HÁBORÚK TÖRTÉNETE STORIES OF WAR

Átírás

1 HÁBORÚK TÖRTÉNETE STORIES OF WAR People who haven t got memory of their past can t be owners of their future. Akik elfelejtik a múltjukat, nem uralhatják a jővőjüket.

2 COMENIUS 1.1 Iskolai együttműködési Projekt: Észtország, Magyarország, Lettország. Olaszország, Szlovákia és Spanyolország között Comenius School partnership A Europian Comenius School Project Cooperation among:estonia, Hungary,Italy, Latvia, Slovakia, Spain - 2 -

3 A résztvevő iskolák: Participating schools: Estonia: RÕUGE PÕHIKOOL, Rouge Hungary: Energetikai Szakközépiskola és Kollégium, Paks Italy: Istituto Tecnico Industriale Statale, "G. B. Pentasuglia" - Matera Latvia: Aizputes Vidusskola, Aizpute Slovakia: Gymnazium Mateja Hrebendu, Hnusta Spain: I.E.S. "HUMANEJOS, PARLA - 3 -

4 The interviewees 1 Az interjúalanyok Estonians Linda &Arnold Valter Pajumets Viia Liuk Boris Bezanitski Karin Laine Aksel Tiivoja Hungarians László Ettig Ede Ambach Márton Bator Andrásné Orban Sándorné Kovacs Andrásné Horváth Italians Stefano Lorusso Anna Viri Mario Tarasco Giuseppe Fiore Giuseppe Fiore Eustachio Cifarelli Latvians Zelma Lauksteine Rota Lilija Saveljeva Janis Sjomkans Feliks Vindavs Emilija Alecka Arturs Vidners Slovakians Anna Doležalová Pavel Antal Samuel Klenovsky František Hradovský Michal Bagačka Pavel Lehotsky Spanish Bonifacia Martin Is. Carmen Chicharro Josefa Dom. García Jesús Higueras Carmen Valera Jesús Chaparro Aranda 1 A résztvevő országok nyelvére lefordított teljes interjúkötet a weboldalon található The whole interview collection, translated into each participant country s language, is available on the internet site:

5 ESTONIA (Észtország) - 5 -

6 Name: Linda Last name: Plakso Born: 16th July 1938 Age: 66 City: Rõuge community, Lukka village Nationality: Estonian Rank: none Assignments: none Location: Rõuge community, Lukka village When: July 1944 ESTONIAN See oli 1944.aastal kui mu õde sündis. Ema sünnitas loomalaudas, sest sakslased olid meie elumajas. Me ei julgenud toas olla. Naabrinaine tuli ja viis ema koos viie lasega enda poole. Seal elasime keldris. Keldris olid riiulid ja meie olime üleval riiulite peal. Keldri põrandal oli põlvini vesi. Ema käis ikka koju loomi söötma. Ükskord pääsesid sead välja ja sakslased ajasid nad lauta tagasi. Ema sakslased ei puutunud. Nad lasid emal loomad ära sööta ja ema tuli meie juurde tagasi. Minu õde jäigi sellest haigeks, et keldris oli külm ja niiske. Ta sündis 31. juulil. Seda kaua me keldis olime, ma ei mäleta. Mu õde sai luutuberkuloosi. Tal kasvas selga kühm ja on seal siiani. Isa sõtta ei läinud. Isa põgenes naabrimehega metsa. Neil oli sinna koobas tehtud.aga, et ema oli sellises olukorras ( väikesed lapsed), tuli isa teda kogu aeg koju vaatama. Eks keegi oli kade ja teatas sellest kellegile. Ja ühel hommikul oligi nii, et enne naabri juurde minekut võeti isa kinni. Sai lauda uksest sisse minna, võeti kinni ja viidi majast mööda, teisele poole mäge. Seal kus oli kolm kivi hunnikus, lasti isa maha ning tema pea lamas kivide peal. Muidugi ema ei teadnud algul midagi, isa meid vaatama ei tulnud. Ühel hommikul olid nad naabrinaisega kahekesi vaadanud, et midagi helgib päikese käes. Isal oli kummikud jalas ja need läikisidki päikese käes. Nad läksid vaatama ja leidsidki isa maha lastuna. Seejärel maeti ta koduaeda. Kui sõda oli möödas, kaevati välja ja viidi surnuaeda. Seda ei taha rääkidagi kui õudne asi surnutega sõjas oli. Talvel küll kaevati surnud ka maasse aga siis tehti ainult väike auguke, visati paar labidatäit peale, käed ja jalad jäid kõik välja. Õudne oli! Eriti neil, keda küüditati. Minu isa õde küüditati. Tädil oli kaks väikest last. Üks suri vagunis. Automaatselt võeti ja visati läbi ukse välja. Kes aga ära suri läbi ukse välja

7 ENGLISH It was 1944 when my sister was born. Mother gave birth in a cowshed because German soldiers were stationed in our house. We were too afraid to stay at home so the woman from next door came and took my mother and her five children to her place. We stayed in her cellar. There were shelves in the cellar and we were up on the shelves. There was water up to our knees on the floor of the cellar. Mother still used to go home to feed the animals. One time the pigs got out and the Germans chased them back into the pigsty. The Germans didn t touch mother. They allowed mother to feed the animals and then she came back to us. My sister got ill because the cellar was cold and moist. She was born on July 31st. I don t remember for how long we stayed in the cellar. My sister got bone tuberculosis. A bump grew on her back and is there till this day. Father didn t go to war, he escaped to the woods with the man from next door. They had a cave there. Since mother was in the condition she was in (had small children), father came home to see her all the time. I guess someone was jealous and told on him. And so it happened that one morning, before he came to the neighbour s house, father was captured. He stepped into the cowshed, was taken prisoner and then lead past the house to the other side of the hill. He was shot near the place where three rocks stood in a pile and his head lay on the rocks. Of course mother didn t know anything about it at first, father just didn t come to see us. One morning mother and the woman who let us stay in her house saw something shining in the sun. Father had been wearing wellingtons and those were shining in the sun. They went to have a look and found father shot. Then he was buried in our garden. When the war was over his body was dug up and taken to cemetary. I don t even want to talk about how terribly the dead were treated during the war. They did dig graves during winter but usually only a small hole was made. A couple of shovelfuls of earth were thrown on the body with hands and feet left sticking out of the grave. It was terrible, especially for those who were deported. My father s sister was deported. My aunt had two small children. One of them died in the train carriage. The child s body was thrown out the door right away. Whoever died, went out the door - 7 -

8 HUNGARIAN A húgom 1944-ben született. Anyánk a tehénistállóban adott életet neki, mivel a házunkban német katonák állomásoztak. Nem mertünk otthon maradni, ezért a szomszédasszony átjött, hogy átvigye anyámat és öt gyermekét. A pincéjében rejtett el minket. A pincében voltak polcok, amire feküdhettünk. A pincében térdig érő víz volt. Anyám még mindig hazajárt etetni az állatokat. Egyszer kiszabadultak a disznók és a németek terelték őket vissza az ólba. A németek nem bántották anyámat. Megengedték, hogy etesse az állatokat, majd visszatért hozzánk. A húgom megbetegedett, mert a pince hideg volt és nyirkos. Július 31-én született. Nem emlékeszem meddig voltunk a pincében. A húgomnak csontritkulása lett. Egy daganat nőtt a hátán, ami mind a mai napig ott van. Apám nem ment háborúba, a szomszéd férfival az erdőbe menekültek. Volt ott egy barlangjuk. Miután anyám megszülte a gyermeket, apám hazajött, hogy minden idejében őt láthassa. Feltételezhetően valaki irigységből elárulta. Egyik reggel, mielőtt átjött volna a szomszédhoz, elkapták. Épp belépett az istállóba, mikor foglyul ejtették, majd elvitték a domb túloldalára. Ott lőtték le, ahol három szikla volt egy kupacban, a feje a sziklában feküdt. Persze anyám először nem tudta, mi történt, egyszerűen csak nem jött apám. Egyik reggel anyám és a nő, akinél voltunk, láttak valamit megcsillanni a napfényben. Elmentek megnézni, hogy mi az, és megtalálták apámat. Gumicsizma volt rajta, az csillogott. A kertben temettük el. A háború után kiásták, és egy temetőben helyezték végső nyugalomra. Nem akarok beszélni arról, hogy mennyire fenyegetett a halál a háború alatt. Télen ásták meg a sírokat, ami általában csak kis lyukak voltak. Pár lapát földet rádobtak a holttestre, kezei és a lábai pedig kilógtak. Szörnyű volt. Különösen a deportáltaknak. A nagynénémnek hét kisgyermeke volt. Egyikük egy vasúti kocsiban halt meg. A testét kidobták az ajtón. Akárki is tette, utána csak elsétált

9 Name: Valter Last name: Pajumets Born: 04 August 1930 Age: 75 City: Nogo village Nationality: Estonian Rank: Assignments: Student Location: Rõuge When: ESTONIAN Mõni sõna sellest, miks eestlased läksid Saksa armeesse? Eestlane ei läinud sakslase eest võitlema vaid ta läks oma Eesti vabaduse eest tasuma. Oma emade-isade, vendade eest, keda küüditati ja veeti Venemaale. Ja selleks, et tasuda kätte pidi ta tõmbama selga Saksa SS vormi ja võtma nende relvad, mis olid ajakohasemad. Hiljem on Eesti sõdureid süüdistatud, et miks nad läksid Saksa sõjaväkke. Aga neil ei olnud muud teed võitluses kommunismi vastu. Tuli kahest halvast valida parem ja mängida kokku, et võidelda kommunismi vastu. Palju eestlasi sai surma. See oli ränk võitlus. Eesti sõdurid pidasid Narva lahingutes vastu ja hoidsid meie kodumaa tookord vabana, et paljud said põgeneda. Umbes eestlast põgenes küll Rootsi üle mere, küll Saksamaale. Ja tänu neile sõduritele, kes kandsid saksa vormi ja hoidsid rinnet kinni, said need inimesed vabasse maailma põgeneda. Ajalooliselt olid sakslased eestlastele isegi suuremad vaenlased kui venelased, sest saksa okupatsioon kestis juba sajandist. Mõnikord represseerisid nad meie esivanemaid, kes pidid tegema rasket orjatööd mõisates oma elu säilitamiseks. Aga kuna tollel 1941.a. venelased küüditasid ja tapsid nii palju süütuid eesti inimesi inimest naised, lapsed küüditati Siberisse. Peale selle tuhandeid arreteeriti. Eesti ohvitserkond viidi Värska laagrisse ja sealt saadeti Siberisse, kus nad enamuses kõik hävisid ebainimlikes tingimustes. Võib olla mõni sõna minu elust. Ma õppisin nõukogude okupatsiooni alguses Võru Keskkoolis. Paljud nendest sõjameestest põgenesid metsadesse ja võitlesid seal edasi. Muidugi võitlus, mis oli määratud hukule. Vene armeed oli Eestimaa täis ja neil oli ajakohane varustus. Ja need mehed tänu sellele, et ameerika raadio, mida kuulasime, käskis organiseerida koolilapsi ja me ka organiseerusime. Igale poole hõigati ameeriklaste lubadus, et minge metsa, me tuleme. Ameeriklased lubasid, et nad tulevad ja vabastavad meid venelaste käest. Aga ometi oli see kõik tühi propaganda. Mehed läksid seetõttu metsa, nad võeti kinni või tapeti. Meie kui õpilased organiseerusime. See oli Kuperjanovi nimeline vabaduskangelane ja me võtsime tema nime oma organisatsioonile ja võitlesime koos metsavendadega. Võib olla mõned väikesed näited. 24. veebruaril 1949.a. oli Võru linn sini-must-valges lipuehtes. Me tegime väikeseid lippe ja päeva naelaks heiskasime suure lipu keset linna. Vabaduse - 9 -

10 platsi ääres oli suur puu. Me panime lipu öösel puu otsa ja ühesõnaga hommikul olid inimesed ülevas meeleolus. Väikesed lipud rebiti maha aga selle suure lipuga oli nii, et me panime sinn kasti ja nöörid ümber. See oli maskeering, et see on mineeritud. Ja nad ei julgenud seda lippu kohe maha võtta. Toodi sõjaväe mineerijad ja need avastasid, et seal ei olnud mitte midagi!aga rahvas muidugi juubeldas. Ja see oli 1949.a. viimast korda kui Võrus sini-must-valge lipp lehvis ja siis algas pikk okupatsioon, mis kestis 50 aastat

11 ENGLISH Why did Estonians join the German army? An Estonian did not go to fight for Germans but to revenge for taking Estonia s liberty. For the mothers, fathers and brothers who were deported to Russia. In order to revenge, he had to put on the German SS uniform and take their weapons which were more up-to-date. Later Estonian soldiers have been accused for joining the German army. But they had no other way to fight against communism. They had to choose the best from among two bad possibilities. Many Estonians died, the fight was severe. Estonian soldiers stood out against the enemy in the battles of Narva and kept our country free so that several people could escape. Approximately 60,000 to 70,000 Estonians escaped to Sweden over the sea as well as to Germany. They could enter the free world thanks to the soldiers in German uniforms who withheld the front. In terms of history, Germans were even greater enemies to Estonians than Russians because German occupation lasted since 11th or 12th centuries. They sometimes repressed out ancestors who had to toil in manors in order to subsist. However, in 1941 Russians deported and killed so many innocent Estonians 11,000 people, including women and children, were deported to Siberia. Thousands more were arrested. Estonian officers were taken to Värska camp and sent to Siberia where they mainly passed away in inhuman conditions. A couple of words about my life. I studied at Võru Secondary School at the beginning of the Soviet occupation. Many of these military persons fled to forests and went on fighting there. This fighting was certainly condemned to death. Estonia was full of Russian soldiers with up-to-date equipment. The American radio that we listened to told us to organise schoolchildren and we did so. The Americans promise to come and liberate us from Russians was spread everywhere. Yet it turned out to be an empty propaganda. But our men went to the forest, were caught there and killed. We students got organised. There was a liberation hero called Kuperyanov whose name we gave to our organisation and fought together with the forest brothers. Some minor examples to illustrate it: on February 24, 1949 the town of Võru was decorated with blue-black-white flags. We made small flags and also hoisted a big flag in the middle of the town. There was a big tree near Vabaduse Square. We had put the flag on the tree at night, in the morning people were in high spirits. Small flags were torn off, but nobody dared to take the big flag down because we had put a box near it with ropes all around. It was a disguise as if the flag was mined. Military miners were brought and they made sure that there was nothing. But the people were rejoicing. This was the last time when the tricolour waved in Võru, and then the long 50-year occupation started

12 HUNGARIAN Miért csatlakoztak az észtek a német haderőhöz? Egy észt sem a németekért harcolt. Meg akarták bosszulni, hogy elvették a szabadságukat. Az anyákért, apákért, testvérekért, akiket Oroszországba deportáltak. Hogy visszavághassanak, magukra kellett ölteni a német SS egyenruhát, és az ő fegyverüket kellett használni, amik korszerűbbek voltak. Később az észt katonákat megvádolták azzal, hogy a német hadsereghez csatlakoztak. De máshogy nem vehették volna fel a harcot a kommunistákkal. Két rossz közül kellett választani a kevésbé rosszat. Sok észt halt meg, kemény volt a háború. Az észt katonák Narvánál harcoltak az ellenséggel, így maradhatott országunk szabad, így menekülhetett meg sok ember. Körülbelül észtnek sikerült Svédországba és Németországba menekülnie a tengeren keresztül. A német egyenruhás katonáknak köszönhetően, akik tartották a frontot sikerült belépniük egy szabad világba. A történelemben a németek nagyobb ellenségnek számítottak, mint az oroszok, mivel a németek a XI. XII. században megszállták Észtországot. Elnyomták őseiket, akiknek a nemesi földön kellett robotolniuk, ha túl akarták élni. Mindenesetre az oroszok 1941-ben ártatlan észtet - nőket és gyerekeket is deportáltak Szibériába és öltek meg. Rajtuk kívül ezreket tartóztattak le. Az észt tiszteket a Värsha táborba vitték, majd Szibériába, ahol többnyire embertelen körülményekkel kellett szembenézniük. Most pedig pár szó az életemről. A szovjet megszállás kezdetekor a Vōrn középiskolában tanultam. A katonák közül sokan az erdőkbe menekültek és harcoltak. Aki ott harcolt, arra biztos halál várt. Észtországot ellepték a legmodernebb felszereléssel ellátott orosz katonák. Az amerikai rádió, amit hallgattunk, bemondta, hogy készítsük fel az iskolásokat; így is tettünk. Megígérték, hogy felszabadítanak minket az orosz megszállás alól. Kiderült azonban, hogy csak üres propaganda volt az egész. Az emberünket, aki kiment az erdőbe, elfogták és megölték. Mi diákok felkészültünk. Volt egy hős szabadságharcos, Kuoeryunov, aki a mi csapatunk névadója volt, és az erdei testvérekkel harcoltunk együtt. Néhány kisebb példa, hogy ezt bemutassam: február 24-én Vōrn-t feldíszítettük kék fekete - fehér zászlókkal. Kis zászlókat készítettünk, egy nagyot pedig felhúztunk a város közepén. Volt egy nagy fa a Vabaduse tér mellett. Éjjel akasztottuk rá a zászlót, másnap az emberek lázban égtek. A kis zászlókat letépték, de a nagyot senki sem merte levenni, mivel egy dobozt raktunk mellé kötelekkel. Úgy nézett ki, mintha aláaknáztuk volna. Katonai bombaszakértőket hoztak, akik végül megállapították, hogy nincs ott semmiféle akna. Ez megnevetette az embereket. Ekkor lobogott utoljára Vōrn-ben a nemzeti zászló, majd kezdetét vette az 50 éven át tartó megszállás

13 Name: Viia Last name: Luik Born: 01 February 1929 Age: 76 City: Rõuge Nationality: Estonian Rank: Assignments: worker Location: Rõuge and Siberia When: ESTONIAN Meie kodus sõjapurustusi ei olnud aga naabri maja peale kukkus pomm, lõhkus katuse. Lahinguid ei olnud aga meil oli nii, et lennukite pealt tulid pommid ja kukkusid siia lähedale. Küllaltki ärev oli. Õhulahing oli siin ja siis üks lennuk tuli siia järve. See oli nii kole kui lennuk süttis aga mees pääses langevarjuga ära. Lennuk langes kaua aega. Me vaatasime seda õues. See tuli siia Valgjärve. Seal oli õlilaik kaua aega järve peal. Meil oli 1941.a. tulekahju ja meil põles kelder ära ja me läksime naabri poole keldrisse. Siis nägime vaheldusmisi vene sõdureid ja siis tulid veel kusagilt saksa sõdurid. Ja ikka kartsime, mis siin nüüd juhtuda võib. Me tegime ise leiba ja meil jäid leivad parajasti ahju kui pommid tulid. Ja mul on nii meeles kui lahingu vaheajal jooksime jälle neid leibasid ära tooma. Ja siis olid telefonitraadid kõik maas ja neid arutati. Lennukid lendasid pidevalt ja öösel oli väga õudne kui nad siin lendasid. Kartsime, et hakkavad jälle pommitama. Rõuges küll kauplused põlesid aga meil siin külas otseselt hävingut ei olnud. Siit koolimajast mööda põles küll mitu maja ja seal oli ägedam. Meie külas seda ei olnud. Ei saanud ka keegi surma. Aga haavatuid küll toodi ja need siis surid ja need maeti sinna tee äärde... Kui hakkas tulema sõja lõpp, siis miis aastal minu isa ja vend arreteeriti ja meil võeti kodu käest. Meid aeti kodust välja. Ega midagi vastu ei antud. Vaatsid ise kuhu said, näiteks kuhugi sugulaste poole. Töötada mul ka ei lastud, sest ma olin halvas nimekirjas. Isa oli mul kaitseliitlane ja hiljem omakaitses ning seetõttu olin ma mitte sobilik nõukogude töötaja. 25.märts See päev on meeles nagu oleks see eile olnud. Hakkasin hommikul tööle minema. Teel tulid tuttavad inimesed nutetud nägudega vastu ja ütlesid, et küüditatakse. Läksin siis edasi ja kontoris oli vaikus, telefonid ei töötanud. Nägime kuidas tänaval inimesi autodele pandi, juba öösel oli alustatud. Käisime ringi ja arutasime. Helistada kuhugi ei saanud. Tahtsin veel Rõugessetuttavatele helistada, et kas nad ka teavad olukorda. Mul oli veel selline lugu, et kunagi töötasin tööstuskombinaadis raamatupidajana. Ja sealne direktor kutsus mind enda juurde

14 nädalat enne küüditamist. See oli nagu ülekuulamine, küsis kõike isa kohta ja üldse minu kohta. Pärast kaastöötajatega arutasime, et ma ei tohiks küll oma korteri juurde minna, kes teab äkki tullakse järgi. Ja siis sai see tööpäev kuidagi läbi. Käisime pangas, seal oli juba üks tuttav ära viidud. Kõikjal oli ärevus. Lähed tänavat mööda ja näed kuidas panakse inimesi autodele. Hakkasime töölt koju minema. Läksin uksest välja ja siis kaadriinspektor hõikas, et Kroon tulge siia! Kutsus mu sinna, pani oma ruumi istuma ja ütles, et ma ei tohi kohugi minna. Ma tahtsin oma ruumiga hüvasti jätta. Kui oma ruumist välja tulin, siis tulidki 2 meest. Öeldi, et olen eluks ajaks mõistetud riigist väljasaatmisele. Kutsuti veoauto kohale. Viidi korteri juurde ja anti poolt undi aega asju kokku panna. Viidi raudteejaama kõrvale. Seal oli suur ešelon. Seal oli palju vaguneid, kuhu juba öösest alates oli inimesi veetud. Seal vagunis, kuhu mina olin, oli juba Rõuge inimesi ees. Sellest sai pisut kergem, et tuttavaid oli. Kui korteri juures asju kokku panin, siis ikka öeldi, et mida kaasa võtta. Ise arvasin, et mida ma ikka kaasa võtan, nagunii lastakse maha. Kaastöötajad olid teinud paki ja tahtsid seda üle anda aga neid ei lastud vaguni ligi. See oli reede. Laupäeva öösel läks rong minema ja siis oli selline tunne, et ei tea kas kunagi eestimaale tagasi saamegi. Kuskil Venemaa keskel lasti meid korra vagunist välja. See oli alandav. Sõdurid olid püssidega ümber. Teel oli nii, et süüa anti kord päevas. Vagunitest välja ei lastud. Kui Uuralitest läbi olime, siis võis juba väljas ka käia. Olime 14. aprillil kohal. Nii kaua olime siis pesemata

15 ENGLISH Our home did not suffer from war destruction, but a bomb fell on the neighbouring house, breaking the roof. There were no battles. Bombs fell from planes and dropped close by. The feeling was rather anxious. A plane crashed into the lake as a result of an air battle. It was a horrible sight when the plane caught fire, but the pilot got away with the parachute. Falling took a long time. We were watching it outdoors. Then it dropped into Lake Valgjärv. A pond of oil stayed long on the lake. In 1941 our cellar burnt in fire and we went to our neighbour s cellar. We could see Russian and German soldiers in turns. We were always scared of what all could happen. We used to bake bread at home and once the loaves were in the oven when bombs started coming. I remember how we ran to bring the breads during a break in the battle. All telephone wires were on the ground and they were being unravelled. Planes constantly flew and it was terrifying at night. We were afraid of a new bombing. Shops burned in Rõuge, but there was not much destruction in our village. However, on the other side of the school house many houses burnt down. This did not happen in our village. Nobody died, but wounded people were brought. They died and were buried by the road In May 1945, when the war was reaching its end, my father and brother were arrested. We were also turned out of our home and left with no dwelling whatsoever. We were supposed to find a new shelter on our own, in a relatives place, for instance. As I was in the black list, I was not allowed to work either. My father had been a member of Defence Union and later participated in Self-Defence. Therefore, I was not eligible to be a Soviet worker. March 25, 1949 I remember this day as if it was only yesterday. In the morning, on my way to work I met people with wept faces. They said that deportation had begun. My office was silent, telephones were switched off. We saw how people were put on trucks in the street. They had already started at night. We walked around and discussed. I would have liked to phone my acquaintances in Rõuge and inform them of the situation, but we could not phone anywhere. I had once been an accountant in an industrial plant. The director of the plant had invited me to his place two weeks before deportation. This was like an interrogation. He asked everything about my father and me. Later, discussing it with my colleagues, the latter suggested I should not go back to my flat they might come for me. The work day ended. We went to the bank and learned that a person we knew had already been taken away. Anxiety was everywhere. We walked along the street and saw how people were put on trucks. We started walking home. I had just stepped out of the door when our personnel inspector shouted: Kroon, come here! He made me sit in his room and prohibited to leave. I only wanted to pay a good-bye visit to my own room. When I was leaving the room, two men came and said that I was sentenced to life-long deportation. A truck took me to my flat and I was given half an hour to pack my belongings. Then I was taken to a place next to the railway station. There was a long train with a number of wagons. Loading had already started at night. People from

16 Rõuge were already in my wagon. It was a bit relieving to see familiar faces among them. When I was packing in my flat, I was told what to take along. I thought there was no use to take anything they would shoot me anyway. My colleagues had wrapped a package and wanted to hand it to me but they were not allowed to approach. It was Friday. On Saturday night the train pulled out of the station and we had the hopeless feeling of never seeing Estonia again. On the way, we were fed once a day. We were not allowed to go out of the wagons, except for once somewhere in Russia surrounded by soldiers who carried guns. This was humiliating. After passing the Urals, we were allowed to walk outside. We were in the destination on April 14. All that time we lived without washing

17 HUNGARIAN A mi otthonunk nem szenvedett kárt a háború alatt, viszont a szomszéd házra ráesett egy bomba, ami betörte a tetőt. A bombákat repülőkről dobták le, nagyon közel estek hozzánk. Ez elég aggasztó volt. Egy repülőgép belezuhant a tóba egy légi csata alkalmával. Borzalmas látvány volt, ahogy a gép tüzet fogott, de a pilóta megmenekült az ejtőernyőjének köszönhetően. Hosszú zuhanás volt. Kint néztük a szabadban. Aztán beleesett a Valgjärv tóba. Egy olajfolt hosszú ideig emlékeztette az esetre, az arra járókat ben a pincénk leégett egy tűzben, és a szomszédunk pincéjébe mentünk. Láttuk, ahogy a német és orosz katonák váltották egymást. Mindig is féltünk, hogy mi történhet. Mindig otthon szoktuk sütni a kenyeret, és egyszer akkor kezdtek el bombázni, mikor a kenyerek a sütőben voltak. Emlékszem. Hogy rohantunk, hogy megmentsük a kenyereket, miközben mellettünk folyt a háború. Az összes telefonzsinór a földön volt, összegubancolódva. A repülők folyamatosan haladtak el a fejünk fölött, és ijesztő éjszaka volt. Féltünk egy újabb bombázástól. Rengeteg bolt leégett Rõuge-ban, de a mi településünk nem nagyon sérült. Még az iskola túloldala is leégett. Ez nem történt meg a mi településünkben. Nem halt meg senki, csak máshonnan szállítottak ide sebesülteket. Ha meghaltak, akkor az út szélére temettük őket májusában, mikor már közeledett a háború vége, a bátyámat és apámat letartóztatták. Ugyanakkor kilakoltattak, és ott maradtunk lakóhely nélkül. Kellett volna keresnünk egy lakást, például a rokonoknál. Mivel rajta voltam a feketelistán, nem szabadott dolgoznom nekem sem. Az apám tagja volt a Védelem Uniónak és később közreműködött az Önvédelemben is. Így hát én nem feleltem meg egy szovjet munkásnak március 25-e: úgy emlékszem erre a napra mintha csak tegnap lett volna. Reggel, mikor munkába mentem, megláttam néhány zokogó embert. Azt mondták, megindult a kitoloncolásuk. Az irodám csendes volt, a telefonok ki voltak kapcsolva. Láttuk, ahogy feltették az embereket a teherautókra. Már este elkezdték. Mi csak körbejártunk és beszélgettünk. Szerettem volna felhívni az ismerőseimet Rõuge-ban, hogy tájékoztassam őket a helyzetről, de sehol sem lehetett telefonálni. Egyszer könyvelő voltam egy ipari cégnél. Az igazgató meghívott a házába két héttel a kitoloncolások előtt. Inkább olyan volt, mint egy kihallgatás. Mindent kikérdezett rólam és az apámról. Később, mikor ezt megbeszéltem a kollégáimmal, a többsége azt mondta, inkább ne menjek vissza a házamba, mert lehet, hogy eljönnek értem. A munkanapnak vége lett. Elmentünk a bankba és megtudtuk, hogy az egyik kollégánkért máris eljöttek. Aggodalom uralkodott mindenhol. Az utcákon sétáltunk és láttuk, ahogy az embereket feltették a teherautókra. Elindultunk hazafelé. Már pont kiléptem az ajtón, mikor hallottam, hogy a személyes ellenőrzőnk utánam kiabált: Kroon! Gyere ide! Leültetett a szobájában és megtiltotta, hogy elmenjek. Csupán csak búcsút akartam venni a régi szobámtól. Mikor el akartam hagyni a szobát, két ember jött és azt mondták, hogy el vagyok ítélve életfogytiglani kitelepítésre. Egy

18 teherautó elvitt a lakásomba és fél órát kaptam arra, hogy összecsomagoljak. Aztán elvittek a vasút mellé. Egy hosszú vonat állt ott, számos vagonnal. A feltöltése már este megkezdődött. Rõuge-i emberek is voltak az én vagonomban. Egy kicsi megkönnyebbülés volt látni ismerős arcokat is a többi között. Mikor a lakásomban pakoltam, megmondták, mit vihetek. Én azt gondoltam, hogy semmi értelme bármit is vinnem, úgyis lelőnek. A kollégáim készítettek nekem egy csomagot, amit oda akartak adni, de nem jöhettek a közelembe. Péntek volt. Szombat este elindult a vonat, és nekünk az a kétségbeejtő gondolatunk volt, hogy talán soha többet nem látjuk Észtországot. Az úton egy nap egyszer adtak enni. Nem mehettünk ki a vagonból kivéve egyszer -valahol Oroszországban- fegyveres katonákkal körülvéve. Megalázó volt. Miután elhagytuk az Urált, engedélyezték, hogy sétáljunk egyet kint. Április 14.-e volt. Odáig nem mosakodhattunk

19 Name: Boris Last name: Bezanitski Born: 13/09/1923 Age: 18 City: Uduvere Nationality: Estonian Rank: Soldier Assignments: Location: Estonia, Russia, Latvia When: II Word War ESTONIAN Siis oli nii, et ma jõudsin oma elurännakuga Läänemaale.Vennas oli mul seal. Ta oli ka vaimulik. Ja jäin esialgu sinna peatuma.14.juunil ( 1941 ), ma mäletan, sõitsin ma Pärnusse sisse. Enne Pärnut juba sõitsid veomasinad minust mööda. Ma ei saanud aru, mis asi see on. Paar kolm inimest on peal, püssimehed teises nurgas. Tundus, et see õige asi ei ole. Kui ma jõudsin sinna Pärnu preestri poole, ütles ta et meil on must päev. Inimesi küüditatakse. Ma jätsin siis oma reisivarustuse sinna nende poole ja sõitsin Papiniidu peatuse juurde. Kuidas see asi tookord käis, ma täpselt ei näinud, rahvast oli palju.see oli siis 21.juuni hommikul kui tuli see teade, et sõda on alanud Saksamaa pealetungiga. Ka mind mobiliseeriti. Siis oli selline lugu, et 19.septembril 1944 Klooga sõjaväelaagri kõrval, kus ma olin, oli juutide laager. Neid oli seal poolteist tuhat. Need lasti seal kõik maha ja põletati tuleriitadel. Siis käisime neid juutide mahalaskmise ja põletuskohti vaatamas.20.sajandil on näha selline pilt! Seal olid riidad, all olid palgid sellised 6-meetrised ja sinna oli laotud riit halge, riit laipu, riit halge, riit... Need valati põleva vedelikuga üle. See oli mingi plahvatav. Me olime seal väljas ja käis maru kärgatus ja tulesammas tuli ülesse. Vaatasime, et kas mõni laev läks miinile, meri oli seal läheda. Tuli välja, et hoopis põletati laipu. Meil ei olnud siis veel aimugi nendest laagritest nagu Auschwitch jt. Käsime oma laagrist iga päev vaatamas, kas venelane on juba tulnud. Ükskord oli minu kord minna. Sõitsin jalgrattaga ja eemalt vaatan, et seal kaugemal on mingites mustades riietes inmesed. Need olid mõningad ellujäänud juudid, kes olid suutnud ära põgeneda. Meie poisid, kes olid seal kandis käinud, rääkisid, et olid kohanud ka ellujäänud juute. Meie poistel olid need saksa vormid seljas.ja need juudid olid seal paluma hakanud, et ärge tapke meid! Poisid vastasid, et me oleme hoopid teised mehed, meie ei puutu teid. Vaatsin, et igal pool on rahulik ja läksin tagasi laagrisse. Sain just laagri värva juurde kui vaatan, et vene villis tuleb sisse. Ma ei hakanud ka kiirustama, et ei ärataks tähelepanu. Aga siis oli seal mingi plankaed ja kui selle varju sain, siis panin jooksu. Hõikasin, et, poisid, venelane on laagris! Panime ruttu-ruttu riided kokku ja kartulivao vahele peitsime ära. Aga varem oli meil juba saksa armee riided ära värvitud. Suur

20 pada oli tulel ja nii me värvisime. Ma ei mäleta kui palju meid oli aga mõnel olid ka naised sinna tulnud. Naised õmblesid tekkidest meile püksid. Ka mind võeti kinni ja saadeti Siberisse (selle eest, et teenisin saksa sõjaväes).ühel varajasel hommikul viidi mind Ülemiste jaama. Vaatasin, et pikk ešelon on ees, väikesed kaubavagunid olid. Ma ei mäleta palju neid inimesi sinna ühte vagunisse läks aga üle kahekümne oli neid kindlasti. Kahekordsed narid olid. Aga too talv oli väga külm ja siis need kes vastu seina magasid, olid hommikuks seina külge kinni külmunud. Aga meie vagunis jäid kõik ellu. Loksutas see rong meid paar nädalat. Ajataju oli ka meil ära läinud. Aju ei töötanud endam hästi.ühel heal ööl jõudsime kuhugi. Käsutati meid maha. Vagun oli kõrgel ja hüppasime sügavasse lumme. Käsutati sadiz!. Istusime lumme ja vaatasime, et on mingi suur aed pikkadest lattidest. Oligi väike laager, viidi sinna, näidati ase kätte seal naridel. Võtsin oma mantli seljast ja panin endale peale.ja vargad tulid mind sinna röövima.mantel rööviti ära, teist taheti ka aga selle ma tõmbasin tagasi. Meid oli 22 meest ja kuulda oli et 31 naist oli ka. Meestest moodustati väike brigaad, punusime lavamatte. See oli mingi aedvilja jaoks. Ja siis ühel päeval juhtus nii, et lõunasöögi ajal naised olid just söömise lõpetanud ja mehed tulid just sisse. Ja meie brigadir oli üks Tallinna mees, Jõerüüt oli vist tema nimi, eesnime ei mäleta. Ja ta hõikas, et naised, oodake, me laulame teile hüvastijätuks. Kusagilt ilmbus info välja, et naised saadetakse ära. Ja mis te arvate, mida me laulsime? Me laulsime hümni... Ja nüüd sellest vaibast.mul oli ka teine vaip. Too oli veidike lihtsam. Too oli tehtud Ameerika jalaväe- ja lennuväe vormide tükikestest.kuidas nad sinna laagrisse said ei tea. See on jaapani oma. See on laagris tehtud. Algul ma tegin selle endale nari juurde. Neljakohalised narid olid. Alguses ma tegin sellise väikese, jalavaiba. Minu ema tegi selliseid kui ma väikene olin.ma mõtlesin, et proovin ka teha. Laagris sain siis sealseid materjale ja kääre kasutada. Siin ei ole kõik sinelid. Siin on selliseid mantliriideid. See siin on mantliriie. Mul sai ikkamaterjali kogutud. Kui ma ikka ise ka kosusin, siis jälle tegin. Õhtul istud seal, ühel pool on ühte sorti haige, teisel pool on lahtine tuberkuloos. Ja nii ma siis tegin. Alguses tegin need rosetid valmis.roseti värvid olid ühesugused aga siis tekkis erinevaid värve ja tuli hakata vaatama kuidas neid kokku panna. Mul oli kavand valmis tehtud. Siis õmblesin kokku. Kokku läks mul selle vaiba tegemiseks kolm aastat. Ja millised materjalid siin on? Selle sain ma välja uurida, et see sinel on olnud rindel ja kukkusid kinni kui nad Euroopa elu kiitma hakkasid. Ja kui see sinel oli ära kantud, siis seeosa on siin tagant vasak pool, ja nii ma siis sain selle tüki endale. Kui see riie rääkida osakaks rinne, laager...mõned asjad on juba meelest läinud. Need mustad on ka sinelitest.need rohelised on saksa sõjaväe sinel.need heledamad on saksa politseist.see on vist vene lennuväe oma. Aga kõige põnevamad on need.kuidas ma need sobitasin. Rätsepad tegid vangivaluritele ja ohvitseridele mütse. Ja sealt neid tükikesi sain. See on üks Leedu noormehe oma. Talle hakkas see idee meeldima ja kuna tal oli materjale saada, siis ta hakkas neid paremaid korjama. See punane oli vist pagun aga ei mäleta hästi. Õnneks ei olnud laagrist tulles läbiotsimisi. Aga see siin on Jaapan. Kirja ei pannud ja pea enam ei mäleta. See oleks nagu vene lennuväe moodi