsának tulajdonított beszédet még két, szintén humanista szerző is megörökített: Ludovico Tubero és egy a 16. század második felében élt történetíró, Brutus János. Hármójuk közül Taurinus láthatta az események egy részét. A humanista művet egy római hősköltemény, Lucanusnak a római polgárháborúról szóló eposza ihlette. A beszéd helyét sem Taurinus, sem a többi szerző nem adja meg. Mivel ismerünk egy ceglédi keltezésű felhívást Pest és Külső-Szolnok megye parasztjaihoz, amit a történészek kiáltványnak neveztek, ezért szoktak ceglédi beszédről írni. A felhívást egyébként valószínűleg nem Dózsa György, hanem egy másik keresztes vezér küldte el. Halljátok szavamat, Most halljátok figyelemmel! Osztozom én is veletek mindig, ha mit ád a szerencse. Nem leszek én uratok, se király: bajtárs maradok csak. Azt teszem én mindig, ami tetszik a népsokaságnak, megteszem én szívesen, lerakom koronámat elétek, s készséggel veszem azt, amiképp ti felőlem ítéltek. Jót hoz az új uralom, mert országlása szelíd lesz. Hogyha a pillanat int, ne remegjen a szívetek úgy se, szembe ha jön veletek, s látjátok, atyátok, öcsétek. Másra ne gondolj most, de szeresd magadat legelőször. Porba esik mostan mások pecsenyéje - be jó lesz! Torlás járna ezért máskor, node most nekivágunk. Rajta, szeresd magadat, biztos lesz most diadalmunk. így a külországok szintén hódolnak előttünk. Lanyhavizű Indus mellől a fagyos Maricáig, szittya Dnyepernek partján, s a Tejo vize mellett. Nékünk szolgálnak majd a rest arabok meg a Gangesz habjai és a Vörös-tenger mellékei szintén." Geréb László fordítása Az egyszerre több központban harcoló keresztesek leverése nem tartott sokáig. A parasztháború két hónap alatt befejeződött. A főváros alá visszatért kereszteseket a budai várnagy verte szét, a Bács és Bodrog megyeieket a nándorfehérvári katonák, a többit a helyi nemesi bandériumok számolták fel. Temesvár felmentését Szapolyai János vezette, az ő bulgáriai portyáról visszatérő csapatai előtt tették le a fegyvert Dózsa keresztesei július 15-én. A legtovább egy bizonyos Lőrinc pap által vezetett bihari csapatok tartották magukat, július végére azonban őket is szétkergették.

69 Dózsa György kivégzése fametszeten Ezt a papot évszázadokkal később felcserélték egy másik táborban tevékenykedő pappal, és helytelenül Mészáros Lőrincnek kezdték nevezni, ezért olvashatunk sok történelmi műben még ma is Mészáros Lőrincről mint a keresztesek egyik legjelentősebb vezetőjéről. A keresztes kapitányokat kivégezték. Dózsa György halála különösen kegyetlen volt: tüzes vaskoronával koronázták meg, vezéreit arra kényszerítették, hogy egyenek húsából. A parasztháborúvá változott keresztes hadjárat a magyar történelem legnagyobb parasztfelkelése volt. Korábban csak az 1437-es Budai Nagy Antal-féle felkelés volt ehhez hasonló. Az azonban csak Erdély északi részére terjedt ki, ez pedig jóval nagyobb területre. Annak okai az egyházi tized szedése körüli visszaélések voltak, ezt a keresztes hadjárat feloszlatása robbantotta ki. Az 1514-es parasztháború sem terjedt ki azonban az egész országra. A mozgalom súlypontja végig az Alföldön volt, csak később jutott el Erdély északi részére, a Dunántúl és a nyugati Felvidék egyes, elszigetelt helyeire. Dél-Erdély, Szlavónia, a Felvidék nyugati részének nagyobbik része, egyáltalán az ország nyugati fele, kívül maradt a megmozdulásból, vagy csak alig lett érintve. A keresztesek között nemcsak jobbágyok voltak, hanem nemesek is. Minden európai parasztfelkelésben találkozunk néhány nemesi származású parancsnokkal, itt azonban ez nem volt elszigetelt jelenség. Ugocsa és Máramaros megyében, ahol különösen sok kisnemes élt, tömegesen álltak a keresztesek közé. Máramaros túlnyomórészt román származású nemességéről néhány hónap múlva egy törvénycikk állapította meg, hogy majd mindegyikük részese volt a parasztok gonosz cselekedeteinek". A felkelés leverése után, 1514 őszén országgyűlést tartottak. Az itt elfogadott törvények főleg a keresztesek felkelésének hatására keletkeztek. Az összegyűlt nemeseket elsősorban káruk megtérítése foglalkoztatta. Alapelvként kimondták, hogy azoknak a falvaknak és mezővárosoknak kell a károkat megtéríteniük, ahol a károkozás történt, a nemesek meggyilkolásáért az ilyenkor járó kártérítést, az úgynevezett vérdíjat is ilyen módon kellett kifizetni. Ha a helységek vonakodtak volna kártérítést adni, a király kényszerít - hette őket erre. A falvak és mezővárosok kollektív felelősségén azonban enyhítettek, mert akik nem vettek részt a károkozásokban, azoknak nem kellett fizetniük. Azok a nemesek, akiknek várai önként nyitották meg kapuikat a keresztesek előtt, nem tarthattak igényt kártérítésre. A más nemesektől elrabolt holmikat a földesuraknak jobbágyaiktól el kellett kobozniuk, és vissza kellett szolgáltatni korábbi tulajdonosaiknak. A bűncselekményeket elkövető kereszteseket meg kellett büntetni, a keresztes kapitányokat ki kellett végezni, az ártatlanok büntetlenségét azonban ezúttal is megparancsolta a törvény. Megtiltották, hogy a parasztok puskával járjanak. A keresztesek között sok pap és kisebb egyházi rendeket felvett diák volt, szép számmal csatlakoztak hozzájuk az alföldi marhapásztorok, az úgynevezett hajdúk is, a törvény az ő fegyverviselésüket is szigorúan megtiltotta. A keresztes háború kudarcáért Bakócz Tamást, a jobbágyból lett bíborost tették felelőssé. Egyértelműen rá utalt az a törvény, amelyik kimondta, hogy parasztot ezután nem lehet püspökké tenni.

70 A jobbágy és a földesúr viszonyát a társadalmi fejlődés magától hozta létre, a törvényeknek, egyáltalán a központi akaratnak nem sok szerepe volt ebben. A középkori törvények amúgy sem vezettek be társadalmi újításokat, hanem csak követték azokat. Most azonban némileg megváltozott a helyzet. Egyetlen középkori törvény sem foglalkozott olyan hosszan a jobbágyokkal, mint az 1514-es. A rendelkezések a parasztfelkelés nélkül biztosan nem születtek volna meg, ezért a céljuk elsősorban a büntetés volt. A törvénycikkek azonban annyiban hasonlítottak a régebbi, jobbágyokkal foglalkozó intézkedésekre, hogy csupa olyan kérdést szabályoztak, amelyek már régen kialakultak, a földbért, az ajándékokat, a robotot. Ezek nagysága földbirtokonként más és más volt, most azonban országosan egységesítették őket. A legjellegzetesebb földesúri adót, a földbért, amit latinul cenzusnak vagy terragiumnak hívtak, évi egy forintban szabták meg, előírtak heti egynapi robotot és meghatározták bizonyos ajándékok mennyiségét. Kilencedet minden szántóföldi növény és a bor után kellett adni. A középkor végén a földbér szokásos összege az évi egy forintnál általában jóval kisebb volt, a heti egy napi robot egészen magasnak számított, a kilencedet pedig az ország számos vidékén egyáltalán nem fizették. Az 1514-es törvény tehát jelentősen megemelte a jobbágyok által fizetendő adókat, egyben az újkori törvényhozás tipikus példájaként országos egységesítésre is törekedett. A parasztok árulásának emlékére" eltörölték a szabad költözési jogot, azt azonban továbbra is fenntartották, hogy a jobbágyok uruk beleegyezésével elköltözhettek egy másik birtokra. Azok a jobbágyok azonban, akik a felkelésben nem vettek részt, megtarthatták költözési szabadságukat. A törvény eredeti változata néhány ponton még szigorúbb volt, ezt azonban a királyi tanács nem fogadta el. Így kerültek be az ártatlanoknak büntetlenséget biztosító kiegészítések a törvénycikkek végére, és így mentesültek a földesuraikhoz és a szent koronához igaz hű ségükben megmaradó" jobbágyok a szabad költözés megvonása alól. Ezen az országgyűlésen mutatta be Verbőczi István a magyar szokásjogot összefoglaló művét, a Hármaskönyvet. A parasztfelkelés hatása e művön is érezhető. Verbőczi a lehető legszigorúbban értelmezte a parasztok és földesuruk viszonyát. A szigorú intézkedések nem valósultak meg. A földesurak sokszor maguk gátolták meg, hogy parasztjaikat elítéljék, nem segítettek más nemeseknek sem a kártérítés behajtásában. A jobbágy és földesúr viszonya olyannyira a szokásjog része volt, hogy azon még akkor sem változtattak, ha az a földesúrnak kedvezett volna. Az ekkortájt keletkezett urbáriumok azt mutatják, hogy a régi adók maradtak érvényben, többnyire megmaradt a jobbágyok szabad költözése is. A jobbágyvilág amúgy is átalakulóban volt. A parasztok már nemcsak a szokásos módon birtokoltak telkeket, ami után a rendes földesúri adókat fizették, hanem a legkülönfélébb módon béreltek különböző földeket, ezekről pedig a törvény nem rendelkezett. A költözési jog korlátozását idővel a törvények is feloldották ben Szapolyai János magyar királyként, majd 1547-ben Ferdinánd király is újra engedélyezték a parasztok szabad költözését. Hosszú időn keresztül egyértelműnek tűnt, hogy miért robbant ki 1514-ben parasztfelkelés Magyarországon, majd mindenki a parasztok elnyomott helyzetét" emlegette. A korabeli külföldi utazóknak valóban feltűnt, hogy a magyar parasztokkal milyen keményen bánnak uraik. Ez azonban aligha szolgálhat komoly magyarázattal: a parasztok ilyen állapota több évszázada fennállt, korábban mégsem nyúltak fegyverhez. Nem volt szerencsésebb az a magyarázat sem, ami abból indult ki, Bakócz Tamás kelyhe, 1500 körül

71 A Hármaskönyv A II. Ulászló kori jogalkotás legjelentősebb műve Verbőczi István Hármaskönyve volt. A nagy törvénykönyvek csak a jog egy részével foglalkoztak, olyan alapvető kérdéseket, hogy milyen arányban örökölnek a gyermekek, a rokonoknak milyen rokonsági fokig van joguk az öröklésre, miről lehet végrendeletet tenni, miről nem, mit lehet eladni a nemesi jószágból és mit nem, azonban nem beszéltek. Ezeket az elveket majdnem mindenki ismerte, a szokásjog részei voltak, de sehol sem voltak egységesen írásba foglalva, Verbőczi a királyi kúria és az erdélyi vajdák hivatásos bírájaként, ahogy akkor mondták, ítélőmesterként, nap mint nap alkalmazta őszén az országgyűlésen mutatta be A dicsőséges magyar királyság szokásjogának hármaskönyve című művét, a magyar nemesi jog első összefoglalóját. A műben szereplő több ezer szokásjogi szabály már rég ismert volt, Verbőczinek azonban ezt rendszerbe kellett foglalnia. A Hármaskönyv, latinul Tripartitum nevet a mű hármas tagolásáról kapta. Az első könyv perben szereplő személyekkel, a második a dolgokkal foglalkozik, e két könyv csak a nemesi jogot tartalmazza, a harmadik pedig Erdély, Szlavónia, a városok és a jobbágyok néhány jogszokását tárgyalja. A művet egy bizottság felülvizsgálta, jóvá is hagyta, a király azonban nem emelte törvényerőre. A könyv egy helyén a bírói gyakorlat tárt fel tévedést, Verbőczi ezt maga javította ki, és adta 1517-ben Bécsben nyomdába. Rövid időn belül igen nagy kedveitségre tett szert, habár törvény, azaz dekrétum később sem lett belőle, mégis csak úgy emlegették, hogy ez a dekrétum. Néhány évtized múlva, amikor egy bizottság a szokásjog újabb összefoglalóját, a Négyeskönyvet elkészítette, nem tett mást, mint kiegészítette a Hármaskönyvet. A Hármaskönyv jogkönyv, ami egyszerre jelentett tanköny- Werböczi István: Tripartitumának címlapja, 1517 vet és jogi kézikönyvet. Egészen a 19. század közepéig a leggyakrabban használt jogi kézikönyv volt, amit elsősorban rövid, velős megállapításai miatt kedveltek. hogy társadalmi konfliktus mindig akkor tör ki, amikor rossz gazdasági helyzetben van a társadalom vagy annak egy része. A modern társadalomtudomány az egyes felkelések, forradalmak vizsgálatakor kimutatta, hogy ez koránt sincs így. Sokszor ugyanaz a generáció, amelyik a forradalmakat kirobbantotta, élt már sokkal roszszabb helyzetben is, mégsem akarta fegyveresen megváltoztatni sorsát. Magyarországon feltűnt a kutatóknak, hogy a fellázadt keresztesek között különösen nagy számban képviseltette magát az alföldi és Alföld környéki marhatartásból élő falusi és mezővárosi parasztság. Néhány elszigetelt jelenségből egy kereskedelmi válságra következtettek, ami állítólag kilátástalanná tette helyzetüket. Mára kiderült, hogy a válság léte bizonyíthatatlan, mint ahogy az is, hogy rossz gazdasági helyzetük miatt fordultak volna a nemesi kúriák ellen a parasztok. A középkori életszínvonal változásairól semmiféle tudással nem rendelkezünk, elszórt adataink azt mutatják, hogy a Jagelló-

72 kor inkább a csendes gyarapodást jelentette a magyar parasztok számára és nem az elszegényedést. Egy évtized múlva, ben Németországon söpört végig a parasztháború, azonban ott sem lehetett különösebb gazdasági visszaesést kimutatni. A felkelés okai politikaiak és ideológiaiak voltak. A keresztesek nem azért lázadtak fel uraik ellen, mert szegények voltak, hanem mert igazságtalannak gondolták a keresztes hadjárat leállítását. A középkor világa számára a nemes feladata volt az ország védelme, mivel azonban ők ezt a feladatot nem teljesítették, és békét kötöttek a törökkel, ezért nem méltók nemesi kiváltságaikra - gondolták a keresztesek. A középkori államfelfogás megrendülésének tanúi lehetünk, ha az 1514-es parasztfelkelést vizsgáljuk. Az ilyen törökellenes háborúból kinövő társadalmi konfliktus korántsem volt példa nélküli ban a Nándorfehérvárt felmentő keresztes táborban kis híján hasonló események történtek, ezért is oszlatta fel azt Hunyadi János olyan sietve ban a karintiai parasztok alkottak szövetséget a török kiűzésére, közben pedig olyan jogokat követeltek maguknak, amelyeket addig uraik élveztek. A magyar parasztháború sajátos helyet foglalt el a középkor végi nagy európai parasztfelkelések között. Nem előzte meg önszerveződő paraszti szervezkedés, és nem kísérték csodaváró túlvilági elképzelések. A keresztesek egyszerűen harcolni akartak a törökök ellen, majd az események előrehaladtával néhány célt is megfogalmaztak maguknak. A legjelentősebb az volt, hogy az ország minden lakosa a királytól függjön. Ez eddig csak a nemesek kiváltsága volt, így ez a nemesség eltörlését jelentette. Felmerült még, hogy az országban csupán egyetlen püspök legyen, az egyházi és a nemesi birtokokat pedig osszák fel a keresztesek között. Az udvar hiába hirdette ki a törökkel megkötött fegyverszünetet, Szelim szultán még tárgyalni sem akart róla, a magyar követet hosszú évekig házi őrizetben tartotta és 1519 között - egy rövid négy hónapos időszakot nem számítva - hadiállapot volt a két szomszédos hatalom között. A hadiállapot azonban nem fordult igazi háborúba, alig különbözött a fegyverszüneti időszakoktól. A szultán Velencével megegyezett arról, hogy fegyverrel segíti meg Miksa császár és szövetségesei ellen. Az oszmán támadásra végül nem került sor, részben a perzsa háborúk miatt, részben pedig éppen azért, mert bármikor várható volt egy magyar támadás a határok mellett tavaszán a magyarok valóban támadtak, azonban mindkét vállalkozásuk kudarcba fulladt. Beriszló Péter horvát-szlavón bán hadba hívó parancsának a szlavón rendek nem engedelmeskedtek, mondván, ők nem kötelesek Horvátországban harcolni. Szapolyai János a Nándorfehérvár közelében fekvő Zsarnó ostromára indult, valószínűleg azért, hogy Szrebernik elvesztését ennek elfoglalásával pótolják, esetleg a későbbi tárgyalások során arra kicseréljék. Amikor azonban hírét vette a felmentő oszmán sereg érkezésének, visszafordult, és a teljes hadianyagot hátrahagyva, sietve visszatért Magyarországra. A tízes évek törökökkel vívott összecsapásai nem voltak döntő jelentőségűek, de azt mutatták, hogy Magyarország egyre nehezebben képes megvédeni határait. Parasztábrázolás. Dürer-metszet

73

74 II. Lajos királysága Gyermekkirály és ifjú uralkodó 76 Az oszmán politika és a mohácsi csata

75 Gyermekkirály és ifjú uralkodó Szent László Szűz Mária oltalmába ajánlja II. Ulászlót. Bernhard Striegel festménye, A bécsi kongresszuson II. Ulászló már beteg volt és megfáradt. Különösen szembetűnő volt ez akkor, ha öcscsével, a lovagi testalkatú Zsigmonddal hasonlították össze. A király 1516 tavaszán, halálos ágyán, tartva magát a bécsi kongresszuson kötött megegyezéshez, öccsét és Miksa császárt kérte fel Lajos gyámjául, közben azonban megnevezte a valódi gondviselőket is: Bakócz Tamást, György brandenburgi őrgrófot és Bornemissza János budai várnagyot. Az őrgróf a Hohenzollern-dinasztia Frankföldön maradt ágának tagja volt. A két királyi gyermek nevelését valójában egy itáliai és egy erdélyi származású humanista, Piso Jakab és Balbi Jeromos végezte. Arról Magyarországon senki sem akart hallani, hogy külföldi uralkodók beleszóljanak az ország irányításába. A gyámságra való hivatkozással Miksa és Zsigmond ugyanis be akarták juttatni követeiket a tanácsba, ezt azonban a magyarok mindig határozottan visszautasították. Ettől kezdve éveken keresztül a királyi udvar és tanács munkája körül folyt a vita az osztrák és lengyel udvarral. A beavatkozás egyetlen ellenszere az volt, hogy az ország a tízéves királyt elfogadta valódi uralkodójának. A módszer nem volt ismeretlen. Amikor 1452 végén V. László szintén gyermekfejjel átvette a hatalmat, a rendek akkor őt is elismerték nagykorúnak. A király mellé egy rendi tanácsot állítottak, ami az ügyeket valóban intézte. Az ifjú király azonban részt vett a királyi tanács ülésein, néha a királyi személyes jelenlét törvényszékének tárgyalásain is megjelent, fogadta a külföldi követeket. A tanács rendi összetétele látszólag a nemesi befolyást erősítette az ország ügyeinek intézésében: eredetileg öt főpapot, hét bárót és 16 nemest állítottak a király mellé, később azonban változtattak ezen. Valójában - ugyanúgy, mint eddig is - a főpapok és bárók irányították az országot, a nemesi tanácsosok ugyanis nem önálló programmal, saját jogon kerültek be a tanácsba, ha-

76 nem valamelyik nagyúr kíséretéhez tartoztak, a tanácsülésen ritkán szólaltak fel, viszont szavazataikkal urukat támogatták. Nem állt érdekükben, hogy szakítsanak urukkal, így nem is nagyon függetlenítették magukat tőle. A rendszer mai szemmel nézve álságosnak tűnik, valójában azonban működőképes volt. A középkori emberek azonban nem véletlenül féltek annyira a gyermekkirályok uralmától. II. Lajos első éveinek kormányzatából épp a legfontosabb elem hiányzott, az a tekintély, amit a király végső döntése jelentett. A nagyurak körül kialakult csoportok és az egyes rendek között először az 1518-as országgyűléseken történt összeütközés. A tavaszi országgyűlésről a nemesek hazamentek, ezért a törvényeket már a királyi tanács hozta meg. Az országgyűlésen megszavazott adót a kétszeresére emelték fel, a köznemesi ülnököket kizárták a tanácsból, a tanács hatáskörét pedig megnövelték. A rendelkezések tartalmát nehéz volt vitatni: a bevételekre szükség volt, a tanács átalakítása pedig a kormányzat hatékonyságát növelte volna, persze úgy, hogy a tanácsban ülők hatalma még nagyobb legyen. A nemesi rend a szokásjog sárba tiprását látta a királyi tanács eljárásában, ezért ők maguk egy újabb országgyűlést hívtak ösz- György brandenburgi őrgróf ( ) Frigyes brandenburgi őrgróf és Zsófia lengyel királylány (Kázmér király lánya) fia, többek közt II. Ulászló cseh és magyar király unokatestvére. A Hohenzollernek frankföldi ágához tartozott tól II. Ulászló szolgálatába lépett, II. Lajos nevelője lett. Első házasságát Corvin János özvegyével, Frangepán Beatrixszal kötötte, aki közt volt felesége. György felesége halála után a Corvin-vagyon örököse ben apját lemondásra kényszerítette, 1527-ig testvérével együtt, utána egymaga uralkodott Ansbachban. Magyarországról György brandenburgi őrgróf arcképe ben távozott. A németországi reformáció egyik legjelentősebb támogatója, e tevékenységéért a Jámbor vagy Hitvalló melléknevet kapta. sze. Mivel az ország egy török hadjáratra készült, ezért az országgyűlés helye nem a szokásos Rákos mezeje volt, hanem a dunai hadiút melletti Tolna mezőváros. A tolnai országgyűlés azonban nem változtatott a korábbi rendelkezéseken, csak egy újabb országgyűlési helyszínt jelölt ki, a hadak egy újabb gyülekezési helyét, Bácsot. A bácsi országgyűlésen a résztvevők fegyveresen jelentek meg, hiszen háborúra készültek. A hadjárat helyett azonban elsősorban a kormányzat reformjáról tárgyaltak. A királyi bevételek emelését radikálisan oldották meg. Mivel a királyi jövedelmek - ez alatt nem az adókat értették, hanem a királyi birtokokat, bányákat, vámokat - nagy része el volt zálogosítva, ezért elrendelték, hogy elszámolás céljából adják vissza a királynak. Visszaállították a tanács korábbi működését is. A bácsi törvénycikkekre ezután a köznemesi politikusok rendszeresen hivatkoztak. Az 1518-as esztendő politikai vitáit a magyar történetírók két évszázada részletesen II. Lajos király pecsétje, 1518 Jagelló-címer a krakkói Wawel Zsigmondkápolnájának falán

77 II. Lajos portréja. Németalföldi festő, 16. szazad tárgyalják és magyarázzák. Az ebben az esztendőben tartott három országgyűlésen nem a parlamentarizmus és az abszolutisztikus kormányzat hívei csaptak össze, nem a függetlenséget védelmező és az idegen érdekek előtt meghajló udvari csoportok harcoltak egymással, és nem a maradi köznemesség hangzatos jelszavai befolyásolták az eseményeket. Harcról, összecsapásról amúgy sem beszélhetünk, a problémákat rendben lefolyt tárgyalásokon intézték, amelyeken legfeljebb indulatos szónoklatok hangzottak el. A vita olyan egyszerű kormányzati kérdésekről szólt, amelyeket valóban meg kellett oldani. Nem beszélhetünk egymással szemben álló, kiforrott eszmerendszerű pártokról és egyértelmű rendi határvonalakról sem januárjában meghalt Miksa császár. Fia, I. (Szép) Fülöp már évek óta halott volt. Fülöp házassága apja burgundi házasságához hasonlóan fontos lépés volt afelé, hogy a Habsburgok Európa egyik legerősebb uralkodóházává váljanak. Ő Aragóniái Ferdinánd és Kasztíliai Izabella lányát, Johannát (akit később őrült Johannának hívtak) vette feleségül. A házasságot nem azért kötötték, hogy Spanyolországot megszerezzék a Habsburgok, hanem azért, hogy Miksa az itáliai háborúk szövetségeiben biztos támogatókat szerezzen magának. A spanyol trónörökösök azonban váratlanul meghaltak, így a koronájuk Szép Fülöpre és Johannára szállt. Fülöp hamar meghalt, két kiskorú fiút hagyott maga után, a Habs- I. Miksa sírja Innsbruckban

78 Antonio Surian és Aluise Bon velencei követek beszámolója Magyarországról 1516-ból és 1519-ből 1516: Ami az ország katonai erejét illeti, jelenleg nincsenek olyan vitéz kapitányok, mint Mátyás király idejében voltak, mert ez a király nem gyakoroltatja őket a fegyverforgatásban. A katonai dolgokban tudatlanok és nincs gyakorlatuk, kivéve az erdélyi vajdát (Szapolyai János), a temesvári grófot és a horvát bánt, olyannyira, hogy Modrustól egészen Zágrábig nem találni sem egy várat, sem egy várost, mert a törökök mindent tönkretettek, s az a szegény nép, ami ott maradt, az erdőben húzódott meg. így, amikor néha valami lovast látnak arrafelé elhaladni, gyanakszanak, nem valami török-e az illető, és az erdőbe menekülnek előle, úgyhogy, ha valaki errefelé akar utazni, élelmet kell, hogy magával vigyen, mert errefelé ennivalót nem lehet kapni. S abban az időben, amíg ő Magyarországon volt követ, a Bosznia és Szerbia, azaz Rácország közti területen a törökök 23 várat foglaltak el. A határon csak Jajca maradt meg, ami megerősített helység. Most pedig, mivel a törököknek nincs rabolni valójuk, nem portyáznak már azokon a horvátországi helyeken, hanem Szlavóniában kalandoznak Zágráb kapujáig. Jajca látképe Ez a Lajos király 11 éves, szép, nagy, olyan, mint az anyja volt, mert az anyja szép volt, így tudja mindenki, aki itt látta. Két ember neveli, az egyiket Bornemisszának hívják, igen jó ember ez. A királynak nincs is más barátja, mint ő. A másik Brandenburgi György őrgróf, Ulászló király egyik nővérének a fia, aki a bárói címet felesége - kinek első férje Corvin János herceg volt - révén viseli. Ez német ember, úgy tesz, mint aki barátja a signoriának, tiszteletre méltó férfiú, a követ igen dicséretesen emlékezett meg róla. Ő tanítja a királyt a lándzsás lovas gyakorlatokra, és tanítja más dolgokra is, amelyeket egy kiváló királynak tudnia kell, így nyíllal lőni stb. A király igen szép, és tisztelettudóan beszél, ha életben marad, jó király lesz belőle." 1519: A királyt két ember kormányozza, az egyik a nádor (Perényi Imre), a másik a nagy kancellár, aki váci püspök (Szálkai László), ezek az emberek intézik az ország dolgait, mert ez a király, akit Lajosnak hívnak, csak július 2-án volt 13 éves. Erős szervezetű, nagy növésű, szép arcú, de nem formás. Szereti a fegyvereket. Nemrég fegyvert öltött magára, és Budán lóháton lándzsás viadalban vett részt, nagy örömére azoknak, akik látták. Latinul tanul és négy nyelvet ismer, a magyart, a németet, a csehet és a latint, és olyan világos és tiszta válaszokat ad, hogy ha életben marad, jó király lesz belőle. Kevés a jövedelme: 140 ezer tallér, Mátyás királynak 800 (ezer) tallérja is volt. Sokszor előfordul, hogy konyhájában nincs miből főzni, ilyenkor elküldenek valakihez, Gyermekpáncél, 16. század első fele hogy 14 tallért adjon neki kölcsön. Mindez azért van, mert az apja eladományozta királyságának nagy birtokait, hogy elegendő pénze legyen saját fenntartására, meg aztán a török is sok várát vette el Horvátországban." Balogh István: Velenczei diplomaták Magyarországról ( ) Szeged, Balogh István fordítása burg-jagelló-szerződésekből megismert Károlyt és öccsét, Ferdinándot. Miksa öröksége erre a két fiúra szállt. Károly apja halálakor már nemcsak Spanyolországot és az Indiákat", azaz az amerikai területeket, hanem az Aragón-dinasztia teljes örökségét magának mondhatta, övé volt ugyanis a Nápolyi Királyság is.

79 A Habsburgok egyszerűsített geneológiai táblázata V. Károly német császárrá koronázása, fametszet, 1520 A császárválasztáson bejelentette igényét Károly és I. Ferenc francia király ben Bécsben Miksa ugyan felkérte a választófejedelmeket, hogy II. Lajost válasszák a császári trónra, ez azonban egyrészt a választókat semmire nem kötelezte, másrészt ezt maga a császár is csak arra a végső esetre szánhatta, ha unokái időközben meghalnának. Lajos cseh királyként a legtekintélyesebb világi választófejedelem volt, így szavazata sokat nyomott a latban. A magyar udvar azonban megpróbálkozott azzal is, hogy Lajost válasszák meg. Tapogatózó tárgyalások indultak külföldön, azonban hamar kiderült, a választás olyan sokba kerül, hogy arra Lajosnak nincs pénze. Ezután a befolyásos tanácsosok már csak azzal foglalkoztak, hogy a lehető legnagyobb összeget szerezzék meg azért, hogy uruk Károlyra adja voksát. A magyar udvarban szinte mindenki a Habsburgokat támogatta. A magyar diplomácia eddigi törekvéseit tette volna semmivé, ha nem a közeli és nemsokára rokon dinasztiát választja. A Habsburgoktól amúgy is több támogatást remélhettek későbbi politikájukhoz, mint a franciáktól. II. Lajos követe, György őrgróf a wormsi birodalmi gyűlésen Károlyra adta ura voksát, így Lajos is hozzájárult ahhoz, hogy a birodalom választófejedelmei egyhangúlag Károlyt válasszák a német trónra, aki V. Károly néven lemondásáig, 1556-ig uralkodott a birodalomban. A császárválasztás körüli tárgyalások azt is megmutatták, hogy milyen következményekkel járt, hogy a cseh-magyar országcsoport központja Budán volt. A cseh rendek követei ugyanis sikertelenül próbálták elérni azt, hogy mivel Lajos király cseh királyként voksol majd a választáson, ezért ebben az ügyben az ő tanácsukkal kelljen élnie. Az ország nemeseinek nagy részét azonban egy ugyanekkor zajló másik választás foglalkoztatta. Meghalt ugyanis Perényi Imre nádor is, helyébe pedig Báthori Istvánt, az Alsó részek főkapitányát és temesi ispánt, a Dózsa seregei által ostromolt Temesvár egykori védőjét választották ban Lajos elég érettnek érezte magát ahhoz, hogy önállóan politizáljon. A mellé kirendelt tanács gyámkodásától meg akart szabadulni, és az 1515-ben képviselők útján megkötött házasságok megerősítése foglalkoztatta. Először nővére, Anna kötött házasságot Ferdinánddal, majd 1521 végén, Székesfehérváron Mária királynévá koronázására is sor került. Ekkor tette le II. Lajos személyesen is azt a koronázási esküt, amit annak idején apja mondott el helyette. Ezzel a tettel a király or-

80 szág-világ előtt kinyilvánította, hogy immár nagykorúként intézi az ügyeket. Pár hét múlva Habsburg Mária és II. Lajos házasságot kötöttek. Időközben azonban a frissiben trónra került Szulejmán hadjárata elfoglalta Nándorfehérvárt, és nyitva állt az út Magyarország belseje felé fordulópontot jelentett a Habsburg-dinasztia történetében is. Ekkor rendezték azt a helyzetet, ami Miksa halála után alakult ki a család fennhatósága alatt álló országokban. Az amerikai spanyol gyarmatoktól az Ausztriai-ház belső-ausztriai tartományaiig terjedő hatalmas országcsoportot nem tudta egyetlen személy kormányozni, ezért a két Habsburg testvér megosztozott az országokon. Ferdinánd 1521-ben Wormsben megkapta Felső- és Alsó-Ausztriát, Stájerországot, Karintiát és Krajnát, 1522-ben a brüsszeli szerződések neki juttatták Tirolt és Elő-Ausztriát, valamint Württenberget. Ez utóbbi ország azonban csak néhány évig volt a Habsburgoké. A brüsszeli szerződések egy olyan problémát oldottak meg, ami két generáció óta súlyos kérdés volt a család számára: hol legyen a megszerzett országok központja, nyugaton, avagy keleten? Most kettévált a Habsburgok spanyol és osztrák ága. Az osztrák ág politikája lassan eltávolodott a másikétól, érdeklődése kelet felé fordult. II. Lajos és Habsburg Mária udvarukat Ulászlóhoz hasonlóan többnyire Budán tartották, Csehországba csak ritkán utaztak, bár 1522-ben egy jó esztendeig a cseh korona országaiban tartózkodtak. Az utazás célja nemcsak Mária cseh királynévá koronázása volt, hanem a királyi hatalom megszilárdítása Csehországban. A feladat Európai jelentőségű uralkodócsaládok, 1521

81 Habsburg Mária. Hans Maler festménye, 1520 ott ugyanaz volt, mint Magyarországon: az elzálogosított királyi jövedelmek visszaszerzése és az adó kivetése. A csehek törökellenes katonai segítséget is ígértek. A király leváltotta az addigi cseh kormányzót, új cseh kancellárt nevezett ki. Az akció mögött már saját korában sokan az energikus királynét, Máriát sejtették, minden bizonynyal nem is ok nélkül. Mária hasonló szerepet töltött be Lajos mellett, mint Anna Ulászló mellett. Beleszólt az államügyekbe, királynéi birtokait szigorúan kezében tar- Habsburg Mária királyné menyegzői öltözete, 1522 totta. Amikor a királyi pár 1523 tavaszán visszatért Magyarországra, az előkelők már tudták, hogy hasonló személycserék várhatók itt is, mint Csehországban. A kormányzat átalakítása természetes igény volt. Minden király örökölt elődeitől bárókat és főpapokat, akiknek a segítségére később is rá volt utalva, közben azonban minden uralkodó igyekezett egy olyan új elitet létrehozni, amelyik neki köszönhette felemelkedését. Ezt a törekvést minden olyan magyar királynál megfigyelhetjük, aki hosszabb ideig ült a trónon. Lajos helyzete azonban sajátos volt. Kiskorúként került a trónra, a bárókat apja válogatta mellé, miközben formálisan cselekvőképes uralkodónak ismerték el. Azt az udvarban mindenki tudta, hogy Lajos tizenöt évesen nagykorúvá érett és képes az önálló politizálásra, de a személyesen letett koronázási eskütől eltekintve, ennek nem volt közjogi következménye, hiszen éppen a bárók fogadták el 1516-ban a tízéves fiút nagykorúnak. A személycserék Magyarországon sem maradtak el, Lajos és Mária ügyesen kihasználták az országgyűléseken önállóan politizáló nemesek követeléseit. Báthori

82 A reformáció kezdetei Magyarországon Magyarországon néhány esztendővel Luther fellépése után már ismerték a német reformátor és Rotterdami Erasmus nézeteit. A hitről és az egyházról vallott új tanok először a királyi udvarban és a német anyanyelvű városokban terjedtek el. Az udvarban Mária királyné és György őrgróf különös figyelemmel követték a Luther körül kibontakozott vitát, és közismert volt, hogy egyetértenek az egyház reformációjáról szóló radikális elképzelésekkel. Sopron, Buda, a királyné birtokában levő bányavárosok és az erdélyi szászok papjai és tekintélyes polgárai között is ismertek voltak a reformáció tanai, így átalakultak az istentiszteleti és a mindennapi vallásosság szokásai, például hirtelen visszaesett a külföldi zarándoklatokra indulók száma. Ambrus domonkos szerzetes Luther-ellenes műve, 1521 A pápai követ aggodalommal Rotterdami Erasmus képmása figyelte a jelenségeket, jelentéseiben Mária királynét ezért tüntette fel rossz színben. A magyar nemesek szokott németellenességükkel reagáltak a lutheri eszmékre, az országgyűléseken több törvényt is hoztak terjesztőik ellen ban nyilvánvaló eretnekeknek bélyegezték őket, és elrendelték, hogy fő- és jószágvesztéssel kell őket büntetni, a hatvani országgyűlésen pedig kimondták, hogy a lutheránusokat meg kell égetni". Vizsgálatok indultak, néhányan máglyára is kerültek, tömeges üldözés azonban nem kezdődött. A Jagelló-korban még nem dőlt el véglegesen, hogy ki lesz református, ki nem. Az egyház megreformálását a katolikusok is támogatták. György őrgróf hazájába visszatérve, a reformáció egyik legismertebb fejedelmi terjesztője lett, Mária királyné azonban, Erasmushoz hasonlóan, később is megmaradt katolikusnak. egészen 1523-ig az Alsó részek főkapitánya is volt, ami Nándorfehérvár eleste után különösen fontos poszt lett, ezt a két tisztséget pedig együtt nem lehetett jól ellátni. Báthorit leváltották mindkét hivataláról, új nádort azonban nem választottak, hanem később őt helyezték vissza hivatalába. A legjelentősebb akcióra azonban ben került sor. Az 1525-ös év eseményeit a magyar történetírás nagyon sokáig félreértette, már-már a nemesség forradalmi akcióját látták benne, amit mindenki a maga szája íze szerint értékelt. Ki a Habsburgbefolyás visszaszorítására tett függetlenségi és az udvarral szembeni parlamentáris mozgalmat látott benne, ki a mohácsi csatavesztés előtti anarchia egyik jellemző pillanatának fogta fel a történteket ben azonban nem volt rendi puccs Magyarországon, II. Lajos lovas dísztallérja, 1525

83 Werbőczi István gyűrűspecsétje hanem nagyon fegyelmezetten lefolytatott országgyűlések. Az 1525 tavaszán tartott rákosi országgyűlésen a nemesség minden addiginál határozottabban kiállt követelései megvalósításáért: a külföldiek tisztségviselését megtiltották, a Garam vidéki bányákat kezükben tartó délnémet Fugger-féle bankházat kitiltották az országból. Ezt azzal indokolták, hogy azért olyan csekélyek a király bevételei, mert a külföldiek kiviszik a kincseket az országból. A Fuggerektől való megszabadulás Mária királyné érdeke volt. A bányák ugyanis évtizedek óta a királynéi jövedelmekhez tartoztak, a bankházzal kötött régi szerződések azonban nem biztosítottak elég bevételt Máriának. A rákosi gyűlés után a nyár elejére a Heves megyei Hatvanba fegyveres országgyűlést hívtak öszsze. Az események látszólag nem nagyon különböztek az 1518-as tolnai országgyűléstől, most azonban egy tetterős, ifjú király ült a trónon. Az országgyűlés csonka volt, a királyi tanács nem vett részt munkájában, így korlátlanul érvényesülhettek a nemesi követelések. Leváltották a bárói kar több tagját, és újakat választottak helyükbe. Lajos király azonban érvényesítette uralkodói jogait, az országgyűlésnek csak A Fuggerek A magyar nyelv fukar szava egy augsburgi család, a bankot fenntartó Fuggerek nevéből származik. A bankház a 15. század végén, a 16. század elején Európa egyik vezető pénzintézete volt, államkölcsönöket finanszíroztak, nemzetközi szerződések megkötésében vettek részt, az ő kölcsönükből rendezték meg az 1515-ös bécsi kongresszust is. Besztercebányán elsősorban rezet és ezüstöt bányásztak, a kevert érc szétválasztása úgynevezett csurgatókohókban történt. A besztercebányai bányák bérlői, a magyar Thurzó család tagjai a kohósításra szükséges összeget úgy teremtették elő, hogy szerződést kötöttek a Fuggerekkel. A szerződést házasság pecsételte meg, az egyik Thurzó fiú Fugger lányt vett feleségül. Az első szerződést 1495-ben Thurzó György és címere a Fugger család anyakönyvéből, 1521 Jacob Fugger a hivatalában kötötték meg, a korabeli nevén közös magyar üzletként" emlegetett vállalkozás 1528-ig működött. A kitermelt ércet Türingiába és Tirolba szállították feldolgozásra, de Magyarországon is építettek csurgatókohót.

84 Szalkai László (1470 k.-1526) a nádorválasztó jogát ismerte el, a további hivatalok betöltését azonban ősi jog szerint magának tartotta fenn. Az országgyűlés vezetője, a köznemesi érdekek szószólója, Verbőczi István lett a nádor. A hatvani diéta feloszlása után a király maga váltotta le az országbírót és a kincstartót, menesztették az igen befolyásos Szálkai László kancellárt is, idővel Brodarics Istvánt nevezték ki helyébe. A király azonban óvatosan járt el, az országgyűlés egyik 1525-ös törvényét sem szentesítette. Verbőczi nádorsága csak egy fél évig tartott. Az addig csak jogászként ismert és a nemesi politika ideológiai irányításában jeleskedő politikus nem volt alkalmas arra, hogy a legmagasabb bárói tisztséget tartósan töltse be. Néhány rászabott feladatot ugyan megoldott. Meghalt Újlaki Lőrinc, az Újlaki család utolsó tagja, a hatalmas vagyonra pedig egy korábbi szerződés értelmében Szapolyai János vajda tartott igényt. Verbőczi a király javára ítélt, ezzel egykori támogatójával, a vajdával fordult szembe. Besztercebányán a rossz pénz és az alacsony fizetés miatt a bányászok mozgalmat indítottak, a nádor ezt is személyesen számolta fel. Az elveit mindig szívesen hangoztató Verbőczi okleveleiben magát egyedülálló módon az ország nádorának és szolgájának nevezte", az udvarnak azonban már nem volt tovább szüksége rá. Bukását egy nemesi szervezkedés okozta, amelyik a királyi hatalom emelését tűzte ki célul, a nádor 1526 tavaszán maga mondott le tisztségéről tavaszán törvénybe foglalták, hogy a nádor kivételével minden tisztséget a király azzal tölt be, akivel akar, a királyi tanácsba meghívandó köznemesi ülnököket ő nevezheti ki. Újra Báthori Istvánt választották nádorrá, és kimondták azt az ezután mindig alkalmazott elvet, hogy a nádori méltóság - hacsak viselőjét törvényes perrel főbenjáró bűnben el nem ítélik - életfogytiglan tartson. A hatvani országgyűlés határozatait hatályon kívül helyezték. A távol levő Verbőczi Istvánt hűtlennek nyil Egy mátészalkai jobbágycsaládban született, a sárospataki városi iskolában tanult, egyetemre valószínűleg nem járt. A kincstár alkalmazottja, 1500-tól alkincstartó, közt Ulászló gyermekeinek jószágkormányzója, sókamaralspán, majd királyi titkár től váci püspök ban kincstartó és a kiskorú II. Lajos mellé választott tanács tagja től kancellár, közben azonban halálukig Bakócz és Szálkai is viselik a kancellári tisztséget után az egri püspökség javainak kormányzója, 1524-ben Szatmári halála után egyedül lett kancellár, egyben megkapta az esztergomi érsekséget, pappá és püspökké azonban csak 1525-ben szentelték. A hatvani országgyűlésen a nemesek követelték leváltását, a királyi pecsétet a király el is vette tőle, ban rövid időre visszakapta, majd a kancellárságról leváltották. A mohácsi csatában halt meg. vánították, a nemesi vezetőnek azonban haja szála sem görbült, birtokára visszahúzódva várta sorsa jobbra fordulását. Időközben azonban Csehországban is változott a helyzet, ott is kompromisszumot kellett kötni: a leváltott kormányzó visszatért hivatalába. II. Lajos 1526 tavaszára felszámolta azokat a belpolitikai akadályokat, amelyek teljhatalmú uralkodása útjában állottak. Hogy hatalmával hogyan élt volna, nem tudjuk. Verbőczi István (1458 k.-1541) A családja a Kerepeci nevet viselte, később vették fel az Ugocsa megyei Verbőcön levő birtokrészük után a Verbőczi nevet. Pályáját valószínűleg nagybátyja egyengette, aki erdélyi alvajda is volt ben beiratkozott a krakkói egyetemre, egyetemi tanulmányokat azonban nem folytatott. Még ebben az évben a királyi kúriában kezdett dolgozni, kezdetben országbírói jegyzőként, majd a kúria különböző bíróságain ítélőmester, azaz a bíróság vezetője, közben erdélyi vajdai ítélőmester is volt. Még a századfordulón kapcsolatba került a tekintélyes köznemes Szobi Mihállyal, aki fiává fogadta ben ő fogalmazta meg a rákosi végzést ben a hatvani országgyűlésen nádorrá választották, 1526-ban leváltották ban Szapolyai János egyik legfőbb támogatója, kancellárja lett. Buda eleste után rövid ideig a budai magyarok bírája.

85 Az oszmán politika és a mohácsi csata I. Szulejmán lovas képe. Daniel Hopfer rézkarca, 1526 körül A fiatal uralkodó, II. Lajos első éveiben az oszmánokkal szemben töretlenül érvényesült az apja utolsó éveiben elkezdődött politika ban a pápa újabb nemzetközi hadi vállalkozást akart a törökök ellen indítani, ebben Magyarországra is számítottak. A királyi udvar óvatos volt: mozgósították ugyan a haderőt, a tolnai és a bácsi országgyűlés helyszínei azonban csupán seregszemlék lettek, a hadjárat elmaradt. A Jagelló-ház mindkét tagja pontosan érzékelte, hogy a nemzetközi összefogás szinte reménytelen, a törökökkel pedig meg kell egyezni. A különbség azonban egyre érezhetőbb volt a két udvar magatartása között; míg Zsigmond egyértelműen az oszmánokkal kötendő minél hosszabb fegyverszünetet szorgalmazta, a budai udvar ingadozott a fegyveres akció és a fegyverszünet között óta sem igazi fegyverszünet, sem igazi háború nem volt az oszmánokkal, Szrebernik elvesztése után újabb nagy végvár ugyan nem dőlt ki a sorból, a határvidék azonban folyamatosan pusztult. A bácsi országgyűlésen már az egyébként harciasabb hangulatú köznemesek is a béke mellett döntöttek ben három évre fegyverszünetet kötöttek Szelim és Lajos követei, végre hazatérhetett többéves török fogságából az Ulászló által küldött magyar követ is. A fegyverszüneti egyezményben a magyarok elismerték Szrebernik elvesztését. A hároméves fegyverszünet azonban csak egy esztendeig tartott ban váratlanul meghalt Szelim szultán. Magyarországon, akárcsak szerte Európában, megkönnyebbülve fogadták a hírt, hogy nincs többé az apa- és testvérgyilkos, kegyelmet nem ismerő zsarnok. A trónt fia, I. Szulejmán ( ) örökölte. Az új uralkodó követet küldött Budára, hogy a korábbi megállapodást újítsák meg. Az ifjú király udvarában egyelőre vártak, a követet lefogták, a tárgyalást megszakították. A magyar vezetés bizonyára csak a szokásos nagyobb határ menti összecsapások kiújulására számított, igazi háborúra nem készült fel. A szultánok mindig is sokat adtak arra, hogy háborúikat jogosnak tüntessék fel. Szulejmán a magyar udvar lépését háborús oknak tekintette, és úgy döntött, hogy nem elégszik meg a portyák megújításával, hanem hadjáratot vezet Magyarország ellen. A döntést a birodalom vezetői is örömmel vették: Szelim keleti hadjáratai iszlám területek ellen irányultak, most azonban egy gazdag, keresztény ország lett a cél májusában indult el az oszmán sereg Isztambulból a szultán vezetésével. Ez volt Szulejmán első hadjárata. Birodalmi

86 hadseregről akkor szokás beszélni, ha az anatóliai (azaz a birodalom ázsiai területéről való), a ruméliai (azaz az európai) és az udvari csapatok is részt vettek a hadjáratban. Most csak az udvari és a ruméliai seregek indultak Magyarország ellen. A hadjárat meglehetősen előkészítetlen volt; azt, hogy mi legyen a háború valódi célja, csak a szófiai haditanácson döntötték el. A nagyvezír azt javasolta, hogy vegyék be Nándorfehérvárt. A vár falai alatt ban elszenvedett vereségből okultak a szultán hadvezérei. Mindmáig fennmaradt egy, a várat ábrázoló térkép, amire nemcsak az egykori ostrom eseményeit rajzolták rá, hanem az újabb ostrom vezetője számára is tanácsokat adtak. A szultán azonban egy merészebb terv mellett döntött. 0 nem akart időt vesztegetni Nándorfehérvár ostromára, hanem Szabácsnál akart átkelni a Száván, és onnan az ország elfoglalására indulni. A sereg végül két részre oszlott, a had zöme a Mátyás által 1476-ban elfoglalt Száva parti Szabácsot foglalta vissza, a kisebbik Nándorfehérvárt és Zimonyt vette ostrom alá. Zimony védői megadták magukat. A Száván felépített hidat elsodorta a folyó árja, így Szulejmán ezúttal letett arról, hogy az ország közepén kényszerítse csatára a magyarokat, és maga is Nándorfehérvár ellen vonult. Ekkor két nándorfehérvári bán volt, Hédervári Ferenc és a kiskorú Török Bálint, helyettük alvárnagyaik: Oláh Balázs és Móré Mihály vezették a védekezést. A szultán augusztus l-jén kapcsolódott be az ostromba. A magyar had a nyugati seregek szokásos szervezési nehézségeivel küzdött: a felmentő sereg csak lassan gyűlt össze, a nagyobb csapattesteket nem egyesítették és mindegyik távolról figyelte az eseményeket, nem vonultak a vár alá. Az ostrom utolsó napjaiban Móré Mihály kiszökött a várból, a maradék őrség pedig a szabad el- Nándorfehérvár ostroma Huszársisak, a 16. század elejéről Szulejmán Szabács közelébe érkezik, Török miniatura

87 Figyelmeztetés a török veszedelemre. Német röpirat, 1522 vonulás fejében augusztus 29-én megadta magát. A szultán a vár bevétele után befejezte hadjáratát, és visszatért a birodalomba. A király mellett összegyűlt had időközben tekintélyes méretűre növekedett, a seregben azonban járvány kezdődött, ezért nem álltak neki a török kézre került vár ostromának, hanem visszatértek az ország belsejébe. Nándorfehérvár elfoglalásával a végvárrendszer legerősebb pontja került török ellenőrzés alá. Ezután nem lehetett kétséges, hogy az újabb oszmán hadjárat már az ország közepe felé fog irányulni. A vár elfoglalása után nem került ugyan magyar terület oszmán fennhatóság alá, de a Száva és a Duna túlpartján egyre szélesebb sávban a szultán katonái állomásoztak. Még az 152l-es hadjárat alatt megkezdődött a magyar végvárrendszer elpusztítása, a Szerémség kisebb erősségeit a törökök már ekkor lerombolták. A végvárvonalon keletkezett rést az oszmán erők néhány év alatt mindkét irányban szinte a határ teljes hosszában kiszélesítették. Keleten bevették Orsovát és Szörényvárat. Megkezdődött Horvátország elfoglalása, oszmán kézre került az egykori horvát főváros, Knin és a tengerpart közelében fekvő Szkardona. Horvátországot és Szlavóniát rendszeres portyák pusztították. Nyugaton csak két jelentősebb erősség állt ellen az ostromoknak: a közép-dalmáciai utat ellenőrző Kiissza és a bosnyák Jajca. A magyarok a védelmi rendszert rövid időn belül átszervezték. Mivel a külső végváraktól északra, de már az ország belsejében is álltak végvárak, most azokat erősítették meg. Ennek a várrendszernek a legfontosabb erőssége a Duna vonalát védő Pétervárad lett. Az Alsó részek élére Tomori Pál személyében új főkapitányt neveztek ki. Tomori korábban intézőként, avagy ahogy akkor mondták, tiszttartóként, várnagyként kereste a kenyerét. Nagyobb katonai tapasztalatokkal nem rendelkezett, de jó szervező volt. Belépett a ferences rendbe, majd kalocsai érsekké nevezték ki. Nándorfehérvár elvesztése után az Ulászló kora óta fennálló hadszervezeti rendszert módosítani akarták. A cél az volt, hogy minél több, állandóan fegyverben levő katona állomásozzon a határvidéken. A főúri és a vármegyei zászlóaljakat a király központi zsoldból fizette volna, és egységes irányítás alá kerültek volna. Csak a főpapok és a hivatalban levő bárók zászlóaljai maradtak volna külön irányítás alatt. Az átalakítás azonban végül elmaradt, mert nem volt rá pénz ben a magyar haderő sértetlen maradt. Ez a sereg három alkalommal is jelentős sikereket ért el az oszmán haderő ellen. Ezek közül hosszú távú hatását tekintve Szapolyai János havasalföldi akciója volt a legfontosabb ben Szulejmán bekebelezte az addig hűbéres havasalföldi fejedelemséget a birodalomba. A vajda vezetésével az erdélyi hadak az új szandzsákba nyomultak, több győzelmet arattak, és egy magyarbarát vajdát ültettek a trónra. A győzelem után azonban a magyarok is azt javasolták a vajdának, hogy hódoljon meg a szultánnak. Mivel Havasalföld kiesett az oszmán hódítás fő vonalából, Szulejmán belenyugodott a helyzetbe. A beavatkozásnak köszönhetően Havasalföld a 19. száza-

88 Ütközet Szávademeter térségében, augusztus 6-7. dig önálló ország maradt, igaz, függetlenségről szó sem lehetett. Szulejmán ban sógorát, a szendrői szandzsákbéget, Ferhád basát küldte Magyarország ellen mintegy fős sereggel. A támadás több volt, mint egy szokványos nagyobb szabású portya, a Szerémség még fennálló várait kellett volna elfoglalni vagy lerombolni, hogy egy majdani nagyobb támadás előtt megtisztítsák az utat. Szávaszentdemeter és Nagyolaszi között azonban Tomori katonái a helyi lakosság segítségével megverték a támadókat ben az oszmán seregek ostrom alá vették Jajcát. A király Frangepán Kristófot küldte a vár felmentésére, aki az elpusztult Bosznián keresztül, kerülő utakon juttatta el több ezer fős seregét a várba, és látta el hadianyaggal a várbelieket. Nándorfehérvár oszmán kézre kerülése külföldön is nagy riadalmat keltett, a magyar diplomácia segélykérő akciói azonban mégis sikertelenek maradtak. Az oszmánellenes összefogás most sem valósult meg. II. Lajos katonai segítséget kért a német birodalomtól egy oszmánellenes támadáshoz. A segély nem érkezett meg, a hadjárat szervezése sem kezdődött el. A birodalom számára a franciákkal vívott háború fontosabb volt, mint a magyarországi hadjárat. Az Ausztriai-ház felkészült saját tartományainak védelmére. Ferdinánd osztrák főherceg 1521-től kezdve rendszeresen fizette a horvát végvárak egy részének zsoldját, így próbálta védeni a belső-ausztriai tartományokat. Magyar és külföldi történeti munkákban mindmáig olvasható, hogy ezek a végvárak 1521-től kezdve osztrák fennhatóság alatt álltak, ez azonban nem állja a helyét. Zsigmond lengyel király 1525-ben kötött fegyverszünetet Szulejmánnal, így komoly segítségre a másik Jagelló-országcsoportból sem lehetett számítani. Zsigmond arra biztatta unokaöccsét, hogy kössön békét a szultánnal. Jelentős pénzügyi segítség csak Rómából jött. A pápai kúria a legátus mellé állandó nunciust is küldött Magyarországra, aki személyesen felügyelte a segély felhasználását. A szultán 1526 tavaszán indult Magyarország elleni második hadjáratára, ennek célja most már a magyar haderő megsemmisítése volt. Régi vita folyik arról, hogy

89 II. Lajos uralma alatt álló területek 1526-ban mekkora sereg lépte át a magyar határokat. Forrásaink nem alkalmasak ennek biztos meghatározására, mint ahogy azt sem tudjuk pontosan, hogy a vele szemben álló magyar haderő mekkora volt. A legmértékadóbb becslések szerint mintegy reguláris katona vonult Nándorfehérvár felé, a teljes sereg azonban lehet, hogy elérte a főt is július 10-én az öt éve elfoglalt vár falai alatt Szulejmán seregszemlét tartott csapatai felett nyara e vidéken különösen esős lehetett, a szultán hadai csak lassan jutottak előre. A sereg a Duna jobb partján vonult, azon az úton, ami a későbbi évtizedekben a leggyakrabban használt Magyarország elleni felvonulási útvonal lett. Jó kétheti ostrom után bevették Péterváradot, amit Tomori katonái nem tudtak felmenteni. Újlak néhány nap után megadta magát, a kisebb szerémségi várakat már menetből foglalták el. A hatalmas oszmán seregnek több napjába telt, amíg átkelt a Dráván. Augusztus 23-án a Magyarország meghódoltatására indult sereg utolsó katonája is átkelt az Eszéknél vert hídon. A magyar csapatok távolabb állomásoztak, az átkelést nem akadályozták. A magyar udvar szinte azonnal értesült a hadjáratról. Felszerelték a bandériumokat, elrendelték az egyházi kegytárgyak felének beszolgáltatását, hogy pénzt nyerjenek belőlük, amit katonák fogadására fordítottak. Altalános nemesi felkelést hirdettek. A mozgósítás szokás szerint lassan, a hadak gyülekezése pedig késedelmesen haladt. Egy kétségbeesett diplomáciai akcióra is sor került. Pár nappal az eszéki átkelés előtt fegyverszünetet kérő követet menesztettek a szultán táborába. A feltételeket nem ismerjük, de Szulejmán számára ez már nem is volt fontos, ő ekkor már a fegyverekre bízta a döntést, a követet tehát viszszaküldték. A magyar seregek Tolnánál ta-

90 lálkoztak, ők is a Duna vonalát követve haladtak a törökök elé. A Bátaszéken tartott haditanácson két fővezért választottak, Tomori Pál érseket és Szapolyai György grófot, Szapolyai János vajda öccsét. A csatarendet azonban csak később dolgozták ki, a király ugyanis, látva serege létszámát, azt javasolta, hogy húzódjanak vissza, és másik csatahelyet keressenek. Az ötletet elvetették, és a harc mellett döntöttek. A csata helyét, a Mohács melletti mezőt végül a magyarok választották ki. Itt várták be az oszmán sereget. Az ütközet pontos helyét mindmáig nem ismerjük, ezt a 20. században végzett régészeti feltárások sem tudták megállapítani. A csata napján a magyarok reguláris hadi népe körülbelül fő lehetett, azonban őket is több ezer olyan kísérő segítette, akik nem harcoltak. Nemcsak a magyar korona alattvalói voltak köztük, hanem vagy 4000 morva és lengyel zsoldos is és sok, a királyát követő cseh lovag. Néhány nagyobb sereg az ellentmondó királyi parancsok miatt nem érkezett meg. Nem voltak ott Mohácsnál a Szapolyai János által vezetett erdélyiek és a Frangepán Kristóf által vezényelt horvátok. Nem ért a csatahelyre a cseh csapatok II. Lajos haditanácsot tart a mohácsi csata előtt. Török miniatúra A mohácsi csata, augusztus 29.

91 Török és magyar katona párviadala a mohácsi csatában. Török miniatúra Híradás a mohácsi csatáról. Egykorú német ú/ságlap egy része és németek sem. A magyar hadsereg létszámát ugyan le szokták becsülni, valójában azonban tekintélyes és jól felszerelt hadsereg állt fel a mohácsi mezőn. Egy évvel korábban az [táliáért folyó küzdelem nagy csatáját Páviánál vívták franciák és Habsburgok, az ott felvonult a franciák let számát főre, Károly hadaiét pedig re becsülhetjük. Magyarország lakosságszámához képest igen nagy sereget állított ki, nem a hadseregszervezés hiányosságai, hanem a nyomasztó túlerő döntötte el az ütközetet. A magyar táborokban jól ismerték az erőviszonyokat, így nem sok kétségük volt leendő sorsuk felől. Batthyány Ferenc horvát-szlavón bán, aki a csatában a sereg jobbszárnyát vezette, már augusztus l-jén ezt írta feleségének: Én utánam semmit ne bánkódjál, akár most, akár azután minden embernek meg kell halni." Drágfi János országbíró, akit a király zászlótartójának tettek, és a csata előtt, régi szokás szerint levette sarkantyúját, nehogy menekülni tudjon, pár nappal a csata előtt saját kezűleg írta meg végrendeletét. Csata előtt végrendelkezni nem feltétlenül jelent halálvárást, inkább gondoskodást, az országbírón azonban beteljesedett sorsa, és holtan maradt a csatatéren, a bán ellenben szerencsés volt, és túlélte az ütközetet. A váradi püspök a haditanácson állítólag némi fekete humorral azt mondta, hogy a harc napját a huszonhatezer magyar vértanú nevezetes emlékére, kik a keresztény vallásért esnek el, kell a naptárba felvenni". A megjegyzés a keresztény naptárban szereplő mártír ünnepére utalt. A püspök szintén az elesettek számát gyarapította. A magyarok nem egy menetelő török hadseregre támadtak, hanem mindkét sereg hadrendbe állva küzdött. A török parancsnokok már egy nappal a csata előtt kihirdették, hogy másnap ütközet lesz. A magyar sereg felállítása nehezen rekonstruálható. A legfőbb forrásnak tekintett Brodarics István Igaz leírás a magyaroknak a törökkel történt mohácsi összecsapásáról című műve ezen a helyen nem pontos, vagy legalábbis nehezen értelmezhető, ő két csapattestről beszél, ami azonban aligha képzelhető el,

92 a magyar sereget szokás szerint valószínűleg három részre tagolták derékhadra, valamint jobb- és balszárnyra, azonban a középhad a szárnyakhoz képest valamivel hátrébb helyezkedett el. A jobbszárny vezetését az utolsó pillanatban megérkezett Batthyány Ferenc bánra, a balszárnyét Perényi Péter temesi ispánra bízták. A szárnyakat, amenynyire csak tudták, széthúzták, hogy az ellenség ne tudja őket bekeríteni. A király középen foglalt helyet. Itt volt a nehézlovasság zöme, ami a keresztény hadak legütőképesebb egysége volt. Augusztus 29-én, a csata napján a magyar hadrend már reggel felállt, a délelőtt a törökökre várakozással telt el. A harcot egy előreküldött magyar lovas osztag kezdte délután, amelyiknek az volt a feladata, hogy kikémlelje a törökök hadrendjét. Eredetileg ők látták volna el a király védelmét, miután azonban harcba bonyolódtak, már nem tudtak visszatérni urukhoz. A magyar középhad feladata a szultáni, a jobbszárny a ruméliai, a balszárny az anatóliai sereg megtámadását kapta feladatul. A támadás a magyar tüzérség lövéseivel és a jobbszárny lovasainak rohamával kezdődött. A lovasok egy enyhe lejtőn felfelé nyomultak előre, ami nem okozhatott számukra nagy gondot, mert a ruméliai sereg első vonalát szétszórták, eljutottak az ágyúállásokig, sőt a domb mögött levő ruméliai táborig. Itt azonban fosztogatni kezdtek, közben pedig a velük szemben álló sereg újra rendezte sorait, és ellentámadásba ment át. Az azt követő fejlemények valójában rekonstruálhatatlanok. A többi magyar csapat is támadott, részben az oszmán tüzérség erejének köszönhetően mindegyik lovasroham kifulladt, a támadók menekülni kezdtek. Legtovább a gyalogosok tartottak ki, a cseh és a lengyel zsoldosok még egy ideig feltartóztatták a törököket, de csakhamar ők is felmorzsolódtak- A csata mintegy másfél óra alatt eldőlt. A magyar sereget szétverték. A menekülőket nem üldözték, a szultán estig lóháton tartotta katonáit, attól tartva, hogy a harc még kiújul. Ez azonban utóbb túlzott óvatosságnak bizonyult. A magyarok túl nagy vereséget szenvedtek, a katonák jelentős része holtan maradt a csata téren. A király, aki mellől testőrei elsodród tak, menekülés közben lovával a Csele-patakba bukott és ott fulladt meg. A mohácsi csata emlékérme Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökkel történt mohácsi összecsapásáról (részlet) A csata jele elhangzott, mire azok, akik az első sorban voltak, bátran nekimentek az ellenségnek. Ágyúink valamennyien eldördültek, de a harc csak kis kárt tett az ellenségben, noha a mieink számához képest elég heves volt, és többen estek el az ellenség közül, mint a mieinkből. Végre a mieink kemény viaskodására az ellenség hátrálni kezdett, akár mivel a mieink rohama erre kényszerítette, akár azért, hogy bennünket az ágyúk irányába tereljen. Hirtelen odasiet a királyhoz Bátori András azzal, hogy az ellenség menekülőben van, miénk a győzelem, törjünk hát előre, és segítsük a mieinket a hátráló ellenség üldözésében! Előrenyomulunk erre mi is, árkon-bokron keresztül: s amint ahhoz a helyhez érünk, ahol az imént a harc folyt, sok halottat lehetett ott látni a mieink közül szerte a mezőn heverve, de még többet az ellenség közül, néhányan még éltek is és lélegzettek. A mieink ezalatt viaskodtak az ellenséggel, és bátran harcoltak, miközben a királyi csapat is odasietett, már amennyire a vérteshad sietni képes, de a jobbszárny kezdett meghajolni. Sokan eredtek futásnak azon az oldalon, azt hiszem, az ágyúgolyók ejtették őket rémületbe, melyeket az ellenség csak most kezdett harcba vetni. Ez a körülmény, meg az, hogy az ágyúgolyók most már a mi fejünk fölött szálldostak, akik a király mellett voltunk, valamennyiünkben félelmet keltett. És ettől az időtől fogva a király többé nem volt sorainkban!... Noha a király serege a mondott dolgok miatt erősen összezavarodott, és menekülni kezdett, azért mégis sokáig harcoltak még utána nem azon a széles síkságon immár, hanem az ágyúk előtt, melyek oly közel voltak hozzánk, hogy az tíz lépésnél nem volt több. Végül azonban nemcsak a félelem, de a füst is ellepett mindent, és akadályozta a látást: ezért hadaink kénytelenek voltak nagyrészt a völgybe lemenni, ama mocsaras víz mellé, de a hátramaradottak szüntelenül bátran harcoltak az ágyúk előtt. Egyébként azok is visszatértek, akik a völgybe húzódtak le, hogy újra kezdjék a harcot, de sem az ágyúk erejét és füstjét nem lehetett már elviselni, meg nagyrészt a hadsereg is menekülőben volt már, tehát ők is futni kényszerültek..." Kardos Tibor fordítása

93

94 Mohács idején Az ország és népe 96 Műveltség 102 A Jagelló-kor története a mohácsi csata után 109

95 Az ország és népe Lázár deák térképe Magyarországról, 1528 Lázár deák térképe Egy középkori ország lakosságszámát pontosan megállapítani nem lehet, csak megbecsülni. Egy ből fennmaradt adójegyzékből kiindulva három- és négymillió közé teszik a kutatók a népességet. A jegyzék nem személyeket, hanem háztartásokat írt össze, ahogy akkor mondták, portákat. A háztartások nagyságáról igen eltérő adataink vannak: az 1520-as években egy Hont megyei faluban átlagosan 7,6, pár évtizeddel később egy Sopron megyeiben 6,3 együtt élő személyt találunk egy háztartásban. E számba a családtagokon kívül a cselédek is beleszámítottak Az ország egyik legjelentősebb városában, Kassán, a 16. század közepén ennél kevesebben éltek egy családban, az átlag ott 4,2-re jön ki. A középkor végi magyar városokban alacsonyabb volt a népszaporulat, mint vidéken. A városok mindig rá voltak utalva a kívülről érkezőkre, elsősorban a környező vidék betelepedőire. E megállapítás a fallal övezett városokra igaz, a falusias mezővárosok népesedési viszonyai nem nagyon térhettek el a falvakétól. A Magyarországon átutazó külföldiek, 1528-ban a bajorországi Ingolstadtban négy fametszetes lapon megjelent Magyarország első térképe. A térképet egy bizonyos Lázár deák Bakócz Tamás egykori titkára készítette még a mohácsi csata előtt, kiadását a Habsburgok Magyarországon többször megfordult követei Johannes Cuspinianus és Georg Transtetter készítette elő. Az országot korábban is ábrázolták atlaszokon, térképészeti felmérésére azonban ekkor került sor először. A térkép méretaránya kb. 1: , közel 1600 földrajzi nevet, ebből 1400 településnevet tartalmaz. A térképlapok tájolása hibás, ha azonban a lapokat a megfelelő észak-déli irányba elfordítjuk, meglepően jó rajzolatú térképet kapunk. de még a huzamosabb ideig itt élők is szinte ugyanazt írták le, mint évszázadokkal korábban e tájon járt társaik: természeti kincsekben bővelkedő ország, ahol hatalmas üres területek vannak, kevés a lakos, még kevesebb a város. A külföldiek számára a magukat mezővárosnak valló települések, amelyeknek módosabb lakói magukat polgároknak vallották, poros falunak számítottak. Az ország lakosságának túlnyomó része vidéken élt, megélhetése pedig a mezőgazdasághoz kötődött. Részben a mezőgazdaság adta a vidéki iparosok, de még a nagyobb városok lakóinak megélhetését is. A budai, soproni polgárok tőkéjüket szőlőbe fektették, az ott megtermett borral kereskedtek. A középkorban a társadalmi csoportokat rendeknek hívták. A rend szónak több értelme volt, egy rendhez való tartozás korántsem csak az anyagi helyzettől függött, a jogi szempontoknak is nagy szerepük volt benne. Az ország túlnyomó részét jobbágyok tették ki. Szigorúan vett jogi értelemben jobbágynak számítottak az olyan püspöki városok, mint Pécs vagy Eger, és a mezővárosok lakói is. A jobbágyok jelentős része nagyon ritkán látta földesurát, csupán annak intézőjével találkozott. A gazdag jobbágyok nemcsak öröklött telküket művelték meg, hanem a földesuruktól vagy más jobbágyoktól is béreltek földeket, legelőket. Az Alföldön egész gulyákat tartó, földesuruknak nagy összegeket hitelező jobbágyokról is tudunk. A telkek nagysága településenként különböző volt, általában azt tartották, hogy a negyed telek még eltart egy jobbágycsaládot, a nyolcad vagy annál kisebb telekből azonban már nem lehetett megélni. A nagyobb paraszti birtokok megműveléséhez nem volt elegendő egy parasztcsa-

96

97 Lakóház és telek a kiskunsági Szentkirályról. Rekonstrukció Lakóház kályhája Szentkirályról. Rekonstrukció Ákosházi Sárkány Ambrus címeres levele, 1510 Iád munkaereje, ehhez cselédek kellettek, akik vagy állandóan, vagy csak egy-egy nagyobb munka idején pénzért, ellátásért dolgoztak a gazdánál. A cselédeket alapvetően két csoportra oszthatjuk: házas és hazátlan zsellérekre. A házas zselléreknek volt saját telkük, udvaruk, házuk, részben földjükből, részben bérmunkából éltek. Közéjük tartoztak az úgynevezett hóstátiak, a falvak zsellérsorainak és a külvárosoknak a lakói. A hazátlan zselléreket a korabeli magyar nyelv lakóknak hívta, mert másoknál laktak: telkes jobbágyoknál vagy hóstátiaknál. A zsellérek általában szegény körülmények között éltek, akadtak köztük azonban olyanok is, akik csak jogilag számítottak zsellérnek, mert nem volt öröklött jobbágytelkük, viszont hatalmas területeket béreltek, ráadásul zsellér mivoltuk miatt kevesebb állami adót is fizettek. A falusi iparosok között a kovácsok, bognárok, szűcsök, vargák, molnárok voltak a leggyakoribbak. A Jagelló-korban főleg a nagybirtokok falvaiban, városaiban találkozunk szabadosokkal, akik általában iparosok voltak, és földesuruk teljesen vagy részben mentesítette őket a földesúri adó fizetése alól. A jobbágyköltözés meghatározott feltételek mellett az 1514-es törvények ellenére is általában megengedett volt. A költöző jobbágynak ki kellett fizetnie minden adósságát és adóját, azután kérhetett engedélyt a távozásra. A költözés ideje szabott volt, termésidőben nem lehetett költözni, igaz ez a jobbágynak sem állt érdekében. Mivel kevés volt a jobbágy, ezért gyakran csábították el a földesurak mások jobbágyait. Előfordult az erőszakos költöztetés is, erőszakot azonban az esetek többségében nem a jobbágyon tettek, hanem a költözést megakadályozni kívánó falusiakon és a régi földesúron. Tipikus magyar házról, magyar faluról nem beszélhetünk, ahhoz az ország túl változatos tájakon feküdt, márpedig az épületek és a települések mindig a környezethez igazodtak. Magyarországon még a hegyvidéki területeken is ritka volt a szórt település, ahol a házak magukban, egymástól nagy távolságra álltak. A falvak házait általában utcába rendezték, az utcák formája azonban nagyon változatos volt. A korabeli falusi házak lakórésze többnyire két helyiségből: konyhából és szobából állt. A konyhák többnyire füstös konyhák voltak, a tűzhelyből a füst a tetőn - általában zsúptetőn, néhány vízparti helyen nádtetőn - keresztül távozott. A korszak azonban a parasztházak berendezésében változásokat is hozott. A szobákban megjelentek a cserépkályhák, ezeket általában a konyha felől fűtötték. A ház további helyiségei közül a kamrát vagy kamrákat általában egybeépítették a lakóházzal. A középkor végi Alföldön nem voltak tanyák, álltak azonban nagyon egyszerű épületek, úgynevezett szállások, ahol többnyire a marhapásztorok éltek. A bortermelő vidékek képe is átalakulóban volt.

98 A korábbi évszázadokban a szőlőkben csak néhány vidéken emeltek épületeket, ahol a bort feldolgozták és tárolták. Ezeket pincéknek nevezték, akár volt a föld felszíne alatt helyiség, akár nem. A középkor vége felé egyre több helyen megjelentek a pincék, a városi szőlőbirtokosok azonban szívesebben tartották otthon borukat. A nemesség száma európai mércével nézve igen nagy volt. Az ország 4,2 százaléka nemesnek mondhatta magát, ez a legszerényebb számítások szerint is csaknem embert jelentett. Ilyen hatalmas tömeg természetesen nem élhetett egységes életszínvonalon. Ha megint csak a szigorú kategóriákat tekintjük, a nemesek közé tartoztak a bárók is, ők azonban külön rendnek számítottak, a korabeli nyelv uraknak nevezte őket. Körülbelül negyven bárói család élt ekkortájt Magyarországon, akik birtokaik nagyságában, hatalmukban, de még bizonyos jogaikban is különböztek a nemesektől. A bárói családok igyekeztek egyben tartani vagyonukat, ezért csak kevés gyermeket vállaltak, ami azt jelentette, hogy könnyen kihalhattak. Korszakunkban jelentős változások történtek a bárói rendben. Külföldi mintára terjedt a grófi cím használata, mind többen kaptak életük tartamára, majd örökletesen ispáni címet. A báróság - ami eredetileg országos tisztség viselését jelentette - örökletes rend lett. A báróság és a nemesség között mindig volt néhány gazdag család, amelyikből egyegy családtag országos méltóságot kapott. E családoknak egy-két várbirtoka volt, általában őket is az urak közé számították. A nemesség jómódú részéhez csak pár száz család tartozott. Általában több mint száz jobbágycsaládot mondhattak magukénak, de volt olyan vidék, ahol már ötven jobbágytelekkel is be lehetett jutni e kategóriába. A birtokos nemesség tömegeinek ennél kevesebb jobbágya volt. A legszegényebbek az egytelkesek voltak, akiknek - mint ahogy nevük is mutatta - csupán egyetlen nemesi telkük volt. Az egytelkesek száma meghaladta az főt. Rájuk nem vonatkozott a nemesi adómentesség: a jobbágyokra telkenként kivetett hadiadó felét fizették általában. Többségük nem szétszórva, hanem olyan nemesi falvakban lakott, ahol a lakosság nagyobbik részét csak ők tették ki. Vagyonuk sokszor nem érte el a jobbágyokét, házaik, viselkedésük mégis különbözött azokétól. Verbőczi István jogfelfogása szerint csak a fallal körülvett városok, azaz a szabad királyi városok és a szabad királyi bányavárosok lakói minősültek igazi polgá- Bártfa főtere

99 Budai bíró és felesége a Haller család nemzetségkönyvéből roknak. A magyar városoknak kisszámú lakossága volt, a városi társadalomban mégis nagy különbségek mutatkoztak. E települések felső rétege a kereskedők, a bányavárosokban a bánya- és kohótulajdonosok közül került ki. A társadalmi helyzet és a lakóhely szorosan összefüggött. A városi Hogyan fizettek a Jagelló-kori Magyarországon? ben megváltoztatták a Mátyás király által bevezetett és egészen addig változatlanul hagyott pénzrendszert. Addig négyféle pénzt vertek: aranyforintot és háromféle ezüstpénzt: garast, dénárt és obulust. A dénár köznapi neve egyszerűen csak pénz, az obulusé pedig félpénz volt. Egy aranyforint 25 garast vagy 100 dénárt, vagy 200 obulust ért. A mindennapi forgalomban leginkább csak ezüstpénzt használtak ben az aranypénz súlyát és finomságát változatlanul hagyták, az ezüstét viszont erősen leértékelték. Új dénár néven csökkentett értékű pénzek kerültek forgalomba, a régi pénzeket pedig kényszerárfolyamon váltották be, ez inflációhoz vezetett, ami a kincstárnak némi bevételt jelentett a háborús időben. A hatvani országgyűlés után visszatértek a régi pénzverési rendszerhez. A magyar pénzeken II. Ulászló óta találunk évszámot. Alatta kezdődött az aranypénzzel egyenértékű, nagy értékű ezüstpénz verése, ezt akkor még guldinernek, később tallérnak nevezték, de a mindennapi forgalomban ekkor még nem használták. II. Lajos érméje elit a főtéren lakott, egyáltalán minél vagyonosobb volt valaki, annál közelebb lakott a város központjához. A kézművesek alkották a városi középréteget. A városi szegénységet egyszerűen lakosoknak hívták, nekik volt ugyan polgárjoguk, de a város ügyeinek intézésébe nem szólhattak bele. Magyarország részese volt az európai kereskedelemnek. A legfontosabb kiviteli cikk a marha volt, amit élve hajtottak Németország és Itália vásáraira. Jelentős volt még a réz-, az ezüst-, a sókivitel. A behozatal elsősorban posztóból, fűszerekből és vasáruból állt. A magyar külkereskedelem nyugat felé volt a legjelentősebb, ezt követték a déli kapcsolatok Itália felé, majd a Lengyelországgal és a román fejedelemségekkel történő kereskedelem következett. A nyugati forgalom a Duna mentén, a Bécs-Buda úton, illetve magán a Dunán, a Mura és a Száva völgyében zajlott. Az ország háztartását az Ernuszt-féle számadáskönyvből tudjuk legjobban rekonstruálni. A kincstár bevételei ben , 1495-ben forintot tettek ki. A kiadások mindkét évben valamivel meghaladták a bevételeket. A bevételek nagy része a rendkívüli adóból származott. Az adóbehajtás igen kis hatékonysággal működött: mindkét évben a kivetett adónak csak a felét tudták behajtani. A középkor nem ismerte a mindenkire kiterjedő egységes adózást, másként fizettek a magyarországi jobbágyok, a szlavóniaiak, a jászok, a kunok, a székelyek, és az erdélyi románok, a zsidók, a szabad királyi városok. Az adóbevételek túlnyomó részét a jobbágyok fizették. Az adó kivetése az Anjou-kor óta alig változott, alapja a háztartás volt, nem vették figyelembe sem az adózó jövedelmét, sem pedig vagyonát. Az első nagy változást az 152l-es esztendő hozta. Az adó alapja ugyan a háztartás maradt, de részben vagyon, részben jövedelem alapján kiterjesztették az adófizetést olyan rétegekre is, amelyek eddig nem fizettek adót.

100 Az Ernuszt-féle számadások Ernuszt Zsigmond pécsi püspök címere Ernuszt Zsigmond pécsi püspök 1494 és 1496 közt volt kincstartó. A feladat nem volt számára ismeretlen: apja, Ernuszt János is betöltötte e hivatalt, valószínűleg ő volt Hunyadi Mátyás nagy pénzügyi reformjainak ötletadója. Zsigmond püspököt az 1496-os országgyűlésen sikkasztással vádolták meg. Ekkor állította össze az előző két évről készült számadásainak összegzéseit. Nincs még egy ehhez hasonló részletességű forrásunk a középkori Magyarország pénzügyeiről. A kincstartóság nem vezetett egységes számadási főkönyvet, az egyes tisztviselők külön-külön számoltak el a bevételekkel és a kiadásokkal. Az adóbevételek között nem találhatók meg azoknak a megyéknek a jövedelmei, amelyeket az Alsó részek kapitánya felügyelt, ott ő hajtotta be az adót, és használta fel. A kincstárból kiküldött adószedők és a megye által melléjük adott szolgabírák költségeiket a helyszínen levonták a behajtott összegből. A falusi bírák, akikre az adó beszedésének valódi munkája hárult, régi szokás szerint adómentesek voltak, az így kieső összeg azonban nem lehetett több mint öt százalék, ezt minden megye adójából automatikusan levonták. A szegények, és azok, akiknek házai leégtek - a tűzvész akkoriban gyakori dolog volt -, nem fizettek adót. A kiadások között 1494 év végén található az Újlaki Lőrinc elleni hadjárat néhány költsége és az 1495-ben a törökökkel kötött béke említése. Eme alább írott két esztendő összes királyi jövedelmének kivonata, amelyet a főtisztelendő Zsigmond pécsi püspök úr, a király úr felségének kincstartója készpénzben szedett be; kezdődik január utolsó napjától és tart az év utolsó napjáig. Pilis megye bevételei: [1494.] Pilis Miklós deák és László, a fent említett vármegye adószedői elszámoltak az egyforintos adóval, ami összesen 1956 forintot tesz ki. Ebből behajtottak 363 forintot Az ispánoknak és a szolgabíráknak kiadásokra és díjazásra elköltöttek 8 forintot Az adószedők díjazására és kiadására 73 forintot Az elmaradt és be nem hajtott adók: A királyi felség jószágain 786 forint A királynéi felség jószágain 210 forint Corvin herceg úr jószágain 85 forint Józsa úr, temesi ispán jószágain 25 forint A Visegrád feletti Szent András remete testvérek jószágain 25 forint A király úr oklevelének értelmében 100-ból ötöt elengedtek, ami 56 forintot tesz ki Az országlakosok rendelkezésének értelmében, a szegények, akiknek nincsen 3 forint vagyonuk: 78 forint A sérült házak, melyeknek kiváltságuk van: 116 forint Összesen: 1522 forint" [1495.] Pilis László deák és János szintén deák, a fent említett vármegye adószedői elszámoltak az egyforintos adóval, ami összesen 1746 forintot tesz ki Ebből behajtottak 359,5 forintot Az adószedők kiadására és díjazásra kiadtak 70 forintot A választott nemeseknek adtak 12,5 forintot Az elmaradt és be nem hajtott adók: A királyi felség jószágain 107,5 forint Józsa úr, temesi ispán jószágain 16,5 forint Az egri püspök úr jószágain 80 forint A zágrábi püspök úr jószágain, a zsellérekkel és az elmaradókkal együtt: 65 forint A szigeti apácák: 12 forint Egytelkes nemesek, akik nem tudtak fizetni: 40 forint Százból öt elengedve: 19 forint Összesen: 1304 forint" Részletek a kiadásokból: augusztus 30. A moldvai vajda követeinek, akik Szebenbe jöttek a királyi felséghez, konyhára, lovakra és borra összesen: 111 forint október 19. Két követ kiadásaira, akiket azért küldtek Szlavóniába, hogy a törököktől híreket szerezzenek: 16 forint november 8. A Budáról puskákat szállító, és oda visszatérő hajósoknak 4 forint december 10. A király úr parancsára kiosztottak az Újlak vára alatt megsebesült gyalogosoknak 24 forintot január 11. A király úr trombitásainak újév alkalmából 4 forint február 2. Egy rókabundát vettem Verőcén István budai kereskedőtől, amit a királyi felség Kun Pálnak adatott: 8 forint március 27. A király úr parancsára a török császár követének, aki a királlyal a pécsi békét megkötötte, egy kupát adtam, amit 62 forintért vettem."

101 Műveltség Az esztergomi misekönyv egy lapja Ha a Jagelló-kori Magyarország művelődési állapotát az előző korokéval összehasonlítva akarjuk jellemezni, akkor először a sokszínűség tűnik fel. Ez nem ugrásszerű fejlődés eredménye, hanem a folyamatos változásé. Az sem kizárt, hogy sok esetben a források fennmaradása okozza a korábbihoz képest jóval sokszínűbb kultúra látszatát. Ezekből az évtizedekből számos olyan mű maradt fenn, amelyekkel korábban alig találkozunk, a Jagelló-kori forrásanyag pedig nagy terjedelménél fogva sok olyan apró művelődéstörténeti adatot tartalmaz, amire az előző korokban csak néhány példát tudunk említeni. A legnagyobb változás nem a műveltség tartalmában, hanem annak átadásában figyelhető meg. Míg korábban a látvány, a szóbeliség, a mozdulatok közvetítették a tudás nagy részét, mostanra az írott szöveg vette át a vezető szerepet. Magyarország lakosainak túlnyomó része - így volt ez akkor egész Európában - sem írni, sem olvasni nem tudott, az írás-olvasás azonban folyamatosan terjedt. Egy sokat idézett példa világítja meg ezt a legszemléletesebben. A pozsonyi békét aláíró négy magyar előkelő közül csak az egyházi Bakócz Tamás tudta saját kezűleg aláírni az okmányt, a három világi személy, Báthori István erdélyi vajda és országbíró, Guti László lovász- és Rozgonyi László kamarásmester helyett mások írták oda nevüket, merthogy ők írni nem tudnak". Pedig a három báró nem akármilyen családból származott: a vajda testvére, Miklós a kor híres és művelt humanistája volt, aki azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy még a királyi tanács ülésére várakozva is Cicerót olvasott, Guti László apja pedig Mátyás hű nádora, Guti Ország Mihály volt, aki korábban másfél évtizedig kincstartó is volt. A magyar bárók ennek ellenére minden bizonynyal érett fejjel tudtak hozzászólni a diplomáciai tárgyaláshoz, és képesek voltak

102 megalapozott döntés hozatalára. A korszak végére ez már aligha fordulhatott elő: a bárói, sőt az előkelőbb nemesi családokban is, a fiúk szinte mind tudtak írni-olvasni, sőt a lányok közül is sokan értettek ehhez, ha másként nem, hát anyanyelvükön. Hogy e tudás a városokban mennyire terjedt el, nem tudjuk. A falvak lakói szinte mind írástudatlanok voltak, de azért a papon kívül majd minden településen akadt egy deák, aki, még ha nem is ebből élt, de azért valamicskét értett latinul, és fogalmazni is tudott. Temesvári Pelbárt PomeriumánaA címlapja Az írás-olvasást csak igen kevesen használták arra, hogy az irodalmi műveket élvezzék, ez elsősorban arra szolgált, hogy gyakorlati tudást közvetítsen. Jól mutatják ezt a korabeli könyvtárak katalógusai és a ránk maradt magyarországi könyvek: túlnyomó részük a misemondáshoz szükséges liturgikus mű volt. Rajtuk, és természetesen a Biblián kívül néhány egyházjogi és egyszerűbb teológiai munka tartozott az átlagos egyházi könyvgyűjteményekhez. Kivételek természetesen akadtak. Mátyás király híres könyvtárát a Jagellók is megőrizték, némileg gyarapították is. A messze földön híres könyvtár azonban az alapító halála után nem kerülhette el az ilyen gyűjtemények szokásos sorsát: a könyvek egy részét elajándékozták. A sors különös fintora, hogy ezeknek, a többségükben még a középkorban Budáról elkerült köteteknek köszönhetjük, hogy néhány Corvina korunkra is megmaradt. A korábbi időszakhoz képest hirtelen megnőtt a magánlevelek, a különböző számadások, gazdasági feljegyzések száma. Egy nagyobb birtok igazgatásához már nem volt elég az írnok írni és számolni tudása, magának a tiszttartónak is érteni kellett ehhez. A jogi élet terén a legszembetűnőbb a fejlődés. Az Ulászló kor első éveinek lázas törvényalkotása, Verbőczi Hármaskönyvének megjelentetése mind azt mutatta, hogy a társadalom immáron nem elégedett meg a szokásjog hagyományos emlékezetmegőrző technikáival, a szóbeliséggel és az egyik iratról a másikra másolt jogi formulákkal. Az írott jog nemcsak a nemesi szokásjogban váltotta fel a szóbeli hagyományt: tucatjával jegyezték le a falvak addig csak szóban hagyományozott földesúri szolgáltatásait, azaz írtak urbáriumokat. így tettek például a Veszprém megyei somlóvásárhelyi apácák is, az ő falvaikról származik az első magyar nyelvű urbárium. A praktikus ismeretek mellett találkozhatunk a műveltség más elemeivel is, ráadásul olyanokkal, amelyekben a magyarok alkotó módon vettek részt. A ferencesek obszerváns ágához tartozó Temesvári Pelbárt sokáig a külföldön legtöbbet forgatott magyar szerzőnek számított. Latin nyelvű prédikációkat gyűjtött össze műveiben, a Szűz Mária csillagkoszorúja és a Gyümölcsöskert címűben. Belefogott egy teológiai enciklopédia megírásába is, amit egy rendtársa, Laskai Osvát fejezett be. Laskai szintén híres prédikációgyűjteményeket készített, melyek az Üdvösség szekere és a Hit ékköve címen jelentek meg. A prédikációkat latinul írták - ennek köszönhették nemzetközi keresettségüket -, és ki-ki a saját anyanyelvére maga fordította le őket.

103 A dunai tudós társaság Az első akadémiákat a humanisták hozták létre a 15. században. Ezek nem tudós testületek voltak, hanem olyan, többé-kevésbé állandó baráti társaságok, amelyek rendszeres irodalmi vitákat tartottak. Egy német humanista, Konrád Celtis egész Németországot akadémiákkal akarta behálózni. Celtis mozgalmának a központja idővel Bécs lett, ott jött létre a dunai tudós társaság nevű társaság. Ennek az akadémiának a budai tagozatát valamikor az 1490-es években hozták létre. A tagok rendszeresen váltottak levelet más városokban élő barátaikkal. Alapításában és működésében meghatározó szerepet játszottak a budai udvarban élő cseh kancelláriai alkalmazottak, de kapcsolatban állt velük többek között ifjabb Vitéz János veszprémi püspök, és Balbi Jeromos, II. Lajos egyik nevelője is. A budai humanisták nem csak a latin nyelvű irodalomról értekeztek. Kérdezed mit teszünk, élünk és iszunk" - olvashatjuk az egyik Budáról keltezett levélben. Balbi Jeromos értekezése VII. Kelemen pápához a törökről E művek mind nyomdai úton terjedtek, de nem Budán nyomták őket. Hess András rövid ideig Budán működő nyomdája után ugyanis Magyarországon évtizedekig nem üzemelt sajtó. A magyar szerzők műveit külföldön adták ki, például Temesvári és Laskai műveit az elzászi Hagenauban, Verbőczi Hármaskönyvét Budán. A két prédikációgyűjtemény ízig-vérig középkori, mégis korszerű munka volt. Mindkettejüknél megjelent a kor kedvenc motívuma: saját koruk romlottságának ostorozása, és az úgynevezett új vallásosság (devotio moderna) hatása is felfedezhető némelyik beszédben. Az új vallásosság a hit személyes átélését tűzte ki célul, korábban ugyanis - főleg az egyszerű emberek számára - a hitélet elsősorban közösségi élmény volt: például szentmise-látogatást, zarándoklatot jelentett. Míg a Hunyadikorban az új műveltségeszmény, a humanizmus az udvarhoz közel álló néhány személyt érte el, a Jagelló-korban már több százan érintkezhettek vele, igaz nagy részük elég ritkán. II. Ulászló Budán élő cseh titkárai humanisták voltak, akárcsak II. Lajos nevelői. Közülük a latin nyelvű epigrammákat író Piso Jakabot, Rotterdami Erasmus eszméinek pártolóját kell kiemelni, akit saját korában Janus Pannoniuszszal egyenrangúnak tartottak. Nem magyar származású volt, de egy fontos magyarországi eseményről írt a morvaországi német családból származó Johann Stieröxel, aki a kor szokása szerint latinizálta nevét, és Taurinus néven írt egy eposzt a Dózsaféle parasztfelkelésről Parasztháború, avagy a keresztesek rabszolgaháborúja címmel. A mű a kor irodalmi ízlésének nagyon megfelelt, az állandó antik példák keresése miatt azonban történeti forrásként nehezen használható. A humanisták kedvelték a levél műfaját, Mátyás bebörtönzött kancellárja, Váradi Péter kalocsai érsek Jagelló-korban írott leveleit kiadás céljából össze is gyűjtötték, igaz nem saját korában került ki a sajtó alól. A humanizmus az okkult műveltséget is felkarolta. Virágzott a csillagjóslás, nemcsak a magas rangú személyek, hanem a társadalom egyszerűbb tagjai között is. Lassan átalakult a társadalom időképe. Immáron nemcsak nagyobb városokban, hanem a jelentősebb mezővárosokban is mechanikus órák kerültek a templomtornyokra. A legrégibb ránk maradt mechanikus óra számlapja Sátoraljaújhelyről származik, és az 150l-es évszám látható rajta. A humanizmus eredetileg iskolai műveltséget jelentett. A magyar iskolákat azon-

104 Gótika és reneszánsz Magyarországon Ha az utazó a kor Magyarországának frissen emelt építményeit vette szemügyre, vagy ekkortájt készült műtárgyat vett a kezébe, akkor akár két stílust is láthatott egymás mellett: a gótikát és a reneszánszt. A gótika ekkor már több száz éve virágzott Európában, ezekben az évtizedekben pedig újabb elemekkel gazdagodott, például olyan boltozatokkal, amelyek a faágakhoz hasonlóan hálózták be az épületek mennyezetét. Ehhez képest a reneszánsz ebben a korban nagyon egyszerű volt: az ókori épületeket és szobrokat utánozta. A két stílus nem állt szemben egymással: az épületek megrendelői közül sokan mindkét stílust egy helyen szerették volna látni. II. Ulászló király folytatta a Mátyás által megkezdett építkezéseket a budai várban. Amennyire a töredékekből megállapítható, a mesterek ugyanazt a módszert követték mint korábban: meghagyták az épületek gótikus jellegét, talán új gótikus helyiségeket is emeltek, ezekbe azonban bőven jutottak reneszánsz ablakok, párkányok, az erkélyek korláttartó oszlopai. Az oszlopokat néhol a Hunyadiak címerállata, a holló, máshol Ulászló nevének kezdőbetűje, a W (Wladislaw) vagy a Jagellók sasos címere díszítette. Ulászló ugyanúgy megfestette azokat a csillagképeket, amelyek magyar királlyá koronázásakor uralták az égboltot, mint ahogy Mátyás király is megörökíttette születésének csillagzatát. A prágai várban Ulászló nagyszabású építkezésekbe fogott, ahol Budához hasonlóan egyszerre találkozhatunk gótikus és reneszánsz díszítésekkel. Nyírbátorban a helybeli földesurak, a Báthoriak építtették a ma is látható hatalmas gótikus plébániatemplomot. Az épület egyik ekkor készült kapuja azonban reneszánsz stílusú, mint ahogy a reneszánsz ízlés jegyeit viselik magukon a család kőbe vésett címerei is. A siklósi várban valószínűleg a Perényi család építtette a mindmáig álló várkápolnát. Kívülről nézve minden részletében gótikus épüle- A nyírbátori templom

105 tet láthatunk, belépve azonban meglepetéssel tapasztalhatjuk, hogy a gótikusán boltozott tér alatt egy egész reneszánsz karzat rejtőzik, kicsit jobban körülnézve reneszánsz kőfaragók keze munkájának újabb darabjait fedezhetjük fel. A két stílus találkozása nem kései átépítés eredménye, hanem közel egy időben készültek. A jórészt gótikus püspöki palotákat sorra újították fel reneszánsz stílusban például Vácott, Pécsett, Váradon, Esztergomban. A kor egyik híres humanistája, Lászai János olyan oldalkápolnát építtetett a gyulafehérvári székesegyház oldalához, ami már a reneszánsz díszesebb elemeit mutatta be. A kor leghíresebb reneszánsz épületét Bakócz Tamás a saját sírja fölé építtette, ez az esztergomi székesegyház oldalában mindmáig látható úgynevezett Bakócz-kápolna. A siklósi várkápolna gótikus boltozata A Bakócz-kápolna az esztergomi bazilikában A reneszánsz és a gótika nem csak az épületekben élt egymás mellett. Az iskolákban még majd' mindenütt a sok rövidítést tartalmazó úgynevezett gótikus folyóírást tanították, ezt használták a hivatalos iratok és magánlevelek többségén, közben azonban mind gyakrabban megjelentek a mai írásunkhoz nagyon hasonlító humanista betűk is. A Lászai-kápolna Gyulafehérváron

106 Szálkai László esztergomi érsek kéziratos tankönyve ban ekkortájt a humanizmus még nem érintette, ezt vagy külföldön, vagy olvasmányokból, vagy pedig a humanistákkal való kapcsolattartásból lehetett elsajátítani. A Jagelló-korban már nem kísérleteztek egyetemalapítással Magyarországon. A magyarországi iskolákból kikerülő deákok jó része káptalani iskolákban sajátította el tudományát. A tanulók közül sokan felvették ugyan a kisebb egyházi rendeket, pappá azonban csak egy részük szenteltette magát, megmaradtak világiaknak. A káptalani iskolák oktatása világi pályára is alkalmassá tette a tanulókat, például ide járt a kor jogászainak nagy része. A városi plébániák saját iskolákat tartottak fenn. Egy ilyen iskolában tanult egy ideig Sárospatakon Szálkai László, a Jagelló-kor végének kancellárja, esztergomi érsek, akitől ránk maradtak még a Mátyás-kor utolsó éveiben írt füzetei, mai fogalmaink szerint tankönyvei. Nemcsak városok, hanem némely falvak is fenntartottak hosszabb-rövidebb ideig iskolákat. A tananyag nagy részét a latin nyelv elsajátítása tette ki. Galeotto Marzio Mátyás korában még arról írt, hogy a magyarok abban különböznek más nemzetektől, hogy írásban kizárólag a latin nyelvet használják. A hivatalos iratokat, a német nyelvű városok kivételével, ugyan a Jagelló-korban is szinte mind latinul írták, a magyar nyelvű írásbeliség azonban gyors fejlődésnek indult e korban. Az első hivatalos magyar iratot, egy nyugtát 1493-ban állították ki. A magánlevelek között egyre több magyar nyelven írottal találkozunk. A magyar nyelvű irodalom valóságos virágzásnak indult. A világi líra alkotói, a deákok immáron nemcsak latinul verseltek, hanem magyarul is. A ránk maradt művek szinte mindegyike erősen kötődik a politikai eseményekhez, különösen az oszmánokkal vívott harcokhoz. Valamikor korszakunk elején írta Jaksics Dömötörnek, Mátyás király követségben megölt diplomatájának írnoka az urát elsirató éneket. Beriszló Péter veszprémi püspök és dalmát-horvát-szlavón bán törökellenes harcait dicsőíti a Beriszló Péter éneke című 1515-ben írt munka. Geszti László éneke pedig a hatvani országgyűlés propagandairodalmához tartozik: a szerző az országgyűlésen sokat támadott egyháziak érdekében írta művét. E magyar nyelvű versek kéziratban terjedtek, nem nyomtatták ki őket. Ugyancsak kéziratban maradtak fenn a magyar

107 Haláltánc Haláltánc-ábrázolás Elmegyek meghalni. Bíró vagyok, ki immár sokakat megfedtem, de az halálnak ítéletit rettegöm, és elmegyek meghalni. Elmegyek meghalni. Nemes nemből születtem, de az nemzetség én időmet el nem halasztja, ezért elmegyek meghalni." Haláltánc ábrázolás Az 1510 körül készült Példák könyvében olvasható egy haláltáncének magyar nyelvű fordítása, részletek: Elmegyek meghalni. Király vagyok, de micsoda az tisztesség, micsoda ez világi dicseködés, mert embernek királyi ura az halál! Azért elmegyek meghalni. Elmegyek meghalni. Pápa vagyok, de az halál engem nem hagy sokáig pápálkodni, de befogja számat. Elmegyek meghalni. Pispek vagyok, de az botot, az kófiomot, az pispeksüveget akár akarjam, akár ne, de elhagyom, és elmegyek meghalni. Elmegyek meghalni. Semmi viadalomval meg nem győztetöm esetben, vitéz vagyok, de az halált nem tanultam meggyőzni. Elmegyek meghalni. Bajnok vagyok, küzdést jól tudok, de az halált meg nem győzhetöm, ezért elmegyek meghalni." nyelvemlékeknek leginkább a Jagelló-korra jellemző művei, a magyar nyelvű, kolostori használatra készült kódexek. A 15. század közepe előtt csak elvétve írtak ilyeneket, most azonban tucatjával fordították és másolták a szerzetesek, elsősorban a koldulórendiek, a latinul gyengén tudó társaiknak, főleg az apácáknak, a latin nyelvű vallásos irodalmat. Ráskai Leától, a margitszigeti domonkos kolostor apácájától öt ilyen kódex maradt ránk. Az apáca néha megjegyzéseket is fűzött a szöveghez. E művek egyegy rendház számára készültek, a kézzel írott forma így tökéletesen elegendő volt a szerzeteseknek, kinyomtatásukra nem volt szükség.

108 A Jagelló-kor története a mohácsi csata után A Jagellók cseh-magyar ága II. Lajossal kihalt, a dinasztia és a vele egybeforrott kor magyarországi története azonban folytatódott. Folytatódott természetesen azért, mert a szomszédos Lengyelország trónján még néhány évtizedig a Jagellók ültek, és így továbbra is kapcsolatban maradtak Magyarország ügyeivel. Volt azonban egy másik folytatás is, ez pedig arról szól, hogyan maradt fenn a Jagelló-kor a történelmi emlékezetben. Az 1490 és 1526 közti idők utóéletének története legalább olyan izgalmas, mint maga a korszak volt. Kevés olyan időszak van a magyar történelemben, amelyben olyan gyakran kerülnének elő erkölcsi ítéletek, mint ezzel kapcsolatban. Ha Jagelló-korral foglalkozó történeti munkákat olvasunk, meglepetve tapasztaljuk, hogy milyen gyakran találkozunk egyszerűsítő kijelentésekkel, milyen sokszor teszik fel azt a kérdést, hogy jól tették-e a korszak szereplői, amit tettek, mi több, milyen gyakran oktatják ki történészek évszázadok távlatából, szegényes források ismeretében az akkor élőket arról, hogy mit kellett volna tenniük. A korszakról szóló értékítéletek meglehetősen egyhangúak: az elbeszélésekben egy hanyatló kor kisszerű emberei tántorognak maguk által ásott sírjuk felé. A Bolondok hajójának képei elevenednek meg, ezúttal azonban nem egy irodalmi műben, hanem tudományos értekezések és tankönyvek lapjain. Több oka is van ennek a sajátos történelemszemléletnek. A legfontosabb minden bizonnyal az emberi gondolkodás egyik gyakran használt módszerében rejlik. Ha egy eseménysor katasztrófával végződik, akkor felelősöket kell keresni, mégpedig a korábbi események résztvevői között. Mivel a Jagelló-kor a mohácsi csatával ért véget, ami az ország és a nép történetében kétségtelenül katasztrófa volt, ezért a Jagelló-kor szereplői, elsősorban az ország nagyjai között keresték a felelősöket. A Jagelló-kor önmagáról sem alkotott jó képet. Ulászló udvari történetírója, Anto- A mohácsi emlékpark bejárata

109 Kopjafák a mohácsi emlékparkban nio Bonfini már 1492-ben beszámolt arról, hogy Mátyás halála után azonnal elkezdődött a nosztalgikus vágyakozás a Hunyadikor iránt. A Mátyás-kultusz folyamatosan erősödött. A rákosi végzésben három királyt említettek meg név szerint, akik az ország gyarapításán és hasznán munkálkodtak": II. Andrást, Nagy Lajost és Hunyadi Mátyást. Egy, a hatvani országgyűlés alkalmából készült, politikai tartalmú magyar nyelvű vers Mátyás uralkodását példaként állította saját kora elé. Mátyás király igazi dicsőítése azonban nem ekkor, hanem az ország három részre szakadása után kezdődött. A Jagelló-udvar történetírása egyébként is visszatért a régi magyar

110 hagyományokhoz. Ennek az volt a lényege, hogy a király környezete nem igényelte azt, hogy folyamatosan megörökítsék tetteit. A többször emlegetett Bonfinit Mátyástól örökölte" Ulászló, és szolgálatába fogadta. Ő azonban betegsége miatt 1496 nyaránál befejezte művének írását. Az udvar ezután nem találta fontosnak, hogy történetírót fogadjanak, a középkori Magyarországon történelmet pedig jószerivel csak a királyi udvarban írtak. A korszak későbbi krónikása, Ludovico Tubero a magyar korona távoli hűbéres városában, Raguzában készítette el művét. A korszak megítélését a modern világ felfogása pecsételte meg. A Jagellók idegen uralkodók" voltak, elmarasztalásukat megkönnyítette, hogy nem voltak utódaik. A 19. század nacionalizmusa sokat örökölt a régi korok hagyományos idegenellenességéből. Ez volt az a korszak, amikor irodalmi és képzőművészeti alkotások születtek a gonosz a Merániakról és Cilleiekről, de közben majd mindenki a Habsburgokra gondolt. Bátran tehették, kihalt családokról volt szó, nem kellett tartani a Habsburg-dinasztiához hű alattvalók, no meg a cenzúra neheztelésétől. Az előbbi két családhoz képest a Jagellóknakjobb volt a megítélésük. Királyi család voltak, ezért aztán velük szemben élt a hagyományos magyar királytisztelet, másrészt, ha egyértelműen elítélték volna őket, az egész ország fölött mondtak volna ítéletet. Az újkori Magyarország sokfelekezetű ország volt. A protestáns és a katolikus hagyomány sok mindenben eltért egymástól, egyik sem tudott azonban megbarátkozni e korszakkal. Mindkettő számára ez volt a Bolondok hajójának világa, a széteső, a természetes rendjéből kizökkent korszak, az első számára az egyház nagy botrányainak ideje, a második számára a Róma-ellenes reformáció és a világias gondolkodás kezdete. Minden korszak sokszínű világ, és a Jagelló-kor is ilyen volt. Békére vágyó és mégis örökké fegyverek közt élő nemzedék, a gótikát a reneszánsszal elegyítő művészet, a skolasztikán nevelkedett, de néha a humanizmust művelő gondolkodók világa. A mohácsi csata emlékműve

111 Ajánlott irodalom Forrásközlések A magyar parasztháborúk irodalma Összeállította: Geréb László. Budapest, Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Fordította: Kulcsár Péter. Budapest, Gyöngyösi Gergely: Arcok a magyar középkorból. Fordította: Árva Vince, Csanád Béla, Csonka Ferenc. (Magyar ritkaságok.) Budapest, Krzysztof Szydiowiecki kancellár naplója 1523-ból. Sajtó alá rendezte: Zombori István. Budapest, Lázár deák Magyarország legrégibb részletes térképe Budapest, Ludovicus Tubero: Kortörténeti feljegyzések (Magyarország). Fordította: Blazovich László, Sz. Galántai Erzsébet. (Szegedi középkortörténeti könyvtár.) Szeged, Memoria rerum A Magyarországon legutóbbi László király fiának legutóbbi Lajos királynak születése óta esett dolgok emlékezete. (Verancsics-évkönyv. Bibliotheca Histórica.) Kiadta: Bessenyei József. Budapest, Mohács emlékezete. (Pro memoria). Szerkesztette: Katona Tamás. Budapest, Mohács Magyarországa. Báró Burgio pápai követ jelentései. Fordította: Bartoniek Emma. Budapest, Oláh Miklós: Hungária. Athila. Fordította: Kulcsár Péter, Németh Béla. (Millenniumi magyar történelem. Források.) Budapest, Szerémi György: Magyarország romlásáról. Fordította: Erdélyi László, Juhász László. Budapest, Temesvári Pelbárt válogatott írásai. Szerkesztette: V. Kovács Sándor. Budapest, Török történetírók I II. Budapest, Fordította: Thúry József Velenczei diplomaták Magyarországról ( ). Fordította: Balogh István. Szeged, Werbőczy István Hármaskönyve. (Magyar törvénytár.) Fordította: Kolosvári Sándor, Óvári Kelemen. Budapest, Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elvesztésének oka e vót, és így esött. Kiadta: Kovács István. (Bibliotheca Histórica.) Budapest, Kézikönyvek, szakirodalmi feldolgozások B. Szabó János: A mohácsi csata. Budapest, Barta Gábor-Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben. Budapest, Draskóczy István: A tizenötödik század története. (Magyar századok.) Budapest, Engel Pál: Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. Budapest, Fraknói Vilmos: Erdődi Bakócz Tamás élete. (Magyar történeti életrajzok.) Budapest, Fraknói Vilmos: A Hunyadiak és a Jagellók kora. (A magyar nemzet története. Szerkesztette: Szilágyi Sándor. 4. k.) Budapest, (reprint: A magyar nemzet története. Budapest, CD-ROM) Fraknói Vilmos: Werbőczi István. (Magyar történeti életrajzok.) Budapest, Habsburg Mária, Mohács özvegye. A királyné és udvara BTM kiállítási katalógus. Szerkesztette: Réthelyi Orsolya, F. Rornhányi Beatrix, Spekner Enikő, Végh András. Budapest, Káldy Nagy Gyula: Szulejmán. Budapest, Kosáry Domokos: Magyar külpolitika Mohács előtt. (Gyorsuló idő.) Budapest, Kubinyi András: A Jagellók uralkodása. In: Engel Pál-Kristó Gyula-Kubinyi András: Magyarország története Budapest, Kubinyi András: Nándorfehérvártól Mohácsig. A Mátyásés a Jagelló-kor hadtörténete. Budapest, Kulcsár Péter: A Jagelló-kor. (Magyar história.) Budapest, Lovagkor és reneszánsz. Magyarország művelődéstörténete Főszerkesztő: Szentpétery József. (Magyar kódex 2.) Budapest, Márki Sándor: Dósa György. (Magyar történeti életrajzok.) Budapest, Mikó Árpád: A reneszánsz Magyarországon. Budapest, Mohács. Tanulmányok. Szerkesztette: Rózsás Lajos és Szakály Ferenc. Budapest, Mohácsi emlékkönyv Szerkesztette: Lukinich Imre. Budapest, Ortvay Tivadar: Mária, II. Lajos magyar király neje ( ). (Magyar történeti életrajzok.) Budapest, Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig (Nagy csaták.) Budapest, Perjés Géza: Mohács. Budapest, Szabó Dezső: A magyar országgyűlések II. Lajos korában. Budapest, Szabó Dezső: Küzdelmeink a nemzeti királyságért Budapest, Szakály Ferenc: A mohácsi csata. (Sorsdöntő történelmi napok.) Budapest, Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás Budapest, (Magyarok Európában. Szerkesztette: Glaü Farm:) Tóth Szabó Pál: Szatmári György prímás ( ). (Magyar történeti életrajzok.) Budapest, Tringli István: Az újkor hajnala. Magyarország története (Tudomány-egyetem.) Budapest, 2003.

112 MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E Főszerkesztő Romsics Ignác 1. Őstörténet és honfoglalás 2. Államalapítás Válság és megerősödés Nagy uralkodók és kiskirályok a 13. században 5. Az Anjouk birodalma Luxemburgi Zsigmond uralkodása A Hunyadiak kora A három részre szakadt ország Romlás és megújulás A Rákóczi-szabadságharc Megbékélés és újjáépítés A nemzeti ébredés kora Forradalom és szabadságharc Polgári átalakulás és neoabszolutizmus A dualizmus kora Világháború és forradalmak A Horthy-korszak Magyarország a második világháborúban 20. Demokráciából a diktatúrába Az 1956-os forradalom és szabadságharc 22. A Kádár-korszak A Harmadik Magyar Köztársaság Időrendi áttekintés KOSSUTH KIADÓ