ted/a V7ile//igencidfa

Átírás

1

2 ted/a V7ile//igencidfa E Q

3

4 Sácv&elle ó k / m FIESTA-SAXUM

5 S.Ui/)< //e yá'//wxa/ J i? i te/li^e/nce elet cveuw HUNGÁRIÁN TRANSLATION BALLA KATALIN, 1998 SZERKESZTŐ KISBÁN GYULA KÖNYVTERVEZÉS, TIPOGRÁFIA MARGARITA Megjelent a FIESTA és SAXUM Kft. közös kiadásában Felelős kiadó Kisbán Gyula a FIESTA Kft. ügyvezető igazgatója és Jenei Tamás a SAXUM Kft. ügyvezető igazgatója Borító FIESTA Kft. Kisbánné Meggyesi É v a Számítógépes grafika SZABADKÉZ STÚDIÓ, Aba Béla Műszaki szerkesztő Klauz Emese Szedés, tördelés Szeker Annamária ISSN ISBN ISBN Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető: Vadász József

6 Az intelligencia-tesztek iránti érdeklődés századunk első évtizedeiben kezdődött. Tüstént előtérbe került az intelligencia valódi tartalma és a tesztek által mért tulajdonságok közti feszültség. A D. Wechsler által 1939-ben összeállított, mai napig nemzetközileg elfogadott és használt teszt a racionális intelligenciát méri. Az ő megfogalmazásában: az egyénnek azt az összesített képességét, amely lehetővé teszi, hogy célszerűen cselekedjék, racionálisan gondolkodjék és eredményesen bánjék környezetével" Természetesen minden társadalom előnyben részesít bizonyos képességeket. Az intelligencia fogalma nem független egy adott korszak, társadalom, kultúra elvárásrendszerétől. Korunkban a logikai készségek mellett egyre fontosabb a szociális ügyesség (hogyan tudunk akadályokat gördülékenyen, másokitak sem sérüléseket okozva leküzdeni). A jó kommunikációs készség (mások üzeneteinek pontos értelmezése, saját közlésünk hatékonysága), az empátia (beleérzőképesség, amely segít minket, hogy megjósoljuk partnerünk cselekedeteit, megértsük és akár befolyásolni tudjuk környezetünket). Nevezhetjük az előbbieket érzelmi intelligenciának. A gazdasági életben a fenti készségeket interjúkkal, tesztekkel igyekeznek mérni, hiszen mai életünkben a szociális hatékonyság nem pusztán az egyéni érvényesülés titka, hanem a társadalmi siker elengedhetetlen kelléke is.

7 Az intelligencia - szélesebb értelemben - a környezethez való minél sikeresebb alkalmazkodást jelenti. Ehhez természetesen hozzá tartoznak a viselkedésnek a beleérző- és kifejezőkészség által befolyásolt elemei is. A szerző fontos és aktuális problémákat feszeget művében, sok érzelmi intelligenciával", sok vitát provokáló gondolattal. Az érzelmi intelligencia" iskolai taníthatósága talán éppen e képesség sajátos természete miatt kérdéses. Ezeket a készségeket nem a szokásos tanulással, sokkal inkább modellszemélyek viselkedésén keresztül lehet elsajátítani. A személy saját élményein és tanulságain (például egy ilyen mű befogadása által) fejlődhet, finomíthatja eszköztárát. Érdekes, elgondolkoztató, inspiráló olvasmány a szerző könyve. Egyszerre szórakoztató és tanulságos, ötleteket nyújtó és gondolatokat ébresztő. Remélhetőleg az olvasó racionális és érzelmi intelligenciáját egyaránt megmozgatni képes. Budapest, július Dr. Hajduska Marianna

8 barátomnak, szerelmemnek, életem társának akinek érzékeny és átütő írása hozzásegített, hogy rátaláljak az igazságra

9 d/í /öszönetet mondok mindazoknak, akik megosztották velem érzéseiket. Minden történet igaz, néha átdolgozott, a keresztnevek kitaláltak. Az Embert nagy E-vel írtam, hogy az emberiséget jelöljem vele, a férfit és a nőt egyaránt.

10 '&iiexet6> Haussmann körút, egy nagyáruház nyolcadik emelete, tizenegy óra. Zsúfolt a lift. Már csukódnak az ajtók, amikor egy férfi közeledik sietve. Egy lány megnyomja a gombot, hogy nyitva tartsa az ajtót. Valaki ingerülten rászól: Majd megy a következővel. Mi is sietünk!" A lány, ujját továbbra is a gombon tartva, nyersen visszaszól... Nő a feszültség, újabb tiltakozás készülődik az illető ajkán. Yves, feléje fordulva, mosolyogva int: Haragosnak látszik. Nagyon siet?" A férfi azonnal hangot és attitűdöt vált: Nagyon sietek, le fogom késni a találkozómat." De már elmosolyodik. A lány feszült vonásai megenyhülnek. A lift megérkezik a földszintre. A férfi kilép, s mosolyogva a többiek felé biccent: Kellemes napot!" Az iskolában tanítanak történelmet, földrajzot, matematikát, nyelvet, rajzot, testnevelést... De mit tanulunk az érzelmekről? Semmit. Semmit arról, hogyan lépjünk közbe, amikor veszekedés kezdődik a liftben. Semmit a gyászról, semmit a félelem kézben tartásáról, semmit a düh egészséges kifejeződéséről. A sikerhez az IQ (intelligencia kvóciens) nem elegendő. Mindannyian megéljük az iskolában, vagy a munkában: nem csak technikai szakértelmünk tesz különbözővé minket, hanem az a képességünk, hogyan kezeljük érzéseinket, és hogyan kommunikálunk.

11 w ttelli^ M Ía 1983-ban Howard Gardner kiadja Frames of Mind című munkáját, és elsőként beszél különböző intelligenciákról. A kifejezés megdöbbenti a szakembereket, és elkápráztatja a széles közönséget. Munkám célja, hogy kimutassam a különböző intelligencia elemeket, melyekkel a tengerészek, a sebészek és a boszorkányok dolgoznak." Hangsúlyozza az intelligencia szót; szemében ezek a képességek ugyanolyan alapvető fontosságúak, mint azok, és melyeket az IQ teszt vizsgál ben Párizsban A. Binet és T. Simon mutatja be az első intelligenciát mérő metrikus skálát (a híres Binet-Simonskálát). Célja azoknak a gyermekeknek a kiszűrése és speciális osztályokba irányítása, akik alkalmatlanok az általános iskolára. Az intelligencia kvóciens amerikai találmány*, nem sokkal az első teszt után született, és a következőképpen számítják: mentális kor/valóságos életkor x 100. Az IQ tesztek azonban iskolai és önkényes gyakorlatok. Ha mégis van jelzés értékük, az abban rejlik, hogy a nyelv ismeretét és a matematikai logikát mérik, amelyre az iskolai vizsgák is rákérdeznek. Az IQ nem az intelligenciát, hanem a társadalmi konformizmust méri. Az egyetlen vizsgán megszerzett érdemjegy nem feltétlenül jelzi az illető állandó képességeit. Ennek ellenére a közgondolkodásban az IQ és az intelligencia összekeveredik. Az eredmény: az intelligencia azt a képességet jelenti, ahogyan egy verbális és matematikai-logikai tesztnek megfelelünk. Howard Gardner elhatárolja magát az intelligencia meghatározásának ilyen leszűkítésétől. Úgy definiálja az intelligenciát, mint problémamegoldó képességet, vagy olyan javak előállítását, melyeknek értékük van egy adott kulturális vagy kol- * Az IQ fogalmát 1912-ben W. Stern javasolta az USA-ban ío

12 lektív kontextusban. A megoldandó problémák egy történet végének kitalálásától a dunna megfoltozásán át egy sakkjátszma megnyerésének előre tervezéséig terjednek. A javak sokfélék lehetnek, a tudományos elméletektől, kezdve a győztes politikai kampányokon át a zeneszerzésig." Nem egy intelligencia van, hanem több, hetet nevez meg közülük (hangsúlyozva, hogy a lista csak hozzávetőleges). A liftben Yves érzelmi és kapcsolatteremtési ismereteinek felhasználásával valódi intelligenciáról tett tanúságot, ám olyan intelligenciáról, melyet eddig félreismertek, hiszen nem mérhető az IQ teszttel. Goleman szerint az IQ uralmának át kell adnia helyét az EQ (emocionális kvóciens) korszakának. Az emocionális intelligencia Dániel Goleman szerint olyan képességeket foglal magába, mint önmagunk motiválásának és a kitartásnak képessége a csapások és a frusztrációk ellenére; az impulziók ellenőrzése, az elégedettség későbbre halasztásának képessége, az a képesség, hogy szabályozzuk hangulatunkat és nem engedjük, hogy az elkeseredés megváltoztassa szellemi képességeinket, továbbá az empátia és a remény Magába foglalja tehát Howard Gardner inter- és intraperszonális intelligenciáit. Gyakran találkozhattunk a fogalommal a szív intelligenciája" megnevezés alatt. Ezt azonban sokszor bizonyos naivsággal, a világ realitásától való elszakadással azonosították, és paradox módon az egyházi embereknek, a gyengeelméjűeknek, a nagy tudósoknak, a nőknek és a költőknek tartották fenn. Mára a boldogság és a siker egyik alapvető dimenziója lett. Hogyan határozhatjuk meg a szív intelligenciáját? Azonnal felismerjük, amint kapcsolatba hoz azzal, ami emberi csak van bennünk. Akiben megvan a szív intelligenciája, a dolgok felszíne alá lát, meghallgatja a mély motivációkat.

13 ewceéme/c- /te/ye Nem az ész irányítja a világot, hanem az érzelmek. Az érzelmek, amelyeket nem akarnak meghallgatni, átveszik a hatalmat. A fasizmus és a rasszizmus érzelmi válasz a kimondatlan félelmekre és fájdalmakra. Az ész egyedül nem képes útjukat állni. A szekták és a szélsőséges pártok kihasználják a bizonytalanságot és az érzelmi analfabetizmust. Csábítanak, mert egységet kínálnak a gonosszal szemben, testvériség érzetét valamely fekete bárány rovására, önmagunk újraértékelését valaki más leértékelésével. A külvárosok szélsőséges erőszakhullámáról beszélnek, gyerekekről, akik egy pár cipőért, vagy egy dzsekiért megölik a barátjukat. Sok szó esik a túlcsorduló indulatokról, hiszen nyugtalanítanak. Nem beszélnek azonban az érem másik oldaláról, a kifejezésre nem jutó érzelmekről, melyeket elfojtanak és befelé fordítanak. Pedig a magány, a depresszió, a szorongás sokunk mindennapi osztályrésze. Minden tizedik francia depresszióban szenved! Sürgősen meg kell tanulnunk szembenézni az érzelmeinkkel. \ J L I Q m a K n em elegendő Tegnap még az integrációra, a csoporthoz való alkalmazkodásra, a hatalomra, az önuralomra, a konformizmusra, az engedelmességre helyezték a hangsúlyt. Ezeket az értékeket ápolja továbbra is az iskola, miközben a mai világ már autonómiát, kezdeményezőkészséget, kreativitást, önmegvalósítást, szakértelmet, érzelmi kifejeződést, eredetiséget, kritikus szellemet és empátiát követel... Emocionális és racionális intelligenciát. A biztonságérzetet, amit tegnap még a hagyományokból, a csoporthoz, családhoz vagy céghez tartozásból merítettük, most már önmagunkban kell megtalálnunk. A bel

14 ső konfliktusok kereszttüzében, amelyeket tegnap még úgy oldottunk meg", hogy magunkra vettünk egy pontosan körülírt és szigorú társadalmi szerepet, ma már sokunk elbizonytalanodik az élet felvetette problémák előtt. De ki tanított volna meg rá, hogy hallgassunk a belsőnkből jövő impulzusokra? Ki tanított volna meg rá, hogy a szívünket kövessük? Egyedül a valódi érzelmeinkhez való hozzáférés teszi lehetővé, hogy megfeleljünk a mai társadalom összetettségének kihívásaira. Az autonómia fenyegetést jelent az igazságtalan alapokon álló társadalmi struktúrákra. Az autonóm egyén az, aki kialakítja saját életvezetési szabályait, aki meghallgatja a szívét. Nem lázadó. Elfogadja az egymás mellett élés szabályait... De nem viseli el az igazságtalanságot. Minél igazságtalanabb egy társadalmi struktúra, fennmaradásához annál inkább korlátoznia kell tagjai autonómiáját. Ezen a téren pedig a pszichikai korlátok sokkal hatékonyabbak, mint a fizikai korlátozás. Egy érzés nevetségessé tétele az egyik leggyakoribb módszer az érzelmek elfojtására. A világon mindenütt, minden országban az a törekvés érvényesült, hogy a tradíciók fenntartása érdekében kioltsák a személyes érzéseket és gondolatokat. A nyugati világban a hagyományok elhalványulnak, az egyén felértékelődik, ám nem mindig tudja, mit is kezdjen új szabadságával. A társadalom elkerülhetetlenül az individualizálódás felé halad, vagyis az egyének megkülönböztetése felé. A folyamat azonban összességében új keletű. Az érzelmekről az autonómia eszközei egyelőre még szemérmesen hallgatnak. Az Embernek, hogy megfeleljen a mai kor kihívásának, újra meg kell találnia a kapcsolatot az érzelmekkel,

15 amelyektől a neveltetése eltávolította, és igazi önmagává kell válnia, megismételhetetlen, senkire sem hasonlító egyénné. Ez a könyv egyszerre tudományos és hétköznapi, racionális és emocionális, s ezért a gondolat elkalandozhat... Éppen ez a cél: összefonni a fej és a szív forrásait. Valóban ki lehet fejleszteni a szív intelligenciáját? Nem vagyunk természetünkből fakadóan, vagyis eredendően gyengédek, lobbanékonyak vagy félénkek? Könnyen azt mondjuk: mindenkinek megvan a maga természete". Az ész és az érzelem sokáig szemben állt egymással. Ideje igazságot szolgáltatni az érzelemnek, ami az eszünket segíti. Látni fogjuk, milyen finoman, de elkerülhetetlenül itatják át érzelmeink a mentális életünket. Érzelmi életünk, akár tudatos, akár tudattalan szűrőként működjék is külső és belső világunk között, irányítja választásainkat, befolyásolja a realitáshoz való viszonyunkat, és éppúgy eredményezheti sikereinket, mint kudarcainkat. Azonos helyzetekben minden ember ugyanazokat a pszichológiai változásokat érzi a testében. Az érzelmek alkotják közöttünk a közös nyelvet. Ha jobban megértünk másokat, ha empátiával válaszolunk szükségleteikre és érzéseikre, kevésbé fogunk félni tőlük, közelebb érezzük magunkat hozzájuk, szolidárisabbak leszünk és megerősítjük az együttműködést. Teljes nevelési rendszerünket újra kell gondolni, mivel az az IQ-ra összpontosítva nem készíti fel gyermekeinket a holnapi életre. Helyet kell adni az érzelmeknek, számításba kell venni a szociális és érzelmi fejlődést is. A szív intelligenciájának ismeretekből, tudásból kell táplálkoznia, ugyanúgy, mint a többi intelligenciának. Az érzelmek sürgetnek. Gyermekeink számon kérik rajtunk: Hogyan szerettél?"

16 a m i éá a muv bejcát Áx>t 4. m/< á&üíeti a vewmeme/c^im/c, xemxsxü/c a xt? Ilyen vagyok." Nem a születésünk pillanatától meghatározott a jellemünk? A depresszió nem örökletes? A haragra vagy szorongásra való hajlamunk nem előre belénk programozott? A velünk születés elméletét vallók, akik szerint minden genetikai kérdés, és a környezeti hatást hangsúlyozók között, aki hajlamosak azt állítani, hogy mindent szerzünk, kezd elcsitulni a harc. Mostanra a kutatók többsége a kettő közötti álláspontra helyezkedik. A meghatározó tényezők sokféleségét figyelembe véve kauzális mezőről beszélnek. Még az egypetéjű ikrek agya is, amely azonos genetikai kóddal rendelkezik, morfológiailag nagyon eltérő. Ráadásul a kapcsolatok egyensúlya a tapasztalatok során módosul. Minden információáramlás proteinszintézist vált ki, ami szó szerint kódolja az aktivált neuron hálózatot. A gyakran használt útvonalak mélyebben érintettek, s ezeken gyorsabb az áramlás. Francois szülei nagyon parancsoló természetű emberek voltak. Megszokta, hogy egy kézmozdulatra, egy szempillantásra engedelmeskedjen. Még ma, negyvenkét évesen is nehezére esik, hogy ne engedelmeskedjék automatikusan, ha a hatalom egy képviselője, a főnöke, egy orvos, egy rendőr szól hozzá. A legapróbb tanácsot is parancsnak érzi, és a legapróbb rosszallást is eltaszításként éli meg. Minél gyakrabban lobbanunk haragra, annál inkább növeljük ennek a reakciónak a valószínűségét, vagyis a jö

17 vőben egyre gyakrabban és könnyebben dühítjük fel magunkat. A szokásaink az idegi bevésések játékával alakítják jellemünket, és megrajzolják vérmérsékletünket, azaz a haragra vagy a behódolásra, a bátorságra vagy a visszahúzódásra, a gondolkodásra vagy a félelemre való hajlamunkat. A vérmérséklet tehát az egyén született adottságainak és történetének összetett interakciójából születik, anélkül, hogy a két rész valamelyikének kizárólagos felelősséget tulajdoníthatnánk. Sajátos módunk, ahogyan érzelmileg reagálunk a világra, egyszerre velünk született és szerzett, az idő folyamán változik, minden pillanatban számtalan külső és belső esemény befolyásolja. ^ esx-emeeámáfó', /<iilön6&n nem éáá'&emí Az érzelmekről azt tartják, hogy akadályozzák a józan észt. Igaz, az érzelmek befolyásolják a gondolkodást, ezt mindannyian tapasztaljuk. Gyorsan jár az agyunk, ha boldogok vagyunk. Lelassul, amikor szomorkodunk. De vajon indokolt-e az ész és az érzelem közötti hagyományos szembenállás? 1848-ban a vasútépítési munkálatok huszonöt éves csoportvezetőjének élete egy csapásra összeomlik. Phineas Gage az aknák szakértője, és van egy speciálisan az ő tervei alapján készített, különösen hegyes aknafúrója. Egy pillanatra elkalandozik a figyelme, és bekövetkezik a baleset. Hatalmas robbanás, s a fúró ahelyett, hogy a sziklába fúródna, az ellenkező irányba fordulva átszakítja Gage bal arcát, áthatol a koponya alján, s az agy elülső részén

18 átfúródva a fejtetőn kijön. Óriási meglepetésre Phineas, a tátongó seb ellenére, felkel. Tud beszélni, járni, s elméje teljesen tiszta marad. Az ápolásnak köszönhetően életben marad, személyisége azonban drámaian megváltozik. Jelleme, Ízlése, álmai, ambíciói, minden átalakul. Nincs többé erkölcsi érzéke, nem tisztel semmit, s beteges gondolatai alapján aberrált döntéseket hoz. Képtelen bármit is előre látni, vagy felmérni tetteinek következményét. A korabeli orvosok tesztelik figyelmét, érzékelését, memóriáját, beszédét, intelligenciáját, de nem találnak magyarázatot adó elváltozást. Phineas Gage sérülése, amely a homloki agykérget érintette, szemmel láthatólag csak szociális magatartását változtatta meg. Az 1970-es években Antonio Damasio, az Iowai egyetem neurológiai tanszékének vezetője és kutató felesége, Hanna a homloki sérülések következményeit vizsgálva kerülnek kapcsolatba Elliottal. Elliotot agytumorral operálták, s a daganat nagyon közel esett ahhoz a területhez, ahol Gage sérült. A műtét következtében az ő személyisége is gyökeresen megváltozott. Minden észlelési és intelligenciabeli képességét megőrizte, mégis érdekeivel ellentétes döntéseket hoz, nem tisztel egyetlen társadalmi konvenciót sem, és társadalmilag tönkreteszi magát. Munkaképtelenné vált, de a rokkantsági segély iránti kérelmeit elutasítják, mivel olyan értelmet mutat az intelligenciatesztek során, hogy az orvosok szimulálással gyanúsítják. Magas IQ-ja ellenére mégis pszichoterápiára irányítják. Ha az intelligens képességei érintetlenek, a zavar oka csak emocionális lehet, tehát a pszichológia területére tartozik... Hacsak nem munkakerülővel állnak szemben... Damasio vállalkozik Elliot tesztelésére. Észlelési képességei hosszú és rövid távú memóriája, tanulási, számolási és beszédkészsége tökéletes. Reggel lökdösni kell, hogy felkeljen és összekészülődjön, hogy munkába menjen. Az irodába érve képtelen racionálisan kézben tartani az idejét. Ha az a dolga, hogy dokumentumokat osztályozzon, könnyen előfordul, hogy hirtelen az osztályozási feladatról 47

19 megfeledkezve valamelyik dokumentum alapos tanulmányozásába merül. Vagy esetleg az egész délutánt azzal tölti, hogy azon gondolkodik, milyen kronologikus vagy alfabetikus elv szerint rendszerezze a papírokat... Megáll egy részletnél, amit túlságosan tökéletesen akar megvalósítani, az átfogó cél kárára. Nem lehet számítani rá, hogy időben befejez egy munkát, s mivel felettesei rendreutasításai hatástalanok maradnak, a legtöbbször elbocsátják munkahelyeiről." Amikor Damasioval találkozik, éppen mindenfélét gyűjt, és kétséges - és rá nézve katasztrofális - pénzügyietekbe veti magát. Mintha minden ítélőképességét elvesztette volna. A családja nem érti, hogyan viselkedhet így egy ilyen intelligens és művelt ember. Megdöbbentő magatartása miatt felesége elhagyja. A második feleség sem bírja sokáig. A szerencsétlen férfi életkörülményei lassan drámaivá válnak, de senki nem tudja, hogyan segíthetne rajta. Teljes marad a titok. Végül Damasio figyelmét felkelti egy részlet: a beszélgetéseik során soha nem látta érzelem jelét Elliot arcán. Elliot olyan távolságtartással meséli életét, ami szöges ellentétben áll a vele történtek súlyosságával. Ekkor égő épületek, súlyosan sérült emberek képét vetítik elé... Semmi nem tudja megindítani. Bevallja, hogy nem úgy reagál, mint azelőtt. Nem érez semmit, sem pozitívan, sem negatívan. Vajon vonható-e kapcsolat az érzelemvilág változása és a helyzetek racionális megítélésben vétett hibák között? A Damasio házaspár az elkövetkező húsz évet emberek tesztelésével, mérésével, megfigyelésével és összehasonlításával, valamint majomkísérletekkel tölti. Végül arra a következtetésre jutnak, hogy az érzelmek kifejezésének és átélésének képessége része a gondolkodás gépezetének Igaz, bizonyos körülmények között az érzelmek megzavarhatják a gondolkodás folyamatát. Az érzés és a kifejezés képtelensége azonban súlyosan megváltoztathatja a gondolkodási képességet. 'J8

20 A gondolkodást lehetővé tevő mentális képzetek a testünk külső és belső érzékelései alapján épülnek fel. Képekben gondolkozunk. A legelvontabb gondolatoknak is szenzoriális tartalmuk van. Döntéseink meghozatalában gyakran az érzelmek a meghatározó tényezők, még ha tudattalanok maradnak is. Önmagában a logika nem teszi lehetővé, hogy szembenézzünk létünk összetettségével és bizonytalanságával. Figyeljük meg a döntéshozatalaink módját. Áttekintjük a jövőre vonatkozó képsorokat. Amikor így előrevetítjük magunkat a jövőbe, a testünk informál minket. Beleképzeljük magunkat az A helyzetbe, és melegség hulláma fut végig a testünkön, vagyis igen. Kivetítjük magukat a B helyzetbe, hideg áramlat halad végig a testünkön, vagyis határozottan nemi A szomatikus jelzők, a fiziológiai érzések, vagyis az érzelmek növelik a döntési folyamat hatékonyságát és pontosságát. Az érzelmek újrarendezik a memóriát. Amikor felidézünk egy emléket, nem az eredetileg érzékelt képet látjuk, hanem annak rekonstrukcióját. Idézzük emlékezetünkbe az édesanyánk arcát. Lelki szemeink előtt megjelenhet, de az arc, amit így látunk, csak a neuronjaink által rekonstruált változat. Nem édesanyánkat látjuk, hanem csak érzelmileg befolyásolt megjelenését. Minél tudatosabbak az érzelmeink, annál nagyobb szabadságot nyerünk az életünkben. Bezárhatjuk-e az érzelmeket egyetlen meghatározásba? Homo sapiens kultúránkban először is a lexikonokhoz

21 fordulunk. A legtekintélyesebb akadémikusok is beleütköztek az emóciók körülírásának hallatlan nehézségébe. A Petit Robert-ben a következő meghatározást találjuk: Intenzív érzelmi állapot, amit hirtelen fizikai és mentális zavar jellemez, s amelynek során bizonyos nagyon élénk izgalmi állapotok vagy képzetek jelenlétében megszűnnek az eseményhez való alkalmazkodás megfelelő reakciói." A Petit Larousse hozzáteszi: Múló zavar vagy izgalom, melyet az öröm, a meglepetés, a félelem, stb. vált ki." Ez a meghatározás valamivel kevésbé negatív, mint az első, mivel magába foglalja a boldog érzéseket is. Ennek ellenére a zavar" kifejezés ellentmondásos, sőt félreérthető. Igaz, létezik szerelmes zavarodottság, de általános értelemben senki nem szereti, ha megzavarják. A két definíció mintha azt állítaná, hogy az érzelem a normális gondolkodás gátlója. Sokáig úgy tartották, hogy az emocionális és a racionális agy két külön struktúrát alkot. Az érzelmeknek lenne valami közük a mentálishoz? Sokáig csak a nőknek, ezeknek a hagyományosan irracionális lényeknek tulajdonították ezt. Meggyőződés volt, hogy az érzelem és a hatékonyság hiánya egyet jelentenek. Meg kell mondani, ez a vélekedés még most is jelen van gondolatainkban. Pedig Elliot és Gage példája is megmutatta, hogy nem lehetünk ésszerűek a belső mozgások nélkül, amelyek emberségünket adják. Az érzelmek színezik ki az életet, és rajzolják meg a körvonalait. Mi tehát az emóció? Az emóció kifelé irányuló mozgás, belsőnkből születő lendület, mely a környezethez szól, egy érzés, mely megmondja, kik vagyunk, és kapcsolatot teremt köztünk és a külvilág között. Kiválthatja egy emlék, egy gondolat vagy egy külső esemény. Gyorsabban informál a minket körülvevő világról, mint a hipotetikusdeduktív gondolkodás. Irányít minket azzal, hogy eszünkbe idézi, mit szeretünk és mit utálunk. Ebben az értelemben az érzelmeink adják meg azt az érzést, hogy létezünk a világban. Egyénivé tesznek minket azzal, hogy megadják saját személyiségünk tudatát.

22 Az érzelmi élet szorosan kötődik a kapcsolattartáshoz. Az érzelmek megosztása teszi lehetővé, hogy közel érezzük magunkat egymáshoz. Az érzelmek fiziológiai paraméterei világszerte azonosak. Minden Ember, legyen fekete, sárga, fehér, piros vagy kék, ugyanazokat a gyomorösszehúzódásokat, a szívritmus gyorsulását és a száj kiszáradását érzi egy adott helyzetben. Bár az emócióink külső kifejeződése, és a név, amivel illetjük őket, kultúránként változó, ugyanazokat a belső mozgásokat érezzük. Érzelmeink, melyek viszály tényezővé válnak ha nem lehet közösen kimondani és meghallgatni őket, a kultúrák felett is összekötnek. A kutatók, akik laboratóriumi körülmények között próbálják meghatározni az emóció paramétereit, megegyeznek abban, hogy szomatikus (fáradtság, mellkasi fájdalom, libabőr) és/vagy érzelmi eseményként (pánik, hiány) írják le, amit egy érzékelés során tapasztalunk meg (elvesztés, űr...), ami egy cselekvési tervhez kapcsolódik (támadás, elrejtőzés, felfedezés...). A legtöbb szerző egyetért abban, hogy az érzelem létrejöhet tudatos gondolat hiányában is. A legtöbb érzelemhez azonban kognitív folyamat szükséges. Akár tudatában vagyunk, akár nem, az agyunknak fel kell ismernie és értelemmel kell ellátnia az érzékelést, hogy elindítson egy érzelmet. Az érzelmek szerepe az, hogy jelzik azokat az eseményeket, amelyek jelentéssel bírnak az egyén számára, és az irányításukhoz szükséges magatartásokat motiválják. Bár igaz, hogy egy nagyon intenzív érzelem megbéníthatja vagy megzavarhatja a hatékonyságunkat, a legtöbb érzelmünk nemcsak hogy nem gátló, de elősegíti az adott helyzetben a lehető legmegfelelőbb reakciót. Egy emóció néhány másodpercig, maximum néhány percig tart, állítja Paul Ekman, az egyik legnevesebb emóciókutató. Amikor órákig tartó emóciókról beszélünk, valójában hangulatokról van szó. Amikor az időtartam hetekben, esetleg hónapokban számolható, nem igazi hangulattal állunk szemben, inkább emocionális zavarral. Egy há

23 rom hónapig tartó emóció már patologikus. Ezzel ellentétben az érzelmek hosszú távúak. Hányféle emóció van? Teljes bizonyossággal öt emóciót különböztethetünk meg minden kultúrában: harag, félelem, szomorúság, öröm, undor. Fiziológiailag az idegrendszer négy specifikus reakcióját különböztethetjük meg: harag, félelem, undor és a szomorúság. Az elektroencefalográfos mérések csak a pozitív és a negatív érzelmek között tesznek különbséget. Az érzelmek agyi lokalizálását kutatva, Sam-Jacobsen apró elektródákkal kétezernyolcszázötvenkét ponton stimulálta alanyai agyát. Ezután mérleget állított fel az így nyert érzelmi állapotokból. Kilenc válasz-kategória alakult ki: jó érzés és szundikálás, mosoly és eufória, izgalom és nyugtalanság, szomorúság és depresszió, ijedtség és kiáltás, ambivalencia, undor, fájdalom, orgazmus érzete. Mindegyikük közös vonása a verbális kifejeződésük pontatlansága. Nem könnyű szavakba önteni az érzeteinket. Tapasztalatai alapján be kellett ismernie, hogy nem létezik a pontok igazán szisztematikus topográfiája. Csak annyit állapíthatunk meg, hogy egyes agyterületek inkább a negatív érzelmekben játszanak szerepet, míg mások a kellemes tónusú érzések érzékelésében és kifejezésében. De még ebben sincs semmi szisztematikus. Minden embernek sajátos agyberendezése van. Még a híres jobb és bal félteke megkülönböztetésben sem általánosítható. Ebben a könyvben a félelemmel, a haraggal, a szomorúsággal és az örömmel foglalkozunk. Ezekből az alapérzelmekből fakad a bűntudat, a kétségbeesés, a düh, az irigység, a féltékenység, a meglepetés, az izgalom, a gyengédség és a szerelem... az életünket színessé tevő érzelmek. Az érzelmek és az emóciók szoros kapcsolatban állnak egymással. Az emóciók biológiaiak. Az érzelmek úgynevezett másodlagos kidolgozások, hiszen mentálisak. A hazája iránti nosztalgia érzésének felidézésére Nádját szomorúság fogja el. Paul rögeszméje a féltékenység, ami az el

24 hagyástól való félelmét leplezi. A frusztráció érzése haragot vált ki. A szerelem emóciója gyökerezhet a szerelem érzelmében, a szerelem érzelmét pedig megelőlegezheti a találkozás vagy annak a személynek a mentális felidézése, aki iránt a szerelem érzése létezik." (Paul Ekman) A köznyelvben az érzelem és az érzés kifejezést gyakran egymás helyében használják. Könyvünben megkíséreljük megőrizni mindkettő külön helyét. Sietünk haza, szép idő van, az útpadkán lépkedve nézünk előre. Hirtelen autó zaját halljuk. Az emóció azonnal mobilizálja az izmokat, felnagyítja éberségét. Félreugrunk, és éppen sikerül elkerülnünk az addig észrevétlen autót. A félelem kiélesíti az érzékeket. Finomabbá válik a hallás, a látás pontosabbá, a szőr felmered, hogy érzékelje a legapróbb légmozgást is, az egész test riadót fúj, az agy készültségi állapotba kerül... Minden készen áll, hogy meneküljünk, vagy legyőzzük a veszélyt. A félelem segít, hogy a földhöz tapadjunk, amikor bomba robban, vagy lövések dörrennek egy merénylet során, vagy hogy félrerántsuk a kormányt, életünket mentve egy balesetben. A félelem eredeti feladata az, hogy biztosítsa védelmünket. Ha azonban szélsőséges vagy indokolatlan, a kárunkra válhat: belénk fojtja a szót, amikor fontos ügyfelek előtt kellene beszédet tartanunk, futásra késztet a néptelen metró folyosón. Pedig tudjuk, hogy az ügyfelek nem esznek meg, és a legtöbb bűntényt fényes nappal követik el, és nem a metróban, hanem otthon, és az elkövető általában közeli ismerős, akár valamelyik családtag. A félelem, a harag, a szomorúság, az öröm és minden fiziológiai reakció segíti szervezetünket mindennapi életünk irányításában.

25 A harag, reakció a frusztrációra és az igazságtalanságra. Megadja az önmagunk kifejezéséhez szükséges energiát. Testi, pszichológiai vagy szociális határaink fenntartását és jogaink védelmét szolgálja. Integritásunk legkisebb megsértésére azonnal előtűnik, egyaránt figyelmeztet fizikai és pszichikai szükségleteinkre, és lehetővé teszi, hogy harmonizáljuk másokhoz fűződő kapcsolatainkat. Igen, a harag a harmóniát szolgálja. Jusson eszünkbe, hogy a harmónia istennője Marsnak, a háború és viszály istenének, és Vénusznak, a szerelem és szépség istennőjének lánya! Vénusz az asztrológiában egyebek között a másokhoz fűződő viszony, a párbeszéd, a társkapcsolat jelképe. A harmónia a megtalált egyensúly két egymással szemben álló ember között. Fontos, hogy ne keverjük össze a haragot az erőszakkal és a mások feletti uralkodással. A szomorúság azoknak a kémiai vegyületzuhatagoknak a neve, melyek a gyász folyamatát kísérik. Valamilyen veszteség, elszakadás váltja ki, és arra indít, hogy elvonuljunk a világtól, hogy megsirassuk a szeretett lényt. Hangsúlyozza a hiányt. Elmondja, mennyire szerettünk, és időt ad a búcsúzásra. A szomorúság nem azonos a depresszióval. Az igazi szomorúság rövid és megkönnyebbülést hozó sírással jár, míg a depresszió könnyei fenntartják a beteges állapotot. Az igazi szomorúságnak pozitív funkciója van, a depresszió negatív spirálba zár. Ne feledkezzünk el az örömről sem! Jóleső melegség árad szét bennünk, mélyebbé, lassúbbá válik szívdobogásunk, áramló vérünk felpezsdíti testünket, s felszabadítja a feszültségeket. Szemünk sarkában a megjelenő könnyek az öröm, a test és a szellem ujjongását mutatják. Összeszedettnek, integráltnak, egységesnek érezzük magunkat. Összeolvadunk lényünk minden részével, karjaink kitárulnak, hogy befogadják a másikat, vagy az egész világot... Az öröm, egység a környezettel, a világegyetemmel.

26 éw z& lm id c < d re^ 6éá e 4. tanodáé- A szűk, kétsávos út, meredek sziklafal mentén kanyarog. Jobbra, a mélyben, a folyó vájja medrét a sziklák között. Hirtelen két autó tűnik fel szemben, egymás mellett; egy személyautó előz egy teherkocsit. Pánik! Sandrine számára megáll az idő. A félelem hatása alatt minden izma megfeszül, érzékei kiélesednek, úgy látja a baleset minden másodpercének töredékét, mintha képességei megsokszorozódnának. Ütközés, kettős ütközés. Jó irányba rántja a kormányt. Kocsija ripityára tört. De életben van! Az utasok kikászálódnak a járművekből, rémülten, de épségben. Sandrine végre felfogja, hogy elmúlt a veszély, s kocsijának támaszkodva, remegni és üvölteni kezd. Nyugtatni próbálják. Nyugodj meg, minden rendben van, ne borulj ki!" Nem is figyel rájuk. Kiabál, hogy kiadhassa magából a feszültség maradékát, hogy megszabaduljon a félelem fészkétől. Fred adja az erőset. Szánakozva nézi Sandrine-t, mitől ez a nagyjelenet. Fred nem tagadja, ő is félt az ütközés pillanatában. De miért kell úgy üvölteni, amikor épségben vannak? Néhány percnyi remegés és sírás után Sandrine szervezetében és pszichéjében helyreáll a rend. Számára az ügy lezárult. Néhány órával később újra volánhoz ülhetne, és magabiztosan vezethetne tovább. Fred kőkemény maradt. Mivel nem ismerte el és nem adta ki a feszültséget, az beléivódott. Hónapokon át rémálmai lesznek, ahányszor csak lehunyja a szemét, újraéli a balesetet. Nem hajlandó tudomásul venni az esemény emocionális hatásait, tudatalattija éjszakáról éjszakára eléje

27 vetíti a képet... míg csak el nem fogadja, el nem ismeri félelmét, és valahol remegve kisírja magából. Az emócióknak szükségük van a felszabadulásra. Ha magunkban tartjuk őket, elnyomnak minket. A kiabálás, a sírás azonban zavaró... A legtöbb Ember szerint illetlenség nyilvánosan kimutatni érzéseinket. Még akkor is, ha odaillőek, egy súlyos baleset, egy fizikai vagy érzelmi sérülés, egy szakítás, egy gyász után. Csodálják az özvegyet, aki méltóságteljesen és sztoikusán, egyetlen könnycsepp nélkül lépked férje koporsója mögött: Erős asszony"- mondják róla. Mintha a bátorságot az érzések hiányával lehetne mérni. A filmekben kinevetik azt, aki remeg, ha pisztolyt fognak rá, megvetik azt, aki sír: Jaj a legyőzőiteknek/" Micsoda?! Róbert két hónappal a válása után még mindig szomorú? Depresszió elleni gyógyszereket kap, és a barátai moziba hívják, hogy eltereljék a gondolatait". Róbert belsőleg marcangolja magát, és megpróbálja megérteni, miért hagyta el az élettársa? A haverok nem hagyják békén: Felejtsd el, sose fogod megtudni, mi van egy nő fejében. Reménytelen! Gyere, inkább igyunk egyet Pierrot-nál!" Még az öröm kitörése is zavar. Ha valaki pl. miután megkötött egy nagyon fontos szerződést, örömében ugrálni és kiáltozni kezd, furcsán néznek rá: Nagyon izgatott vagy, nyugodj már le egy kicsit!" Pszt, hallgass! Ne félj, ne sírj, ne borulj ki..." Nyugodtnak és visszafogottnak kellene maradnunk minden körülmények között, soha nem lenne szabad felemelnünk a hangunkat. Miért van az, hogy ennyire zavarnak az érzelmek? Nem tehetünk róla, így van ez, ilyen az élet." Az érzések tagadása a passzivitást, a felelősség elhárítását és a status quo fenntartását szolgálja. Ha valaki felindul a tévében látott tömeggyilkosságok, háborúk, öldöklések láttán, ezt a választ kapja: felesleges úgy kiborulni, úgysem tehetünk semmit. Mindig is lesznek háborúk". Ha felhábo 26'

28 rodik, amikor megtudja, hogy az adójának egy részéből a hadsereget, a mészárlások eszközét finanszírozzák, álmodozónak bélyegzik. Képzelje csak, micsoda munkanélküliség sújtaná a hadiipar dolgozóit! Az emóciók azért ijesztenek meg, mert szembenézésre kényszerítenek a valósággal, amiről azért nem akarunk tudomást venni, mert ránk kényszerítik az igazságot. A túlságos eltávolodás érzéketlenné tesz. A hadiüzemekben mindenki egy adott, pontosan behatárolt feladattal foglalkozik, ami eltávolítja a tudatot a gyártott eszköz igazi céljától. Ha a munkások szabadjára engednék tudattalanul elfojtott érzelmeiket, ha tudatára ébrednének, hogy minden mozdulatuk a halálosztást segíti, valószínűleg egyetlen csavart sem húznának meg többé a gyilkos szerkezeteken. Matthieu ágyához hívnak. Hatvanhárom éves, rákos férfi. A rosszindulatú sejtek lassan egész testét elárasztották. Már nem tud felkelni. Megengedték, hogy elhagyja a kórházat, a kezelések már feleslegesek. Otthonában egy orvosilag felszerelt ágyban fekszik. Naponta kétszer meglátogatja az ápolónő. Egyébként a felesége gondoskodik róla. Harminc éve házasok. Szeretik egymást. Kemény a próbatétel. Az asszony hívott fel. Amikor megérkezem, félrevon és a fülembe súgja: Ő nem tudja..." Kétkedéssel fogadom. A Curie kórházban kezelték, kemoterápiát, sugárkezelést kapott és nem sejt semmit? Nem, nem mondtak neki semmit, és ő sem beszél róla sosem. Nagyon nehéz lenne neki, úgyhogy inkább eltitkoltuk előle az állapotát." Könnyen alakul a találkozás Matthieu-vel. Nagyon kedves Ember. Elmeséli az életét, hogy milyen problémás volt a kapcsolata az apjával, aki szintén rákban halt meg.

29 Szintén? - Igen, tudja, én rákos vagyok. De ne mondja el a feleségemnek, ő nem tudja, nagyon fájna neki!" Marianne Matthieu-t védi, ő pedig Marianne-t. Nem beszéltek arról, ami mindkettőjük legfontosabb gondja, a betegségről, a halálról. Matthieu nagyon hamar megnyílt nekem, annyira nehezen viselte már a terhet. Magának elmondhatom. Marianne-nak nem lehet. Nagyon érzékeny. Kímélni akar, azt mondja, ne is gondoljak rá, nem fogok meghalni, csak képzelődöm. De én jól tudom, hogy végem. Jólesik, hogy végre beszélhetek róla." Nagyon sok Ember hal meg magányosan, anélkül, hogy valaki fogná a kezét a hosszú út alatt, anélkül, hogy beszélhetne a félelmeiről, a vágyairól, arról, amit sajnál... Mert félünk a haláltól, persze, de főleg azért, mert félünk az érzésektől. Félünk mert fegyvertelenek vagyunk a szorongás előtt, s tehetetlenek a könnyekkel szemben... Meg tudtam tanítani Marianne-t, hogyan beszéljen a férjével. Ezután már mertek egymás karjában sírni, ahelyett, hogy egymás elől elrejtőzve tették volna ezt, és igazán egymáshoz közel maradtak az utolsó pillanatig. A csend sokkal nagyobb trauma, mint a megosztott fájdalom. A ki nem mondott érzelmek árkot vájnak az egymást szerető Emberek közé. Az, hogy egy szenvedés nem látszik, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Sokáig okozhat titkolt fájdalmat, ha nincs tér, ahol kifejezésre juthatna. Egy romániai árvaházban a pszichológusnő játékbabát vesz elő és ringatni kezdi. Az egyik kislányból kitör a zokogás, a többiek hamarosan csatlakoznak hozzá. Az emocionális válság láttán az egyik ottani gondozónő így szól: Nem látja, hogy fáj nekik?" A kis árváknak nincsenek játékaik, azok, amelyeket a nemzetközi segélyszervezetek hoztak, egy szekrényben állnak elzárva, a gondozónők haszontalannak érzik az ilyesmit. A kicsik a játékokkal szemben mutatott szélsősé 2S

30 ges reakciói megerősítik őket ebben a meggyőződésükben. Hogyan értsük hát a román kislány sírását? Látva, hogy egy asszony babát ringat, eszébe jutott mindaz, amit ő nem kapott meg, amihez nem volt joga: az anya ringatását, a gyengédséget, a becézgetést. A gyermekek gondozói szerint a sírás a szenvedést fejezi ki. Csendre kell kényszeríteni őket. Ezért kell elzárni a játékokat. Pedig a babának köszönhetően, a pszichológus kapcsolatot tudott teremteni a gyerekkel. Kimutathatott egy jelenlévő szenvedést, s érzékeltette a kicsivel, hogy képes meglátni az ő belső életét és valóságát. Ez az első lépés ahhoz, hogy autentikus kommunikációt alakíthassunk ki. Olivier hörcsöge meghalt. Thierry, Olivier apja reggel élettelenül talált rá a ketrecében. Gyorsan, mielőtt a fia felébredt volna, kitakarította a ketrecet, s mindent a kukába dobott. A reggelinél Thierry egy történettel várta a kisfiút: Tommy elutazott a barátaihoz, de nemsokára hazajön." Három nap, látogatás az állatkereskedésben, és máris újabb hörcsög éldegél a ketrecben. Olivier nem szól, de nem törődik többé a kis állattal. Látja, hogy ez nem ugyanaz a hörcsög, de érzi, nem szabad erről beszélnie apjával. Thierry úgy gondolja, helyesen cselekedett, a fia semmit sem vett észre, látszólag nem is érintette a dolog. Hogy nem törődik a hörcsöggel? Az apa szerint ez természetes, hétéves korban a gyerek könnyen elveszti az érdeklődését. Leegyszerűsíti a történteket. Nem hajlandó meglátni az Olivier által küldött jelzések jelentését. Előre elképzelve a kisfiú csalódását, elkeseredését és szomorúságát, Thierry inkább elhallgatta az igazságot... Azzal igazolja magában cselekedetét, hogy csak a fiát akarta megkímélni, és tényleg azt hiszi, hogy a lehető legjobban járt el. A valóságban azonban önmaga védelmében cselekedett így, azért, hogy a fia ne keseredjen el, amit ő, az apa, nem tudott volna kezelni. Ahogyan a román gondozónők elrej- &<)

31 tették a babákat, ő a halott hörcsögöt tüntette el. Olivier és az apja között valami eltörött. Olivier sokat tanult az esetből: nem bízhat meg többé tökéletesen apjában, aki hazugságra is képes, s az ő érzéseit pedig nem fogadják szívesen. Megértette, jobb, ha hallgat az élet drámáiról, jobb, ha mindig úgy tesz, mintha boldog lenne, ha mosolygó álarcot tesz az arca elé, még akkor is, ha inkább sírni volna kedve. -A zt akartam, hogy elaltassanak, nem akartam a tudatomnál lenni, nem tudtam volna elviselni" - vallja be Géraldine, aki terhességmegszakításon esett át. Biztos magában, jobb volt így... Bár néha mégis feltámad benne a kétely, gyorsan elnyomja azt. Néhány hónappal később már elfelejtette" az egészet. Amennyire csak lehet, a munkájába temetkezik, ám depresszió gyötri. - Nem tudom, mi van velem, sírógörcseim vannak, csak úgy, ok nélkül, senkivel sincs kedvem találkozni. A munkán kívül semmihez sincs kedvem." Az a foglakozásom, hogy Embereket kísérjek a tudat útján, és egyre több boldogsághoz segítsem őket. Bizonyos értelemben a lélek szülésznője vagyok. A legtöbb problémát az elfojtott érzelmek okozzák. Mint a bábaasszony, megelégszem az asszisztálással. Néha szükség van érzéstelenítésre vagy császármetszésre, de a legtöbbször elég, hogy jelen vagyok és bátorítást adok. Kevés olyan hely van társadalmunkban, ahol szabad folyást engedhetünk a könnyeinknek, és kiadhatjuk a dühünket, kevés olyan hely, ahol elmondhatjuk félelmeinket és szorongásainkat és kevés olyan kar, melyben menedékre találunk, amíg elsírjuk bánatunkat. Ezért a legtöbben magukba rejtik érzéseiket, s a tudatalattijuk alá temetni próbálva azokat, a körülmények és az illem diktálta életet élnek. Spontán érzelmeinket elfojtva, vagy társadalmilag elfogadhatónak és illendőnek álcázva, értékes információkat veszítünk pszichikai életünkről. Azzal, hogy elhallgattatjuk belső lényünket, lemondunk szabadságunk egy részéről. Ehhez persze kell néhány nyugtató tabletta vagy altató, de mit számít, van TB-nk... 30

32 5. eá ecío uaá Egyik korábbi könyvem címe ez volt: Találjuk meg a magunk útját." Úgy építettem fel, mint egy gyakorlatsort, hogy segítsek az olvasóknak önmaguk megismerésében, és értelmet próbáljak adni az életüknek. A megjelenés után valaki ezt mondta: Ez a könyv azoknak szól, akiknek sok problémája van, engem az ilyesmi nem érint." Mintha csak beteges lenne, hogy kérdéseink vannak önmagunkról. Mintha szégyellnivaló lenne, hogy értelmet akarunk adni az életünknek. Pedig ez vezet a kiteljesedés útjára. %&m ninesc-nea ea /w mtovlemavm olilén Vannak, akik annyira félnek az érzelmeiktől, hogy nem hajlandók válaszolni mások észrevételeire vagy gyermekeik igényeire. Magukba zárják érzéseiket: csak rám tartoznak" - mondják. Mások egészen egyszerűen már semmit sem éreznek, nincs tudatos észlelésük az érzelmeikről, és soha nem is hallottak arról, hogy másképp is lehetne élni. A nincsenek problémáim" kijelentés ilyenkor egyenértékű azzal, hogy nem akarok kérdéseket". Nem a legjobb út a válaszok megtalálása felé. Az egzisztenciális aggodalmakat egy időre elhallgattathatjuk azzal, hogy keményen dolgozunk, vagy akár bridzsezünk, ám egy napon úgyis Utolérnek/Bevésődnek a testünkbe, vagy elfojtják gyermekeinket. A gyermekek ebben az esetben szüleik betegségének" tünetévé válnak. Ők viselik azoknak a nehézségeknek a terhét, melyekről a szülők nem hajlandók tudomást venni. A gyermekeknek kell megpróbálniuk az előző generáció függőben maradt kérdéseit megválaszolni. J7

33 Vajon akik azt állítják hogy, nincsenek problémáik, valóban boldogok? Nem hiszem. Igaz, ők nem tudják ezt. Talán sosem ízlelték meg az igazi boldogságot. Fontosabb számukra a biztonságnak az illúziója, amit a megmerevedett személyiség nyújt. Én már csak ilyen vagyok." Beletörődtek, és követik az utat, melyet megrajzoltak előttük. Úgy gondolják, ebből áll az élet. Míg csak nem lesznek szerelmesek vagy betegek. Negyvenöt évesen fedezem fel a szerelmet! A szerelmet, mint a regényekben! Nem is hittem, hogy igazán létezik. Megnősültem, gyermekeim születtek, és nem is tudtam, hogy nem szeretem a feleségem. Eddig fogalmam sem volt mindarról, amit most megélek." Yves új világot fedez fel. Julie-vel olyan érzelmeket él meg, amelyek teljesen ismeretlenek voltak számára. A felesége mellett nem volt hiányérzete, el sem tudta képzelni, hogy léteznek ilyen érzések is. Mások, a kevésbé szerencsések, a fájdalom közvetítésével fedezik fel az érzelmek világát. Csőd, munkanélküliség, válás, betegség... Néhány évvel ezelőtt egy harmincéves nő keresett fel a rendelésemen, hogy segítsek neki szembenézni az AIDSszel. Csak neked tudom elmondani - kezdte -, mások úgysem értenék meg, pedig így van: sohasem voltam még ilyen boldog, mint most... pedig soha nem szenvedtem ennyit." A betegség előtt Louise-nak mindene megvolt a boldogsághoz: olyan munkája, amit szeretett és amiben sikeres volt, szép lakása, barátai, élettársa. Azt hitte, boldog, mert nem ismerte a boldogság igazi arcát. A betegség azonban rákényszerítette, hogy igazi kapcsolatba lépjen önmagával. Felfedezte valódi érzelmeit, gyermekkori szenvedéseit, az elkeseredést, amiért a szülei nem figyeltek rá, és amiért nem volt igazi otthona. Haragot érzett válaszul azokra a frusztrációkra és a hiányokra, amelyeket eddig nem is sejtett. És, életében először,

34 mélységes egységben érezte magát a leikével. Felfedezte az örömöt. Korábban mesterkélt világban élt. Lelki magányát elrejtették előle az illúziók és az örömök. Sajnos, csak a betegség hatására sikerült megéreznie annak a boldogságát, hogy végre érzi önmagát, hogy érzi, hogy él. Hogyan mutassuk meg ezt a világot azoknak, akik nem ismerték meg? Hogyan éreztessük meg az alma ízét azzal, aki még sohasem kóstolta meg? Az érzelmek elfojtása általában már az élet első napjaiban, első óráiban elkezdődik. A csecsemőt, amint megszületik, elindítják az érzelmi elfojtás útján. Az újszülött képtelen érzelmileg kezelni a helyzetet, mégis már az első este elszakítják őt az anyjától, etetési és tisztálkodási időpontokat kényszerítenek rá, szilárd bölcsőbe fektetik, azok után, hogy kilenc hónapig egy folyamatosan mozgó, puha burok nyugalmát érezte. De mivel nem beszél... Még a sírását sem hallgatják meg. Hiszen a bolond is tudja, hogy a csecsemőnek sírnia kell, mert ettől erősödik a tüdő..." Hiába ismert, hogy a tüdő nem izom, amit edzeni lehetne, a hiedelem tartja magát! Később arra intik a gyereket, ne szeszélyeskedjen, ha éppen nem abból a bögréből akar inni, amit kínálnak neki, vagy ha ehhez a nadrághoz ragaszkodik ahelyett, vagy ha inkább mégis zöldbabot enne, miután egyszer már tésztát kért... Gyermekéletünk során végig arra kérnek bennünket, hogy a felnőttek kívánalmaihoz alkalmazkodjunk, és amikor hangot adunk elégedetlenségünknek, így vagy úgy elhallgattatnak. Hamar megtanuljuk, hogy nincs jogunk feleselni" a szülőkkel, vagy túlságosan kitartóan kérni. A túlzott mértékű engedelmességre szorított gyerekekből olyan felnőttek lesznek, akik nem képesek önmagukban kérdéseket feltenni, mivel megszokták, hogy mindig mindenre megkapták a válaszokat, anélkül, 3.1

35 hogy időt vagy engedélyt kaptak volna arra, hogy önmaguk fedezzenek fel vagy érezzenek valamit. Mindannyiunk előtt rendszeresen nyílnak olyan elágazások, amelyek választási lehetőséget kínálnak és a szabad akaratunkat érintik. Amint már rendelkezünk olyan aggyal, amely képes alternatívák kezelésére is, a különböző lehetőségek elképzelésére a belső konfliktusok elkerülhetetlenné válnak. Ingadozhatunk két ellentétes vágyunk között, érezhetünk tiltott kívánságokat, és rákényszerülhetünk annak végleges eldöntésére, hogy két lehetséges út közül melyiken haladjunk tovább. Bőségesen akadnak hát aggodalomforrások. Nagy szerencse, hogy így van, hiszen az intelligencia annak a kényszeréből születik, hogy megoldást kell találnunk a mindennapi életünket átszövő ellentmondásokra. Homloki agykérgünk az elénk kerülő problémákból táplálkozik. Ha egy faj életének értelme a sajátosságában rejlik, azt mondhatjuk, az emberi élet értelme az, hogy kérdéseket teszünk fel magunknak. Hogyan juthat el mégis egy Ember odáig, hogy elutasítja a kérdéseket? Nagy valószínűség szerint úgy, hogy kicsi gyermekkora óta arra kérik, hogy azt tegye, amit mondanak neki, és hallgasson. Soha nem tettem fel magamnak azokat a kérdéseket, amikről a könyvedben írsz. Engem mindig irányítottak. Nem volt szabad azt csinálnom, amit akartam, sőt, még csak akarnom sem volt szabad semmit. Az apám nagyon autoriter személyiség volt, és nem viselte el, hogy ellentmondjanak neki. Ma, amikor egy lépcsőfokhoz érek, fellépek rá. Amikor lefelé vezet, nagyon fáj, de lemegyek. Azt teszem, amit az élet diktál" - mondja Catherine. Egy kurzuson, mely a hallgatóság előtti beszédre készít fel, Mireille felidézi azt a lámpalázat, ami hónapról hónapra elfogja a közgyűlésen. Az ő feladata, hogy közvetítse az M

36 elnök üzenetét. Minden alkalommal reszket, dadog és szakad róla a víz. Megkérdezem tőle, mindig egyetért-e azzal, amit mond... Zavart pillantás a válasz. Csak nem változtathatom meg a szöveget, amit az elnök diktált?! - Miért nem? - erősködöm. - Különben sem látom, hogyan lehetnél nyugodt, oldott és karizmatikus, ha nem vagy összhangban saját magaddal." Mireille bosszúsan távozik, amiért semmi olyan jó receptet", nem kapott, amivel megkönnyíthetné a dolgát. A második órára mégis ragyogó arccal érkezik, és elmeséli a meglepett csoportnak, mi történt: - Arra gondoltam, mégis megpróbálom. Nincs mit vesztenem, úgyis mindig olyan rossz vagyok ezeken az összejöveteleken. Fogtam az elnök által diktált jegyzeteket, és annak alapján megírtam a magam szövegét, a saját ötleteim és értékrendem szerint. Kiválasztottam azt a témát, amelyiket a legérdekesebbnek éreztem, és azt helyeztem az előtérbe. Aztán egy percig sem remegtem, éreztem, hogy jól beszélek, és meg is tapsoltak. Egy órával később behívatott a főnököm. Fejmosásra számítottam, de felkészültem rá... Minden várakozásom ellenére gratulált, és bevallotta, hogy régóta várja már tőlem az önállóságot..." Azzal, hogy feltétel nélkül engedelmeskedünk, elvágjuk magunkat a személyes erőnktől. A mai világ összetettsége mindannyiunk életerejének és erőforrásainak közös hasznosítását követeli meg. Egyetlen vállalkozás sem engedheti meg magának, hogy kreatív potenciát veszítsen, mivel tökéletesen beigazolódott, hogy a prosperitás a céget alkotó Emberekben rejlik. De hogyan érezzük azt, hogy szabad nem engedelmeskednünk, amikor kicsi gyermekkorunktól a hatalomnak való behódolást tanultuk? Hogyan merjük felborítani a hierarchiát, amikor megtanultuk tiszteletnek nevezni a félelmet? Hogyan sikerülne egyáltalán gondolkodnunk, és bíznunk abban, amit gondolunk, amikor még az érzéseinket is letagadjuk? 35

37 Ve?n ü jf ax,, a m i t érxe/c Nemrég az utcán egy sajnos nagyon is tipikus felnőtt/ gyermek beszélgetés tanúja voltam, ami tökéletesen illusztrálja a gyermek megélt érzelmeinek mindennapos tagadását. A jelenet bár semlegesnek tűnik, mégis súlyos jelentés hordozója a jövő számára. Egy kislány a nagymamájához fordul: Nagyi, szúr a pulóverem! - Ugyan, dehogy szúr" - feleli az idős hölgy. A kislány erősködik: de igen, szúr". Nem, nem szúr a pulóvered, nagyi megnézte, és puha, egyáltalán nem szúr..." Milyen választása marad ezután a kislánynak? A nagyanyja nagyobb, mint ő, biztosan ő tudja jobban... A gondolatot, hogy a nagyi hazudhat, nem könnyű elfogadni. Ha azonban a nagyanyja szavait nem kérdőjelezheti meg, a saját érzéseit kell megkérdőjeleznie. Nem igaz, amit érzek"- mondja magában. A felnőttek előszeretettel határozzák meg a gyerekek érzéseit. Rájuk akarják kényszeríteni referencia kereteiket, és gyakran nem hajlandók meghallgatni a kicsik nézőpontját. - Nem szeretem a spenótot - mondja Denis. - Nagyon jót tesz neked! - feleli a mamája. - Gonosz a tanító néni - vallja meg Clémence. - Ugyan, képzelődsz, nagyon kedves a tanító nénid. Amikor arra kényszerítenek, hogy a saját érzéseinkben kételkedjünk, hogyan fejlődhetne ki bennünk bármiféle bizalom is saját ítéleteinkben? És az érzelmeinkben? A gondolkodási képességünkben? A gyermeknek a felnőttekre kell hagyatkoznia, hogy irányra találjon. Érzelmeit magába temeti, gondolatai értéküket veszítették, megtanulta, hogy a többiek jobban tudják, mint ő... Készen áll alárendelni magát, kész azzá lenni, amit elvárnak tőle. Vajon miért ragaszkodunk ilyen eltökélten ahhoz, hogy gyermekek egész generációit hozzuk alárendelt helyzetbe? M

38 6. Delphine-nek nem sikerül tartós szerelmi kapcsolatot kialakítania. Csinos nő, vannak kalandjai, de nem talál élettársat. Intelligens, meleg szívű és vonzó. Mi akkor a probléma? Túlságosan vidám, mindig vidám. Az élet hullámhegyeit és völgyeit olyan látványos mosollyal, olyan határozott akarattal járja végig, hogy elhúzódnak tőle a férfiak. Egyikük bevallotta: Túl erős vagy nekem". Aznap Delphine sír... de nem a férfi előtt. Nagyon törékenynek érzi magát, nem érti, mi történik. Nem, egyáltalán nem erős. Éppen ellenkezőleg, meghaladja az erejét, hogy megmutassa annak, akit szeret, mennyire sebezhető. Éppen azért ül az arcán mindig mosoly, hogy derűsnek látsszon, hogy ne zavarjon senkit a problémáival. Nem érti, hogy éppen ez a mosoly riasztja el tőle a férfiakat. Delphine tanácstalaná válik, mint sokan mások is, amikor rájön, hogy a családjában megtanult kódok és magatartások másokkal szemben nem működnek". Kisgyermekkorunkban tanulunk meg erősnek lenni, vagy inkább erősnek mutatkozni, akkor amikor nincs mód a szülőkkel való intimitásra, vagy amikor a szülők szeretete feltételes. A gyermek megtanulja elrejteni szenvedéseit, nehogy kiváltsa autoriter szülei elutasító vagy kegyetlen bosszúját. Megtanul mosolyogni, hogy elfogadtassa magát közönyös szüleivel. Derűs képet vág, hogy megpróbáljon egy kis örömöt szerezni a depressziós szülőknek. Ha túl sok szenvedést él meg otthon, másokkal is azzal akarja majd elfogadtatni magát, hogy elrejti, amit érez, mosolyog, hogy szeressék. A túlságosan látványos mosoly mögött mindig szégyenkezés, szenvedés, törékenység rejlik, amit veszedelmes másoknak megmutatni. 37

39 éwcé/cetí&mie ó & t ú l áoá 6 a J a óomxwf ádg/ya Julient verték. Minden nap, ok nélkül, csak mert éppen kéznél volt. Hogy elviselje a szenvedést, magába fordult, órákon át hallgatott, s kitalált magának egy másik családot. Még a nála két évvel idősebb nővérével sem beszélt. Soha senkit nem érdekelt, mit érez. Ma szociális munkás, olyan gyerekekkel foglalkozik, akik hozzá hasonlóan szenvednek, meghallgatja őket, ahogyan ő is szerette volna, hogy meghallgassák. Tudja, mit élnek át... A magánélete azonban sivár. Mindenkivel kedves, soha nem emeli fel a hangját. Képtelen haragra lobbanni. Nem is sír. Mintha mindig egyforma hangulatban lenne. A nők futnak utána, ő azonban kerüli őket. Fél tőlük, fél, hogy elárulják, ahogyan az anyja elárulta, de főként a lelke mélyére temetett dühtől fél, amely könnyen a felszínre törhet, ha átadja magát bármiféle érzelemnek is. Érzi, hogy ha engedi, hogy megérintse a szerelem, átszakadnak a gátak. Nagyon fél attól, hogy elsodorják a hullámok. A túl sok baj elfogadhatatlanná teheti a jóságot, a szépséget, az örömöt. Sok felnőtt nehézségekkel küzd a gyengédség fogadásával szemben, és nem szereti a fizikai kontaktust. Rosszul érzi magát, ha túlságosan magunkhoz szorítjuk. Ha nagyon muszáj, éppen csak az arcunkat érintve ad puszit, vagy határozottan kijelenti frusztrált gyermekeinek: Nem vagyok puszilkodós". Ezek az Emberek a valóságban attól félnek, hogy felébresztik saját frusztrációikat, gyermekkori elkeseredésüket, haragjukat és rettegésüket. Az érzések álcázásának hatalmas belső feszültség az ára. A hideg személyiség is olyan, mint mindenki más, boldog szeretne lenni. Hogy elcsendesítse a szenvedés égetését, úgy döntött, jégbe zárja fájdalmát, s a jégréteg annál vastagabb, minél nagyobb a belső keserűség. Talán te is egyike vagy azoknak, aki egy hideg Ember-

40 rel él együtt, aki nap mint nap frusztrál azzal, hogy nem beszél, nem fejezi ki az érzéseit, nem reagál. A védekezése olyan, mint a törékenységét borító páncél. Ahhoz, hogy újra megnyíljon, az kell, hogy tökéletes biztonságban érezze magát melletted. Elterjedt baj az érzelmek felkavarásától való félelem. Te hogy vagy ezzel? Ki tudod mondani: szeretlek? Ne rejtőzz olyan magyarázatok mögé, mint: Úgyis tudja... nem kell azt mondani, nem tudom kimondani, furcsán hatna..." Hamis kifogások. A félelem mindenkire bénítólag hat. 7. Az érzelem nem szívesen látott vendég. Néha szeretnénk elrejteni azokat a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy mit érzünk. Elakad a lélegzetünk, hogy visszafojtsuk könnyeinket, mosolygunk, hogy elrejtsük a félelmeinket, a harag csak belülről emészt. Sikeres ez az ellenőrzés? A zárkózott arc egyet jelentene az érzéketlenséggel? Róbert W. Levenson bizonyos számú fiziológiai paraméter mérését végezte el egy film megtekintése előtt és után. Minden tesztelt tudta, hogy dokumentumfilmet fognak látni. A nézők egyik fele más információt nem kapott. A többieket viszont arra kérték, hogy rejtsék el érzéseiket. A kísérlet filmjében egy végtag amputálását mutatták be. A második csoport tagjai bár erősen visszafogták arcmozgásukat, mégsem tudták eltüntetni az undor minden jelét, és sokkal erősebben pislogtak, mint a többiek. Nem SS i

41 tudták tökéletesen elrejteni az érzéseiket. Felindulásuk látható jeleit elnyomva, az alanyok korlátozták testmozdulataik számát és kiterjedését. Ennek következtében szívverésük lelassult. Eközben a test többi részében Levenson vérnyomás-növekedést és nagyobb elektrodermális aktivitást tapasztalt, a verejtékmirigyek már a film megkezdése előtt fokozott működésbe kezdtek. John Gottman és Róbert Levenson tanulmányozta, hogyan térnek ki a férfiak a feleségükkel szembeállító konfliktushelyzetek elől. A jelenséget stonewallingnak, vagyis kőfalépítésnek nevezték el. A kísérlet résztvevői (alapvetően a férfiak alkalmazzák ezt a menekülési stratégiát) bár érzik az indulatot, nem mutatják. A stonewalling követőinél a kutatók az előző helyzetben tapasztalt fiziológiai következményeket figyelték meg: a vérnyomás növekedését és az izzadás fokozódását. Menekülni, üvölteni, futni, ütni, ölelni... ezek az érzelmek szolgálatában álló mozgató cselekvések. Amint megérint minket az érzés, az anyagcsere a szükséges és megfelelő energiát szolgáltatja. Ha az érzelmek stimuláltak, és nem más okból cselekszünk, a mozdulatok lelassulnak, ezzel csökkentve az anyagcsere igényét. A szimpatikus rendszer pedig, melynek az a feladata, hogy az erős metabolikus igényre válaszoljon, aktiválódik. Levenson kísérletéből kitűnt, hogy az érzelmek visszaszorítása komoly munkát jelent a szervezet számára. Eltüntetni a látható jeleket, lefékezni az izomműködést, meggátolni az érzelem kiváltotta számos reakciót... mindez sok energiát mozgósít. A szélsőséges fáradtság az érzelmi elfojtás jele. Számos kutatás kimutatta, hogy a látszólag kifejezéstelen emberek a valóságban fiziológiailag reaktívabbak, mint a többiek. Vajon visszafogják érzelmi reakcióikat, U()

42 vagy tényleg nem éreznek semmit? Sokan visszautasítják az elrejtés" vádját, és azt állítják, hogy valóban nem éreznek semmit. Hacsak nem gyakorlott jógi valaki, képtelen rá, hogy tudatilag befolyásolja bőre hőmérsékletét, az izmok mikrorezdüléseit, a pulzus szaporaságát... Amikor erős érzelmi töltéssel bíró képeket, szavakat látunk vagy hallunk, a bőrünk, az izmaink, a pulzusunk reagálni kezd. Richard Davidson, a wisconsini egyetem pszichológusa kutatócsoportjával olyan embereket vizsgált, akik azt állították, hogy semmit sem éreznek. Csuklójukra érzékelőket kapcsoltak, és egy szavakat tartalmazó listát tettek eléjük, amelyekhez szabadon társíthattak bármilyen gondolatot. A szavak között voltak semlegesek, míg mások érzelmi töltést hordoztak, erőszakot vagy szexet idéztek fel. Miközben a vizsgáltak minden reakciót tagadtak: Nem, nem kelt bennem semmit", a rögzítőkészülék tűje szaladt a papíron. Bár nem voltak tudatában, a képek és a szavak ugyanazokkal a fiziológiai módosulásokat keltették bennük, mint mindenki másban. Mégis, mintha az agyuk elvetné az információ tudatát! Egy másik kísérlet felfedte a működési folyamatot. Az egyik homloklebeny nem megfelelő időbeli aktivitása elrejti a másik lebeny észlelését. A kellemes és a kellemetlen érzelmi tonalitásokat az agy egy-egy lebenye kezeli. A bal homloklebenyhez tartozik az öröm, a remény, a hála. A jobb oldali lebeny a kellemetlen érzéseket kezeli, mint a harag vagy a bánat. Azoknál, akik azt mondják, semmit sem éreznek a megindító képek láttán, a bal lebeny tevékenységét figyelték meg. Mintha ez a lebeny megpróbálná megvédeni az Embert a jobb lebeny észleléseitől, s ezáltal a nehezebb vagy fájdalmasabb érzet behatolásától. Bizonyított tény tehát, hogy a páncél mögött ezek az Emberek éppúgy vibrálnak, mint a többiek. Kifelé kemények, belül gyengédek. Semleges arcot mutatnak, tagadják a stresszt, de az elfojtás sok energiát fogyaszt, és megváltoztatja valóságtudatukat.

43 'wij nem Ezt a mondatot ismételgeti Rudyard Kipling kis elefántja, akit környezete veréssel büntet állítólagos kielégíthetetlen kíváncsiságért". Az üzenet azt jelenti: Üthetsz, nem vagyok hajlandó érezni, hogy fáj, nem szerzem meg neked az örömöt, hogy sírni láss. Nem akarom megmutatni neked, hogy fáj." A verést nemcsak fizikailag, de pszichikailag is el lehet szenvedni. A gyermek által megélt elutasítás, szükségleteinek meg nem hallgatása, érzelmi felindulásainak elutasítása, a közöny és a szülői elhallgatások alkotják az érzelmi eltagadás páncéljának eredetét. Számos módja van annak, hogy megtanuljuk elhallgatni az érzéseinket. Armelt soha nem verték, de nagyon fiatalon elveszítette az édesapját. Az anyja kétségbeesett, a hétéves kisfiától várta, hogy pótolja az elhunyt apát. Ő töltötte be a férfi" szerepét, anyja bizalmasa lett, ő nyugtatgatta, ő állította ki a papírokat, nem engedhette meg magának, hogy sírjon. Erősnek" kellett lennie. A hidegség nem genetikai kérdés, mégis generációról generációra öröklődik. Az önmaguk felé érzéketlen szülők, akik iránt gyermekkorukban érzéketlenek voltak, nem képesek érzékenyek lenni gyermekeik pszichikai igényeire. Az elfogadás helyett inkább hajlamosak tagadni vagy minimalizálni azokat. Mélységes sebeket ejthetnek gyermekükön a világ legjobb indulatával", ahogyan saját szüleik is megsebezték őket - a saját érdekükben". W 'xéáeá el/en Emilé sokat dolgozik, korán reggel elmegy, késő este tér haza. Az irodában tölti a szombatot, és gyakran visz is haza munkát. Amikor a felesége panaszkodik, hogy egyedül

44 kell nevelnie a gyerekeket, azt feleli, hogy valahogy meg kell keresni a kenyeret a családnak. Megfeledkezik róla, hogy a felesége is dolgozik és pénzt keres. Vasárnap fáradt a dolgos hét után. Sokáig ágyban marad, elolvassa az újságokat, amire hét közben nincs ideje, ebéd után pedig sziesztázik... Nem szabad zavarni: szegény, annyit dolgozik!" A valóságban Emilé az érzelmei elől menekül. A fáradtság stratégia arra, hogy ne érezzen semmit. Keveset van otthon, hogy ne kelljen szembenéznie az érzéseivel. A gyerekei kicsik, sok odafigyelést igényelnek. Emile-nek nincs kedve megadni nekik ezt, nincs hozzá bátorsága. Valahol dolgozni sokkal könnyebb és sokkal kevésbé fárasztó, mint otthon maradni. Akik megtapasztalták már ezt, nem tagadhatják hogy így van. Sok férfi - ez a stratégia inkább a férfiakra jellemző, mint a nőkre, bár nőknél is előfordul - szakmai vagy egyéb tevékenységbe fektetik erejüket, hogy igazolják az otthontól való távolmaradást. Mozgalmi tevékenység, szakszervezeti munka, társadalmi feladatok... minden jobb annál, minthogy túlságosan szembe kelljen nézni a gyerekek igényeivel. A rettenetes ebben az, hogy elkerülő stratégiájukkal ugyanazt a hiányt adják tovább a következő generációnak. Azt tanácsolom Emile-nek, szánjon időt arra, hogy az öt hónapos fiával játsszon. Megkérem, képzelje magát a gyermek helyébe, próbáljon az ő szemével nézni, képzeletben bújjon az ő kis testébe, vagyis próbáljon vele érezni. Elég nehéznek találta a feladatot, és meglepte, mennyi érzéssel találkozik. Emilé inkább az én kedvemért csinálta a gyakorlatot, mint saját magáért, nem hitt az elméletemben. Továbbra is állította, hogy nincsenek problémák a fiához fűződő viszonyában. Szerinte a probléma csupán abban áll, hogy túl sok a munkája, és fáradt. Miután rászánta magát, hogy valóban odafigyeljen arra, mit élhet meg a fia, olyan mély fájdalomzónát fedezett fel magában, amelyről nem is tudott. Úgy éreztem, újra cse

45 csemő vagyok, és azt hiszem, rettegtem, hogy nem találok senkit magam körül/' Emilé felismerte, hogy menekült az olyan helyzetek elől, ahol ezzel a belső fájdalommal kerülhetett volna kapcsolatba. Kellemetlen volt számára az intimitás, különösen egy egészen kicsi gyerekkel szemben. Dominique több mint tíz éven át ápolónőként dolgozott. Egy továbbképzés eredményeként főnővérré léptették elő. A kollégái nem ismertek rá: A fejébe szállt a diplomája!"- mondták. Valóban, Dominique hideg és parancsoló lett. Annyira fél a többiektől és az érzelmek kegyetlenségétől, amelyeket kiválthatnának belőle, hogy hatalomra kell szert tennie felettük. Amíg csak ápolónő volt, védekezhetett azzal, hogy a háttérben maradt. Most, hogy vezető, más védelmi stratégiát kellett kidolgoznia. Ha én uralom a másikat, nem tud ártani nekem." A mások feletti hatalom igénye annál fontosabb, minél nagyobb a belső tehetetlenség. Amikor úgy érezzük, nem felelünk meg a feladatnak, nem valljuk be azokat a gyengeségeket, amelyek nem illenek a posztunkhoz, s ezért terrorizálni kezdünk másokat, hogy kevésbé féljünk önmagunktól. Valahol Cévennes-ben áll egy öreg ház, melyhez szűk, kanyargós ösvény vezet az erdőn át. A legközelebbi falu hat kilométerre fekszik. A ház a hegy oldalának támaszkodik. Az ablakok előtt a völgyben a végtelenségig nyúlnak az erdők. Éjszaka csak a csillagok ragyognak, nem látni sem lámpát, sem világító ablakot, a távolban nyoma sincs a civilizációnak. Én varázslatosnak, békésnek és erőt adó- U

46 nak találtam a vidéket. A tulajdonosnő azonban elmondta, hogy szinte lehetetlen kiadni ezt a csodálatos és jól felszerelt házat. A városi Emberek nehezen viselik ezt az óriási teret. Mintha elnyomná őket a természet hatalmassága. Elveszettnek érzik magukat a látható támpontok nélkül. Egyszer akadt egy párizsi bérlője, aki azonban hamar távozott, mert mint mondta, úgy érezte, megfullad itt". Nem különös és paradox, hogy ekkora szabad térben megfulladunk, és csak a párizsi szmogban lélegzünk fel igazán? Francois Terrasson kapcsolatot von a természettel és az érzelmekkel szembeni magatartásunk között. Mindenki szereti a természetet, de azt a természetet, amelyről mitikus képünk van. Nagy a meglepetés, amikor sárral és szúnyogokkal találkozunk." Képzeld el egy pillanatra kedves Olvasó, hogy egy hálózsákkal ellátva magadra hagynak éjszakára valamelyik francia erdőben a csillagos ég alatt. Hogyan aludnál? Egész éjjel éberen őrködnél és félnél, hogy felbukkan egy farkas? Hogy megcsíp egy bogár? Terrasson beszámol az önkéntesekkel végzett kísérletről, akiknek ezt a kalandot ajánlották: Ezekben az erdőkben nincs semmiféle valódi veszély, még az sem, hogy eltévednek, mert kitaposott ösvények szelik át őket. Reggel azonban mindig azt tapasztaljuk, hogy a legtöbben féltek. Néha valóságos természeti tényezőktől (vaddisznó, pók, kígyó), de voltak homályos, tárgy nélküli félelmek is, melyek egész bensőnket felborzolják." Az önkéntesek közül kevesen ismerték be, hogy féltek. Mégis legtöbbjük éberen fülelt, hogy észrevegye a legapróbb veszélyt is. Összekuporodtak a hálózsákjukban, miután gondosan behúzták a cippzárat. Nem nyújtóztak el kényelmesen a mohán, hogy magukba szívják az éjszakai világot! A vad természet azzal a képességgel bír, hogy felébreszti mély szenvedélyeinket. A tudatalattink mélyén szunynyadó félelmek, a régi haragok, az elaltatott érzések előtörnek. Sokan, akik bebetonozták indulataikat, éppen azért men 45

47 nek a természetbe, hogy megtalálják azt, amit kiöltek magukból" (F. Terrasson) Mások inkább a természetet betonozzák le, keretek mögé szorítva a vadságot. A vad természet apartheidje párban jár az érzelmek apartheidjével. / Megmagyarázni az ég kékjét, vagy szépnek találni azt, igencsak különböző attitűdök a természettel szemben. Az első boncol, elemez és kritizál, míg a második nyitott, befogadó és szemlélődő. Kiegészítik egymást ezek a megközelítések vagy örök ellentétben állnak egymással? A magyarázat az uralás érzetét adja meg. A nyers természet hatással van ránk. Az ismeretlen végtelen sok veszélyt rejt. A megnevezése megnyugtat. Az, hogy ítélünk, hogy értékelünk, felsőbbségünk tudatát adja. Oszd meg és uralkodj! A nekünk megfelelő szempontok szerint rendezzük a világot. Az anyag feletti hatalom néha túlságosan erős vonzerőt gyakorolt a tudományos világra. Ennek tipikus példája az atombomba. A génmanipulációk, a taposóaknák mind a technológia csodái... de nagy árat fizet értük az emberiség. / Néhány évvel ezelőtt a világ egyik legnagyobb agyspecialistája, Kari Pribram előadást tartott Párizsban, melyben bemutatta elméletét az emlékezet holografikus működéséről. Egy önkéntest kért, hogy bemutatót tartson. Azonnal jelentkeztem. Megkért, hogy nyújtsam ki nyitva a tenyerem, és csukjam be a szemem. Valamit a

48 kezembe adott: Mit érez?" Magabiztosan feleltem: Egy ceruzát." Valami mást adott: Mit érez?" Büszke voltam magamra, hogy ilyen könnyedén azonosítom a tárgyakat, és kivágtam: Egy pénzérmét." Nem kérdezett többet, és csalódottan a helyemre küldött. Újabb önkéntes következett, és megismétlődött a gyakorlat. Pribram egy kulcsot vett elő a zsebéből, és az önkéntes kezébe adta: - Mit érez? - Egy kulcsot. - Nos, látom, Franciaországban vagyunk, és nem fogom tudni megcsinálni a bemutatót. Megfigyeltem, hogy a franciák nem tudnak érezni. Tárgyakat teszek a kezükbe, és megkérdezem, mit éreznek. És ahelyett, hogy azt felelnék: hideg érintést, keménységet... meghatározzák a tárgyat. Azért csinálják így, hogy intelligensnek látsszanak, ám valójában elszigetelődtek az érzéseiktől." Nem túl nehéz elérni, hogy igazunk legyen: válasszuk meg a felfogásainkat, szűrjük meg az információkat, és csak azokat tartsuk meg, melyek megfelelnek az érvelésünknek, és hagyjuk ki azt, ami nem ebbe az irányba mutat. Ezután alkalmazzunk általánosságokat, elvont kifejezésekkel bőségesen megtűzdelve. Vágjuk néhány lekicsinylő mondatot a másik fejéhez: Te ezt úgysem érted!" A helyzet eldőlt, győztünk. Csak néhány, magas EQ-val rendelkező Ember, aki odafigyel az érzéseire, fogja felfedezni a csalást. Könnyen összekeverjük az intelligenciát és az uralkodást. Mennyivel könnyebb a porhintés, mint részletesen elemezni egy helyzetet, és megkockáztatni, hogy valamit nem tudunk! Be kell vallani, társadalmunk nem szereti a habozást, az alaposan gondolkodó kétségeit nem fogadják szívesen. A határozott álláspont, még ha hamis is, biztonságérzetet ad a beszélőnek és a hallgatóságnak egyaránt. U7

49 Franciaországban a válaszokat szeretik, nem a kérdéseket. Nem azt kérik, hogy gondolkodjunk, hanem hogy véleményt mondjunk. Valami mellett" vagy ellen" kell állást foglalnunk, baloldaliak vagy jobboldaliak kell legyünk, hogy egyértelmű legyen a helyzet. Ehhez a témához illik a következő anekdota: egy, a választásokra készülő környezetvédő szervezet helyi ülésén bemutatkoznak az Emberek. Egyikük apolitikusnak mondja magát. A szomszédja nem tud mit kezdeni vele: Jó, de jobboldali, vagy baloldali apolitikus?" Kényelmetlen helyzet, amikor nem tudjuk besorolni a másikat. A furcsa, az idegen, a váratlan előtt, az ujjal és mindennel szemben, ami valamilyen nem kívánatos érzést kelthet bennünk, első reakciónk az ítélet. Pozitív vagy negatív, de ítélet. Folyamatosan ítélünk, sokkal többet, mint képzelni mernénk. Másokról ítélve önmagunkról ítélünk. Mélanie negyvenéves, két éve jár hozzám. Ahhoz kéri a segítségemet, hogy megszabaduljon nyomasztó félénkségétől. Elmagyarázom neki a mintha" gyakorlatot: mostantól a következő beszélgetésünkig naponta húsz percig tegyen úgy, mintha bízna önmagában, tegyen úgy, mintha jól érezné magát a bőrében. Ott és akkor végezheti a gyakorlatot, ahol és amikor akarja, egyedül, otthon, a buszon, a munkahelyén... Amikor két hét múlva újra eljön, elmondja, mennyire jól érezte magát a két hét alatt, napi húsz percig. - Erősnek éreztem magam, észrevettem, hogy könynyebben lélegzem, még a krónikus hátfájásom is elmúlt. A munkában sokkal hatékonyabb voltam. Rájöttem, hogy a memóriám is jobban működik!" Egyszer egy táncos összejövetelen is kipróbálta a gyakorlatot, és bókokat aratott partnereitől. Most az egyszer ütemre táncoltam, köny-

50 nyebben eszembe jutottak a lépések. Óriási dolog, ha az ember bízik m agában!"- mondta. Örültem a gyakorlat sikerének. Naivan azt gondoltam, győztünk, és boldogságomban felkiáltottam: Ez csodálatos!" Mélanie hirtelen zokogásban tört ki, és kétségbeesetten azt mondta: Igen, de az nem én vagyok! Én félénk vagyok!" Magamba roskadtam. Amikor elszánta magát, tudott bízni önmagában. Mégsem volt ez elég ahhoz, hogy ellensúlyozza az önmagáról alkotott negatív képet. Mélanie az identitástudatát egy neurotikus jellemvonásra építi. Igaz, olyan régóta definiálja így önmagát, és ez a félénkség annyira meghatározta mindennapjait, hogy nagyon súlyos következményekkel járna beismerni, hogy ez nem ő, hanem csak egy jellemvonás, amit el is hagyhat. Elfogadni azt, hogy végre lemondhatna a félénkség címkéjéről, túl sok érzelmet ébreszthet fel benne. Ha félünk, és azt mondjuk: azért van, mert félénk vagyok", az bár nem magyaráz meg semmit, mégis megnyugtat, mert okot képvisel. Félek"- ez magába foglalja, hogy lehetne az is, hogy nem félek; félénk vagyok" - ez önmagam meghatározása, nem tehetek másképp. Bizonyos értelemben elhárítom magamról a felelősséget. Ha egy autentikus érzést felszínre hagyunk jutni, a személyiségünk egész struktúráját kérdőjelezzük meg, gondolkodás-, érzés- és cselekvésmódunkat, egész életstílusunkat " (Karén Horney) Az érzések tagadásának funkciója van: védelmezi a körülmények nyomása alatt kialakult személyiséget, a türelmesen felépített kompromisszumot, amellyel észleléseinket, érzéseinket, gondolatainkat és viselkedésünket egyesítjük egymással. Mindannyiunknak szüksége van az egység érzetére. Ha az emocionális kifejeződés tiltott, a mindannyiunkban előforduló belső konfliktusok kezelhetetlenné válnak. Ahhoz, hogy megőrizzük az önmagunkról alkotott koherens képet, elszakadunk belsőnk egy részétől. Colas, hogy ne érezze, hogy kettészakad a parancsoló és őt terrorizáló 49

51 szüleivel szemben érzett szeretet, vágy és harag között, alárendeli magát és elnyomja az agresszivitását. Luc inkább az agresszív változatot választja, lázadó magatartást vesz fel, és elnyomja a jóságát. Az alárendelt számára minden dühkitörés veszedelmes, mert személyisége törékeny építményét veszélyezteti, és rákényszeríti, hogy tudatára ébredjen annak, hogy nem felel meg az önmagáról alkotott képnek. Ugyanígy az agresszíven viselkedőnek minden együttérző vagy szeretetteljes kísértést el kell fojtani magában, hiszen újra kellene gondolnia miattuk a képet. Ilyen vagyok, úgy fogadj el, ahogy vagyok!" - Géraldine nem viseli el az ellentmondást. Mindenre azonnal ugrik. Rosszul érzi magát a bőrében, és nehezen tűri a kérdéseket. A viselkedését ért minden kritikát elutasításként él meg. A szülők nem mindig szánnak időt arra, hogy meghallgassák gyerekeik érzéseit. Előfordul az is, hogy egyszerűen nem akarják meghallgatni őket, mert az saját szerepüket is megkérdőjelezné, megzavarná terveiket, s rossz képet adna önmagukról is. Ezért ahelyett, hogy odafigyelnének arra, mit él meg a gyerek, inkább meghatároznak: rossz vagy", puhány vagy, semmirekellő vagy"... Ezek a meghatározások, amelyeket a többiek ruháznak ránk - a szüléink, a testvéreink - a bőrünkhöz tapadnak. Hogyan szabaduljunk meg tőlük? Szembe kell néznünk önmagunkkal, szembe kell néznünk azokkal az érzésekkel, amiket ezek a leértékelések elfednek. Tízéves korom körül a testvéreim bulldózernek" hívtak. Kövérnek és puhánynak csúfoltak. Részemmé vált ez a meghatározás. így fogadtam el magam, kövérnek és puhánynak. Ha elhiszünk valamit magunkról, azzá is vá- 50

52 lünk. Meghíztam (egy kicsit), és amennyire csak lehetett, kerültem minden szembenézést a testemmel, és ellógtam a testnevelés órákat... Az, hogy néhány egészen nagyot ugrottam a trambulinon, még csak meg sem remegtette bennem a mozgásra képtelen ólommadár képét, hiszen a sportban testvéreim sokkal ügyesebbek voltak nálam! Csak huszonhét éves koromban sikerült változtatnom ezen. Elhatároztam, hogy magamra is alkalmazom azt az elméletet, amit a kurzusaimon használok: Nem csak azok vagyunk, amit megszoktunk magunkról, de azzá is válhatunk, akikké szeretnénk. A bátyám, aki annyira elértéktelenített, zsonglőr és cirkuszigazgató lett. Rendszeresen megnéztem az előadásait, és minden alkalommal elkápráztatott a légtornász... Irigyeltem, annyira, hogy nagyon szerettem volna utánozni. Elhatároztam tehát, hogy megszabadulok negatív hiedelmeimtől, és eltöltők néhány napot a bátyámnál és barátnőjénél, aki légtornász. Az első leckék nehezek voltak. Szerencsére a bátyám megváltozott. Támogatott és bátorított: Képes vagy rá, meg tudod csinálni!" Eleresztettem védelmező értéktelenségem tudatát, sutba dobtam a nem vagyok sportos alkat"-ot. Szembenéztem a félelemmel. És sikerült! Én, aki tizenkét éves koromban hídba sem tudtam lemenni, trapézon gyakoroltam. A testem fokozatosan megerősödött a terhelés alatt. A kis puhány" eltűnt. Mások ítélete vagy kritikája mögé bújunk, hogy megvédelmezzük magunkat az érzéseinktől, szerencsétlen, tehetetlen áldozatnak állítjuk be magunkat, vagy az emberiség megmentőjének... Azzal, hogy merszünk lesz beismerni és kimondani érzéseinket, ezek a játékok összeomlanak, s velük együtt mindaz, ahogyan létezünk mások mellett, a világban. Mindig figyeljünk az érzelmeinkre, emócióinkra, gondolatainkra és viselkedésünkre, hogy rátalálhassunk önmagunk mélyebb értelmére, a tükrön túli valóságra. 5'/

53 s. Azzal, hogy vállaljuk primer emócióink átérzését, gyakran a normákon kívül helyezzük magunkat, s olyasmit is érzékelünk, amit más nem érzékel, vagy nem akar meglátni, mert attól fél, hogy szembe kerül önmagával. Érezni merni gyakran azt jelenti, mint elszakadni, marginalizálódni, de igazán önmagunkká válni. Ezzel egy időben egyre élőbbé" válunk, érzékenyebbek leszünk az igazságtalanságra, s fogékonyabbak a világ szenvedésére. Nem tudom, tényleg le akarom-e vetni a páncélomat. Mintha azt ajánlanák egy süketnek, hogy halljon. Egyrészről csábító, másrészről viszont annyi a zaj odakint, hogy félek, átcsapnak a fejem fölött a hullámok. Nem vagyok benne biztos, hogy mindent hallani akarok. Nem akarok szenvedni, nem is olyan rossz ez így, ahogy van." Ezek az ellenállások megalapozottak. Ismerve, milyen széles a borzalmak, igazságtalanságok és szenvedések skálája, amelyeket az Emberek egymásra képesek zúdítani, érthető, miért vértezik fel magukat annyian a fájdalom ellen. A páncélzat azonban az igazi kapcsolat képességétől is megfosztja azt, aki emögé menekül. A bölcsességet jelképező három majom - ne láss, ne hallj, ne beszélj - a legnépszerűbb triók egyike. Ez a bölcsesség nem más, mint illúzió, a gyávaság igazolása. Hogyan lesz vége egyszer a szenvedésnek, ha érzéketlenné próbáljuk tenni magunkat? Meg kell keresnünk eltűnt érzelmeinket. Hogyan sikerülhet ez, amikor belső iránytűnket már gyermekkorunkban összetörték? Vegyük először is az elnyomás folyamatát: 1. A gyermeket olyan támadások érik, amelyeket a támadók nem is tekintenek annak;

54 2. Megtiltják neki az indulatokat; 3. Rákényszerítik a hála kötelességét; 4. Mindent el kell felejtenie; 5. Az elfojtott érzések kiutat keresnek. Az erőszak mások felé vagy önmagukra irányulva tör ki. melye/cet nem ismernek el an na/e Azt hazudni egy hétéves kislánynak, hogy a pulóvere nem szúr; arra kényszeríteni egy kétéves kisfiút, hogy adja oda a másiknak a vödrét vagy lapátját; megszidni egy tizennyolc hónapos kicsit, mert felborította a poharát, vagy mert játszik a borsóval, mielőtt megeszi; rákiabálni a hároméves Viviane-ra, hogy rakjon rendet a szobájában; a szemétbe dobni Alphonse tönkrement plüssmackóját, és nem szólni neki; eltitkolni Olivier elől a nagyanyja halálát, nehogy sokkolja"; ráncolni a szemöldököt, mert Delphine iskolai eredményei nem kitűnőek; bűntudatot ébreszteni Massaldában, mert eltört egy poharat; szisztematikusan megtagadni Hugótól, hogy maga válassza meg, mit eszik és mit vesz fel; nevetségessé tenni, megalázni, ütni, pofozni... ez mind támadás. A felnőttek azonban, úgy érezve, hogy igazuk van, és gyakran úgy gondolva, hogy a gyerek érdekében cselekszenek, nem akarják ezt elismerni. A gyereknek tehát nincs joga semmiféle haragra, sőt még arra sem, hogy kifejezze a szenvedését amiatt, amit a szülei rá kényszerítenek. A frusztráció elkerülhetetlen az életben, adott esetben még építő is lehet, feltéve, hogy azt frusztrációként ismerik el. A felnőttek nem hajlandók meghallgatni a gyermekeik érzéseit, mert nekik is el kellett felejteniük a saját szenvedésüket. Annál is inkább nem hajlandók azonosulni a függő helyzet nehézségével, mert nem akarnak kapcsolatba kerülni a fájdalommal. Saját fájdalmukat tagadva, tagadják a gyermek fájdalmát is. Kényszert éreznek, hogy

55 megismételjék a visszaélő magatartást, hogy bebizonyítsák, nem okoznak fájdalmat! Amíg egy szülő nem áll készen arra, hogy megkérdőjelezze a saját neveltetésének helyességét, nem akar emlékezni arra, amit maga is egykor megélt. A harag a támadásra adott egészséges, természetes és normális válasz. De mivel nem szabad haragudni a szülőkre, a gyerek kénytelen elfogadni a szülei meghatározását: ez nem támadás volt, nem fájt, megérdemelte, ez természetes... ő tehát a rossz. A szülők - a legtöbbször - nem azért nem akarják meghallgatni gyerekük haragját, mert tönkre akarnák tenni őt, hanem azért, mert amikor gyerekek voltak, nekik sem volt szabad haragudniuk a szüleikre. Ők már megtanulták, hogy a harag a hatalom eszköze. A sérülésre adott választ hatalmi és dominancia törekvésnek veszik. Csak nem fogom hagyni, hogy egy kölyök irányítson!" A felnőtt büszkesége forog kockán, a gyerek haragját a feléje irányuló tiszteletlenséggel azonosítja, és mint ilyet, nem fogadhatja el. Először a saját haragot kell megszelídíteni ahhoz, hogy annak értsük a gyerek haragját, ami: azaz egy frusztráció kifejezésének, egy sérülésre adott válasznak, a fizikai és pszichikai integritás helyreállítására tett kísérletnek. A harag kifejezhetősége a személyiség felépítésének, egyik alapfeltétele. Ez kell ahhoz, hogy bízhassunk önmagunkban és ítéletünkben, és önállóvá válhassunk. A már felnőttek hajlamosak fátylat borítani gyermekkori szenvedéseikre. Philippe vezető beosztást tölt be egy nagyvállalatnál. Azért keresett fel, mert gondjai vannak a

56 főnökeivel. Fél a vezérigazgatótól, annyira, hogy a legszívesebben elmenekülne, amint meglátja. A vezetőségi ülések rettenetes erőpróbát jelentenek számára. Mielőtt a gyerekkoráról kérdezném, már mondja is: Tökéletes szüleim voltak, arany életem volt. A szüleim imádtak, minden rendben volt. - Tényleg? És az iskola hogy ment? - kérdezem. - Az iskola más volt. Lusta voltam, ezért aztán apám minden este szíjjal megvert." Philippe jól megtanulta a leckét. Apja az ő érdekében" verte, hiszen lusta volt! Úgy érzi, a megváltó apának köszönheti, hogy azzá lett, ami, mert ki tudta belőle nevelni a rossz hajlamokat. A lelke mélyén még mindig úgy értékeli magát, mint lusta és tehetetlen gyerek, és hálás az apának, aki miatt annyit szenvedett. Ahhoz, hogy fenntarthassa valódi érzelmeinek, belső valóságának ezt a tagadását, felejtenie kellett, el kellett felejtenie az ütéseket és a fájdalmat, el kellett felejtenie a szíjat és a megaláztatást, sértett érzéseit. Később felépítette a szülei emlékével összeegyeztethető idealizált képét. Hogyan vehetne hát ezek után részt félelem és szégyen nélkül az igazgatósági üléseken? Az egykor volt gyermek megragadja az első adandó alkalmat, hogy végre tevékennyé váljon, és megtörje a hallgatás tilalmát. Ott, ahol a gyász nem kapott szerepet, az ismétlés kényszerével próbáljuk meg nemlétezővé tenni a múltat, és a mai aktivitásunkkal kiradírozni hajdani tragikus passzivitásunkat" - mondja Alice Miller. Lola hároméves. Rendszeres dühkitörései során a földhöz csapkodja magát. Yves, az apja nem tudja elviselni ezt, és durva lesz. Annál is inkább felkavarja lánya dühöngése, mert magára ismer benne. Ennyi idős korában ő is nagyon kolerikus volt. Yves ekkor felidézi magáe/^oitott ew&elmejc ( utat /cewefrne/c

57 bán gyermekkora utolsó dühkitörését: valahova nem akart elmenni. Hova is? Már nem emlékszik a részletekre, de emlékszik az érzéseire: meg akarta ütni az apját. Nem sokkal azután az apja elhagyta otthonukat, és nem tért vissza többet. Yves gondolataiban a két eset összekapcsolódott, felelősnek érezte magát az apja távozásáért. Attól a naptól kezdve soha nem mutatott és nem is érzett haragot... Kivéve ma, a kislányával szemben. Lola lehetővé teszi, hogy kiadja a bensőjében lefojtott dühöt. A terápiának köszönhetően, Yves újra birtokba vehette érzéseit. Lolának most már nem kell többé tombolnia. Rohamai az apja tudatalattijában elfojtott érzelmeket tükröz- (i/xo tt éá fu iríta /c m em elm í a/cti/utxaá 1 0. & érxeámi m ögött máúí/< r^lfo xae/ Reggelizünk. A forró tea gőzölög az asztalon. Az öt és fél hónapos Adrién hirtelen felüvölt. Apja térdén ülve a kenyeréért nyúlt, de egyensúlyát veszítette, és a teáskannára tenyereit... Odaugrok, kikapom Jean Bemard kezéből. Legszívesebben rá kiáltanék: Nem tudsz vigyázni?" De visszafogom magam, mert tudom, hogy hajlamos vagyok szemrehányásokat tenni, amikor félek. Mégsem sikerül teljesen uralkodnom magamon, és semlegesnek szánt hangon megjegyzem: Látod, akármi megtörténhet. Egy pillanatnyi figyelmetlenség, és tessék!" Szerencsére Adriennek.56'

58 semmi baja, alig lett piros a keze. Kicsivel később Jean Bemard ezt mondja nekem: Nagyon szereted a fiad!" Hálásan nézek rá. Megértette. Hálás vagyok neki, amiért így válaszolt, ahelyett, hogy magyarázkodni vagy veszekedni kezdett volna. így azt mondhatom neki: Bocsáss meg, hogy rád szóltam az előbb, velem is megtörténhetett volna." Amikor ilyen formában bocsánatot kérek, könnyek gyűlnek a szemembe. A fiam iránt érzett szeretetem összefonódik a félelemmel, hogy valami baj éri. Vállalhatom a felelősséget a valódi érzésemért: a félelemért. Az, hogy Jean Bernard-ra kiáltottam a haragomat, megakadályozta, hogy érezzem a rettegést. Az egyik érzelem a másikat rejtheti. A családban egyes érzelmek elfogadhatóak, mások nem. Arra neveltek, hogy elrejtsük valódi énünket, ezért a feszültségeinket az emócióink álcázásával adjuk ki. Ráadásul hajlamosak lehetünk bizonyos érzelmeket mutatni, ha abból kapcsolatbeli előnyünk származhat. Giséle nem vezet, fél, hogy balesetet okoz. Honnan ered a félelme? Néhány nappal azután, hogy megszerezte a jogosítványt, a férje átadta neki a kormányt. Minden remekül ment, de amikor behajtott a kertbe, kicsit gyorsan hajtott fel a járdára. Férje már előbb kiszállt, hogy kinyissa neki a kertkaput, ráordított: Vigyázz, elüthettél volna egy gyereket!" Giséle magát vádolta a vezetés miatt, és nem a férjét. Megtiltotta magának a haragot. Ám az eset óta nem ül volánhoz. A tehetetlen és védtelen kislány képét mutatja magáról, aki fél vezetni, fél önálló lenni, fél kifejezésre juttatni önmagát.., ami megadja férjének az alkalmat arra, hogy védje és erősnek érezhesse magát. ffyewm e/c/co#6ó l emc/v em ocioná/ib $xo/<áá<dc Giséle anyjának sok baja volt a haraggal. Nagyon elbizonytalanították gyerekei dühkitörései, melyek a saját apja haragjaira emlékeztették. A kis Giséle nagyon hamar rá-

59 jött, hogy anyja fenyegetésnek érzi a haragját. Amikor az Embernek szüksége van az anyjára, nem engedheti meg magának, hogy bántsa, inkább segíteni szeretne rajta... Ennek az anyának arra volt szüksége, hogy szeressék és megerősítsék anyai hatalmában... Amikor pedig Giséle frusztrált, dühös vagy boldogtalan volt, az anyja karjaiba menekült, és remegett félelmében. Megnyugtatta magát, hogy anyja akkor képes megvigasztalni őt, ha sértetlen egészben marad (a harag ugyanis darabokra törhette volna), és így megnyugtatta az anyját is... Emocionális szokásainkat annak megfelelően építjük fel, hogy milyen érzelmeket fogadnak el és tiltanak meg a szüléink, tudatosan, és főleg tudatalatt, a családi titkok és tabuk alapján, és aszerint, milyen helyet foglalunk el a csoportban. Előfordul, hogy minden testvérben ugyanaz a szomorúság vagy ugyanaz a családi harag munkál, de gyakoribb, hogy minden gyerek más tiltásokat kap. Például az elsőszülöttnek szabad szomorúnak lennie: bezárkózik a szobájába, és egyedül olvas, a harag azonban tiltott számára: legyél kedves az öcséddel". Nem szabad félnie sem: te vagy a nagyobb, mutass példát!" Ilyen feltételek mellett a kisebbik válik kolerikussá. A legkisebb pedig hamar felfedezi, hogy a félelem plusz figyelmet szerez számára. A szerepek elosztása számtalan tudatalatti adat szerint alakul ki. Serge elsőszülött, mégis ő a kolerikus. Olyan rossz", amilyen aranyos" az öccse. Ugyanúgy bezárták a komisz kölyök szerepébe, mint öccsét a jó kisfiúéba. Serge elhagyatottnak érezte magát, amikor megszületett az öccse. Őt nem akarták, még kevésbé fogadták gyengéden, csalódást okozott. Ő barna, az új jövevény szőke, ő hangoskodó, az öccse nyugodt. Az új gyerek boldoggá tette a szülőket, ahogyan ő sosem tudta. Felnőttként Serge mindenkivel veszekszik. A kapcsolat kezdetén még minden rózsaszín. Kedvesnek és figyelmesnek, sőt, védelmezőnek mutatkozik. Aztán előbb vagy utóbb, minden előzetes figyelmeztetés nélkül elromlanak a dolgok. Serge felhúzza az orrát 58

60 és megszakítja a kapcsolatot. Mintha azért lenne szüksége másokra, hogy időről időre kiadhassa magából a mélyről fakadó haragot. Ha becsapja az ajtót, a hozzá közel állók az érzékenysége számlájára írják. Mivel mindenen felkapja a vizet", senki nem mer neki semmit mondani. Mindenki nagyon odafigyel rá, nehogy kirobbanjon a vihar. Agresszivitásával hatalmat szerez mások felett, ellenőrzi a környezetét, s rombol, nehogy őt rombolják. Bensőleg annyira bizonytalan, hogy nem engedheti meg magának, hogy kimutassa. Csak egy szó Christophe-ról, Serge öccséről, s azonnal nyugtatóért nyúl. Szorongásai megbénítják társasági és érzelmi életét. Mivel nem tudott kapcsolatba kerülni a haraghoz kötődő érzelmeivel, nagyon nehezen tudja érvényre juttatni magát az életben. A biztonságért cserébe védelmi pénzt kérő gengszter metaforáját alkalmazva, a tranzakciós analízis gengsztereknek" nevezi azokat az érzelmeket, amelyeket azért tolunk előtérbe, hogy másokat elrejtsünk velük, miközben a környezettől jutalmat kapunk értük. A gengsztert" rendszeres és ismétlődő természetéről ismerhetjük fel. Minél jobban biztosítja a gengszter-magatartás" a biztonság illúzióját, annál zavartabb érzelmi börtönbe kerülhet valaki ennek következtében. Ha nem is kényelmes a börtön, de a falak legalább ismerősek, és megnyugtatóak. Többé-kevésbé megvédenek a többiek reakcióitól. Egészen addig, amíg nem találkozunk olyan Emberrel, aki másképpen viselkedik mint a papa vagy a mama. Ez esetben nagyon meglepődhetünk. A csoport már egy órája minden erejét megfeszítve dolgozik a napi feladaton. Egyszer csak Jacqueline a földre veti magát, fuldoklik. Szívet tépően a hörög. Görcsbe rándult kézzel, kétségbeesetten markolja a levegőt. A csoport 5,9

61 egyik tagja hozzáugrik egy nejlonzacskóval, hogy visszalélegeztesse vele a saját széngázát, és így csökkentse az oxigénbevitelt. Jacqueline hamarosan megnyugszik, a roham elmúlt. Hajlamos a görcsre, és úgy érzi, nincs ellenőrzése a rohamok felett. Bármikor előfordulnak, és ami a legzavaróbb, általában társaságban. Analízis után Jacqueline megfigyeli, hogy a roham minden alkalommal valamilyen emóciós tartalommal bír. Képtelen nemet mondani, képtelen szembehelyezkedni másokkal, vagy kifejteni előttük érzéseit, ezért a legkisebb kellemetlenségre is fulladni kezd. Az idegek" kiadják magukból a túl sok feszültséget, a megbúvó emóció azonban ott marad. Ivana azonnal sírni kezd, ha szemrehányást tesznek neki valamiért... A gyerekei szeretnének beszélgetni vele a múltról, de nem kérdezhetik a születésükről, az első fogukról, mert anyjuk azonnal sírva fakad, és egyszerre vallja magát bűnösnek: (Soha semmi jót nem csinálok!), és ártatlannak: (Boldog gyerekek voltatok, ez nem igaz, semmiben nem szenvedtetek hiányt, jobb dolgotok volt, mint bárki másnak...). Magyarázkodását hálátlanságukra tett szemrehányásokkal fűszerezi. Nem csak a beszélgetés válik lehetetlenné, de azt is eléri, hogy a gyerekei vigasztalják. A gyerekek tehetetlenek és frusztráltak maradnak. Az anyjuk a hiperemotivitás falát vonja maga és közéjük. Az idegrohamok", a fulladásos rohamok, sírógörcsök, egyes asztmás rohamok, vagy ájulások, a tudatalattihoz való menekülés védőeszközei. A hiperérzékenység felszíni rétege eltakarja az igazi érzéseket. Gengszterek", amiket azért hozunk létre, hogy elkerüljük a szembenézést a bántóan éles érzésekkel. A páncél mögött a hiperemotivitás őrködik. A rohamok akkor lépnek fel, amikor egy érzékelt részlet, egy információ, egy kép, egy kérdés a védekezést veszélyezteti, és esetleg felébresztheti az elfojtott emóciókat. A rohamok valaminek az elhallgatására tett kísérletek, és egyben annak elmondására is, amit senki nem akar meghallani... 6V

62 Ezeknek a reakcióknak másodlagos hasznuk is van: a környezet uralása. Mivel ijesztőek, a többiek kímélni fogják. A rohamok kizárják a többieket, és még mélyebbre rejtik a tudatalattiba a valódi érzéseket. A gengszterség" tudat alatti folyamat. Bár a cselekvő másokat is befolyásol, elsősorban önmagát manipulálja. Ennek ellenére előfordul, hogy egyesek tudatos hasznot húznak érzelmi szélsőségeikből, és hatalmat merítenek abból. S é m, a yemfj/á'xfer a tadatoé m a jii/tu/ácw e&xaö'xáité vúli/< Henri rászokott, hogy tudatosan folyamodjon dühkitörésekhez, azért hogy meglátogathassa a szeretőjét, anélkül, hogy bárki bármit is sejtene, és bűntudatot kellene éreznie. Egyszerű a stratégiája, alkalmat keres rá, hogy rátámadjon a felségére. Egy leszakadt gomb, egy megjegyzés, a legkisebb kellemetlenség... mindent felnagyít. Az uraság botrányt csap. Becsapja az ajtót... és elmegy a szeretőjéhez. Felesége bűnösnek érzi magát a távozásáért, magára neheztel, amiért megint veszekedést váltott ki. Hisz Henrinek, így továbbra is hinni akarja, hogy tényleg a rosszul felvarrt gomb váltja ki a haragját. Egyre engedelmesebb és figyelmesebb, nehogy megsértse férjét, vagy csalódást okozzon neki... Ettől azonban csak még rosszabb lesz a helyzet, mert Henri a saját játékának csapdájába esik. Haragszik a feleségére, amiért túl kedves, túl engedelmes, s ezzel arra kényszeríti őt, hogy egyre nevetségesebb dolgok miatt rendezzen jelenetet és csapja be az ajtót. Lassan elkezdi megalázni az asszonyt. Nem akart volna (tudatosan) ilyen rideg lenni vele... de hát a felesége rákényszeríti". Különben is utáljuk azokat, akiknek fájdalmat okozunk! Henri gengsztere" többé-kevésbé tudatos. Elragadja a játék, sokkal messzebbre, mint eredetileg akarta. Nem

63 úgy tesz, mintha haragudna. Úgy érzi, kényszerítik erre, mert sarokba szorították. Ennek oka azonban nem a házassága, ahogyan a feleségének mondogatja, hanem a maga által teremtett játék következménye. tewméófteteá-? A féltékenység természetes, félelem, fájdalom és harag keverékéből álló érzés. Ha túl sokáig elhallgatják, kezelhetetlen emocionális áradatban törhet ki, összekeverve a szerelmet és a haragot, amiért így bánnak velünk, az irigységet és a féltékenységet, mert a szeretett személy másnak adja érzelmeit, a megaláztatást és a tehetetlenséget, a haragot és a csalódást. A féltékenység akkor válik gengszterré", amikor minden ok nélkül tör ki, vagy ok nélkül is tartósan fennáll. Stef kétségbeesetten jön hozzám; depressziós állapotban van, amióta a felesége elmondta, hogy van egy barátja. Ó, nem a szeretője, vagy legalábbis még nem az, de egy olyan férfi, akivel tud beszélgetni, egy férfi, aki meghallgatja. Stef úgy érezi, elárulták, összeomlott a világ, képtelen magához térni. Az érzelmek intenzitása a pillanatnyi helyzetnél távolabbi eredetre utal. Gengszterről" van szó. Stef a terápia során rájön, hogy arra használja féltékeny érzéseit, hogy elrejtse maga elől az igazi problémát: üres az élete. Van felesége, két gyereke, szép háza... de belül üres. Sokat kellett dolgoznia, hogy kényelmesen berendezkedjen. Tele van tudattalan haraggal a helyzet iránt, mely arra kényszeríti, hogy gondoskodjon a család szükségleteiről, megfeledkezve közben a feleségéről, gyerekeiről, és önmagáról is. Azt hitte, akkor gondoskodik magáról, ha esténként eljár a haverokkal... Most tudatosul benne, hogy ez csak illúzió. Menekült önmaga elől, menekült a felesége elől. Ma már érti. Soha nem volt alkalma igazán önmaga

64 lenni. Egy parancsoló és nem túl szeretetteljes anya és egy mindig távol lévő apa között megtanult megfelelni, engedelmeskedni, kedves és jó kisfiúnak lenni. Nem ismeri valódi szükségleteit, mert nem volt joga rá, hogy szükségletei legyenek. Soha nem mondott nemet az anyjának. Nem tudja igazán, kicsoda is valójában. Más sem járt a fejében, csak az, hogy pénzt keressen a háza felépítéséhez, s sokáig egy hamis vágy után futott, az anyja vágya után. Miután a ház felépült, teljesítette a programot. És most? Ekkor következett be a katasztrófa, ekkor érte el a töréspontot. Ez az emocionális megrendülés kellett a borult, szürke égen, hogy végre meglássa, hogy nem boldog, és a felesége sem az, és hogy a kapcsolatuk rosszul működik. A próbatételnek köszönhetően végre beszélget a feleségével, meghallgatja őt, és megpróbálja megérteni, mi történt. Minden ismétlődő érzelem gengszter". Hogyan szabadulhatunk meg tőle? Tanuljunk meg újra érezni, tanuljuk meg újra kifejezni az igazi érzelmeinket., tudom, /imtma/n pcm-j Előfordul, hogy meglepődünk egy emóció intenzitásán. A kiváltott érzés koherens a kiváltóval. Valójában egy fenyegetés váltja ki a félelmet, egy igazságtalanság ébreszti fel a haragot, tehát nem gengszterről" van szó. És valami mégis azt súgja, hogy nem a sajátunk ez az emóció, vagy igazán túlzott és aránytalan. Különböző pszichikai folyamatok dolgoznak bennünk. Generációk közötti transzmissziók, személyes történetünk újra felbukkanása, fóbiák, érzelmi áthelyezések, kivetítések...

65 uto/áé cáe/v/i a/io/iár{)«/i Muriéi azért harcol, hogy élettársa, Justin kivegye a részét a háztartási munkákból. Pontosabban a fejében háborúzik, hiszen sosem beszél vele erről nyíltan. Egyszer, még az első időkben elmondta, hogy szeretné, ha megosztanák a feladatokat, aztán semmi. Amikor meglátja Justin ledobott zokniját, látványosan, de szó nélkül felveszi. Élettársának minden újabb rendetlenségére hozzáad még egy újabb adag neheztelést a már amúgy is hosszú listához. Gondosan számon tartja, ki mit csinál. Amikor már belefárad, vagy már elég neheztelés gyülemlett fel benne ahhoz, hogy legyen energiája kitörni, engedélyez magának egy krízist. A legapróbb részlet is elég ilyenkor, hogy kiváltsa. Justin túlzónak ítéli a jeleneteket. Nem érti: Csak nem akarsz már megint azért összeveszni, mert a fogkefémet nem a pohárba tettem?!" Muriéi ezekkel a krízisekkel bánatpénzt" fizettet Justinnel. Belsőleg eltávolodik tőle, hallgat a gondolatairól. Elutasítja a gyengédséget, amellyel Justin közeledni próbál. Nincs kedve szeretkezni. A jelenet feltöri a zárakat... Kitörnek a szemrehányások és a könnyek. A krízis során bírált magatartásokat nem bocsátja meg, ott maradnak a másik számláján, hogy a következő elszámoláskor" újra előjöjjenek. A veszekedés után Justin és Muriéi az ágyban békülnek ki, egy derűs időszak eljövetelének illúzióját táplálva. A vihar elmúlt. De vissza fog jönni, hiszen a kitörésének feltételei továbbra is fennállnak. Amikor az Ember nem képes a keletkezés pillanatában kifejezni a frusztrációit és vágyait, kialakul a neheztelés. Az elhallgatások és kis haragok felhalmozódnak, és egy szép napon betelik a pohár. A kirobbanó emóció túlzott, s úgy áramlik, hogy semmi megoldást nem hoz a problémára. (M

66 Előfordul, hogy olyan érzések fognak el, melyeknek eredetét nem tudjuk meghatározni. A fáradtságot, a stresszt okoljuk... Belső forrongásaink érthetetlennek tűnnek. Tényleg a semmiből támadnak? Odile múlt vasárnap veszekedni kezdett a férjével. Nem tudja, miért. Megkérem, mesélje el emóciójának körülményeit. Férje barátaival víkendezni mentek. Eleinte még jól tartotta magát. Amikor azonban hazaérkezésükkor nem találták a lakáskulcsot, hirtelen úgy érezte, teljesen kimerült. A kulcs volt a kiváltó ok, emiatt zúdította haragját a férjére... Megkérem Odile-t, meséljen a hétvégéről, arról, hogyan érezte magát. Nem túl jól. Nem volt mit mondanom nekik, nem sikerült bekapcsolódnom." Odile tehát kitaszítottnak érezte magát. Pedig mint elmondta, mindenki kedves volt hozzá. A hétvége során többször is elfoglalhatta volna közöttük a helyét, de ő visszafogta magát. Miért? Félénkségből? Nem, megtorlásból! Odile-nak nincs önbizalma. Gyakran fél megszólalni, mert attól tart, hogy unalmas lesz, hogy műveletlennek tűnik, hogy nem tudja megvédeni a véleményét... Kapcsolatteremtési nehézségeinek tudatában készült a hétvégére. Jól ismeri a környéket, és elhatározta, ezt fogja felhasználni arra, hogy kapcsolatba kerüljön a barátaival. Megmutatja nekik a látnivalókat. Csakhogy a számításába hiba csúszott, a többiek nem akartak kirándulni! Inkább a kertben maradtak, és a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatták az Odile által javasolt séta iránt. Odile nagyon csalódott volt, és nem szólt többet a hétvége alatt. Csak miután hazaértek, szakadt ki belőle a harag, s igazságtalanul a férjének támadt. Soha nem mondta el a barátainak, miért akart

67 annyira sétálni menni. Valószínűleg nem utasították volna el, ha sejthették volna, hogy ha elfogadják javaslatát, nem csak a környéket nézik meg, de Odile-t is megismerhetik. A szívnek olyan indítékai is vannak, melyeket az ész nem mindig ismer fel. Az emóciók nem olyan irracionálisak, amilyennek néha hinni akarják őket. Ha megfejtjük a viharos kirohanás" okát, elkerülhetjük, hogy elromoljon kapcsolatunk a hozzánk közel állókkal. Nathalie Zadje fontos tanulmányt készített a náci koncentrációs táborokból megmenekültek gyermekeiről. A túlélők gyermekei" című könyvében mondja el a következő történetet: Sylvie úgy értékeli önmagát, mint túlságosan érzékeny embert, aki mindenért elsírja magát, aki nagyon átérzi mások baját. Mindenkit meghallgat, és szenved attól, hogy a barátai nem figyelnek rá..." Az egyetlen ember, akihez igazán közel áll, az anyja, Sarah, auschwitzi túlélő. Negyven év elteltével Sarah-t még mindig rémálmok gyötrik, és felnyög éjszaka. Sylvie végtelenül csodálja anyját. Mint sok túlélő gyermekénél, az ő számára is még mindig jelen van a történelem... Megpróbál értelmet találni, nevet adni az eredetének. - Az anyám nagyon erős és élettel teli asszony. Soha nem hagyja el magát, sosem láttam sírni." Sylvie minden módszerrel igyekszik információkat gyűjteni, elolvas minden erről szóló könyvet, megnéz minden erről készült filmet. Meghallgatja Sarah-t, de soha nem tesz fel kérdéseket. Nem merem kérdezni, félek, hogy mindkettőnknek fájdalmat okoznék." Sarah csak töredékesen idézi fel a múltat. Annak ellenére, hogy Sylvie születése óta folyamatosan hall a deportálásokról, úgy érzi, hogy nem tud semmit erről. Mintha anyjának szavai nem alkotnának elbeszélést, nem követnek narratív logikát. Ezért Sylvie-ben félelmek és rettenetes képek maradnak meg; retteg a titkoktól, amelyek felett 67/

68 nincs uralma, s amelyeknek nem tud értelmet adni. Rémálmai vannak, mint az anyjának, de soha senkinek nem meséli el őket." Sylvie emotívnak és túlérzékenynek tartja magát. Hiper-emotivitása az anyjáénak tükröződése. Sarah elfojtotta az érzelmeit, Sylvie magára vállalja a kifejezésüket. A táborok annyira borzalmasak voltak, hogy az egész társadalom megpróbálta minimalizálni a túlélőkre gyakorolt pszichikai hatást. Semmilyen pszichológusi segítséget nem kaptak, még csak annak elismerését sem, amit átéltek. Hosszú éveknek kellett eltelniük, amíg végre kezdték meghallgatni az emberek igazi történetét. Sok túlélő nem látott más megoldást, mint hogy elfojtsa az élete ezen szakaszában átélt érzéseket. Amit elfojtunk, az a tudatalattinkban aktív marad. És a hóhérok gyermekei? Ok sem érzik jól magukat. A nácik gyermekei viselik annak a bűntudatnak a terhét, amit a szüleik nem akartak elfogadni. (Bűnösnek születtek, áldozatnak születtek, Peter Sichrovsky) A generációk közötti transzmisszió folyamatát, annak figyelemre méltó ereje miatt, a legtöbb pszichoterápiái iskola elismeri. A tranzakcionális analízis a sokat kifejező forró krumpli" nevet adta a jelenségnek. Ahogyan a forró krumplit dobálgatjuk egyik kezükből a másikba, hogy ne égessük meg magunkat, úgy szállnak át az érzelmek generációról generációra. A következő generáció azonban már nem képes kezelni olyan emóciókat, melyek nem a sajátjaikként keletkeztek. Rabja lesz tehát, míg csak be nem azonosítja valódi eredetüket. Ma semmi sem sikerült. Reggel lekésted a buszt, bedöglött a számítógép, elromlott az egész napod. Otthon a megérdemelt pihenést reméled... Mintha azonban direkt csinálnák, a gyerekeid ma különösen zaklatottak: dühkitörésekkel és sírásokkal fejeződik be a nap. A gyermekek szivacsként szívják magukba a felgyülemlett emóciókat, és képtelenek távolságot tartani, mert nem tudják azonosítani azokat... Ők nem tudnak a buszról, a főnökről vagy 67

69 a számítógépről, és te pedig nem mondtad el nekik, mit éreztél ezekkel kapcsolatban. Éppen csak a tényekre szorítkoztál, ahogyan Sylvie anyja is csak beszélt, anélkül, hogy igazán mesélt volna. Egyetlen módon kímélhetünk meg csak másokat a frusztrációnktól, dühünktől, félelmeinktől vagy kétségbeesésünktől, ha megosztjuk velük azokat! A megosztás nem azt jelenti, hogy rájuk támaszkodunk, és vigasztalást várunk tőlük. Nem, nekik nem ez a szerepük. Gondjainkat megosztani a gyerekeinkkel egyszerűen csak annyi, hogy felfedjük előttük belső életünket, hogy ott magukra találjanak, hogy megtanuljanak különbséget tenni a saját érzéseik és a mieink között, hogy ne kelljen magukra vállalniuk a mieinket. Sokan, gyakran azzal az ürüggyel, hogy kímélni akarják a gyerekeket, nem mondanak nekik semmit a gondokról, bajokról és félelmekről. A gyerekek azonban megérzik ezeket, és mivel képtelenek nevet adni nekik, azonosulnak az ismeretlen félelmekkel. így történik, hogy legnagyobb meglepetésünkre a gyerekek újratermelik a magunkba rejtett érzéseket. A nap mint nap átélt emóciókat, és azokat is, amelyeket kisgyermekkorunk óta magunkba temetünk. Megmutatják azt a másik oldalunkat, amelyet sem megmutatni, sem látni nem akartunk. Ha nem teszik meg gyermekként, valószínűleg felnőttkorban kerül majd sor erre. És majd látjuk, ugyanabba a csapdába esnek, mint mi, mintha csak megismételnék az életünket, még akkor is, ha mindent megtettünk, hogy mindannak az ellenkezőjét tegyük velük, amit a szüléink velünk tettek. Adeline sokat szenvedett attól, hogy tudta, apja megcsalja az anyját, Paulát. Paula sokat sírt, képtelen volt másképpen reagálni. Később Adeline férjhez ment és a férje megcsalta. Véletlen lenne? Azok a nők, akiknek anyját megcsalták, sokkal többet tűrnek, mint a többiek. Nem mindig könnyű engedélyezni magunknak, hogy boldogabbak lehessünk, mint az anyánk volt. 68

70 Amikor egy érzelem az adott helyzethez képest aránytalan, akár túlzó, akár elégtelen, valószínű, hogy az nem a jelenre vonatkozik, hanem egy régebbi, nem megoldott helyzetre felel. A tranzakcionális analízis ezt a dinamikát parittyának" nevezi. Egy pillanatnyi esemény parittyaként repít vissza minket a múlt egy fájdalmas eseményéhez. Logikailag természetesen felesleges lenne kifejezésre juttatni a parittya-érzést", hiszen az a múlt körülményeire vonatkozik, és nem a jelenhez. A régi érzésnek az akkori eseménnyel kapcsolatban kell felszínre kerülnie. Egy este Eglantine két fiának olvas fel. Egy kisbabáról szól a történet, akit a szülei elhagytak, és mások befogadtak. A fiúk legnagyobb meglepetésére, akiket alig hatott meg a történet, Eglantine zokogásban tör ki. Lefekteti a gyerekeket, és megpróbálja megérteni, mi történt. Újra elolvassa a történetet, ugyanaz a hatás. A mese újraéleszti a saját történetét. Négyéves volt, amikor szülei több hétre magára hagyták, a nővérét kísérték egy párizsi kórházba, több mint ötszáz kilométerre a lakhelyüktől. Őt sietve egy számára ismeretlen asszony gondjaira bízták. Nagyon elhagyatottnak és magányosnak érezte magát. Akkoriban senki nem hallgatta meg az elkeseredését, senki nem törődött azzal, mit érez. A nővére hirtelen támadt, súlyos betegsége kötötte le a figyelmet, és a szülei, akik egyébként is süketek voltak a legtöbb szükségletével szemben, nem fordítottak időt arra, hogy odafigyeljenek rá. Ahányszor újraolvasta a lelke mélyére temetett érzéseket felébresztő mesekönyvet, kicsordultak a könnyei. A terápián ki tudta adni magából a benne rekedt félelem üvöltését, kiadta magából a kétségbeesés tompa zokogását, hozzáfért végre a szülei iránt érzett haraghoz, a szülei iránt, akik hagyták, hogy megélje ezt a tragédiát, és meg sem hallgatták az ő jogos igényeit. 619

71 Az emocionális kisütés után, felnőtt fejjel és megfelelő távolságból megértve azt, amit akkor nem tudott megérteni, Églantine újra elővette a könyvet... és örömmel és meglepetéssel tapasztalta, hogy már nem vált ki belőle túlzott érzelmeket. A parittya-érzés" akkor alakul ki, amikor egy helyzet lezáratlan" marad. A kiváltott érzelmet nem lehetett megélni, az érzéseket nem lehetett feldolgozni, az értelem függőben maradt, a gyász folyamata valamiért félbeszakadt. Hogy elszakíthassuk a parittyát", elég követnünk az érzett emóciók fonalát, visszavezetve emlékeinket addig a pontig, amikor először éreztük meg, hogy valami történik, de nem fejeztük ki azt. Csak ha már megtaláltuk az oly sok érzelmet kiváltó okot, számíthatunk a gyógyulásra. Először fel kell nyitni a sebet, hogy kitisztítsuk; felszínre kell hozni mindazokat az érzelmeket, amiket nem hallgattak meg, s aztán újra le kell zárni, nevet adva annak, amit átéltünk, s értelmet adva annak, ami lezajlott. / A parittya" nem mindig kötődik konkrét eseményhez. Magatartásbeli szokásokat, hiedelmeket építhetünk fel magunkba válaszul egy hangulatra, az apró megjegyzések felhalmozódására, a hétköznapi, ismétlődő családi működésre. Pihengetünk? Pihengetünk?" Dávid kényelmesen elhelyezkedve a nyugágyban, narancslét iszogat. A baráti és tökéletesen semleges megjegyzés mélységesen megbántja. Úgy érzi, barátja elítéli őt, s bűntudatot érez, amiért nem kapálni, ültetni vagy füvet nyírni, vagyis dolgozni látták. Barátja akaratlanul is a lényegre tapintott. Dávid szülei egyetlen alkalmat sem hagytak ki, hogy ne nevezzék semmittevőnek. Éveken át semmirekellőnek" érezte 70

72 magát. A szülői szemrehányásokból azt a következtetést vonta le, hogy nem a szülei elvárásainak megfelelő kisfiú. Harmincnyolc éves, de minden, ami valamiféle ítéletre emlékezteti, visszarepíti a magányos és meg nem értett gyerekkorba. Hogy megszabaduljon az ítélethez kötődő parittyától", Davidnak végre válaszolnia kell a szülői szemrehányásokra, s be kell látnia azok igazságtalanságát. Látni fogjuk, a lustaság a depresszióval egyenértékű. Hogy apja hatalmával és soha nem szűnő nógatásával szemben létezni tudjon, Dávid egyszerűen sztrájkba fogott... Nem semmittevő volt valójában, hanem csak apja elismerésének hiányától szenvedett. Az ítélet helyett a szenvedésre gondolva, Dávid ma már el tudja szakítani a parittyát", amely állandóan visszarepítette oda, ahol magányosnak, meg nem értettnek és bűntudatosnak kellett magát éreznie. - Hogy te milyen zsugori vagy!" - Róbert nagyon agresszív az anyósával, Camille-jal. Őt vádolja mindazért, amit nem mer a saját anyja szemére vetni. Camille nem érti. Nagylelkű a gyerekeivel szemben, ahogyan mindenki mással is. Róbert sértései bántják, ám szó nélkül lenyeli azokat. Nem akar veszekedést szítani. Ezért választotta éppen őt Róbert, sértegetéseinek tárgyául. Nagyon szereti az anyósát. Vele ezt is meg meri tenni. Akár a házasságban, akár a munkahelyünkön, mindig akad valaki, aki valamilyen vonatkozásban egy másik valakit idéz elénk a múltunkból. A mai Embereknek olyan tulajdonságokat tulajdonítunk, amelyekkel a múlt szereplői rendelkeztek. így fordul elő, hogy néha elrontunk, vagy akár tönkreteszünk számunkra fontos kapcsolatokat. Akiben megbízunk, arra ontjuk a gyerekkorunkban másoktól elszenvedett haragokat, régi, de ki nem mondott frusztrációkat.

73 Ez az átvitel mechanizmusa. Sokan a pszichiáter iránt érzett szerelemre egyszerűsítik ezt, a valóságban azonban nagyon összetett folyamat. A beteg a pszichiáterre vetíti gyermekkorának képeit, annál is inkább, mivel az orvos nagyon keveset mond saját magáról. A páciens olyan érzelmeket, gondolatokat, szándékokat kölcsönöz az analízist végzőnek, amelyek (feltételezése szerint) a szülei (vagy testvérei, nagyszülei, stb.) érzelmei voltak. Az átvitel nem csak a pszichoanalízis során jelentkezik, nagyon elterjedt pszichikai jelenség, a kivetítés egyik sajátossága. Hatására illúziók világába kerülünk, miáltal a többeikhez fűződő viszonyunk is összezavarodik. Stéphanie ápolónő. A következőket mondja a főnővéréről: Utál engem, keresztülnéz rajtam. Ráadásul ugyanaz a keresztneve, mint a nővéremnek... Christiane mindig ragyogóbb volt, mint én, csinos, mindenkinek tetszik, mindig oldott, én meg félénk vagyok, nincs mondanivalóm. Mindig az ő árnyékában éltem." Minden külső behatás nélkül is kialakíthatunk magunkban paranoiákat (a szót itt az általános értelmében használom), azaz attól való eltúlzott félelmet, hogy mások rosszat akarnak nekünk. Christophe kedves, inkább félénk és visszahúzódó fiú. Ám amikor az utcán tartózkodik, vagy amikor semmi nem köti le a figyelmét, erőszak képei, kések, balesetek jelennek meg a szeme előtt, mintha filmet nézne. Üldözések, gyilkosságok, tűzesetek. Christophe gazdag képzelőerővel rendelkezik, és a belső képernyőjére vetített képek mindig nagyon véresek és drámaiak. Néha ő a bátor hős, leggyakrabban azonban inkább a szenvedő áldozat. Mindannyiunk fejében számos film pereg, különböző forgatókönyvek öntik képekbe az életünket: ezek a fantáziák. Az erőszakos elemek, az agresszív vágyak a saját 72

74 jaink, másokra kivetítve. Elfojtott érzelmeink tükröződései, saját pillanatnyi vagy múltbeli érzéseink kivetítései. Egyszerre szolgálják a belső nyomás enyhítését és a tagadás fenntartását. Fontos, hogy megfejtsük a tengerbe dobott palack üzenetét, amit a tudatalattink küld. Minden paranoid fantázia mögött valamilyen szenvedés áll. Christophe-ban nagyon sok a harag. Gyerekkora sivár volt. Kamaszkorában órákig csak feküdt az ágyán, és várta, hogy teljen az idő. Soha senki nem érdeklődött iránta. Mindenki szemében ő volt a kedves fiú. Tehetetlensége és dühe csak a falára kitett plakátokban vagy a teljes hangerőn üvöltő zenékben jutott kifejezésre. Lázadó volt, de csak a fejében. Soha nem mert küzdeni. Megvetette a felnőtteket, és különösen a gazdagokat. Gyűlölte az embereket. Ma Christophe hazafelé menet meggyorsítja a lépteit. Egy nagyvárosban él. Fél, hogy lézengő fiatalok bandájával találkozik. Fél a tekintetüktől, a megjegyzéseiktől, esetleges erőszakosságuktól. Saját kamaszkori gyűlöletét és megvetését vetíti rájuk: Haragszanak rám." Christophe a fiatalok helyébe képzeli magát, és agresszív gondolatokat tulajdonít nekik. A csecsemő természettől fogva önző. Szimbiózisban él azzal, ami körülveszi, ő a világ közepe. Még nem képes átlátni a külvilágból érkező impulzusok okait és összefüggését. Christophe egocentrizmusa mögött (amikor mások viselkedését saját magára vonatkoztatva értelmezi) annak szükséglete áll, hogy fontosnak érezze magát a másik számára. Szülei túl keveset törődtek vele. Ha felismerjük és elfogadjuk valódi érzéseinket, lehetővé válik, hogy felhagyjunk azzal, hogy múltunkat, érzelmeinket és gondolatainkat másokra vetítsük, miáltal a valós helyzet alapján megítélt társainkkal gazdagabb és autentikusabb kapcsolatokat alakíthatunk ki. 73

75 ^aw táxiáa c meff.oó% <Í6a, a /cafwóo/ato/c nyeluta/ná/najc ff.yaao#lata, A hetvenes évektől Claude Steiner, a tranzakcionális analízis egyik úttörője ún. kapcsolat-nyelvtani" csoportokat vezet. A résztvevők körben, a bizalmas adatkezelés védelmében leülnek, és felkérik őket, hogy a következő modell szerint fogalmazzák meg fantáziáikat: Amikor... (helyzet vagy cselekvés) úgy érzem... (érzések) mert azt képzelem, hogy te... úgy gondolom, hogy te... az a benyomásom, hogy te... Mindenki a megélt tapasztalatai szerint beszél: Félek maga előtt beszélni, mert attól tartok, hogy elítél" / Amikor beszélek és te másfelé nézel, azt képzelem, hogy butának találsz"/"haragszom, mert a szavamba vágtál"/ Amikor arról a lányról beszélsz, az a benyomásom, hogy el akarsz mondani valamit, de nem mered egyenesen a szemembe mondani, így van?"/ Nagyon szépnek talállak, és amikor látlak, csúnyának találom magamat, és féltékeny vagyok." Ez a rendkívül egyszerűnek látszó gyakorlat valójában igen nehéz. Megtanultuk elhallgatni az érzéseinket, nem szeretjük kitárni mások előtt fantáziánkat. Pedig szükségünk volna rá, hogy mások mellett ellenőrizzük intuícióinkat" vagy bizonyosságainkat. Mivel nem látjuk ennek a szükségességét, paranoiás kivetítéseink megerősítik az önmagunkról alkotott negatív gondolatainkat (nem csoda, hiszen magunk vagyunk azok forrásai). Butának tart, ez természetes, soha nincs semmi mondanivalóm, mindig is hülye voltam." Fejünkben számtalan irracionális gondolat kering, olyan erővel, hogy az könnyen a kedvünket szegi. Mik a te paranoiás fantáziáid? Keresd meg, és próbáld meg kifejezni őket. Például: 7U

76 Amikor szó nélkül kimész, elkeseredem, mert azt képzelem, hogy nem találsz érdekesnek, és eleged van belőlem." Amikor bemész a szobádba, anélkül, hogy mondanál valamit vagy rám néznél, úgy érzem, megint valami olyat mondtam, amit nem kellett volna." Pauline a kishúgával kiment a mezőre, hogy hazahajtsák a teheneket. Apjuk elfelejtette figyelmeztetni őket, hogy a bika is szabadon van. A kerítésen átbújva a tehenek felé indulnak. A bika meglátja őket... és támad. Kishúgának sikerül elszaladni és kibújni a kerítésen, Pauline-nak azonban nem. A földre veti magát és mozdulatlanná dermed. Hatéves. Nem gondolkozik, nem tudja, miért tesz így, a félelme diktálja az egyetlen magatartást, amivel megmenekülhet. A bika megtorpan, orrával megbökdösi, megszaglássza. Pauline-t megbénítja a félelem. Fekve marad egészen addig, amíg apjuk odaérkezik. A félelem a szervezet reakciója a veszélyre. Riadót fúj a szervezetben, és mozgósítja erőforrásainkat, hogy szembenézhessünk az ellenséggel. Az agy felfokozott éberséggel elemzi a helyzetet, egybeveti a rendelkezésre álló adatokat. Megszervezi védekezésünket, és kiválasztja a helyzetnek legmegfelelőbb viselkedési formát: menekülj, harcolj, maradj mozdulatlan. 75

77 Bizonyos helyzetekben a félelem csökkenti képességeinket. Sok színész állítja, hogy szüksége van a lámpalázra ahhoz, hogy intenzíven tudjon játszani. Az atléták a versenyeken nyújtják legjobb formájukat, pedig ott a legnagyobb a stressz. Miért van mégis, hogy néhányan megbuknak a vizsgáikon, dadognak a közönség előtt, lebénulnak a mélység láttán, egy szerelmes találka előtt, vagy ha telefonon le kell mondaniuk egy vacsorát? Negatívan értelmezzük heves szívdobogásunkat, izzadó tenyerünket és a vágyat, hogy elfussunk, és arra törekszünk, hogy kontrolláljuk ezt az állapotot. Arra használjuk az energiánkat, hogy elfojtsuk az ijedtségünket. A legszélsőségesebb veszélyhelyzetekben is a félelem - feltéve, hogy nem eltúlzott vagy elbagatellizált - marad a legjobb tanácsadó. Néha akár az életünket mentheti meg. Az általánosan elfogadott felfogás ellenére, amit a filmek is sugallnak, nem azok boldogulnak a legjobban, akik felvértezik magukat, hanem azok, akik az érzéseikre hallgatnak. Az alpinisták jól ismerik azt a különleges állapotot, amelybe akkor kerülnek, amikor nagyon veszélyes szakaszokon haladnak, ahol egyetlen rossz lépés is végzetes lehet. Vajon minden félelmünk indokolt? Bár haszontalannak és gátlónak tűnik, félünk a főnöktől, rettegünk mások ítéletétől, a mit szólnak hozzá"-tól, a repüléstől, az egértől vagy a póktól. A túlzott vagy nem helyénvaló félelem gengszter" vagy parittya". Az érzelmet ilyenkor nem átélni vagy kifejezni kell, hanem a gyökerét kell megkeresni, a tudatalatti érzést vagy a régi traumát felfedve. Ujjaikkal, a kezükkel, a lábukkal és az egész testükkel váljanak eggyé a sziklával!" - A vezető éjszakai 76'

78 hegymászásra vitt, hogy a szakadék látványa ne növelje tovább félelmünket. Varázslatos a hatás. Most mászom először. Általában nem vagyok merész, s most mégis meglepő könnyedséggel haladok a meredeken. Nagyon sötét van, nem látom az alattam tátongó mélységet. Csak a sziklát érzem a kezem alatt, csak abból merítek információt. A tapintás nyugtatólag hat a félelemre. A közönség előtt érzett lámpalázat is átalakíthatjuk. A veszély nem valóságos, senki nem fog felfalni minket - és a félelem mégis megjelenik. Ahhoz, hogy öt, vagy akár párszáz Ember előtt beszéljünk, több erő kell, mintha csak a szomszédunkkal beszélgetnénk. A lámpaláz nélkül előfordulhat, hogy nem tudjuk igazán jól közvetíteni üzenetünket. A nagy szónokok, színészek és énekesek ebből merítik azt a többlet energiát, amely a karizmájukat táplálja. A lámpaláz blokkoló hatású akkor, ha negatívan értelmezzük, ha el akarjuk rejteni, vagy ha uralni akarjuk. A cselekvéshez biztosított többletenergia ilyenkor nem kerül felhasználásra, viszont az elfojtási és uralási kísérletekre fordított pszichikai energia akkora, hogy egészen kikészülünk" tőle. A lámpaláz erőforrás, pontosabban egy erőforrás felszabadításának lehetősége. Maradjunk önmagunkban, s érezzük, hogy a lábunk a talajhoz tapad. Esetleg vegyünk kezünkbe valamit, de semmiképpen se mozgassuk. Elégedjünk meg azzal az érzéssel, amit az érintése az ujjainkban, a tenyerünkben kelt. És maradjunk kapcsolatban a közönséggel, ne hagyjuk, hogy elragadjon a képzeletünk, és azt kezdje boncolgatni, hogy mit gondolhatnak azok, akik hallgatnak minket... Nézzünk rájuk, támaszkodjunk a tekintetükre. Legyünk aktívak, inkább mi nézzünk, mint nézessük magunkat. 77

79 Bemard egy hófehér szobában elektromos készülékek zajára ébred. Megpróbál megmozdulni, de a fájdalom az ágyhoz szögezi. A csengőt keresi. Fáj" - mondja az ajtóban feltűnő ápolónőnek. Múlik az altatás hatása, Bemard pedig nem számított rá, hogy fájdalmai lesznek. Tehetetlennek érzi magát. Pedig azt mondta az orvos, hogy minden rendben lesz! Bemard teljes bizalommal érkezett a klinikára. Nem érezte szükségét, hogy kérdéseket tegyen fel a sebésznek. Tökéletesen megbízom benne, cseppet sem félek. Egy hét, és már túl is vagyok rajta." - mondta a nővérének, akit meglepett, mennyire hiányzik belőle a kíváncsiság. Három héttel később Bemard még mindig a klinikán van. A műtét utáni komplikációk újabb beavatkozást tettek szükségessé. Bemard szenved, és elveszítette bizalmát az orvosában. A szomszédos szobában Émilie lábadozik. A műtét előtt tele volt félelmekkel, többször is találkozott a sebésszel, hogy mindenfélét kérdezzen tőle. Amikor a műtőbe vitték, pontosan tudta, a tervek szerint hogyan zajlik majd a beavatkozás. Ébredésekor megnyugtatta, hogy azt érzi, amire számított. A felkészítő munkának és a kérdéseinek köszönhetően ismerős területen járt. A fájdalom kevésbé fáj, ha tudjuk azonosítani, ha meg tudjuk nevezni, ha ismerjük a forrását. A kórházban dolgozók nap mint nap tapasztalják azt, amit a módszeres vizsgálatok is megerősítettek, hogy a műtét előtt félelmet mutató betegek (természetesen ha a félelem nem lép túl bizonyos határokat) jobban és gyorsabban gyógyulnak. Azok, akik megbíznak az orvosban", passzívak maradnak, mindent az ápolóktól várnak... és csalódottak, ha a fájdalom arra emlékezteti őket, hogy a testük a saját tulajdonuk. A tájékozódás lehetővé teszi a felkészülést. 78

80 iá m eretím t e /o lt Vizsga, verseny, sportbeli próbatétel, költözés, állásváltoztatás, új munkahely, fontos találkozó, szerelmes randevú... A jövőtől való félelem kizárólagosan emberi tulajdonságnak tűnik; a jövő tudatának szerves része, azé a képességé, hogy lehetőségeket képzelünk magunk elé. Tévedni, kudarcot vallani, megfutamodni, lemaradni... mindannyiunk természetes félelmei. A jövő bizonytalansága által megnyitott perspektívákkal szembeni félelmeknek egy része természetes. Hogy ezt el tudjuk fogadni, és ne próbáljuk a szorongásokat mindenáron nyugtátokkal, cigarettával vagy alkohollal feloldani, belső biztonságra, önbizalomra van szükségünk. Egy péntek este felhívnak telefonon, és megkérnek, hogy hétfőn vegyek részt egy tévéadásban. Még sosem szerepeltem a tévében. Természetesen igent mondok, egy ilyen lehetőséget nem lehet visszautasítani, de megrémülök. Két napom van, hogy felkészüljek. Először is mérleget kell készítenem. Gyorsan megírom a listát. A következőktől félek: 1.) nem tudok majd válaszolni; 2.) nem értek hozzá; 3.) butaságokat fogok mondani; 4.) idiótának fogok tűnni; 5.) jelentéktelen leszek; 6.) dadogok; 7.) nem tudok elegáns mondatokat alkotni; 8.) nem tudom, mit mondjak. Minden félelemnek megvan az ellenszere. 1.) Ahhoz, hogy tudjak válaszolni, információkra van szükségem. Munkához látok és tanulmányozom a témát. Elgondolkozom a kérdéseken, amiket feltehetnek, felépítem a tudásomat, vagyis kidolgozom a rendelkezésemre álló információkat, hogy összefüggő egységet hozzak lét- 7.9

81 re, és képes legyek megválaszolni beszélgetőtársaim kérdéseit. 2.) Több olyan helyzetre emlékszem, amikor nyomásként nehezedett rám a félelem, hogy nem leszek kompetens... és a helyzetek végül pozitívan alakultak. 3.) Az attól való félelem ellen, hogy butaságokat fogok mondani, belső munkát végzek önmagam elfogadására. Bárkivel előfordul, hogy hibát vét. Életemben először szerepelek a tévében, nem lehetnek hát túl szigorúak velem. Szombat este felhívom egyik barátnőmet, akit szintén meghívtak az adásba. Kinevet és azt mondja: Nem, én egyáltalán nem félek, nincs mitől, ez egy kis adás, hétfő reggel tízkor egyébként is senki sem fog nézni minket, rá se ránts." Az ő stratégiája az, hogy bagatellizálja a helyzetet. Én tovább folytatom a belső munkát. Mentálisan elképzelem, amint a kamerák előtt, a lámpák fényében izzadok. Látom magam, ahogy a meghívottakkal beszélgetek, és szakértelemmel nyilatkozom (2). A dadogástól és az esetlenségemtől való félelem (4), arra a félelmemre vezethető vissza, hogy semmi vagyok. Az az érzés, hogy semmi vagyok, kisgyermekkoromból fakad. Az öcséim olyan sokszor mondták, hogy te egy nulla vagy", hogy már az okról is elfeledkeztem, amiért így kezeltek. (Ma már tudom, hogy csak az irigység ellen védekeztek, amit a náluk idősebb, és ebből fakadóan eredményesebb testvérük iránt éreztek). Akkoriban azonban még elhittem nekik amit rólam mondtak. Hogy ellensúlyozhassam ezt az érzést, fel kellett kutatnom a forrásaimat. Végiggondolom a sikereimet és elemzem a kudarcaimat. Azután felidézem a kislányt, aki egykor voltam, és elmesélem neki az életem. Elmagyarázom neki, miért is érzi semminek és érdektelennek magát, holott a valóság egészen más képet mutat. Szeretetet és bizalmat öntök belé. Vasárnap este újra felhívom a barátnőmet. Csak nevet az aggályaimon: Még mindig izgulsz? Én egyáltalán nem, különben is, beveszek egy nyugtatót. Beszéltem telefonon 80

82 a műsorvezetővel, bevallotta, hogy ő adás előtt néha egy dobozzal is bevesz!" Még mindig nem akarja elismerni a szorongását. A műsorvezető számára ennek az adásnak, (egy sorozat első darabjának), kétségkívül van tétje, viszont ő ismert, sőt elismert profi. Ő is nyugtátokat szed? Néha téves képzeteink vannak Embertársainkról. A kamerák előtt barátnőm mereven ül a székén. Nagyon feszült, alig sikerül mosolyognia. A műsorvezető túlságosan izgatott, minden pórusából árad a feszültség. Én készen álltam az adásra, oldott voltam... majdnem túlságosan is, legalábbis a többiek feszélyezettségéhez képest! A fellépésem nem volt ugyan tökéletes, de jó volt. Később megnéztem a felvételt. Hogy ne kritizáljam agyon magam, inkább a szívemre kapcsoltam, s nem az agyamra. Egymás után többször is megnéztem a filmet, gyengéd együttérzéssel, amíg csak nem sikerült tökéletesen elfogadnom magamat, a nyelvi és magatartásbeli tökéletlenségeimmel együtt. Még a szív intelligenciájával sem könnyű elnézőnek lennünk önmagunkkal szemben! s í * leáü&cléő&neá ^xaauáxai 1. Ismerd be és fogadd el a félelmet. 2. Beszélj róla, oszd meg másokkal is. 3. Fejtsd meg, milyen érzésekből tevődik össze a félelem. 4. Gyújts össze minden információt, amire csak szükséged lehet. 5. Adj magadnak önbizalmat. Idézd fel a sikereidet, gondold végig a képességeidet, szeresd önmagad. Beszélj magadról tisztelettel és gyengédséggel. Keresd fel magadban a gyermeket, és gyógyítsd meg őt. 6. Kérj fizikai kontaktust egy számodra kedves ismerősödtől. Ha a másik a hátad mögött áll, és a válladra teszi <*7

83 a kezét, érzed a mellkasa és a hasa melegét a hátadon. Mögötted áll, bátrabban szembenézhetsz hát a kihívással, ő támogat téged. Vésd emlékezetedbe ezt az érzést, hogy magaddal vihesd a próbatétel" alatt is. 7. Előlegezd meg magadnak a sikert. Képzeld magad elé a jelenetet, s nézd magad, amint úgy beszélsz, cselekszel és viselkedsz, ahogyan szeretnéd. 8. Cselekedj úgy, mintha az ideálod, vagy a kiválasztott védelmeződ ténylegesen is veled volna. 9. A feladat teljesítése és a siker elérése után emlékezz vissza arra, aki azelőtt voltál. Lásd magad, amint félve állsz a próbatétel előtt, s ne felejtsd el a győzelmed fölött érzett büszkeségedet azzal is megosztani, aki tegnap voltál. 10. Ha valamiért mégsem sikerült volna, vagy elégedetlen vagy az eredménnyel, gondolj arra, hogy gyakorlat teszi a mestert!" Az első és a legnehezebb lépésen mindenesetre túljutottál! Ezek a gyakorlatok alapvető fontosságúak ahhoz, hogy egyre kevésbé féljünk az életben nap mint nap előforduló helyzetekben, és hogy pozitív forrásokat megnyitva önmagunkban, önbizalomra tegyünk szert. Hajnali öt, kopognak a hotelszobám ajtaján: Kelj fel, itt az idő!" Ma van a nagy nap: kötéllel rögzítve leugrom egy hídról. Tizenketten határoztuk el, hogy felülemelkedünk a félelmen, s lábunkat kötélhez kötve, levétjük magunkat a negyvenméteres mélységbe. Komoly, progresszív volt a felkészítés. Az első nap különböző feladatokkal tesztelték kölcsönös bizalmunkat. A második napot az éjszakai hegymászás előkészítésének szentelték (erről már beszéltem). Eljött a harmadik nap. Majdnem egy órát gyalogolunk az ugrás helyszínéig. Növekvő szorongást érzek. Félek a magasságtól, még a hintázást is gyűlöltem 82

84 világéletemben, és mindennél jobban utálom, ha elveszítem a kontrollt. Itt pedig a mélységbe kell vetnem magam... és hagynom kell, hogy a gravitáció dolgozzon helyettem. Vezetőnk megnyugtat, semmi ok az aggodalomra. Négy, vastag kötelet rögzítettek a hídra, szó sincs róla, hogy egyetlen gumikötélre bíznák az életünket. Minden csoporthoz új köteleket használnak. Ha három el is szakadna közülük, még mindig marad a negyedik! Nincs hát mitől félni, a semmibe vetett testet a kötelek pár méterrel a talaj felett biztosan megállítják, aztán némi himbálódzás után óvatosan leeresztik a delikvenst... A bemelegítő gyakorlatok után a vezető megkérdezi: Ki akar kezdeni?" A fejemben őrült képek kavarognak... Döntöttem, a vezetőhöz lépek, és bejelentem: Mégsem ugrok le, félek". A vezető nem titkolt csalódottsággal veszi tudomásul döntésem. Leballagok a híd alá, és nézem, ahogy a többiek a mélységbe vetik magukat. Vannak, akik üvöltenek, és remegve érkeznek a földre. Mások összeszorítják az állkapcsukat. Egy barátom karjaiba menekülök. Ugyanúgy fél, mint én, és ő is úgy döntött, hogy nem ugrik. Megkérem, hogy öleljen át, és mondjon valami kedveset, vigasztalót. Lassanként újra erőre kapok. Tovább nézem, ahogy a többiek ugranak. Már kevésbé köt le a félelem, nyugodtabban tudom figyelni őket. Mindannyian más tapasztalatot élnek meg, és mindannyian büszkék magukra, hogy meg merték tenni. Lassanként érzem, amint megszületik bennem a vágy, hogy ugor jak. Igen, a vágy, és nem a kihívás! Visszautasítottam a kihívást, és engedélyeztem magamnak, hogy önmagam legyek. Ezért szabadultam fel a nyomás alól. Érezhetem magamban az öröm megelőlegezését. Felmegyek a hídra, bekötöm magam, és ugrok... Egy tizedmásodpercnyi pánik után, amit a támpontok elvesztése okoz, hatalmas örömöt érzek. Verseny uralta világunkban sokan csak a kihívásokkal motiválják magukat. A belülről hiányzó indíttatást kívül keresik. Ez azonban sok feszültséget és stresszt hoz ma 83

85 gával. Az a hiedelem, miszerint ha nem erőltetem magam, semmire sem jutok", kényszeres dinamikába zár bennünket, s elveszi a cselekvéstől való kedvünket... Azt mondják, a félelem egyben vágyat is takar. Ezt a mondatot gyakran rosszul értelmezik; ugyanis az, hogy valaki fél a főnökétől még nem azt jelenti, hogy szeretne lefeküdni vele, a közönség előtti szerepléstől való félelem pedig nem azt rejti, hogy szeretnénk, ha néznének minket... Nem, ez a megállapítás úgy igaz, hogy ha a félelem alól felszabadulunk, elérhetjük hogy ne kényszerből cselekedjünk, hanem a szabad akaratunk szerint határozzuk meg vágyainkat. Hogyan segítsünk annak, aki fél? Tartsuk tiszteletben mások érzéseit. Soha ne tegyük nevetségessé a félelmet. Hallgassuk meg az illetőt, anélkül, hogy megoldást keresnénk. Ne próbáljuk észérvekkel meggyőzni, vagy tanácsokkal ellátni. Na akarjuk megnyugtatni, ne akarjuk elvenni tőle a félelmét, hagyjuk, hogy ő élje meg először. Mindenekelőtt arra van szüksége, hogy a felindulásával együtt is elfogadjuk őt. Bízzunk a képességeiben, hogy megtalálja a saját megoldását. Azután az újraformálás és nyitott kérdések segítségével segítsük hozzá, hogy nevet adjon annak, amit érez. A beszéd lehetővé teszi, hogy eltávolodjunk kissé a nyers érzelemtől. Ha megfogalmazza, tudatára ébred szorongása mozgató rugóinak. Érintsük meg a kezét, a vállát... Azután, ha elég közel állunk egymáshoz, ajánljuk fel, hogy a háta mögé állunk néhány percre, így adva meg a szükséges támogatást. Javasoljuk, hogy írja le nekünk a jövőt, úgy ahogyan képzeli, míg csak pozitívak nem lesznek a képek, amíg végre valóban a bizalmába fogad minket.

86 43. Közönség előtt beszélni, akár előadóként, akár kérdezőként, a franciák több mint felének bevallott félelme. Mi lehetne logikusabb ennél, ha belegondolunk iskolarendszerünkbe! A félénkség nagyon elterjedt zavar. Vannak az igazi félők", mint például én, és az ál-félénkek. Ez utóbbiak joviális külső mögé rejtőznek, látszólag nem félnek senkitől és semmitől, és azzal nyugtatják magukat, hogy tanácsokat osztogatnak másoknak. A félénkség azért elterjedt, mert elterjedt a szégyenkezés is, még ha nem is mindig azonosított módon. Gyakran a tudatalattinkba temetjük önmagunk szégyenlését. Minden bizonnyal ez búvik meg az agresszivitás mögött; a dühkitörések lehetővé teszik, hogy távolságot teremtsük magunk és mások között, nehogy felfedezzék a titkunkat. Jelen van az Én vagyok a legjobb!" feliratú póló viselőjében, és a hencegéssel is felérő, túlhangsúlyozott önbizalom kinyilatkoztatásában. Minden félénkségünk a gyermekkorból eredő, alapvető szégyenérzet. Húszéves voltam, amikor egy iskolatársnőm szembesített életem ürességével. Olyan vagy mint egy halott" - vágta a fejemhez kíméletlenül. Kemény volt hallani, de igaz volt. Nem jártam szórakozni, nem voltak barátaim. A könyveimbe merültem és tanultam. Egyetemi tanulmányaim mellett szenvedélyesen érdekelt a biológia, a kémia és az asztrofizika. Halmoztam az ismereteket az életről, miközben kerültem az embereket. Nagyon rosszul éreztem magam az emberi kapcsolatokban. Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalra azonban megszületett a döntés: élni fogok! Felkészültem, hogy másképp kezdjem a következő egyetemi évet. Miért kell annyira félnünk a többiektől? 85

87 Gondolkoztam. Csúnyának, hülyének és bénának" éltem meg magam. Tényleg az voltam? Honnan fakadtak ezek a gondolataim? Kutatni kezdtem az agyamban. Az öcséim ítélkeztek így fölöttem. Nem lehettek objektívek. Úgy védekeztek ellenem, ahogy tudtak. A húsz év alatt azonban úgy felhalmozódtak bennem a negatív tapasztalatok, hogy bizonyítottnak láttam, tényleg" nem érdeklek senkit. Valóban sikerült meggyőzniük, hogy buta vagyok és érdektelen, ezért nem is engedtem előtérbe magam! Keveset beszéltem. Amikor pedig beszéltem, megpróbáltam megmutatni a tudásomat, hogy értékesebb legyek mások szemében... Ezt a magatartást rosszul fogadták, különösen a gimnáziumban. Túl nagy volt a különbség köztem és a többiek között. Míg ők a kávéházban beszélgettek, én otthon olvastam. Könyvmolynak" csúfoltak, amit én hülyének" értelmeztem. Ördögi körbe kerültem: az önmagámról kialakított negatív vélekedésem visszahúzódó magatartást és eltúlzott mentális befektetést eredményezett. A többiek elkülönítésemmel reagáltak, gúnyoltak, becsméreltek, ami csak megerősített kiinduló vélekedésemben. Az iskolakezdés napján elhatároztam, hogy jóval korábban érkezem. Bementem a könyvtárba, kinéztem egy hallgatót, és minden bátorságomat összeszedve odamentem hozzá. Hevesen dobogott a szívem, de beszélgetésbe elegyedtem vele. Reggel meditáltam, hogy erőt merítsek. Este sírtam, hogy kiadjam magamból a feszültséget. Egy héttel később kialakult egy kis baráti köröm. Miután az egyik évfolyamtársnőm bemutatott a barátnőjének, azt a banális, de számomra nagyon sokat jelentő kijelentést tette: Myriam nagyon szimpatikusnak talált." Azóta folytattam az önbizalom gyűjtést. Fokozatosan egyre jobban boldogulok az interperszonális vagy csoportos helyzetekben. Ma hatalmas örömmel irányítok 8G

88 csoportokat és tartok előadásokat. A kamaszkori fényképeimet nézve, felmérhetem a megtett utat. Nézem a csinos lányt, aki voltam, anélkül, hogy tudtam volna, és mentálisan átadom neki az önbizalmat, amit azóta szereztem. Téged milyen hiedelmek tartanak fogva? Viselkedésünket a hiedelmeink irányítják. A többiek reagálnak az attitűdjeinkre, és megerősítenek gondolatainkban. Minden önmagunkról és másokról alkotott hiedelmünk önmagát erősíti. Megszabadulhatunk tőlük, ha megértjük a vélekedés eredetét, ha kétségbe vonjuk és megváltoztatjuk magatartásunkat. Azok vagyunk, akik lenni akarunk, és nem csak azok, akikről megszoktuk, hogy mi vagyunk. Szabadon megmutatod magad olyannak, amilyen vagy? Képes vagy zavar nélkül vezetni, járni, dolgozni, táncolni, énekelni mások tekintete előtt? Akiknek volt olyan szerencséjük, hogy kisgyerekkorukban a szüleik - testvéreik - figyeltek rájuk, megbecsülték és értékelték őket, ez csak fokozza a teljesítményüket, bármit csináljanak is. A többiek ügyetlennek érzik magukat, hibákat vétenek vagy abbahagyják a tevékenységüket. A félénkség gyógyításához helyre kell hoznunk a múltat. Adjuk meg magunknak azt a feltétel nélküli elfogadást, amire szükségünk van. És merjünk szembenézni az érzéseinkkel, induljunk el a többiek felé! Mindig oldott vagy, ha egy ismeretlennel találkozol? Hangot adsz egyetértésednek vagy ellenérzésednek? Kimutatod az érzelmeidet? Kimondod, szeretlek? Tudsz szívességet kérni a szomszédodtól? Visszaküldőd az étteremben az ételt, ha hideg vagy ehetetlen? A társasági helyzetekkel szembeni tartós és irracionális 87

89 félelmeket szociális fóbiáknak nevezzük. A félelmet, hogy figyelnek, hogy nevetségesek leszünk, hogy megalázóan vagy zavaróan viselkedünk. Aki átéli ezeket a félelmeket, érzi szélsőséges voltukat, mégis képtelen kordában tartani azokat. Ezek a félelmek arra késztetik, hogy amennyire csak lehet, kerülje az ilyesmit kiváltó helyzeteket. Minden szociális fóbiában szenvedő fél attól, hogy mások észreveszik a zavarát, és amennyire csak lehet, többé-kevésbé hihető észérvek mögé rejtőzik. Caroline tini korában félt bemenni a farmerboltokba és a többi, fiataloknak való ruhákat áruló üzletbe. Elbátortalanították a fiatal és szép eladók. Mindennél jobban félt attól, hogy kinevetik, hogy kigúnyolják az alakját. Attól is tartott, hogy nem lesz képes ellenállni és bármit megvesz, annyira képtelen volt nemet mondani, ízlésének és kívánságainak hangot adni. Nem beszélt azonban erről, és mindenkinek elmondta, hogy nem szereti ezt a stílust", és inkább a nagyobb áruházakban vásárolt. a niáű/ctói... Rémi jobban szereti a szupermarketeket: itt nem kell beszélnie az eladókkal. Nem viseli el a begyakorlott mondatokat, amelyek a kiszolgálás alatt elhangzanak. Azt mondja, megveti a banalitásokat. A valóságban azonban nem tudja, mit is mondjon. Érdektelennek ítéli a rítusokat, de a lelke mélyén önmagát érzi érdektelennek. Marion éppen ellenkezőleg, remekül boldogul a könynyed csevegésben. Számára később romlanak el a dolgok. Amint meghittebb viszonyba kerül valakivel, fél, hogy csalódást okoz: Rá fog jönni, hogy nem olyan vagyok, amilyennek hitt." Hiába szeretne családot alapítani, rendszeresen idő előtt véget vet a kapcsolatainak, attól való félelmében, hogy rájönnek, milyen is valójában. Mint Rémi, Marion is szégyelli a személyét. Vajon miért 88

90 érzi úgy, hogy méltatlan arra, hogy szeressék? Nem érti, soha sem az apja, sem az anyja nem becsülték le őt. Rémit megállás nélkül kritizálták, Mariont nem. A gyermekkorában megélt érzések közül Marion arra emlékszik, hogy soha senkit nem érdekelt az, amit ő érez. Anyja nem sok önállóságot hagyott neki. Meghatározta, mit kell ennie, felvennie, mikor kell a kertben játszania és mikor a szobájában... egészen a kamaszkoráig. Marion megtanulta, hogy nincs joga saját vágyakhoz. Mivel nem tartották tiszteletben, arra a következtetésre jutott, hogy nem érdemli meg a tiszteletet. Mivel nem hallgatták meg, arra jutott, hogy érdektelen. A szégyen elszigetelődéshez vezet. Amikor szégyenkezünk, a legszívesebben elbújnánk, eltűnnénk. Nem akarunk beszélni róla, pedig ez segítene hozzá, hogy megszabaduljunk tőle. A beszéd lenne Marion első engedetlensége az anyjával szemben, az önállósága kifejezése. Egy terápiás csoportban egy asszony felidézte nyomorúságos, falun töltött gyerekkorát. Szülei földművesek voltak; piszkos volt az otthonuk, alig volt bútoruk, még szép edényeik sem voltak. Szégyellte a szüleit, nem beszélt róluk, és soha nem hívta meg vendégségbe a barátnőit... Most egy másik asszony veszi át a szót: Az én szüleim gazdagok voltak, megvolt mindenem, amit csak akartam, rengeteg játék, szép ruhák... Nagyon szép házunk volt, szép bútoraink, szép szőnyegeink, festmények a falakon... és én mégis szégyelltem őket. Senkit nem hívtam meg hozzánk, nem akartam, hogy lássák a szüléimét." Nem minden szegény gyerek szégyelli a szüleit, és a gazdag gyerekek közül sem mindenki érez így. A valóságban a gyerekek nem a társadalmi státust, a rendetlenséget vagy a berendezés hiányosságait szégyellik, hanem az érzelmi hiányt. Nem szégyelljük a szüleinket, ha beszélhetünk velük ezekről a dolgokról, ha játszhatunk, nevethetünk, sírhatunk és osztozhatunk velük. 89

91 ó u n tu d a t Ki érzi bűnösnek magát, a rablás áldozata vagy az elkövető? Az erőszak áldozata, vagy a támadó? A meggyalázott kislány, vagy a vérfertőző apa? A gyermekeire odafigyelő anya, vagy a bántalmazó anya? Mindenhol ugyanaz a történet: az áldozat érzi bűnösnek magát. Az igazi bűnös nem jut el a bűnösség érzéséhez. Az egészséges bűntudat annak a jele, hogy odafigyelünk arra, mit él át a másik. A hiánya teszi lehetővé az erőszakos cselekvést. A bűnöző a bűntett elkövetése közben nem hajlandó átérezni, mit élhet át az áldozata, különben félbeszakadna a mozdulata. Miért az áldozatok érzik bűnösnek magukat? Nem igazolható ez az érzés. Bűntudatuk a támadó iránt érzett, de ki nem fejezett harag visszafordulása önmagukra, a szégyen, hogy gyengék voltak, és megtámadták őket, a szégyen, hogy megalázták őket. Amikor egy áldozat képes arra, hogy haragudjon, amiért megtámadták, sem szégyent, sem oda nem illő bűntudatot nem érez. Haragját kivetítheti a bűnösre, és hagyja, hogy az viselje a szégyent. Nem könnyű ez akkor, ha gyerekkorunkban önmagunk részévé vált a szégyen és a bűntudat. Amikor egy gyermekre frusztrációt kényszerítenek, amikor megsebzik, megsértik, természetes és egészséges, hogy kimutatja a haragját. Akkor azonban, amikor az oly gyakran történik, a felnőttek nem fogadják el ezt a haragot, nem hallgatják meg, vagy ami még rosszabb, azt mondják, hogy az ő érdekében" bántották és ezért hálával tartozik nekik, a gyerek kénytelen jónak tekinteni a szüleit. Természetesen következik ebből, hogy akkor csakis ő lehet a rossz. Tovább erősítik ezt a meggyőződést a felnőttek és a tanárok, amikor valamiért megszidják: Rossz vagy, elviselhetetlen vagy, rémes vagy..." A gyermek számára világos, hogy amikor frusztrált, amikor nem hallgatják meg a szükségleteit vagy a vágyait, felesleges lenne.90

92 ellenkeznie, hiszen úgyis ő a rossz. A szégyen a frusztráció megélésének ebből az önmagunkba fordulásából fakad. Mivel a fölérendelt felnőttek, nem ítélik őt arra méltónak, hogy meghallgassák, tiszteletben tartsák és szeressék, kialakul benne a méltatlanság érzése. Pontosítsuk a szavakat. A szégyen magába foglalja a lényünkben rejlő hiba gondolatát, a tudatot, hogy valami nincs rendben bennünk. A bűntudatnál valami nincs rendben a viselkedésünkben. Valami rosszat tettünk, áthágtunk valamilyen szabályt, egy törvényt, s most félünk a büntetéstől. A köznapi beszédben gyakran a szégyent a bűntudat szinonimájaként használják. A bűntudat egyfajta védelmi eszközként is használható, más, intenzívebb és elfogadhatatlan érzelmekkel szemben. Catherine-nak májrákja van. A betegségéről beszélve azt mondja: Bűnösnek érzem magam, mert ezzel összetöröm az anyámat, pedig békében is befejezhette volna az életét..." Catherine menekül a belső szenvedés elől, és inkább mások helyébe képzeli magát. Ahelyett, hogy azt mondaná: boldogtalan vagyok", azt mondja: boldogtalanná teszek másokat." Amikor szembesítem ezzel a hárítással, ezt feleli: De akkor egyfolytában sírnék. - Ha sírsz, attól félsz, hogy nem bírod abbahagyni? - Igen. - Biztos, hogy sok könny gyülemlett fel benned. De a sírás az egyetlen mód, hogy őszintén kapcsolatba kerülj önmagaddal, vagyis az egyetlen lehetőség, hogy erőt gyújts magadban. A sírás mögött ott van az erőd, amire szükséged van." A sírás nem illik ahhoz a képhez, amit Catherine alkot magáról, az erős és minden tekintetben tökéletes nő képé.9 /

93 hez. Annál is inkább ragaszkodik ehhez a képhez, mert ezzel próbálja ellensúlyozni önmaga szégyenének belső képét. Hogy megszabadulhassunk irracionális szégyenérzetünktől és bűntudatunktól: 1. Ismerjük fel a frusztrációt vagy frusztrációkat, vagy a veszteséget, amelyek szégyenérzetünk vagy bűntudatunk eredetét alkotják. 2. Fejezzük ki érzelmeinket. Ha létrejön kapcsolat a valódi érzelmeinkkel, amikor sikerül kifejeznük azt, amit a lelkünk mélyén érzünk, a szégyennek nincs többé hatása ránk. s í,xmt/eri refíe^ eá Némely Embert annyira megsebeztek gyermekkorában, hogy ez az egész szociális életére kihat. Érzelmi életét a félelem, a rettegés hatja át. A gyermekkori bántalmazás következtében keletkezett károsodásokat még mindig nem igazán ismerik el. Amikor az áldozat beszél róla, gyakran ezzel próbálják elhallgattatni: Ugyan, felejtsd már el, éld az életed, szakadj el ettől... Anyád azt tette, amit lehetett, most már meg kell bocsátanod neki..." Néha még a pszichoterapeuták is ebbe az irányba hatnak, még mélyebb önmagába zárkózásra késztetve a pácienst. Ezek a sérült férfiak és nők a félelemmel együtt építették fel magukat. Mindig is ismerték a félelmet. Akiket vertek, bántalmaztak, vagy figyelmen kívül hagytak, megaláztak, lealacsonyítottak, vagy annyira uraltak, hogy nem engedték nekik, hogy önmaguk legyenek, életük természetes részeként építették lelkűkbe a félelmet, az erőszakot és a közönyt. Néhányukat egész életükre megbénítja a félelem. Egyesek tudatában vannak ennek, mások nem. Visszahúzódva élnek, életük során mindig a biztonság útját választják,

94 vagy éppen alkoholisták vagy gyógyszerfüggők lesznek, elkábítják magukat, hogy ne érezzék az ürességet és a rettegést. Az ilyen Embereknek leginkább arra van szükségük, hogy meghallgassák őket, elhiggyék hihetetlen szenvedésüket. Néha nekik maguknak is nehezükre esik, hogy elhiggyék, amit megéltek. Haragszanak magukra, amiért - másoktól eltérően - ők nem képesek, elszakadni a gyerekkoruktól. Elsietett minden próbálkozás, amit ingatag alapokra akarunk felépíteni. Ahhoz, hogy megszerezhessük a stabil alapokat, előbb türelmesen fel kell dolgozni a múltat, meg kell érteni, szavakba kell foglalni a leírhatatlant, a rettenetest Meg kell engedni a szenvedőnek, hogy végre kikiálthassa magából a szenvedését. Meg kell adni neki az érzést, hogy meghallgatjuk őt, hogy a benne lakozó gyerek ne hihesse tovább, hogy ő a hibás mindenért, mert rossz, buta, csúnya vagy bolond, aki csalódást okozott szüleinek. A fóbiák, szorongás, nyugtalanság, pánik, kényszeres rögeszmés zavarok, poszt-traumatikus stressz állapotok, mind a szorongásos zavarok" csoportjába tartoznak. Ugyanakkor ezek a zavarok nagyon is különböző egyéni valóságokat takarnak. Vannak, akik általános szorongásban élnek, mindig a legrosszabbtól tartanak. Feszültek, izomfájdalmakra és emésztési gondokra panaszkodnak. Fáradtak, mégsem tudják kipihenni magukat, rosszul alszanak. Mások bizonyos helyzetekre tartogatják szorongásukat. Néhányan megpróbálják elrejteni félelmüket. A túlzott pislogás, remegés, izzadás, hideg vagy nyirkos kéz azonban elárulja

95 őket. Megint mások egészen egyszerűen nem érzik a szorongást, mélyen magukba temették. Egyszerűen csak képtelenek abbahagyni a foglalatoskodást, sokáig dolgoznak, rágják a körmüket, megállás nélkül rágcsálnak, vagy dohányoznak. Éjszaka horkolnak. Senki nem mondaná róluk, hogy szoronganak, s maguk sincsenek tudatában ennek. A szakértők nem különítik el határozottan a nyugtalanságot és a szorongást. Ugyanakkor a gyakorlatban mintha a szorongás a fizikai zavarokkal kísért, erősebb nyugtalanságot jelölné. A nyugtalanság és a szorongás tehát folyamatosságot alkot. Némi nyugtalanság egy vizsga, egy próbatétel, egy fontos változás vagy a bizonytalan jövő előtt természetes és hasznos, mint láttuk. Akkor válik patologikussá, ha túlzott, nem helyénvaló, vagy krónikusan maradandó. A szorongás abban különbözik a félelemtől, hogy tárgya homályos és nem tudatos. Nem olyan emóció, amelynek kiváltója, kezdete, lefolyása és vége van, inkább egy hangulat, ami állandósul, és átszínezi a megélteket. A veszély elmúlta lecsendesíti a félelmet, a szorongást azonban nem. Fulladás, szívritmuszavarok, hideg- és meleghullámok, zsibbadás, izzadás, gondolkodásképtelenség, nyirkos kéz, halálfélelem... Csillapíthatatlan rohamok, amelyek akkor lépnek fel, amikor meg akarunk nyilatkozni. A szorongás emóciók keveréke. Akkor fejlődik ki, ha ellentmondás van énünk két része között; a lelkünk egyik fele alkalmazkodni próbál, hogy szeretetreméltónak lássák, miközben a másik fele autonómiára törekszik. A konfliktus állandósul, hiszen lehetetlen párhuzamosan kielégíteni a biztonság és a szabadság, a védelem és az alkotás igényét. Más szóval: a szorongás a kezelhetetlen ambiva M

96 lencia tükröződése; egy félelem és egy vágy, egy félelem és egy harag, vagy akár két ellentétes vágy egyidejű jelenlétében. Csak az esik ilyen konfliktusok csapdájába, akinek nem sikerült a tartós belső biztonságérzetet kialakítása. A szorongás természetesen különböző intenzitással jelentkezhet, attól függően, milyen korban blokkolták az érzelmeket, és milyen típusú volt a trauma. Bár mai események váltják ki, a gyökerek a gyerekkorba nyúlnak vissza. A legrosszabb szorongásokat az elszakadás, a szülői közöny, az elhagyatottság vagy az erőszakos, lekicsinylő, szexuálisan visszaélő és/vagy a szintén szorongó szülőnek való engedelmesség kényszere váltja ki. A fejlődés útját kísérő szorongás útjait egyetlen kis Emberke sem kerülheti el. Az önállóság felé tett minden egyes lépés, amikor nemet mond, egyedül jár, iskolába megy, nem más, mint elszakadás az édesanyától. Az elszakadás, az osztozás, amit egy kistestvér születése kényszerít ki, része a fejlődésnek. A kicsi a szülők feltétel nélküli szeretetének köszönhetően győzi le szorongásait. hvxehkew e 1. Lélegezz! A félelemérzet szűnik, ha oldottan, és mélyen lélegzünk. Helyezkedj el kényelmesen, lazán kinyújtott testtel, s lélegezz lassan, mélyen és nyugodtan. A félelemmel feszült testtartás és gyors légzés társul. Kerüld a kiabálást, a remegést, a sírást, ez úgysem segít. Fogj inkább egy papírt és ceruzát, rajzolj, írj le bármit, ami az eszedbe jut. 2. A szorongás mögött keresd meg a haragot. Mit érzel: frusztrációt vagy igazságtalanságot? Haragszol valakire? Lehet, hogy csak egy régi haragod aktiválódik újra. Az ilyen pillanatokban tedd azt, amihez a legkevésbé volna csak kedved, például dobolj a párnádon. <)5

97 3. Próbáld kifejezni önmagad: írj, fess, rajzolj, szobrászkodj, játssz a kedvenc hangszereden (ha van ilyen), énekelj... Alkoss, tegyél valamit! Az alkotó tevékenység, az önkifejezés nemcsak, hogy megszabadít a szorongás nyomásától de akár egy addig ismeretlen, új tehetségedre is ráébreszthet. 4. Hogy megnyugodj, számold egytől tízig a lélegzetvételeidet, majd kezdd elölről. Űzd el a többi gondolatodat, csak a számolásra összpontosíts. 5. A sajátos helyzethez kötődő szorongás leküzdésére a relaxálás alkalmával képzeld el önmagad minden erőforrásoddal együtt. 6. Hogy a mélyebb szorongástól is megszabadulj, keresd fel azt a gyermeket, aki egykor voltál, és nyugtasd meg őt. Szeretgesd, szüksége van rád. Három nagy fóbia-típus létezik: a szociális fóbiák, amelyekről már beszéltünk, az agorafóbia és az egyszerű fóbiák, melyek egy tárgyra, gyakran egy állatra, a magasságra vagy a zárt térre összpontosulnak. Az agorafóbia pánikszerű félelem a nyilvános helyektől, ahonnan nem lehet elmenekülni (tömegközlekedés, tömeg, áruházak), izolált helyektől, ahol attól lehet félni, hogy nem találunk segítséget (alagutak, hidak, liftek). Az agorafóbiában szenvedő kerülni akarja a pánikhelyzeteket, miáltal lassanként korlátozza mozgási körét, és arra törekszik, hogy mindig kísérje valaki. A zavar annyira súlyosra fordulhat, hogy a beteg ki sem mozdul otthonról, és csak egy hozzá közel álló személy, gyakran az anya társaságában hajlandó elmenni. Talán nem véletlen, hogy az agorafóbia leggyakrabban húsz éves kor körül lép fel, az önállóság korában. Általában egy gyermekkori elszakadáshoz kötődik, egy hirtelen veszteséghez, amit nem sikerült kezelni. Az újabb el M

98 vesztéstől való félelem függővé tesz. Az agorafóbiások nehezen fejezik ki magukat, nehezen mondanak nemet szüleiknek. A kamaszkor végén a független élet perspektívája újra feléleszti a pánikot, mely a korán bekövetkezett és érzelmileg nem segített elvesztéshez kapcsolódott. Ehhez társul, a korai elhagyás miatt, a bűnös szülő iránt érzett rettenetes düh. Ez a harag kimondatlan marad a félelem miatt, hogy újra elveszíthetjük azt a személyt, akire oly nagy szükségünk van. Az egyik módja annak, hogy megfizettessünk" ezzel a személlyel, hogy mindenhova elkísértetjük magunkat, hogy teljes súlyunkkal ránehezedünk, hogy ellenőrizzük, mennyire vagyunk fontosak neki, és egyúttal bosszút álhassunk az elszenvedett kárért. Választhatunk helyettesítő személyt is, például az anya helyett a házastársat. Az agorafóbiás helyzete annál is összetettebb, mert a kísérőnek választott szülő gyakran maga is hasonló helyzetben van, őt is kielégítetlen érzelmi szükségletek nyomasztják. Az ő érzelmi nyeresége az, hogy az agorafóbiában szenvedő viseli a betegség" teljes súlyát, holott kétszemélyes" zavarról van szó. A kísérő tudattalanul ugyan, de hasznot húz védence függő helyzetéből: nem kell szembenéznie magányával, hasznosnak érzi magát, és ezzel visszaélve mentesíti magát a bűntudat alól, amiért egykor magára hagyta. Vannak, akik úgy rejtik el a szorongásukat, hogy olyan valakit vesznek a védelmükbe, aki náluk is jobban fél. Az agorafóbiásnak ahhoz, hogy megszabaduljon a rettegéstől, ki kell gyógyulnia az elszakadástól való félelemből. Előbb azonban el kell ismernie, kifejezésre kell juttatnia elfojtott szorongásait, haragját és szomorúságát, és fokozatosan meg kell tanulnia, hogy független Emberként fejezze ki önmagát. Félelem a zárt terektől, a repülőtől, a lifttől, vagy a fogorvostól, a baktériumoktól, a kígyóktól, a pókoktól, a vértől, stb... A fóbiáknak számos tárgya lehet, folyamatuk azonban hasonló. Vagy tiszta parittyáról" van szó, vagy,97

99 érzelmi helyettesítéssel társuló parittyáról" (ezt neveztük gengszternek"). Julie-nek pókfóbiája van. Emlékszik, kislány volt, úgy négyéves lehetett, és egy állatokról szóló dokumentumfilmet nézett a tévében. A kanapén ült, édesanyja tőle pár lépésnyire mosogatott. A képernyőn közvetlen közelről megjelent egy pók. A fekete, szőrös lábak úgy mozogtak, mintha ki akarnának lépni a készülékből. Julié megbabonázva, rettegve nézte, visítani sem mert. Ott maradt a tévé előtt. Nem mondott semmit az édesanyjának, aki nem is kérdezett semmit. Azóta azonban a legártatlanabb pókok is ezt a rémületet juttatják eszébe, a teste előbb reagál, mint hogy gondolkodhatna, megmerevedik, és viszszafojtja a lélegzetét. Julié fóbiája egyszerű parittya"; egy mai tárgy, mely a múlt egy tárgyára emlékeztet, felébreszti a múltbeli érzelmeket. Lucie-nek az autóvezetés a fóbiája. Megbénítja a gondolat, hogy elüthet valakit. Valójában a vezetés gondolatát az önállósággal társítja, ami az anyjának sosem adatott meg. Ha vezet, kilép a klasszikus női szerepből, amelyben anyja az egész életét élte. Ha vezet, azzal nemet mond az anyjának, és túllép rajta. Lucie képtelen bírálni az anyját, és kifejezésre juttatni magát vele szemben. Szimbolikusan igaz, hogy ha vezetne, elüthetné az édesanyját! Lucie elfojtott emóciója a harag. Ez a harag elfogadhatatlan, ezért félelemmé alakítja, és egy cselekvésre vetíti ki: az autóvezetésre. Pszichéje nem véletlenül választotta ezt a fóbiát. A fóbia - szokása (és, meg kell hagyni, zsenialitása) szerint - mindent megmutat, miközben elrejt. Lucie fóbiája belső konfliktusainak metaforája. Ahhoz, hogy a leírhatatlan emóció jól elrejtve maradjon a tudattalanban, kettős álcázási munka folyik: egy áthelyezés (kivetítés egy tárgyra vagy egy cselekvésre), majd egy helyettesítés. A fóbiák gyógyításához különböző technikákat alkalmazhatunk :.98

100 1. Az egyik lehetőség az, hogy gondolatban visszamegyünk a kiinduló helyzethez és módosítjuk azt, oly módon, hogy támogatást és bizalmat adunk annak a gyereknek, aki valaha voltunk. Dorothé-nak a halott állatokkal szemben volt fóbiája. Kiskorában a bátyja megmozgatta előtte egy frissen megölt fácán lábait. Megrémült, és a bátyja kigúnyolta félelmét... Azóta képtelen még a halat is elkészíteni. Amikor visszament" kislány korába, látta magát, amint szembefordul a bátyjával. 2. Bernadette fóbiáját az egerek jelentették. Nem emlékezett különleges alkalomra, ami a félelme elindítója lehetett volna. Mellé ültem, hogy biztonságérzetet adjak neki, és javasoltam, hogy képzeljen egy egeret a szoba túlsó sarkába. Azután megkértem, hogy változtassa meg az állat színét, majd a méretét. Miután már látta zölden, rózsaszínen és a kék minden árnyalatában, icipiciben, majd óriásiban, s miután akaratával közelebb hozta és hátrébb vitte, újra tudatára ébredt az egér feletti hatalmának... Mégis kételkedett egy ilyen egyszerű technika hatékonyságában... Egy hónappal később, a terápia második szakaszában újra eljött, és elmesélte előző napi kalandját. Szemtől szembe találta magát a kertjében egy aranyos szürke kis egérrel. Legnagyobb meglepetésére az egér nem futott el, és egy hosszú percig mozdulatlanul ült az ösvényen, és nézte őt. Mintha tesztelni akarta volna az új bátorságomat!" - mondta Bernadette, aki ezúttal már egy pillanatig sem félt. Az összetett fóbiák, különösen az agorafóbia gyógyítása a személyiség újraszervezését igényelheti (vagy teheti lehetővé). Az egyszerű fóbiákat, vagy parittyákat" ma már könnyű gyógyítani. Kár, hogy ezt még olyan kevesen tudják, miáltal továbbra is olyan sokan szenvednek, holott valójában néhány perc is elég volna, hogy megszabadulhassanak tőlük..9.9

101 45. kj^xáaoá eb traum a / Párizs, Saint-Michel metróállomás, 1995 július 25. Hatalmas robbanás, a betont összeroncsolt testek és vér borítja, kiabálás, üvöltés. Döbbenet, sokk, rettenet. Egy terrorista bombája robbant. Hét halott, a nyolcadik négy hónapos kínlódás után követi őket, kétszáz sebesült... És mennyi trauma gyötri azóta is az életben maradt szemtanúkat! Az árvizek, földrengések, vulkánkitörések, tűzesetek, természeti katasztrófák, háborúk, vagy bármiféle egyéb erőszakos cselekedetek, akár egy életre is megváltoztatnak valakit. Pszichikai szempontból a mások által okozott katasztrófákat nehezebb kezelni, mint a természetbelieket. Elveszíteni egy lábat úgy, hogy aknára léptünk, sokkal nehezebb, mint például egy lavinában. Az elvesztés fájdalmához az igazságtalanság érzése járul. Háborúba keveredni, koncentrációs táborba kerülni, kínzás, bűntény, erőszak áldozatává válni, súlyos sokkot okoz. Ma már elismerik a pszichikai integrációs munkát, és vannak viktimológiai pszichológiára képzett szakemberek, van ilyen irányú képzés. Felül kell emelkedni a döbbeneten, majd újra kell élni, vissza kell menni, újra kell építkezni. A traumatikus sokk tünetei sokfélék lehetnek. Gyakran előfordul, hogy az áldozatok nem ismerik fel azonnal a kapcsolatot a traumatikus esemény és a mai zavarok között. Különösen mivel ezek gyakran késleltetve jelentkeznek. A túlélőket összpontosítási nehézségek, álmatlanság, rémálmok, szorongás, depresszió, bűntudat kínozza... A mások által okozott traumát elszenvedett hajlamos félni általában a világtól, mintha az agresszió mindenkitől eredhetne. Előfordulhat, hogy nehézségei vannak abban, hogy örömét lelje az intimitásban, a gyengédségben és a szexben. A rémálmokban, de éber állapotban is feltolulnak a múlt képei, és eltakarják a valóságot. 400

102 Előfordulhat, hogy a sérült képtelen kezelni a traumáját, és ez arra kényszeríti, hogy meghasítsa személyiségét, hogy bensőjének egy része sértetlen maradhasson. Egy darabja halott marad, örökre összetörve, de a másik része túléli. Szakmai életében sikeres, érzelmi élete azonban halott, vagy fordítva. Ha sikerül kiadnia magából érzelmeit, ha már elsírta, kiüvöltötte valakinek fájdalmát, a visszatérő képek nem jelentkeznek többé. Egy harmadik személy, egy barát vagy terapeuta jelenléte szükséges ahhoz, hogy helyreálljon a kommunikáció, hogy a rettegés helyére újra a biztonságérzet, a szeretet, a gyengédség, a bizalom lépjen. Az, hogy egyedül, a szobánk magányában, nap mint nap újraéljük a fájdalmas eseményt, nem gyógyít meg. Az a bizalom gyógyít, amit abban a pillanatban érzékelünk, amikor kifejezzük fájdalmunkat. Nem arról van szó, hogy éljük újra, amit a múltban egyszer már megéltünk, hanem arról, hogy éljük újra, vagy végre éljük meg az eseményhez kapcsolódó érzelmeket, védelmező környezetben, támogatással, szeretetteljes és elfogadó jelenlét mellett. Egy trauma feldolgozásához nagyon fontos az is, hogy értelmet tudjunk adni neki. Hogy választ találjunk a miértre. Mik voltak a külső okok, hogyan történt, mik voltak a támadó valószínűsíthető pszichikai mechanizmusai? És főként válaszolnunk kell arra a kérdésre: miért pont én?" A választ nem feltétlenül magunkban kell keresnünk. Találhatunk személyes okokat, generációkon átható okokat, történelmi okokat, egyetemes okokat; a jelenben, a múltban, vagy akár a jövőben fakadó okokat, fizikai, pszichikai, társadalmi vagy szellemi okokat, hiszen ez utóbbiak magukba foglalnak mindent, ami meghaladja felfogóképességünket.

103 4 G. Van egy félelem, amellyel mindig kerüljük a szembenézést, mert olyan helyzethez társul, amire nem vagyunk hajlandóak felkészülni. Ez a halál. Kérlelhetetlenül lecsap mindenkire, és akkor, amikor akar. Megérinti ujjával az öregeket, aki már várják, de az életük virágjában lévőket, és néha (túlságosan gyakran) a gyermekeket is. Tehetetlenek vagyunk vele szemben. Azzal, hogy félünk a haláltól, még nem kerüljük el, ám ez a félelem lefékezheti az életünket is. Társadalmunkban a halál tabutéma. A fény, a ragyogás világában elutasítjuk a szenvedést, az öregséget és a halált. Fegyvertelenül állunk előtte, amikor megérkezik. Ritkává vált, hogy valaki otthon haljon meg, a kórházak fogadják be az életük végére érkezetteket. A kórházakban bekövetkező számos elhalálozás ellenére, a halál itt továbbra is megőrizte különleges státusát. Gyakrabban tekintik kudarcnak, mint emberi valóságnak, melyben segíteni kell. Amikor valaki haldoklik, gyakori, hogy az orvosok nem mennek be többé a szobájába, az ápolónők elkerülik, a nővérek csak annyi időt töltenek mellette, amennyit nagyon muszáj... Olyan magyarázatokat adnak, mint: Hagyni kell pihenni", Nem tehetünk semmit", Azért vagyok itt, hogy gyógyítsak, nem azért, hogy halált lássak". Néha van, aki őszintén ki meri mondani - legtöbbjük nő -: Félek", Nem tudnám, mit mondjak neki", Kényelmetlenül érzem magam." Ugyanígy éreznek a családtagok is. Nagyon sokan halnak meg magányosan, nincs mellettük senki, hogy fogja a kezüket az utazás alatt, nem beszélhetnek a félelmeikről, a vágyaikról, a megbánásaikról... nem tudják elmondani, mit éreznek életüknek ebben az utolsó legfontosabb pillanatában. A végső próbatétellel szemben az Ember mezítelen, le- 40%

104 veti álarcát, leteszi a fegyvert, olyannak mutatkozik, amilyen valójában, teljes eredetiségében. Ez ijeszt meg? Ha azelőtt merev és távolságtartó volt, lehet, hogy most gyengéd. Ha parancsoló volt, lehet, hogy most elfogadó. S ezt nem a gyengeség teszi, hanem az, hogy belátja, mindez már nem fontos. Mire jók a hatalom játékai? Előtűnnek a valódi, létfontosságú kérdések. Az indulni készülő Ember gyakran tudatára ébred saját és környezete szükségleteinek. Ez az egyik lehetőség. Nem mindig van így. Vannak, akik úgy halnak meg, hogy nem sikerült egyetlen szeretetteljes szót sem mondaniuk a hozzájuk közel állóknak. De vajon megkapják rá a lehetőséget? Igazán beszélnek velük? A halál közeledte alkalmat adhat arra, hogy begyógyítsuk a múlt sebeit, hogy számot vessünk az életünkkel, és helyrehozzuk amit még lehet. Ehhez azonban az kell, hogy meghallgassanak, támogassanak érzéseinkben. Gyakran nem az fél a legjobban, aki útnak indul. Valójában a legtöbb Ember nem annyira magától a haláltól fél, mint az emócióktól. Nyugtalanítja őket a gondolat, hogy esetleg nem tudnak szembenézni a másik érzéseivel, hogy kiszolgáltatottak a túl sok szenvedéssel, rettegéssel szemben... Attól félnek, nem tudják kezelni a saját érzelmeiket. Sürgősen meg kell tanulnunk uralkodni a szorongásunkon, hogy merjünk kapcsolatba lépni az életük végére érkezettekkel. A haláltól való félelem nem más, mint az elválástól való félelem. A halállal elhagyjuk azokat, akiket szeretünk. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy elváljak a lányaimtól és a férjemtől." Juliáné rákos, és élni akar. Pontosabban nem akar meghalni. A fájdalom nem számít, 403

105 nem gondolkozik a túlvilág kérdésén. Az elválástól fél. A lányai jelentik az életét, nem akarja elhagyni őket. Ezt a félelmét felerősíti a betegség, valójában mindig is nehezen szakadt el tőlük. Kislányként úgy érezte, magára hagyták, amikor anyja minden magyarázat nélkül, két hónapra egy rokonnál hagyta. Négyéves volt. Most ő megy el, mégis ő fél, hogy magára hagyják. A lányairól ezt mondja: Boldogulni fognak nélkülem is." A halott már semmit sem érez, Juliáné félelme sem logikus alapokon nyugszik. Adrienne félelme más. Meg fog halni, és a gyerekeit félti. Még csak két- és négyévesek. Mi lesz velük nélkülem? Mit fognak csinálni? Nincs jogom itt hagyni őket." A félelem arra indította, hogy beszéljen az apával és a keresztszülőkkel, útmutatást adott nekik, elbúcsúzott, nyugodtan halhat meg. A cselekvésre indító és autentikus félelem építő természetű. ax iá ni&ret/mi Cal Mi történik odaát? A halál, és azután? Az ismeretlentől való félelem egy része természetes, ez a félelem sarkall arra, hogy gondolkozzunk és felkészüljünk. Ha az ismeretlentől való félelem önbizalomhiánnyal párosul, nem ez a helyzet. Vajon képes leszek megbirkózni vele?" Amíg magunk meg nem tettük az utat, nem lehetünk biztosak abban, mi történik a halál után. Egyre több írás számol be azonban olyan Emberek tapasztalatairól, akik néhány perc után visszatértek a klinikai halál állapotából. Ezek a beszámolók megerősítik a hagyományokat (Tibeti Halottaskönyv, Egyiptomi Halottaskönyv stb.) és a látnokok állításait. Mindannyiunknak vannak többé-kevésbé tudatos hiedelmeink arról, mi történik a túloldalon. A vélekedés azonban nem elegendő ahhoz, hogy elcsitítsa az ismeretlentől való félelmünket. 40U

106 Ahhoz, hogy derűsebben kelhessünk útra, fel kell idéznünk a halált, el kell gondolkoznunk rajta, hogy lassan kialakulhassanak bennünk a bizonyosságok. A halál után a test elbomlik, porrá lesz, visszatér a semmibe... Josépha képtelen elviselni ezt a gondolatot. Kísérti a tudat, hogy nem létezik többé. Annyi nehézségébe került, mire felépítette a személyiségét a szülei mellett, akik nem figyeltek rá, nem beszélgettek vele... Attól a gondolattól, hogy örökre eltűnik, túlságosan sok gyerekkori rettegése éled újra. A relaxálás és a harag hozzásegítették, hogy enyhítse szorongását. A harag lehetővé teszi, hogy érezzük: létezünk. Maxime-ot a fájdalom lehetősége tartja rettegésben. Látta szenvedni az apját. Maximé félelme teljesen irracionális. Nem beteg, és semmilyen veszély nem fenyegeti. De mióta az apja meghalt, tompán ott él benne a halálfélelem. Fél, hogy nem fog megfelelni, sírni fog, nyöszörögni fog, nem lesz bátorsága szembenézni a fájdalommal. Nehéz szép képet őrizni magunkról, amikor sírunk, amikor szenvedünk. A szenvedéstől való félelem a kontroll elvesztésétől való félelemhez csatlakozik. Mindannyiunknak nagyon különböző a fájdalomküszöbünk. Nem tudjuk megítélni, hogyan fog reagálni valaki a szenvedés intenzitása előtt. Ideje lenne felhagynunk azzal, hogy kőkemény célokat tűzzünk magunk elé. Ahhoz, hogy elviselhetővé tegyük a fájdalmat, nem kell sem legyőznünk, sem ellenállnunk neki. Éppen ellenkezőleg, hagyjuk, hogy sodorjon az ár, és főleg ne hallgassunk!

107 Kiabáljuk, nyögjünk, iwgy ami még hatásosabb, énekeljünk, hogy elkísérjük az érzést. Huguette egész életében sokat vállalt magára, másokkal törődött, de soha nem kért semmit senkitől. Rettegésben tartja a gondolat, hogy függőségbe kerülhet valakitől. Talán azért, mert ez csecsemőéletének első hónapjait idézte fel... Látszólag tökéletes, szerető és gondoskodó anyja volt. A valóságban azonban ez az anya a bölcsőjében hagyta, nem reagált a sírására, és nevelési elméletek mögé menekült: Nem szabad felvenni a gyereket, különben megszokja, és mindig ezt akarja." Huguette hamar megértette, hogy a szükségleteit nem hallgatják meg, különösen ha azok ellenkeznek anyja vágyaival. Sőt, csak akkor érhet el valamit, ha a saját akarata ellen cselekszik. Anyja akkor etette, ha csendben, nyugodtan feküdt, és nem akkor, amikor sírt! Huguette megtanulta hát, hogy hallgasson, amikor éhes. Egy csecsemő számára őrületes energiát követel ez az alkalmazkodás. Később is alkalmazkodnia kellett, jó kislány kellett hogy legyen, akinek nincsenek igényei. Huguette fél beismerni, hogy szüksége van figyelemre és szeretetteljes kapcsolatokra, és minden körülmények között igyekszik egyedül boldogulni", és senkitől sem függeni". Sylvie-t az a kép nyugtalanítja, amit magáról ad majd a világ felé. Fél a fizikai leépüléstől. Gérard attól fél, hogy elveszti szellemi képességeit. Amikor a személyiség helyettesíti az identitást, amikor a látszat uralkodik a léten, nehéz elfogadni, hogy a szenvedés egyszerű emberi valóságában mutassuk meg magunkat. Ha gyér-

108 mekként nem fogadtak el feltétel nélkül, ha álarcot kellett vonni valódi érzéseink elé, ha megtanultuk, hogy inkább a látszatot, mint az eredetit építsük, nehéz egyszerűen önmagunk lenni. Thierry számára a legrettenetesebb a befejezetlenség érzése: Még nem végeztem, még annyi dolgom van." A megoldás: éljünk a vágyaink szerint, és semmit ne halogassunk másnapra. Vigyünk véghez mindent, amit lehet, és ne hagyjunk ki nem mondott gondolatokat a kapcsolatainkban. Ez a félelem arra utal, hogy valószínűleg van valami az életünkben, amit még nem valósítottunk meg, miközben úgy érezzük, már megvalósíthattuk volna... de többé-kevésbé tudatosan későbbre halasztottuk. A ma a befejezetlen. A legtöbb kultúrában jelen van a megmérettetés, a fezent Péterrel való találkozás gondolata. Vajon azért, hogy megnyugtassuk magunkban az igazságtalanság érzését? Bárhogy is van, vannak, akiket az átlagosnál jobban nyomaszt ez a gondolat. Ez azonban nem feltétlenül készteti arra őket, hogy egyenesebbek legyenek életükben, sőt. Ezen a ponton a vallások utat tévesztettek. A félelem útján nem lehet tanulni. Quentin fél az ítélettől. Nem igazán tiszta a lelkiismerete. Isten ítéletétől fél, vagy a sajátjától? Quentinnek mindig a tökéletesség kell. Szigorú másokkal szemben, és sokat követel önmagától. Lelke mélyén homályos, többé-kevésbé tudattalan bűntudata van. Nem érezte úgy, hogy a családja feltétel nélkül elfogadta volna. Azt várták tőle, hogy 407

109 tökéletes legyen. El kell fogadnunk magunkat még tökéletlenül is, tévedéseinkkel és szenvedéseinkkel együtt, ez a feltétele annak, hogy alapvetően büszkék lehessünk magunkra. Egy ideál után futni, megpróbálni egy hamis képhez ragaszkodni, mélységes elégedetlenség érzésének forrása lesz. Végül félünk a félelemtől. Ez az érzés az érzelmektől való félelem része. Félelem attól, hogy tehetetlennek, hozzá nem értőnek érezzük magunkat. Ennek következtében inkább elkerüljük még a gondolatát is, miáltal valóban tehetetlenné és hozzá nem értőkké válunk. A halál küszöbén az érzelmektől való félelem akadályoz meg abban, hogy beszéljünk a halál fenyegető közelségéről. Hajlamossá válhatunk arra, hogy részekre törjünk, elszakadjunk a valóságtól, tagadásba, vagy akár lázálomba zárkózzunk. Ha az élete végére érkezett Ember beszélhet félelmeiről és meghallgatják, kidolgozhatja érzelmeit és megnyugvást találhat. Ha kimondják, meghallgatják, megosztják a rettegést, könnyebb átkelni rajta. Legalábbis ezt mutatja a haldoklók mellett végzett munka. A legtöbb Ember fél a haláltól, ez a félelem azonban mindenkiben másképp ölt testet. A különböző szorongások leküzdéséhez: 1.) Tanuljuk meg szeretni magunkat, és építsük újra önbizalmunkat azzal, hogy rávilágítunk a szülői nyomásra, ami arra a gyermekre nehezedett, aki voltunk, és azzal, hogy újra magunkévá tesszük valódi érzelmeinket. 2.) Éljünk nekünk megfelelő életet, legyünk teljesen önmagunk, adjunk hangot szükségleteinknek és érzelmeinknek.

110 wn- a x é lettő l Néha azt mondják, hogy a halálfélelem jelenti minden félelem gyökerét. Terápiás tapasztalataim fényében inkább azt mondanám, az élettől való félelmünk alkotja a halálfélelem és minden más - a kígyóktól, a jövőtől, az ismeretlentől, a másoktól, az intimitástól való - félelem gyökerét. Attól félünk, hogy túl sok életet érzünk magunkban, hogy tiltott érzelmek támadnak bennünk. Vannak olyanok, akik jobban félnek élni, mint meghalni, inkább öngyilkosok lesznek, mint elváljanak, vagy bevalljanak egy titkot, vagy nemet mondjanak a szüleiknek. Öngyilkos akarok lenni. Túl nehéz ez az egész, sosem fog sikerülni" - mondja Veronique, ereje végére érve. Gérard önmaga kifejezésének nehézsége előtt omlik össze: Nem haragudhatok meg az anyámra, inkább meghalok." Az öngyilkosság kétségbeesett tett és üzenet. Sajnos ritkán talál meghallgatásra. A szülők néha bűnösnek érzik magukat... ám felelősnek csak ritkán. Ezeknek az Embereknek a gyermekkorukban valaminek biztosan hiányoznia kellett, amiért nem alakult bennük ki az az érzés, hogy elég érték van bennük mások számára ahhoz, hogy tovább éljenek. 6Mwe4i<j.<íáo/c Mi az élet? Mi az Ember? Van Isten? Hol a helyem a végtelenben? Merre tart az Univerzum? Mi az életem értelme? Ki vagyok? Honnan jöttem? Hová megyek? Ezek a kérdések mind mélységesen emberiek, hiszen mi vagyunk az egyetlenek, ha nem is a világegyetemben, de a Földön, akik fel tudjuk tenni őket. Ezek az életünk alapjait érintő kérdések teremtik meg belső gazdagságunkat, sarkallnak arra, hogy előre haladjunk, kutassunk, növekedjünk tudatunkban. Néha egzisztenciálisnak tekintjük a legegyszerűbb félelmeket. Úgy érezzük, megáll a világ, ha meghúz z

111 kunk egy évközi vizsgán, ha az életünk férfija elhagy, ha nem kapjuk meg az áhított előléptetést... Helyezzük vissza természetes helyükre ezeket a problémákat. A világegyetem kiterjedésén, a céljainkon, vagy az élet szerveződésén való elmélkedés hozzásegíthet, hogy kevésbé függjünk vizsgáztatóinktól, szerelmeinktől, vagy főnökeinktől. Az egzisztenciális szorongást nemcsak nem kell legyőzni, de el kell fogadni magunkban, szembe kell néznünk vele, hogy valóban Emberek lehessünk. A tudathoz való hozzáférésünk az univerzumban meglehetősen jelentéktelen, de kiváltságos helyet biztosít nekünk. Életünk végességének tudata, a halál jelenléte hétköznapi tevékenységeinkben tágabb dimenziót adhat minden tettünknek. Az egzisztenciális szorongás arra indít, hogy értelmet keressünk. Kitárja előttünk a spiritualitást. Figyelmeztet, hogy ne felejtsük el értékekre építeni az életünket. Minden Ember azonos kérdésekkel kerül szembe. Ugyanaz a szorongás köt össze bennünket. 47. ^ulmaúáodáálól a ieűci em íff Egyszer egy szamuráj választ keresett az élet értelmének kérdéseire. Mérföldeket tett meg, hogy végül egy kopár hegy csúcsán találkozhasson a mérhetetlen bölcsként tisztelt szerzetessel Elébe érkezve így szól: Ó, szerzetes, tanítsd meg nekem a poklot és a mennyországot." A szerzetes rá sem néz, úgy veti oda: Egy 440

112 olyan gőgös embernek tanítsak, mint te?" A szamuráj haragjában a kardjáltoz kap: Majd meglátod, mire jut az, aki sértegetni merészel!" Abban a pillanatban, amikor a kard lecsapni készül, a szerzetes nyugodtan megszólal: Ez a pokol" A szamuráj karja megbénul, a kard lehanyatlik. A harcos dadogva szól: Azt akarod mondani, azért tetted kockára az életed, hogy megtanítsd nekem, mi a pokol?" Ez a mennyország" - feleli a szerzetes. A szamuráj hatalmaskodik, a szerzetes lelki hatalommal bír. A szamurájt elöntötte az indulat, egyetlen mondat elég volt, hogy az erőszak poklába taszítsa. A szerzetes nem ijedt meg, erős maradt, és megmutatta a harcosnak az igazságot: Ez a pokol" A szamurájt öntudatra ébredése szabadítja meg az erőszaktól, és vezeti el a mennyországhoz. És maguk? Maguknak sose lenne kedvük ölni?" - ismételgette Henry Adolphe Busch a rendőröknek. Megfojtotta ötvennégy éves nagynénjét és annak egyik barátnőjét, egy hatvannégy éves idős hölgyet, és minden valószínűség szerint nyolc további nőt, prostituáltakat és más, idős asszonyokat. Miért fojtotta meg a nagynénjét? - faggatták. - Nem tudom - felelte. - Együtt néztük a tévét. Felálltam, és cigarettáért indultam az egyik szekrényhez. Ahogy elhaladtam mögötte, megláttam a nyakát. A nyakára tettem a kezem, és szorítottam, amíg meg nem halt. Azért öltem meg, meg ölni volt kedvem. Maguknak sosincs kedvük ölni? - De igen - felelte az őrmester, aki letartóztatta. - Amikor veszekszem az anyósommal és utána meglátom a nyakát, néha én is szívesen megszorítanám. Csakhogy én nem teszem meg" Életünk során mindannyian legalább egyszer éreztünk pusztító indulatokat valaki iránt, vágyat, hogy leigázzuk, bántalmazzuk. Mindannnyian éreztünk már kedvet arra, 111

113 hogy öljünk, hogy megsemmisítsük azt, aki a szenvedéseinkért felelős, kedvet, hogy eltávolítsunk utunkból egy riválist... Az esetek elsöprő többségében azonban nem lépünk a cselekvés útjára. Néha nagy a kísértés, hogy engedélyezzük kissé a pszichikai feszültség kieresztését. Nem ölünk... de előfordul, hogy ha nem is fizikailag, de legalább lelkileg súlyos sérüléseket okozunk. Annál is inkább, mert a haraggal takarózhatunk: Értsd meg, nagyon dühös voltam..." Érdekes módon abban a társadalomban, amelyik elfojtja az érzéseket, az emóció mentségnek számít. Az, hogy haragosak voltunk, leveszi vállunkról a felelősséget azért, amit mondtunk vagy tettünk! Még a bíróságon is szimpátiát kelt az esküdtekben, ha a szenvedélyekre hivatkoznak. Nem, a harag nem lehet magyarázat az erőszakra. Ahogyan a szamuráj inkább kardot ránt, mint hogy megkeresse magában a haragjának forrását, a másokra irányuló erőszak is passzív folyamat, az érzelmek, a magatartások vagy a gondolatok feletti felelősség átérzésének elutasítása vagy képtelensége. A durva Ember általában nem akar semmiféle felelősséget vállalni, sem a probléma eredetére, sem a saját szükségleteire, sem a nézeteltérés kezelésére használt eszközökre vonatkozólag. Az ő szemében mindig a másik a felelős. r e á ^ vitúá v a a u rom/ioláú Egyesek azt állítják, az erőszak elkerülhetetlen, hiszen az agresszivitás az emberi természethez tartozik. Az agresszivitást a legtöbb szakember velünk született képességnek tekinti, abból a tényből eredően, hogy meg kell védenünk az életünket. Innen csak egy lépés a szemantikai csúsztatás és a következtetés, hogy az erőszak velünk született, természetes tulajdonságunk. Az érvelés túl egyszerű, ám az agresszivitás fogalmát is kissé túl könynyedén alkalmazzák. Ugyanezt a szót használják a társaival verekedő gyerekre, a kőkemény főnökre, a morgós ke 112

114 reskedőre, az izgága autósra. Érdemes megjegyezni, hogy lehet hidegvérrel ölni, és minden agresszivitás nélkül is durvaságot elkövetni. Nos, hogyan igazodjunk el? Erich Fromm A pusztítás szenvedélye című könyvében megkülönbözteti a defenzív agresszivitást, mely az emberi fajt és az egyént szolgáló, velünk született alkalmazkodási folyamat, és a pusztítást, a csakis az emberi fajra jellemző kegyetlenséget. Fromm az előbbit biofil agresszivitásnak nevezi. Ez az életet szerető, védelmező indulat, mely nem rombol. Az agresszivitás az Ember hajtóereje, életben tartó lendülete. A biofil agresszivitás természetes. A pusztítás nem az. A legtöbb emlősnél gyakorlatilag nem létezik, nem filogenetikusán programozott, és nem is biológiailag adaptált. Ezt nevezem én erőszaknak. Elképzelhetetlen, hogy egy felnőtt Ember, akit mindig elfogadtak, szerettek és tiszteletben tartottak, kedvet érezzen, hogy elpusztítsa Embertársát. Egy megtört és megalázott Ember azonban, aki védekezésként érzéketlenné teszi magát, és magában halmozza a haragot, később vágyat érezhet, hogy felszabadítsa dühét, hiszen érzéketlen lett mások szenvedése iránt. A biofil agresszivitás az önkifejezés, a szeretet és a megvalósítás szükségletének szolgálatába állított energia. Önmagunk, a határaink, az értékeink védelmét szolgálja. A pusztítástól jelentősen megkülönbözteti az időtartama, hiszen azonnal félbeszakad, amint a kiváltó jelenség megoldódott. A romboló harag személyes történetünkben gyökerezik, behelyettesített személyek felé irányul, s így kielégíthetetlen. Az agresszív indulatok egészségesek. A pusztítás, az ártás, az ölés vágya nem indulat, hanem indulatreakció az elfojtott indulatokra. Az erőszak és a mások feletti hatalomvágy a tehetetlenségből fakad. Bizonyos agresszivitás tapasztalható a kisgyereknél is. Lökdösődik, üt, kitépi a játékot a másik kezéből. Ez az 44S

115 erőszak" normális, része a fejlődésnek. A szakemberek ezeknek a kontrollálatlan indulatoknak a csúcspontját kétéves kor körűire teszik, amikor a gyermek kialakítja saját identitástudatát, saját határait. Az agresszív magatartások válaszok azokra az indulatokra, amelyeket a gyermek még nem képes feldolgozni. Ez az én labdám, az én lapátom, az én babám, ne nyúlj hozzá, menj innen, ez az én területem!"- Ez azt jelenti létezem, vagyok valaki, te valaki más vagy, igyekszem behatárolni, hogy mi vagyok én, és mi nem vagyok én." Önkifejezés, válasz a frusztráció fenyegetésére, védelem a megfosztás fájdalma ellen: csupa biofil agresszivitás, amely még ügyetlenül jut kifejezésre. Néha az, ha a gyerek megharapja a kistestvérét, vagy egy bölcsődés társát, azt jelenti: Nincs elég terem, elfoglalod a helyem, nem kapok elég odafigyelést, apa szomorú, anya nem szeret olyannak, amilyen vagyok..." A kétéves kicsi még nem tudja kezelni ártó indulatait, még nincs igazán tudatában, mit okoz a másiknak, hiszen még nem képes eléggé elszakadni önmagától, hogy más helyébe képzelje magát. Kiadja haragját és félelmét, s közben teszteli bántó képességeit... és azt a hatalmát, hogy mennyire mozgósíthatja a felnőtteket. Amikor a gyerek megtanul beszélni, megtanulja szavakba önteni a frusztrációit vagy a vágyait. Másrészről agresszív magatartása ellenállásba ütközik, a szülők elégedetlenek, az áldozatai sírnak, vagy ütésekkel válaszolnak. Kialakul benne a másik, tőle különböző Ember létezésének gondolata. Megtanulja figyelembe venni a többieket és a saját valóságát, megtanulja kifejezni magát és a kommunikációt. A gyermek agresszivitásának pozitív kezelése csak akkor lehetséges, ha megvan a helye, ha semmiféle fenyegetés nem nehezedik rá, ha támogatják érzelmeiben, és ha nem teszi érzéketlenné a szülei iránta megnyilvánuló érzéketlensége. Amikor a szülői válaszok maguk is erőszakosak: ütöttél, megütlek én is, haraptál, megharaplak én is"; ha a gyereket megbüntetik agresszív cselekedeteiért anélkül, hogy beszélhetne róla és jobban megérthetné, mi zajlott le 444

116 benne, nem tanulja meg azonosítani és kezelni az érzelmeit. Ráadásul beléivódik a tehetetlenség érzése, ami melegágya lehet a későbbi erőszakos cselekedeteknek (akár másokkal, akár önmagával szemben is). Ahhoz, hogy elkerüljük, megállítsuk az erőszakot, párbeszédet kell kialakítanunk, az ütéseket szavakkal kell felváltanunk. Az erőszakmentesség tehát a nyelven keresztül érhető el, de miféle nyelven keresztül? Hiszen mindannyian tudjuk, micsoda dühöt válthat ki egy-egy szó a másikból, mennyivel erősebben bezárhat egy mondat valakit, mint akár a rácsok. Az erőszaknak van nyelvezete. Ez a nyelv elítéli, leértékeli, tagadja a másik létezését, félreismer minden érzelmet. Van nyelve az erőszakmentességnek is: ez a nyelv meghallgatja és tiszteletben tartja, elismeri a másikat, osztozik az érzelmekben, kifejezésre juttatja a szükségleteket. Az erőszák nyelve az, amit mindannyian (vagy majdnem mindannyian) tanultunk. Hiszen a szüléink nyelvét tanultuk meg, és a tegnapi szülők nagy része számára ez a hatalmi játékok nyelve volt. Mindig igazuk volt, és jobban tudták, mint mi, mi a jó nekünk. Magától értetődik, hogy mindent, amit tettek, a mi érdekünkben tettek, még akkor is, ha ezzel szenvedést okoztak. Az érzelmeinknek kevés súlyuk volt. Különösen a harag volt tiltott, főként, ha a szüléinkre haragudtunk. Megtanultuk tehát a másik fölötti hatalom nyelvét, és miután felnőttünk, hajlamosak vagyunk magunk is ezt használni. E nyelv sajátossága az érzelmek tagadása azért, hogy nagyobb hely maradjon az ítélet számára. Az erőszakmentesség nyelvének tehát lehetővé kell tennie, hogy elismerjük és megosszuk érzéseinket, és elkerüljünk minden ítélkezést. A nyelvtanát és a szókészletét megtanulhatjuk a Hogyan legyünk boldogok" és az Empátia és konfliktusmegoldás" című fejezetekből. H 5

117 Az általánosan elfogadott vélekedéssel ellentétben, az erőszak nem kötődik közvetlenül sem az igazságtalansághoz, sem a sérüléshez, sem pedig a frusztrációhoz. Ahhoz a tényhez kötődik, hogy képtelenek vagyunk a nehéz helyzetekben irányítani az érzéseinket, kifejezni a szükségleteinket, és elérni azok kielégítését. Nagyon fontos ez a megkülönböztetés. Az erőszak a tehetetlenség következménye. Amikor a sérülés, igazságtalanság vagy frusztráció alkalmával támadt érzelmek kifejeződésre juthatnak és meghallgatásra találnak, a szenvedő alany helyreállíthatja integritását. Az erőszak nem düh, hanem a düh kudarca. Amikor azonban nincs lehetőségünk arra, hogy kifejezésre juttathassuk magunkat, meghallgatásra találhassunk vagy megoldhassunk egy problémát, tehetetlennek, és egyre inkább másoktól függőnek érezzük magunkat. Kicsinek érezzük magunkat és egyre jobban félünk. A fájdalomhoz neheztelés társul. A túlságosan sok kielégítetlen szükséglet, és főként az életünk fölötti valóságos hatalom hiánya alkotja az erőszak melegágyát. A gyűlölet az igazságtalanság, a kétségbeesés, a frusztráció érzéseinek felhalmozódása, amelyek nem tudtak másként felszínre törni. Az erőszak mára az iskolákat is elérte. A tegnap még engedelmes gyerekek ma már szembeszállnak a hatalom képviselőivel. Az Emberek a társadalom szétesésére és az értékek eltűnésére panaszkodnak. A munkanélküliséget, a tehetetlen szülőket vádolják. Rendőröket küldenek hoz

118 zájuk. Korlátokat kell állítani a fiatalok elé!" Pedig inkább túlságosan is sok a korlát. Nem az elnyomás hiányzik a gyerekeknek, hanem a megbecsülés, az erő, az igazság, és a jövő perspektívája. Kétségbeesésükre erőszakos cselekedetekkel próbálják a felnőttek figyelmét felhívni. Elég hangosan kiáltanak, hogy egyszer végre meghallgatásra találjanak? Kiabálnak, ha a fiatalok erőszakot alkalmaznak a felnőttekkel szemben, ám túl hamar megfeledkeznek arról a rengeteg gyerekről, akit lélekben megnyomorítottak a szülők vagy a gátlástalan tanárok. Hányukat verték otthon, sőt még az iskolában is? Hányukat alázták meg az osztálytársai előtt? Hányukkal szemben követett el hallgatásra kötelezve szexuális visszaélést egy pedofil felnőtt? Vajon mindig tiszteletben tartották a felnőttek azokat a fiatalokat, akik ma törnek-zúznak? A szenvedések, amelyeket nem akartak meghallgatni, gyűlöletté érnek. A gyermeki erőszak válasz a velük szemben intézményesített erőszakra; a harag kifejeződése a szülőkkel szemben, akik nem tudnak igazi szülők lenni; a társadalommal szemben, mely a rabszolgaság egy formájára kényszerítette a szülőket is, azzal, hogy az egyre személytelenebb és értelmetlenebb civilizáció tudattalan fogaskerekeivé tette őket. Amikor a szavak már nem érnek célba, amikor a szükségletek akkorára nőnek, hogy már nem kezelhetők, az erőszak jelenti az utolsó üzenetküldési kísérletet, a kétségbeesett erőfeszítést az eddig eredeménytelen maradt kapcsolatteremtésre. A középiskolákban éppúgy, mint a külvárosokban, a rendőri elnyomás nem szünteti meg a destruktivitást, legjobb (vagy legrosszabb) esetben is csak elfojthatja azt. Amíg az érzéseket nem hallgatják meg és ismerik el, az elnyomás csak tovább növeli a frusztrációt, csak újabb energiával táplálja a haragot. Mintha időzített bombát szerkesztene. Minden emberi lénynek szüksége van arra, hogy meghallgassák, és valóban hatalma legyen saját élete fölött. 447

119 érxe/m i e/nymnáá Rendszeresen kikérdezik a gyilkosok szomszédait, és rendre ugyanazt a választ kapják: Sosem hittem volna róla, kedves fiú volt, soha fel nem emelte a hangját... Elveszítette a kontrollt." Soha senki nem törekedett arra, hogy elgondolkodjon, mi lehet a mosolya mögött, míg csak egy visszavonhatatlan tettel, egy gyilkossággal, világgá nem kiabálta kétségbeesését. Mindig is azt tanultuk, hogy ne mutassunk ki, sőt, ne is érezzünk érzelmeket. A legtöbben, akik egy napon cselekvésre szánják el magukat, nem mutatják ki érzelmeiket. Nem tudnak sírni, nem tudják kimondani kétségeiket és félelmeiket, s gyakran nem tudnak nemet mondani sem. Egy napon azonban a félelem vagy a harag köré épített falak leomlanak, és a törmelék egy valószínűleg ártatlan áldozatot temet maga alá. Egy nagy vidéki kórházban egy csecsemőt holtan találtak a földön, a bölcsője mellett. Az apja földhöz vágta és halálra rugdosta. Rendellenességgel született, és frissen operálták. Az osztály dolgozóival együtt keressük cseleke-* dete indítékait. Mi történt ennek az apának a fejében? Nárcisztikus sérülésről lenne szó? Arról, hogy képtelen elfogadni, hogy egy beteg gyermek édesapja? Az ápolónők észrevették, hogy a férfin gyermekbénulás nyomai mutatkoznak. Azért akarta megölni a gyereket, hogy megkímélje attól, hogy az ő kálváriáját kelljen megélnie? Ebben az esetben miért volt ez a kegyetlenség? Igazságtalanságérzete, tehetetlenség Istennel, a sorssal szemben...? A szenvedés annyira elviselhetetlen volt, hogy megölte a saját gyermekét, boldogtalanságának látszólagos okát. Senki nem hallgatta meg ezt az apát, hogy a gyilkosság helyett lehetővé tegye számára, hogy szavakba és könnyekbe öntse érzelmeit. Senki nem segített neki, hogy felismerhesse önmagában szenvedéseinek gyökerét. Az erőszakos Emberek a leggyakrabban úgy érzik, tehetetlenek a saját viselkedésükkel szemben. Gyakran H 8

120 nem tudják, miért is ütöttek. Úgy érzik, elhatalmasodik rajtuk egy náluknál erősebb érzés. Magyarázatok, értelmezések mögé menekülnek: provokált; idegesített; ez egy állat..." A valóságban azonban az erőszak gyökereit a személyiség történetének mélyebb rétegeiben kell keresni. Franqoise könnyen válik agresszívvé elsőszülött lányával szemben: - Bármiért megütöm, tudom, hogy nem igazságos, de idegesít, nem tehetek róla!" A kisfiával szemben azonban csupa szeretettel és gyengédséggel viselkedik. Magyarázkodik: Karíné nehéz természetű, könnyen sír, és nagyon féltékeny az öccsére. Joggal féltékeny, hiszen Franqoise vele nem szívesen foglalkozik! Fran<^oise-t gyermekkorában szépen öltöztették, gondoskodtak róla. Szeretetről azonban közte és a szülei között szó sem volt. Felnőttként képes volt szeretetet adni a fiának, de a lányának nem. Karíné a nagyobb gyerek, ahogyan Franqoise is az volt. Szőke, mint ő, igényes, mint ő. Franqoise megtagadja tőle az ölelést, és veri. Úgy bánik vele, ahogyan vele is bántak. Frangoise tudja, hogy gyermekkorában szenvedett a magánytól, de nem haragszik a szüleire. A túléléshez el kellett fojtania magában a hiányérzetet. Mindaz a harag, amit gyermekkorában magába fojtott, most a nála gyengébbel, a saját lányával szemben tör a felszínre. A destruktivitás abból fakad, hogy nem vagyunk hajlandóak megkeresni önmagunkban frusztrációink valódi okát. Olyan könnyű mindenért másra hárítani a felelősséget! Időnként megütöm, az felszabadít, és különben sem fáj neki, legalább megtanulja az életet" - mondja Hervé, aki 1/<)

121 azért üti a fiát, hogy eszet verjen a fejébe". Attól, hogy szabadjára engedjük magunkat, még nem szabadulunk fel. Az agresszió nem csökkenti a feszültséget. Megkönnyebbülünk tőle..." - mondják néhányan - de csak időlegesen. A főzőkukta szelepe kienged egy kis nyomást, ám a lezárt edény alatt még mindig ég a láng, tovább nő a nyomás. Nemsokára ismét meg kell hát nyitni kissé a szelepet... Senki sem tökéletes. A gyereknevelés nem könnyű, gyakran kimerítő és erősen Embert próbáló feladat. Mindig felesleges és mérgező, ha egy helyettesítő személyen vezetjük le indulatainkat. Ha azonban kimondjuk a fájdalmainkat és a haragunkat a saját szüléinkkel szemben, megszabadulhatunk a múlt terhétől. Ha ezt tesszük, magunk is meglepődünk majd azon az új tolerancián, amelyet gyerekeinkkel szemben érezni fogunk. Részben azért, mert már nincs szükségünk arra, hogy rajtuk vezessük le a frusztrációnkat, részben pedig mert jobban tudunk azonosulni azzal, amit ők megélnek. A csecsemő teljességgel tehetetlen, képtelen gondoskodni a legelemibb szükségleteiről is, az őt körülvevő felnőttek jóakaratától függ. Az Ember éretlenül születik. Sokáig nem képes egyedül enni és járni. Ez a hosszú függőségi időszak egész életét meghatározhatja. Ez az állapot természetesen odafigyelést és együttérzést vált ki a szülőkből. Ez a függőségi időszak lehetővé teszi (vagy legalábbis lehetővé kellene tegye), hogy a kicsi megtanulja, bizalommal lehet a szülei iránt. Mindig figyelmesek és gondoskodók azonban a szülők, akik gyakran nem tudnak szabadulni a saját, még mindig élő, gyermekkori szenvedéseiktől? Daniéle bevallja: Az orvosom azt mondta, hogy minden szoptatás között várjak három órát, és semmiképpen 420

122 se adjak gyakrabban enni a kicsinek. A lányom általában másfél óra elteltével sírni kezdett. Sétálgattam vele, énekeltem neki, miközben le sem vettem szemem az óráról. Attól féltem, belehal, ha előbb szoptatom meg; rettenetes volt, de hogyan kételkedhettem volna? O volt a legjobb, legismertebb gyerekorvos akkoriban, számomra parancs volt a szava..." És Daniéle teljesítette a parancsot. A saját gyermekkora előrevetítette, hogy érzéketlen legyen a gyermeke sírására... Szülei nagyon parancsoló természetűek voltak, annyira megtanulta az engedelmességet, hogy bűnösnek érezte volna magát, ha nem követi szóról szóra az orvos utasításait. Soha nem hallgatták meg az érzéseit és a szükségleteit, ahogyan a szüleit sem hallgatták meg az ő szüleik... Süketté vált a gyermeke igényeivel szemben, ahogyan a szülei is azok voltak vele szemben. A kicsi sírása saját egykori elkeseredését idézte fel. Menekülnie kellett az érzés elől. Hogy elkerülje saját gyermekkori szenvedésének tudatosulását, ugyanazt a rossz bánásmódot adta a lányának. Nem olyan nagy baj, ha a gyereknek fél órát várnia kell a szoptatásra - vélhetjük. Pedig nagyon is az. Mert a csecsemő élete első óráitól, első napjaitól a tehetetlenség érzését építi fel magában, mely érzés minden jövőbeli tapasztalatát elkíséri. Amikor valakinek kisbabája van, gyakran hallani: Használja ki! Amíg kicsi, a magáé. Amikor elkezd járni, úgyis vége! A nagy óbbakkal már nem tehetjük azt, amit akarunk, nekik már megvan a saját természetük." Ezek a figyelemreméltó megjegyzések azt jelzik, hogy a gyereket ezek a szülők saját egyfajta duplikátjükként" szeretik, s nem pedig önmagáért. A gyerek kénytelen engedelmeskedni, megtanulja elnyomni az érzéseit, elhallgattatni belső lényét... míg csak nem kerül ő is uralkodó helyzetbe, akár az iskolában, akár főnökként egy irodában. Soha, sehol nem lesz azonban akkora hatalma, mint a saját gyermeke felett. 424

123 mindenáat&teíff álm ai Mennyi film, képregény, rajzfilm szól erről a témáról: egy Ember meg akarja szerezni a hatalmat a világ felett, és el akarja pusztítani azt. Hogy lehet, hogy a mindenhatóságnak ez a képe ennyire elterjedt? Ez a probléma nem csak néhány elszigetelt vagy beteg Ember ügye, ezeknek a filmeknek milliónyi nézője van. A mindenhatóság vágya ügyetlen és mérgezett kísérlet arra, hogy az Ember helyreállítsa az identitását, amelyet a gyermekkorban átélt rettenetes tehetetlenségérzet megsebzett. Hogy megtalálja a hatalom illúzióját, a hajdani sebzett gyermek azonosítja magát egy hatalommal bíró személlyel vagy csoporttal és maga is eldurvul. A düh az egyik legnehezebben szabályozható emóció, hiszen erőt adó, sőt, részegítő. Erősnek érezzük magunkat tőle... Van bizonyos öröm abban, hogy uralkodhatunk mások felett. Amint hatalmi helyzetbe kerülünk, könnyű elcsúszni az erőszak felé; a gyermekkorban felgyülemlett harag végre kifejeződésre juthat. A folyamatnak azonban tudattalannak kell maradnia. Az erőszakos Ember nem akarja meglátni, hogy a harag belőle fakad. Vádolja a gyereket (a feleséget, a zsidót, a tibetit, a koldust stb.). Azzal igazolja magát, hogy az áldozatának tulajdonítja saját szégyen és kegyetlenség érzéseit. Rendre kell utasítani" a semmirekellőt, ki kell taszítani a külföldit, meg kell tisztítani a Földet a söpredéktől... Nem egy, gyermekeinkre kirótt büntetés, házastársunkkal kirobbantott veszekedés bosszúállási kísérlet azért, ami a gyerekkorunkban történt velünk. Ha az agresszor az erősebb, az áldozatnak engedelmeskednie kell és le kell nyelnie haragját. Csak amikor abba a helyzetbe kerül, hogy maga is uralkodhat valaki felett, akkor szabadíthatja fel kockázat nélkül a haragját, kihasználva uralkodó helyzetét. A bosszú kiélésére választott 422

124 személy mutathat hasonló jegyeket a neheztelés tárgyával, ám bármilyen sebezhető alany is megteszi. Érthető hát, miért irányul annyi erőszak a nőkre, akik kulturálisan alárendeltek, a kisebbségekre, akik társadalmilag vannak hátrányban, és a gyerekekre, akik biológiailag függenek az erősebbektől. Idézzük fel Stanley Milgram munkáját az engedelmességről. Az újságban megjelent hirdetés a memóriáról és a tanulásról folyó kísérletről beszél. Az önkéntes jelentkezőknek a kísérlet végzője úgy mutatja be a kísérletet, mint ami azt méri, milyen hatással van a büntetés a tanulásra. Egy manipulált sorsolás után az alany lesz a tanár". A diákja" egy széken ül, lekötözve, a csuklójára erősített elektródákkal. A tanár szópárokat olvas fel, amiket a diáknak el kell ismételnie, és helyesen párosítania. A tanár azt az utasítást kapja, hogy minden tévedés után egyre erősebb elektromos áramimpulzust küldjön a diák felé. A diák beavatott, természetesen nem kap elektrosokkot, ám meggyőzően játssza a fájdalmat, rácsap az őt a tanártól elválasztó üvegre, kétségbeesetten üvölt, és könyörög, hogy hagyják abba a kísérletet. A tanár által működtethető kapcsolókon, növekvő sorrendben, a következő feliratok állnak: könnyű sokk; közepes; erős; nagyon erős; intenzív; nagyon intenzív; vigyázat: veszélyes sokk; és végül a két utolsó gomb alatt: +++. A kísérlet célja az volt, hogy felmérjék, mikor és hogyan fogja megtagadni az engedelmességet az alany, mikor fog szakítani a hatalommal, amely arra kényszeríti, hogy folytassa, annak ellenére is, hogy erkölcsi meggyőződése azt diktálja, hogy ne okozzon fájdalmat 123

125 egy ártatlan és védtelen Embernek. Milgram pszichiátereket, egyetemistákat és középosztálybeli felnőtteket kért fel, hogy miután leírta nekik a kísérlet lényegét, készítsenek előrejelzést az alanyok viselkedéséről. A megkérdezettek szinte egyhangúlag az engedelmesség megtagadását jósolják minden alanynál. A valóságban azonban, amikor először végezték a kísérletet a Yale egyetemen, egyetlen résztvevő sem szegte meg az utasítást 300 Volt feszültség alatt, ami már nagyon erős és fájdalmas sokkot jelent. A kísérletet végzőket meglepte az eredmény, arra gondoltak, az egyetem atmoszférája hat kényszerítőén az alanyokra. Elhatározták, hogy átköltöznek Bridgeportba, ahol a laboratóriumnak nincs hivatalos jellege. Hiába! Még itt is csak ketten utasították el azonnal a sokk adását. Valamennyi kísérletet összegezve, a vizsgáltak hatvanöt százaléka a végsőkig engedelmeskedett. Vagyis veszedelmes elektrosokkot adtak egy egyetemistának, csakis azért, mert egy fehér köpenyes Ember ezt kérte tőlük a tudomány nevében! Ne gúnyolódjunk túlságosan az amerikaiakon. A kísérletet elvégezték Franciaországban is... Az európaiak remekül elérték a nyolcvanöt százalékos engedelmességi arányt! Undorító, mennyire szolgálatkészek vagyunk! Milgram távolról sem számított ilyen eredményekre: Meddig mehet ez az engedelmesség? A kísérlet keretében többször is megpróbáltunk felállítani egy határt. Az áldozat ordításait belevettük a teszt lefolyásába: elégtelennek bizonyult. A diák szívbetegségére hivatkozott, ám a kísérleti alanyok tovább engedelmeskedtek parancsainknak. Könyörgött, hogy szabadítsák ki, azután a válaszai nem jelentek meg tovább a képernyőn: hiába! Eleinte nem gondoltuk, hogy ilyen radikális eljárásokra lesz szükség, hogy kiváltsuk az engedelmesség megtagadását, s csak akkor alkalmaztuk ezeket, amikor az előzőek csúfos kudarcot vallottak. Az utolsó korlátozó próbálkozásunk a Kontakt-változat volt, melynek során az alanynak a diák karjára kellett támaszkodnia, és erővel kellett nyomnia a kezét az elektromos lapra. Az első alany, aki részt vett ebben a változatban, megszorította a diák csuklóját,

126 amint azt kértük tőle, és el sem engedte a maximális szintig. Az alanyok egynegyede hasonlóan viselkedett ebben a változatban." Megdöbbentő! A kérdőívre, amit Milgram egy évvel később küldött ki a kísérlet résztvevőinek, az egyik alany ezt írta: Megrémített, hogy ekkora hajlam van bennem az engedelmességre és a teljes behódolásra egy eszme előtt, a»memóriáról«folytatott kísérletben. Még azután is, hogy rájöttem, az engedelmeskedésnek egy erkölcsi törvény megszegése a feltétele, azé az elvé, hogy nem okozhatok fájdalmat egy ártatlan, védtelen embernek. A feleségem azt mondta,»igazi Eichmann vagy!«. Remélem, azóta jobban meg tudom oldani az erkölcsi konfliktusokat, amikkel szembekerülök." Mi is történik pontosan ezekben a kísérletekben? Az Emberek kihasználják a helyzetet, hogy kiéljék agresszív indulataikat? Nem, Milgram ezt is tesztelte. Amikor szabad választást hagyott, hogy az alanyok olyan mértékű sokkot adjanak, amilyet gondolnak, mindannyian a legenyhébbek mellett maradtak. Egyetlen kísérleti alany sem volt különösen agresszív vagy durva, sokan közülük azt mondták, a légynek sem tudnának ártani, néhányan még humanitárius szervezeteknek is tagjai voltak. Sokan feszültek voltak a kísérlet alatt, és azt mondták, irtóznak attól, hogy fájdalmat okoznak másnak... mégis folytatták, úgy érezve, hogy egy felsőbb akarat kényszeríti őket. Stanley Milgram a következő következtetést vonta le: Legnagyobb többségben az emberek azt teszik, amit mondanak nekik, figyelmen kívül hagyva az előírt cselekvés természetét, anélkül, hogy lefékezné őket a lelkiismeretük, attól kezdve, hogy úgy érzik, a parancs egy legitim hatalomtól ered." Az engedelmességben rejlik a hierarchikus társadalmak ereje. Ez az elvtelen engedelmeskedés képessége az elsődleges érzelmek elfojtásával nevelődik a gyerekbe. A mai nevelésnek a mások tiszteletére, és nem az alárendelésére kell irányulnia. Inkább az empátiát, mint az engedelmességet tanítsuk. Az erőszak alól való felszabadulás azonban hatalmas mentalitásbeli forradalmat igényel.

127 X viliftáciá? A gyermek szülei magatartását utánozza. Természetesen megtanulja a tiszteletet, sőt az udvariasságot is, ha a szülei tisztelik őt és udvariasak vele szemben. A tisztelet akkor válik kötelességgé, amikor fenyegetéssel érik el. A félelem nem tisztelet; a félelem és a kötelesség segítségével való tanítás, ( tisztelni kell a szülőket, a törvényeket, stb..."), nem az igazi erényt fejleszti ki, hanem a szolgalelkűséget, amely azonnal eloszlik, amint a felügyelő eltávolodott. A büntetéstől való félelem gátolja a túlkapásokat, azonban nem tart vissza az elkövetéstől. A bölcsődékben folytatott megfigyelések határozottan kimutatták, hogy a kisgyermekek figyelmesek egymás iránt. Amikor kellően nyugodt, kényelmes és biztonságos környezetben vannak, könnyen együttműködnek és segítenek egymásnak. Amikor azonban a kényszerítő erejű felnőttek közbelépnek, hogy segítsenek" nekik a kommunikációban, vagy hogy adják kölcsön a játékaikat, a helyzet elfajul. Freudnak igaza volt: a civilizációs" törekvések rendszerint konfliktushoz vezetnek. A gyerekek agresszívak lesznek, kitépik egymás kezéből a tárgyakat... Talán mert elbizonytalanodnak a túlságosan beavatkozó felnőttektől, és nem hajlandók kényszer alatt azt tenni, amit maguktól, spontán megtettek volna. A nagyok néha elfelejtik, hogy minden Embernek, még az egészen kicsinek is, mindennél értékesebb a szabadság. Nagyon szeretem Gandhi válaszát egy újságíró kérdésére: Mit gondol a nyugati civilizációról? - Jó gondolat lenne!" Nem álmodhatunk hát egy igazán civilizált, humánus, szolidáris világról? A realista álom valóra válásához elég lenne, hogy megtanuljunk uralkodni indulatainkon, és biofil" kifejeződést találjunk számukra, ahelyett, hogy elfojtjuk őket. A gyűlöletet nem a parancs gyógyítja meg: szeressétek egymást", hanem a harag kifejezésre juttatása és feldolgozása.

128 Daphné két évig boldog szerelemben élt. A szerelme egy napon váratlanul bejelenti, hogy elhagyja: Értsd meg, szeretlek, de nem tudok veled élni, előbb vagy utóbb elkezdenék egy másik nőre vágyni... Nem akarok fájdalmat okozni neked, inkább elhagylak most." Daphné megérti. Szenved. Ezer és egy kérdést tesz fel magában a felelősségét illetően. Kételkedik magában, abban a képességében, h ogy szeressen és szeressék. Megalázódnak és bűnösnek érzi magát. Ezer darabra törtem, de nem haragszom rá" - mondja. Ez az utolsó mondat felvázolja előttem, milyen utat kell követnünk: Nézd meg, milyen állapotba kerültél! Természetes, hogy fáj, ha elhagy az, akit szeretsz, de ha úgy érzed, hogy ezer darabra törtél, akkor valami nincs rendben. Ha minden rendben volt közöttetek, nem találod igazságtalannak, hogy ilyen hirtelen, és ilyen furcsa okokkal vet véget a kapcsolatnak? - De igen, de... - Nem éreztél előre semmit? - Két hónapja valahogy megváltozott. - Beszéltél vele erről? - Nem. Nem mertem, arra gondoltam, csak képzelődöm. Most jutnak újra eszembe a részletek... - Hallgass az érzéseidre. - Igen, haragszom, valahogy nincs rendben ez az egész. Csak úgy bejelenti, az én véleményemre nem is kíváncsi! Azt mondja, az én érdekemben akar elhagyni. Helyettem gondolkozik, én nem is létezem! 427

129 - El tudnád mondani neki a haragodat? - Semmi értelme nem lenne. - Dehogynem! Hangot adhatnál az identitásodnak, a határaidnak, és nem éreznéd, hogy tönkretesz a tehetetlenség. Ha kimondod a haragod, azt jelenti, hogy létezel a kapcsolatban." A beszélgetésünktől megerősödve, Daphné beszélt Marc-kal. A határozottsága láttán a férfi végül bevallotta, hogy valaki mást szeret. Három hónappal ezelőtt találkozott vele, és egy hete együtt élnek! Daphné szenvedett, hogy megtudta, de a beszélgetés lehetővé tette számára, hogy végre nevet adjon annak, amit homályosan érez. Ahelyett, hogy azzal rombolná magát, hogy tépelődik, mit is mondhatott vagy tehetett rosszul, végre már látja szerelme távozásának igazi okát. Marc nem csak megrögzött csábító, ezt megmondta előre, de hazudott is neki és megcsalta. Daphné már semmi közösséget nem érez ezzel a férfival. Természetesen ki is használták. Ahhoz, hogy biztos lehessen benne, még egyszer nem fordul elő hasonló helyzet egy másik férfival, magába kellett néznie. Daphné általában rosszul helyezi el magát a szerelmeivel kapcsolatban. Barátai nagyra értékelik a toleranciáját, a szerelemben azonban kockázatos a tolerancia, ha nem társul hozzá önbecsülés. Daphné határozottan kifejezésre juttatja magát a hivatásában, egy férfival szemben azonban nem képes erre. A lelke mélyén egy kis hangocska, a magányos gyerek hangja ezt súgja: Nem vagy érdekes, nem vagy méltó rá, hogy szeressenek." Ezért inkább visszatartja frusztrációit, megbocsát, sőt, magára vállalja szeretőinek a szeretetre, és érzéseik kimutatására való képtelenségét is. Azzal, hogy ma kimondta haragját Marc-nak, megtette az első lépést afelé, hogy végre odafigyeljen önmagára, ahelyett, hogy továbbra is mindig mások szükségleteit és vágyait tartaná szem előtt. 428

130 y^atúáoá A konfliktusok módszeres kerülése - ritkán tudatos - személytelenséghez vezet. Egy nő akár még tökéletesen összhangban" is érezheti magát a férjével, miközben a lelke mélyén nagyon is haragszik rá. Néha szorong, elkeseredés tör rá, fáj a háta vagy emésztési problémái vannak, de nem gondol arra, hogy ezeket a zavarokat azokhoz az áldozatokhoz kapcsolja, amelyeket a másik védelmében vagy a béke fenntartásáért hoz. Nem egy asszony tapasztalta, hogy a krónikusnak gondolt szorongásai vagy hátfájásai a válás, vagy az önkifejezést lehetővé tevő pszichoterápiás munka után megszűntek. Minden tünet megjelenik a kapcsolatok terén is. A haragunk kifejezésével elmondjuk, partnerünk viselkedésének milyen következményei vannak az érzéseinkre. Semmi esetre sem támadásról van szó, hiszen nem harcban állunk egymással. Sokan gyakran összekeverik a konfliktust és a veszekedést. Az első: két világ konfrontációja, a második: hatalomszerzési próbálkozás a másik fölött. A cél a két teljes személyiség összehangolásából következő harmónia, ami nem azt jelenti, hogy az egyik személynek bele kellene olvadnia a másikba. A súrlódások elkerülhetetlenek, amikor a két szereplő teljes Emberként akar részt venni a kapcsolatban. Hogyan juttassuk kifejezésre önmagunkat, hogyan mondjuk el a haragunkat anélkül, hogy veszekednénk? Alapvető fontosságú, hogy a lehető leghamarabb kimondjuk mindazt, ami bánt. Már a kapcsolat kezdetétől fontos, hogy pontosítsuk határainkat. Hamar kialakulhat az árok két Ember között. A ki nem mondott bajok hamar szakadékká mélyülnek, melyen azután már nagyon nehéz átkelni. Ne áltassuk magunkat, ne akarjuk védelmezni a másikat, ne féljünk, hogy kellemetlenkedünk a kérdéseinkkel. Ha a másik kellemetlennek érzi ezeket, valami nincs rendben! U<)

131 A feleségem féltékeny, idegesít, kérdésekkel ostromol, a titkárnőmmel gyanúsít, hiába mondom neki, hogy nincs semmi, csak folytatja. Ez már beteges..." - vallja meg Paul. Nincs igaza, hogy féltékeny? - (Tudom, hogy Paulnak egy éve szeretője van... igaz, nem a titkárnője!) - Nem, a feleségem téved, rémeket lát ott is, ahol nincs." Paul nem tudja elviselni, hogy gyanúsítják. Esküdözik a feleségének, hogy nem csalja meg a titkárnőjével... Azzal, hogy betegesnek bélyegzi a feleségét, elkerüli, hogy szembe kelljen néznie a valósággal. Sajnos a felesége hisz neki, bűntudatot érez és bocsánatot kér tőle túlzott féltékenységéért! Ha kétségeink vannak, bízzunk magunkban! Általában megbízhatunk az érzéseinkben, gyakran helyesek. Ellenben olyan információk híján, amelyek segítségével megfejthetnénk azokat, értelmezéseink tévesnek bizonyulhatnak. így előfordulhat, hogy a gyanú félrecsúszik. Jobb kimondani az igényeinket, az érzéseinket, hangot adni a haragunknak, hogy megismerjük és megértsük az igazságot. A frusztrációk, a rossz érzések, a szükségletek, melyeknek nem is vagyunk tudatában, megváltoztatják a valósághoz való viszonyunkat. Egy kísérlet kimutatta például, hogy a tanárok szigorúbban értékelik a dolgozatokat, ha nagyon meleg van a teremben. Nincsenek tudatában, hogy zavarja őket a meleg. Az elhallgatások nemcsak a párkapcsolatot befolyásolják, hanem egész életünket, érzelmi, szakmai és társadalmi téren egyaránt. Komoly esély van arra, hogy gyermekeink is megszenvedik a következményeket. A legapróbb hiba, a felborított tányér, a rendetlen szoba haragra gerjeszti a szülőt. Nem mindig könnyű kimondani a haragunkat férjünknek vagy feleségünknek, de az, hogy a gyerekeken vezetjük le az idegességünket, hosszú távon meghatározó károkat okoz nekik. Előfordulhat, hogy meghatározhatatlan (hiszen semmiben sem bűnösök) bűntudat fejlődik ki bennük, ami 430

132 később meggátolja őket az önkifejezésben. Jobb, ha pozitív konfliktus megoldó modellt nyújtunk nekik, megmutatva, hogyan lehet párbeszédet folytatni a párkapcsolatban. Habár egy elfenekelés egyes szülőknek megkönynyebbülést hozhat és felszabadíthat némi feszültséget, mérgező hatással van nemcsak a gyerekre, de magára a szülőre nézve is, mert lehetővé teszi a harag valódi okának eltagadását. Ahhoz, hogy kívánni lehessen a másikat, ketten kellenek. Ha mind a két fél azzá próbál válni, amiről azt képzeli, hogy a másik olyannak akarja, elveszíti önmagát, hogy beleolvadjon egy ideálképbe. Ugyanígy, a konfliktusok szisztematikus elkerülésével a személyiség megszűnik, s a vágy is elhal. Talán nem véletlen, hogy sok pár az ágyban békül ki a veszekedések után. Ez azt jelenti, hogy a lassanként állandósuló vágyhiány a ki nem fejezett haraggal volna összefüggésben? Igen, terapeuta tapasztalatom szerint ez gyakran így van. Ugyanakkor a haragos érzések nem tudatosak, hiszen elfojtják azokat. Megváltozol a másik kedvéért? Az ő Ízlése szerint választod ki a ruháidat? Csak olyan filmeket nézel meg, amik neki tetszenek? Csak azt főzöd, amit ő szeret? Az ő meghosszabbítása" leszel? Hogyan érezzen hát vágyat irántad, amikor az ő énjének részévé váltál? Azzal, hogy ennyire alkalmazkodsz, a személyiséged egy részét tagadod meg, miáltal tudatalatt felhalmozódik benned a neheztelés. Távolság alakul ki, ami nem túl kedvező a szerelmes közeledéshez. Egy bizonyos fokú egymáshoz formálódás elkerülhetetlen az egymást szerető párnál. Egyrészt szeretnénk örömet szerezni a másiknak, másrészt egy folyamatban, melyre még visszatérünk, a szinkrónia (ld. Empátia és konfliktusmegoldás" c. fejezet) is közbeavatkozik. Két Ember, aki együtt él, hajlamos felvenni a másik

133 ritmusát. Megnyilatkozni a vágyakban, megőrizni az eltérő ízlést, önmagunk maradni egy kapcsolatban, nem magától értetődő dolog. Különös odafigyelés és rendszeres beszélgetés kell hozzá. Jc&x&leáe Megcsodálsz egy megfizethetetlen tárgyat a kirakatban; abba akarod hagyni a dohányzást; fogyókúrázol; álmaid férfija, asszonya elutasítja a közeledésedet; az illető házas; az állást, amire pályáztál, másnak adják... Hogyan kezeled a frusztrációt? A megfosztás, a vágyak kielégítetlensége, a várakozásaink frusztrálása haragot eredményez. A kisgyerek haragra gerjed a szülő iránt, aki megfosztja valamitől. A hiány fájdalmát vetíti a felnőttre. Ha a szülő át tudja érezni gyermeke érzéseit, vagyis közel marad hozzá, elérhető, megnyugtató és szeretetteljes marad, a gyermek helyreállítja lelkének egységét, s lassanként elfogadja, hogy szembenézzen agresszív érzéseivel. El tudja viselni magában a negativitást, anélkül, hogy rossznak gondolná magát. Ellenkező esetben, ha a szülő mérges lesz, megrémíti a gyermeket, aki védtelen marad a frusztrációival szemben. A gyermekben az a gondolat fejlődik ki, hogy ő rossz, ráadásul félni kezd, hogy elpusztítja a belső agresszivitása. A felnőtt, akivé majd válik, képtelen lesz kezelni gyűlöleteit és haragjait, nehéz lesz szembenéznie a frusztrációkkal, és minden eszközzel védekezni fog ellenük. Az egyik védekezés a negativitás átirányítása a kívánt tárgyra. Mélanie Klein A szeretet és a gyűlölet című munkájában jól szemlélteti a folyamatot, amellyel az agresszivitás önmagunk ellen fordulása ellen védekezünk azzal, hogy megvetően elfordulunk a vágy tárgyától. így

134 lehetséges, hogy megvetéssel viseltetünk az iránt is, akit nagyon kívánunk, ám elérhetetlen számunkra. (Vigyázat, ez nem azt jelenti, hogy minden Ember, akit gyűlölünk, tudat alatt a szerelmünk lenne! Azt állítani, hogy csak azt gyűlölhetjük, amit valaha szerettünk, a kijelentésben rejlő valóságtartalom egyszerű abszurditássá alakítása." (Erich Fromm, A pusztítás szenvedélye) A vágy kézben tartására való belső harc másképpen nehéz, mint a kísértés elkerülése. Szükségessé teszi, hogy szembenézzünk a bennünk rejlő agresszivitással, anélkül, hogy az elpusztítana. Az egyik lehetőség a kísértés elkerülése (ez egyre nehezebben alkalmazható fogyasztói társadalmunkban, mely úton-útfélen agresszív reklámokkal kínálja termékeit). Elmenekülni a kísértés elől, azzal védekezni, hogy megvetjük a kívánt tárgyat, nem más mint a frusztráció bizonytalan kezelése, hiszen a tárgyat továbbra is kívánjuk... Nincs messze a visszaesés. A fogyókúrák és egyéb függőségek alóli megszabadulást célzó kísérletek kudarcának egyik oka az, hogy a mögöttük meghúzódó érzéseket nem vesszük számításba. A fejünkkel döntünk, ám ha nem hallgatunk a szívünkre, a hasunk veszi át az irányítást. Valóban kezelni a frusztrációt annyit tesz, mint megnézni a vágy tárgyát, és a tudatunkban végigfuttatni minden érzést, amit képvisel, anélkül, hogy belekapaszkodnánk, anélkül, hogy átadnánk neki a hatalmat egyszerűen csak nézzük, olyannak elfogadva, amilyen valójában. A harag tehát másodlagos érzelem egy sérülésre, hiányra vagy frusztrációra. A személyiség megerősítése. Egyaránt szolgálja a pszichikai és a fizikai integritás fenn

135 tartását. Az egészséges és mások elítélése nélküli harag önmagunkból kiindulva fejeződik ki, és inkább az én"-1 használja, mint a te egy..." vádat. Amikor te... (mutass rá pontosan az illető viselkedésére) én... (mond el, mit érzel) mert... (osszd meg elvárásaidat, szükségleteidet, érzelmeid okait) és arra kérlek, hogy... (a pillanatnyi szükségleted) azért, hogy... (adj motivációt) Például: Amikor maga kicsikémnek" nevez, én, rosszul érzem magam, mert azt szeretném érezni, hogy megbecsül, mert maga a főnököm, és jobban szeretném, ha a nevemen szólítana, akkor szívesebben dolgoznék magával. Vagy Milenához hasonlóan, aki huszonnyolc évesen levélben fordult az apjához (sikerrel), aki tizenkét éves korától tizenhét éves koráig rendszeresen megerőszakolta: Amikor te kihasználtál tizenkét éves koromtól tizenhét éves koromig, úgy éreztem magam, mint akit megsebeztek, tönkretettek, elárultak és összetörtek. Azért még dühösebb vagyok rád, mert az apám vagy. A testem és a lelkem tiszteletben tartását vártam volna tőled, és a védelmet, amivel egy apa tartozik a gyermekének. Arra kérlek, hogy ismerd el a szenvedésemet, a kétségbeesésemet, és azt, mennyit ártott nekem, mint nőnek, a cselekedeted. Arra kérlek, kérj bocsánatot azért, amit tettél, és együtt beszéljük meg, mit tudnál tenni vagy adni, hogy jóvátedd. így talán megint fogunk tudni beszélni egymással." 1. Ügyelj arra, hogy ne mondj ítéletet: Amennyire csak lehet, pontosítsd a másik magatartását, kerüld a te egy... vagy" típusú meghatározásokat, ame 434

136 lyek a másikat sémába zárják, és kerüld az általánosítást, mint pl: te mindig ezt csinálod". Az úgy éreztem, hogy eltaszítasz" szintén nem érzés, hanem ítélet. Szomorúnak érezted magad? Szégyellted magad? Dühös voltál? Megtámadva éreztem magam" - ez is ítélet. Az ítéletet azért kell mellőzni, mert bűntudatot, haragot, és más nem kívánatos érzelmi komplikációkat válthat ki a másikból. 2. Ne keverd össze a gondolatot és az érzelmet. Azt éreztem, hogy nem érdekellek" nem egy érzelem kifejezése. Minden esetben, amikor arra érzel késztetést, hogy azt mondd: éreztem, hogy", a gondolatodat fejezed ki, nem az érzelmeidet. 3. Légy pontos a szükségleteidben és az elvárásaidban, ne vádolj, hanem beszélj önmagadról, a reményeidről, arról, mit szerettél volna. 4. Megfelelően válaszd ki a pillanatot. Kérdezd meg a másiktól, ráér-e meghallgatni (vagy ha ez túlságosan nehéz, kövesd Milena példáját, írj) 5. Határozottan jelentsd ki, mire van szükséged, ne térj ki, vigyázz, nehogy védelmedbe vedd a másikat. 6. Ellenőrizd a mondatodat: kellő pontossággal jelölted meg a zavaró viselkedést? Egyértelműek az érzéseid? Vagy megpróbáltad letompítani, átalakítani azokat, hogy elfogadhatóbbak legyenek? ítéletet mondtál? Nyíltan kimondtad, mire van szükséged, mit kérsz? 7. Ismételd meg a mondatodat, legfeljebb háromszor. Ha a másik még mindig nem válaszol, válts stratégiát. Valószínűleg azért nem akarja meghallani a kérdést, mert neki magának is nagyon fáj, vagy nehéz szembenéznie a túlságosan intenzív érzésekkel. Ha ragaszkodsz a kapcsolathoz, fordulj az Empátia és konfliktusmegoldás" c. fejezetben ismertetett módszerekhez. Ezek az én-üzenetek" azért nehezek, mert rákényszerítenek, hogy felelősséget vállaljunk szükségleteinkért és érzelmeinkért. Nem manipulatívak, csak feltétlenül igaz

137 haragot fejezhetnek ki, hiszen az érzelem kifejeződésén alapulnak, és nem a vádén. Arra figyelmeztetnek, hogy hagyjunk fel a hatalom játékaival. 8. Ne vedd a fejedbe, hogy megváltoztatod a másikat Nincs hatalmad afölött, ahogyan a másik az életét irányítja. A magatartása rá tartozik... amíg nem ellenkezik a jogaiddal vagy szükségleteiddel. A híres mondatból, miszerint nem lehet megváltoztatni a másik személyiségét", gyakran azt a hibás következtetést vonják le, hogy kérni sem lehet tőle semmit. Ez nem igaz. Nem lehet ugyan megváltoztatni a másik személyiségét, ám ha tisztelni tudjuk őt emberi mivoltában, gyakran kész lehet megváltoztatni magatartását a kapcsolat kedvéért. nem- m indig--jelent eljcjtá á t A tanfolyam késve kezdődött. Az oktató lassú, Giséle unatkozik. A férfi határozottan gyenge pedagógus, Giséle rámutat a hibákra, melyeket elkövet, és felhívja figyelmét az előadás összefüggéstelenségére. Nagyon dühös, és meg is mondja. Mégis ott marad az órán, remélve, hogy jobbra fordul a helyzet. A szünetben a csoport tagjai gratulálnak neki, helyettük is beszélt, kimondta azt, amit mindenki gondolt, de senki nem mert kifejezésre juttatni. Giséle érzi, hogy támogatják. Ugyanakkor, amikor visszamennek a terembe, senki nem szól egy szót sem. A tanfolyamot a vállalat vezetősége tette kötelezővé. Giséle önmagáért felelős, tudja, hogy van választása: vagy otthagyja a tanfolyamot, vagy marad és hallgat. Mérlegeli a pro és a kontra érveket, tudatában van a tétnek, és úgy határoz, marad. Tiszteletben tartva a saját érzéseit, vállalja a felelősséget magatartásáért. Önmagával harmóniában, határozottan szembenéz a helyzettel, és visszatartja a haragját. Elmondta, amit mondani akart. A nap folyamán ellent tudott állni az oktató provokációinak, akit némileg megzavart a viselke

138 désében beállt változás. Kollégái meglepetésére nem vágott vissza, nyugodt és mosolygós maradt. Attól a pillanattól kezdve, hogy eldöntötte, marad, tudta, hogy maga a felelős azért, hogy ott van, nem vádolhatja tovább az oktatót, nem háríthatja át rá saját elégedetlenségét. Hogy segítsen magán, és pajzsot állítson a szurkálódásai ellen, szeretet-labdákat" kezd küldeni felé. Arra a kérdésre azonban, hogy kívánja-e folytatni a kurzust, NEM-mel felel. Legnagyobb meglepetésére, a többiek mind igent válaszoltak, annak ellenére, hogy Giséle-nek bevallották, alkalmatlannak találják az oktatót! De mivel az igazgató védelmét élvezi... Giséle nagy önuralmat tanúsított. Nem fojtotta el a haragját, hanem kezelte és visszafogta azt. Tudja, hogyan tartsa tiszteletben önmagát és másokat. A harag felhalmozódott elhallgatásokból épül fel. Arra, hogy megszabaduljunk tőle, egyetlen megoldás létezik: beszélni kell, ki kell mondani, amit érzünk. A harag olyan méreg, mely elsősorban azt mérgezi, aki hordozza magában, és nem azt, aki kiváltotta. Paradox módon az, ha megtartjuk a neheztelést, megkíméli az ellenfelet haragunktól. Ahhoz, hogy aktívan tartsuk a sérülés emlékét, továbbra is szenvednünk kell! Ahhoz pedig, hogy fenntartsuk a neheztelést, energia kell, fizikai és pszichikai energia egyaránt. Nem lenne hasznosabb ez az energia arra, hogy az életünket építsük, szeressünk vagy alkossunk? Miért őrizzük mégis oly sokáig a neheztelésünket? Mert védekezőeszközök is. A bosszúvágy és a neheztelés segítségével elkerülhetjük a fájdalom érzését. Nem maradhatok így a fájdalmammal, fizetnie kell!". A neheztelések tehát gengszterek". Bénédicte-nek nem sikerül elszakadnia Kevintől. Fél szembenézni a magánnyal. Haragszik a férfira, amiért az továbbra is szereti, haragszik rá, amiért nem sikerül el

139 hagynia, haragszik rá a függőségéért... és ezért megfizettet vele. Megalázza a barátaik előtt, szurkálódik, faképnél hagyja a vacsora közepén az étteremben. A szó konkrét értelmében is megfizettet vele, éjjel-nappal égeti a villanyt - a számlát a férfi fizeti. Drága ruhákat vetet magának, nem direkt" ugyan, de eltöri a vázákat, poharakat. Tudatában van a folyamatnak, de képtelen abbahagyni. Sokba kell hogy kerüljön neki!" Kevin meglepődik a számlán, de nem érti a mögötte húzódó tartalmat. Süketnek tetteti magát, nem mer nyíltan beszélni, fél, hogy Bénédicte elhagyná... Cinkosként inkább elfogadja a neheztelést, minthogy felvetné a problémát, és olyan végkifejletet kockáztatna, ami számára elfogadhatatlan lenne. Ahhoz, hogy igazán megszabaduljunk a szenvedéstől, először is fel kell ismernünk annak teljes valóságát, és végig kell haladnunk a hozzá kapcsolódó érzelmeken. A megbocsátás a tények, a felelősség és az érzelmek tudatosításának belső munkája végén érkezik el. El kell szakadnunk a nehezteléstől, hogy szabadon élhessünk, de a túl gyorsan kimondott megbocsátás kitérés lehet. Amikor például azt hallom: Megbocsátottam a szüleimnek, nem haragszom rájuk", kétségeim vannak a megbocsátás igaz voltáról. Különösen ha az illető továbbra is depressziós, fél a hatalomtól, vagy továbbra is kudarcot vall érzelmi kapcsolataiban. Az ilyen fajta megbocsátás menekülés a valóság elől, kitérés az agresszív érzelmek elől. Sokkal jobban szeretem a következőket: Beszéltem a szüleimnek a frusztrációimról, a gyerekkori szenvedéseimről. Meghallgattak, és ők is beszéltek magukról. Elmúlt irántuk a haragom." Ez lehetséges, gyakrabban, mint gondolnánk. Az érzelmek kifejezése helyreállítja a kommunikációt. Nem létezhet igazi megbocsátás igazságtétel nélkül. A megbocsátás útja a szenvedés kifejezésén és a harag kimondásán át vezet. 438

140 1. Fejezd ki az érzéseid. Mondd meg annak, aki megsértett, mennyire szenvedtél a magatartása miatt. Esetleg oszd meg vele paranoiás fantáziáidat", vagyis az okokat, amiket képzeltél (például: azt gondolom, azért csináltad ezt, mert már nem szeretsz). 2. Add meg a szót a másiknak is, ellenőrizd megérzéseit, következtetéseit. Ellened irányult a viselkedése? 3. Érd el, hogy a másik elismerje a te érzéseidet Ahhoz, hogy meg tudj bocsátani, fontos, sőt elengedhetetlen, hogy a másik elismerje a fájdalmad realitását. 4. Kérj jóvátételt Hallgasd meg a másikat! Hallgasd meg a másik igényeit, anélkül, hogy megpróbálnád megnyugtatni őt. Maga a tény, hogy úgy érzi, elfogadják az érzelmét, sokkal hatékonyabban megnyugtatja, mint bármilyen vigasztaló szó, amit mondhatnál - annál is inkább, mert a vigasztalást úgy értelmezik, hogy visszautasítod az érzelem meghallgatását, s ezáltal éppen ellentétes hatást kelthet, tovább növelve a haragot. Fogadd el az emóciót, fogalmazd meg, mit fogtál fel a másik érzéseiből. Próbálj meg azonosulni a partnered által megéltekkel. Támogasd és erősítsd meg haragjának kifejezésében: Ez tényleg igazságtalan!", Megértem, hogy haragszol"... Ha te vagy a haragjának oka, mert hibát követtél el, isegyütt vele. Ismerd el a sérülés fontosságát. Kérj bocsána merd el. A másik úgy érezte, hogy megbántottad? Érezz tot. Ajánlj fel jóvátételt. A harag csodálatos eszköz a növekedéshez és a kiteljesedéshez" - emlékeztet Harriet Goldhor Lerner, A harag teremtőitatalma című művében.

141 Hogy ne térj el az egészséges haragtól, maradj kapcsolatban önmagaddal, és folyamatosan tedd fel magadnak a következő kérdéseket: Ki vagyok én? Mit akarok? Mire van szükségem? Hirtelen a világ többi része elhalványul, egyedül vannak a zsúfolt, zajos ebédlő közepén. A lány csak a fiút látja, mintha a fények csak az ő arcát világítanák meg. Csak az ő hangját hallja, mintha a környező hangzavar átadta volna helyét a csendnek, mintha mindenki elhallgatott volna körülöttük. Varázslatos pillanat, a tekintet ezer dologról mesél. Ajkaik továbbra is hétköznapi szavakat formálnak, alig néhány perce találkoztak, a véletlen sodorta egymás mellé őket az ebédlő asztalai között. A szívük azonban egymásra talált: Ez a szerelem az első látásra!" - gondolja a lány. Mint a könyvekben." Egy hétig egy percre sem válnak el. Megszűnik a távolság, egymáshoz kötődnek, mintha láthatatlan fonal fogná össze őket, elvarázsoltan szeretik egymást. Szívük, mintegy varázsütésre, egymásra talált. A kapcsolatuk tökéletes, mindketten érzik, mit él meg a másik... Ez a villámcsapás lenne maga A szerelem"? Néhány szerelem az első látásra" valódi, mély szerelembe torkollik, mások azonban egynapos kalandok maradnak.

142 bx&welem iátá frm mtíoóica Nagyon felkavaró, ha úgy érezzük, öröktől fogva ismerünk valakit. Az érzés magyarázatául sokan a reinkarnációra. hivatkoznak. Mintha csak agyunk olvasna a másik tudatalattijában. Felismeri a problematikát, amelyet ismerünk, s amely kiegészíti a sajátunkat, lehetővé téve, hogy újrajátsszuk történetünk bizonyos vonatkozásait. A valóságban tehát inkább két sérülés, mint két szív talál egymásra. Miért választunk olyan valakit, aki feltépi a sebeinket? Ahhoz, hogy a seb megfelelően hegedjen be, alaposan ki kell tisztítani. Már elfelejtettük a sebesülést, a frusztráció tüskéje azonban megmaradt, mélyen a húsunkba fúródva. Kapcsolatról kapcsolatra zátonyra futunk, mert mindig ugyanolyan típusú partnert választunk (pl. távolságtartó, hideg, elzárkózó...), s ugyanazokat a hibás magatartásokat ismételjük (pl. örömet szerzünk, elrejtjük gyengeségeinket, elhallgatjuk kétségeinket és félelmeinket...). Minden újabb kudarc alkalom arra, hogy azt mondjuk magunkban: most már biztos, hogy nem vagyok méltó arra, hogy szeressenek". Nem is gondolunk rá, hogy ez a következtetés kisgyermekkorunkból ered... Hogy ne kelljen azt mondania: a szüleim képtelenek szeretni engem", a gyerek inkább arra gondol: alkalmatlan vagyok arra, hogy szeressenek". A felnőtté vált gyermek továbbviszi ezt a hiedelmet, és állandó szüksége lesz rá, hogy bizonyítsa. Az élete, a szerelmi kapcsolatai gondoskodnak erről. Amíg nem azonosítjuk ezt a szeretet, elismerés, odafigyelés igényt, mint a gyermekkorból fakadó érzést, amíg nem akarjuk felfedezni történetünket, és megkérdőjelezni szüléink vagy testvéreink irántunk tanúsított magatartását, csak ismételjük önmagunkat. Ahhoz, hogy szabadon szeressünk, merjünk intim közelségbe kerülni, meg kell szabadulnunk a tudat alatti szégyen és méltatlanság érzeteinktől. 4f/4

143 A szenvedély nem mindig első látásra kitörő szerelemmel kezdődik. Érezhetünk ellenségességet, akár megvetést is az iránt, akibe később őrülten beleszeretünk. A találkozások körülményei és feltételei sokfélék lehetnek. Egy valami azonban állandó, mivel fiziológiai jellegű... a szerelmes állapot. A villámcsapásszerű szerelem, a szenvedély egyaránt pszichológiai és fiziológiai állapot. A tudósok magyarázata szerint a szerelmes állapot nagyon hasonlít ahhoz, amit az amfetaminok váltanak ki. Az agyi pályák endorfinnal telítődnek, ezzel a morfinhoz közeli, agyunk által kiválasztott molekulával. Az adrenalin nemi izgalmat vált ki, a szenvedély időszaka erősen szexuális természetű. Megrészegülünk a vágytól, képesek vagyunk akár naponta tízszer, húszszor is szeretkezni, hetvenkét órát egyhuzamban az ágyban tölteni a másik karjaiban... Hosszú távon azonban a hipofízis telítődik adrenalinnal, a libidó visszaesik, s az első napok követelőző vágyai lassan nyugszanak. Vannak akik nem tudják elviselni ezt a csökkenést, és partnert váltanak, hogy újra átélhessék a kezdeti idők erős izgalmát. A szerelem kábítószerének függői ők, akiknek állandóan új partnerre van szükségük. A szerelmi sokk után az eufória időszaka következik. Elfojthatatlan vágyat érzünk, hogy kifejezzük örömünket, a világba kiáltsuk szerelmünket. A természetes gátak feloldódnak, a szerelmes bármire képesnek érzi magát. Ez egyben a függőség ideje is. A szerelmes érintésétől derűsnek és boldognak érezzük magunkat, nélküle pedig ránk tör a szorongás. A szeretett lény távollétére lecsökken az agyban az endorfin mennyisége. Hiány lép fel, pontosan úgy, mint egy kábítószerfüggőnél. Az elválás nemcsak szomorúvá tesz, de fizikailag sem javítja a közérzetet. Szorongás, idegesség, ingerlékenység, unalom, az érdeklődés elvesztése a külvilág iránt, bezárkózás, kimerültség, étvágyzavarok, álmatlanság... Amikor végre a másik megjön, az idegpályák újra megtelnek a morfinszármazékok-

144 kai, s az öröm visszatér. A szenvedélyben a boldog elragadtatás és az élénk fájdalom szakaszai váltják egymást. A szerelmi függőség az élet első hónapjaiban megélt, az anyától való függőségre emlékeztet. Előjönnek tehát a konfliktusok, az elfojtott érzések, az ehhez az időszakhoz kapcsolódó szenvedések. A szeretett lény, akár nő, akár férfi, az anyát idézi fel. Hol a jó anyát, aki amikor jelen van ad, hol a rossz anyát, aki amikor elmegy, frusztrációt okoz. A szenvedély emóciói azért kegyetlenek és intenzívek (pozitív és a negatív értelemben egyaránt), mert reaktiválják a csecsemő által megélteket. A szenvedély általában korlátozott időtartamú; ritka, hogy a szeretőknek sikerül egy életre társakká válniuk. A szenvedélyben élők egymás szemébe merülnek, együtt lélegeznek, a szívük együtt dobban. Ez a zavart állapot meggátolja, hogy kellő távolságból közösen nézzenek egy irányba. A hosszú távú szerelem a biztonság és a szabadság, az összetartozás és az egyéniség, az összeolvadás és az elkülönülés, a kötődés és az autonómia közötti bonyolult és nehéz történet. ótwvemf Érzelem vagy emóció a szerelem? Ugyanannak a szónak két dimenziója van. A szerelem emóciója intenzív, erőszakos, erős fizikai érzeteket vált ki, a szívizom összehúzódik, megremeg, mintha összecsípődne... (vajon innen ered a kifejezés: csíplek"?) A szerelem érzelme napról napra épül fel, a szerelem emóciójából táplálkozik, de nem csak arra korlátozódik. Elégedettnek, boldognak érezzük magunkat a másikkal való kapcsolatban, amely már nem igényli az állandó együttlétet. A kötődés létrejött, készen állunk közösen átkelni az élet nehézségein. Az örömérzet hosszú távúnak ígérkezik. A párkapcsolatban a közösségvállalás és az

145 együttérzés fontosabb, mint az erotika és a csábítás. A szívdobogás finomabb rezgéseknek adja át a helyét. Hogyan írjuk le ezeket? Egyesek a mellkasukban égő tűzről beszélnek, mások szúrásról, hullámról, mely felemelkedik, magával ragad, majd lassan elül, teljességet és derűt hagyva maga után. A szerelem emóciója erősen jelen van a kapcsolat kezdetén, a másik világának felfedezésében, a szenvedély tüzében. Újra feltör, amikor a kényszerű elválás után ismét találkoznak a szerelmesek, vagy amikor valamelyiküket veszély fenyegeti... de egy csokor virág, egy gyengéd figyelmesség kapcsán is, és minden alkalommal, amikor kiejtik a varázslatos szót: szeretlek. Az anyai és apai szeretet is olyan érzelem, mely napról napra szövődő kapcsolaton épül fel. A szerelem érzése fokozatosan alakul ki, ahhoz, hogy tartós legyen, gyengéd emóciók kell hogy kísérjék. Szeretem a süteményt, szeretem a nőket, szeretem a feleségem, szeretlek, szeretek futni, szeretek olvasni..." Mennyi kavarodás születik abból, hogy csak egy igénk van a szeretet kifejezésére! De vajon bezárhatjuk-e a szeretetet egyetlen definícióba? A szavak elégtelenek ahhoz, hogy leírjuk ennek az érzelemnek minden finomságát, amely a többiekhez és a világhoz köt. Céline azért fordult hozzám, mert szenved a kapcsolatban, amely ahhoz a férfihoz fűzi, akit szeret. Harmincnyolc éves, ideje lenne gyereket szülnie, élettársa azonban

146 nem hajlandó elkötelezni magát. Hét éve élnek együtt. Együtt, némi túlzással, hiszen mindig megtartották külön otthonukat, és Yussef a hét évből kettőt a hazájában tartózkodott. Kellemes perceket töltenek együtt, a férfi azt állítja, hogy szereti... de mindig elmegy, és nem akar közös életet. Mit jelent az, hogy szeretni? - kérdezem Céline-től. Gondolkodás nélkül felel: - Törődni a másikkal. - Ő törődik veled? - Nem... - sírja el magát. - Soha senki nem törődött velem." Céline szülei mindig nagyon elfoglaltak voltak az öt gyerekük és a munka mellett. Céline tíz évesen bentlakásos iskolába került, és a családjától távol élt. A gyakran feltett kérdésre: mondd, anya, szeretsz te engem?", anyja mindig azt felelte: hát persze, hogy szeretlek", s közben hámozta tovább a krumplit. De nem nézett rá, nem volt ideje játszani vele, nem figyelt oda sem az érzéseire, sem a szükségleteire. Céline megtanulta, hogy a szeretet és a távolság összetartozik. Azért maradt ilyen sokáig Yusseffel, anélkül, hogy közölni merte volna a nagyobb közelség iránti szükségletét, mert megszokta, hogy mindig keveset kapott. Erich Fromm egyértelmű szavaihoz csak csatlakozni tudok: A szeretet aktív gondoskodás a szeretett ember életéről és növekedéséről. Ott, ahol hiányzik ez a tevékeny gond, nincs szeretet." Ez azt jelenti, hogy amikor például megütünk egy gyereket, nem szeretjük. Abban a pillanatban, amikor megsebzünk, megalázunk, elárulunk egy Embert, nem szeretjük. Étienne nagyon ideges, fia, a hétéves Fabrice nem haj 445

147 landó lefeküdni. Elkapja a hajánál fogva és ráver a fenekére. Abban a pillanatban, amikor Étienne megragadja Fabrice-t, gyűlöli őt. Ha a szeretetben maradt volna, talán kiabálni kezd: Elegem van, nyugalmat akarok!", de nem törekedett volna arra, hogy alárendelje Fabrice-t, és nem tudta volna megütni. Nehéz beismerni, hogy gyűlölhetjük a gyerekeinket. Szeretjük őket, és ragaszkodunk a jó szülő" image-éhez. Magyarázatok mögé rejtőzünk: az ő érdekükben", és csak szeretetből" büntetjük őket. Az egyetlen, valóban a szeretet által motivált erőszakos beavatkozás az, amelynek célja az, hogy valamilyen veszélyből mentsük ki a gyereket. Durván elkapjuk a kicsit, hogy elkerüljük, hogy elüsse az autó... Nézzünk magunkba. Ugyanaz a belső állapot diktálná ezt a mozdulatot, mint amikor minden erőnkkel azt akarjuk, hogy megegye a spenótot, vagy engedelmeskedjen? Nem azt tanítjuk-e gyermekeinknek, hogy szeretni annyi, mint hűvösnek lenni, ütni, kiabálni, figyelmen kívül hagyni a másik érzéseit, távolságtartónak, keménynek és elérhetetlennek mutatkozni? Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy az igazi szeretet empátiából és kölcsönösségből, figyelemből és tiszteletből, meghittségből és gyengédségből, érzelmi közelségből és hálából áll. A szeretettel együtt jár a felelősség. Ahogyan a Róka magyarázza a Kis hercegnek, a megszelídítéssel kötelék szövődik, és örökre felelős vagy azért, amit megszelídítettél Szeretni annyi, mint felelni a kapcsolatért. Konkrétabban azt jelenti, hogy figyelmesek vagyunk a másik pszichikai szükségletei iránt. Nem vesszük magunkra a terhét, hanem tiszteletben tartjuk, meghallgatjuk és válaszokat adunk. Szeretni annyi, mint odafigyelni arra, hogyan bánunk a másikkal. JW

148 A kommunikáció és egymás kölcsönös meghallgatása elengedhetetlen feltétele az igazi szeretet kibontakozásának, és főként fennmaradásának. A szeretet elválaszthatatlan a tisztelettől. Nem egyeztethető össze a megalázással. Emlékszem, egyszer egy vacsorán mélységesen megrendített, hogyan bánik az egyik férfi a feleségével. Mindenki füle hallatára hülyének", majd szerencsétlen idiótának" nevezte. Amikor elmondtam neki, milyen rossz érzést keltett bennem, hogy így sértegeti a feleségét, azt felelte, hogy ez csak kedveskedés! Mindig így beszél hozzá, és ez nem azt jelenti, hogy ne szeretné... A valóságban nem szerette, de még nem tudta. Vágyat érzett a nő iránt, bizonyos fajta ragaszkodást is, megszokta, hogy vele él. Később beleszeretett egy másik nőbe. Életében először, hatvanegy éves korában ismerte meg a szerelmet. Ekkor végre annak tűntek fel szemében a feleségének címzett sértések, amik valójában voltak: frusztrációja és haragja kifejeződésének. A tisztelet nem erkölcsi kötelesség, hanem spontán belső hullám, ami a szeretetet kíséri. Az a képesség, hogy olyannak látjuk a másikat, amilyen, tudatában vagyunk egyediségének, és arra vágyunk, hogy saját vágyai és szándékai szerint lássuk kiteljesedni, és nem a magunk tervei alapján. Ha nem így van, az már nem szerelem, hanem kihasználás. Szőhetünk terveket másokkal, de nem mások számára. Azt akarom, hogy futballozzon" - mondja Pierre a fiáról. - Nem szereti, de erőltetem. Én annyira szerettem volna focizni az ő korában!" A példa talán karikatúrának tűnhet, de valóságos. Hány és hány szülő akarja hasonlóan irányítani gyermekei jövőjét? Roger mindent megtett, hogy rávegye lányát, lépjen a közalkalmazotti pályára, mint ő. Yves még mindig nehezen fogadja el, hogy a fia régész lesz, és nem matematikatanár vagy könyvelő. Ugyanilyen irányítási tendenciák rajzolódhatnak ki a párok esetében is. Olgának elege van abból, hogy otthon, bezártságban éljen, szeretne bekapcsolódni a társadalmi

149 életbe, munkát vállalni... A gyermekeik öt és kilenc évesek. Patrick fél attól, hogy a felesége önállóvá válhat. Megpróbálja hát lebeszélni, hogy megtarthassa, csak a saját szolgálatára. Olga teljeskörűen ellátja, hiszen minden háztartási munkát ő végez, s emellett - valószínűleg ez a fontosabb -, ellátja érzelmi szükségleteit is. Amíg Olga anyagilag függ tőle, Patrick megengedheti magának, hogy érzelmileg ő függjön a feleségétől. Roland és Sabrina párosában az asszony a fékező erő. A férfi szeretne saját vállalkozásba fogni, de Sabrina győzködi, hogy maradjon az alkalmazotti szférában. Az anyagi biztonságot hangsúlyozza, valójában azonban attól fél, hogy a férje túlságosan önálló lesz, és megnő az önbizalma... Miért? Sabrina annyira kevésre becsüli magát, hogy megrémíti a gondolat, hogy a férje kiteljesedhet a szakmájában. Attól fél, akkor már nem felelne meg neki. Amíg azért van szükségünk a másikra, hogy vele pótoljuk a saját hiányainkat, az, amit ilyenkor szerelemnek nevezünk, olyan, mint a cukorpótló - hasonlít a szerelemre, szerelem-íze van, de mégsem szerelem. Szeretni azt jelenti, hogy nyitottak vagyunk a másik valóságára, olyannak látjuk, amilyen, és nem törekszünk arra, hogy az elvárásainkhoz igazítsuk. Bátorítjuk a maga útján, akkor is, ha az nem a mi utunk, miközben természetesen tiszteletben tartjuk és közöljük a saját szükségleteinket is. A hála szintén az igazi szerelem egyik elkerülhetetlen velejárója. A tisztelethez hasonlóan, ez sem lehet erkölcsi kötelesség, hanem bensőnkből fakadó érzés. Amikor boldogok vagyunk valakivel, hálásak vagyunk neki. Nem ezért vagy azért a gesztusáért vagy szaváért, hanem egyszerűen azért, mert létezik, és megajándékoz ezzel a bolfogsággal.

150 2 5. <foá ka/icáofat Ahhoz, hogy egy kapcsolat tartós legyen, s nemcsak hogy ne meszesedjen el, de tartósan a kölcsönös kiteljesedés helye, és mindkét fél számára a felüdülés forrása maradjon, egészségesnek, gördülékenynek, egyszerre szilárdnak és rugalmasnak kell maradnia. Mint a nádszálnak, a szerelemnek is a rugalmasság adja a szilárdságát. Aki kapcsolatot" mond, (legalább) két Emberről beszél. A kötelék kettősséget jelent. A kettősség pedig elkerülhetetlenül magával hozza a konfliktust. Az egészséges kapcsolat kötelező alapanyaga a kommunikáció és az érzelmek megosztása. Az egymás meghallgatására, megértésére, a konfliktusok megoldására való képesség adja meg a kapcsolat minőségét. Szeretni nem annyit jelent, mint egymásba olvadni. A párkapcsolatnak lehetővé kell tennie mindkét fél számára, hogy napról napra egyre inkább önmaguk lehessenek. A másik különbözősége szembesít önmagunkkal, határainkkal, neveltetésünkkel, elfojtott érzelmeinkkel. Amikor bezárjuk a szívünket a másik előtt, amikor minden rosszal vádoljuk, a saját tudatalatti érzelmeinkkel küzdünk. Az, hogy nyitva tartjuk a szívünket, ahányszor csak bezárni lenne kedvünk, nem csak a kapcsolat védelmének eszköze, de a személyes növekedésünké is. Ha kimondjuk a dolgokat, mindig lehet megértési területet találni. Csak az elhallgatások vonnak áthatolhatatlan szakadékot közénk. A konfliktusok megoldása, a kicsiké, - mint pl. a mustár vagy a fogkrém kérdésében -, és a nagyoké, - a gyereknevelés, a szexualitás vagy a lakhely kérdésében -, egyaránt részét képezi a kapcsolatnak. A konfliktusok nem zavarják meg a köteléket, éppen ellenz i

151 kezőleg, táplálják, ahogyan a nádszál ízei is növelik a szilárdságot. A kapcsolatot a hatalom játékai ölik meg. Aki nem a társával siratja el az apját, nem osztja meg félelmeit a párjával, visszatart egy érzelmet, eltitkol egy érzést, árkot von a partnere és maga között. Nincs jogunk saját titkos kerthez"? Minden gyereknek valóban szüksége volna egy hasonló térre, hogy autonóm személyiséget építhessen fel, a szülőktől függetlenül. A szülőknek is van titkos kertjük" a gyerekekkel szemben, ez a szexuális intimitásuk. Ide tartoznak még ezen kívül a szenvedések titkai, a betegségek, a halál, az abortusz, egy családtag bűntettei, egy rokon csalásai, egy ős fogyatékossága, s mindaz, amit általában olyanként tekintenek, mint ami nem tartozik másokra (és főleg nem a gyerekekre...) - s ami mérgező hatású lehet a kapcsolatra. Annyi minden képezhet akadályt a szerelem előtt! Minden elhallgatott emóció befolyásolhatja a szerelem szabad áramlását. Az empátia annak képessége, hogy átéljük, mit érez a másik. Ahhoz, hogy igazán és mélyen szeressünk, fontos, hogy kifejlesszük magunkban az azonosulás képességét. Vigyázat, nem arról van szó, hogy kivetítsük magunkat a másikba, vagyis a saját érzéseinket tulajdonítsuk neki, hanem arról, hogy rövid időre valóban a másik bőrébe képzeljük magunkat. Ha megérted, mit él át a párod amikor megalázod, azonnal felhagysz az ilyesmi- * F. H. Burnett ( ), angol írónő bájos (ifjúsági) regénye. (A Szerk.)

152 vei. Ez azt jelenti, hogy néha arra is képesnek kell lennünk, hogy a másik érzéseit és érdekeit a sajátjaink elé helyezzük, hogy belegondoljunk, mit érezhet a másik. A későbbiekben külön fejezetben foglalkozunk azzal az alapvető tényezővel, amit a másik meghallgatása jelent: az empátiával A megosztás a kapcsolat szimbóluma. A társ az, akivel ténylegesen és átvitt értelemben is megosztjuk a kenyerünket. A hétköznapi értelemben nem elég egy asztalnál enni ahhoz, hogy kötődést érezzünk. A kapcsolatot az érzelmek megosztása teremti meg és tartja fenn... Minél inkább igyekszünk ideális képet nyújtani magunkról a párunknak, annál inkább eltávolodunk tőle. Sok házasságtörő kapcsolat ered abból, hogy az egyik félnek szüksége van valakire, aki meghallgatja, akire rábízhatja magát. A szerető meghallgat. Olyan valaki, akinek el lehet mondani mindazt, amit a feleség vagy a férj elől elhallgatunk. Amint mondani szokás: Az unalom ellenszere a változatosság." Szerintem felesleges kívül keresni azt, aminek belülről kell fakadnia. Minél többet szórakozunk, járunk társaságba, utazgatunk, sokféle tapasztalatot gyűjtünk, annál jobban elkerülhetjük, hogy meglássuk a kapcsolatunk problémáit, hogy rádöbbenjünk, nincs mit mondanunk egymásnak. A kapcsolat tartósságát az érzelmek megosztása adja meg. Ha a cserefolyamatok rugalmasak, a mozgás belül zajlik, nincs szükség külső eszközökre. Nem biztos, hogy az a pár éli meg a legtöbb kalandot, amelyik körbeutazza a világot. Az a pár jut a legmeszszebbre, amelyik fel meri fedezni tudatalattijának mélységeit, anélkül, hogy közben kimozdulna otthonról. Az érzelmek felfedése intimitást teremt, és ez a legcsodálatosabb tapasztalat a világon. 454

153 Szívesen határoznám meg úgy a szerelmet, mint az intimitás megélésének képességét. Az intimitás az az érzelmi terület, melyben lehetséges a közvetlen, álcázás nélküli, autentikus és spontán energia-, simogatás-, érzelem- és gondolat-csere. Az intimitáshoz a felek nagyfokú nyitottsága és befogadóképessége szükséges. Lelki mélységeink elbátortalanítanak, pedig éppen ezek adják meg egyedülállóságunkat és szépségünket. Sokak szemében az intimitáshoz a titok gondolata társul. Haboznak lelkűk mezítelenségében megmutatkozni, a szégyenérzet nyomasztó. Elrejtjük magunkat, anélkül, hogy odafigyelnénk rá, a hozzánk közel állók, sőt, még életünk párja elől is. Nem szeretek senkit a gyerekeimen kívül. Nem tudok szeretni" - állapítja meg Julié kétségbeesetten. Julié fél az intimitástól, kivéve a gyerekeivel, akik tőle függő helyzetben vannak. Velük meg meri kockáztatni, hogy szeretetet érezzen. Másokkal inkább felületes kapcsolatot tart. Könnyen ítél, megveti az Embereket, hogy eltávolítsa magától őket. Még a házaséletében is folyamatos szemrehányások rendszerét vezette be, hogy tisztes távolságban tarthassa férjét. A terápia kezdete óta gyakran feltette magának a kérdést, vajon igazán szereti-e őt. Ragaszkodik a férjéhez, a szerelem érzése azonban hiányzik. Julié nem engedélyezi magának a szerelmet. A párod a szemedre veti, hogy nem szereted? Keresd

154 meg az igazság magvát. Mindent el tudsz mondani neki? Megosztod vele a gondolataidat, az érzéseidet? Meg tudod mutatni neki az emócióidat? A gyengeségeidet? Át tudod adni magad neki? Rosalie nem hajlandó azt mondani a fiának: szeretlek". Pedig nyolcvanéves, ki tudja mondani az unokáinak, de sosem mondta a fiának. A fia hatvanegy éves, és még mindig kétségei vannak. Nehezen szerez igazi barátokat, mélységesen szomorú és magába zárkózik. A depresszió elkerülésére a munkájába temetkezik, és drága tárgyakat gyűjt. Rosalie másoknak elmondja, mennyire szereti a fiát, neki magának azonban sohasem. Arra hivatkozik: úgyis tudja jól". A lelke mélyén azonban teljes bizonyossággal tudja, hogy ez nem igaz. A valóságban vele kapcsolatban fél az intimitástól; nem hajlandó szembenézni az intenzív érzésekkel, amelyek elárasztanák, ha kimondaná, szeretlek, a szívével, a szemébe nézve. A szeretet emóciója elviselhetetlen számára, megijeszti, mert annyira hiányzott neki. Kislányként az elhagyatottságot élte meg, később pedig szélsőségesen szigorú apja tartotta rettegésben, aki természetesen sosem mondta neki, hogy szereti. Ráadásul, ha kimutatná a szeretetét a fia iránt, azzal feléleszthetné a bűntudatát. Amikor a fia kicsi volt, megütötte, bezárta, lealacsonyította. Annyi fájdalmat okozott neki, hogy nem is mer rágondolni, elismerni pedig még kevésbé. Ma Rosalie sokat kritizálja fia költekező életmódját, szidja a magányáért, anélkül, hogy hajlandó lenne felismerni saját felelősségét, és főleg anélkül, hogy meg merné adni neki azt, ami meggyógyítaná: egy szerető szót és a bocsánatkérést, mindazért, amit tőle elszenvedett. Soha nem késő engedélyezni magunknak a szeretetet. Rendelőmben szinte nap mint nap tanúja vagyok annak, amint hatvan-, hetven-, nyolcvanéves szülők életükben először sírva fakadnak a gyermekeik előtt, és végre kimondják: szeretlek!" A bátor cselekedet mindig elnyeri jutalmát, az azonnali a megbocsátást. A kapcsolat szilárdabb, autentikusabb lesz. 153

155 'oáeni Aéáo k ió é /c ü ln i A szeretet erősebb az éveknél. Rose édesanyja nyugdíjas otthonban él, Alzheimer-kórban szenved. Hetvenéves korában elveszti az addig megszokott irányítást. Rose minden szombaton meglátogatja, bár anyja nem ismeri meg őt. A hetenkénti látogatás kötelező tehertétel. Különösen, mivel Rose úgy érzi, csak ütéseket és bírálatokat kapott az anyjától. Nagyon fiatalon elköltözött otthonról, hogy megszabaduljon a folyamatos leértékeléstől, a fizikai, de főként attól a pszichikai fájdalomtól, hogy sosem fogadták el. Arra kérem, nézze végig a gyermekkorát, merje elgondolni az igazságtalanságot és átérezni a haragot az anyja iránt, akinek szeretnie kellett volna. A következő szombaton elmondja anyjának, mennyire szenvedett gyermekkorában és később, felnőtt életében is, a megaláztatástól, az ütésektől és a szeretet hiányától. Anyja úgy tesz, mintha nem is hallaná, másról beszél, kitart amellett, hogy nem ismeri meg. A következő látogatáskor azonban meglepetés vár Rose-ra: anyja tárt karokkal fogadja. A keresztnevén szólítja, és sírva mondja: Köszönöm, Rose, most jöttem rá, hogy soha nem szerettem egyik gyerekemet se a négy közül. Most már szeretni akarlak titeket. Szeretlek, Rose!" Azóta Rose édesanyja jobban van, visszanyerte az emlékezetét és a záróizmai feletti uralmat, önállóbb, mint a többi beteg. Ő az egyetlen az osztályon, akinél javulás tapasztalható. Egyetlen univerzális gyógyszer létezik - mondta Roger Fix doktor egy orvosi kongresszuson - e z a szeretet" Ha a kis Flóra megkérdezi: Szeretsz, anyu?", miközben éppen mosogatsz vagy a számítógépen kopogsz, hagyd félbe a mozdulatot, nézz rá, szorítsd magadhoz és úgy felelj: Szeretlek, Flóra." 45U

156 Ha még nem tudsz megállni, hogy megajándékozd a figyelmeddel, mondd ezt: Megcsinálom a vacsorát (vagy dolgozom még egy fél órát), aztán rögtön a tiéd leszek." És amikor befejezted, menj oda hozzá, nézz a szemébe és szorítsd magához: Szeretlek, Flóra." Semmiképpen se válaszold, hogy szeretlek", miközben valami mást csinálsz. Ez két ellentétes képet adna neki, amelyből nem a verbális üzenetet jegyezné meg! Szánj időt arra, hogy elérhető légy. Mindig emlékezz rá, hogy csak az érzelmi kérdések igazán sürgősek. Az érzelemnek minden másnál előbbre valónak kell lennie. Adj a gyermekeidnek, még ha akár csak napi félórányi időt is, a közös játékra és kedveskedésre. Vigyázat, a leckékkel, tanulással és egyéb, a te számodra fontos dolgokkal velük töltött idő nem számít bele a nekik fontos időbe. % j^ C inevefaii v u y y ey y cu t n ev etn i... Úgy érzem, nincs jogom a boldogsághoz - vallja meg Thérése. - Még amikor minden rendben van, amikor mindenki szórakozik, én akkor is rosszul érzem magam, nem sikerül boldognak éreznem magam. A férjem a szememre veti, hogy nem tudok nevetni." Az öröm érzésére és kifejezésére való képesség a kapott ölelések intenzitásától és gyakoriságától függ. A csecsemő nevet amikor cirógatják, amikor játszanak vele. Arca ragyog a kapcsolat boldogságtól. A csecsemő velünk nevet. Csókolgathatjuk, ölelgethetjük, dédelgethetjük, vele mindent megtehetünk, amit a felnőttekkel már nem merünk, de amire oly nagy szükségünk és kedvünk van. A kisgyermek még nem ismeri a gúnyt. A kicsik nevetése

157 szép, tiszta, nyílt és meghitt nevetés, melyet a kapcsolat öröme vált ki belőlük. Imádnak kukucsot játszani, bújócskázni, imádják az egymást kereső tekinteteket. Valamivel később a gyerekek nevetnek, ha együtt szaladunk, ha fogócskázunk, ha összeölelkezünk, ha keressük és megtaláljuk egymást. Közös nevetések ezek: nem kinevetnek, velünk nevetnek. Kamaszkorban még mindig nevetnek, mindenen és semmin, hatalmas, közös nevetőgörcsök törnek ki belőlük. Nevetnek, hogy együtt vannak, nevetnek, hogy csoportban érzik magukat. Cinkosságuk megzavarja a felnőtteket, akik már nem tudnak szórakozni. A felnőttek védekezésül idétlennek" tartják a fiatalok nevetését. Ők már nemigen tudnak együtt nevetni, csak úgy, cinkosságból, meghittségből. Azt mondják néha, a gyerekek kemények, gonoszok egymással, nem hagyják békén azt, aki kisebb, mint ők, vörös a haja, rosszabbul öltözött, vagy kövérebb. Kicsúfolják azt, aki másképp néz ki. Ez lenne egy boldog és magabiztos gyerek természetes viselkedése? Ez a fajta magatartás nem jelentkezne elfogadó környezetben. Azért gúnyolódnak, hogy védekezzenek, megvédjék identitásukat. Ha ez utóbbi szilárd, nem érzik szükségét, hogy lealacsonyítsák a másikat. A gúnyolódás része annak, hogy távolságot teremtünk a másiktól, védekezünk más érzések ellen, zavarba hoz a szenvedés, félünk a másságtól, az intimitástól, kontrollra van szükségünk a támpontok elvesztése láttán. Azzal, hogy más kárára szórakozunk, felsőbbrendű helyzetbe hozzuk magunkat, vagyis erősebbnek érezzük magunkat, önbizalmat merítünk. A mókamesterek, komikusok, a másokat nevettetők között sokan a valóságban nagyon bizonytalan Emberek, akik nem bíznak az identitásukban, és abban, hogy szerethetik őket. A társaságban való viccmesélés a meghittség előli menekülés egyik módja. Jól szórakozunk." A vidám történetek lehetővé teszik, hogy ne kelljen magunkról beszélni, vagy szembenézni a csenddel, mely esetleg beállna, 156'

158 ne kelljen szembesülnünk életünk csekély értelmével, azzal, hogy milyen kevés érdekes van bennünk. Ez a nevetés nem a vidámság nevetése. Bár a humor, a szójátékok és a viccek öröm és jókedv forrásai lehetnek, túlzott alkalmazásuk egyfajta paravánul szolgál. Az egészséges humor mellett létezik az egészségtelen, beteges humor is. Az úgynevezett disznó viccek, a kegyetlen és az emberiség egy részét (a nőket, homoszexuálisokat, zsidókat stb.) leértékelő viccek, mint a megvetés minden más kifejeződése is, önmagunk egy részének elfojtásáról, belső szégyenről, sebzett érzelmekről tanúskodik. A bennünk rejlő emberi érzéstől, amelytől el akarunk szakadni. Úgy négyéves lehettem - meséli Nicolas. - A földön hasaltam, és a kisautóimat tologattam. Még most is látom őket. Egyszer csak két hatalmas cipő jelent meg az orrom előtt. Felemeltem a fejem. Egy férfi állt előttem, és azt mondta: Jó neked, hogy így tudsz játszani! Egészen megdöbbentem: A bácsi nem tud játszani? Még mindig a magasból nézett le rám: Valaha tudtam, de elfelejtettem. Nagyon megsajnáltam szegényt, végignéztem a kisautóimat, és megfogadtam magamban, hogy én sosem fogom elfelejteni. Harmincöt éves vagyok, és még ma is szeretek hason fekve kisautókat tologatni, és mindenfélével eljátszani." Hányán tudnak még közülünk játszani? Sok szülő meséket olvas a gyerekeinek, elektronikus játékokat vesz nekik, melyek maguktól mozognak, és egyedül is eljátszanak". Nézik, hogy megy a robot, meghallgatják, hogyan mondja a baba: anyu", de nem képesek leülni a földre a gyerekeik mellé, hogy boltosost, iskolást vagy autószerelőst játszanak. Vannak, akik azt mondják: nem érek rá, mások bevallják: unom". A valóságban itt is a meghittség hiányáról van szó. Ezek a szülők már nem tudnak játszani. Vannak, akik soha nem is tudtak, mások elfelejtettek. 157

159 A felnőttek már nem tudnak szaladgálni és énekelve forogni a fa körül, felállni egy parkolóbólyára és irányítani gyermekeik forgalmát, részt venni egy hócsatában, kergetőzni a metróban, vagy szlalomozni a tömegben. Nem szokás", vagy az én koromban..." Ha jelmezbálba hívják őket, a karjukon viszik a jelmezüket, és csak a helyszínen öltöznek be, nehogy valaki így lássa" őket az utcán. Tiszteletre méltó benyomást kell keltenünk." M inél kevéssé vagyunk biztosak abban, hogy a bensőnkben valóban felnőttek vagyunk, annál inkább ragaszkodunk a külsőségekhez! Amíg megvolt a cabrio kocsim, és tele volt a zsebem pénzzel, minden lányt megkaptam, és több száz haverom volt. Mára tönkrementem. Van munkám, egy szokványos kocsim, feleségem és néhány barátom. Borzalmas kimondani, de minden pénzemet el kellett veszítenem ahhoz, hogy igazán szerethessem magam. Rabja voltam egy rendszernek. Soha nem voltam biztos benne, hogy önmagamért szeretnek, mindig arra gondoltam, hogy az embereket a pénzem vonzza, és nem a személyem. Ezért aztán még rá is tettem egy lapáttal, meg akartam szerettetni magam; a legszebb kocsikat vettem meg, a legelegánsabb helyekre hívtam meg az ismerőseimet... Most biztos vagyok benne, hogy magamért szeretnek, most igazibb vagyok." Mi tesz boldoggá? Mi a boldogság? Az Embernek beteljesülésre van szüksége. A boldogság a siker és a meghittség emóciója. Akkor vagyunk boldogok, amikor szeretünk, amikor szabadnak érezzük magunkat, amikor kiteljesedünk, amikor túllépünk önmagunkon. A boldogság nem a külső gazdagságtól, nem a körülményektől, hanem az intimitás megélésének képességétől függ.

160 A j tím co^m Á j a k it cáa/c aáumíná... Vincent-nak sikerült megkötnie egy nagyon kedvező szerződést. Briliánsán megvédte tervét a milliárdokat nyomó ügyfelek és diplomaták előtt. Még meg is tapsolták. A megbeszélésről kijövet legszívesebben elment volna a barátaival, szaladgálni, táncolni, kiabálni, ugrándozni lett volne kedve örömében. De ehelyett találkozója volt a főnökével egy elegáns étteremben, hogy megünnepeljék az eseményt. Kénytelen volt udvariasan és visszafogottan viselkedni. Másnap reggel rettenetes gyomorfájással ébredt, és három napig fel sem tudott kelni. Nem emésztette meg" a hivatalos vacsorát, annyira el kellett fojtania öröme kifejezését. Az 1996-os atlantai Olimpiai Játékok rendkívüli látványt tártak elénk: a sorozatos örömkitörések képeit. A tv általában a könny képeit mutatja, a szenvedéstől megfakult, haragtól eltorzult, bezárkózó arcokat. A szórakoztató műsorok jelentős része gúnyolódó. A reklámok sugallta boldogságkép a csábítást és a gyönyört szolgálja. Az igazi örömkifejeződések nagyon ritkák. Olyan ritkán látjuk, hogy az Emberek ugrándoznak, egymás keblére borulnak, boldogan megölelik egymást... Milyen csodálatos pillanatok ezek! Minden érmet intenzív emóciók fogadtak. A több éves erőfeszítést megkoronázó pillanat intenzitása, a sok ezer néző jelenléte és a sok millió tévénéző hatása alatt az atléták ünnepeltek, ugráltak, égnek emelték karjaikat. Ragyogó arccal futottak, hogy megöleljék edzőjüket, vagy családtagjaikat. A csapatsportokban megszokott dolog egymás megérintése. Ismerős a cinkosság érzése. Az atléták egymás nyakába ugrottak. Az aranyérmet nyert kézilabdacsapat tagjai üvöltve, boldog kavalkádban ugráltak egymásra, magukkal húzva azt a játékost, aki az utolsó gólt dobta. A verseny végén a tornászok tartottak bemutatót, csak úgy, az öröm kedvéért". Nem volt már pontozás, előadás, 459

161 csakis a testmozgás öröme, a tudás megmutatásának öröme, az osztozás öröme. A francia riporter jól illusztrálta, micsoda nehézségeink vannak az örömmel. Képtelen volt megállni, hogy ne kritizáljon. Maga is tudta, hogy a gyakorlatot már nem pontozzák, mégis tovább leste a hibákat, ahelyett, hogy egyszerűen csak gyönyörködött volna az előadásban. Mindig ott bújkál az az átkozott ítélkezés, ami lefékez abban, hogy részt vegyünk az örömben! Aranyérmet kell nyerjünk ahhoz, hogy merjük zajosan is kimutatni az örömünket? Ne meneküljünk a kifogás mögé: Nem vagyok magamutogató." Az öröm elragadtatás. Hagyd, hogy magával ragadjon! Csak boldogabb leszel tőle. A szex még mindig tabunak számít, hiába a szextelefonok, a gyakori partnerváltások, és a környezetünkben szinte állandó erotikus utalások. Fogyasztási termék lett, és ilyenként beszélnek róla. A intimitásban történtek valóságát azonban kétségek és bűntudat átszőtte szemérmesség fedi. Kevesen mernek beszélgetni a barátaikkal (sőt, partnerükkel is) arról, mit éreznek az ágyban. A disznó vicceket kísérő zavart mosolyok vagy zsíros nevetések ugyanezt a célt szolgálják: a tabu fenntartását. Az emberi élet egyik legfontosabb tevékenységét szinte teljes csend borítja. Hogyan lepődhetnénk meg tehát azon, hogy ez a terület a legvadabb fantáziák helye? A földi örömök és kielégülések egyik legnagyobb forrását gyakran erőszak és hatalomvágy szövi át. Honnan ered, hogy a két Ember közötti legmeghittebb közeledésbe ennyi gyűlölet vegyül? Mi okozza a szerelem perverzióját?

162 ílelm e/c Azt mondják, a férfi fél a nőtől, titokzatos és erős szexualitása elkápráztatja, de ugyanakkor el is bátortalanítja. Nála kell maradjon az irányítás, hogy ne csapjon át a feje felett. A szerelmi egyesülés az anyai szimbiózisra hasonlít, melyben életünk hajnalán fürödtünk. Ha átadnánk neki magunkat, elveszítenénk a támpontokat, sőt, talán identitásunkat is... Ha az anya ellentmondásos, erőszakos vagy kisajátító, a nő és a férfi számára egyaránt problémás lesz a szeretkezés. A férfi behatol, uralnia kell a nőt, aki túl erős, aki felfalhatja vagy tönkreteheti. A nőnek hagynia kell, hogy a férfi belé hatoljon, belsője szétrombolásának minden elképzelt veszedelemével. Az önátadás, a feloldódás félelme az élet első szakaszában szerzett élményekhez kapcsolódik. Megbízhatok a másikban? Magamba engedhetem, hagyhatom, hogy behatoljon az intimitásomba? A félelem annál erősebb, minél tudattalanabb. Különböző tünetekben nyilvánul meg, korai vagy lehetetlen ejakuláció, frigiditás, vaginizmus, impotencia, donjuanizmus (a férfi csábít, de nem lép a tettek mezejére), pornográfia, szexmánia. Néhány férfi, aki azzal henceg, hogy imádja a nőket, képtelen szeretni. Ügyesen kielégíti a meghódítottakat, ám sosem szeretkezik. Igaz, van ejakulációja, de nem engedi el magát, attól való félelmében, hogy beszippantja a női világ. Ez a rettegés nagyfokú agresszivitással párosul az anya iránt, bár ez az érzés is a tudatalattiba temetődik. Egyes anyák túlságosan fuzionálok. Elégedetlenek a párkapcsolatában, ezért érzelmi elvárásaikat átvihetik a fiukra, anélkül, hogy sikerülne tisztán kimondaniuk, amit a fiuknak hallania kellene: Sosem leszek a feleséged és sosem fogok szeretkezni veled." Más anyák határozottan rosszul bánnak fiaikkal. Sok férfi ellenállhatatlan szükségét érzi - gondolatban vagy a valóságban is -, hogy megalázza, birtokolja és bemocskolja a nőt, azaz bosszúja eszközéül használja őt.

163 Sok nő visszafogja magát, uralkodik a testén, másra gondol és színleli az orgazmust, hogy tetsszen a partnerének. Az ilyen nők testben és/vagy lélekben valamilyen sérülést szenvedtek. Nagyon sok a helyzetével viszszaélő apa, aki elcsábítja, fogdossa, a saját szükségleteire használja a lányát, de sok az olyan apa is, aki sosem mondja ki: Sosem veszlek feleségül, és sosem fogok szeretkezni veled/' A nők nehéz orgazmushoz jutása függhet azonban az anyához fűződő kapcsolattól is. Milyen intimitást oszthattak meg egymással? Ki tanít meg szeretkezni? Ezekről a dolgokról nem beszélnek, vagy csak a sikamlós viccekben... A szexuális nevelés, melyet a gyermekeink ma az iskolában kapnak, kizárólag technikai természetű, és csak a fajfenntartásra összpontosít. A vágy és a gyönyör fogalma a leggyakrabban hiányzik a tanárok és a szülők elmondásaiból egyaránt. A szexualitás minden emberi élet eredete. A nyugati világban a genezis egyet jelent az eredendő bűnnel. Ádám és Éva óta a szexualitás a Gonosz pecsétjét viseli magán. A Biblia egyes fordításai azt sugallják, hogy a test bűne űzte ki az első Emberpárt a Paradicsomból. Az asszonyt, a kísértés hordozóját nyilvánítják bűnösnek. A férfit, aki képtelen ellenállni neki, nem tekintik felelősnek tetteiért. Éva előtt az első nő Lilith volt, akit Isten teremtett, a férfival egyenrangúnak. Férfit és nőt teremtett." Lilith történetének különböző változatai léteznek, ám mindegyik megegyezik abban, hogy erős szexuális vonzása volt, és kifejezte autonómiáját. Tudatában volt annak, hogy egyenrangúnak teremtették, és elutasította Ádám dominanciáját, amit a férfi nehezen viselt. Lilith elmegy a Sátánnal. Isten ekkor újabb teremtményt hoz létre, egy en-

164 gedelmesebb lényt szegény Ádámnak, az egyik bordáját alapanyagul véve. (Lilith azonban visszatér, amikor Ádám ráun Évára.) Régóta úgy tűnik, hogy a férfiak kivetítik bűnös" vágyaikat a nőkre, miközben azzal vádolják őket, hogy a test vágyait provokálják. Szerintük a nő a felelős (bűnös) azért izgalomért, amelyet kivált. Meg kell hát büntetni őt. Az Inkvizíció gondoskodott erről. VIII. Ince pápa bullája nyomán 1484-ben megindul a boszorkányüldözés". (Franciaországban egészen az 1789-es forradalomig tart, Spanyolországban pedig 1820-ig!) A Maleus Maleficarumban a következő épületes mondatot találjuk: Minden boszorkányság a testi szenvedélyekből ered, melyek a nőkben kielégíthetetlenek." Egyértelmű helyzet! A nő = szex = boszorkány egyenletnek köszönhetően, egyszerű bejelentés is elegendő volt a gyanúsított bűnösségének bizonyítására. A vádlottat addig kínozták, míg alá nem írta az inkvizítor diktálta vallomást, melyben beismeri, hogy a sátánnal cimboráit és obszcén dolgokat művelt. Az aláírást egyszerű megfojtás általi halállal jutalmazták. Azokat, akik kitartottak ártatlanságuk mellett, elevenen elégették. Hogyan volt lehetséges ennyi visszaélés, és hogyan maradhatott fenn ez ilyen sokáig? Mert a patriarchális rendet szolgálta. A puritanizmus mindig és mindenütt a diktatúra kísérője, legyen az akár politikai, akár katonai, akár vallási. Az elfojtott szexuális energia táplálja a fanatizmust, melyre a felállított ideológiának elengedhetetlen szüksége van fennmaradása és hódítása érdekében" - írja Ernest Boreman. Minden matriarchális társadalom békés és egyenlőségen alapuló. Nem figyelhető meg benne sem rang, sem osztály, sem hierarchia. A neolit kor végén jelenik meg a magántulajdon és a lopás, a férfiak hatalma, a hierarchia és a háború. A szexuális egyenlőség ötmillió éve átadta a helyét a verseny, a hódí 46'J

165 tás és a birtoklás korszakának. A patriarchátus az örökség átadásával született meg. Hogy biztos lehessen felesége hűségében, a világra hozott gyermekek apaságának egyetlen zálogában, a férfi kitalálta a házasságot, és egyértelművé tette üzenetét: A nőnek az a dolga, hogy gyerekeket szüljön és szolgálja a férjét." A patriarchátus szüntelenül azt parancsolja a nőknek, hogy tagadják meg a testüket, fojtsák el vágyaikat és hódoljanak be a férfiak hatalma előtt. Olyannyira sikeres volt ebben, hogy még ma is sok nő állítja meggyőződéssel, hogy a férfiaknak nagyobb a vágyuk és a szexuális szükségletük, mint a nőknek. A fiziológiai realitás pedig ennek éppen az ellenkezője. Minden ejakulációval kísért orgazmus kifárasztja a férfit, aki, még ha nagyon erős is, három-négy ejakulációnál többet nem bír. A nőt multi-orgazmikusnak" nevezik, minél több orgazmusa van, annál erősebb lesz, és annál többet bír. Amit nem ismerünk, annak a hiányát sem érezhetjük. Nyugaton nem volt szükség a nemiszerv kislány korban történő, intézményesített megcsonkítására ahhoz, hogy a nők jók" legyenek, a tudatlanság éppen elegendő volt ennek biztosítására. A 60-as, 70-es években Kinsey, Masters és Johnson, majd Gráfenberg (és még sokan mások) hatalmas köveket dobtak az állóvízbe. A Női Felszabadítási Mozgalom egy rövid pillanatra lehetővé tette a nőknek, hogy újra magukénak érezzék testüket, hiszen informálta őket és teret nyújtott annak, hogy őszintén beszélgessenek a barátnőikkel. Azóta mindez ismét a feledés homályába merült. A nők teste újra a csábítás, a vágy... és a fogyasztás tárgya lett. A legtöbb nő alig informált, bűntudattal telt, és szent meggyőződése, hogy teljesen normális egy nőnél, ha nem igazán vannak vágyai, ezért nem is törekszik arra, hogy felébressze magában a lehetőségeket. Annál is inkább, mert köztudott, hogy az a nő, akinek erősek a vágyai, az csak kurva lehet. A szexuális szabadság javított a helyzeten, de még ma is elképesztő számban vannak nők (köztük sok donjuan-típus), akik csak színlelik az or

166 gazmust. Igaz, a férfiak orgazmusát könnyebb kiváltani. Ha a férfi megelégszik azzal, hogy ráfekszik a nőre és többé-kevésbé durván jön-megy benne, érthető, hogy a nő unatkozik, és végül kijelenti, hogy nem nagyon szereti a szexet. El sem tudja képzelni, milyen kielégüléshez juthatna, ha aktívabb lenne és jobban tiszteletben tartaná önmagát. A nőket azzal, hogy megtiltották számukra a kielégülést és az erőt, tárggyá tették. Még napjainkban is sok az olyan férfi, aki képtelen elviselni, hogy a nő szexuálisan aktív legyen. Nicolas ezt mondja: Ha a nő fölém kerül, teljesen elmegy a kedvem." Ha nem az övé a hatalom, impotenssé válik! A női szexualitás elfojtása egyben a férfit is saját szexualitása elfojtására kényszerítette. Szexualitása eszköz" jellegű lett, a fizikai gyönyör szolgálatában, mely kizárja az érzelmi vonatkozásokat, a kommunikációt, az intimitást. A férfi is elvesztette erejét. Milyen célt szolgálhat ennyi szexuális elnyomás? Köztudott, hogy a szerelmi szenvedély mindentől eltávolít. Karriertől, vállalkozástól, pénztől, sőt, még a társadalmi konvencióktól is... Mindezeknek alig van valami jelentősége a szerelmesek szemében, akiknek csak egyetlen vágyuk van: eggyé válni. Képzeljük el egy pillanatra azt a társadalmat, amelyben szerelem lakik a szívekben! Amikor erősnek érezzük magunkat testünkben és lelkűnkben, a társadalmi hatalmi játékok elvesztik vonzerejüket. Ha megízleltük az intimitást, nincs többé kedvünk sem uralkodni, sem alárendeltnek lenni. A szorongás, mely arra indított, hogy egyre többet fogyasszunk, vagy még többet keressünk, eltűnik. Korunkban a gazdaság egésze a hatalom játékain alapul... Teljes nevelési rendszerünk ezt a célt szolgálja: fojtsuk el az indulatokat, a vágyakat, a személyes kreativitást, tanítsuk meg a gyerekeket alkalmazkodni, engedelmeskedni, elhallgatni az emócióikat. El kell kerülni ezt a katasztrófát! 165

167 Vannak, akik szeretik az articsókát, mások utálják, van, aki cukorral szereti a kávét, van, aki anélkül. Mindenkinek saját specifikus érzékenységi zónái vannak, jobban vagy kevésbé szeret bizonyos simogatásokat. A szexuális tapasztalat nem korlátozódik a genitáliák izgatására. Érzetek és emóciók egész sorát foglalja magába. Nem létezik egyetlen igazi" női orgazmus. Azt mondják, egyesek csiklón, mások inkább vaginálisan érzékenyek, megint mások erős méhi összehúzódást éreznek, némelyek nedvet lövellenek ki... Mi szükség van ezekre az osztályozásokra? Hogy megnyugtassuk magunkat? Hogy támpontokkal lássuk el az ismeretlen területet? Nem lehet, hogy egy nő az egyik alkalommal azt kívánja, hogy a klitoriszát izgassák, máskor pedig a G (Gráfenberg) -pontja stimulálására vágyik? A pokolba a kategóriákkal! Nagyon sokfélék az érzetek. Amikor ennyi lehetőség áll rendelkezésünkre, miért korlátoznánk magunkat egyetlen dimenzióra? Nagyon fontos, hogy beszéljünk partnerünkkel az igényeinkről, az érzéseinkről, s irányítsuk afelé, ami igazán örömet okoz nekünk. Nem könnyű megtenni ezt. A félelem, hogy megdöbbentjük, megbántjuk, megsértjük a másikat, és a szégyenérzet visszatart attól, hogy megosszuk gondolatainkat. A mai férfiak és nők sokkal oldottabbak a szexszel kapcsolatban, mint a szüleik. Ugyanakkor a betegeim, a barátaim mind arról vallanak, hogy a szexualitás távolról sem olyan felszabadult a fejekben és a testekben, ahogyan azt a televízió és az újságok alapján vélhetnénk. A pár harmóniája a két fél teljes egyenlőségén is nyugszik, ami nem csak az ágyban kell, hogy kifejezésre jusson. A háztartási feladatok arányos elosztása (ha mind a két fél dolgozik) abszolút előfeltétele a szexuális kiteljesedésnek. (Csak a férfiak mondják azt, hogy a két dolog között nincs semmi összefüggés). Nehéz azt érezni, hogy

168 tisztelnek, amikor kizárólag mi mossuk az alsónadrágokat, és mi vasaljuk az ingeket. Bár sok nő megszokta az igazságtalanságot és hallgat, magában azért halmozza a neheztelést. A harag pedig kioltja a vágyat. Mindkét fél részéről nagy odafigyelést igényel az, hogy kiszakadjanak az erőfölényen, a dominancián alapuló kapcsolatból. A szokások régiek, és a kollektív férfi és női tudatalatti hatalmas erővel bír! Harmonikus szexuális kapcsolat csak két különböző, de teljesen egyenrangú fél között alakulhat ki, azok között, akik ilyenként tisztelik egymást, és nem a vágy tárgyaként vagy fantáziaképeik támogatására használják testüket. Igazán szeretni csak egyenlőségben, szabadságban, és a másik igényeinek tiszteletben tartásával lehet a/n-yaúáff inte/nxáv áx&vuá/ib elírvány Amikor arra kérem a kurzusaim résztvevőit, beszéljenek életük legboldogabb perceiről, az anyák (és sok apa is) rendszerint gyermekük születését említik. A terhesség, szülés, szoptatás szerves részét alkotják a nő szexuális életének. Ne hunyjuk be szemünket, a gyerek szexuális aktusból lesz, a nő nemi szerveiben növekszik és alakul ki, és a hüvelyén át jön a világra. A szexualitás nem ér véget a férfival való fizikai kapcsolatban, beletartoznak mindazok a belső érzetek is, amelyekkel a testben növekedő kis lény ajándékozza meg a nőt. va^ yo A A terhesség mélységesen átalakítja a nő testét. Nem csak a hasa gömbölyödik ki, egész lénye újrarendeződik, /67

169 hogy kövesse a növekedést és táplálja a magzatot. A test formája megváltozik, a nő nem bízhat többé megszokott térbeli támpontjaiban. A test érzékenysége is átalakul. A terhes nő szexualitása nagyon változó: a hányinger elmúltával a társa iránt érzett vágy erősebb lehet, mint valaha, míg más pillanatokban erősen lecsökkenhet. Általánosan a bőr reaktívabb lesz, az erogén zónák a hónapok során áthelyeződnek, a mellek kitelnek, a mellbimbó nagyon érzékennyé válik, könnyen izgatható, néha egészen a fájdalomig. Emellett a belső érzetek egész skálája jelenik meg: a magzat mozgása; az apró rúgások, melyeket a nők különbözőképpen élhetnek meg. Vannak, akik úgy érzik, kiteljesedtek, mások beleszeretnek" a kis lénybe, aki a testük része, anélkül, hogy a testük lenne, megint mások úgy érzik, belülről felfalják őket. Hogyan mondhatnák el tehát, mit élnek át, bűntudat nélkül? Egy terhes nőtől azt várják, hogy kiteljesedjen! Pedig nem egyértelmű, ki hogyan éli meg a belső változásokat. A terhes nők és a kismamák keresik egymás társaságát, szükségük van arra, hogy intenzív érzéseiket megosszák a hasonló helyzetben lévővel. ra /voxn i A szülés erőteljes szexuális élmény. Egyszerre jellemzi az öröm, a fájdalom és a félelem. Úgy tűnik azonban, csak a pozitív emóciók vésődnek be. A szülés után a hormonok gondoskodnak róla, hogy a nők különleges lelkiállapotba kerüljenek, és módosítják a memóriát (a természet talán megértette, hogy ha mindenre emlékeznénk, nem kezdenénk újra!). A szülés élménye tabu tárgya. Nagyon megdöbbentett, milyen más nyelvvel találkoztam az első szülésem előtt, és azután. Azelőtt a nők örömről, gyengédségről és boldogságról beszéltek. Azután, amikor beszámoltam az örömömről, de a szenvedésemről is, kezdték megosztani velem a saját valóságukat. Leg /0\S

170 többjük sosem beszélt igazán a fájdalmáról. Mélyen megdöbbentett, hány drámaian alakuló szülés van, és menynyi titkolt elkeseredés él a nőkben. Attól a perctől kezdve, hogy ott van mellettük a csecsemő épen és egészségesen, hajlamosak átértékelni saját élményeiket, mindazzal a következménnyel, ami az érzelmek elfojtásával jár. A fel nem dolgozott, a tudatalattiba száműzött érzések viszszafordulnak a gyermek, a házastárs, vagy önmagunk ellen, a gyermek túlzott óvásában, vagy depresszióban nyilvánulhatnak meg, de mindenképpen befolyásolják a kapcsolatot. Igazából senki sem beszél a nőknek a fájdalomról és a félelemről, miáltal megfosztjuk őket attól a lehetőségtől, hogy megfelelőbben készülhessenek fel. Az erőteljes érzelmekre az aneszteziológia az orvosi válasz. Sok nő szül ma is általános altatásban, anélkül, hogy ennek a szorongás megszüntetésén kívül más orvosi oka lenne. Ennek az újszülöttekre gyakorolt következményeit csend övezi. A gerincérzéstelenítés tagadhatatlan fejlődést jelent. Könnyít a fájdalmon miközben, miközben a nő megtarthatja belső érzékelését és lábai szabad használatát. Pszichológiai segítséggel alkalmazva nagy megnyugtatást jelent, és ezáltal optimális körülményeket teremt az anya és a gyermek első találkozásához. Ha az érzéseket nem módosítja túlzottan a fájdalom vagy a túl erős aneszteziológia, a félelem vagy az előítéletek, a csecsemő világra jövetele intenzív öröm élménye lehet. A világra hozás a találkozás öröme, de egyben fizikai és szexuális öröm is, hiszen mindez a nemi szervek által következik be. nő i bx&vualitás} iferil anyxiáá^ Az anyaság erős és sokoldalú tapasztalat. Mégis, a férfiaknak még ebben is majdnem sikerült elvágniuk a nőket a testüktől. Franciaországban a szülések egyre in 16\<)

171 kább orvosi jellegűek, inkább, nőgyógyászok végzik (kevés nő van ebben a szakmában) és nem szülésznők. A szoptatást szinte teljesen betiltották. Azt a nőt, aki négyhónaposnál idősebb csecsemőjét szoptatja, veszedelmes bolondnak tartják. Azzal vádolják, hogy meghosszabbítja a szimbiózist, és megakadályozza, hogy a gyereke önállóvá váljék. Bűntudatot ébresztenek benne, amiért ilyen patologikus kapcsolatot kényszerít a gyerekre! A cumi divatját éljük, aminek megvan az az előnye is, hogy elhallgattatja a követelőző sírást. A cumisüvegek és mesterséges anyatejek nagy üzletet jelentenek. Az ismétlődő gyulladásokat, az egyre elterjedtebb allergiákat, a fogproblémákat elbagatellizálják, és a számos vizsgálat ellenére, amelyek kétségbe vonják a mesterséges táplálást, minden abba az irányba hat, hogy elvegye a nők kedvét attól, hogy mellüket nyújtsák a csecsemőnek. A szoptatás csodálatos élmény. A mellet kereső, bekapó és mohón szopni kezdő csecsemő intenzív szexuális érzéseket ad az anyának. Semmi köze ennek a szerelmes együttléthez, itt más típusú szexualitásról van szó. A legtöbb nő egyértelmű megkülönböztetést tesz a párja és a csecsemője között. A férfi és a csecsemő egyaránt szexuális természetű érzéseket vált ki, melyek azonban nem kétértelműek és nem összekeverhetők. Semmi köze egymáshoz a mellet nyalogató férfinak és a szopó csecsemőnek. Pedig ugyanaz a mell, és ugyanaz a nő. A mellbimbó megkeményedése, a tej első megindulása, a kilövellő reflex, amikor a fehér folyadék előtör a mellbimbóból, hogy a csecsemő szájába érjen, az icipici ajkak simogatása a mellbimbó körül, a még fogatlan íny gyengéd nyomása és az emlőreakciók, amikor a gyerek sír vagy éhes, s amelyek akkor is fellépnek, amikor a nő az irodában van, a gyerek pedig otthon, láthatatlan köte 470

172 lékek, melyeken keresztül az anya összefonódik gyermekével... Ezek az érzéki és érzelmi benyomások mind gazdagítják a szexuális életet és az anya-gyermek kapcsolatát. A csecsemő szopása nem csak neki kellemes és egészséges, de hasznos a nő számára is, kiváltja a méh összehúzódását, hogy visszanyerje normális méretét és helyét a szülés után. A legelején az összehúzódás fájdalmas lehet. Valamivel később már kellemes érzés, pillanatonként szinte orgazmus jellegű, még akkor is, ha ezt sem keverhetjük össze a szeretkezés során érzett gyönyörrel. Néhány nőt megbotránkoztathat, undoríthat és bűntudatra indíthat a szexuális érzések intenzitása. Ha nem hallgatják meg, nem értik meg őket, könnyen abbahagyhatják a szoptatást. Mások előre megérzik a szexuális vonatkozást és radikálisan védekeznek ellene, az első perctől a mesterséges táplálást választva. Nem vagyok én tehén" - mondja Valérie. Ez az igény, hogy elkülönüljünk az állatvilágtól, sokat elárul arról, mennyire nehéz nőnek érezni magunkat. Képi civilizációnk" is hozzájárult az anyai szoptatás leértékeléséhez. Az olyan előítéletek, mint lógni fog a mellem", csak paravánul szolgálnak. Teljesen hamis kifogások ezek, mert bár igaz,hogy nyolc vagy tíz gyerek szoptatása után a mell elnehezülhet és elveszítheti a tartását, két vagy három gyerek szoptatása azonban semmit sem változtat a kebleken. Sok nő nem akar szoptatni. Az egyetlen megértő támogatás amire számíthatnak, a cumisüveg! Soha nem kerülnek értő meghallgatásra az anyák kétségei, szorongásai, tudatalatti mentális képzetei, fantáziaképei, soha senki nem törekszik arra, hogy megismerje a mélyebb motivációikat... Azokat a nőket ellenben, akik kijelentik, hogy szoptatni kívánják gyermeküket, figyelmeztetik, finoman elbátortalanítják, akár teljesen kedvüket is szegik. Hány anya meggyőződése, hogy nincs elég teje, vagy az rossz minőségű"? Puszta képzelgés ez. Rendkívüli eset, ha egy 474

173 nő valóban képtelen szoptatni. Ahelyett azonban, hogy segítenének ellazulni, bízni önmagunkban, vagy ügyesebben tartani a kicsit, azt javasolják, hogy egészítsük ki" a táplálást (vagyis: magunktól nem vagyunk képesek táplálni a gyereket). A kiegészítő cumisüvegek hamar felkavarják a tejelválasztást és a csecsemőt, eléggé ahhoz, hogy a szoptatás már tényleg ne legyen elegendő, igazolva ezzel a tanácsot adókat. A cumisüveg megmenti a csecsemőt, amikor az anya nincs jelen, meghalt vagy beteg. Hasznos, amikor el kell mennie, vagy el szeretne menni, hogy szakmai vagy társasági életét folytassa. Ha azonban szisztematikusan, és főleg szavak nélkül használják, nem szabadítja fel sem a nőket, sem a gyerekeket. Az egészségre gyakorolt hosszú távú kihatásai mellett, a cumisüveg használata hozzájárul a nő elszigetelődéséhez, és nagyon (túl) korán elvágja a csecsemőt szenzorialitása jó részétől. A nőknek össze kell fogniuk, hogy információkat szerezzenek, de főként azért, hogy megosszák intimitásukat, fantáziaképeiket, vágyaikat, szégyenkezéseiket, bizonytalanságaikat, élményeiket. A megosztott tapasztalatok lehetővé teszik, hogy a nő igazán választhasson. Lesznek, akik továbbra is a mesterséges táplálást választják, de tudatosan fogják tenni. Nagyon fontos beszélni erről ahhoz, hogy a nők és a gyerekek ne mondjanak le - anélkül, hogy tudnának róla - erről a pótolhatatlan és csodálatos élményről. 'J7

174 faóti vagy, defweőótdá? 3 0. A bárpulton könyökölve, két férfi beszélget egyik barátjukról, aki távol maradt a szombati buliról. Marcel depressziós, amióta meghalt a felesége. - Igen? Mikor halt meg? - Ó, már legalább fél éve! A főnöke mondta is neki, hogy kezeltetnie kellene magát, szednie kellene valami gyógyszert. Képtelen magához térni, neuraszténiás, mindig máshol jár az esze, ez már nem mehet így tovább! Nem, Marcel nem depressziós. Bánata van. A gyász nem egy napig tart. Átlagban legalább egy évet kitölt. Ha a magazinokat és a reklámokat nézzük, az élet csupa boldogság és energia. A jövedelmezőség nehezen tűri a szomorúságot és a fájdalmat. Morózus, vagy szomorú vagy? Azonnal hangzik az ítélet: ez depressziós..." A szomorúság része az életnek. Hosszú távon, ha tagadjuk, valóban depresszióba vagy betegségbe taszíthat. A náthától a tuberkulózisig, számos légzőszervi betegség igyekszik elmondani szomorúságainkat. Mindannyian élünk át levert pillanatokat, melyek egy adott eseményhez kapcsolódnak, vagy attól függetlenek. A depresszió több, mint egy kis szomorúság. Ez állandósuló állapot, ami hónapokig, sőt évekig is eltarthat. Paradox módon az igazi depresszió könnyen észrevétlen maradhat. A kétségbeesés érzése fizikai tünet, a munkába temetkezés vagy a házastársi függőség mögé rejtőzhet... *74

175 Akkor is lehetünk depressziósak, ha nem vagyunk szomorúak! A depresszió állandósul, lényünk szerves része lesz. Nem látjuk, nem érezzük. De jelen van. Ez a fehér" depresszió, ellentétben a zajos" depresszióval, amit ideges depressziónak" is neveznek a köznyelvben. Hogyan ismerjük fel a fehér" depressziót? Az arc kevéssé kifejezővé válik, eltűnnek róla a pozitív és negatív emóciók egyaránt. A depressziós leépíti kapcsolatait. Gondolkodása funkcionális, vagyis konkrét, és főként célratörő. Megbirkózhat egy matematikai problémával, még összetett, intellektuális feladatokba is merülhet, de sosem álmodozik. Nem alkot. A képzelete megreked. Gépiesen folytatja tevékenységeit, különösebb motiváció nélkül. A DSMIII, A mentális zavarok statisztikai és diagnosztikai kézikönyve szerint a következő tünetekből legalább ötnek szinte minden nap fenn kell állnia, legalább két héten keresztül ahhoz, hogy depresszióról beszéljünk: (1) Szomorú, depressztv hangulat; mely egész nap, több napon át fennáll. (2) Étvágytalanság vagy bulimia vagy jelentős súlyválra hajnali felébredés. tozás. (3) Álmatlanság vagy túlzott alvás, éjszakai vagy ko- (4) Pszichomotorikus idegesség vagy lelassulás. (5) Az érdeklődés vagy az öröm elvesztése a mindennapi tevékenységekben, a szexuális aktivitás csökkenése. (6) Az energia elvesztése, fáradtság. (7) Méltatlanság, önvád, túlzott vagy nem helyénvaló bűntudat, pesszimizmus, sötéten látó hajlam, alulértékelés érzése. (8) A gondolkodási és koncentrációs képességek csökkenése. (9) Öngyilkossággal, halállal kapcsolatos gondolatok. J74

176 A népesség mely részeit érinti leginkább a depresszió? Az elváltakat, a fiatalokat, a házasokat? Hajlamosak vagyunk az egyedülállókat az élre helyezni. Az orvosok ugyanennek az előítéletnek áldozatai. Jelentősen alulbecsülik a fiatalok és a házasok depresszióját. Hogyan lehet elkeseredett valaki, amikor fiatal? Az, akinek sikerült rokoniélekre találnia, vajon nem talált-e megnyugtatást nála a magány és a depresszió ellen? És a gyerekek? Őket megkíméli ez a sorscsapás? Sajnos nem, valamelyik jelentősebb depressziós tünet a gyerekek körülbelül 2%-át, a kamaszok 10%-át érinti. Nagyon nehéz megbecsülni a depressziós gyerekek valódi számát. Nem mindenki fordul orvoshoz. Gyakran a szülők töltik ki az orvosi kérdőíveket, ők pedig jelentősen alábecsülik gyermekük depresszióját. Ha gyermeked visszahúzódik, elkomorul az arca, kevéssé kifejező, mintha máshol járna, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon ideges, könnyen felkapja a vizet, ellenkezik és elégedetlen, olyanokat mond, mint: semmihez sincs kedvem, egy nulla vagyok, rossz vagyok, az én hibám, hogy senki nem szeret..." - gondolj a depresszióra. Nem tudom, mit csináljak, hogy örömet szerezzek neki, soha nem örül, semmi nem érdekli, nem mozdul, csak ül..." Nem, nem genetikailag sérült a gyerek, csak boldogtalan, depressziós, segítségre van szüksége. Ezeknek a kétségbeesett gyerekeknek az a katasztrófájuk, hogy kétségbe ejtik a felnőtteket is, akik tehetetlennek érzik magukat, hogy felvidítsák őket. A szülők, a nagyszülők elfordulnak, és inkább azt gondolják, a gyerek már csak ilyen". Amíg rendesen tanul, nincs miért aggódni" - mondják. A szülők akkor kérnek segítséget, amikor az osztályzatok rosszak; sosem fordulnak orvoshoz addig, amíg a gyerek osztályelső. Nem látják meg, hogy a gyerek az élete elől menekül azzal, hogy a könyvekbe temetkezik. Amíg a fiatalok elkeseredésüket önmaguk ellen fordítják, senkit nem zavarnak. A gyermek nem hangoskodik, nem zavaró, órákon át jól elvan" a szobájában. 17.5

177 d e /i rem xió fó r té n e te Amikor Aurélie felkeres, már három éve nyugtátokon él, hogy tartani tudja magát. Kimerültnek, túlterheltnek érzi magát. Sokat alszik. A munkahelyén szemére vetik a lassúságát, nehezen koncentrál, memóriazavarai vannak. Ő lett az osztály fekete báránya. Kollégái kihasználják és gúnyolódnak rajta. Pedig Aurélie azt mondja, mindene megvan, hogy boldog legyen", egy remek férj, aki törődik vele és nagyon jól foglalkozik a három gyermekükkel, szép ház, jó foglalkozás. Azért fordult orvoshoz, mert úgy érzi, valami nincs rendben a fejében". Lassanként rájön, hogy a többiek azért nem tisztelik, mert ő sem becsüli saját magát. Mindig is méltatlannak érezte magát a figyelemre. Egy túlságosan elfoglalt anya és egy gyakran távollévő apa mellett nőtt fel, aki úgy gondolta, a gyerekekkel való törődés a nő dolga. Fivérei és nővérei annyival idősebbek voltak nála, hogy sosem volt kedvük játszani vele. Kezelésről kezelésre egyre nagyobb haragot érez a szülei és a férje iránt, aki gondoskodásával megakadályozza, hogy felnőjön. Őszintén megvallva, tudja, hogy pontosan ezért választotta. Egy vállat akart, amelyen megpihenhet. Csakhogy ahhoz, hogy óvják, továbbra is úgy kell viselkednie, mint egy kislánynak: sebezhetőnek kell maradnia, és képtelennek, a helyzetek kezelésére. A férje elvesztésétől való félelmében csak a félelmet és a szomorúságot engedélyezi magának, soha nem mutat haragot. Amikor először jött hozzám, teljesen el volt vágva önmagától. Nem érzett semmi haragot a kollégái iránt, akik nevetségessé tették, semmi neheztelést a férje iránt, aki talán védelmezte, de közben verte is. A tehetetlen áldozat fatalizmusával fogadott mindent. Szégyellte férje ütéseit, bűntudatot érzett, amiért nem képes kifejezésre juttatni önmagát, s így egyre mélyebbre zárkózott depressziójában. J7 íj

178 '/yeááfció' /iasx/na ; a /lu m y elá erü /éáe Amikor a neheztelés kifejeződése túlságosan nyomasztó, az agresszív indulatok önmagunk ellen fordulnak. Aurélie-nak a szüleivel szemben nem volt választása. A haragját nem hallgatták meg. Bizonyos tekintetben az anyjára, más pontokon az apjára hasonlító férjet választott magának. Vele megismételte azt az alárendelt magatartást, amit gyermekként megtanult. Elhallgattatta a frusztrációit, maga ellen fordította tehetetlen dühét. A depresszió jelenti a végső és kétségbeesett eszközt ahhoz, hogy megőrizze a férjével, mélyebb síkon pedig a szüleivel való kapcsolatát. A hatalmas fáradtság kezét-lábát megkötözi, s elveszi a küzdéstől való kedvét. Valójában a depressziósnak azért nincs energiája, mert önmaga ellen használja fel azt. Arra hasznosítja, hogy elfojtsa a nemkívánatos érzéseket: a haragot, a frusztrációt, a fájdalmat. Túlságosan fél attól, hogy ha megélné a dühét, rombolna, és büntetést kapna érte, vagy örökre elveszítene egy kapcsolatot. A zajos" depresszióban a szenvedés váddá alakul: Látod, mekkora fájdalmat okozol?!" Felesleges mondanunk, ezt sem igazán értik meg. Szülei szívesebben hiszik, hogy azért szomorú, mert gondjai vannak az irodában vagy a házasságában, mint hogy belássák, nem adtak annyi szeretetet, odafigyelést vagy tiszteletet, amennyit igényelt volna. Hogy ne kelljen tudomásul venni a gyermekkor valóságát, magunk is ezt hisszük el. Őrült háborúba keveredni, az ölés feladatát" kapni, kínozni vagy kínzás áldozatául esni, koncentrációs táborba kerülni, látni, hogy a családunk kegyetlen halállal hal, tűzvészben elveszíteni szeretteinket... ezek olyan tragédiák, melyek hajlamosak kiváltani a depressziót a felnőttekből. Attól azonban még nem leszünk depressziósok, hogy szigorú a főnökünk, elhagyott a barátnőnk, kirúgnak az állásunkból, sőt attól sem, hogy elválunk. Az elválások, a munkahely elvesztése, a munkahelyi vagy házasságon 177

179 belüli stressz bármennyire fájdalmas is, csak akkor vált ki depressziót, ha a személyben már megvan a depresszió táptalaja, vagyis valahol mélyen zavar keletkezett az önbecsülésében. A depresszió okait szinte mindig a múltban kell keresni. Bármilyen korban tör is ki, a nyugati világban a depressziók kilencven százalékának a megsebzett gyermekkor az oka. Általánosan elmondható, hogy a depresszió gyógyítása a mély érzelmek feltárása útján történik: meg kell érteni, mi az eredete annak, hogy a fájdalmas gyermekkori érzéseinket önmagunk ellen fordítottuk, helyre kell állítani az önbecsülésünket, meg kell tanulnunk kifejezni a haragunkat. eb bxü /etéfrnafd clefrwm^&ióa Ursula minden júniusban elkeseredik. Ebben a hónapban született egy olyan családban, amelyik soha nem fogadta be. Verték, lenézték, sosem fogadták el. Miért is kellett megszületnie? Gyakran feltette magának ezt a kérdést. A születésnap cseppet sem vidám nap az ő számára. Patrick áprilisban rosszkedvű, ez anyja halálának hónapja. Erre azonban csak a pszichoterápia során jött rá. Azelőtt sosem vont kapcsolatot a szomorúsága és anyjának elvesztése között, aki sosem szerette őt. Az időszakos depresszióknak pszichés okai lehetnek. Emlékeztető reakciók a fel nem dolgozott gyászra. Az érzelmek nem egy mostani eseményhez kapcsolódnak, hanem a meg nem oldott múlt emocionális parittyái". Az okok azonban néha fiziológiai természetűek is. Szervezetünk a napfény által kiválasztott melatonin nevű hormonnal szabályozza a nappal/éjszaka ritmusunkat. Amikor a világos órák száma csökken, október és február között, a morózus hangulat nem csak pszichikai eredetű. A tudósok ezt az állapotot Őszi Depresszív Szindrómanak nevezik, és napi néhány órás napfényt utánzó lámpás keze- 478

180 léssel orvosolják. A fény helyreállítja a melatonin-kiválasztást, és az energia visszatér. Amélie képtelen megszabadulni mély szomorúságától. Nem tud igazán nevetni, sem játszani a gyerekekkel. Minden úgy zajlik, mintha depresszív alapokon építkezett volna. Már kicsiként is visszahúzódó volt. A terápia során elismerte anyja depresszióját. A kezelésen haragot érzett az anyai passzivitással szemben. Elhatározta, nem veszi magára többé anyja érzéseit, és merte azt mondani neki: Visszaadom a szomorúságodat, anya!" Azóta nem is sejtett humorérzéket fedezett fel magában. Megtanult játszani és bolondozni a gyerekeivel. Örül az életnek. ig eá wnu /o m Alain hetvenhárom éves. Lusta vagyok leülni rajzolni, pedig imádom csinálni." - mondja. Beiratkozott órákra is. Hamar rájött, hogy ez nem felel meg neki. Szabadon akart rajzolni, ám a tanár ragaszkodott az élettelen ábrázoláshoz. Nem mert szólni. Egész évben folytatta a tanfolyamot, egyetlen órát sem mulasztott. Pedig nehezére esett elmenni, hosszan emelkedő út vezetett oda, aztán egy lépcső. Hiába van tele energiával, az ő korában már liheg az Ember... Alain túl sokáig erőltette a dolgot, nem hallgatta meg a testét, nem hallgatott az érzéseire, sőt, a tanár munkáját illető ítéletére sem. Mindezek kimerítették rajzoló kedvét. Amit lustaságnak" nevezünk nem más, mint egy elfojtott érzelem felszíne. A gyerekek, akik rosszul tanulnak az iskolában nem lusták, hanem haragszanak és sztrájkolnak". A folyamat nem tudatos, segítségre van szükségük, hogy megfogalmazzák hiányaikat, hiszen általában

181 egyetlen dolgot tudnak csak: hogy ólomsúly nehezedik a vállukra. Arra van szükségük, hogy meghallgassák, megnyugtassák, tiszteletben tartsák őket, s nem pedig arra, hogy erőszakkal hajtsák vagy fenyegessék őket... Ugyanígy, a fáradtság és az unalom szintén a depresszió gengszterei". Sok orvos antidepresszánst vagy kedélyjavítót ír fel azoknak, akik egy szeretett lény elvesztésétől szenvednek, hogy elkerülhessék a fájdalmat. Pedig éppen ellenkezőleg, arra van szükségük, hogy megélhessék az emócióikat, megsirassák a halottat, kifejezzék haragjukat, frusztrációikat, kétségbeesésüket, hogy elgondolkozzanak életük értelmén. A temetkezési vállalkozók egyre inkább magukra vállalnak mindent, az öltöztetést, a ravatalozást, a temetést. Arra törekszenek, hogy megkíméljék a családot a fájdalmas feladatoktól. Pedig a temetés megtervezése fontos tevékenység, sőt, azt mondanám, elengedhetetlenül szükséges az itt maradóknak. Amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, kétségbeesésünk abból fakad, hogy többé semmit sem tehetünk érte. A cselekvés könnyít a bűntudaton, amely minden gyászfolyamat szerves része. A temetés szervezése azt jelenti, hogy a végsőkig elkísérjük a halottat. A kutatások bebizonyították, hogy ha szabad a választás, természetesen segítség mellett, sokan kívánják maguk öltöztetni a halottat. Azok nem akarják megtenni ezt, akik nem képesek elfogadni a halál valóságát. Társadalmunkban mindent úgy rendeztek be, hogy elrejtsék a halált, hogy ne kelljen szembenéznünk a valósággal. Kifestik az arcot és a testet, hogy a család azt mondhassa: olyan, mintha élne". Nyugtátokat írnak fel.

182 Ha zokogásban törünk ki a temetőben, elvezetnek a sírtól. A gyerekeket, nehogy trauma" érje őket, kitiltják a halottas szobából, nem mehetnek el a temetésre. Mindez az irrealitás érzetét erősíti: nem halt meg igazán", és lefékezi a gyász folyamatát. Az értelmi elfogadás csak a folyamat egyik része, az érzelmi egészen más, az emóciók szabad kifejeződésével történik. Ha nem adjuk ki magunkból zokogásunkat a temetésen, bennünk reked. Ha később, a szobánkba zárkózva, egyedül sírjuk el bánatunkat, nem teszi meg ugyanazt a felszabadító hatást. A gyász munkája félbeszakad. Ha az energiánkat arra használjuk, hogy magunkban tartsuk a könnyeinket, a feszültség felhalmozódik a testünkben. Figyeljünk oda az évfordulós reakciókra és az egyéb érzelmi átvitelekre... A gyász érzése nem csak a halálhoz kapcsolódhat. Fontosságától függően, változó intenzitással minden veszteséget követhet: egy elválást, egy költözést, egy munkahelyváltoztatást, a nyugdíjba vonulást, egy megcsalt reményt, egy frusztrált várakozást... íófc bxaáaáxai Elveszítesz egy tárgyat, amihez ragaszkodsz, egy ékszert, egy fontos papírt, vagy egy Embert, akit szeretsz... Valószínűleg a következő szakaszokon haladsz végig: 1. Nem, nem vesztettem el. Biztos ott felejtettem valahol és meg fogom találni..." Nem, nem halt meg, az nem lehet!" Az első szakasz a tagadás. Még nem lehet elképzelni a valóságot. Az Ember védekezik a túlságosan erős érzések ellen. Nem akarja megélni, nem akarja látni, hallani, megérteni a helyzetet. 2. A fenébe! Megjelenik a harag. Ez nem igazság, nem akarom, hogy halott legyen, miért ment el?! Az orvosok nem értenek semmihez, az osz 484

183 tály, ahol feküdt, rémes! Miért hagyott el? Nem volt joga hozzá." Tiltakozás az elkerülhetetlen ellen. Vádolsz mindent és mindenkit... vagy önmagad ellen fordítod a haragodat és bűntudatot érzel: Ha tudtam volna... Másképp kellett volna..." Amikor egy kötelék elszakad, arra törekszünk, hogy helyreállítsuk. Nem akarom, hogy elmenjen, nem akarok elválni tőle." 3. Kegyelem, Istenem, add vissza a tárcámat, tedd, hogy egy fiókban felejtettem!" Elkezdesz alkudozni. Még ha nem is vagy hívő, fogadalmakat teszel: Mostantól figyelmes leszek." Bármilyen apró szokatlan vagy esetleg tiltott dolgot cselekedtél is az elvesztés idején: soha többé nem teszem". Akár még gyertyát is gyújtanál Szent Antalnak. A valóságot túlságosan nehéz elfogadni, a veszteség talán még nem elkerülhetetlen. Mindent meg kell próbálni. Ha én akkor... Nem történt volna meg." Inkább az én életemet vedd el, mint az övét." 4. Nem látom többé. Vége." Szomorú vagy és sírsz. Észre kell térned, a bánat nem hozza vissza. Ez a depresszió szakasza. Semmi nem számít már. Levert vagy. Az energia, ami tegnap még a haragot vagy az alkudozást hajtotta, eltűnt. 5. Vége. Sajnálod, de beletörődsz. Készen állsz tovább lépni, új kapcsolatokat kötni. A gyász elvégezte munkáját. Ezek a szakaszok, azok, amelyeket az Ember a halálhoz közeledve végigjár, s amelyeket az őt kísérő család is végigél. Minden szakasz fontos, és előkészíti a következőt. A gyász alkalmazkodási folyamat. A fel nem dolgozott gyász emocionális blokkolást kelt. Amikor valami túlságosan szörnyű történik velünk (erőszak, támadás, a szüléink árulása), azt akarjuk, hogy ne legyen hatással életünkre. Nem akarok érezni, nem akarok gondolni rá." így azonban energiánk jó részét arra fordítjuk, hogy az érzelmeink elfojtva, a tudatalattinkban maradjanak. 482

184 32. tooomowamujf-- Életem végéig emlékezni fogok arra, amikor először jelent meg lányom arcán a szomorúság, csecsemő korában. Néhány hónapos volt. Egy barátunk jött látogatóba, megölelgette a kicsit. Margot rá mosolygott. A férfi ezután a felnőttek felé fordult és beszélgetésbe merült velük. Margot figyelte, kis mozdulatokat tett, hogy felhívja magára a figyelmét. Hiába. Bánatos kifejezés ült ki az arcára. Most látta először, hogy nem sikerül felhívnia magára a figyelmet. Tanulni kezdte a szomorúságot. Nem kiváncsi rám." Mindannyian érezzük ezt az elkeseredést, amikor képtelenek vagyunk felkelteni valakinek az érdeklődését, de általában elrejtjük, hogy ne szenvedjünk tőle. Bizonyos családokban senki nem figyel senkire, mindenki éli az életét, a beszélgetés ötletszerűen alakul, vagy a kenyér áráról folyik. Közben megy a tévé. És úgy tűnik, senkit nem zavar ez. Az, hogy senki sem veszi észre a helyzetet, azt jelenti, hogy mindannyian védekeznek az önmagukkal való kapcsolat ellen. A szomorúság természetes emóció valaki elvesztésével, vagy a csalódással szemben. Egy kudarc, egy gyász, egy költözés, egy olyan helyzet, mely felébreszti bennünk azt az érzést, hogy nem szeretnek... A szomorúság színei sokfélék lehetnek: nosztalgia, elbátortalanodás, zavar, kétségbeesés... Az elkeseredést az váltja ki, hogy meg kell hajolnunk egy elkerülhetetlen kényszer előtt. Ez a gyász reakciója. Nem változtathatunk semmit. Tehetetlenek vagyunk, nem marad más, mint sírni. Mindenfelől összeszorítanak. Legszívesebben nem is léteznénk többé. A szomorúság nem azonos a depresszióval. A depresszió a gyász kudarcát jelenti. A szomorúság egy szakasza, a gyász beteljesedését jelzi. Lehetővé teszi, hogy a realitás elfogadása felé haladjunk és visszataláljunk identitásunkhoz, újraépítsük azt. Az energia befelé fordul. Le 1S3

185 gyünk egoisták, vagy inkább énközpontúak, amikor szomorúak vagyunk. Törődjünk magunkkal, a szükségleteinkkel. Hagyjuk a többieket szórakozni, ne akarjuk követni őket, számunkra most nincs ennek ideje. A felépüléshez elengedhetetlen a pihenés időszaka. A szomorúság szakaszában nem fektetünk külső dolgokba, mindent magunkra fordítunk. Nem sirathatom egész nap magamat!" Magunkban sírjunk, de ne magunkat sirassuk! Zokogjunk hogy megszabaduljunk a fájdalomtól, hogy kiálljuk a próbatételt. Találjunk valakit, egy barátot, akinek a karjaiban sírhatunk. Nem leszünk egyedül, meghallgatják a szenvedésünket, úgy fogjuk érezni, hogy elismernek és elfogadnak, s ez segít abban, hogy ne veszítsük el önbecsülésünket, és ne fordítsuk magunk ellen az emócióinkat. Fáradtan, de inkább vigaszt lelve, mint kiürülve" kerülünk ki az élményből (feltéve természetesen, hogy igazán megbízunk a másikban, és engedélyezzük magunknak, hogy elfogadjuk, amit nyújt). Ezután hagyhatjuk, hogy mélyebben belemerüljünk az érzésbe. A depresszió, a morózus hangulat nehezen hagyja magát felvidítani. Hajlamosak vagyunk semleges érzelmi tónusú tevékenységeket választani. A szomorúság azonban, bármilyen mély legyen is, elfogadja, hogy egy-egy pillanatra átragyogjon rajta a nevetés fénysugara.

186 33. cúeqe van fáeretetm Az Emberek érzelmi lények. Ugyanúgy szükségük van simogatásra és figyelemre, mint a kenyérre. Szenvednek, ha megfosztják őket a kommunikációtól. A börtönben a lázadók legsúlyosabb büntetése a magány, amit kínzásként is alkalmaznak. Néhány évtizeddel ezelőtt René Spitz, svájci pszichológus kórházban ápolt csecsemőket vizsgált. Gondoskodtak róluk, mosdatták és etették őket, fizikailag mindent megkaptak, mégis meghaltak. A kisbabák először sírtak, aztán elhallgattak, már nem sírtak, nem hívtak segítséget, megértették, hogy felesleges. Magukba zárkóztak, magukba menekültek. Nem ettek többé, és csendben, lassan meghaltak. Spitz a jelenséget hospitalizmusnák" nevezte el. Senki nem mosolygott a kicsikre, senki nem beszélt hozzájuk, senkinek nem voltak fontosak, akkor hát miért éljenek? A tanulmány óta az ápoló személyzet odafigyel a kérdésre, és a simogatást a gondoskodás szerves részeként ismerik el. A legtöbb kórházban a gyermekosztályra befekhet a kis beteggel együtt az egyik szülő is. Napjainkban alig tapasztalható a hospitalizmus, csak a szegény, elnyomott vagy háborús országok árvaházaiban fordul elő, ahol más problémák sokkal égetőbbnek tűnnek. Csak tűnnek, hiszen a gyerekek éppúgy belehalhatnak az elismerés és a szeretet hiányába, mint az éhezésbe vagy a betegségbe. Semmi nem elviselhetetlenebb, mint az elszigeteltség.

187 Majdnem hatmilliárdan vagyunk a Földön. Városokba tömörülünk. A közlekedési és kommunikációs eszközök hallatlanul gyorsak és könnyen hozzáférhetőek, mégis egyre nyomasztóbb a magány. Magányosabbnak érezhetjük magunkat egy tömegben vagy egy zsúfolt vonaton, mint egy remetelakban. Bizonyos távolságra van szükségünk ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat. Egy metrókocsiban a csúcsforgalomban nagyon leszűkül a minket körülvevő burok. Magunkba fordulunk, hogy ne érezzük intimitásunk megsértését. Egy falu lakói, akik mind családi házakban élnek, könnyebben köszönnek egymásnak, mint azok, akik egyazon bérház lakói. Észrevetted már, hogy minél magasabb egy toronyház, és minél több lakás található benne, annál nagyobb csend uralkodik a liftben? A városokba tömörülés magánnyal jár. Egy, a megszokottól eltérő elem felmerülése kell ahhoz, hogy helyreálljon a kommunikáció. Egy autóbaleset, egy felborult motoros, egy ablakhoz támasztott tűzoltólétra összetereli a bámészkodókat, és megindítja a beszélgetést. Szerencsére más elindítója is lehet a beszélgetésnek... a virágok, az állatok és a kisbabák varázslatosan megkönynyítik a kommunikációt. Utazz a metrón egy nagy csokor virággal, különösen ha férfi vagy, és a védőpajzsok lehullanak, a nyelvek megoldódnak. Vidd magaddal a macskádat vagy a hörcsögödet, és azonnal rokonszenvet keltesz. Kisbabával a karodon vagy a kenguruzsákban, kitör a rajongás. A babakocsi kevésbé hatásos, talán mert túl sok helyet foglal. Claude Steiner, amerikai pszichológus a szerzője is, A puha és meleg puhameleg meséjé-nek, mely bestseller lett az Egyesült Államokban, s nagy sikert aratott a francia gyerekek és felnőttek körében is. Egy távoli országban boldogan élnek az Emberek. Kis táskát hordanak magukkal az övükre akasztva, melyben apró, pihés pamacsok vannak, amiket puhamelegnek neveznek, mert puha és meleg a tapintásuk. Amikor vala- M)

188 kinek kedve támad egy puhamelegre, kér egyet. A másik benyúl a táskájába és megajándékozza vele. A puhamelegek a figyelmesség apró jeleinek metaforái, melyek jó érzéssel töltenek el, és kimeríthetetlen a készletük. Mindez nem tetszik az öreg boszorkánynak, aki nem tudja eladni varázsitalait és tablettáit. Elhatározza hát, hogy hiányt teremt azzal, hogy az egyik falusi fülébe súgja, hamarosan elfogynak a puhamelegek. Ha a feleséged minden jöttmentnek ad a puhamelegjeiből, nem marad neked." Rögtön megjelenik a féltékenység, a kétely, a gyanú... A férj figyelni kezdi feleséget, a feleség a gyerekeket... Hamarosan az egész falun végigsöpör a járvány. Az Emberek nem szívesen osztogatják már a puhamelegeket. Egyre szomorúbbak és mogorvábbak, megbetegszenek, legyengülnek és meghalnak. A boszorkány bőségesen árulja italait, ám semmi sem használ. Mivel nem akarja minden vevőjét a temetőben látni, kitalál egy módszert. Hidegszúróssal teli táskákat ad a falusiaknak. Apró kis pamacsok ezek, melyek homályosan emlékeztetnek a puhamelegekre, de amikor kézbe veszik őket, hideg és fájdalmas érzetet keltenek. Az Emberek elkezdik a hidegszúrósokat cserélgetni... Nem halnak meg, de bőségesen fogyasztják a boszorkány tablettáit és varázsitalait... Steiner történetében Puha Juli hozza meg a megoldást. Melegszívű, szép lány, aki kedvesen beszél a gyerekekkel, és sosem hallott a puhameleg hiányról. Számolatlanul osztogatja, a falusiak legnagyobb meglepetésére. Mosolyog, mindenki jól érzi magát mellette, megölelgeti a gyerekeket, akik imádják. És újra kezdik ingyen, könnyű szívvel, az örömért osztogatni a puhamelegeket. Ezt látva az elővigyázatos felnőttek törvényeket hoznak, hogy szabályozzák a puhamelegek cseréjét... A mese kérdéssel végződik: mit hoz a jövő? 187

189 3U. < S $ d n i Adni annyi, mint megosztani. Tehát kapni is. Azzal, hogy figyelmet, ajándékot, bókot, mosolyt adunk, köteléket szövünk, lehetővé tesszük a befogadónak, hogy kevésbé érezze magát egyedül, s hogy magunkat is kevésbé elszigeteltnek érezzük. Túlságosan belemerülünk a dolgainkban, túlságosan lefoglalnak a mindennapi feladatok, és nem figyelünk eléggé egymásra. A szerelmesek órákon át nézik egymást... a régóta házasok, akik a szokások és a rutin rabjai, végül már nem is látják egymást. Egy cinkos pillantás, egy futó simogatás, egy csók, egy gyengéd szó fenntartja a kötelék szilárdságát. Amikor két Ember egymáshoz kötődik, a te, én, és a kapcsolat létezik. A kapcsolat figyelmességekből táplálkozik. Milyen értéke van egy szeretlek"-nek, ha soha nem adunk virágot, ha elfelejtjük a születésnapokat vagy azt, mit szeret a másik, ha nem állunk mellé a kemény csapások idején? A feledékeny szerelem nem szerelem. Csak függőség: Magamért szeretlek, mert szükségem van rád." Sokan még mindig úgy gondolják, adni annyit jelent, mint feladni, lemondani, magukat megfosztani... Az a személy, akinek a személyiségfejlődése nem lépett túl azon a stádiumon, amikor erősebb a kapni, kihasználni és megszerezni tendenciája, éli meg így azt, ha ad..." - emlékeztet rá Erich Fromm. Pedig boldoggá tesz, ha adunk, hiszen...magában az adás aktusában bizonyságát adom az erőmnek, a gazdagságomnak, a hatalmamnak. A vitalitásnak és az erőnek ez az élménye örömmel tölt el [...] túlcsordulónak, költekezőnek, élőnek érzem magam, és ez vidámmá tesz" Nehéz lehet adni akkor, ha magunk nem kaptunk eleget. Csak azt tudjuk adni, amit kaptunk. Ezt az előítéletet gyakran említik fel, védekezésül a passzivitásra. Szeren- 488

190 cséré nem így van. Hány szülő adja meg azt, amit maga nem kapott meg? Előfordul, hogy ügyetlenül ugyan, de arra törekszik, hogy a gyereke ne azt élje át, amit ő átélt. A minket bezáró pszichikai keretek nagy erővel hatnak. Nem tudsz adni a házastársadnak? A gyermekeidnek? Egy kollégádnak, egy barátnak? Oda kell figyelni erre a tünetre, azt jelzi, hogy valami eltömődött bennünk. Talán egy ki nem mondott harag, egy régi düh, vagy egy kivetítés képezi az akadályt? Ne hagyd, hogy az emócióid átvegyék a hatalmat kapcsolataid felett. A következőket írta egy olvasóm: A múltkor vendégségbe mentem egy barátomhoz, és a meghívottak között ott találtam valakit, akit utálok. Kevés ember vált ki ekkora ellenszenvet belőlem. Tehát szokás szerint úgy tettem, mintha nem látnám, mindenkit üdvözöltem, kivéve őt. De hirtelen eszembe jutott, amit Maga írt, hogy szeretni vagy utálni csak döntés kérdése, mentális alkotás, semmi más. Egy szempillantás alatt minden összedőlt. Azt gondoltam magamban: Mit ártott nekem ez az ember? Semmit! Nem érdemli meg, hogy így bánjak vele. Nem is mérlegeltem, nem tépelődtem tovább, odamentem hozzá, a vállára tettem a kezem, és szélesen mosolyogva megkérdeztem, hogy van. Egészen felkavarodott, legalább annyira, mint én! Honnan jött ez a baráti lendület? Hirtelen eltöltött a béke, szeretetet éreztem, nem csak iránta, de az összes jelenlévő iránt. A gyűlölet pedig eltűnt. Micsoda megkönnyebbülés!" A puhamelegek kimeríthetetlenek... minél többet adunk, annál több lesz belőlük. Ne tartogassuk csak a családunknak. Nem veszélyes a visszaélés. Tudjunk adni a munkában, az utcán, s kapni fogunk cserébe. Ha mosolygunk az utcán, a buszon, átadjuk jó érzéseinket, és magunk is jobban átérezzük. Merjünk ránézni a többiekre, elsősorban azokra, akiknek a legnagyobb szükségük van rá: a társadalom kitaszítottjaira. Ha mosolyt ajándékozunk, Embernek, értékes beszélgetőtársnak tekintjük a másikat. A legjobban az emberek megvetésétől szenvedek" -

191 mondja Roger, aki két éve hajléktalan, és az utcán koldul a megélhetéséért. - Minta sok embernek nem is léteznék, nem akarnak meglátni. Úgy érzem magam, mintha átlátszó lennék. Mások adnak egy kis pénzt, de mintha csak azért tennék, hogy elküldhessenek, megszabadulhassanak tőlem." Csak növeljük a szegény megaláztatását, csak jobban éreztetjük vele a rá nehezedő igazságtalanság súlyát, ha úgy jótékonykodunk vele, hogy nem ismerjük el a jogait. Az elkeseredéssel szemben egyszerűen csak (bár ez nem könnyű) Embernek kell maradnunk, nem szabad hagynunk, hogy elembertelenítsen a tehetetlenség. Nagyon szeretem Szent Ambrus mondatát: Nem a javaidból adsz a szegénynek, csak a sajátjából adsz vissza neki." icáé/ket müvéáxx>/v Csodálatos vagy!" Nézd csak meg annak az arcát, akihez szóltál. A... vagy" formula enyhe visszahúzódást, kétkedést, néha zavart kelt, vagy egyszerűen meg sem hallják. Nagyon meghat, hogy eszedbe jutott, hogy megvedd nekem a vázát, amit a múltkor együtt néztünk." A személyedhez kapcsold a dicséretet. Foglald bele magad az észrevételedbe. Ne zárd a másikat a te meghatározásodba, még ha az pozitív is, mondd ki a benyomásaid, érzéseid, oszd meg az emócióid, beszélj magadról. /wxsxaá a hafw$o/afaí7i/cat Azzal, hogy adunk, önmagunkat is adjuk, kifejezzük érzelmeinket. Az emócióink adják az élet sóját. Ezek teszik gazdaggá és termékennyé a kapcsolatainkat. Hányszor gondoltál valamit, támadt előérzeted, éreztél félelmet vagy haragot, és nem mondtad ki, mert féltél, hogy megbántasz 430

192 valakit, hogy olyasmibe keveredsz, amihez semmi közöd, vagy egyszerűen csak, hogy idegesíted vele a másikat? A tápláló kapcsolat az, amelyben beszélünk is arról, amit érzünk. A kapcsolat kiszárad, ha csak a külső tényeket említjük. Voltam egy megbeszélésen, ott volt az öszszes igazgató." És? Ne szégyelljük az emócióinkat, osszuk meg örömeinket és bánatainkat, szorongásainkat és szomorúságainkat, kétségeinket és nyugtalanságunkat, álmainkat és rémképeinket. Ideges voltam a megbeszélésen, de sikerült felszólalnom. Ott volt az összes igazgató. Büszke voltam magamra." Ha nem engeded a szívedbe a másikat, eltávolodsz tőle. Virginie szerelmes egy férfiba, aki szemmel láthatólag szenvedést okoz neki. Raoul, az apja, félti, izgul érte, de nem nyílik meg Virginie előtt... Nem avatkozhatok bele az életébe, nem kényszeríthetem rá a látásmódomat, nagykorú már." - mondja. Végül megérti, hogy csak nyerhet azzal ha beszél vele, és meg is teszi. Virginie reakciója meglepetést hoz. Apja végre törődik vele! Évek óta egyre nagyobb kockázatokat vállalt, hogy apja végre megnyilatkozzon. Egyedül, pénz nélkül külföldre utazott, bizonytalanságban élt... Apja félelmének megnyilvánulása megnyugtatta. Ha megosztunk egy emóciót, elmélyítjük a bizalmat. Ha nem beszélünk, az kétséget és gyanút kelt. Marc néhány hete gondterhelt. A munkahelyén átszervezésről beszélnek. Félti az állását. Mostanáig nem beszélt erről a feleségének, hogy ne nyugtalanítsa". Semmit sem sejt, ebben biztos vagyok, vele mindig mosolygok, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne." Arra indítom, nyíljon meg a felesége előtt, és mondja el neki, mit érez. Még aznap este beszél vele. Az asszonyból kitör a zokogás: Hát erről van szó? Miért nem mondtál semmit? Éreztem, hogy más vagy, hogy titkolsz valamit, nem tudtam, elképzelni, mi történhetett." A hallgatás a kapcsolat halála. Még ha a két Ember továbbra is egy fedél alatt lakik, lassanként idegenné válnak; 434

193 egymás mellett élnek, de nem együtt. Könnyen mondhatnánk: nem jó minden igazságot kimondani. Ezzel vesszük le vállunkról a bűntudatot az esetleg felmerülő érzelemmel szembeni tehetetlenségünkért. Gondolkozzunk el azon, mi az igazi oka annak, hogy elhallgatunk valamit. Tényleg a másikat akarjuk kímélni? Nem inkább önmagunkat? Yvonne-t a gyerekei elviszik valahová autóval: Néhány napra szanatóriumba viszünk, majd meglátod, nagyon jól fogod érezni magad. Amikor felépülsz, haza viszünk". Yvonne nem akarja látni az épület feliratát: Öregek otthona." A gyerekei azt mondják, haza fog menni, ezt akarja hinni. Az öregek otthonában nem tud beilleszkedni, nem tud bekapcsolódni a tevékenységekbe. Hónapokon át, nap mint nap azt mondja magában: A gyerekeim értem jönnek, most már meggyógyultam, haza fogok menni." A gyerekei nem vallják be neki, hogy közben már el is adták a lakását. Túl nehéz lenne kimondaniuk Yvonne-nak: Tudod, bűntudatom van, amiért nem tudlak magamhoz venni és otthon törődni veled. Nem élhetsz egyedül a lakásodban, ez az új otthonod." Azzal, hogy kimondjuk a valóságot, tiszteletben tartjuk a másikat. Embernek tekintjük, megadjuk számára a lehetőséget, hogy irányítsa az életét. Az elhallgatás függő helyzetbe hozza a másikat, azt jelenti, hogy képtelennek tartjuk arra, hogy maga irányítsa az életét. Természetesen amikor a kimondást választjuk, fontos, hogy arra is hagyjunk időt, hogy meghallgassuk, milyen emóciókat váltottunk ki. sá én- történetein áenaitáem em/eae/ Nagyon sok Ember gondolja ezt. Feltételezésem szerint ezzel egy, a gyermekkorunkból fakadó hiedelmet tartunk fenn, amikor apu és anyu nem túl lelkesen hallgatta gyerektörténeteinket. Talán jelentéktelennek találták őket a saját problémáikhoz képest. Talán szívesebben politizáltak, ahelyett, hogy egyik barát történetét hallgassák, akinek 1M

194 egy barátja egyszer lecsúszott az óriáscsúszdán. A valóságban minden érdekes lehet, ami egy másik Emberrel történik. Hiszen mindannyian Emberek vagyunk, és azonosulni tudunk a másik által megélt érzésekkel. Csak az ismételgetés fáraszt, az, amikor százszor elmondják ugyanazt. A részletek akkor érdekesek, ha tartalommal bírnak. Érzelmi, emocionális tartalommal. Minden Ember mohón vágyik az érzelmekre. Ha magunkról beszélünk, arról, amit megéltünk, az mindig gazdagítja a másikat. Néha még át is alakíthat egy életet, sőt, akár többet is, mint Anna történetében: Egyszer egy kollégájának a kamaszkorát felkavaró tragédiáról, apja elvesztéséről beszél. Bruno nem szól semmit, hallgatja. Néhány nappal később bevallja, hogy a beszélgetésük hatására elgondolkozott azon, mi igazán fontos az életben. Azóta sokkal több időt tölt a tizennyolc hónapos lányával, és megpróbálta újra felvenni a kapcsolatot az idősebbik lányával, akit az exfeleségével való rossz viszonya miatt öt éve nem látott. Annának köszönhetően tudatosult benne, mennyire fontos az apa szerepe. Néha pár szó is elég, hogy forradalmat indítson el. Azzal, hogy magáról beszélt, hogy megosztotta a fájdalmát, Anna megadta a lökést. Bruno és a két lánya hálásak lesznek neki. Az érzelmek megosztása mindenki számára hasznos. Martiné fiatal, négy gyermekes anya, két hónappal ezelőtt született a negyedik kicsi. Az egyik barátnőjének bevallja, mennyire kimerítik az éjszakai szoptatások... Nap közben sem tud pihenni, mert a nagyok is igénylik a törődést. Claire felajánlja, hogy egy fél napra elviszi magához a két és fél éves kislányt. A nagyobbak iskolában van

195 nak, Martiné pihenhet egy kicsit. Mégis visszautasítja. Nem, nem kell, úgysem tudnék pihenni...". Amikor megkérdezem elutasítása igazi okát, bevallja: Igaz, hogy kimerült vagyok, de zavarba hoz." Martiné nem tudja elfogadni a segítséget. A múlt héten barátainkhoz mentünk vendégségbe, és egy gyönyörű csokor virágot vittünk. Örömmel készítettem, és rájuk gondoltam közben. Ezzel fogadtak: Nem kellett volna." Csalódott voltam. Nem örülnek a virágnak? Az udvariasság néha nagyon bántó! Jobban örültem volna, ha azt mondják: Gyönyörű ez a virág, nagyon köszönöm, igazán örülök neki." Nem kellett volna. Hányszor halljuk ezt a mondatot, amikor ajándékot adunk? Az udvariasság mögött valójában a méltatlanság érzésének kifejezése rejtőzik. Ezek az Emberek méltatlannak érzik magukat arra, hogy kapjanak. Valószínűleg, mert nem szoktak hozzá, hogy sok puhameleget kapjanak. Nem is tudom, hogy köszönjem meg." Egyszerűen csak így: köszönöm, vagy inkább mondjuk ki, mit érzünk az ajándék láttán. Olyan nehéz lenne köszönetét mondani, hálásan, a másik szemébe nézve? Minden úgy zajlik, mintha folyamatosan arra törekednénk, hogy korlátozzuk az erős érzések felszínre jutását. Igaz, nem könnyű jelezni valakinek, hogy szeretjük, nem vagyunk hozzászokva! Lehet, hogy belső munkát kell végeznünk ahhoz, hogy el tudjuk fogadni, ha kapunk. Lehet, hogy ma azért nem akarunk kapni, mert a múltban túl keveset kaptunk. Gondoljunk vissza kicsit a gyerekkorunkra. Mire volt szükségünk? Gondolatban a felnőtt, aki most vagyunk, keresse fel a hajdani gyermeket. Adjon neki, tanítsa meg arra, hogy méltó rá, hogy kapjon. Manuéla rákos. Férje sokat törődik vele. Ő szenved ettől. Nehezen fogadja el, hogy gondoskodik róla. Nem meri megmondani, amikor ágyhoz szögezi a fájdalom. Nem, nem, minden rendben van", feleli, amikor férje nyugtalankodik. Amikor megkérdezem, miért tartja így a távolságot, magyarázkodik: Fáj, ha szenvedni látom", s köz 1M

196 ben megfeledkezik arról, hogy ő a beteg. Manuéla nem gondol a szükségleteire. Boldogtalanná teszi magát, mert a másik boldogtalan... amiért boldogtalannak látja! Nagyon bonyolult helyzet. Megkérem, hogy képzelje magát a férje bőrébe" egy szerepjátékban. Azt javaslom, váltson nézőpontot, és legyen Pierre, aki Manuélát nézi. Megérezheti, mit érez Pierre, amikor neki vannak fájdalmai, és visszautasítja a gondoskodását. Világossá válik számára, hogy minél inkább védeni akarja, annál szomorúbb és tehetetlenebb lesz a férje. Pierre bőrébe bújva, Manuélában tudatosul, hogy a férfinak leginkább arra van szüksége, hogy bízzon benne, hogy elfogadja azt, amit ad. Nem gyógyíthatja meg, szeretettel azonban megajándékozhatja. Alapvető fontosságú, hogy ezt ne vegye el tőle. A gyakorlat után Manuéla kitárta a szívét, és engedélyezte magának, hogy kapjon. Végre közel érezte magát férjéhez, érezte, hogy szereti, és erős. Te is azok közé tartozol, akik azt mondják: amikor nem vagyok jól, egyedül szeretek maradni", vagy fel tudod használni az élet próbatételeit arra, hogy megerősítsd kötelékeidet a környezeteddel? i límxautaáíta/ni - Természetesen velünk töltőd a Húsvétot, édesem!" Noémi huszonöt éves, és nehezen szakad el szüleitől. Nem, anya, nem tudok eljönni, nagyon sok a munkám." Szürrealista párbeszéd kezdődik ezzel: Túl sokat dolgozol, tönkre fogod tenni az egészséged..." Noéminek meg kell tanulnia kimondani: Nem, anya, nem jövök, szívesebben töltöm azt a három napot a barátaimmal", vagy Inkább otthon maradok, huszonöt éves vagyok, szükségem van a függetlenségre."

197 Anyjának, aki erre azt mondhatja: Önző vagy, gondolj szegény beteg apádra!", azt felelhetné: Szeretem az apámat, téged is szeretlek, de nem jövök, mert mást szeretnék csinálni Húsvétkor." Nehéz megállni, hogy ne kezdjünk érvelni, ne essünk abba a csapdába, hogy az apa betegségét említjük fel, nehéz elkerülni a tehetetlenségre utaló nem tudok"-ot. Nehéz szavakban vállalnunk a felelősséget cselekedeteinkért, kijelentve: Nem akarok, azt választom, hogy..." Pedig mennyivel jobban érezzük magunkat azután! Ha tudunk nemet mondani, végre igazán igent is mondhatunk. Ez már nem az engedelmesség, a tehetetlen beletörődés igenje lesz, hanem igazi, teljes szívből kimondott igen. Jól emlékszem egy esetre, ami évekkel ezelőtt történt meg velem. Esti előadásokat tartottam a főiskolán. Rendszeresen szerveztek gyűléseket az oktatóknak. Egy reggel azzal a bizonyossággal ébredtem, hogy a legkevésbé sincs kedvem részt venni a megbeszélésen. Felhívtam a titkárnőt és megkértem, szóljon a főnökömnek és a kollégáimnak, hogy nem leszek ott tíz órakor, mert nincs kedvem. Ezt felelte: Rendben, azt mondom nekik, hogy beteg! - Nem, nem vagyok beteg, nincs kedvem elmenni! - Azt mondjam nekik, hogy nem tud jönni? - Nem, azt mondja meg, hogy nem akarok jönni." Legalább negyedórát vitatkoztam a titkárnővel. Egész egyszerűen elképzelhetetlen volt számára, hogy azt merjem mondani, nincs kedvem bemenni. Megpróbált kifogásokat találni számomra, hogy elmenjen a dolog". Nehezen tudtam megértetni vele, hogy vállalom a felelősséget az érzéseimért és a tetteimért. Nem mindig vagyunk tudatában, mi az ára apró gyávaságainknak. Bár egy kis hazugsággal átmeneti kényelmet nyerhetünk, hiszen elkerülhetjük a konfrontációt, hosszú távon megfizetünk érte, anélkül, hogy mindig azonosítani tudnánk bosszúságunk okát. Minden gyávaság a szégyen és a méltatlanság érzését táplálja a tudatalattiban. Ha tu

198 datalatti, akkor miért törődjünk vele? Mert a tudatalatti általában nem hagyja annyiban. Ezek az elfojtott érzések irányítják az életünket, a nem megfelelő személyeket vezetik el hozzánk, kudarcra ítélik terveinket, beárnyékolják kapcsolatainkat. Megéri? Előfordulhat, hogy bizonyos helyzetekben, amikor túl erős a hatalom, kénytelenek vagyunk hazudni... De úgy tűnik, hogy a felelősség elhárításának stratégiáit, mint a beteg vagyok", nem tudok", túl sokat használjuk, hogy ne bántsuk meg a másikat, de főleg, hogy ne viseljük a felelősséget az érzéseinkért, és ne kelljen szembenéznünk a következményekkel. Hiszen egyértelmű, hogy az ilyen magatartásnak folytatása is van. Ha azt mondod, beteg vagyok, később megkérdezik, jobban vagy-e, és így tovább. Ha azt mondod, nincs kedved megtenni valamit, a többiek talán megbántódnak, és magyarázatot kell adnod nekik. Amikor délután bementem az irodába, az akkori két főnököm megkérdezte, miért nem volt kedvem bemenni. Az igazságot válaszoltam. Feleslegesnek és unalmasnak találtam a megbeszéléseket. Beszéltünk erről, közösen kerestük, és meg is találtuk a megoldást. Az összejövetelek szenvedélyes vitákká alakultak. Ha valamilyen kifogás mögé bújtam volna, a megbeszéléseink unalmasak maradtak volna, és gyakran kellett volna beteget jelentenem! Azzal, hogy elhallgatjuk az érzéseinket, fenntartjuk a status quot, cinkosai leszünk a rossz működésnek. Ha elmondjuk, mit érzünk, megváltoztathatjuk a világot magunk körül. Ne kérjünk, hogy ne kényszerítsünk. Ne fedjük fel magunkat, nehogy követelőzőnek tűnjünk." Ne kérj!" Há-

199 nyan hallottuk ezt a kijelentést a szüléinktől! A hallgatás parancsának gyökerében az a feltevés áll, hogy a gyereknek nincsenek jogai. A szülei jobban tudják mint ő, mi jó neki. Nem kell tehát kinyitnia a száját. Udvariatlan dolog kérni! Ennek következményeként másoktól várjuk, hogy kitalálják szükségleteinket. Az összeolvadást annyira összekeverjük a szeretettel, hogy azt hisszük, ha igazán szeretne, megtenné". Ha kérni kell, már nincs értéke, azt szeretném, hogy magától megtegye." Csakhogy nem mindenkinek azonosak az igényei, a vágyai, a neveltetése. Senkinek nincs kedve megtenni valamit olyan valakinek, aki azt mondja: Nem szeretsz igazán, ha nem elégíted ki az igényeimet." Az igazi kérés elfogadja a visszautasítást is. Mondd, megmasszírozod a vállam? Virágot szeretnék, vennél nekem egy csokrot a héten? Te választod meg a napot, meglepetés lesz. Mit szeretsz bennem?/ Mire gondoltál, amikor először találkoztunk?/ Vágyom rád, idebújnál hozzám?/ Szeretném, ha kimondanád, hogy szeretsz, hogy még erősebben érezzem a kötődést, mondj nekem szépeket..." és így tovább. Fogalmazzuk meg világosan kéréseinket. És kérdezzük meg a hozzánk közel állóktól, ólc mire vágynak, vagy mire van szükségük. Végezzük el párunkkal a következő gyakorlatot: mindketten felírunk egy lapra tíz dolgot, amit szeretnénk, ha a másik megtenne nekünk, tíz kisebb-nagyobb figyelmességet, amelyek a kapcsolatot alkotják, és adjuk át a másiknak. Minden nap kiválasztjuk azt a listáról, amihez éppen hangulatunk van. Nicole listája a következő: - azt akarom, hogy átöleld a derekam;

200 - azt akarom, hogy időnként rám mosolyogj, amikor nézed a tévét; - azt akarom, hogy adj egy szál rózsát; - azt akarom, hogy azt mondd, szeretsz; - azt akarom, hogy mondd meg, melyik ruhám tetszik neked a legjobban; - azt akarom, hogy javítsd meg az olvasólámpám; - azt akarom, hogy kitöltsd nekem a teát reggelinél; - azt akarom, hogy megvajazd a kenyeremet; - azt akarom, hogy csókold meg a nyakam, amikor nem számítok rá; - azt akarom, hogy felhívj az irodámban, csak hogy azt mondd, szeretsz. Hervé, az élettársa a következőket írta: - azt akarom, hogy beállítsd a videót, hogy felvegye azt a műsort, ami tetszene nekem, de nincs időm megnézni; - azt akarom, hogy egyik este meghívj egy étterembe; - azt akarom, hogy felhívj az irodámban, hogy ebédeljünk együtt délben; - azt akarom, hogy csókold meg a nyakam; - azt akarom, hogy masszírozd meg a vállam és a hátam; - azt akarom, hogy te is kezdeményezd a szeretkezést; -azt akarom, hogy bújj hozzám a kanapén, ahelyett, hogy a vacsora után rögtön elmész mosogatni; - azt akarom, hogy ajándékozz meg egy zöld növénynyel, amit be vihetek az irodámba; - azt akarom, hogy javasolj egy esti szórakozást; - azt akarom, hogy hozz egy jégkrémet, amikor nézem a tévét. - Éjfél előtt hazajössz, és kész. A te korodban egy lány ne mászkáljon éjszaka az utcán. És ne vitatkozz!"

201 Egy percre képzeld magad a lányod helyébe. Mit érezhet, amikor az anyja így beszél? Most hallgassunk meg egy másik anyát: Amikor éjfél után jössz haza, izgulok, mert arra gondolok, hogy történhetett veled valami. Nem tudom, miért éppen éjfél, semmi ésszerű oka nincs, talán csak azért, mert ez a bűnözők órája, és ekkor változik sütőtökké a hintó a Hamupipőkében... Mindenesetre félek, hogy baleset ér, vagy megtámadnak... Éjfélig nem izgulok. Utána viszont biztonságban kell tudjalak, hogy nyugodtan tudjak aludni. Nos, neked mihez lenne kedved az első esetben? És a másodikban? A parancs ahhoz csinál kedvet, hogy megszegjük. Az érzések tiszteletet ébresztenek. A mindent megengedés és a parancsolgatás között ott van az érzelmek kifejezése. Jobb ha az emóció állítja fel a határt, s nem egy elvont és önkényes törvény. A gyerek tudja tisztelni az érzéseket, és általában szívesen teszi is ezt. Olyat már láttam, hogy a gyerek a túl engedékeny szülő fejére nőtt, de ez a kapcsolatban igazán jelenlévő szülőjével sosem fordul elő. A parancsolás hatalomszerzés a másik fölött, a túlzott engedékenység pedig a gyerek hatalomszerzése a szülő felett. A helyes középút: önmagunk és a másik tiszteletben tartása, az igények kimondása. Meleg van. Bénédicte reggel óta kéri a fiát, hogy vegye le a magas nyakú pulóvert. Vedd már le, nem érzed, milyen meleg van? - Nem, nem, nagyon jó így, nincs melegem" - feleli a fia. Este Bénédicte végre rájön, mi volt az ésszerűtlen viselkedés oka. Olivier nem rejtegetheti tovább a nyakán éktelenkedő kék foltot. Bénédicte kirobban: Ez meg mi? És miért rejtegetted egész nap? Ki csinálta?" Olivier makacs hallgatására még jobban kiabálni kezd. Azonnal mondd meg, ki volt!". Miután rájön, hogy rossz úton halad, megenyhül, és megpróbálja nyugtatni a fiút: Nem foglak megszidni, de meg kell mondanod, ki volt." Minden hiába. 200

202 Másnap Bénédicte elmeséli nekem a jelenetet. Megkérem, hogy beszéljen a fiának a saját érzéseiről. A következő beszélgetést folytatták: -Jó l vagy? - Jól. És te? - Én nem. - Mi baj van, anya? - Nem vagyok jól, mert egész nap arra a kék foltra gondoltam, amit vasárnap a nyakadon láttam. Nem vagyok jól, mert izgulok. Mindenfélét képzelek, hogy talán megvertek az iskolában, vagy bántalmaznak... Féltelek. És attól is rosszul érzem magam, hogy nem vagy hajlandó beszélni róla. Tehetetlennek és csalódottnak érzem magam, amiért nem tudsz bízni bennem." Olivier figyelmesen meghallgatta anyját, felemelte fejét a házi feladatáról, és hozzá hajolt. Ugyan, anya, nem olyan súlyos, csak összeverekedtem Dimitrivel. Nem akartam, hogy tudd, mert féltem, hogy nem hiszel nekem." Figyeld meg az érzelmi dinamikát: minél jobban faggatózott Bénédicte, annál jobban bezárkózott Olivier. Amint Bénédicte kimutatta érzéseit, ahelyett, hogy a fiát faggatta volna, Olivier-nek sem kellett többé védekeznie anyja erőszakossága ellen, mert meg tudta hallgatni szükségletét. A vacsora után Jean Bemard, a párom bejelenti: Be kell fejeznem egy munkát ma este." Azelőtt hallgattam volna, s csak magamban morgolódom: Jól van, már megint dolga van, egész este rám marad a gyerek, nem fogok tudni dolgozni. Pedig remek formában vagyok, szeretnék írni. A munkája az első, ez nem igazság, nem figyel rám eléggé..." Most azonban elgondolkozom, és végül arra jutok, hogy mielőtt lejátszanám magamban az egész párbeszédet, elmondom neki az igényeimet, és ellenőrizhetem az ő igényeinek fontosságát is. 204

203 Egy egytől tízig terjedő skálán mennyire neveznéd fontosnak, hogy dolgozz ma este? - Mondjuk, úgy ötös." Teljesen megdöbbent a válasz! Szememben az első megfogalmazás a be kell fejeznem egy munkát még ma", kötelező erejűnek hatott. Arra számítottam, hogy nyolcas vagy kilences fontosságot tulajdonít neki. Keményen alkudoztunk volna... végül megadtam volna magam... De nem. Ez az ötös rákényszerít, hogy vállaljam a felelősséget. Lehet, hogy az összes elmúlt napunk másképpen alakult volna, ha előbb megszólalok. - Akkor, szerelmem, ne dolgozz ma este, mert nekem kilences fontosságú igényem van! - Rendben!" Alig térek magamhoz. Másképpen működünk. Én általában először megkérdezem az ő igényeit, s azután fogalmazom meg a saját szükségleteimet, hacsak nem abszolút parancsoló erejűek. Úgy képzelem tehát, hogy ő is így tesz. És amikor hangot ad a szükségleteinek, azt hiszem, hogy azok feltétlenül fontosak, és alárendelem magam. Csakhogy ő egyáltalán nem így nézi a dolgokat. Megfogalmazza a vágyait... és arra számít, hogy én is kimondom az enyémeket. Ha nem mondok semmit, arra következtet, hogy nincsenek igényeim. Még szerencse, hogy megszólaltam. Kiteszed a sült csirkét az asztalra. Ha a szárnyát szereted, udvariasságból könnyen azt kínálhatod a vendégednek. Csakhogy ő jobban szereti a combját. Nem meri megmondani, meggyőződése, hogy te is a combot szereted, mint ő. Ha mindannyian kicsivel önzőbbek vagyunk, vagyis realistábbak, a kapcsolatok közvetlenebbek, a beszélgetések mélyebbek lehetnek. mexj a móái/ctíl, m it érex - Nem tudtam, hogy így érzel. - Soha nem kérdezted." 202

204 Hányszor számoltak be nekem hasonló párbeszédről! Amikor azt javaslom valakinek, hogy forduljon kérdésekkel a környezetéhez, gyakran meglepetten, és számos információval gazdagodva tér vissza, melyekről eddig semmit sem tudott. Induljunk hát útnak környezetünk felfedezésére, kérdezzük meg a körülöttünk élőket, mit éreznek, irányunkban, és mindannak irányában, ami körülvesz bennünket. A szív intelligenciája az adás, a kapás, a kérés és az elfogadás képességén nyugszik. Azt is elvárja tőlünk, hogy tudjunk meghallgatni másokat, megfejteni az üzenetüket, és tudjuk erőszak nélkül rendezni a konfliktusainkat. (O m fiá t m éá m e fjfo /d a A 38. * ^ a x á n?ney/ia//yatm Kövér vagyok. - Ugyan, csak képzelődsz. - Á, te ezt úgysem tudod megérteni!" Géraldine meg akarta nyugtatni barátnőjét, de csak azt érte el, hogy még jobban megbántotta. aatív, ax e mpátia nyelve Nincs szükség többé hatalmi játékokra vagy fenyegetésekre, hogy elérjük, amit akarunk. Autentikus beszélgetésre van szükség két emberi lény között. *03

205 Hajlamosak vagyunk olyan kérdéseket feltenni, mint miért?", vagy miért mondja ezt?". Ahelyett, hogy meghallgatnánk, sietve megoldást kínálunk, hogy segítsünk, hogy hasznosak legyünk, hogy ne kelljen szembenéznünk a tehetetlenség rettenetes érzésével. A kommunikáció tizenkét gátja ismeretes, tizenkét beavatkozási mód, amelyekkel amikor valaki megpróbál az érzéseiről vagy problémákról beszélni, megállítjuk, irányítjuk vagy megtörjük a kapcsolatot. t ff á t 1. Parancs, irányítás, követelés Menj a szobádba. 2. Fenyegetés, megfélemlítés Ha nem hagyod abba, a fenekedre ütök. 3. Fejmosás, moralizálás Nem vágunk a másik szavába. 4. Tanácsadás, megoldási javaslat Miért nem mész játszani a barátaiddal? 5. Leckéztetés, kinyilatkoztatás A könyvek arra valók, hogy olvassák őket, nem arra, hogy összefirkálják. 6. ítélet, kritika, szidás Nem figyelsz! 7. Gratuláció, tömjénezés Te, aki olyan kedves vagy! 8. Nevetségessé tétel, csúfolódás Szégyellhetnéd magad. 9. Értelmezés, elemzés Egyszerűen féltékeny vagy arra a nőre. 10. Megnyugtatás, szimpatizálás Semmi baj, majd elmúlik. 11. Faggatás, kérdezgetés Miért csináltál ilyet? 12. Kitérés, figyelemelterelés Nézd, milyen szép idő van! 20//

206 Szinte minden magatartástípusunk megtalálható a fenti felsorolásban. És akkor mit mondjunk? Semmit. A másiknak csak meghallgatásra van szüksége, figyelmes csendre, és odafigyelésre a tekintetünkben. Vagy olyan meghallgatásra, mely lehetővé teszi számára, hogy előrehaladjon a gondolataiban, megszabaduljon érzelmei súlyától, számot vessen az érzelmeivel, és lassanként megtalálja a saját megoldásait. Euripidész ezt mondja: Beszélj, ha a szavaid erősebbek, mint a csend, vagy maradj csendben." Tartsuk tiszteletben az érzéseket. Ennyi az egész. Valaki sír. Ha rárontunk azzal, hogy mi történt?", arra kényszerítjük, hogy a tényeket mondja el, az emóció okát. Mivel nem mindig ismeri az okot, jobb ha óvatosak maradunk, és először engedjük, hogy kisírja magát, és elkísérjük azzal, hogy ilyeneket mondunk: szomorú vagy", feldúltnak látszol"... Thomas Gordon, az empátia atyja aktív meghallgatásnak nevezte el ezt a figyelmes jelenlétet, amit az elhangzottakra reflektáló mondatok tarkítanak. Az általános vélekedéssel ellentétben nem a tények a fontosak, hanem az érzelmek, amelyeket bennünk kiváltanak. Kövér vagyok." A lehetséges átfogalmazás: Nem tetszel magadnak?" Sosem fog sikerülni." Átfogalmazás: Félsz, hogy nem sikerül?" A me^f a miérteate l Ha tehetetlennek érzed magad, vagy nagyon szeretnél megoldást vagy tanácsot adni valakinek, akinek segíteni akarsz, próbálkozz hasonló megfogalmazásokkal: Tükrözzük a másik által megélteket: Nehéz lehet neked, hogy... Nehéz dolog... Látom, hogy... (szomorú vagy, ma nem vagy túl jól..) Képzelem, hogy

207 Te... (szomorú, ideges vagy, haragszol...) Elszomorít a gondolat, hogy... Szeretnél... Nyílt kérdések: Mi történt? (ne ezt mond: Miből gondolod? Inkább: Miért gondolsz erre?) Mitéreztél, amikor... Mitől vagy a legszomorúbb? Miért haragszol leginkább? (ha az emóció látható) Mi hiányzik a leginkább? Mi nyugtalanít a leginkább? Hogyan éled meg a dolgokat (a helyzetet)? Mitől félsz a leginkább? Mire van szükséged? Amikor már elég hosszan elbeszélgettünk a helyzetről, s az emóciók kifejezésre jutottak, rátérhetünk arra hogy: Mit tudok tenni érted? Hogyan segíthetek? we a vatkcx/xu n/< múáo/c fiwúweteóe Mindig hajlamosak vagyunk kivetíteni saját tapasztalatainkat, saját érzéseinket mások élményeire. Dániel leukémiás volt, szervátültetésre szorult. A családja, a barátai mind ragaszkodtak hozzá, hogy alávesse magát a műtétnek. Saját félelmük Dániel betegségétől megakadályozta, hogy együttérezzenek vele. Képtelenek voltak meghallgatni, ezért tanácsokkal látták el. Szükségük volt rá, hogy Dániel megoperáltassa magát, ahogyan azt az orvosok javasolták, mert nem akarták felelősnek érezni magukat. Dániel azonban félt a beavatkozástól. Nem akarta engedni. Mindazok, akik szerették, annyit könyörögtek, annyit győzködték, fenyegették, hogy végül beleegyezett. A műtőasztalon meghalt. A szíve nem bírta. Egyértelmű, hogy nem mindenki hal meg a műtőasztalon, aki fél a műtéttől.

208 De nem mindenki retteg annyira, hogy halogassa a műtétet. Dánielnél ez volt a helyzet. Környezetének erőszakossága láttán háttérbe szorította saját érzéseit. Mindenkinek magának kell meghoznia az életére vonatkozó döntéseket. Meg kell tanulnunk szembenézni az érzelmeinkkel, hogy képesek legyünk tiszteletben tartani a másik választotta utat. Szeretem, ahogyan a kanadaiak kérdeznek: Ez nekem igen?" vagy Ez nekem nem?" Olyan kérdések ezek, amilyeneket a bensőnkben is fel kell tennünk. Biztosabbak, mint a megszokott kétségek (ez vajon rossz, vagy jó), melyek külső támpontokhoz fordulnak. A jóról és a rosszról mindenkinek más véleménye lehet. Jobb, ha a saját bensőnkre hallgatunk. sá emoowh meőáetj-e Néhány évvel ezelőtt egyhetes tanfolyamot vezettem a bűntudatról. Egy marokkói férfi is részt vett a csoportban. Az első két napon ezt hajtogatta: Úgysem tudják megérteni, maguk nem muzulmánok. Mi nem ismerjük a bűntudat érzését. Nem úgy érezzük a dolgokat, mint maguk." A harmadik napra elcsendesedett, figyelmesen hallgatott. A gyakorlatok során mindenki megosztotta a többiekkel legmélyebb érzéseit, teljesen őszintén megmutatta érzelmeit. A többiek őszintesége megérintette a marokkói férfit, kezdeti félelme, hogy bírálni fogják vallásában, hagyományaiban, eloszlott. A negyedik napon sírva fakadt... A tanfolyamot lezáró értékelésen mindannyiunkat meghatott, ahogyan elmondta, hogy amit most átélt, bebizonyította számára, hogy minden ember hasonló, hogy a muzulmánok ugyanazokat az emóciókat élik meg, mint a keresztények, a hinduk vagy a buddhisták. Ráébredt, hogy a bűntudat az első perctől kezdve áthatotta az életét, és megakadályozta abban is, hogy bírálja neveltetése bizonyos pontjait. 07

209 Az Emberek, ha kapcsolatban állnak érzéseikkel, gátak nélkül tudnak beszélgetni. Az emóciók terén mind nagyon hasonlóak vagyunk, és a kultúrák felett is egymásra találhatunk. Kezdetben Paul Ekman úgy gondolta, hogy az emóciókat kiváltó eseményeket kultúrától függően tanuljuk, miközben a kifejezések egyetemesek. Egyik tanítványa ennek ellenkezőjét bizonyította be: a kiváltó események szintén egyetemesek ben Ekman új-guineai pápuáknak különböző érzelmeket tükröző arcokat ábrázoló fényképeket mutatott, és megkérte őket, mondják el, milyen események magyarázhatják azokat. A pápuák nem csak helyesen azonosították az amerikai egyetemisták emócióit, de a lehetséges kiváltó eseményekre adott gondolataik is nagyon közeliek voltak. A félelem kifejezésére a legáltalánosabb történet az volt, hogy egy vaddisznó támadott". Helyettesítsük be az állatot megvadult kutyával, és az értelmezés máris megfelel a nyugati világnak. A részletek természetesen kulturális jellegűek, a téma azonban (itt az állat okozta fizikai sérülés fenyegetése), ugyanaz maradt. Ugyanez volt a helyzet mind a hat tanulmányozott emóciónál. Egy olyan tárgy elvesztése, amihez ragaszkodunk, volt a szomorúság magyarázata. Egy váratlan, vagy várakozásainkkal ellentétes esemény a meglepetésé. Valami, az érzékek vagy a hiedelmek számára taszító dolog az undoré. A haragra Ekman öt előzményt talált: a frusztrációt, ami akkor jelentkezik, ha megzavarják a tevékenységet; a fizikai fenyegetést; a sértést; annak látványát, hogy megsértik az értékeinket, vagy valaki más felénk irányuló haragját. A boldogságnak négy előzménye volt: az öröm, az izgalom, a dicséret, a megkönnyebbülés. Levy, a emóciók nyelvének másik lelkes szakértője fontos megfigyelést tett: a tahitiaknak nincs szavuk a szomorúságra. A megfigyelés azonban azt mutatta, hogy éreznek szomorúságot a haláleseteknél, még ha ezeket a megnyilvánulásokat inkább a betegségnek tulajdonítják is, mint a veszteségnek. 208

210 A világon mindenütt ugyanazok az izom-összehúzódások fejezik ki a félelmet vagy a meglepetést, a haragot vagy az örömet. A test üzenetei ritkán hazudnak. aúámia a teótimaael: a bxinawnia A test beszél. Ahelyett, hogy hatalomra akarnánk szert tenni a másik felett azzal, hogyan értelmezzük keresztbe tett lábait, vagy a mozdulatot, ahogyan hátrasimítja haját, inkább arra használjuk a testbeszédet, hogy jobban megértsük egymást. Számos kutató leírta a szinkrónia folyamatát. Bár még nem értjük minden finom mechanizmusát, figyeljük meg: a kommunikáló Emberek hajlamosak spontán azonos testtartást felvenni, ugyanazokat a mozdulatokat tenni, ugyanazt a hangtónust, sőt néha ugyanazt a szókészletet is alkalmazni. A testük szinkronba kerül, ugyanazt a tempót veszi fel. Néha a folyamat alig észrevehető, néha nagyon markáns. Figyelj meg két egymással szemben ülő szerelmest egy étteremben... mintha táncolnának. Valójában mindannyian táncolunk. A testünk kölcsönösen reagál, és bár nem vagyunk tudatában, beszélget. Birdwild kamerái és filmjei kellettek hozzá, hogy felfedezzük. A lassítás, vagy éppen a felgyorsítás leleplezi előttünk ezt a nagyon szubtilis folyamatot, mely általában észrevétlen marad. A szinkrónia folyamata nem tudatos. Ha tudatosan alkalmazzuk egy problémás kapcsolatban, javíthatjuk empatikus képességeinket. Ha a beszélgetőtársunkhoz hasonló testtartást veszünk fel, ha ugyanolyan ritmusban beszélünk, ha utánozzuk mozdulatait, és főként a légzéséhez igazítjuk a légzésünket, átérezhetjük, mit él meg, hiszen azonos pozitúrában minden Ember ugyanazokat az emóciókat érzi. Ha Eric a félelméről beszél, és te a fotelben félig elfekve, kitárt karral és hátrahajtott fejjel hallgatod, az lesz az érzése, hogy nem érted meg őt. Egyébként valószínűleg ez az igazság, hiszen ebben a testhelyzetben nem érezheted a félelmet, tehát nem azonosulhatsz az ő érzéseivel. Nézd M 9

211 meg Ericet, ő inkább összehúzza magát, feszült, előre hajol, összeszorítja a kezét. Ha a szívünkkel hallgatunk, a testünkkel hallgatunk. Az érzéseket a testünkben éljük meg. Egy emóció leolvasható az arcról, a mimikából, a tekintet irányának megváltozásából, a bőr árnyalatának változásából. Tükröződik a testtartásban, az izmok feszülésében, a szívverés és a légzés ritmusában. Kutatócsoportjával Susana Bloch kimutatta ezt a hetvenes években: Minden alapvető emócióhoz nemcsak az arckifejezés vagy a testtartás tartozik, hanem a légzés ritmusa is. Ez utóbbi annyira fontos, hogy akarattal létrehozhatunk egy emocionális állapotot azzal, hogy megkérjük az alanyt, lélegezzen egy adott érzelem szerint." Hogy átérezd, mit érez a másik, lélegezz úgy, mint ő, vegyél fel ugyanolyan testtartást, kövesd a mimikáját, alakítsd hozzá a hangod erejét és tónusát. Ne félj a gondolattól, hogy utánozod... Attól csak jobban fog bízni benned. Jobban meg fogod érteni őt, és ezt ő is megérzi. Ha a hangodban az övéhez hasonló tónusokat és hangerőt használsz, úgy érzi, jobban megérted őt. És ez valóban így van. Ide tegye azokat! Majd én fogom elpakolni, azt hiszi?" Az eladónő feszült, agresszív. Xavier felmérgelhetné magát, érzi, hogy kezd felszínre emelkedni benne a harag. Végül is az üres üvegeket hozta vissza, ötven liter almaiét rendel, és a kereskedő nem is örül? Visszatartja a keserű megjegyzést, és körülnéz. Hideg van, esik az eső, kevés a vásárló a piacon. Talán ez az asszony rosszkedvének oka. Nehezen indul ez a reggel - próbálkozik -, azért haragszik, mert ronda idő van, és kevés a vásárló?" Az asszony felnéz rá: Nem, nem azért... de igaz, hogy 210

212 nem könnyű, és igaz, hogy mérges vagyok." Elmosolyodik. Ha akar, ideállhat a kocsijával." Nem lenne kellemesebb a világ, ha gyakrabban találkoznánk olyan figyelmes Emberekkel, mint Xavier? Hányán közülünk hasonló helyzetben sarkon fordulnak, csendben tűrnek vagy válaszul ők is bántják az eladónőt? Az empátia az emocionális intelligencia nagyon fontos része. Ki kell lépnünk énközpontúságunkból, hogy arra összpontosítsunk, mit él meg a másik. Ha empatikusnak mutatkozunk, átérezzük a másik érzéseit, anélkül, hogy ítélnénk. Bármit is tesz vagy csinál az Ember, mindig önmagáról beszél, a szükségleteiről, a várakozásairól. Minél inkább kritikusak vagy sértőek a megnyilvánulásai, annál inkább jelzik az elkeseredés, a baj, a hiány nagyságát. Amíg az érzéseit nem hallgatják meg, a szenvedő továbbra is elutasító magatartással fogja világgá kiáltani fájdalmát. Nadine a fiához fűződő problémás kapcsolatra panaszkodik. Nagyon haragszik, és nem tudja elérni, hogy a fia meghallgassa. Képtelen vagyok beszélni vele, nem hallgat meg, untatom, még csak nem is titkolja. Két perc után ásítani kezd! Nem jön el a családi összejövetelekre, és nem is szól előre. Még a születésnapomra sem jött el. Ennek ellenére mindig pénzt kell adni neki, vagy kölcsön kell adni a kocsimat. Csak úgy mellékesen, már háromszor összetörte... Nem, nem hagytam szó nélkül. Elmondtam a haragomat, a frusztrációmat: Annyit tettem érted, jó anya vagyok". Minden alkalommal meghallgat, azt mondja, hogy mostantól odafigyel... de folytatja tovább, ahogy azelőtt." Amikor az üzenetek hatástalanok, felesleges ismételgetni azokat. Ha újra és újra elmondja a fiának, hogy elégedetlen vele, csak elmérgesíti a helyzetet. Hagynia kellene? Nem, meg kellene hallgatnia. Pierre megpróbál kifejezni valamit, amit nem tud szavakba önteni. Az empátia azt jelenti, hogy megpróbáljuk átérezni, megfejteni a másik magatartását, hogy megérthessük mit érez. Megkérem Nadine-t, hogy ebben az irányban induljon el: El tudod képzelni, mik a viselkedése okai?

213 - Távolságot akar teremteni... (csend)... Igaz, hogy nagyon rátelepedtem, túlságosan is jelen voltam mindenben..." Amint megérti, hogy Pierre a túlzott függőségtől akar megszabadulni, eloszlik a haragja. Végre meg tudja hallgatni. Nadine-nal közösen felépítettünk Pierre számára egy empatikus mondatot: Amikor látom, hogy nem jössz el a születésnapomra, csak akkor telefonálsz, amikor pénzre van szükséged, hogy ásítasz, amikor velem vagy, arra gondolok, haragszol rám, és ezt most már meg is értem, mert rájöttem, hogy a múltban nagyon rád telepedtem. Szeretném, ha beszélnénk erről, és ha kiadnád minden neheztelésedet, hogy javuljon a kapcsolatunk." Valószínű, hogy Pierre első válasza Nadine empatikus mondatára az lesz: Ezzel meg mit akarsz?..." Valószínűleg még nincs tudatában cselekedetei motivációjának. Egyébként is nehéz elfogadni, hogy lelepleztek, különösen hogy a saját anyánk. A gondolat azonban megjárja benne a maga útját... Talán ez az első alkalom, hogy anyja megengedi, hogy haragot érezzen iránta, idő kell, hogy hozzászokjon. Általánosan elmondható, hogy ha beszélgetőtársunk bezárkózik, ne erőltessük. Hagyjunk időt arra, hogy az általa megéltekre összpontosítsunk. Felesleges ismételnünk magunkat, azzal csak az ellenállását növelnénk. Nem ért meg minket? Először is arra van szüksége, hogy őt megértsék. Fél a saját emócióitól, bűnösnek érzi magát, bosszút akar állni... Számos ok akadályozhatja, hogy válaszoljon. Ne hagyjuk, hogy védekező magatartása hatalmi játékká alakuljon, és ne törekedjünk arra sem, hogy mindenáron kimozdítsuk hallgatásából... Mondjuk el neki, mit értünk meg viselkedéséből, és mit érzünk, amikor így reagál. Megérintett, amit mondtam, és nem tudod, hogyan válaszolj" - ez egy empátia üzenet, amit kijelentő üzenet kö 242

214 vethet: Amikor nem válaszolsz, szomorúnak és tehetetlennek érzem magam, az a benyomásom, hogy már nem szeretsz, arra van szükségem, hogy rám nézz és megnyugtass." Hagyjuk, hogy a másik a saját ritmusa szerint emelkedjen ki állapotából. Azután beszéljünk róla! Alapvető fontosságú, hogy nyugodtan, higgadtan mindenki elmondhassa a másiknak, mit érzett. - Mit éltél meg, miközben semmit sem mondtál? - Mit mondtál magadban? - Hogyan segíthetek ezekben a percekben? - Mit szeretnél, hogyan viselkedjek? Kérjük el a kulcsokat, hogy kinyithassuk az ajtót, mely automatikusan becsukódhat, hiába vágyik tulajdonosa arra, hogy nyitva tartsa. Nem vagyunk mindenhatóak pszichikai mechanizmusaink felett, irreális azt kérni a többiektől, hogy többé ne zárkózzanak be. Inkább eszközöket kell szereznünk ahhoz, hogy közösen haladhassunk előre. Emocionális intelligenciáról tanúskodik, ha valaki ki tud lépni a hatalom játékaiból, s nem arra törekszik többé, hogy győzzön, hanem minden érzékenységét kapcsolatai javításának szolgálatába állítja. Csakhogy nem mindig van kedvünk meghallgatni a másikat. Emóciói esetleg bűntudatot, szomorúságot kelthetnek bennünk. Ekkor többé-kevésbé tudatosan megakadályozzuk, hogy beszéljen. Nagyon fontos, hogy az első pillanattól kezdve megfogalmazzuk a dolgokat. Ha túl sokáig tartunk magunkban valamit, fájdalommal és nehezteléssel telitődünk. Ekkor már nem leszünk képesek meghallgatásra. Sarah nagyon szép nő, mégis csúnyának találja magát... Mert annyira magas, hogy pokol számára a nyilvánosság. Az Emberek megfordulnak utána, és ezt olvassa ki tekin-

215 tetükből: nem vagy olyan, mint mi". Ebből arra következtet: csúnya vagyok". Megtanítom neki a válaszolás művészetét. Egy utcasarkon két férfi jön vele szemben. Az egyik így szól a másikhoz: Egy ilyen nő mellett sámlira kéne állnom!" Sarah feléje fordul, a tekintetébe fúrja a tekintetét és minden ellenségesség nélkül megkérdezi: Ennyire alacsonynak tartja magát?" A férfi döbbenten bámul rá, és megindultan válaszolja: Honnan tudja? Én vagyok a legalacsonyabb a családban az öt gyerek között, és mindig nagyon szenvedtem ettől." Egymásra mosolyognak. Gyakran elmesélem ezt az igaz történetet, és a terem kórusban felel rá: És azután összeházasodtak és sok-sok gyerekük lett." Nem, nem házasodtak össze, sőt, soha többé nem is találkoztak. Az ilyen párbeszédekben mégis nagyon sok meghittség van. Ők ketten jól érezték magukat, elismerték és megértették egymást. Puhameleget cseréltek, és nem hidegszúróst. Pedig az első mondat provokatív volt. Ahhoz, hogy ne érezzük sértve magunkat, elegendő, ha nem harapunk rá a csalira. Inkább vizsgáljuk meg a provokáló szükségleteit. Ehhez elengedhetetlen, hogy kigyógyuljunk a régi sebekből, különben a másik könnyedén feltépheti a hegeket... Minden kritika, minden támadás egy ki nem elégített szükséglet kifejeződése" - mondja Marshall Rosenberg, előadó és képzésvezető. Az erőszakmentes kommunikációról tartott kurzusain eredeti pedagógiai eszközöket használ: sakál és zsiráf bábúk beszélnek és sértegetik egymást. A sakálok nyelve kritikából és manipulációból, meghatározásokból és ítéletekből áll. A zsiráf nyelve a szív nyelve. Azért választotta a zsiráfot az erőszakmentes kom

216 munikáció jelképének, mert arányaihoz viszonyítva, ennek az állatnak a legnagyobb a szíve. A zsiráf vállalja a kockázatot, és megmutatja sebezhetőségét, megosztja álmait. Hosszú nyakának köszönhetően felemeli vízióit, ami megadja a lehetőséget, hogy hosszabb távon előre lássa cselekedetei hatásait. A zsiráf meghallgat másokat, kifejezi érzéseit, kéréseket fogalmaz meg és empátiát ad. Kifejezésre tudja juttatni magát. Őszinteséggel teszi. A sakál az erőszak kifejezője, a hatalom játékát űzi. Felcímkéz, ítél, osztályoz, diagnosztizál, és követelményeket támaszt. Irányítja a többieket, bűntudatukra apellálva. A sakál és a zsiráf a másokkal szembeni viselkedésünk metaforája. Fontos megjegyeznünk, hogy a sakál mindig zsiráf füleket keres, hogy segítsenek neki megfejteni azt, amit ki akar fejezni. Hiszen a sakálok csak nyelvi nehézségekkel küzdő zsiráfok", nem mondhatjuk el elégszer ezt. A hetvenes évektől halljuk: Felelős vagy azéri, amit érzel". Senki nem éreztethet veled semmit..." Fritz Perls indította útjára a gondolatot, hogy mások nem lehetnek emócióink elindítói, és fordítva. A kezdeti koncepció azonban félresiklott abba az irányba, hogy ha ezt érzed, az a te bajod", ami nem más, mint a kölcsönös felelősség elkerülése. Viselkedésünk befolyásolja mások emócióit, és ez jó, hogy így van. Vegyük ki tehát részünket a felelősségből, a többiek felénk irányuló reakcióiból. Ugyanakkor szisztematikusan fogalmazzuk át a meghatározó te egy..." üzeneteket, olyan üzenetekké, amelyek a viselkedés által kiváltott érzéseket tolmácsolják. Ha azt mondják: te egy nulla vagy", válaszoljuk például ezt: Azért haragszol, mert úgy érzed, hogy nem értettem meg, mit akartál mondani." Ha valaki vádló üzenetet küld felénk, próbáljuk megkeresni benne az igazság magvát. Úgy érzem, hogy már nem szeretsz" - mondja Raymonde Renének. A de igen", vagy az ugyan már" válasz elvágja a kommunikációt, és veszélybe sodorja a kapcsolatot. A másik úgy érzi, nem értik meg, bizonyos érte 215

217 lemben azt közölték vele: semmi dolgom veled", hiszen nem törődnek azzal, amit el akart mondani, mégha, ügyetlenül is. Nem nyugtatná meg Raymonde-ot, ha megtudná az igazságot? Figyelj, igazad van, néhány napja tényleg haragszom rád, mert nem tudok mit kezdeni veled. Nagyon szeretném meglátogatni a szüléimét, te meg nem akarsz eljönni." Marthe elfelejtette felköszönteni fiát a születésnapján. Amikor a fiú hangot ad frusztrációjának, Marthe felkiált: Csak nem csinálsz ebből akkora ügyet!" Nem hajlandó bűnösnek érezni magát, tagadja tehát felelősségét, és minimalizálja az esetet. Azoknak, akik nem biztosak önmagukban, nagyon nehéz bocsánatot kérniük. Úgy érzik, elveszítik a látszatot. Az empátia azt követelné, hogy azt mondja: megértem, hogy haragszol"... Hagyjunk egy kis időt, hogy a másik feldolgozza érzelmei elismerését, majd tegyük hozzá: Bocsáss meg, hogy megbántottalak". Csak a másik érzelmeinek meghallgatása, elismerése és elfogadása után fejthetjük ki az okokat, amelyek erre a viselkedésre indítottak. Végezetül javasoljunk jóvátételt. Ne hozzunk szó nélkül virágot egy másik alkalommal, inkább kérdezzük meg: Hogyan tehetném jóvá?" Konfliktusban állsz X-szel vagy Y-nal? Miért szenvednél tovább? Tedd meg az első lépést. Csak akkor nehéz, ha

218 nem lépünk ki a hatalmi játékokból, vagy ha a kibékülést a külszín elvesztésével azonosítjuk. Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is. És aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda neki a felsőt is."* Passzivitás? Nem vádolhatjuk a szerzőt gyávasággal! Odatartani az arcunk másik oldalát is, az az igazi bátorság, annak a bátorsága, hogy ellenállunk a bosszúvágynak, hogy szembenézésre késztessük a másikat felelősségével. Ha odatartjuk az arcunk másik felét is, nem azt jelenti, hogy gyengének mutatkozunk és elfogadjuk az ütéseket, hanem azt, hogy félelem és agresszivitás nélkül nézünk támadónk szemébe! Ha nem engedjük, hogy az erőszak megtelepedjen bennünk, ha megfigyeljük, hogyan dolgozik az illetőben az agresszív érzés, lehetővé tesszük számára, hogy meglássa önmagát. Ez a tekintet mindent megváltoztat, magában is elég ahhoz, hogy megállítsa az ütéseket. Sokkal nehezebb megütni valakit, aki minden ellenségesség nélkül néz a a másik szemébe, mint azt, aki menekül, vagy visszahárítja az agresszivitást. Ha mi is ütünk, megadjuk ellenfelünknek a felelősség elhárításának kifogását, s igazoljuk az újabb ütést. Ha ütésre ütéssel felelünk, cinkossá válunk a rosszban, amellyel szembe akartunk helyezkedni, és a végtelenségig fenntartjuk az erőszakot." (Jean Marié Muller) Semmiképpen sem arról van szó, hogy fogadjuk el, ha ütnek, éppen ellenkezőleg. Ha odatartjuk arcunk másik felét is, nem adjuk meg a másiknak az engedélyt, hogy üssön. Aki erőszakosan cselekszik, kezelhetetlen félelem-, tehetetlenség- vagy gyűlöletérzetek foglya. Ahhoz, hogy az erőszak véget érjen, véget kell vetni az ilyen érzelmek táplálásának. Ha félünk, megerősítjük a másik rettegését. Ha elzárkózunk előle, növeljük a tehetetlenség érzetét, ha nem tudjuk meghallgatni, csak a gyűlölet növekszik benne. Az erkölcstelen elleni küzdelemre mentális, ennélfogva erkölcsös ellenállást képzelek el. Arra törekszem, hogy a zsarnok kard- * Máté evangéliuma (Károli Gáspás fordítása). 247

219 ját teljesen eltompítsam, nem azzal hogy még élesebb acélt szegezek ellene, hanem azzal, hogy megcsalom várakozását, hogy fizikai ellenállást tanúsítok. Lelki ellenállást talál bennem, ami kicsúszik szorításából. Ez az ellenállás először elvakítja, aztán arra kényszeríti, hogy meghajoljon. És a meghajlás nem megalázza a támadót, hanem magasba emeli"- írja Gandhi. Ez a dimenzió különbözteti meg a pacifizmust és az erőszakmentességet. A pacifista elfojtja a konfliktust, az erőszakmentes meri vállalni a konfliktust, anélkül, hogy elfogadná az erőszak spirálját. Szeretem Mahatma Gandhi mondatát: A szemet szemért-elv csak megvakítja a világot." A talió-elv fejlődés volt abban az irányban, hogy korlátozta a bosszút: egy szemet egy szemért, és nem többet. Ám ez továbbra is életben tartja a bosszú szellemét. Nem könnyű lemondani arról a magatartásról, ami természetesnek és legitimnek tűnik számunkra. Az erőszak mindig úgy érzékeli önmagát, mint legitim büntetést. A büntetés jogáról kell tehát lemondanunk, még az olyan esetekben is, melyek legitim védekezésnek látszanak. Mivel az erőszak utánzó, mivel senki nem érzi felelősnek magát az első kitöréséért, csak a feltétel nélküli lemondás vezethet a kívánt eredményhez" - írja René Girard. Ez a technika természetesen nem abszolút hatékonyságú. Először is azért, mert nem technika, hanem sokkal inkább belső, mint külső attitűd. Alapvetően felhívás ellenségünk tudata és szabadsága felé, hogy az felismerje igazságtalanságát és lemondjon a rosszról. Ugyanakkor megőrzi a visszautasítás képességét, és kitarthat a rosszban." (Jean-Marie Muller) Annak, aki ma megüt, megsért vagy ócsárol, más arca is van. Ha arcunk másik felét is odatartjuk, azzal odafigyelünk lényének más tulajdonságaira is, amelyeket ebben a pillanatban nem láthatunk, e léteznek benne. Azzal, hogy az igazságos és érzékeny énjében bízunk, lehetőséget nyújtunk ezeknek a tulajdonságoknak, hogy megnyilvánuljanak. Nem arról van szó, hogy azt higgyük, a másik jó, hanem azt, hogy képes a jóságra." (Jean-Marie Muller)

220 4: eyyütté'rxéá hatalm a Pauline hónapok óta egy különösen parancsoló főnök basáskodása miatt szenved. A férfi egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy lealacsonyítsa, ironizáljon vele, és habozás nélkül nevetségessé tegye mások előtt. Ahányszor találkoznak, Pauline retteg. Az ilyen helyzetekben az együttérzés minden más válasznál hatásosabb. Azon dolgoztam Pauline-nal, hogy főnökében a boldogtalan, tehetetlen kisfiút lássa, aki csak ezt a nevetséges módszert találta, hogy magát értékesebbnek érezhesse. A következő alkalommal, amikor a főnök belépett az irodába, Pauline a szemébe nézett... A férfi láthatólag zavartan kiment, egyetlen szót sem szólt. Pauline megnyerte az első csatát. Természetesen a férfi hamar talpra állt, és ismét megalázta az igazgatótanács előtt... Ez a megaláztatás volt az utolsó próbálkozása. Két hét alatt teljesen átalakult a kapcsolatuk. Nem lettek barátok, távolról sem, de ma már tiszteli a főnöke Pauline-t. 'tp/ifewmea émelwu /oíte^eáecléáe 42. éwoelm e/c A ely e Camille, miről beszéltem?" Camille nem figyel oda. Szülei válása óta képtelen másra összpontosítani. De senki nem kérdezi. Pontosan érzi, hogy a tanára által feltett mire gondolsz?" kérdések nem várnak igazi választ. Mi történne, ha elmondaná, mi jár a fejében? Őszintén szólva

221 nem igazán gondolkozik, nem tiszták a gondolatai. Éppen ez a baj, ez a köd az agyában. A múlt héten anya azt mondta, hogy elválik apától. Camille végtelen szomorúságot érzett. Sötét lett az agyában." Eszébe jutnak a pillanatok, amikor rosszul viselkedett a szüleivel. Bűnösnek érzi magát, talán miatta hagyják el egymást. Fájdalmat okozol anyádnak" -mondta apa gyakran. Camille fél, mi fog történni vele? Gondolhatjuk, hogy nem érdeklik a tanító néni furcsa rajzai a táblán!... Camille-nak túl sok minden jár a fejében ahhoz, hogy bármire is koncentrálhatna. Ha engednék, hogy beszéljen arról, ami nyomasztja, talán ki tudná adni a félelmeit, és másra is tudna gondolni. A legtöbb osztályban azonban az érzelmek nem kapnak teret. A magánéletet kéretik a ruhatárban hagyni" - ahogy azt majd később a munkahelyén is megtapasztalja. A nevelés kizárólagos vagy elsődleges tárgya távolról sem az egyén és érdekei, hanem mindenekelőtt eszköz, mellyel a társadalom folyamatosan megújítja saját létezése feltételeit" (Émile Durkheim) Társadalomban élünk, szabályokra van szükségünk ahhoz, hogy harmóniában élhessünk együtt. A társadalom bizonyos homogenitást igényel tagjai között. A társadalmi lény felépítése a nevelés szerepének része, az iskolában és otthon egyaránt, hiszen a család szívesen átveszi a normákat. A nevelés átadja a közösség hagyományait, hiedelmeit, gyakorlatait, kialakítja a kollektív véleményeket. Országtól függően, több-kevesebb helyet hagy az egyéni gondolatoknak. Néhány filozófiatanár megpróbálja arra tanítani a gyerekeket, hogy maguk gondolkodjanak. A legtöbb tanár azonban, be kell vallanunk, csak azzal van elfoglalva, hogy ismereteket verjen a tanulók fejébe, és arra tanítja őket, hogy úgy gondolkodjanak, mint mindenki más". 220

222 Azért olyan nehéz egy tanárnak vagy egy szülőnek megengednie, hogy a gyerek másképp gondolkozzon, mint ő, mert az érzelmei tiltakoznak ellene. Nem könnyen fogadja az ego, ha egy kölyök vitatni meri tudását! Tartanak órákat a történelmi alakokról, a gyökerekről vagy a vallásháborúkról, ám semmit sem mondanak a haragról, a gyászról, a szeretetről vagy az erőszakmentes konfliktusmegoldásról. Az iskolában nem beszélnek az érzelmekről, s még kevésbé kezelik azokat. Hiába ismert, hogy a gyerekek jobban tanulnak, ha szeretik tanárukat, hogy a tanulási gondok kilencven százaléka mögött érzelmi problémák állnak... ismeretlen terület ez, ahová nem merészkednek. Kétéves kortól a gyerekek gyakran bölcsődébe kerülnek. Háromévesen kilencven százalékuk óvodába megy. Egy csoportban legalább huszonötén vannak. A szünetekben az udvaron nem mindig választják külön őket a nagyobbaktól, akik szaladgálnak és hangoskodnak. Mennyi Ember! Mennyi stressz! Még mindig előfordul, hogy elvárják a kisiskolásoktól, hogy egy órán keresztül ülve maradjanak és figyeljenek! Ilyen fizikai kötelezettségben mit kezdjenek félelmeikkel és frusztrációikkal? Nap mint nap szembekerülnek az elutasítástól, a nevetségessé tételtől, a büntetéstől és a kudarctól való félelemmel... Mennyi nehéz feladatot állítunk a kicsik elé! Ki törődik az érzéseikkel? Nagyon hamar felmérik, hogy az iskolában senkit nem érdekel igazán, mit éreznek. A maguk módján kezelik tehát félelmeiket és nehezteléseiket. Vannak, akik visszahúzódnak, mások rácsimpaszkodnak a tanító nénire, megint mások hiperaktívak lesznek, harapnak, ütnek... Azt mondják, ilyen a természetük. Egyébként az anyák is azt mondják, hogy kiskoruk óta ilyenek... Nem, nem ilyen a természetük, ez a stresszre adott reakciójuk. A fizikai, szellemi M l

223 és érzelmi, vagy akár spirituális szükségleteiket tiszteletben tartó környezetben ezek a magatartások nem jelennek meg. Hogy ne kelljen megkérdőjeleznünk az iskolarendszert, jelentéktelennek tekintjük a gyerekek visszahúzódó vagy ellenséges attitűdjeit. Sokan megbirkóznak az iskolával, ez igaz. De milyen áron? Az emberi faj alkalmazkodóképessége segíti őket. A gyerekek végül elfogadják az iskolát olyannak, amilyen. Nem mérjük az autonómia, a kreativitás, a felelősség, a motiváció, az együttműködési és konfliktuskezelési készség hiányát... hiszen ezek nem érettségi tételek. Sajnálkozunk, hogy nem találják a helyüket, miután hosszú éveket azzal töltöttünk, hogy engedelmességre tanítottuk őket, és arra, hogy ne gondolkodjanak. A fiatalok (jobb esetben) ismeretekkel tele kerülnek ki az iskolából, de anélkül a belső képzettség nélkül, amely lehetővé tenné számukra, hogy szembenézzenek a nehézségekkel, a felelősséggel és az élet kihívásaival. Vajon az, hogy közösen tanuljuk meg szavakba önteni érzéseinket, nem tartozhatna az iskola szerepei közé? Skeels, amerikai pszichológus a harmincas években egy árvaház vezetője volt, ahol magukra hagyott csecsemők vegetáltak. Két csecsemőt, akiket fogyatékosnak nyilvánítottak, átvittek egy szellemi fogyatékos felnőtteket ápoló intézménybe. Az intézményben tett egyik látogatása során Skeels meglepetten tapasztalta, hogy a két kicsi kivirult. A betegek kedvencei lettek. Skeels megismételte a kísérletet. A debil csecsemők kibontakoztak, amikor foglalkoztak velük, annyira, hogy két-hároméves korukra teljesen normálissá váltak. A neuronok hálózata az élet első éveiben épül fel. Az ekkor megéltek meghatározóak az érzelmek és a kapcsolattartás jövőjére nézve. Adjunk jó emocionális tapasztalatokat gyermekeinknek, és felkészültebbek lesznek az életre. 222

224 U S. Arnaud megígérte huszonkét hónapos lányának, hogy az egész napot vele tölti. De változott a program, és dolgoznia kell. Este, amikor hazajön, a kislány nem hajlandó puszit adni. Elfordítja a fejét amikor felajánlja, hogy most játszik vele. A kicsi zárkózott arckifejezése láttán Arnaud arra gondol, nincs szüksége rá. Bemegy a dolgozószobába, hogy elintézzen néhány telefont, és a gyereket egyedül hagyja anyjával. Tárcsázás közben azonban meggondolja magát, visszamegy a kislányhoz és ezt mondja: Nagyon szeretnék játszani veled. Játsszunk a szobádban?" A kicsi azonnal kézen fogja és azt mondja: Gyere!" Egy órán át elmélyülten játszanak. A bőrön látható horzsolásokat kezeljük. Amikor egy gyermek érzelmileg sérül, ugyanilyen szüksége van az ápolásra. Ki kell tisztítani a sebet, mielőtt bekötözzük. Mit adjunk gyermekeinknek, hogy képesek legyenek szembenézni a XXL századdal? Az önbizalom alapvető összetevőnek tűnik a boldogsághoz és a sikerhez. Gyűjtőfogalom ez, mely különböző dimenziókat foglal magába: az alapbizalmat, azaz a vágyainkba, az érzelmeinkbe, az ítéletünkbe, a képességeinkbe, a másokkal való kapcsolatteremtésbe és hasznosságtudatunkba vetett bizalmat. A legalapvetőbb és a legmélyebb az önbizalom. Mélységes bizalom a testünkben, amely lehetővé teszi, hogy jól érezzük magunkat a cipőnkben, minden körülmények között. Ez adja meg a belső biztonságtudatunkat. A bizalom a másikban, a bizonyosság, hogy válaszolni fog a szükségleteinkre, vagyis a bizalom abban, hogy el 223

225 tudjuk érni a másik tekintetét, hogy figyelemre méltónak érezzük magunkat, az élet első heteiben alakul ki. A második év során a saját személyiség tudata, amely más, a többiekétől elkülönülő, és a vágyak tudatosulása magával hozza a gyermekben azt a képességet, hogy szembehelyezkedjen mások, (elsősorban a szülők) vágyaival. Az én érzése az érzékelésekbe, az érzetekbe és az emóciókba vetett bizalom alapján alakul ki. Kötődik tehát a nemet mondás képességéhez. A saját gondolatok helyességébe vetett bizalom teszi lehetővé, hogy ellenálljunk a szociális hatásoknak, hogy önállóan gondolkodjunk, hogy felülvizsgáljuk az előítéleteket. Ehhez a magány toleranciája is kell, hiszen hatalmas belső erőt követel, hogy önmagunk maradjunk a többiek között. Ahhoz, hogy egy nap függetlenné váljunk, autonóm módon irányítsuk és éljük az életünket, meg kell tanulnunk egyedül cselekedni is. A kreatív forrásaink, a kompetenciánk és a képességeink ismeretére alapuló bizalom a tapasztalatok során alakul ki. Megtanulunk járni, beszélni, egyedül öltözködni, homokvárat építeni, egyedül lecsúszni a csúszdán, süteményt sütni, olvasni... Mindez megteremti a tanulási folyamat alapjait, és később lehetővé teszi, hogy bonyolult egyenleteket oldjunk meg, és főként, hogy kikerüljünk a sarokba szorító helyzetekből, mert tudjuk azt, hogy képesek vagyunk megoldásokat találni. A bizalom megnyilvánul kapcsolatteremtő képességünkben is, abban a képességünkben, hogy nyújthatunk valamit a másiknak, hogy hasznosak vagyunk a világban. / Egy gyermekkönyvben olvashatjuk Bemard történetét. A kisfiú ezt mondja édesanyjának: Anya, egy szörny van a kertben. 2M

226 - Ne most, Bemard - feleli az anya." A szörny bekapja a kisfiút, összetöri játékait, belecsimpaszkodik a papa nadrágjába, meghúzkodja a mama kötényét, bebújik a kis Bemard ágyába. Bemard szülei pedig továbbra is azt mondják: Ne most, Bemard!", és rá sem néznek. De én a szörny vagyok!" - mondja meglepetten a szörny. Az Ember egyik legfontosabb szükséglete, hogy érezze, létezik mások szemében. A csecsemő nagyon hamar érzékeli a beszédet, és keresi szülei tekintetét. A másik pillantására van szüksége, hogy érezze, létezik. Egy pillantásra, mely azt mondja: tudom, hogy itt vagy." Edith harmadik osztályos: Szívesen elcserélném a családomat." - mondja nekem. Azért jár hozzám, mert szorong. Éjszaka izzadságban úszva felriad, megrémül az utcán, a közlekedési eszközökön. A szorongás lassan egész életét behálózza. A hipervédelmező anya, aki nem bízik benne és soha sehová sem engedi el, és a mindig távol lévő apa között unatkozik otthon. Senki nem foglalkozik vele. Otthon sosem nevetnek. A szülők soha nem hívnak meg senkit. Apja csak a munkájával törődik. Az iskolai kérdéseken kívül Edith mintha nem is létezne. A gyerekek sok jelenlétet és odafigyelést igényelnek. Arra van szükségük, hogy létezzenek a szüleik számára, hogy eléggé fontosnak érezzék magukat ahhoz, hogy a felnőttek módosítsák miattuk terveiket, szokásaikat, hogy kielégítsék a szükségleteiket. Jogod van itt lenni." Megvan a helyed a családban." A gyereknek szüksége van rá, hogy érezze, elfogadják olyannak, amilyen, vagyis bizonyosnak kell lennie abban, hogy bármit tesz is, sosem fogják kitaszítani. Ez nem azt jelenti, hogy a szülőknek mindent meg kell engedni 225

227 ük. Fontos a gyerek számára, hogy tudja, mit tehet és mit nem, hogy vannak elfogadhatatlan magatartások, nem szabad például felvagdosni a függönyt, a kanapéra rajzolni, vagy az úttest közepén gyalogolni. Ha megszegi ezeket a tilalmakat, tudnia kell, hogy a szülők azt fogják mondani: haragszom", de nem azt: Ronda, rossz gyerek vagy! Istenem, mit tettem, hogy egy ilyen kölyökkel büntetsz!?" Szeretlek." Olyan egyszerű szó, s néha mégis milyen nehéz kimondani. Ahhoz, hogy az Ember érezze, feltétel nélkül elfogadják, gyakran kell hallania. Különösen igaz ez a gyerekekre. Soha nem lehet túl sok a szeretet. A minimális szeretlek" kimondását naponta egy alkalommal javasolnám. Vannak, akik feszélyezettek a szeretet kifejezésében, ezért azzal takaróznak, hogy ha túl gyakran mondjuk, már nem jelent semmit". Félreismerik a szeretet jelenségét. Napközben lefoglalnak a tevékenységeink, a munka vagy a játék. A váratlanul érkező szeretlek" emlékeztet rá, hogy szeretjük egymást, megnyitjuk szívünket, s ez felmelegíti bensőnket, új energiát ad. A szeretet a fejlődés minden területét befolyásolja. Vizsgálatok kimutatták, hogy az emésztéshez szükséges kiválasztás csak akkor történik meg a csecsemőben, ha boldog, miközben eszik. Ha a csecsemőnek nem szeretetteljes a viszonya környezetével, nem gyarapszik a súlya és nem növekszik. A megfelelő táplálás ellenére is sorvadhat. A szeretethez hozzá tartozik a fizikai kapcsolat is. A távolból elmondott szeretlek"-nek nem ugyanaz a hatása. A gyerekeknek szükségük van az ölelésre, a simogatásra, a puszira, legalább annyira, mint a tejre. Annak érzése, hogy feltétel nélkül elfogadnak, a boldogság és a kiteljesedés alapvető eleme. Ha érezzük, hogy mélységesen szeretnek, ha megkapjuk a kellő fizikai kontaktus adagot, haladhatunk előre, nincs szükségünk védekezésre vagy védelemre. Jobban fejlődünk, fi 2M

228 zikai és szellemi téren egyaránt. A feltétel nélküli elfogadást szinte a fogantatás pillanatától éreztethetjük a gyermekkel, attól kezdve, hogy a magzat a szülők tapintásával érezhető az anya hasában, és különösen a világrajövetelt követő első percekben. Az anya-gyermek kötődés minden emlősre jellemző. Az Embernél a születést követő első tíz percben alakul ki, és a hónapok, évek során teljesedik ki. Az a csecsemő, aki korán és intenzíven élvezhette az anyai érintést, kevesebbet fog sírni és többet mosolyog. Az első órák kontaktusa abban is döntő, hogyan fogja tartani az anya gyermekét. Megállapították, hogy az esetek nyolcvan százalékában az anyák bal mellük felé tartják a kicsit. Az az anya, akitől a szülés után huszonnégy órára elveszik a gyermekét, általában a jobb oldalra fogja tenni. Mi a jelentősége, hogy a bal vagy a jobb oldalra tesszük a kicsit? Még nem tudjuk. Megállapítható azonban, hogy a bal mell általában nagyobb, és több tej van benne... A magyarázatot még nem találták meg. Azt azonban statisztikai módszerekkel teljes bizonyossággal megállapították, hogy a jobboldalas" babák kétszer anynyi orvosi kezelést igényelnek később, mint a baloldalasak". Séverine kétéves. Most teszi első próbálkozásait a háromkerekű biciklin. Édesanyja egy bottal tolja, de Séverine kezeli a kormányt. Elég jól boldogul, ám a séta vége felé nekimegy a falnak. Anyja felkiált: De ügyetlen vagy! Figyelj oda, merre mész!" Képzeljük el ugyanezt a helyzetet, de az édesanya ezt mondja: Úgy érzem, kezdesz fáradni. Nem könnyű ennyi mindenre odafigyelni egyszerre. Jól kormányozol, nagyon ügyes vagy!" Nos, melyik édesanya gyereke szeretne inkább visszaülni a biciklire? Minél jobban megbecsülnek, annál nagyobb kedvünk 2*7

229 van előre haladni. A megbecsülés hiánya szüli a függőséget. A megbecsülés az autonómia felé irányít. Szeretek veled élni", öröm rád nézni", imádok veled játszani". Ha rendszeresen, és kellő mennyiségben kapunk pozitív értékelést, erősnek, boldognak érezzük magunkat, és kialakul az érzelmi közösség. Leggyakrabban feleslegesen kényszerítenek normákat a gyerekekre, és erőszakkal szoktatják őket az udvariasságra (vagy bármi másra). Hiszen a gyerekek természetükből adódóan arra törekszenek, hogy jól cselekedjenek, hogy megbecsüljék őket. Maguk törekednek rá, hogy megtanulják a viselkedés szabályait. Utánozzák a felnőttek magatartását. Minél inkább önmagukból fakad, annál szívesebben viselkednek jól, és lesznek udvariasak. Mint minden emberi lénynek, nekik is arra van szükségük, hogy szabadnak érezzék magukat, és gyűlölik a kényszert. U. A családban, az iskolában a gyerekeknek hely és idő kell, hogy elmondhassák, mit éreznek. Segítenünk kell, hogy szavakba öntsék emócióikat, meg kell adni nekik az eszközöket, hogy szembenézzenek külső tapasztalataikkal. / Ha megosztjuk a gyerekkel érzéseinket, közvetve azt mondjuk neki: normális vagy", bárkivel előfordul". A kicsik azt hiszik, egyedül nekik vannak álmaik, csak ők látnak szörnyeket rémálmaikban, csak nekik vannak ne 228

230 gatív emócióik. Bűntudatot érezhetnek, rossznak érezhetik magukat. Könnyen arra a következtetésre jutnak, hogy elfogadhatatlanok, és védekezni kezdenek. Amikor egy felnőtt azt mondja: nekem is vannak rémálmaim", néha én is félek", nem bizonytalanodnak el attól, hogy gyenge vagy tökéletlen a szülő, éppen ellenkezőleg: megnyugtatja őket. Aki nem mond semmit a legbensőbb gondolatairól, emócióiról, árkot von a kapcsolatban. A gyerek idealizálhatja szüleit, de ugyanakkor az az érzés telepszik meg benne, hogy ő maga nem jó. Nem fogom a gyereket az irodai ügyeimmel terhelni, nem érdekli, nem akarom nyugtalanítani..." - ezek csak kifogások. Társadalmunkban nem beszélünk a nagyságról szőtt álmokról, a tehetetlenség érzéséről, a félelemről, a megvetésről, a magányról, a vágyainkról. Hát még a gyerekekkel! A terápiás csoportok a nagy felfedezések lehetőségét nyújtják. Mielőtt először eljönne, a legtöbb Ember ideges. Soha nem fogok merni mások előtt beszélni a problémáimról" - hangzik a tipikus mondat. Ennek ellenére, már az első találkozáskor mindenkit megragad a természetes tisztelet. Mindenki beszél magáról, és meghallgatja a többieket. Rájön, hogy nem egyedül ő érzi azt, amit érez, hogy a reakciói érthetőek a többiek számára is, hogy nem különbözünk annyira egymástól. A gyerekek számára a felnőttek modellt nyújtanak. Felesleges azt mondani nekik: csináld ezt, csináld azt..." Elmondhatsz mindent, ami a szívedet nyomja, tudod..." Soha nem fog annyit elmondani, mint akkor, ha apa és anya is megosztja vele azt, ami a szívét nyomja. Vigyázat, semmi esetre sem arról van szó, hogy bizalmasunknak nevezzük ki a gyerekeket. Nem nekik kell megoldaniuk a problémáinkat. Csak adjuk meg számukra a kulcsot, hogy megértsék viselkedésünket, azért, hogy jobban megérthessék és elfogadhassák önmagukat.

231 (ü m e/á ed iü /n ed a m méoló indtilato/con Bármennyire jók, figyelmesek és szeretők a szülők, a gyerek nem kerülheti el a szorongást. Ez az emberi élet része, az elválás tudatához kapcsolódik. Minden frusztráció haragot kelt, majd szorongást, ha a probléma hosszúra nyúlik. A csecsemő számára már öt perc fájdalom vagy hiány is nagyon sok. A mell késlekedése, a fáradtság, a bél összehúzódása vagy a fogzás... haragot vált ki. Ha az anya elfogadja a dühöt, és cserébe szeretetet ad, a gyerekben megerősödik a feltétel nélküli elfogadottság érzése. Megérti, hogy agresszív érzései nem veszélyesek, nem árthatnak sem anyjának, sem a kapcsolatuknak. Megtanul felülemelkedni neheztelésén. A csecsemőt leginkább anyjának távolléte nyugtalanítja. Az elválások, a magányban töltött éjszakák erősen próbára teszik a kicsiket. Nagyon sok pszichikai energiát használnak el arra, hogy kezeljék ezeket a helyzeteket, s ez lassíthatja fejlődésüket, a járni vagy beszélni tanulást. A szülők, vagy az egyik szülő által megélt nehézségek szintén szorongásforrások a csecsemő számára, aki mindent megérez... anélkül, hogy magyarázatot kapna! Miért olyan szomorú a lelke mélyén a papa? Anya miért mosolyog rám, amikor érzem, hogy belül sír? Egy csecsemőnek, bármilyen kicsi is, szüksége van arra, hogy beszéljenek hozzá, elmondják neki, mi történik a családban, mi történik körülötte. Lehet, hogy a szavakat nem érti, de nagyon jól megragadja a belső értelmet, amikor beszélnek hozzá. Csodálatos látni, hogy a magyarázat után mennyire megkönnyebbül a kicsi. Az emóciók tanulásának egyik kulcsa tehát a felnőtt beszéde. A következő kulcs az, hogy meghallgatjuk a gyereket. Meghallgatjuk, igyekszünk megérteni, mit él meg. Az egészen kicsik ritkán mondják meg egyenesen a dol 2W

232 gokat. A babájuk, mackójuk vagy nyuszijuk szájába adják szorongásaikat, frusztrációikat. Menjünk bele a játékba, amit javasolnak. A játékkal és az ismétléssel a gyerekek megtanulják kifejezni és kézben tartani emócióikat. Amikor a szülők szavakba öntik érzéseiket, megadják a szókészletet, és elismerik érzelmeiket. ^lálvariamaej éú tisztelet Margot kétéves. A hűtőszekrény ajtajával játszik. Az apja figyelmezteti: Vigyázz, be fogod csípni az ujjad..." Néhány perc és egy kis sírás után: Látod, én megmondtam előre!" Margot még jobban zokog, és a szomszéd szobába menekül. Jean Bemard rájön, hogy a sztereotip attitűdöt követte, és nem figyelt oda lánya érzéseire. Odamegy hozzá, leguggol, és ezt mondja. Ne haragudj, nem akartalak kigúnyolni. Nagyon fáj a kezed?" Margot azonnal abbahagyja a sírást. Fontos, hogy bocsánatot kérjünk! Olyan könnyű viszszaélni a hatalmunkkal. Ha segíteni akarjuk a gyerek fejlődését, oda kell figyelnünk arra, hogy tiszteletben tartsuk a testét és szívét egyaránt. Amikor túlcsordulnak bennünk az érzelmek, az empátia azt kívánja, hogy ezt mondjuk gyermekünknek: Megijedtél, hogy kiabáltam, bocsánatot kérek, nem akartalak megijeszteni, én is megijedtem, ezért kiabáltam" - ezzel megadjuk neki a magatartásunk megfejtéséhez szükséges kulcsot, és megnyugtatjuk szeretetünkről, arról a képességünkről, hogy odafigyelünk arra, mit érez. Végtelen tiszteletet kell tanúsítanunk a most növekedő élet iránt. Ha azt akarjuk, hogy a növény virágba boruljon, helyet csinálunk neki, öntözzük, tápláljuk, napfényt adunk neki... Nem árnyékoljuk el, nem taposunk rá, hogy jobban növekedjen. Fontos, hogy udvariasan forduljunk a gyerekhez, azt mondjuk neki: légy szíves", és köszönöm", hogy komolyan vegyük. A szülő tartozik tisztelettel a gye Z31

233 reknek, és nem fordítva, hiszen a gyerek a törékenyebb. A nálunk erősebb tisztelete csak félelem. A gyerekeim nagyon agresszívek velem, a lányom bánt, nem hagyhatom. A múltkor a fiam még durván meg is lökött. Felpofoztam. Kíváncsiak, meddig mehetnek el. De megmondtam nekik, hogy tisztelettel tartoznak nekem. - Talán a lányod azért nem tisztel, mert te sem tiszteled őt. - Micsoda? Dehogynem, tisztelem. Soha nem ütöttem meg. Ő nem tisztel engem. - Nem tiszteled a lányod, mert inkább megalázod, mint hogy meghallgasd. A durvasága kísérlet, hogy elmondjon valamit, amit szavakkal nem tud. Képzeld el, hogy valaki azt mondja neked: tisztelettel tartozol nekem«. Mit érzel? Megaláztatást, a lényed tagadását, ugye? - Ezt mondták a szüleim is, és tényleg így éreztem. De akkor hagyjam? - Nem. Hallgasd meg az agresszivitása üzenetét. Figyelj rá. Azt mondod, akkor agresszív, amikor egész nap az apjával volt?" Az analízis után Lucie belátja, hogy a gyerekek valószínűleg a házasságuk feszültségeitől szenvednek. Lucie most kérvényezte a válást. A gyerekek tele vannak haraggal és frusztrációval, olyan félelmekkel, amelyeket nem tudnak megfogalmazni. Felesleges emlékeztetni őket a tisztelet kötelességére, ezzel csak elvágjuk a kommunikációt. Ha a gyerek észreveszi, hogy a szülei félnek az emócióitól (vagy a sajátjaiktól), magába rejti mélyebb érzéseit. Ahhoz, hogy igazán beszélni tudjon a szüleivel, az kell, hogy érezze, bármit elmondhat, anélkül, hogy azok elzárkóznak, bűntudatot éreznek, feldühödnek, érzelmileg felkavarodnak. Ezek az ő emóciói, nem az övékéi. A gyereknek szüksége van a szülei védelmére is, a bizonyosságra, hogy azok nem értéktelenítik el, nem teszik nevetségessé vagy nem hozzák nehéz helyzetbe. 2.W

234 Nézzük gyermekeinket a feltétel nélküli elfogadás érzésével. Ha együtt élünk, nagyon sok időt töltünk el felesleges apróságokkal, vagy a háztartással. Elfelejtünk időt hagyni arra, hogy szeressünk, s hogy ki is mondjuk ezt. Egy kávéházban, látva, hogy a tányéromon csak zöldség és gyümölcs van, egy férfi megszólít: Néha elcsábulok egy kis marhahúsra, azonban csirkét sosem eszem, csak ha ismerem az eredetét. Az éttermekben mindig kerülöm a szárnyast. A sógorom tenyésztő. A nagyüzem mellett van egy kis baromfiudvara, saját használatra. Egyszer azt mondta, hogy a világ minden kincséért sem enne egyetlen falatot sem az üzemi csirkéből. Azóta én is félek tőle, én sem eszem." Szegény azt hitte, marhát nyugodtabban ehet... (Néhány évvel ezelőtt történt az eset, akkor még nem hallottunk a kergemarha-kórról.) Egy másik alkalommal egy zöldségtermelő elmondta, hogy csak a kis veteményeskertjében termetteket eszi, melyeket növényvédőszer nélkül termeszt. A nagy földjeit azonban bőségesen öntözi vegyszerekkel. Az nem evésre, hanem eladásra terem." Hogyan érthetnénk meg ezeknek a termelőknek a cinizmusát, akik úgy árulják a csirkét és a zöldséget, hogy közben tudják, hosszú távon mérgezőek? Azoknak a cinizmusát, akik növényvédőszert locsolnak ki, nem törődve a földalatti vízrétegekkel és a jövő generációival? A fertőzött vér, a kergemarhakór vagy a taposóaknák ügyletébe keverédettek cinizmusát? A cinizmust, mely a pénzt az élet tisztelete elé helyezi? Az érzelmek tagadása, a tehetetlen gyermek szenvedéseinek elfojtása, ami minden Embert önmagába zár, súlyos közönyt teremtett másokkal szemben, közönyt az &1.S

235 élettel szemben. Az üresség, a mélységes elégedetlenség érzése, melyet az igazi szeretet és a szerető odafigyelés hiánya hagyott, morbid kötődést tart fenn a pénzhez és a hatalomhoz. Az emocionális analfabetizmusnak egyéni következményei vannak, de társadalmi csapás is. A társadalombiztosításra nehezedő súlya mellett a pszichoszomatikus betegségek, szorongások és depressziók terjedésével, meghatározza társadalmi kapcsolatainkat, érzéketlenné tesz egymás iránt, és ezáltal zsákutcába vezeti társadalmunkat. Amikor az Embereket a félelem, az irigység vagy a gyűlölet irányítja, nehezen beszélgetnek. A demokrácia is veszélybe kerül. A szív butasága", az érzelmi éretlenség a vesztünket okozhatja. Az érzelmi érettséget akkor érjük el, ha az Ember kilép önzéséből, és képessé válik az önzetlenségre, önfeláldozásra. Az út nem közvetlenül vezet egyikből a másikba, több fokozaton kell áthaladnunk. Az egocentrizmus: Az önző, egocentrikus Ember önmagához viszonyít mindent, önmagát tekinti központnak. Képtelen elszakadni nézőpontjától. A világ mintegy önmaga kiterjesztése, a többiek csak mint tárgyak léteznek benne. Az önző Ember képtelen az empátiára. Félelmei és bizonytalansága foglya, kénytelen védekező és nyugtató magatartást felvenni. Minél bizonytalanabb, annál inkább tagadja mások valóságát. Nagyon kevés önbizalma van, határai kevésbé meghatározottak, könnyen alkalmaz olyan védelmi mechanizmusokat, mint érzelmeinek másokra történő kivetítése (én jó vagyok, a másik a rossz; ha rossz vagyok, az a másik hibája). Fogékony a rasszista ideológiákra, könnyen hagyja, hogy egy szélsőséges párt vagy szekta manipulálja. Az egocentrikus Ember függő: a mindenhatóságról szőtt álmai mögött úgy érzi, nincs személyes hatalma a dolgok vagy az Emberek felett. Nehezen viseli a frusztrációkat, mindent itt és most akar, képtelen kilépni a jelenből, hogy a jövőbe vetítse magát. Utána az özönvíz... ZM

236 A fejlődés következő lépcsője az érzelmi és társadalmi érettség felé az egoizmus. Az egoista nagyobb én-tudattal rendelkezik, mint az egocentrikus. Az egoizmus az a magatartás, mely lehetővé teszi, hogy határt vonjunk önmagunk és mások között. Az egoista védekezik az egocentrikus függő helyzete ellen. Ennek érdekében hatalomra próbál szert tenni mások felett. Az én vágyam fontosabb, mint a tiéd". Harcias, és győzelemre van szüksége. Eltapossa a többieket, hogy elérje céljait. Ezek a célok pedig nem megvalósulások, hanem hatalomszerzések. A tárgyuk (egy piac, egy ország, egy nő, stb. meghódítása) másodlagos. Az egotizmus az individualitás felépítésének szakasza. Ki vagyok? Mik az értékeim? Azután, hogy elszakadt az egoizmustól, az egyén magára akar találni. Az egotista, vagy nárcisztikus egészen egyszerűen nem törődik másokkal. A hatalom játékai már nem érdeklik, magába zárkózik, családi vagy egyéni gubójába húzódik. Úgy éli az életét, ahogyan neki tetszik, teljes függetlenségben. Önmagával, saját kedvteléseivel és vágyaival foglalkozik. A tükörben nézi önmagát, és esetleg belsőleg fejlődik. Önmagát keresi. A lépcső tetejét, az érettséget az altruizmus jellemzi. Az altruizmus nem az én tagadása, éppen ellenkezőleg, az öntudat kiterjesztése mások befogadására. Az altruista képes empátiára, együttműködésre és társadalmi beilleszkedésre. Felelős, vagyis tudatában van cselekedetei rövid és hosszú távú következményeivel másokkal szemben és a jövőre nézve. Etikusan vezeti életét. Az altruista szereti önmagát, és kellően tiszteli is magát ahhoz, hogy sose kövessen el semmi olyat, ami ellenkezne önbecsülésével. Mindannyiunknak vannak egocentrikus, egoista vagy egotista hajlamaink, emocionális butaság" területeink, vagyis érzelmi szenvedéseink. Emocionális intelligenciánk kifejlesztése azt jelenti, hogy megtanuljuk jobban kezelni belső állapotunkat, felmérjük félelmeinket és haragjainkat, lecsendesítjük szorongásainkat, hogy jobban elér

237 hessük az altruizmust, és jobban képesek legyünk a harmonikus együttélésre. A pszichoterápia elkerülhetetlenül politikai kérdésekhez vezet, hiszen az Ember társadalomban él. Nem érthetjük meg másképp, csak a környezetében vizsgálva. Az emocionálisan érett Embert a szív intelligenciája jellemzi: nem tud érzéketlen lenni mások sorsa iránt, nem tudja elfogadni az igazságtalanságot, a cinizmust vagy a szenvedést, s még kevésbé vesz részt ilyesmiben. Az emocionális érettség elkerülhetetlenül a spirituális dimenzióra nyílik. Ez a kifejezés számomra nem a vallásosságot jelenti, hanem azt a tudatot, hogy egy nagyobb világ részei vagyunk, és megvan a helyünk ebben az Univerzumban. Az autonóm és emocionálisan érett Ember a másik felé fordul, be akarja teljesíteni küldetését", aktualizálni képességeit, s szakértelmét olyan dolog szolgálatába állítani, amelynek értelme van az Univerzumban. Ehhez akarja hozzátenni a saját ecsetvonását. A szív átjáró a föld és az ég között. Éljük szívvel az életünket, legyünk a lehető leginkább azok, akik vagyunk, foglaljuk el helyünket, ébredjünk tudatára szerepünknek az Univerzumban, s adjuk hozzá a saját művünket... Mindez a szív intelligenciájának megnyilvánulását is tanúsítja. Sürgősen lépnünk kell. Ne halogassuk tovább emocionális intelligenciánk fejlesztését. Az emócióknak, ugyanúgy, mint minden nyelvnek, megvan a nyelvtana. Megtanulhatjuk kifejezni magunkat, kimutatni érzéseinket és meghallgatni mások érzéseit. Megtanulhatjuk uralni félelmeinket, megosztani örömeinket, megélni a gyászt és kezelni a haragot, anélkül, hogy azokat magunkba temetnénk, és szorongássá, depresszióvá vagy betegséggé alakítanánk. Megtanulhatunk együttműködni, egy csoportot irányítani (vagy egy csoportban irányítani magunkat), és erőszakmentesen megoldani a konfliktusokat. Az emocionális tanulás a mai kor kihívása. Hallgassuk együtt a szívünket! MG

238 Előszó... 5 Bevezető... 9 Amikor a fej és a szív békét köt 4. A vérmérséklet velünk született vagy szerzett? Az ész emocionális, különben nem ésszerű Mi az érzelem?...29 Az érzelmek elrejtése 4. A tagadás Engedelmesség és elfojtás \ Félelem az intimitástól Ki van az álarc mögött? ítélek, mert megnyugtat. 46,9. Az eltűnt éízelmek nyomában Túlzott és parttalan érzelmi aktivitás 40. Egy érzelem mögött másik rejtőzhet...56 / /. Nem tudom, honnan jön!"...63 A félelem arcai 42. Veszélyben Félénkség és szociális félelmek Szorongások és fóbiák Sokkok és traumák Félelem a haláltól Az erőszakról és a hatalomról 47. A hatalmaskodástól a lelki erőig Az erőszak gyökerei Történet a hatalomról Az egészséges harag 20. Identitás és integritás A frusztráció kezelése A harag pozitív kifejezése Szeretet, öröm 23. Örök szerelem A szeretni" szó, aktív ig e A tartós kapcsolat Tárjuk ki a szívünket, az intimitás Kinevetni vagy együtt nevetni A kiteljesedett szexualitás Az anyaság intenzív szexuális élmény Szomorúság vagy depresszió? 30. A depresszió A gyász folyamata A szomorúság Hogyan legyünk boldogok, és hogyan tegyünk boldoggá másokat 33. Mindenkinek szüksége van szeretetre Adni Kapni \ Visszautasítani Kérni Empátia és konfliktusmegoldás 38. Igazán meghallgatni Húzzuk ki a baj méregfogát Válasz az agresszivitásra 223 ' 44. A konfliktusok megoldása A gyermek érzelmi kiteljesedése 42. Az érzelmek helye Alapvető érzelmi szükségletek Beszéljünk az érzéseinkről Konklúzió Az önzéstől az altruizmusig Bibliográfia...230

239 ANDRÉ, Christophe, LEGERON, Patrick, La peur des autres, Paris, Odile Jacob, BELLEMARE, Pierre, Histoires vraies, 1.kötet, Paris, Le livre de Poche, BESSELL, Harold, Le développement socio-affectif de Yenfant, Québec, Actualisation, BETTELHEIM, Bruno, Le coeur conscient, Paris, Róbert Laffont, coll. Pluriel, BORNEMAN, Ernest, Le patriarcat, Paris, PUF, DE BONO, Edward, Réfléchir mieux, Paris, Éd. d'organisation, BRAZELTON, T. Berry, Points forts, les moments essentiels du développement de votre enfant, Paris, Stock, BUZAN, Tony, Une tété bien faite, Paris, Éd. d'organisation, CALLAHAN, Roger, Cinq minutes pour traiter vos phobies, Barret-le-Bas, Le Souffle d'or, CHEEK, Jonathan, Conquering shyness, New York, Putmam'sons, DAMASIO, Antonio R., Verreur de Descartes, Paris, Odile Jacob, EKMAN, Paul, DAVIDSON, Richard, J., The Natúré of Emotion, New York, Oxford, Oxford University Press, FRANKL, Viktor, Découvrir un sens á sa vie, Éd. de l'homme, FROMM, Erich, La passión de détruire, Paris, Róbert Laffont, FROMM, Erich, Vart d'aimer, Paris, EPI, GARRUS, René, Les étymologies surprises, Paris, Belin, GAVI, Philippe, Les franqais du coq á l'áme, Paris, Plon, GAZZANIGA, Michael, Le cerveau social, Paris, Róbert Laffont, GOLEMAN, Dániel, Emotional Intelligence, New York, Bantam Books, GORDON, Thomas, Parents efficaces, la méthode Gordon expérimentée et vécue, Paris, Belfond, GORDON, Thomas, Enseignants efficaces, Le Jour, Ez a legteljesebb munkája, a példák könnyen átültethetőek minden emberi kapcsolatra. GORDON, Thomas, Comment apprendre Vautodiscipline aux enfants, Le Jour, 1992, Marabout, HALL, Edward, T., Au delá de la culture, Paris, Points Seuil, JUNG, Carl Gustav, L'Homme a la découverte de són áme, Paris, Albin Michel, KAHN LADAS, Alice, WHIPPLE, Beverly, PERRY, Jonn, D., Le point G et autres

240 découvertes récentes sur la séxualité humaine, Paris, Róbert Laffont, KARLI, Pierre, Le cerveau et la liberté, Paris, Odile Jacob, KING, Martin Luther, La force d'aimer, Paris, Casterman, KITZINGER, Sheila, L'expérience sexuelle des femmes, Paris, Seuil, KLEIN, Mélanie et RIVIERE, Joan, L'amour et la haine, Paris, Petite Bibliothéque Payot, KÜBLER-ROSS, Élisabeth, La mórt, derűiére étape de la croissance, Paris, Éditions du Rocher, LERNER, Harriet Goldhor, Le pouvoir créateur de la colére, Québec, le Jour, LYNCH, James, Le coeur et són langage, Paris, InterÉditions,1987. MCKEE, Dávid, Bemard et le monstre, Paris, Gallimard, MILGRAM, Stanley, Soumission á l'autorité, Paris, Calmann-Lévy, MILLER, Alice, La souffrance muette de l'enfant, Paris, Aubier, MILLER, Alice, Abattre le mur du silence, Paris, Aubier, MULLER, Jean-Marie, L'Évangile de la non-violence, Paris, Fayard, 1977 MULLER, Jean-Marie, Gandhi, la sagesse de la non-violence, Paris, Epi/Desclée de Brouwer, PEIFFER, Vera, Dominez vos peurs, Québec, le Jour, POTTER-EFRON, Ronald, POTTER-EFRON, Patricia, Letting go of shame, USA, MN, ROGERS, Carl, La relation d'aide et la psychothérapie, Paris, ESF, ROJZMAN, Charles, La peur, la haine et la démocratie, Paris, Epi/Desclée de Brouwer, SCHIFF, Michel, L'intelligence gaspillée, Paris, Seuil, STEINER, Claude, Le conte chaud et doux des chaudoudoux, Paris, InterÉditions, TÁP, Pierre, La société pygmalion? Paris, Dunod, TERRASSON, Francois, La peur de la natúré, Paris, Sang de la terre, VAILLANT, Francois, La non-violence dans Vévangile, Les éditions ouvriéres, VAN CANEGHEM, Denis, Agressivité et combativité, Paris, PUF, VAN LYSEBETH, André, Tantra, le culte de la féminité, Paris, Flammarion, második kiadás, VINCENT, Jean-Didier, Biologie des passions, Paris, Odile Jacob, WATZLAWICK, Paul, La réalité de la réalité, Paris, Seuil, ZADJE, Nathalie, Enfants des survivants, Paris, Odile Jacob, DSMIII. Mamiéi diagnostique et statistique des troubles mentaux. Paris, Masson, SÍ9

241

242