EURÓPAI TÜKÖR XIII. ÉVF SZÁM n JÚLIUS AUGUSZTUS

Átírás

1 E U R Ó PA I TÜ KÖR EURÓPAI TÜKÖR XIII. ÉVF SZÁM n JÚLIUS AUGUSZTUS A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA A TARTALOMBÓL n Párhuzamos vagy integrált társadalmak Beszélgetés Rostoványi Zsolt egyetemi tanárral n Kovács András György: A piacszabályozás mint önálló jogterület n Kengyel Ákos: Az európai integrációs folyamat és a közös költségvetés dilemmái n Féderer Ágnes: Optimista horvát álmok, feszített menetrend n Ódor Cserperke: Adalékok a helyi iparûzési adó történetéhez XIII. ÉVFOLYAM 7 8. SZÁM JÚLIUS AUGUSZTUS

2 EURÓPAI TÜKÖR Kiadja a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma, a HM Zrínyi Kommunikációs Szolgáltató Kht. támogatásával. Felelõs kiadó: A szerkesztõbizottság elnöke: A szerkesztõbizottság tagjai: Fõszerkesztõ: Lapszerkesztõ: Lapigazgató: Rovatszerkesztõk: Szerkesztõk: Mûszaki szerkesztõ: A szerkesztõség címe: Terjesztés: Korsós Tamás Palánkai Tibor Bagó Eszter, Balázs Péter, Balogh András, Barabás Miklós, Baráth Etele, Bod Péter Ákos, Erdei Tamás, Gottfried Péter, Halm Tamás, Hefter József, Horváth Gyula, Hörcsik Richárd, Inotai András, Iván Gábor, Kádár Béla, Kassai Róbert, Kazatsay Zoltán, Levendel Ádám, Lõrincz Lajos, Magyar Ferenc, Nyers Rezsõ, Somogyvári István, Szekeres Imre, Szent-Iványi István, Török Ádám, Vajda László, Vargha Ágnes Forgács Imre Hovanyecz László Bulyovszky Csilla Fazekas Judit, Becsky Róbert Asztalos Zsófia, Farkas József György Lányi György Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma 1027 Budapest, Nagy Imre tér 4. Telefon: , , Horváthné Stramszky Márta, mstramszky@kum.hu Az Európai Integrációs Iroda kiadványai hozzáférhetõk az Országgyûlési Könyvtárban, valamint a Külügyminisztérium honlapján ( Kiadványaink menüpont). A kiadványcsalád borítón látható emblémája Szutor Zsolt alkotása. Nyomdai elõkészítés: Omigraf Kft. Nyomdai kivitelezés: Pharma Press Kft. ISSN

3 EURÓPAI TÜKÖR 2008/7 8. A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA

4 TARTALOM Párhuzamos vagy integrált társadalmak Beszélgetés ROSTOVÁNYI ZSOLT egyetemi tanárral (Hovanyecz László) KOVÁCS ANDRÁS GYÖRGY: A piacszabályozás mint önálló jogterület KENGYEL ÁKOS: Az európai integrációs folyamat és a közös költségvetés dilemmái ANGYAL ZOLTÁN: A gazdasági és monetáris unió elsõdleges jogi keretei Lisszabon után FÉDERER ÁGNES: Optimista horvát álmok, feszített menetrend SASS MAGDOLNA: A szolgáltatások relokációja európai folyamatok ÓDOR CSEPERKE: Adalékok a helyi iparûzési adó történetéhez OCSKAY GYULA: Ister-Granum: Európában az elsõk között. Az EGTC mint a határon átnyúló együttmûködés új modellje Magyar EU-elnökség, 2011 STELBACZKY TIBOR ZALAI CSABA: A francia, a cseh és a svéd elnökség 18 hónapra szóló programja Európai biztonság- és védelmi politika KIS-BENEDEK JÓZSEF: A Közel-Kelet és a terrorizmus Szemle JÓZSA ZOLTÁN: A helyi önkormányzatok modernizációs programja az Egyesült Királyságban Uniós aktualitások Országgyûlés Külügyi Hivatala SINKA LÁSZLÓ: Az európai biztonság- és védelempolitika demokratikus ellenõrzése a Lisszaboni Szerzõdés tükrében Központi Statisztikai Hivatal KELEMEN NÓRA: Foglalkoztatási körkép az Európai Unióban Olvasólámpa Európai Magyarország 2007 Társadalomtudományi áttekintés. Szerkesztõk: Kovách Imre, Nagy Éva, Tibori Tímea, Tóth Ágnes (Szemlér Tamás) Reiner Schulze (szerk.): Common Frame of Reference and Existing EC Contract Law (A Közös Hivatkozási Keret és a hatályos EK-szerzõdésjog) (Mátyás Imre) Monitor English summaries

5 3 Párhuzamos vagy integrált társadalmak Beszélgetés Rostoványi Zsolt egyetemi tanárral A neves iszlámszakértõ az Európai Unió országaiban élõ muszlim közösségekkel kapcsolatos problémák árnyalt megközelítését javasolja. Véleménye szerint e közösségek tagjainak többsége nem hajlamos a radikalizmusra, miként az egész iszlám világ döntõ része sem. Úgy gondolja, hogy ha a nyugat-európai iszlamistákat nagyobb mértékben bevonnák a befogadó országok politikai folyamataiba, jelentõs eredményeket érhetnének el. Választásokon szerepelve, a parlamentbe bejutva még egy iszlamista szervezet is olyan feladatokkal szembesül, amelyek alapvetõen békés eszközökkel oldhatók meg. Annak, amit manapság leegyszerûsítõ módon iszlám-problémának szokás nevezni Nyugat-Európában, idõben mélyebbre nyúlnak a gyökerei. Franciaországban például már a két világháború között jelentõs, a gyarmatokról származó kolóniák éltek. Valóban így van, nem teljesen új jelenségrõl van szó. A muszlim munkaerõ azonban igazán nagy tömegekben a második világháború utáni nagy gazdasági fellendülés eredményeképpen jelenik meg a kontinens nyugati országaiban. Igen sok, elsõsorban képzetlen munkásra volt szükség akkoriban. Ezt a problémát az egykori gyarmatosítók de olyan nem kolonialista állam is, mint Nyugat-Németország úgy oldották meg, hogy megállapodásokat kötöttek az egyes, munkaerõt kibocsátó országokkal. Ennek nyomán nagyszámú úgynevezett vendégmunkás jelent meg a gazdag nyugat-európai államokban. Eleinte még kettõs folyamatról volt szó. Az elmaradott dél-európai államokból Olaszországból, Portugáliából, de például Jugoszláviából is özönlött az ott felesleges munkaerõ a fejlettebb területekre. Igen, és ezeket az európai munkavállalókat ugyanúgy vendégmunkásoknak nevezték, mint a nem európai muszlimokat. A nagyobb problémát azonban érthetõ módon ez utóbbiak okozták. Senki nem számított arra, hogy hosszan, netán véglegesen Nyugat-Európában maradnak. Valami homályos elképzelés volt arról, hogy elvégeznek bizonyos feladatokat, azután hazatérnek. Ám az 1970-es évek elsõ felében amikor kifulladt a háború utáni nagy fellendülés, bekövetkezett az elsõ olajválság, és más problémák mutatkoztak világossá vált, hogy nem valami ideiglenes helyzetrõl van szó, hanem olyan, állandósult állapotról, amelynek a kezelésére nincsen felkészülve az európai közösség. Ekkortól korlátozni kezdik a bevándorlást. Ez némelyeket arra ösztönzött, hogy hazatérjenek, de még többeket arra, hogy tartósan letelepedjenek. Ennek nyomán utánuk jöttek a családjaik. És míg eddig a vendégmunkások, ritka kivételtõl eltekintve, egyedülálló férfiak voltak, ettõl kezdve megjelentek a feleségek, a gyerekek, a rokonok. Így alapvetõen megváltozott a helyzet. Az ideiglenes tartózkodás átalakult

6 4 EURÓPAI TÜKÖR 2008/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS tartóssá. Tartósan, sõt véglegesen az adott országban kívántak élni, méghozzá saját környezetükben. Ez a korábbiakhoz képest nagymértékben megváltoztatta az addig vendégnek tekintett emberek életkörülményeit, szokásait. Amíg a férfiak magukban éltek, nem ragaszkodtak túlzottan az iszlám szabályaihoz. Amikor megjelent a család a feleségek, a gyerekek, egyre fontosabbá váltak számukra ezek a szabályok. Az elkülönülés tehát az 1970-es évek második felétõl kezdõdik, és fejlõdik azzá a problémává, amellyel a nyugat-európai államoknak ma szembe kell nézniük. Amint arról más szerzõk mellett ön is ír munkáiban, ugyanebben az idõben az 1960-as, 1970-es évek fordulóján bontakozott ki elsõsorban az arab világban egy iszlamista konjunktúra. Ebben a folyamatban az 1967-es év tekinthetõ a határvonalnak. Mint ismeretes, 1967-ben, az úgynevezett hatnapos háborúban Izrael egymaga nemcsak hogy legyõzte a vele szomszédos arab államokat megsemmisítõ csapást mérve hõsiesnek mondott hadseregeikre, hanem meg is alázta õket. A Nyugat szempontjából némileg hasonló dolog történt 1798-ban, amikor Napóleon elfoglalta Egyiptomot, és így demonstrálta a Nyugat fölényét a Kelet fölött. Az 1967-es hatnapos háború a katonai vereségen túl politikai legitimációs és kulturális válságot idézett elõ az arab világban, ami azzal járt együtt, hogy az addig hegemón szerepben lévõ szekuláris pánarab mozgalom visszaszorult. Hiszen ez a vereség az addig követett nyugati minták kudarcát szimbolizálta. Kiderült, hogy Egyiptomban a nasszerizmus, Algériában az ottani szocializmus, a szíriai-iraki bathizmus nem célravezetõ. Kiderült, hogy az arab egységnek valójában nincsen alapja. Világossá vált, hogy a nacionalizmus, a nemzetállamok európai modellje nem szolgálhat mintául a muszlim országok számára. Az iszlám világ ettõl kezdve nem tekintette magát a politikai tömörülésként értelmezett vagyis nem vallásilag meghatározott harmadik világ részének: új civilizációs öntudattal önálló civilizációs tényezõként lépett fel. Hogy milyen hatalmas fordulat történt, azt jól mutatja, hogy Algéria a harmadik világ forradalmi mintaállamából rövid idõ alatt a politikai iszlám rémtetteinek színhelyévé vált. A szóban forgó iszlamizációs konjunktúra 1967-tõl máig érezteti a hatását a muszlim világ határain túl, így Európában is. Tény, hogy ezt a hatást az 1970-es évek végétõl a gazdasági problémák felerõsítették. Az is tény azonban, hogy bár a különbözõ országok különféle módokon igyekeztek orvosolni a náluk mutatkozó bajokat, nem sok sikert értek el. Persze a problémák nem ugyanazok a szóban forgó országokban. Ez természetes, hiszen Nagy-Britannia és Franciaország gyarmatosító hatalom volt, Németország pedig nem. Így Nagy-Britanniában elsõsorban a Pakisztánból, Indiából, Bangladesbõl származó csoportok okoznak gondot, Franciaországban a Maghreb-országokból, illetve Fekete-Afrika bizonyos területeirõl bevándoroltak, Németországban pedig a törökök, ámbár nem elhanyagolható az arabok száma sem. Lényeges tehát leszögezni, hogy nincsen egységes európai iszlám. Egy etnikailag és vallásilag is erõsen tagolt tömegrõl van szó. Az egyes európai uniós országok másmás problémákkal szembesülnek a területükön élõ muszlim kisebbségek esetében.

7 PÁRHUZAMOS VAGY INTEGRÁLT TÁRSADALMAK 5 Ezért van, hogy más-más megoldásokkal kísérleteznek. Az alapkérdés azonban mindenütt ugyanaz: integrációra, multikulturális vagy párhuzamos társadalmak megteremtésére törekedjenek-e? Amilyen népszerû volt a multikulturalizmus fogalma akár még egy évtizede is, annyira elkoptatottnak és nehezen értelmezhetõnek tetszik ma. A multikulturalizmus egyik baja valóban az, hogy igen sokféleképpen értelmezhetõ. És ma már nagyon komoly elméleti viták folynak, amelyeknek korántsem csak a multikulturalizmus problémája áll a középpontjában. Elsõsorban Németországot említeném, mert ismereteim szerint ott foglalkoztak a leglelkiismeretesebben és a legalaposabban az integrált és a párhuzamos társadalom problémájával. Itt társadalmi viták éppúgy voltak, mint kiváló teoretikusok például Habermas és Bassam Tibi részvételével folyó diskurzusok. Bassam Tibi alkotta meg például a Leitkultur, vagyis a domináns, vezetõ kultúra és az euroiszlám fogalmát. A Szíriában született és nevelkedett kutató 1962-tõl Adorno és Horkheimer tanítványa volt, és német állampolgár. Neki az a véleménye, hogy a multikulturalizmus nem jelenthet megoldást. Bassam Tibi szerint a muszlimoknak integrálódniuk kell, mégpedig az európai értékek alapján. Azt mondja: a Leitkultur a felvilágosodás értékein a demokrácián, a pluralizmuson, a tolerancián, a szekularizmuson, az emberi jogok elismerésén alapuló európai kultúra, amelyet az Európában élõ muszlimoknak el kell ismerniük, fogadniuk. A politika a maga természete szerint próbált rátelepedni Bassam Tibi felfogására, és CDU-berkekben arról kezdtek beszélni, hogy kell legyen egy speciális német Leitkultur, a deutsche Leitkultur. A szíriai származású tudós azonban kategorikusan elhatárolta magát ettõl a törekvéstõl, és azt hangsúlyozta, hogy nem deutsche, hanem europäische Leitkulturról, tehát közös európai, és nem valamely nemzeti jegyeket hordozó kultúráról van szó. Az euroiszlám pedig Bassam Tibi értelmezésében az az iszlám, amit Európában követni kell, vagyis a felvilágosodás értékeit elfogadó iszlám. Ezzel õ az úgynevezett gettó-iszlámot állítja szembe. Itt feltétlenül kiemelendõnek tartom azt, ami nagyon kevéssé ismert Európában: az iszlám hagyományok között ott van a racionalizmus is. Csak két példa: Ibn Rusd, akit Averroes néven ismerünk, vagy Ibn Szina, akit Avicenna néven tisztelünk, nélkülözhetetlen közvetítõszerepet játszott a középkorban Arisztotelész európai megismertetésében. Méghozzá úgy, hogy feldolgozták, interpretálták, továbbfejlesztették az ókori görög filozófus tanításait. A középkorban az ortodoxia és a racionalizmus küzdelme zajlott az iszlámon belül. Maxime Rodinson, a nemrég elhunyt kiváló francia orientalista írt egy alapmûvet Iszlám és kapitalizmus címmel. Ebben egyebek között azt fejtegette, hogy a kapitalizmus csírái kifejlõdtek az iszlámban is. A keresztény fejlõdéssel ellentétben azonban, ahol a weberi protestáns etika segítette a kapitalista mentalitás kibontakozását, az iszlám fejlõdésben az ortodoxia kerekedett felül. Így a racionalista tendenciák fokozatosan háttérbe szorultak, majd el is enyésztek. Mivel a filozófia vereséget szenvedett, megszûnt az új értelmezések lehetõsége, csak korábbi tekintélyek szövegeire lehetett hivatkozni. Ez azonban elsõsorban az iszlám fõ, szunnita ágára igaz. A síiták arra büszkék, hogy õk mások, az õ irányzatukban ma

8 6 EURÓPAI TÜKÖR 2008/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS is egy-egy élõ vallási vezetõ véleménye a meghatározó. Ettõl függetlenül a racionalizmus háttérbe szorulását követõen több évszázados stagnálás jellemezte az iszlámot. Térjünk vissza az európai iszlám-problémához. Ha az iszlám és a Nyugat közötti konfliktusról beszélünk, látnunk kell, hogy ez a konfliktus elsõsorban Európára jellemzõ. Ugyanakkor az is világos, hogy korántsem csupán vallási vagy civilizációs problémáról van szó, hanem legalább ugyanilyen mértékben társadalmi, gazdasági és politikai problémáról. Azok a muszlim kisebbségek, amelyek Nyugat-Európában élnek, általában a társadalom perifériáján helyezkednek el, a városok külsõ negyedeiben. Marginalizált, a társadalmi-politikai életben alulreprezentált csoportok ezek. Szinte minden országban megfigyelhetõ az iszlám csoportok gettósodása. Ennek több oka is van. Nagy-Britanniában például jól ismert a láncmigráció fogalma. Az történt ugyanis, hogy Pakisztánból vagy Bangladesbõl úgy költöztették át a munkaerõt, hogy egy-egy helység teljes lakosságát egy helyen telepítették le. Így azután egy-egy közösség, amely korábban vidéki tradicionális környezetben élt, átkerült egy nagy-britanniai város perifériájára, ahol a maga hagyományos életfelfogásával, kapcsolati hálózatával egy teljesen újszerû, számára idegen miliõbe került. Elképzelhetõ, milyen frusztrációt okozott az ilyen helyzet. Értelemszerû, hogy ilyenkor az iszlám jelentette az emberek számára a kapaszkodót. Ráadásul idõközben megjelentek a bevándorlók második és harmadik nemzedékei is, amelyek minden felmérés tanúsága szerint jóval kevésbé hajlandók az integrálódásra, mint a nagyszüleik vagy a szüleik. Az õ körükben igen erõteljes az iszlám térhódítása. Jeleznem kell azonban, hogy hibás az a felfogás, amely az iszlám hatását az erõszakra, a radikalizmusra való hajlandósággal azonosítja. Az iszlamisták között éppúgy vannak mérsékeltek, mint radikálisok. Ami a közös bennük, hogy céljuk a társadalom vagy legalábbis a saját közösségük iszlám alapon való mûködtetése. Vannak, akik ezt radikális eszközökkel, mások viszont mérsékelt módon kívánják elérni. Azt sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az iszlamizmus megerõsödésével párhuzamosan Nyugat-Európában felerõsödött az a fajta leginkább jobboldali nacionalizmus, amelynek a legfontosabb jellemzõje az idegenellenesség. Ez az idegenellenesség kiváló táptalaj az iszlamizmus számára, hiszen a muszlimok elszigetelése irányába hat. Szélsõséges esetben ugyanis azt követeli, hogy a muszlimok távozzanak az országból, Európából, kevésbé szélsõséges esetben pedig azt, hogy ha maradnak, különüljenek el. Itt találkozik ez a követelés az iszlamizmus azon törekvésével, hogy a muszlimoknak a saját kulturális-vallási világukba kell bezárkózniuk. Még egy szót a multikulturalizmusról. Ezzel elsõsorban olyan erõsen liberális államokban próbálkoztak, mint Hollandia és Nagy-Britannia. Ezek a törekvések mára szemmel láthatóan kudarcot vallottak. Ennek nagyon pregnáns megnyilvánulása, hogy az utóbbi években ébredtek rá több nyugat-euró-

9 PÁRHUZAMOS VAGY INTEGRÁLT TÁRSADALMAK 7 pai országban, hogy mekkora a jelentõsége az imámképzésnek. A muszlim közösségek mostanáig általában külföldrõl hoztak imámokat. Ezeknek az import vallási vezetõknek a nagy része radikális nézeteket képviselt. Nem egyszerûen azért, mert eleve gyûlölték azt az országot, amelybe érkeztek, hanem mert teljesen más kulturális miliõbõl jöttek. Ennek a veszélyeit felismerve szorgalmazzák az utóbbi idõben a nyugat-európai országok az állami imámképzést. Vannak-e olyan felmérések, amelyek megközelítõleg pontos adatokkal szolgálnak arra nézve, mekkora a szélsõségesek aránya a nyugat-európai muszlim közösségekben? Nincsenek. Az tudható, hogy ha valamelyik mecsetben radikális imám mûködik, annak környezetében nagyobb a szélsõségesek aránya. Ám az is tudható, hogy a Nyugat-Európában élõ muszlimok nagy többsége nem radikális. Olyan felmérések viszont vannak, amelyek megbízhatóan mutatják, hogy az iszlám mint identitásképzõ tényezõ szerepe igen jelentõs. Megkérdeztek például Nyugat-Európában élõ muszlimokat és nem muszlimokat arról, hogy minek tartják magukat elsõsorban. A megkérdezett muszlimok nagy többségben elsõsorban muszlimnak minõsítik magukat, míg a keresztények elsõsorban általában németnek, franciának. Ez és más felmérések eredménye is arra enged következtetni, hogy az iszlám szerepe az önazonosság szempontjából igen fontos. Ugyanakkor más vizsgálódások árnyalják ezt a képet. Nagy-Britanniában kérdeztek meg muszlimokat arról, hogy látnak-e ellentmondást aközött, hogy õk egyfelõl muszlimok, akik az iszlám umma részének tartják magukat, másfelõl egyidejûleg jó állampolgárok is legyenek, akik kellõképpen beilleszkednek a társadalomba. Erre egyértelmûen nemmel válaszoltak a megkérdezettek. Viszont a nem muszlim válaszadók úgy gondolták, hogy a muszlimok számára ez nagy probléma, szinte feloldhatatlan ellentmondás. Ez is jól példázza, mennyi félreértés van a muszlimok helyzete körül, mennyire eltérõen ítélik meg azt saját maguk és a befogadó társadalom tagjai. A nem muszlim lakosság sok olyat tart problematikusnak a muszlim kisebbség életében, amit õk maguk nem látnak annak. Problémák pedig vannak bõven. Így például a társadalmi és politikai alulreprezentáltság. Pedig a második és a harmadik generáció tagjai már többségükben Európában születtek, sokan közülük állampolgárai az adott államnak. Bár ebben is nagyok a különbségek. A Nagy-Britanniában és Franciaországban élõ muszlimok körülbelül háromötöde kapott állampolgárságot, míg Németországban csak az egyötödük. Nemrég változott a német törvény, úgyhogy az eddigieknél könnyebb lesz állampolgárságot kapni. Ez viszont újabb gondokat vet fel. Ha viszonylag rövid idõn belül több százezer török és más muszlim kap állampolgárságot, és ami azzal jár, szavazati jogot, akkor az a politikai viszonyokat is befolyásolhatja. Mindezt még tetézheti a demográfiai probléma. Valóban, sokan azért félnek Európa eliszlámosodásától, mert az õshonos lakosság létszáma csökken, a muszlimoké növekszik. Ha újabb migráció nem következik be, önmagukban a jelenlegi demográfiai folyamatok is komoly arányeltolódásokat idézhetnek elõ.

10 8 EURÓPAI TÜKÖR 2008/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS Az Európai Unióban nincs egységes elképzelés ezeknek a gondoknak a megoldására. Minden egyes ország próbál valamilyen, a saját helyzetének megfelelõ politikát kidolgozni. Azért tapasztalhatunk azonosságokat is. Például igyekeznek olyan muszlim szervezeteket kiválasztani, amelyekkel tárgyalnak a kormányok. Ernyõszervezetekrõl van szó, amelyek persze nem tömörítenek minden muszlim szervezetet. Ez érthetõ, hiszen a különféle irányzatok között igen erõteljes viták vannak. Vita folyik arról is, hogy egyáltalán tárgyaljanak-e a kormányokkal. A kormányok viszont arra törekszenek, hogy olyan tárgyalópartnert találjanak, amely kellõképpen lojális a politikájukkal kapcsolatban. Milyen különbségek fedezhetõk fel a nyugat-európai muszlim közösségekben? E közösségek minden országban rendkívül tagoltak. Különbözõ országokból érkeztek a tagjaik, tehát különbözõ etnikumúak, különbözõ vallási irányzatokat követnek. Egységesülésük annál nagyobb mértékû, minél nagyobb a külsõ fenyegetettségük. A lényeg tehát az, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem beszélhetünk egységes európai iszlámról. Ami azonos és közös: a vele kapcsolatban megoldandó szociális, gazdasági és kulturális probléma. A közvélemény ugyanakkor nem utolsósorban a Huntington-féle elmélet média általi bulvárosítása nyomán inkább a civilizációs különbségeket tartja számon. A civilizációs különbségek persze nem hagyhatók figyelmen kívül. Röviden és leegyszerûsítve azt mondhatjuk, hogy az iszlám civilizáció alapvetõen kollektivista indíttatású, míg a nyugati civilizáció individualista indíttatású kulturális képzõdmény. Tehát az utóbbi fél évszázadban az történt Nyugat-Európában, hogy egy kollektivista civilizáció került át egy individualista közegbe. Ez természetesen kihat a kollektivista civilizációt alkotó egyénekre: körükben is megfigyelhetõ az individualizáció. Ám a reiszlamizáció az individualizáció ellen hat. Nem lehet általánosítani, mert rengeteg a kivétel, de nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a Nyugat-Európában élõ muszlimok többsége mint egyén elsõsorban a saját közössége tagjaként jelenik meg. Egész pontosan: az õ közösséghez való tartozása sokkal erõsebb, mint a nyugati civilizáció tagjaié. Ez a kétfajta ember egymás mellett él. Az elkülönülést erõsíti, hogy a családból hozott hagyományokat gyakran erõsítik az iskolai élmények, hiszen a muszlimoknak sokszor saját iskoláik is vannak. Az én véleményem szerint azonban ezt a civilizációs különbséget nem szabad túlértékelni. Ez nem áthidalhatatlan. Sokféle híradás szól arról, hogy egy Németországban nevelkedõ török vagy egy Hollandiában nevelkedõ marokkói gyerek egészen más mentalitású, mint törökországi vagy marokkói társaik. Ezért is vallom, hogy csak a mindkét oldali szélsõségesek tüntetik fel a szóban forgó civilizációs különbségeket feloldhatatlanul konfliktuózusoknak. Gyakran és sokan mondják, hogy az iszlám világban mindenütt diktatórikus vagy autoriter kormányzás folyik. Ezzel mintegy alá kívánják támasztani, hogy az európai iszlám-probléma megoldhatatlan. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az ebbe a világba tartozó országok nem tudják kivonni magukat a globalizáció és a vele járó modernizáció hatása alól. Iránról például objektívebb elemzõk azt írják-mondják, hogy hatalmas demokratikus potenciállal rendelkezik.

11 PÁRHUZAMOS VAGY INTEGRÁLT TÁRSADALMAK 9 Valószínûleg furcsa lesz, amit mondok. Az, amit az iszlám világ fundamentalizmusa bizonyítékaként emlegetnek, olykor a modernizáció sajátos megjelenési módja. Az például, hogy Nyugat-Európában a fiatal muszlim lányok ragaszkodnak a fejkendõ viseléséhez, részükrõl egy nagyon modern nõiszerep-megnyilvánulás. Az, hogy egy tradicionális ruhadarabhoz ragaszkodnak, egyáltalán nem valamiféle fundamentalista törekvés, sokkal inkább egy nyugatias megnyilvánulás. Arról van ugyanis szó, hogy kimennek az utcára, kiállnak a nyilvánosság, a média elé annak érdekében, hogy ez a viselet törvényes legyen. Itt már valójában a tradicionális iszlámtól merõben idegen feminizmussal van dolgunk. Követelik, hogy viselhessék a muszlim, egyúttal nõi identitásukat kifejezõ fejkendõt, s ennek során sokkal inkább a modern nyugati, mint a tradicionális iszlám felfogásnak megfelelõ nõi szerepet vállalnak. Tehát itt mindenképpen modern jelenséggel van dolgunk, amelynek az a sajátossága, hogy tradicionális maszkban mutatkozik elõttünk. Ami a globalizációval együtt járó modernizációt illeti, úgy vélem, elkerülhetetlen az iszlám világ számára. Messzemenõen egyetértek azzal a véleménnyel, amely szerint Iránban igen nagy a demokratikus potenciál. Kevéssé ismert, hogy ott a demokratikus intézményrendszer teljes egészében létezik. Kétségtelen, hogy van az isteni törvény, az iszlám értékrend betartása felett õrködõ Õrök Tanácsa, olyan kvázi alkotmánybíróság, amely képes megakadályozni a nem megfelelõ (értsd: nem eléggé iszlám alapokon álló) személyek pozícióba kerülését. De a modernizáció ezzel együtt halad elõre. Ugyanígy számos más helyen az iszlám világban. Az persze bizonyos, hogy miként az iraki példa bizonyítja erõszakkal nem lehet a demokratikus intézményeket átültetni ezekbe az országokba. De rengeteg jele van annak, hogy az utóbbi idõben számos korábbi tabu dõlt meg a térségben: az Öböl-menti országokban választásokat tartanak, mi több, már nõk is részt vesznek ezeken, Szaúd-Arábiában nõi pilótát és autóversenyzõt láthatunk. Persze teljesen világos, hogy az a demokrácia, ami ebben a világban formálódik, nem olyan lesz, mint az európai. De a különféle európai demokráciák között is igen nagyok a különbségek. Ha Európa és az iszlám viszonyáról beszélünk, elkerülhetetlen, hogy szóba hozzuk Törökország uniós tagságának kérdését. Véleményem szerint Törökország elõbb-utóbb az Európai Unió tagja kell legyen. Mindenki elõtt ismeretesek az ezzel kapcsolatos problémák. Amire a tagságra sor kerül, messze az unió legnépesebb állama lesz Törökország. Ez a legnépesebb állam pedig egy iszlám ország lesz. Ezért is húzódik ez az ügy annyi ideje: Törökországot Európa nagy része nem tartja a Nyugat részének. Tény, hogy magában Törökországban is vita van arról, micsodák is õk. Nekem azonban az a véleményem, hogy éppen azzal lehetne a legnagyobb támogatást adni az iszlám modernizációs erõinek, ha Európa az összes sajátosságukkal együtt elismerné az eredményeiket. Nyugati szempontból Törökország tekinthetõ az iszlám világ legelõrehaladottabb demokráciájának. Ha a Nyugat elismeri azokat a kétségbevonhatatlan erõfeszítéseket, amelyeket a törökök a demokráciáért tettek, akkor véleményem szerint erõsíteni lehet a modernizáció iránt fogékony iszlámot, és gyengíteni lehetne a radikalizáció, a fundamentalizáció esélyeit. Ha Euró-

12 10 EURÓPAI TÜKÖR 2008/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS pa nem kapcsolja magához megfelelõ módon Törökországot, akkor megnõ az esélye annak, hogy az instabillá válik, és inkább Kelet felé fordul. Ez óriási veszteség volna, hiszen Törökország NATO-tag, régóta integrálódott a nyugati szövetségi rendszerbe. Térjünk vissza az eredeti kérdéshez: a muszlim országok modernizációja, demokratizálódása kedvezõ hatást gyakorolna-e az Európai Unió területén élõ muszlim közösségek integrációjára? Az tapasztalható, hogy az Európában élõ muszlimok körében máris zavart okoz, hogy õk másmilyennek képzelik szülõföldjüket, mint amilyen az valójában. Akik ott születtek, úgy gondolják, hogy még mindig olyan az országuk, mint amikor elhagyták. A második meg a harmadik generáció pedig inkább csak elbeszélésekbõl nyeri az ismereteit. Közben természetesen óriásiak a változások az egykori hazában. Nekem az a véleményem, hogy a feltartóztathatatlan modernizáció felgyorsítaná az európai muszlimok integrációját. Ehhez azt is hozzátenném, hogy a tapasztalatok azt mutatják, az iszlám világ nagy többsége nem híve a radikalizmusnak. Nem híve a politikusok nagy többsége sem, bár õk amint errõl már szó esett abban a helyzetben vannak, hogy nem demokratikus, hanem autoritárius politikai rendszerekben mûködnek. Így a vezetõk nem elsõsorban a demokratizálásban, hanem saját hatalmuk fenntartásában érdekeltek. Csakhogy a fõ problémát az okozza, hogy ha beindulnak a demokratikus folyamatok, akkor éppen az iszlamisták törhetnek elõre. Ez történt Palesztinában, ahol a Hamasz nyerte a választásokat. A szakértõk szerint hasonló dolog történne a legtöbb iszlám országban, ha szabad választásokat tartanának. Mi a teendõ ebben a helyzetben? Úgy gondolom, hogy nemcsak az iszlámtól nem kell félni, hanem az iszlamizmustól sem. A Hamasz gyõzelmérõl értesülve azt mondtam, ez kiváló alkalom lehet arra, hogy elõrehaladjon a közel-keleti békefolyamat. Hiszen a Hamasz a merényletek eltervezõje, kivitelezõje, ezeket csak õ tudja leállítani, nem a Fatah. Ezért is vélem úgy, hogy megfelelõ tárgyalásokkal a Hamasszal el lehetett volna jutni egy a mainál lényegesen jobb pozícióhoz. Szerintem, ha az iszlamistákat nagyobb mértékben bevonnák a politikai folyamatokba, indulhatnának például a választásokon, akkor sokkal nagyobb mértékben volnának pacifikálhatók, mint az elutasítással. Meggyõzõdésem, hogy ha egy terrorakciókat is végrehajtó, ugyanakkor mély társadalmi beágyazottságú, gyakran hiánypótló szociális-karitatív tevékenységet is ellátó szervezet amilyen az iszlamista szervezetek nagy része politikai párttá válik, akkor elõbb vagy utóbb elindul a pacifikálódás útján. Választásokon szerepelve, a parlamentbe bejutva ugyanis olyan feladatokkal szembesül, amelyeket alapvetõen békés eszközökkel lehet megoldani. Ez esetben az erõszakos, esetleg fegyveres tevékenység szükségképpen háttérbe szorul. És még egy megjegyzés: a szélsõségeseket véleményem szerint csakis saját közösségük képes megfékezni. Ha saját közösségük nem dicsõíti, hõsként kezeli, hanem elítéli õket, akcióik elveszítik értelmüket. Ehhez viszont az is szükséges, hogy a mérsékelt erõk eredményeket tudjanak felmutatni a problémák megoldása terén. A Nyugatnak ebben messzemenõkig támogatnia kell õket.

13 PÁRHUZAMOS VAGY INTEGRÁLT TÁRSADALMAK 11 Szerintem némiképp hasonló a helyzet a Nyugat-Európában teret nyerõ iszlamizmussal is. Nagy kérdés, miként és milyen mértékben tudják ezt a problémát kezelni a befogadó országok. A megoldások nagyon sokfélék lehetnek, hiszen országonként különbözõeknek kell lenniük. Általánosságban azonban annyi megállapítható, hogy a nyugat-európai országokban élõ muszlim közösségek nagyobb fokú integrációja, életkörülményeinek javítása, a többségüket kitevõ mérsékelt erõkkel folytatandó intenzív dialógus elengedhetetlen feltétel. HOVANYECZ LÁSZLÓ

14 12 EURÓPAI TÜKÖR 2008/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS KOVÁCS ANDRÁS GYÖRGY A piacszabályozás mint önálló jogterület A modern piacszabályozás és annak eszközrendszere a közösségi jogból származik. A hazai joganyag a közösségi jog hatására jelentõs átalakuláson megy keresztül. Ez az átalakulás szükségessé teszi a gazdasági alkotmányossághoz kötõdõ fogalmak újraértékelését. A tanulmány azt a kérdést teszi fel, hogy a jogászi gyakorlat számára mit jelent az Alkotmány 9. (1) bekezdésében megjelenõ piacgazdaság fogalma, és ehhez képest hol húzhatók meg a piacszabályozás alkotmányossági követelményeket is kielégítõ határai. A piacgazdaság fogalmának jogi-közgazdasági értelmezése Nagyon úgy tûnik, hogy a közigazgatási jogon mint diszciplínán belül új jogág önállósulásának lehetünk tanúi, különösen a közösségi jogi rezsim alá vetett jogrendszerekben. Ez a terület a széles értelemben vett versenyjog (a közösségi jog szintjén a közösségi versenypolitika) és a fogyasztóvédelem területe köré csoportosuló állami feladatok összessége, egyszóval a piacgazdaság szabályozásához, közvetlenül a gazdaságba való állami beavatkozásokhoz kapcsolódó jogi diszciplína. Az állam mind kiadásai, mind bevételei (adózás) tekintetében befolyásolja a gazdaságot, a piacgazdaság normál mûködését. Ezért az adózás, az állami kiadások hatásai mind a mikroökonómia, mind pedig és különösen a makroökonómia tárgya. Az is evidenciának tûnik, hogy a piacgazdaság mûködése feltételezi az állam létét, az állam szükségképpeni feladata a piaci csere lebonyolításához szükséges jogi feltételrendszer kialakítása és fenntartása. Az állam létezhet piacgazdaság nélkül, de fordítva ez nem igaz. Ha azonban azt a kérdést tesszük fel, hogy meddig tart a piacgazdaság jogi kereteinek biztosítása, és honnantól beszélünk a piaci viszonyokba való beavatkozásról, amelynek már piactorzító hatásai lehetnek, akkor már elbizonytalanodunk. Példának okáért a magyar Alkotmány az alapvetõ társadalmi-gazdasági berendezkedésünket meghatározó szabályai között, a 9. (1) bekezdésében piacgazdaságként definiálja Magyarországot, melyhez szorosan kapcsolódik a vállalkozás joga és a gazdasági verseny szabadságának alapelve. Az Alkotmánybíróság értelmezte a piacgazdaság fogalmát a hatósági árakkal és árszabályozással összefüggésben 1, és megadta a jogi szempontú releváns értelmezést. Az Alkotmánybíróság határozata szélesen határozza meg az árak szabályozásának, valamint a gazdasági verseny és a piacgazdaság korlátozásának alkotmányos korlátait. Eszerint az Alkotmány nem kötelezi el magát a piacgazdaság semmilyen tartalmi modellje mellett, az gazdaságpolitikailag semleges. Az Alkotmányból közvetlenül nem vezethetõ le az állami beavatkozás nagysága, ereje, még kevésbé annak ti- 1 19/2004 (V.26) AB határozat (Magyar Közlöny 2004/71.).

15 A PIACSZABÁLYOZÁS MINT ÖNÁLLÓ JOGTERÜLET 13 lalma. Önmagában abból, hogy a versenyszabadság nem alapvetõ jog, következik az, hogy arra nem vonatkozik az Alkotmány 8. (2) bekezdésében foglalt tilalom, tehát törvény a verseny szabadságának, a piacgazdaságnak akár a lényeges tartalmát is korlátozhatja. Különösen szükség lehet a piacgazdaság körülményei között akár közvetlen állami beavatkozásra is, ha például az éppen a verseny érdekében történik. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint alkotmányellenesnek csak az olyan piaci beavatkozás minõsíthetõ, amely fogalmilag és nyilvánvalóan a piacgazdaság létét szünteti meg, pl. általános államosítás, szigorú tervgazdálkodás bevezetése. Az Alkotmánybíróság tehát nem foglalt állást a piacgazdaság valamely tartalmi modellje mellett, ami nem is csoda annak tükrében, hogy e történeti és különösen közgazdasági kritériumok alapján értelmezhetõ fogalomnak sem gazdaságtörténeti, sem eszmetörténeti, sem pedig elfogadott közgazdaságtudományi értelmezése nem létezik. A nyugati kultúrkör közgazdaság-tudományában nagy általánosságban a piac tanulmányozásának két fontos megközelítése létezik. Az egyik a szerkezet magatartás teljesítmény (structure conduct performance) amerikai indítású paradigma, amely iparági szervezetek elmélete néven is ismert, 2 és amely leíró jellegû áttekintést nyújt a piaci szervezetekrõl. A másik a köztudatban is ismert egyensúlyi árelmélet mikroökonómiai modellje. 3 Ha a jogászok elképzelik maguk elõtt a piacgazdaság mibenlétét mint a jogállam egyik definitív elemét, akkor az egyensúlyi árelmélet alapján álló klasszikus iskola által kidolgozott és a neoklasszikus iskola által is promotált versenyzõi piac fogalma jelenik meg a szemük elõtt. Egyrészt köztudott, hogy azt a nézetet, miszerint a piacok mindent megoldanak, továbbá hogy a megoldás egyértelmû és optimális, Adam Smith képviselte elõször a láthatatlan kéz elméletével, és ezt fogalmazta meg egzakt matematikai formában, Nobel-díjat kiérdemelve Kenneth Arrow és Gerard Debreu (1954). Nyilvánvaló azonban, hogy ezek a tételek csak szigorú peremfeltételek megléte esetén érvényesek. Akkor, ha az informáltság tökéletes, vagyis mindenki mindenrõl, ingyenesen tökéletesen informált, ami nyilvánvalóan nem igaz, mert az információ hatalom, és a nyereség azé, aki jobban informált. Továbbá akkor, ha nincsenek monopóliumok, mert a monopóliumuk egy bizonyos határon belül tetszés szerint emelhetik áraikat, és még ronthatják is a minõséget. Akkor, ha nincs környezetszennyezés úgy, hogy ennek hátrányait másnak kell elviselnie. Akkor, ha minden tudományos eredmény mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll, és nincsenek szabadalmi jogok. Végül akkor, ha az üzleti forgalom lebonyolítása ingyenes, nincsenek bankok, biztosítók, könyvelõk, jogászok, bírók és végrehajtók, vagy ha vannak, mindenki számára és az országok számára is ingyenesek. Mindez nyilvánvaló módon messze van a valóságtól, a hagyományos elmélet azonban ezt tételezi fel. Ezért a hagyományos elmélet következtetései nem a való világra, hanem csupán egy elméleti világra érvényesek. 4 Másrészt bizonyítható és könnyen belátható, hogy 2 Coase, R. H.: Az iparági szervezetek elmélete. In A vállalat, a piac és a jog (ford: Meszerics; Handbook of Industrial Organisation) Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, Carlton, Dennis W., Jeffrey M. Perloff: Modern piacelmélet, Panem, Budapest, Szakolcay Gy.: Még egyszer Stiglitzrõl és az IMF-rõl. In: Élet és Irodalom 35. szám.

16 14 EURÓPAI TÜKÖR 2008/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS az általános egyensúlyi elmélet által egyértelmûen meghatározottnak tekintett optimális helyzet valójában nem egyértelmûen meghatározott, hanem az institucionális viszonyok függvénye. Más jogi, társadalmi és politika körülmények között más egyensúlyi helyzet alakul ki. Ha például a jövedelemelosztás egyenletesebb, akkor szükségképpen más lesz a termelés összetétele és még az árrendszer is, márpedig a jövedelemelosztás a hatalmi viszonyoktól, a társadalom különbözõ csoportjainak érdekérvényesítõ képességétõl is függ. Stiglitz és szerzõtársai kimutatták, hogy a helyzet minden tényleges esetben javítható állami beavatkozással. Ugyanakkor ez az érvelés egyenesen átvezet az állam gazdasági szerepére. A neoklasszikus felfogás szerint a legkisebb állam a legjobb állam, és a magánszektor mindig és minden körülmények között jobb, mint a közületi. Stiglitz szerint viszont a piac egyoldalú túlhangsúlyozása csupán ideológia, és meg kell találni a piac és az állam szerepének optimális arányát. 5 A versenyzõi piac peremfeltételeinek nyilvánvaló modellszerûsége és hiánya azonban a klasszikus közgazdaságtan tipikus diszciplínájában, a mikroökonómiában a közvélekedéssel ellentétben evidencia. Errõl tanúskodnak az olyan tankönyvi fejezetek, mint a monopóliummal, a monopolista viselkedéssel, az oligopóliummal, a játékelmélettel, a külsõ gazdasági hatásokkal vagy az aszimmetrikus információval foglalkozó részek. E peremfeltételek biztosítása sosem volt az állam és a jog kimondott feladata. A tökéletes verseny ténylegesen minden versenytevékenység hiányát jelenti, és ez a nézetrendszer egyébként sem ad arra választ, hogy a piac endogén módon mozgásba lendülhet-e, külsõ változás nélkül kialakulhat-e spontán nyugalmi helyzet, vagy a piaci folyamatok olyan erõket szabadítanak fel, amelyek azt mindig mozgásban tartják. E nézetrendszerrel szemben vagy a mellett azonban más, a versenyzõi piacot leíró közgazdasági modellek is léteznek. Például az új osztrák iskola paradigmája 6 már a korlátozott racionalitás reálisabb feltételezéseit alapul véve az emberi tudás elkerülhetetlen tökéletlenségébõl indul ki, és középpontjában nem az egyensúlyi ár meghatározása és elmélete, hanem a piac mint ismeretek terjesztésének mechanizmusa áll. Megközelítése alapvetõen különbözõ, mert sem az áruk, sem a tõkejavak nem homogének a versenyzõi piacon. A Chamberlin-féle monopolista verseny elméletével szemben a jószágdifferenciálást nem monopolista elemként, hanem a verseny természetes velejárójaként tételezi, amely a versenyfolyamat legjellemzõbb eleme. A piacot nem a vevõ és az eladó (termelõ), hanem kizárólag a közvetítõ-kereskedõ, a profitra törõ vállalkozó tartja mozgásban (az ún. ármanipulátorok). Míg a vevõ és az eladó egyszerû árelfogadók, a vállalkozók versenye tünteti el a profitot, mert a termelési költség és az eladási ár közti különbséget folyamatosan kiegyenlítik. Valójában a vállalkozók a verseny hatására profitjukat a fennálló adottságok megvál- 5 Stiglitz, J. E.: A kormányzati szektor gazdaságtana. KJK Kerszöv Kft., Budapest, Az új osztrák iskola az 1960-as, 70-es években alakult ki, alapítója Ludwig von Misest, legtekintélyesebb képviselõje Friedrich von Hayek, jelenlegi vezéralakja és továbbfejlesztõje pedig I. M. Kirzner. Lásd részletesen: Mátyás A.: Az új osztrák iskola általános jellemzése. In: Közgazdasági Szemle. 2004/

17 A PIACSZABÁLYOZÁS MINT ÖNÁLLÓ JOGTERÜLET 15 toztatásával, új ismeretek bõvítésével állandóan növelni próbálják, tehát épp az ellenkezõje történik, mint az egyensúlyi árelméletben. A keretfeltételeket az ármanipulátorok elkezdik mozgatni addig, amíg profit nem keletkezik, így endogén módon változtatják meg a modell sajátosságait. (Például õk már nem csak a fogyasztó ízléséhez igazodnak, hanem a fogyasztót befolyásolják ízlésében.) Hayek rámutat arra, hogy a klasszikus közgazdaságtan egy-egy terméket feltételez egy-egy iparágban, hiányzik a termékek heterogenitása (a valóságban nincs két egyforma termék). Kirzner pedig kidolgozza az egyensúlyi árelmélet logikája mellett az egyensúlyi termékminõség logikai konstrukcióját. Az új osztrák iskola képviselõi tehát elismerik az egyensúlyelmélet korlátozott alkalmazhatóságát, de nem ezt tekintik a lényegnek. Egy lényeges összefüggés azonban ebben a megközelítésben is megmarad. A piac az egyensúly felé haladás tendenciája, ennek tagadása magának a közgazdaságtannak a tagadása. Ugyanis ha a piac elõbb-utóbb egyensúlyba kerül, akkor van szabályszerûség (rend) a piacgazdaságban, ezért a jövõbeni események is becsülhetõk; ha ilyen nincs, akkor csak káosz van, és a közgazdaságtan fegyvertára sem alkalmazható. Az új osztrák iskola tanai feltételezik azt, hogy a piac elõbb kerül egyensúlyba, mint ahogy a piac peremfeltételeit megváltoztató és ekként profitot jelentõ új ismeret keletkezik (rend), mert ha az új ismeret elõbb jönne létre, akkor káosz lenne a piacgazdaságban. Mindehhez hozzátehetjük a magunk részérõl, hogy ezek szerint a túl gyors piaci változások ellehetetlenítik az egyensúly közeli állapot kialakulását. Mivel kevés szereplõs, nagy erõforrásokkal rendelkezõ piacokon az ismeretszerzés értelemszerûen gyorsabb (gondoljunk a technológia- és infrastruktúra-igényes iparágakra), ez a helyzet eleve gyorsabb endogén változást vált ki. De az összefüggés igaz lehet fordítva is: a kevés szereplõs, transzparens piacon a gyors kiegyenlítõdés (rohamos profitvesztés) kikényszeríti az új ismeretek akcelerációját. E két tételbõl pedig levonhatjuk azt a mérleget, hogy az ilyen piacokon a technikai fejlõdés profitérdekbõl gyors, viszont a piaci viszonyok totális verseny esetén egyre kiegyensúlyozatlanabbak. Ilyen körülmények között pedig könnyen kiderülhet, hogy a klasszikus közgazdaságtan nem képes a piacokat adekvátan leírni, az új osztrák iskola megközelítésébõl pedig az következik, hogy ez egyre inkább nem is lehetséges (mert káosz van). Tovább árnyalják a piacgazdaságról alkotott képünket az intézményi közgazdaságtan modern irányzatai a tulajdonjogi irányzat, az ügynök-elmélet és a transzakciós költségek elmélete, melyek megtermékenyítettek más tudományágakat, így a jogtudományt is, létrehozva a jogintézmények közgazdasági elemzését kutatási tárgyának tekintõ jog és közgazdaságtan iskolát. Polányitól 7 tudjuk, hogy a gazda- 7 Polányi K.: Kereskedelem, piacok és pénz az ókori Görögországban. Gondolat, Budapest, , 328. Polányi szerint az elosztásnak három jelentõs formája van: a reciprocitás (kölcsönös ajándékozás), a redisztribúció (elvonás-központi elosztás) és a piaci csere. Ugyanerrõl értekezik még Peter Behrens, aki szerint négy társadalmi döntési eljárás létezik: a piac, a bürokratikus eljárás, a politikai döntési mechanizmus, a bargaining (alku) eljárás, melyek szintén az elosztás formáinak feleltethetõk meg. Behrens, P: A jog egy gazdasági elméletének szempontjai. In: Gazdasági jogi tanulmányok II. kötet, A jog gazdasági elemzése i. m

18 16 EURÓPAI TÜKÖR 2008/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS sági folyamatoknak, az elosztásnak csak egyik formája a piaci csere, Coase 8 óta pedig azzal is tisztában vagyunk, hogy a vállalatok olyan kis szigetek ( fekete dobozok ) a piac óceánjában, amely fekete dobozokon belül a javak újratermelésének folyamata adminisztratív szabályozókon és nem piaci szabályozókon keresztül történik, következésképp nem mondható az, hogy a piaci csere, a közel sem súrlódásmentes árrendszer lenne az a szabályozó mechanizmus, amely a gazdaság szabályozását kizárólagosan vagy akár dominánsan végezné, még egy ún. piacgazdaságban sem. Coase kimutatta azt is, hogy a jól meghatározott tulajdonjogok az alapjai a piaci csere kielégítõ mûködésének, azaz a piacgazdaság hatóköre minél szélesebb érvényesülésének. Jól meghatározott tulajdonjogok nélkül szükségszerû a negatív (és pozitív) externális hatások léte, amely a piaci kudarcok egyik oka. 9 A megbízó-ügynök elmélet szintén érinti a tulajdonjogról alkotott felfogásunkat, mely a jól meghatározott tulajdonjogokon is túlmutató folyamatokat ír le. A Coase-t elõfutáruknak tekintõ új intézményi iskola képviselõi a korlátozott racionalitás és az opportunizmus 10 alapján igazolták a Coase-féle tranzakciós költségek magas voltát speciális tõkejavak esetén, amely viszont a szélsõséges nemzetközi munkamegosztásnál nyilvánvalóan domináns elemmé lép elõ, és a kezdeti szerzõdések megkötését követõen kétoldalú monopóliumok létrejöttének a nyilvánvaló oka. Az újabb új mikroökonómia két modellje 11 közül pedig elsõsorban Okun modellje a piaci szerzõdés elmélete alapján az információ költséges voltára hivatkozva magyarázza az eladó, a vevõ, a munkaadó és a munkavállaló közti tartós viszonyhoz egyre inkább hasonlító, hosszú távú szerzõdések rendszerét, amely immár nemcsak a bérek, de az árak ragadósságát is magyarázza, ekként korlátozva az árrendszer, végsõ soron pedig a klasszikus piaci mechanizmusok érvényességét. A vázolt közgazdasági elméletek tükrében jól látható, hogy a jogi vonatkozások egyre inkább elõtérbe kerülnek, és ezen keresztül nemcsak a jogállam építõkövét képezõ piacgazdaság fogalmát, de egyre erõteljesebben a tulajdon védelmére és szentségére vonatkozó axiómáinkat is állandó kihívások érik a közgazdaságtan oldaláról. Mindezt szépen egészíti ki, hogy a laissez-faire kapitalizmus korában adekvát de ma is az egyetemi oktatás alapját képezõ klasszikus modellt jellemzõ, a versenyzõi optimumból származó társadalmi jólét igazolását jelentõ Pareto-hatékonyság elve közel sem képezi a társadalmi igazságosság mércéjét. Ezért nagyon úgy tûnik, hogy a piacgazdaság kiterjesztése nem önmagában jólétnövelõ hatásai miatt kívánatos, hanem legfeljebb a gazdasági növekedés és a ver- 8 Coase, R. H.: A vállalat, a piac és a jog; a vállalat természete. in: A vállalat, a piac és a jog. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, Coase, R. H.: i.m. A társadalmi költség problémája, Megjegyzések a társadalmi költség problémájához Az opportunizmus az információ tökéletlen vagy eltorzított közlésére vonatkozik, fõleg azzal a kiszámított céllal, hogy félrevezessen, palástoljon, összezavarjon, vagy másképp tévesszen meg O. E. Williamson: The Economic of Governance: Framework and Implications. Journal of Institutional and Theoretical Economics március 199. in Mátyás A. i.m Azariadis, Baily és F. Gordon A-B-G modellje, és Okun modellje in: Mátyás A.: i.m

19 A PIACSZABÁLYOZÁS MINT ÖNÁLLÓ JOGTERÜLET 17 senyképesség (tehát nem a jólét, hanem az ország gazdasági ereje) szempontjából ilyen formán is meglehetõsen korlátozottan igazolható. Itt csak arra a dichotómiára utalunk, hogy igaz lehet elvileg a piaci verseny fontos szerepe egy adott rendszeren, például az Európai Unión belül, 12 de a régiós versenyben a protekcionizmus, az adminisztratív szabályozók alkalmazása a felzárkózás döntõ eleme lehet. Nos, a piacról alkotott ilyen árnyalt kép mellett folyik jelenleg elsõsorban a WTO vezényletével, a GATS 13 keretében a közszolgáltatások piacosítása. Ez az erõteljes liberalizációs-privatizációs folyamat titkos, kormányok közötti tárgyalások keretében 14 már ban lezajlott, és ma már a tagállamok liberalizációs felajánlásai végrehajtásának lehetünk szemtanúi. Ez a folyamat a közszolgáltatások valamennyi ágára az unióban közösségi szinten koordinált kormányzati döntésektõl függõen kiterjedhet, beleértve olyan nagy ellátórendszereket, mint az egészségügy vagy az oktatás. E liberalizáció még olyan hagyományos területekre is kiterjed, mint a büntetés-végrehajtás, hovatovább a hadsereg és az igazságszolgáltatás az a terület, amelyek piacosításának igénye még nem merült fel. Ideológiája épp a világgazdasági növekedés és a nemzetközi versenyképesség fenntartása. Ez a más nemzetközi szervezetek (pl. OECD) által is támogatott folyamat az Európai Unió szintjén gõzerõvel haladt. Az Európai Bizottság már az 1990-es évek elején felfigyelt az EU versenyképességének romlására. Ennek kezelésére még Delors vezetése alatt, 1993-ban dolgozta ki elsõ javaslatát, a növekedésrõl, versenyképességrõl és foglalkoztatásról szóló Fehér Könyvet, 15 majd 2000 márciusában az Európai Tanács lisszaboni ülésén az uniós állam- és kormányfõk nagyszabású stratégiai cselekvési tervet, az ún. lisszaboni stratégiát fogadtak el 16, amely a gazdasági növekedés erõsítése mellett a szociális és foglalkoztatási kérdésekre is megoldást keresett. Az elkövetkezõ években során hamar világossá vált, hogy a nagy ívû lisszaboni elképzelések nem valósulnak meg. Mindeközben az Egyesült Államok, Nagy- Britanniával együtt sikeres deregulációs, államtalanítási folyamatot hajtott végre a nyolcvanas években, a Reagan Thatcher korszakban. Az Európai Unió, ha nem is ugyanolyan gyorsan és határozottan, mint a fenti konzervatív politikusok irányította két angolszász hatalom, de a tagállamokon, illetve az unión belüli verseny elsõsorban a hálózatos iparágakba történõ bevezetésében látta a felzárkózás kulcsát. A liberalizáció összefoglaló névvel illetett dereguláció/privatizáció és a versenyszabályok alá vetés bizonyos iparágakban (távközlés, légi közlekedés) már a kilencvenes 12 Épp a szabályozó hatóságok mint sajátos autonóm szervezetek kapcsán látjuk, hogy ez még rendszeren belül sem igaz. 13 Általános Egyezmény a szolgáltatások kereskedelmérõl, az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) keretében kialakított, a Kereskedelmi Világszervezetet létrehozó Marrakesh-i Egyezmény és mellékleteinek kihirdetésérõl szóló évi IX. törvény B. melléklete White Paper on Growth, Competitiveness and Employment: The Challenges and Ways forward into the 21st Century. COM (93) 700 final; 16 European Council Conclusions, March, 2000.

20 18 EURÓPAI TÜKÖR 2008/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS évek elején megkezdõdött, más iparágakban (posta, energia, vasút) csak a kilencvenes évek második felében. 17 Ezt a folyamatot ugyanakkor végigkísérik a globalizációt kritizáló mozgalmak, amelyek a seattle-i események óta az Európai Unión belül is komoly hatással voltak annak lefékezésére. Ahogy Kende (2006) 18 fogalmaz, a liberális forradalmat követõen egyfajta antiliberális ellenforradalom zajlott és zajlik jelenleg is Európában, amely megmutatkozott többek között a Bolkenstein biztos által kezdeményezett szolgáltatási irányelv tervezetének ellentettjére fordításával, a kikötõi irányelv megcsáklyázásával és postai liberalizáció halasztásával kapcsolatban. A fent ismertetett folyamatok szoros összefüggésben állnak a kilencvenes évek második felétõl egyre nagyobb ütemben szaporodó szabályozó hatóságok létrejöttével. A közigazgatás intézményrendszerének átalakulása nem érthetõ meg a gazdasági-társadalmi viszonyok változásának nyomon követése nélkül. Míg a kilencvenes évek második felében még a globalizációval foglalkozó kritikai mûveket mind a napi sajtó, mind az értelmiségi vagy tudományos közvélemény szélsõséges nézeteknek tekintette, addig ma már a közgazdasági oktatás szerves részévé vált a globalizációval összefüggõ problémahalmaz ismertetése, és egyre több komoly, a gazdasági életben is befolyásos szaktekintély adott hangot kritikájának. 19 A problémahalmaz gyökerei a XIX. századig nyúlnak vissza. Ahogy a marxista társadalmi mozgalmak hatására kivált a polgári jogból a munkáltató és a munkavállaló közti szerzõdések rendszere, és önállósult a munkajog mint a közjog és a magánjog közt keresztülfekvõ jogág, ugyanilyen folyamatként zajlott le a XIX. század végétõl a versenyjogi-fogyasztóvédelmi szabályozás kiválása a polgári jog terrénumából. A polgári jog dogmatikája lényegében a XIX. század végére teljessé vált, a XX. századi polgári jogi jogfejlõdés az általános szerzõdési feltételek, a termékfelelõsség körében, tehát elsõsorban fogyasztók védelmével összefüggõ speciális szabályozás tekintetében mutatott fel újat. 20 A polgári jog XX. századi fejlõdése annak el- és felismerése, hogy a polgári jogviszonyokban érvényesülõ, felek közti egyenrangúság tétele csak formálisan érvényesülhet, az eltérõ materiális helyzet (a munkáltató és a munkavállaló helyzetéhez hasonlóan) a fogyasztó-gazdálkodó szervezetek viszonylatában kiegyensúlyozó szabályozást igényel. Ezzel megindul a hagyományos polgári jogi dogmatikai alapok oldódása. Mindezzel összefüggésben van az a másik folyamat, amelyre Magyary Zoltán is plasztikusan mutat rá, amikor kifejti, hogy a XX. század posztindusztriális társadalmaiban a közigazgatás túlsúlya, az erõs executiva az állami feladatok kiteljesedésének következménye, és ez az állami szerepvállalást is egészen más megvilágításba 17 A fenti megállapítások és értékelések az Európai Unión belüli folyamatokról Kende T.: Küzdelem és káosz a közszolgáltatási szektor állami támogatásával és finanszírozásával kapcsolatban Európában címû PhD-dolgozatán alapulnak, kézirat Kende: i.m Lásd: Korten, D. C.: Tõkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány, Budapest 1996, Stiglitz, J. E.: Globalization and its Discontents. Publisher: W. W. Norton & Company, New York 2002., Soros Gy.: George Soros on Globalisation. Publisher: Public Affairs Vékás L. i.m. 12.