Magyar Örökség-díjak Kolozsvárt

Átírás

1 Magyar Örökség-díjak Kolozsvárt Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át szeptember 18-án a Magyar Örökségdíjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért bíráló bizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben a Magyarországért Alapítvány által létrehozott magyarság szellemi becsületrendjét. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott fõlevéltáros, Hajdó István fõesperes, Kilyén Ilka színmûvész, Korniss Péter fotómûvész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. Kiss András laudációja A most átadásra kerülõ, ünnepélyes küllemû, merített papirosra írt, függõ pecséttel ellátott oklevélen ezt olvashatjuk: Kiss András történelmi forrásfeltárása és értelmezése magyar örökség. Ennek a mondatnak az alapszavai nem a Magyar Örökség Bíráló Bizottságának a leleményei. Kitüntetettünk két gyûjteményes kötetének a címlapjáról valók. A kéziratban hosszú évekig elfektetett és végre 1994-ben megjelent elsõ gyûjteményes kötet címe: Források és értelmezések, a 2003-ban megjelent, ugyancsak válogatott írásokat tartalmazó második kötet címe az elsõre rímel: Más források, más értelmezések. Kiss András fogalomhasználatában forrásnak tekinthetõk mindazok a pergamenre vagy papirosra írt közlések, melyek Gizella királynénak ban kelt oklevelétõl kezdõdõen napjainkig Erdélyt érintõ, köztörténeti érdekû információkat tartalmaznak. Az értelmezés azzal a mozdulattal kezdõdik, amellyel a szakember kézbe veszi az információt hordozó anyagot esetünkben pergament vagy papirost, majd hozzálát, hogy annak korát, hitelességét megállapítsa és sok összefüggést sejtetõ mondandóját kifürkéssze. Kiss András és laudátora, Benkõ Samu A két kötet szerzõje már jóval azok megjelenése elõtt, ben szép, középkori szóhasználattal élve mesterremekkel bizonyította, hogy mind a forrásfeltárásnak, mind a forrásértelmezésnek kiváló szakembere. Varga Katalin pere címû kötete annak az erdélyi vétetésû magyar történetírói iskolának a terméke, melynek atyamestere Kelemen Lajos volt, és amely korszerû levéltári kutatásra alapozta a múlt tudományos vallatását. Könyve hõsérõl, a három érchegységi román jobbágyfalu ügyét magára vállaló, értük ismételten Bécsbe gyalogoló magyar asszony peres iratait közzétevõ Kiss András így ír: Varga Katalin története az együtt élõ emberek közös bizalmának, az egymás igaza melletti kiállásnak és az igazságba vetett rendíthetetlen hitnek példájaként mint múltbeli tanulság és jelenkori parancs szól hozzánk. A Krassó megyei Facsádon 1922-ben született, a magát következetesen levéltárosnak nevezõ Kiss András õseitõl férfirenden szabad székely agilitást, nõi ágon a bánsági polgárok legjobb családi kvalitásait kapta örökrészül. Férfivá érésének színtere a kolozsvári Farkas utca lett, ahol az egyetemi gyakorlógimnáziumnak az idõs Kántor Lajos igazgató által jól válogatott tanári kara, utána a Ferenc Józsefrõl, majd Bolyairól elnevezett egyetem Jog- és Államtudományi Karán olyan szaktekintélyek formálták intellektuális arculatát, mint Buza László, Bónis György 3

2 és Horváth Barna. A forrongás éveiben a közélet, a kultúra széles területein jól tájékozódott ifjú dicséretes közszereplésre vállalkozik és jellemzõen sokatmondó elsõ, 1945 elején nyomtatásban megjelenõ írásának a címe: A magyar diák együtt akar küzdeni román és zsidó kartársaival. Egyik kezdeményezõje a kolozsvári diákok Móricz Zsigmond Körének, melybõl aztán rövidesen Móricz Zsigmond Kollégium lesz. Rövid ideig tartó ügyvédbojtárkodás és egyetemi tanársegédeskedés után a történelmi források õrzési helyén, a levéltárban találja meg nemcsak a testére szabott munkahelyet, hanem a történések mélyére hatoló töprengésekben nélkülözhetetlen szellemi légkört. Számba veszi, méltatja az erdélyi levéltári múlt nagy egyéniségeit, ismételten vall példaképérõl, Kelemen Lajosról, és elismerõ tisztelettel szól Jakó Zsigmond scriptoriumáról. Sokfelé ágazó kutató munkájában szívesen idõzik el Kolozsvár múltjánál: ír fertályairól, utcáiról, házairól, intézményeirõl, ismételten visszatér a város temetõjére, a Házsongárdra, és megidézi az ott nyugvó jeles embereket, de szeretõ szavakat ejt a mindennapok városlakóiról is. A múltat idézõ papírok világa után szívesen szentelte ünnepnapjait a természetnek. Ebben a teremben (a teológiai díszteremben) neveztem már Bükki Akadémiának azokat a vasárnapi alkalmakat, amikor kolozsvári betûvetõk reggel hátizsákkal elindultak a város melletti erdõségbe, a Bükkbe, és erdei ösvényeken, hegyi patak mentén vagy sok csiperkét ígérõ legelõn poroszkálva, anélkül, hogy elõzetesen egyezkedtek volna, elõbb-utóbb találkoztak egymással. A történész, a nyelvész, a fametszõ mûvész, a botanikus, a jogász, a levéltáros és könyvtáros, a fõkönyvelõ, az orvos egymást számon tartó igazi értelmiségiek voltak, szükségét érezték, hogy szót váltsanak egymással, és rendszerint a Mikes-tetõn, az Ebédlõnek nevezett barátságos ciheresben együtt fogyasszák a hátizsákból elõszedett elemózsiát. Hogy ott mi mindenrõl esett szó: az elsõ magyar nyelvû erdélyi oklevélrõl, a magyar felezõ számnévrõl (a másfélrõl, a harmadfélrõl), a sürgõs beavatkozást igénylõ mûemlékrõl, a világ dolgairól, a kozmikus kutatásokról vagy a vérnyomás csökkentésében legígéretesebbnek ígérkezõ gyógyszerrõl. Éveken keresztül a Bükki Akadémia tartotta fenn azt a szellemiséget, amelyet az ben alapított és 1949-ben betiltott Erdélyi Múzeum Egyesület tett közkinccsé. Jószerével ennek a kirándulótársaságnak a tagjai gyûltek össze 1989 karácsonya táján, hogy feltámasszák hamvaiból az egyesületi életet. Ennek az egyesületnek a fõtitkára, majd alelnöke Kiss András, aki hosszú éveken keresztül vette vállára az erdélyi magyar tudományosság sok gondjátbaját. Közben nem szûnt meg vallatni a levéltárat, és rendszeresen tett közzé jelentéseket és érdekesnél érdekesebb dolgozatokat. Kiss András elsõrendû mestere az értekezõ prózának. Az íráskultúrában is jól választott példaképet. Az irodalomtörténet-írás számon tartja azokat a kutatási eredményeket, melyeket Szatmár vármegye levéltárainak megbolygatása rendjén Kölcsey Ferenc életmûvével kapcsolódóan közzétett. Tegyük hozzá, hogy a Kölcsey rótta kéziratokat másolva, majd a Himnusz költõjének nagy hatású recenzióit olvasva veszi birtokba az esztétikailag is értékelhetõ íráskészséget és lesz szorgalmas szemlézõje jórészt a Kriterionnál megjelent, tudományos kutatásokra alapozott könyveknek. A közösen megélt évek emlékezetes élményei azok a hatalmas tüzek, melyeket téli idõben kolozsvári erdõszéleken raktunk. Mert nemcsak a fagyos széltõl, hanem a történelem hidegétõl is borzongtunk. Tüzet kell raknunk hangzott a felszólítás Szabó T. Attila szájáról. És raktunk! A tûz körüli forgolódásban is igazi jellemnek bizonyult a segíteni akarásban, az önzetlenségben utolérhetetlen Kiss András. BENKÕ SAMU Az EMKE 125 éve magyar örökség 4 Filep Antal Az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesületet, állandósult hagyományos betûszavával az EMKE-t, a magyar mûvelõdés legnagyobb hatású önszervezõdését, egyben ma is eleven és mintául szolgáló organizációját 125 éve alapították. Hatása, jelentõsége túlmutat Erdély határain, a közép-európai térség sugárzó példája. A 19. század hatalmas átalakulása Magyarországot, Erdélyt a szomszédsággal együtt lendületes fejlõdésnek indította, de egyes régiókat, társadalmi csoportokat mély válságba sodort. Erdély polgárai korán érzékelték a buktatókat. Még a falvak kis közösségei is azonnal olvasó köröket, mûvelõdési fórumokat szerveztek, ám az abszolutista államhatalom mindent betiltott. Erdély népét az is sújtotta, hogy a

3 világpiac agrárár-dömpingje válságba sodorta a magas fennsíkok és a magas hegységek földmûves gazdaságait. Ez a középkori településhálózat összeomlásával fenyegetett. Népességvándorlást váltott ki. Százezreknek kellett a boldogulást külföldön keresniük. Nagy térségekben morzsolódtak fel az egyházi szervezeteket és az iskolákat fenntartó közösségek. Tömegessé vált a szórványosodás. A magyar népesség jelentõs részének etnikai identitása is veszélybe került. Egyes körzetekben nõttön nõtt az asszimilációs veszteség. Erdély gondolkodói, politikusai hosszas mérlegelés után, február 12-én megalakították az Erdélyrészi Magyar Közmûvelõdési Egyesületet. Mintegy húszezren csatlakoztak jelentõs anyagi áldozatokat is vállalva. Kún Kocsárd az algyógyi kastélyát és 1800 holdját ajándékozta az egyesületnek. Az EMKE keretszervezetként munkálkodott. 16 megye és városok területi szervezõdését integrálta, de szakági organizációknak is teret adott, amikor közmûvelõdési, irodalmi és korszerûen közgazdasági szakosztályt alapítottak. A székelység ügyeire is külön szervezeti egységet alakítottak. Széles körû gyûjtést szerveztek, hogy anyagi alapot teremtsenek. A 20. század elsõ éveiben a vagyon 3 millió korona fölé emelkedett. A közmûvelõdésre fordítható évi jövedelem meghaladta a százezer koronát ig 268 iskolát, 77 óvodát, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat alapítottak. Algyógyon az egykori államterület legnagyobb földmûves szakiskoláját alakították ki. A mûegyetem erdélyi hallgatói számára Budapesten internátust hoztak létre. 431 településen felnõttet tanítottak betûvetésre. Mintegy 80 irodalmi, történelmi, tudományos ismeretterjesztõ könyvet jelentettek meg. Négy kiadásban látott napvilágot példányban az EMKE-daloskönyv. Máig a legkiválóbb magyar turistakalauzt is az EMKE adta ki 1891-ben. Egyesületi támogatással alapították meg az erdélyi honismeret folyóiratát ( ; ), amely többek között a néprajzi szakcikkeknek is helyt adott. (Kiváló tudós szerkesztõi közül csak az Örökség-díjas Szabó T. Attilát említem.) 1918 után megpróbáltatások sorozata bénította az egyesületet. Eredményes jogbiztosító küzdelmet folytatva fenntartották a folytonosságot. A vagyoni kereteket megvédték õszétõl újraindult a nagyobb léptékû tevékenység. Autóbusszal is látogatták a szórványvidékeket. A háború ellenére is nagy erõfeszítéseket tettek a hagyományos tevékenység folytatására és 1948 között a szervezet lendületesen felújította munkáját, azonban a kommunista diktatúrát elõkészítõ párthatalom lehetetlenné tette a tevékenységet. Négy évtizedre tetszhalál bénította a becses szervezetet ben fõnixként elevenedett meg az EMKE. Pillanatok alatt a romániai magyarság egyik legelevenebb szervezetévé vált. A korszerûséget és a tisztes hagyományt ötvözve hódította viszsza a magyar társadalmat. A népfõiskolai mozgalomtól a mûemlékvédelemig megújították a szakirányú tevékenységet, de a romániai magyar nyelvterület területi, regionális szervezeteit is önálló egységekként megszervezték. A Bánságtól Moldváig a semmibõl új és hiteles kulturális életet teremtettek. Kiadványaik nélkülözhetetlenek a mai magyarországi mûvelõdésben. Feltámadásuk számunkra is erõt sugárzó példa. Egyszerre európai és hazai érték. A Magyar Örökség szerves, elhagyhatatlan része, amibõl erõt kell merítenünk! Hálával, köszönettel tartozunk érte! FILEP ANTAL A Barabás Miklós Céh laudációja Még jóformán meg sem száradt az aláírások tintája a nemzetünket megalázó trianoni békeszerzõdés dokumentumán, amikor Kós Károly 1920 decemberében, a Napkeletben egy hónappal a Kiáltó szó nemzeti programot hirdetõ megjelenése elõtt már megfogalmazta a mûvészetek terén az erdélyi magyarságra váró feladatokat: De akarunk élni, akarunk dolgozni, akarunk kultúrát. Akarunk mûvészetet; élõt, szervest, nélkülözhetetlent, olyant, ami a miénk. Amiben a mi lelkünk fürdik meg, hogy megújuljon, hogy erõssé, erõsebbé legyen. Lehetséges ez? Meg tudjuk-e csinálni? Lesz-e erõnk hozzá? Lehetséges, mert muszáj, mert szükségünk van reá, tehát lesz erõnk is hozzá. Ezekben a sorokban még ha kimondatlanul is, de benne van: nemzeti intézményeinket mi itt Erdélyben csakis közösségünk belsõ alkotó energiáinak felélesztésével és mozgósításával hozhatjuk létre, tarthatjuk életben. S tudjuk, hogy ezen a téren a történelem olyankor sem kényeztetett el minket, amikor a Dáné Tibor Kálmán 5

4 teljes Kárpátok ölelése a magyar hazát jelentette, és olyankor sem, amikor nemzeti közösségünk kisebbségben élt vagy él, akárcsak napjainkban. Ilyen történelemformáló intézménye a romániai magyarságnak a Barabás Miklós Céh is. Fõnixmadara hazai magyar mûvelõdési életünknek. Olykor berepülte egész Erdély-országot, olykor meg hamvaiba hullott. De a pernye alatt azonban mindig ott lapult egy kis parázs, a jövõ, az újraélesztés reménysége. A fõnixként-újraszületés lehetõsége. Öröm látni, hogy az elmúlt idõszakban egy ilyen lángoló periódusát élte és éli a Barabás Miklós Céh, vezetõsége megérdemelten veheti ma át a rangos Magyar Örökség-díjat. Hiszen az 1929-ben Kós Károly és Szolnay Sándor alapította intézmény mely nevét a 19. század nagy erdélyi festõ-géniuszáról kapta közel fél évszázad kényszerszünetelés után, 1994-ben újraalakult, sikerekben gazdag közelmúltat tudhat maga mögött. Az elmúlt esztendõben a céh által Sepsiszentgyörgyön megrendezett jubileumi emlékkiállításra jogosan lehetünk büszkék mindannyian, s érezhetjük a hazai magyarság közös sikerének. Mert beigazolódott, hogy a Barabás Miklós Céh tagjai nem csak az egyetemes magyar, de az európai mércével mérhetõ képzõ- és iparmûvészetnek is értékteremtõ közössége. És ezt mi, kolozsváriak naponta megtapasztalhatjuk, ha ellátogatunk a Barabás Miklós Céh közel öt éve mûködõ székházába, a Farkas utcai templom történelmi hangulatú környezetében elhelyezkedõ épületbe, amelyben a céh tagjai az elmúlt évek során rendszeresen kiállítottak. A Barabás Miklós Céh érdemeit az elmúlt több mint nyolcvan évben számtalan szakavatott kiadvány, tanulmány, újságcikk méltatta. Az erdélyi magyar képzõmûvészetet felélesztõ és megtartó szolgálatának hatalmas irodalma van. Én most csupán arra szorítkozhatok, hogy néhány gondolatban vázoljam, mi újat hozott a céh az elmúlt több mint nyolc évtizedben az erdélyi magyarság kulturális életébe. Kiállításai mindig ünnepi eseményeknek számítottak, nemcsak abban a közösségben, amelyik felvállalta a megrendezésüket, hanem a teljes hazai magyar társadalomban. És soha nem maradt el a Kárpát-medencei visszhang sem. Példaként említhetem a tavalyi sepsiszentgyörgyi tárlatot, vagy akár az újraalakulás után, ben Kolozsváron megrendezett Szolnay Sándor emlékkiállítást. A kiállítások katalógusai, emlékkönyvei mindig rangos kiadványaivá váltak mûvelõdési életünknek. Továbbá a céhnek köszönhetõ a magyar mûvészetkritikai irodalom megjelenése és szakmai kiteljesedése Erdélyben. Az 1929-ben történt megalakulását követõen a céh szorgalmazta elsõként Erdély mûvészeti múltjának feltárását. Ma errõl könyvtárnyi irodalom van. Szintén a Barabás Miklós Céh vezette be egykoron a hazai kiállítások rendszeresített zsûrizését. Most felemelõ érzés tudomásul venni, hogy e rangos kitüntetés átvételével a Barabás Miklós Céh belép egyetemes magyar örökségünk szellemi panteonjába. S hogy én laudálhatom a kitüntetettet, megtisztelõ feladat számomra. Köszönet a Magyar Örökségdíj bíráló bizottságának, hogy erre a nemzeti jelentõségû eseményre Kolozsváron, Erdély szellemi és kulturális fõvárosában, s itt is a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében kerített sort, abban a szentélyben, amely az elmúlt évszázadban tanúja volt magyar közösségünk számtalan történelemformáló eseményének. DÁNÉ TIBOR KÁLMÁN Hajdó István esperes-plébános laudációja 6 Hajdó István esperes-plébános Szíves elnézésüket kérem, hogy beszédemet egy személyemet is érintõ eseménnyel vezetem be április 17-én szentelt pappá Erdély szentéletû püspöke, Márton Áron. A szentelés elõtt többnapos lelki gyakorlatot tartottunk teljes visszavonultságban. Ez csak a szentelés után ért véget, amikor az új papok találkozhattak szüleikkel, testvéreikkel valamint azokkal, akik eljöttek, hogy részt vegyenek a szertartáson. Így a szentelés napjának elõestéjén nem mi vártuk a nagy ünnepre érkezõ rokonokat. Erre a feladatra a szentelendõk mindig egy jó barátot kértek fel, aki a vasútállomáson várta a vendégeket, szállásukról és ellátásukról gondoskodott. Így kértem meg akkor Hajdó István barátomat, hogy özvegy édesanyámat és szeretteimet várja és gondjaiba vegye. A gond elég nagynak látszott, mert édesanyám zokogva érkezett meg a gyulafehérvári vasúti pályaudvarra. A baj az volt, hogy hiába kérezett el a munkahelyé-

5 Berszán Lajos atya rõl erre az idõre, a fõnöke nem engedte el, arra hivatkozva, hogy pártutasításra teszi. Otthon viszont jó emberek arra biztatták, hogy engedély nélkül is jöjjön el. Így érkezett meg édesanyám aggodalommal és félelemmel tele az általa annyira várt ünnepre. István barátom vigasztalta, bátorította, de azt is észrevette, hogy ennek az édesanyának most valahogy többre van szüksége, hogy az éjszakát ne félelemben töltse. Ezért úgy határozott, hogy az elõírást átlépve édesanyám hamarabb találkozzon velem, mégpedig aznap este. Soha nem felejtem el ezt a találkozást, amikor István lehívott az udvarra, ahová édesanyámat bevezette, hogy együtt vigasztaljuk, és lelki nyugalmát próbáljuk helyreállítani. Ekkor csodáltam meg Istvánt, akiben már elõre megsejthettem a jövendõ jó lelkipásztort, a leendõ jó székely papot, aki szívvel-lélekkel átérzi a rábízottak örömét és bánatát. Aki a lelkek javára, ha kell, átlép bizonyos szokást vagy szabályt. Ezt nevezi a lelkipásztorkodástan prudentia pastoralisnak. Ezt tette édesanyám esetében, és teszi most is, ki tudja hány hívõ esetében, akik lelki támogatásért fordulnak hozzá. Hajdó Istvánt április 21- én szentelte pappá a legendás Márton Áron püspök. Az ifjú pap a nagy püspököt választotta példaképének. Életével olyan papi példát mutat, hogy hatására húsznál több fiatal kötelezte el magát Isten szolgálatára egyházmegyés papként vagy (piarista, jezsuita, ferences) szerzetesi státusban. Prédikációival oktat, lelkesít, buzdít, és az eszmék zûrzavarában az evangélium fényénél mutatja meg a helyes utat hallgatóinak. Igazi népszónok, az egyszerû nép is megértheti mondanivalóját, melyet az életbõl vett példákkal rögzít, hiszen az Úr Jézus is példabeszédekben szólt a hallgatóságához. Az Uram jó nekünk itt lenni címû könyve nemcsak mint prédikációs kötet értékes, hanem élvezetes olvasmány is. Igehirdetését megkoronázta a Csíksomlyón a pünkösd szombati nagy búcsún mondott ünnepi beszéde, amelyben egy népét féltõ, itthon maradásra buzdító lelkipásztor szólalt meg, kérve az ünnepi sokaságot a gyermekáldás pártolására, a gyermek szeretetére és megbecsülésére, mert a gyermek a keresztény és magyar jövõ záloga. Szociális érzékenységét is mutatja, hogy híveinek szegénykonyhát hozott létre, ahol naponta mintegy száz rászoruló ember meleg ételt kap. Ugyanígy szegénypatikát is mûködtet a szegény betegek javára. Lelkipásztori mûködését dicséri Nyikómalomfalván a felépített új torony és a plébánia melléképületének felújítása. Székelylengyelfalván, ahol beszolgáló papként mûködik, új modern plébániát építtet. Gyergyóújfaluban renováltatja a templom tornyát. Szülõfalujában, Bogárfalván, ahol december 18-án látta meg a napvilágot, templomépítést kezdeményezett, és anyagilag is hathatósan támogatja annak megvalósítását. A templomot a Fatimai Boldogasszony tiszteletére szentelik, aki május 13- án három gyermeken keresztül üzent a világnak. Hajdó István ezzel is jelezni akarja, hogy milyen fontos a gyermek tõl 2006-ig Gyergyószentmiklós fõesperes plébánosa. Visszaszerezte az egyháztól elvett Korona szállót és renováltatja. Ugyancsak visszaszerezte az 1700-as években épült mûemlék plébánia épületét. Új kápláni lakást építtetett, ahol hittanterem is helyet kapott. Érdeme a Bucsin negyedben épített Szent István király templom, ahová Szent István király koponya- és lábszárcsontjából ereklyét hozatott. A Szent Korona másolatát is beszerezte, amelyet az Egri lovagok vittek el Gyergyószentmiklósra. Az Egyeskõ alatt kápolnát emelt a Szûzanya, a magyarok Nagyasszonya tiszteletére, és a Gyilkos-tónál csodaszép kápolnát építtetett Szent Kristóf tiszteletére. Nem csoda, hogy ilyen megfeszített munka mellett egészsége megrendült, és 2006-tól visszavonult Székelylengyelfalvára, ahol várták õt régi hívei. Várta a szép, új plébániaépület és várta az a templom, amelyet teljesen újjá kellett varázsolni, és oltárát megújítani. Itt ápolja a nagy székely, Orbán Balázs emlékét, akinek szobrot emeltetett, és itt õrzi az elsõ és második világháborús hõsök emlékét az általa felállított emlékmûvel. Ki tudja, hogy hány székelykapu jelzi eddigi életének különbözõ szakaszait, és csak Isten a megmondhatója, hogy édesanyámtól kezdve hány síró özvegyet és árvát vigasztalt meg, és hány megtévedt lelket vezetett vissza az evangélium fényére. Isten tudja csak, hogy beszédeivel, lelkipásztori szolgálatával, hittanóráival hány fiatalt és gyermeket vezetett Jézushoz. Hajdó István Székelylengyelfalvára Árpádházi Szent Erzsébet ereklyéjét is elhozatta, aki minden jó magyar asszony példaképe lehet. Gyergyószentmiklóson pedig megtekinthetõ az általa készített fényképes kiállítás Márton Áron püspök urunk életérõl, hogy a székelység soha ne felejtse el, és életpéldáját kövesse. Hajdó Istvántól Istenünk és népünk még valamit vár. Tovább imádkozik népéért, tovább buzdít és lelkesít, mi pedig köszönjük, hogy igazi székely papként tovább is velünk marad. BERSZÁN LAJOS 7

6 Kilyén Ilka laudációja 8 Kilyén Ilka Irigyeljük a vén Európától Kilyén Ilka mûsorát így méltatta a kanadai magyarság folyóirata az erdélyi színésznõ szívbemarkoló önálló estjét, az Ágrólszakadt madár címû csángó összeállítást. És bizony büszke lehet az a közösség, amelynek olyan szószólója van, mint amilyen a marosvásárhelyi Kilyén Ilka, akit határokon és tengereken innen és túl ismer a magyarság. Aki több mint 30 esztendeje amióta a marosvásárhelyi Színmûvészeti Fõiskolán lediplomázott, szolgálja nemzetét, menti és népszerûsíti a magyar népi, valamint irodalmi kultúra kincseit, és életével is példát mutat mindenkinek, aki magyarnak született erre a világra. Marosvásárhelyen nõtt fel, ma is a város magyar színházának tagja, és az erdélyi magyar elõadómûvészet egyik legjelentõsebb személyisége. Sokszínû tehetségét a színpadon vígjátéki és drámai szerepekben bizonyította, ám kifogyhatatlan mûvészi energiaforrásaiból merítve évtizedek óta a saját maga által válogatott zenés és irodalmi mûsoraival lép fel idehaza és a nagyvilágban. Egyforma hittel és lelkesedéssel mond verset, énekel népdalt, tart elõadást Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten, Zentán, Révkomáromban, Újvidéken, Torontóban vagy Stockholmban zsúfolt házak elõtt, miként a szórvány magyarság apró falvaiban akár tucatnyi hallgatóságnak is. Tekintsük át röviden Kilyén Ilka egyéni pályafutását, amelyet színházi szerepein túl valósított meg. Elsõ önálló mûsorával, a Kései sirató József Attiláért címû verses összeállítással 1980-ban mutatkozott be Temesvárott. A nagy sikerû Ágrólszakadt madár Ballada a csángó sorsról címû verses-énekes estje immár húsz éve mûsoron van. Az ebben foglalt archaikus imádságok, énekek egy hányatott sorsú népcsoport monumentális emlékei a marosvásárhelyi Vártemplom falai között csendültek fel elõször Kilyén Ilka elõadásában. A mûvésznõ Tûz kiáltó szó a megmaradásért címû mûsora az erdélyi sors, a helytállás himnusza, míg a Virágzik számban az átok címû összeállításával a mostoha sorsú, erdélyi cigányság kultúrájának állít emléket. Ezrek hallgatják évek óta élõben és lemezrõl Karácsonyi rege Karácsonyok a Kárpát-medencében címû mûsorát, melyet magyar népi és szépirodalmi alkotások gyöngyszemeibõl állított össze. Ugyanakkor gyönyörûséges vallomás az anyaságról a Jött egy csoda címû mûsora, amely ma amikor fogyatkozik a nemzet különösen fontos üzenetet hordoz. Az erdélyi sorsot idézi Kilyén Ilka Szétszórtan címû mûsora. És mert vigadni nehéz idõkben is szokott az ember, Vadvirágos erdõ szélén címû zenés estjével feleleveníti a magyar nótakincs gyöngyszemeit, Derûs Erdély címû önálló estjével pedig a Tamási Áron, Nyírõ József, Wass Albert írásain és a népköltészet alkotásain keresztül a sajátságos erdélyi humor világába enged betekintést. Aranyország címû estje az ezeréves Mezõség múltját eleveníti fel. Azt hinnénk, mindez, valamint a hûséggel, odaadással végzett színházi munkája és családanyai szolgálata bõven elég feladat egy embernek. Kilyén Ilka azonban mindezek mellett szerteágazó közéleti tevékenységet is folytat. Elnöke a Székely Színház Egyesületnek, amely a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat mûvészi produkcióit hivatott segíteni, és a színház személyzetének szakmai fejlõdése érdekében szervez workshopokat, konferenciákat. Ezen kívül kuratóriumi tag és ötletgazda a Helikon Kemény János Alapítványban, részt vesz az évente Marosvécsen megrendezett ünnepségek szervezésében, és ugyanitt verset mond, mûsort vezet. Ugyanakkor a negyedévenként megrendezett irodalmi megemlékezések (Áprily-, Dsida-, Reményik-, Kós Károly-est) mûvész-elõadója is. Mindemellett a Maros megyei EMKE kulturális alelnöke, több olyan program kitalálója és szervezõje, mint a Fiatal tehetségek tavasza, vagy a Marosvásárhelyi Napok Magyar dalestje, illetve a Vásárhely visszavár címû mûsor, a Sokszínû Vásárhely címû költõi est, amely a városban élõ különbözõ nemzetiségek költészetébõl összeállított válogatás. Alelnöki tisztséget vállalt a városban mûködõ Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesületnél, ahol, amint mondja: szervezõ, zsûritag, elõadó vagyok. Mindenes. Kilyén Ilkát 1998-ban az EMKE Kemény János-díjjal és 2006-ban a Magyar Mûvészetért kuratóriuma Bartók Béla Emlékdíjjal tüntette ki. Engedtessék meg nekem egy személyes emlék felidézése is ben történt. A legendás marosvásárhelyi Bolyai gimnázium diákjai voltunk, Ilka meg én. Szünetben az ódon folyosó sarkába húzódva sutyorogtunk. Két csitri álmodozott Házasságról, gyerekekrõl. Aztán õ arról, hogy színésznõ lesz, én pedig hogy újságíró, aki majd írni fog az õ sikereirõl. Azóta 40 esztendõ telt el. Nem hiába. Ilka, az álmainkból jó csomót valóra váltottunk. Ideje újakat szõni! MEDGYESSY ÉVA

7 A képlátó ember méltatása Korniss Péter, háttérben laudátorával, Sára Sándorral Korniss Péter 1958-ban 21 éves és segédmunkás a Budapesti Fényképész Szövetségben. Kényszerûségbõl dolgozik itt. Tanulmányait az ELTÉ-n is folytathatná, ha nem vett volna részt a Forradalmi Bizottság munkájában. De a Forradalmat vállalni kellett és a következményeit is ben leteszi a fényképész szakvizsgát. Hogy mesterember errõl immár hitelesített papírja van. Sokat dolgozik, a Nõk Lapja állandó riportere. Gyakran fényképezi a Bihari Néptánc Együttest, a Pécsi Balettet, gyûjti az ismereteit, képeit tájakról, emberekrõl. Nem tudom, Korniss Pétert mikor érintette meg a kép varázsa, mikor történt, hogy néhány határozott vonallal keretezve kimetszette a valóság formátlanságából a megmásíthatatlan képet, a visszahozhatatlan pillanatot, a csodát, az igazság pillanatát. Amikor ez megtörtént, valójában akkor született meg Korniss Péter, azóta nézi másképpen a világot látó ember lett: lényeglátó. Elsõ ízben 1974-ben a Mûcsarnokban mutatja be kiválogatott képeit. Sokszínû anyagot vonultat fel, köztük tilalmas képeket is, erdélyi útjainak megörökített benyomásait, lenyomatait: a Mezõséget, Széket, Csíksomlyót, Gyimest, a csángók lakta Moldvát. Az elhallgatott, tiltott világot amit többé már nem lehetett tagadni, mert be lettek mutatva, fel lettek mutatva, belénk égtek: a sietõ asszony, a fáradt pásztor, a falusi iskolások, az öreg csángók tánca, az alvó zarándokok, a táncház önfeledt pillanatai, az istentisztelet után, a ravatalon A falu mindennapi közösségi élete éppúgy tetten érhetõ, mint az egyén boldogsága vagy magánya. Tájak és sorsok távoli képek, közeli képek, realizmus és lírai lebegés. Csak az tud ilyen bensõséges képeket készíteni, aki jól ismeri az ábrázoltak mindennapi életét, és akit elfogadnak, akit maguk közül valónak ismernek el. És bár tudják, feledik, hogy a tudósítás róluk szól. Nem viselkednek, úgy természetesek, mintha a figyelõ, látó szem rájuk sem szegezõdne. Hírvivõ képeit számos hazai és külföldi kiállításon láthatták, mintegy 16 országban: Finnországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban, Ecuadorban, Litvániában, Lengyelországban, Mexikóban, Írországban hogy csak néhányat említsünk közülük. E külhoni országokban nemcsak a képek témája keltett érdeklõdést, hanem a fekete-fehér képek megformálásának ereje, pontossága is. Korniss Péter fáradhatatlan. Gyûlnek a képek, könyvekbe rendezõdnek: Elindultam világ útján jelenti be elsõ könyvének címével, s valóban nemcsak a hazai tájak, sorsok krónikása, hanem sorjázó könyvei címét idézve: Felhõk földje, Õsi karavánok földje Korniss Péter távoli földrészek fölfedezõje is és újabb könyvek alkotója. A vendégmunkás, Leltár, Fényes Magyarország, Kötõdés hogy csak néhányat említsünk. Korniss Péter nyughatatlan felfedezõ, kísérletezõ. Nem elégszik meg az egy-egy kép által kiés elmondható tartalommal, keresi, tágítja a képi kifejezés lehetõségeit, határait. Éveken át kíséri figyelemmel Skrabits Antal vendégmunkás sorsát szülõfalujában, Tiszaeszláron és munkahelyén, Budapesten, családjai és munkatársai körében a Fekete vonaton és az otthoni házi kertben. Képsorozatot készít, tehát nem egy pillanatban rögzíti a múló idõt, hanem egymásra következõ idõmetszetekben ragadja meg az idõ folyamatát. Embert próbáló feladat. Éveken át figyelni, kivárni a jellemzõ történetet, a megfelelõ pillanatot: úgy szerkeszteni a képek sorozatát, hogy azok egymásra utalva erõsítsék egymást. Érzékenyen kiválasztani, mikor mond többet egy részlet, egy közeli kép, mikor a társas együttlét, mikor a magány. Idézzünk fel néhány képet ebbõl a gazdag anyagból: Skrabits Antal portréi, miskolci pályaudvar, gödörben, ebédkészítés a pesti aszfalton, disznóvágás, munkásszálláson, családi ágyban. A sorozat elkészítéséhez 9

8 nemcsak a látó szem kellett, hanem a megformálandó folyamat, az egész egybe- és elõrelátására. És kölcsönös bizalomra Skrabits Antal és Korniss Péter között. Így lettek barátok is. Nagy leleménye Korniss Péternek, hogy a 20. század végén a technika mindenhatósága idején visszanyúl a fotográfia kezdeteihez, és állványra helyezi a gépét. Másfajta kompozíciós rendszert kényszerít magára, és más magatartást vesznek fel a gép elõtt ülõ vagy álló megörökítettek is. Sajátos létmód-fotográfiák jönnek így létre. Megváltozott magatartások megváltozott térben, anakronisztikus bájjal, mégis hitelesek. A hagyományos életmód megváltozik. Jól tükrözik ezt a képek: Városba induló asszony két fehér batyuval, sejtetve, hogy régibb díszeit, párnahuzatait, viseletét viszi árulni; Autó cifra üléshuzattal a kocsiban kucsmás parasztférfi a vezetõ; Temetés traktorral; Csángó zarándokok az esõ elõl nejlon takarókba burkolódzva; Táncházban Camel pólós, tornacipõs fiatal; Lányok a fõutcán tûsarkú cipõben korzózva; Férfi plakátokkal díszített szobában. Eltûnik a hagyomány, felborul a rend, de a képek rendje, a komponálás tisztasága marad. Az elkészítendõ képnek mindig van egy olyan nézõpontja, ahonnét szemlélve a legpontosabban, leghitelesebben adja viszsza témáját, és egy olyan pillanata, amikor visszahozhatatlanul megörökíthetõ sem elõtte, sem utána nem ugyanaz, és a nézõpont elvétése is zavaros képet eredményez. E két lényegi pont megtalálása: mûvészet, minden más csak fényképezés. Korniss Péter egy helyütt idézi Robert Capát, aki azt mondja: Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához. Korniss Péter ezt így variálja: Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez. Variálhatjuk úgy is: ha nem elég jó a képed, rossz helyen álltál, rossz idõpontban. Korniss Péternek a térlátása és idõérzéke is kifogástalan. Nem véletlenül ismerték el munkásságát Balázs Béla-díjjal, Magyar Mûvészetért-díjjal, és lett Érdemes mûvész és Kossuth-díjas. Köszöntöm a Magyar Örökség-díjjal jutalmazott Korniss Pétert, a képlátó embert. SÁRA SÁNDOR Az erdélyi magyar protestáns lelkészképzés magyar örökség 10 Az a teológiai akadémia, amelynek most a dísztermében vagyunk, az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona, de otthont ad a két református egyházkerület, az Unitárius Egyház és az Evangélikus Egyház tanárainak és hallgatóinak is. Mi, erdélyiek nem tudunk megszabadulni egy bizonyos térkép-szemlélettõl, mert a természetes határok (a Kárpátok) és a mesterségesek (a trianoniak) befolyásolták életünket. Túl azon, hogy a 16. században az ország három részre szakadt, minket háromszor lépett át a határ: az elsõ világháború után Erdélyt Romániához csatolták, aztán 1940-ben Kolozsvár visszakerült az anyaországhoz, majd 1945 után újból Románia része lett. Ezáltal végvárrá és peremvidékké váltunk. Végvárrá, mert mi lettünk a nyugati keresztyén világ legkeletibb teológiája, ahova a szellemi áramlatok csak szivárogva érkeztek el, s peremvidékké, ahol a keleti bizantinizmussal és a babonaságig elmenõ miszticizmussal szemben védekeznünk kellett. Így akadémiánk lelki-szellemi szigetté vált. Az utolsó majdnem száz esztendõ alatt ezt a földrajzot meg kellett tanulnunk. Az elsõ erdélyi protestáns teológia tulajdonképpen az ban alakult kolozsvári unitárius akadémia volt, amelyben olyan jeles tudósok tanultak és tanítottak, mint Szentábrahámi Lombard Mihály. Református teológia csak több mint 50 év múlva, Bethlen Gábor uralkodása idején jöhetett létre Gyulafehérváron. Itt tanított teológiát Keresztúri Bíró Pál, Geleji Katona István és Apáczai Csere János is. Az akadémiát 1662-ben Apafi Mihály fejedelem Nagyenyedre telepítette át, s ezzel megkezdõdött a több mint 200 éves enyedi korszak, amely korántsem volt békés: az épületet 1704-ben a labancok, 1849-ben a lázadó román csapatok gyújtották fel. A szabadságharc leverése után a Habsburguralom nem engedélyezte az akadémia újraindítását, így csupán 1854-tõl kezdhette meg mûködését ben Erdélyi Evangélikus-Református Egyházkerület Theologiai Fakultása néven Kolozsvárra települt át, ahol máig is mûködik. A két világháború, az uralomváltozás és más akadályok ellenére a lelkészképzés mindvégig folyamatos volt, és 1920-tól a reformátusokkal együtt tanulnak a magyar evangélikus hallgatók is. Az 1948-as tanügyi reform után a román állam a protestáns egyházakat választás elé állította: vagy közös intézetbe egyesítik a két, több száz éves teológiát, s akkor az megkapja az egyetemi rangot, vagy megmarad a két intézet, de így csupán középiskolai szinten mûködhet. Az öt protestáns püspök az egyesítés mellett

9 döntött, s így megalakult az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet, amely református, evangélikus és unitárius tagozattal mûködve megkapta az egyetemi rangot. Az elnyomás éveiben két nagy érvágás is ért bennünket. Az 1956-os forradalom után több tanárt és teológust zártak börtönbe és 1989 között pedig az állam szigorú numerus clausust vezetett be: évente csak 8 református, 2 unitárius és 1 evangélikus hallgatót vehettünk fel. Ez csak az 1989-es változások után szûnt meg. Ekkor lehetõség adódott arra is, hogy a teológia tagozódjék, s az egyház felállította a Református-Evangélikus, az Unitárius és a Nagyszebenben mûködõ német Evangélikus fakultást. Ez utóbbi kiszakadt az intézetbõl és a nagyszebeni universitashoz csatlakozott. Bár teológiánk is megsínylette a diktatúra éveit, de az ahogy lehet korszakot átvészeltük. Jelenleg az akadémia neve: Protestáns Teológiai Intézet, amelynek egyetemi rangját az állam újból elismerte. Két fakultása van: református-evangélikus és unitárius. Ez az egyedi struktúra nem az általános értelemben vett ökumenizmus modellje, hanem a négy és fél évszázados erdélyi együttélést tükrözi. A középkori egyetemek közösségi eszményét követve, egy fedél alatt kap helyet az istentisztelet, az oktatás-nevelés, a tanulás, a szállás és az étkezés. Ezen belül megvalósul az universitas eszménye. Teológiánk egyházi intézmény, s bár bizonyos fokú autonómiát élvez, szorosan kapcsolódik a fenntartókhoz: a Református Egyházhoz, az Unitárius Egyházhoz és a Zsinatpresbiteri Evangélikus Egyházhoz. Költségeinknek körülbelül 90 százalékát az egyházak fedezik, így autonómiája mellett önellátó is. Egyházhoz kötöttsége határozza meg szellemi arcélét is: biblikus, hitvallásos és gyakorlati kitekintésû. Eltérõen az ország többi teológiájától, az állammal szem- Kozma Zsolt. Díjazottak és laudátorok. Rohonyi D. Iván felvétele. ben független, s ezt a helyzetét meg is akarja tartani. Az erdélyi közéletben betöltött szerepét neves tanárai és tanítványai egész sora jelzi: a református Ravasz László püspök, Tavaszy Sándor teológus, filozófus, Makkai Sándor püspök, szépíró, Szabó T. Attila nyelvész, az unitárius Brassai Sámuel filozófus, polihisztor, Kriza János püspök, népköltészet-kutató, Varga Béla teológus, filozófus, de a humán tudományok képviselõi mellett híres természettudósok, mûszaki emberek, valamint több ezer lelkipásztor. Az õ feladatuk Isten igéjének igazságát a hívek életében keresztyén valósággá tenni, hogy magyar népünk Isten szerinti, igazabb, emberibb életet éljen. Õk azok, akik évszázadok óta tiszta, szabatos magyar nyelven prédikáltak, s így hozzájárultak Erdélyben a magyar nyelv megõrzéséhez és míveléséhez a történelem viharaiban. Lelkészeink bekapcsolódtak a falvak, a városok mûvelõdési életébe úgymond amatõrökként, azaz a latin kifejezés értelmében: azért, mert szerették azt, amit képességeik szerint tettek, és fõleg szerették népünket. Az ingázó falusi értelmiségiektõl eltérõen õk az övéik között él- A képeket Horváth László készítette. tek, parókiájuk verandáján minden este égett a villany, bármikor elérhetõk voltak. Tudatosan õrizzük történelmi örökségünket, miközben tudjuk, hogy historia Dei est magistra vitae. A Protestáns Teológiai Intézet nemcsak hagyományokat õriz, nemcsak igyekszik korszerûnek lenni, de Istenbe vetett reménységgel várja holnapját. KOZMA ZSOLT 11

10 Egész-ség és jövõkép a XVIII. Báthory Napokon Szilágysomlyón 12 Nagykorúvá vált a szilágysomlyói Báthory Napok: idén XVIII. alkalommal rendezte meg az ünnepséget az erdélyi fejedelem és lengyel király szellemi örökségének ápolását célul kitûzõ Báthory István Alapítvány (BIA). Széman Péter, az alapítvány elnöke mûsorfüzetbeli köszöntõjében ismétlés és újdonság kettõsségébe helyezi az idei rendezvényt: ismétlés a román és magyar egészségügyi reform aktuális gondjairól szóló fórum (az orvostovábbképzõ keretén belül), melyhez hasonlót ban úttörõként szervezett az alapítvány, újdonság pedig a társrendezõi szerep egy régészeti konferencián, melynek központi témája a nemrégiben feltárt somlyói Báthory-vár. Az elõzõ évekhez hasonlóan, sõt, némiképp meg is haladva azokat, programja igen gazdag volt. Szeptember 24-én zajlott az Erdélyi Mûemlék-restaurátorok Egyesületének és a Transsylvania Nostra Alapítványnak a szilágysomlyói kihelyezett ülése, amelynek kérdésköre a történeti tartószerkezetek és erõdítések mûszaki vonatkozásai voltak, és amelyhez a BIA társszervezõként csatlakozott. Ennek keretében bemutatták a régészeti feltárások leleteit és a vár rehabilitációs tervét is. Ennek alapján nyújtott be közös pályázatot a Polgármesteri Hivatal, az Utilitas Kft. és a Báthory István Alapítvány az Európai Unió célalapjaihoz a vár restaurálása érdekében. Az I. Ossian Iskolacsoport dísztermében nagy érdeklõdés övezte a XVII. Orvostovábbképzõt. A rendezvényt ezúttal is pedagógus-továbbképzõvel egybekötve szervezte meg a BIA, a Magyar Egészségügyi Társaság (MET), a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ), az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) szilágysomlyói csoportja, valamint Orvostudományi és Gyógyszerészeti Szakosztálya (EMEOGYSZ). A délutáni ülés témája a hittel való nevelés és oktatás volt, és olyan kérdéseket boncolgatott, amelyek a felszínes, talmi értékek mentén globalizálódó, elhitetlenedõ világunkban mindannyiunk számára Nagyszerû kicsik. Gáspár Attila és tanítványai, egyszerûbben: a Szederinda citerazenekar ezúttal is pazar elõadással ragadtatta vastapsra a hálás közönséget. megszívlelendõ. Széman Péter köszöntõjében a konferencia védnökein, Süveges Ildikó professzorasszonyon, a MET elnökén és Lászlófy Pálon, az RMPSZ elnökén kívül külön köszöntötte Andrásofszky Barnát, a MET örökös tiszteletbeli elnökét, aki ez évben ismét megtisztelt minket jelenlétével és sugárzó személyiségével. A BIA Szederinda citeracsoportja katolikus és református egyházi énekekkel köszöntötte a tanácskozás részvevõit, majd Szõcs Judit üléselnök, az RMPSZ alelnöke megnyitotta a konferenciát. Elõadásában Berkesi Gábor református lelkész, a Baár- Madas Református Gimnázium (Budapest) hitoktatója a Hittel való nevelés az iskolában, az egyházi iskolában és otthon címmel beszélt iskolai tapasztalatairól, egy nemrégiben a hithez, Istenhez való viszonyról szóló felmérés lesújtó eredményérõl, arról, hogy hitet adni, tanítani nem lehet, hitelesnek, modellnek kell lenni ahhoz, hogy eredményeket érhessünk el a nevelésben. Ezt a gondolatot erõsítette meg Korzenszky Richárd OSB tihanyi perjel is, Egész-ség és az iskola címû elõadásában. A mai, részekre, elemeire bontott oktatás helyett az iskolának egész-ségre kellene nevelnie, hiszen elõbbi esetben lesznek ugyan tudósaink, akik azonban nem lesznek emberek; az embert az különbözteti meg az állattól, hogy van jövõképe, nem ösztönösen, hanem döntések alapján cselekszik, él, jól vagy rosszul. Szíjártó István filozófus, a Balaton Akadémia elnöke az Eötvös Collegium-i modellrõl beszélt, vezérmotívumul választva egy Klebelsberg Kuno gondolatot: a jó ügynek nemességet kell szerezni, nem csõcseléket toborozni. Annál is inkább, mivel, ahogyan õ is kiemelte, modell-emberek kelle-

11 nek, ebben pedig a pedagógusok szerepe nagy, hiszen a fõemlõsök is a domináns elemektõl tanulnak. Kellermayer Miklós akadémikus, tudományos kutató, egyetemi tanár Az igazság tudatosítása az Igazságról elõadásával folytatta az elkezdett témát, a legfontosabbak között pedig a hazugság oktatásával szembemenõ, hittel történõ igazságra nevelést emelve ki, melynek, mint József Attilának, ars poeticája Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább! kell hogy legyen. Naszlady Attila orvosprofesszor, a Budai Irgalmasrendi Kórház fõigazgatója Esélyegyenlõség és önérvényesítés címû munkájának legelején hangsúlyozta II. János Pál pápa figyelmeztetését: a civil értelmiségieknek részt kell venniük a közéletben! Döntéseinkben Isten akaratát kell cselekedünk, ami mindig a lehetõ legjobb a lehetõségek közül, alázattal kell tennünk ezt, mely nem megalkuvást jelent a rosszal, mint a tolerancia, hanem béketûrést (patientia) mondta. A konferenciával párhuzamosan zajlott az Ossian iskola laboratóriumában az Acsádi Elek emlékére idén elsõ alkalommal megrendezett Báthory István borverseny, amelyre tizenkilenc borász huszonnégy bormintával jelentkezett. Az orvos- és pedagógus-továbbképzõ másnapi folytatásán a romániai és magyarországi egészségügyi reform idõszerû gondjait tekintették át a részvevõk. A 120 éve született Reményik Sándor Halotti beszéd a hulló leveleknek címû verse után Széman Péter elnök nyitotta meg a konferencia második részét, hangsúlyozva, milyen nagy elõrelépés, hogy már Báthory-várnak nevezhetjük a várat, nem csak középkorinak, majd Fekete Szabó András szenátor üdvözölte a jelenlevõket, arra emlékeztetve a hallgatóságot, hogy amikor Szilágysomlyón elõször rendeztek Báthorynapokat, a hatóságok még attól féltek, hogy polgárháborút szít majd a rendezvény. Süveges Ildikó bejelentette, hogy a MET-ért Szilágysági magyarok. Széman Péter átadja az elismerést a térség jó hírét nevével és munkáival is öregbítõ Szilágyi István írónak. Benkõ Levente felvételei. legtöbbet tevõ, a magyarság összefogásáért munkálkodó embernek kijáró Németh Lászlóemlékérmet ebben az évben Széman Péternek ítélte meg a társaság. A reformokról szóló elõadások elõtt Kiss László felvidéki orvos a szilágysomlyói református temetõ nagy halottjáról, Pethe Ferencrõl tartott elõadást, akirõl, polihisztorsága ellenére méltatlanul keveset tudunk. Molnár Géza miniszteri tanácsos a tervezett egészségügyi újításokról, az integrált betegbiztosítási lapról, az egységes kódrendszerrõl beszélt; Mikola István, a magyar parlament Egészségügyi Bizottságának elnöke pedig az orvosi lehetõségek és gazdasági megengedhetõség közötti konfliktus kezelésének szükségességére, az általános emberi felelõsségvállalásra hívta fel a figyelmet. Mindketten kiemelték: gyümölcsözõ volna a határokon átívelõ együttmûködés, amely felé már történtek is lépések. Az ezt követõ fórumbeszélgetésen az elõadók válaszoltak a feltett kérdésekre, és egy kicsit visszautalva az elõzõ napon elhangzottakra, az egészségtan, egészségre nevelés fontosságát hangsúlyozták. Aznap zajlott a Báthory István magyar tannyelvû iskolában a Báthory Kupa elnevezésû nemzetközi ifjúsági sakkverseny, amelyen négy kategóriában ötvenkét kis sakkozó vett részt Szarvasról és Szilágysomlyóról. A 6 11 évesek korosztályában a lányok közül Medvegy Dalma (Szarvas) lett az elsõ, a fiúknál pedig a szilágysomlyói Buzea Pavel. A évesek mezõnyében a lányok közül Pekár Edina (Szarvas), a fiúk közül pedig Ardelean Laurenþiu (Szilágysomlyó) gyõzött. Délután a szilágysomlyói származású Kádas Levente és Leitli Norbert fotókiállításának megnyitóján vehettek részt az érdeklõdõk az EMKE Magyar Házban. Megnyitó beszédében Bálint Enikõ szilágysomlyói EMKE-elnök méltatta a fiatal fotómûvészek munkáit, nyugalmasabbnak, romantikusabbnak ítélve meg a Kádas Levente, akciódúsabbnak, zajosabbnak a Leitli Norbert képeit. Ezt követõen az Ossian Iskolacsoport dísztermében adták át a Báthory István könyvtár leghûségesebb olvasója díjakat. Idén az ifjúsági korosztályban Nagy Gabriella, a felnõttek között pedig Csóka Elvira vehette át az elismerést. Fejér László fõszerkesztõ bemutatta a Hepehupa folyóirat legfrissebb számát, majd ünnepi pillanatok következtek, hiszen átadták a Szilágysági Magyarok díszokleveleket. Ezek értéke eszmeiségében mérendõ, ugyanis a Szilágyságban élõ vagy 13

12 Hazatérés. Széman Péter újra itthon köszönthette az alkotásaival hazalátogató Leitli Norbertet és Kádas Leventét. onnan elszármazott jeles embereket díjazza. Az idei kitüntetettek: Dobai István jogbölcsész (laudált Sipos Gábor, EME-elnök), Oláh Margit pedagógus (Szoboszlai Attila), Kisfalussy Bálint színmûvész (Kisfalussy Lehel színmûvész), Szilágyi István író (Balázs Imre József, a Korunk folyóirat fõszerkesztõje), Virág Károly református lelkipásztor (Andrásofszky Barna). A borversenyen hét bronz-, négy ezüst- és nyolc aranyérmet osztottak ki. Aranyérmesek: Acsádi Annamária, Ioniþa Nicolae, Máthé Gyula, Orosz Zoltán, Széles Dénes és Szõnyi József. A Szederinda citeracsoport népdalcsokorral és egy nagyon szép, régi köszöntõvel ajándékozta meg a díjazottakat és persze a közönséget is, mindannyiunk, de Kisfalussy Bálint külön gyönyörûségére. Este a Kolozsvári Állami Magyar Opera mûvészei, Hary Judit, Pataki Enikõ, Ádám János, Maneszes Márton operaénekesek, valamint Nagy Ibolya, az Opera korrepetitora szórakoztatták a nagyérdemût Te rongyos élet címû, népszerû operett-slágerekbõl összeállított mûsorukkal. Elõadásukat a közönség többszöri visszatapsolással jutalmazta. A borongós, esõs vasárnap délelõttön bebizonyosodott: nem volt hiábavaló a hittel való foglalkozás az elõzõ napokon, a zuhogó esõ mindannyiszor elállt, valahányszor nem lehetett megoldani a program zárt térbe vitelét. Reggel kilenc órakor a Polgármesteri Hivatalban várta fogadás a meghívott vendégeket, hivatalosságokat, testvérvárosok küldötteit. Tíz órától ökumenikus istentisztelet volt a római katolikus plébániatemplomban, majd tizenkettõtõl következett Báthory István mellszobrának megkoszorúzása a program része volt az EU interkulturális párbeszéd programjának, melyen a környékbeli települések, testvérvárosok, különbözõ szervezetek képviselõi, valamint Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar fõkonzul, illetve Cseke Attila egészségügyi miniszter is részt vett, köszöntve és méltatva a történelmi és kulturális alapokra támaszkodó, színvonalas rendezvényt. A hivatalos ünnepséget a Nyírbátori Ifjúsági Fúvószenekar (karnagy Fazakas Mihály) és a Bátor menettáncoscsoport (vezetõk Márton József, Németné Sztán Ilona) mindig nagy sikernek örvendõ mûsora zárta. A XVIII. Báthory Napok a hit és a reformok, újdonságok jegyében teltek ez az elõadásokon és az új programokon is bebizonyosodott. A háromnapos rendezvényt alighanem találóan jellemezte Ady Endrének nem csupán erre a pár napra érvényes és megszívlelendõ Szõcs Judit RMPSZ-alelnök által idézett gondolata: Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sose volt úgy rászorulva / Sem élõ, sem halott. 14 Vásárfia. Élénk vásárlói kedv övezte a Mûvelõdés és a Kriterion kiadványait. SZÉMAN EMESE RÓZSA

13 A magyar csalogány 120 éve hunyt el Hollósy Kornélia A Berzava folyó bal partján fekvõ községben, Gertenyesen amely a 19. században még Temes vármegyéhez tartozott, jelenleg Krassó-Szörény megye része jött a világra április 13-án Korbuly Bogdán és Csausz Mária Magdolna tizenegyedik gyermekeként, Hollósy Kornélia Júlia Klára. A népes család hatodik leánysarjának születése az anya életébe került. A Szamosújvárról a Bánságba települt tehetõs örmény származású polgár, Korbuly Bogdán 1829-ben vásárolt 5000 holdas uradalmat a kamarai kincstártól a település határában. Családnevét május 3-án magyarosította Hollósyra, amikor I. Ferenc királytól címeres nemeslevelet és királyi adományt nyert a helységre. A gondos apa leányát Temesvárott iskoláztatta. Az apácák által mûködtetett nevelõintézet zenetanára, Zimmermann nyugalmazott bécsi színházi tenorista korán felfigyelt a kislány gyönyörû szoprán hangjára. Külön foglalkozott a kivételes adottságokkal megáldott növendék zenei képzésével, hangjának pallérozásával. Ígéretes elõmenetele, a felvillantott lehetõségek vonzereje már 11 esztendõs korára megérlelték Hollósy Kornéliában az elhatározást, hogy hivatásos énekesnõ lesz. Meg kellett küzdenie családja s a szûkebb rokonság ellenállásával, elõítéletek táplálta elutasító magatartásával. Eltökéltsége elszánttá s önfeláldozóvá tette: a család nyújtotta biztonságról és jólétrõl lemondva 15 éves korában kikérte anyai örökségét s a hozományára szánt összeget és minden további anyagi igényérõl lemondott. Bécsbe ment, ahol Mateo Salvinak, az udvari opera késõbbi igazgatójának a tanítványává szegõdött. Tehetségére és ígéretes elõmenetelére a jeles operaszerzõ Gaetano Donizetti is felfigyelt, aki Francesco Lamperti milánói énekmesterhez ajánlotta be. Olasz oktatója tanácsát megfogadva, aki azt ajánlotta, hogy elõbb míg megszokja a nyilvánosságot csak kisebb színpadokon szerepeljen, Korfu szigetén lépett elõször a világot jelentõ deszkákra 1845-ben, Verdi Ernanijának Elvira szerepében. Két hónap múltán a torinói királyi opera szerzõdtette, ahol a 19 esztendõs énekesnõ fényes sikereket aratott. Kiváló adottságaira felfigyelt az olasz staggione-társulatot szervezõ és vezetõ Henriette Carl asszony, a híres német származású énekesnõ, aki három hónapra szerzõdtette Bukarestben vendégszereplõ együtteséhez. Havasalföld fõvárosában több operában is színpadra lépett. Búcsú- s egyben jutalomjátékát április 18-án tartotta, amikor visszhangos ünneplésben részesítették, két német és egy olasz nyelvû üdvözlõ verset is írtak hozzá, s azokat a színházban a közönségnek osztogatták. Nagy sikerû bukaresti szereplése után Henriette Carl olasz társulatának tagjaként Temesvárra érkezett, ahol június 4-én a nyári színkörben lépett elõször közönség elé Bellini Alvajáró címû operájának címszerepében. Az elõadáson testületileg megjelent népes bánsági rokonsága is. A gyárvárosi kisdedóvó javára tartott jótékony célú elõadást felemelt helyárakkal játszották. Néhány nap múlva Bellini Normájában, majd a Linda di Chamounix-ban énekelt Temesvárott, minden alkalommal telt ház elõtt és hatalmas sikerrel. A három elõadás tiszta jövedelmének nagyobb hányadát mind Hollósy Kornélia, mind pedig a vendég olasz énekesek jótékony célokra engedték át. Temesvári sikereirõl a Pesti Divatlap is beszámolt. Bánsági idõzése alatt apja s a rokonság megkísérelte jobb belátásra bírni, választott pályájáról letéríteni a fiatal énekesnõt, azzal érvelve, hogy egy nemes kisasszony nem énekelhet pénzért, nem mutogathatja magát. Hollósy Kornéliában azonban erõs mûvészi becsvágy s rendíthetetlen elhivatottság-érzet élt, s minden érvelés és lebeszélés ellenére is kitartott az énekesnõi pálya mellett. Rövidesen össze is csomagolt és felutazott Pestre nagybátyja és keresztapja, Csausz Márton orvos, egyetemi tanár meglátogatására. Komolyan vonzotta ugyanakkor a pesti színházi élet megismerésének lehetõsége is. Az Életképek címû lap már bukaresti sikersorozata teljében Hollósy Kornélia Bánk bán Melindájaként megpendítette, hogy a tehetséges ifjú énekesnõt érdemes lenne megnyerni a magyar játékszín számára. A Honderû címû divatlap szerkesztõjétõl, Petrichevich Horváth Lázártól pedig levelet kapott, amelyben vendégszereplést helyezett kilátásba a pesti Nemzeti Színházban. A pesti közönség elõtti bemutatkozásra, a Nemzeti Színházban való fellépésre kapacitálták az Olaszországba visszatérni készülõ énekesnõt a nagybátyja házában megforduló, rendszeresen találkozó elõkelõ társaság tagjai is. Közbenjárásukra hívta meg vendégszereplésre gróf Ráday Gedeon, a pesti Nemzeti Színház fõigazgatója, akinek épp kapóra jött a fiatal énekesnõ pesti idõzése és fellépési hajlandósága, mivel az operatársulat mindhárom primadonnája beteget jelentett. Donizetti Linda di Chamounixjának címszerepében lépett elõször a pesti Nemzeti Színház deszkáira július 23-án megnyerve a közönség, a színházbarátok és a kritikusok tetszését és rokonszenvét. Az ünnepelt énekesnõ Schodelné Klein Rozália partnereként énekelt Bellini Romeó és Júlia címû operájának pesti elõadásán, amely a két rivális énekesnõ rajongóinak zajos rokonszenvtüntetése, hang- és tapspárbaja miatt szinte botrányba fulladt. Hívei, támogatói és rokonai mindent elkövettek, hogy maradásra bírják. Kemény küzdelem, álnok intrika és némi huzavona után augusztus 24-én a pesti Nemzeti Színház évi 4000 forintos fizetéssel és két jutalomjáték jogával elsõ lírai énekesnõnek szerzõdtette 15

14 16 Gara Mária szerepében Hollósy Kornéliát. Szerzõdött tagként szeptember 3-án a Linda di Chamounix-ban mutatkozott be a pesti publikumnak Európa legelsõ alt énekesnõje, a Magyarországon utoljára szereplõ Marietta Alboni oldalán. Déryné és Schodelné mellett a 19. századi magyar operajátszás legnagyobb primadonnájaként ünnepelték. Legsikeresebb korszakában, 1846 és 1856 között 48 operában lépett fel 780 alkalommal, ezen kívül 150 hangversenyen énekelt. Lírai és koloratúrszerepekben egyaránt kiváló volt. Hangja nem volt túl nagy terjedelmû, de páratlan csengésû, ragyogó trillái Pest kedvencévé és európai hírnevû koloratúr-énekesnõvé avatták. Legnagyobb sikereit olasz (Rossini, Bellini, Donizetti), francia (Meyerbeer) és magyar (Erkel, Doppler, Mosonyi) operák fõszerepeiben aratta. Az operai elõadások mellett különbözõ hangversenyeken, dalesteken, jótékony célú elõadásokon is fellépett október elején Liszt Ferenc adott nagyszabású hangversenyt a József árvaház javára a Redoutban, a késõbbi Vigadóban, amelyen Schodelnéval a Lammermori Lucia szextettjében énekelt. A fiatal kedvenc népszerûsége nõttön nõtt. A fiatal lány emelkedõ dicsõsége szétsugárzott az egész országban jegyezte meg híveinek egyik legbuzgóbbika, Vadnay Károly. A politikai élet nagyjai is érdeklõdtek iránta, és igen szerették. Aki csak hallá, hírt vitt felõle vidékre február 3-án volt Hollósy Kornélia jutalomjátéka, melyre a mûvésznõ a szokásoknak megfelelõen bemutató elõadást választhatott. Verdi Ernanijához ragaszkodott, melyben Elvira szerepét olasz szöveggel már Korfun és Bukarestben is énekelte. Rossini Sevillai borbélyának felújításán Rosinát alakította, amely pályájának újabb diadalát jelentette. Novemberben Erkel Ferenc Hunyadi László címû operáját tûzte mûsorra a pesti Nemzeti Színház, Gara Máriaként lépett színpadra. Erkel operájának felújítása, a nyomában támadt lelkesedés, a visszhangos sikerek elviselhetõbbé tették a színházat idõközben ért támadásokat. Az 1848-as forradalom kitörését követõ napokban Liszt Ferenc, a hegedûs Joachim József és a hárfamûvész Batthyány-Strattmann hercegnõ társaságában részt vett a gróf Károlyi Györgyné rendezte házi hangversenyen. Mikor a honvédség felszerelésére és az önálló Nemzeti Bank megalapítására országos gyûjtés indult, nemcsak évi fizetése 3 százalékát ajánlotta fel, miként a színház minden tagja, hanem még külön adománnyal is gyarapította a gyûjtés összegét. Az õszi szezon elsõ bemutatóját szeptember 16-án tartották; Császár (Kaiser) György A kunok címû négyfelvonásos operáját, amelynek szövegét Kirchlehner Ferenc írta, vitték színre. Hollósy Margit szerepét alakította. A Budapesti Divatlap a következõket írta teljesítményérõl: Hollósy a mûvészi virtuozitás minden bájával feldíszíti jó szerepét, s a második felvonásbeli magyaros szellemû párdala és magánáriája mindenkire elragadólag hatott december 29-én a pesti Nemzeti Színház bemutatta Doppler Ferencnek, a társulat fuvolamûvészének magyar tárgyú kétfelvonásos operáját Ilka és a huszártoborzó címmel. Az opera nagy sikert aratott. Pest elfoglalása, az osztrák megszállás alatt is tartottak elõadásokat a Nemzeti Színházban. Az operatársulat a megszállt városban maradt egyedüli lírai szopránjaként Hollósy Kornéliát gyakran szerepeltették. Görgey Artúr csapatai május 21-én visszafoglalták Budát, de a polgárság nem sokáig örvendezhetett a visszaszerzett szabadságnak. A Nemzeti Színház terme szinte sosem telt meg. Szabad hangok címmel közkedvelt dallamokból összeállított egyveleget adtak elõ, amelyben Hollósy Kornélia népdalokat énekelt. Gyõr elestének egyenes következménye volt az orosz és osztrák csapatok bevonulása Pestre és Budára. A kormány és az országgyûlés Szegedre, majd Aradra menekült augusztus 13-án a magyar honvédek Világosnál kénytelenek voltak a túlerõ elõtt letenni a fegyvert. Délvidékrõl Julius Haynau táborszernagy visszatért Pestre, ahol a Nemzeti Színházban is gyökeresen megváltoztak a viszonyok. Nehéz helyzetbe került Hollósy Kornélia is, akinek bátyja, Hollósy József századosként részt vett a magyar szabadságharcban. Hivatásos katonatisztként a hannoveri tüzéreknél szolgált, de a magyarság önvédelmi háborúja alatt ezredével együtt átállt a honvédséghez. A bukás után az aradi várbörtönbe került, s a haditörvényszék golyó általi halálra ítélte, de az ítéletet ugyanakkor börtönbüntetésre enyhítette. A kegyelmet némelyek annak tulajdonítják, hogy Julius Haynau pesti tartózkodása idején többször is megnézte a Nemzeti Színház operaelõadásait, s minden bizonnyal a színpadról legalábbis ismerhette a közönség kedvencét, Hollósy Kornéliát, aki távozni készült a pesti társulattól, ahol három év alatt annyi dicsõséget aratott március 23-án elbúcsúzott a pesti közönségtõl és Bécsbe hajózott. Búcsúfelléptét Egressy Béni Petõfi versére írt Ez a világ amilyen nagy kezdetû dalával, valamint az ugyancsak Egressy ez alkalomra komponált, A csalogány búcsúja címû dalával fejezte be. Távozásának másik nyomós oka férjhez menési szándéka volt. A külföldi vendégszereplései, fellépései honoráriumaiból akarta összegyûjteni hozományát. Nem akart üres kézzel házasságot kötni választottjával, Lonovics József patvaristával, Csanád egyházmegye kegyvesztett korábbi püspökének unokaöccsével, akit a rokonok körében ismert meg április elején érkezett meg az osztrák fõvárosba, ahol öt estén énekelte nagy sikerrel az Alvajáró, a Lammermori Lucia, a Hugenották, a Linda és az Ördög Róbert

15 koloratúrszerepeit. Hollósy Kornélia bécsi vendégszereplését zavaró körülmények felhõzték. Bécs magasabb köreiben egyáltalán nem volt elõnyös hangzású a magyar név, s rideg tartózkodással és gyanakvással fogadták egy felségárulásért bebörtönzött katonatiszt húgának a fellépéseit az udvari opera színpadán. Másfelõl a magyarok rossz néven vették a vendégjátékot a gyûlölt osztrákok fõvárosában. Némelyek megvádolták, hogy a dicsvágyat, a gyors meggazdagodás lehetõségét többre becsülte hazájánál és népénél. Bécsbõl az orosz megszállás alatt sínylõdõ Varsóba ment, ahol aztán tizenhárom hónapot töltött. Impresszáriója távoli rokona, családja jó barátja, Verzár Emánuel volt. Kezdetben nem akarták fölléptetni az Abramovics orosz tábornok igazgatta varsói színházban. A szerencsés véletlennek köszönhetõen énekelhette el augusztus 17-én Donizetti Lammermori Lucia címû operájának címszerepét. Olaszul szólaltatta meg az operák szoprán szólamait, de a Mártát magyarul, egy lengyel dalmûvet meg lengyelül énekelt. Sikeresen lépett fel a cári család által szervezett udvari hangversenyeken is. Egressy Béni Petõfi Ez a világ amilyen nagy címû versére szerzett dalát a cárnéval is megkedveltette. Az Osztrák Birodalom ifjú császára, I. Ferenc József elõtt aki azért érkezett Varsóba, hogy hálát és köszönetet mondjon a magyar szabadságharcot leverõ oroszoknak Hollósy Kornélia a Télen-nyáron pusztán az én lakásom kezdetû dalt énekelte. Találkozott Varsó kormányzójával, Paskievics tábornokkal, aki 1849-ben a Magyarországra beözönlött cári hadak fõparancsnoka volt. Rüdiger tábornok aki elõtt Görgey Artúr Világoson letette a fegyvert a zenés estélyek egyikén egy tágas terembe vezette Hollósy Kornéliát, hogy megmutasson egy nagyméretû táblaképet. A festmény a világosi fegyverletételt ábrázolta. Az énekesnõ nem tudta s nem is akarta leplezni meghatódottságát, szomorúságát, könnyeit. Kisasszony mondta az idõs tábornok látom, hogy önnek e kép fájdalmat okoz. Higgye el, én is elszomorodom, ha rápillantok. De azért mutatom meg önnek, hogy õszintén elmondhassak valamit. Ha én csak sejtettem volna, hogy annyi kitûnõ katonára oly szomorú sors vár, szavamra mondom önnek, valamennyinek útlevelet adok külföldre. De minket megcsaltak. Hatezer rubeles évi fizetéssel Hollósy Kornéliának szerzõdést ajánlottak a pétervári udvari operaházhoz. Hívta a nápolyi San Carlo Színház, valamint az amszterdami operatársulat, maradásra próbálták bírni a varsóiak is. Õ azonban visszatért Magyarországra szeptember 17-én Donizetti Lindájában lépett ismét a pesti közönség elé. A zsúfolásig megtelt színház közönsége roppant lelkesedéssel fogadta az énekesnõt. Az operaelõadásokon kívül több hangversenyen és jótékony célú elõadáson is fellépett áprilisának közepén apjához és nevelõanyjához Aradra utazott, hogy küszöbön álló esküvõjéhez megtegye a szükséges elõkészületeket. Lonovics József és Hollósy Kornélia április 21-én a minoriták aradi templomában Fábry Ignác kassai püspök elõtt esküdött örök hûséget. A lakodalmi mulatságot Hollósy Bogdán házánál tartották. A fiatal pár a férj apjához Egerbe ment lakni, ahol 1853 tavaszán elsõ fiuk Lonovics Gyula világra jött. Nem sok idõ múltán Lonovics József és felesége Bécsbe költözött, hogy a melki számûzetésbõl szabadult idõs és beteg fõpap-nagybácsi segítségére lehessenek. Lonovics József érsek kezdettõl fogva kitüntetõ rokonszenvvel és nagyrabecsüléssel viseltetett Hollósy Kornélia iránt, akihez elhunytáig atyai szeretettel ragaszkodott. A Nemzeti Színház mûvészeti vezetésével megbízott gróf Festetics Leó már 1853 májusában levelet írt Lonovics Józsefhez Hollósy Kornélia visszatérése ügyében. A visszaszerzõdtetés azonban nem sikerült, a színház nem tudta az énekesnõ feltételeit teljesíteni. A Nemzeti Színház intendánsa, Ráday Gedeon és Erkel Ferenc zeneszerzõ 1853 õszén személyesen kereste fel Bécsben, hogy rábeszéljék a színpadra való visszatérésre s leszerzõdtessék a felújított nézõterû pesti színházhoz. Nehezen állt rá az ajánlat elfogadására. A csalogatást rövidre zárva, kijelentette: Hat szerepben fellépek díj nélkül, a színház javára, s ha úgy tetszem, mint két elsõ ízben, akkor szerzõdöm. Hosszabb ideig elhúzódott tárgyalások, egyeztetések után ben szerzõdött vissza 8505 forintos fizetéssel a pesti Nemzeti Színházhoz, április 11-én lépett fel újra a pesti közönség elõtt A kunok címû operában. Hangja a lepergett évek alatt nemhogy veszített volna szépségébõl, de terjedelem és csengés tekintetében sokkal gazdagabb és kifejezõbb lett január 31-én tartották Meyerbeer Észak csillaga címû operájának bemutatóját, melyben a Katalin cárnõ szerepét éneklõ Hollósy Kornélia pályája minden korábbi sikerét felülmúlta, s világviszonylatban is az élvonalba sorolták. A Hölgyfutár az elõadást méltatva így összegezte véleményét: Hollósy Kornélia az Észak csillagának valódi csillaga, csattog, coloríroz, s (...) a fuvola-cavatina, mely másutt elmarad nálunk az édes mûvésznõ által az opera fénypontját képezi (...). Mûsorrendjén operabemutatók, felújítások és hangversenyek váltogatták egymást március 9-én került sor Erkel Ferenc zenedrámájának, a Bánk bánnak õsbemutatójára. Melinda szerepét elsõként a színpadon Hollósy Kornélia énekelte. Mosonyi Mihály zeneszerzõ a Zenei Lapokban a következõket írta: Hollósy L. Kornélia asszony mint Melinda kellõleg bizonyítá, hogy drámai szerepben is méltó helyet tud elfoglalni, s hogy az ének koloratúra nem egyedüli hivatása. Õ oly igézõ valamivel rendelkezik, mit a legóriásibb körvonalazatú énekesnõnél is hasztalanul keresünk. Nem szavazhatunk eléggé köszönetet a szerzõnek azon mûvészi tapintatáért, hogy a t. mûvésznõnek szerepét kiválólag a szép hordozott hangú éneklésre alapítá. A szerzõ nem is csalatkozott mûvészi tapintatában. A közönség ünneplése a bemutató után felért egy politikai demonstrációval december 10-én vitték elõször a rivaldák fényébe Mosonyi Mihály Szép Ilonka címû operáját, a címszerepet Hollósy Kornéliával. A magyar történelmi tárgyú opera azonban nem sokáig maradt mûsoron. A színházi szezon hátralevõ részében leginkább hangversenyeken mûködött közre. Egy évre kötött szerzõdése 1862 júliusáig tartott. Pesten családjával elõbb az Egyetem téri Wenckheim palotában, majd az 1856-ban felépült Zrínyi-ház egyik második emeleti 17

16 18 lakásában lakott. Nagy házat vittek, sok író, mûvész és politikus járt, fordult meg vendégszeretõ otthonukban, amely a mûvelt, elõkelõ társaság kedvelt találkozóhelyévé, valódi irodalmi-mûvészeti szalonná vált. A Hollósy szalon gyakori vendége volt a svájci számûzetésbõl hazatért Batthyány Lajosné, aki legtöbbször magával hozta kisebbik lányát, Ilonát is. Batthyány Ilona énekelni Hollósy Kornéliától, zongorázni Erkel Ferenctõl tanult. Az állandó vendégek közé tartozott Orczy Tekla, a kiváló rajzoló, Ürményi József, a konzervatív nagyúr és a nagy színházbarát, gróf Almásy György. A mûvészbarát mágnások közül Ráday Gedeon, Festetics Leó, Károlyi György voltak bejáratosak a házba, de itt lehetett látni a Nemzeti Lovarda megteremtõjét, Szapáry Antalt, a késõbbi pénzügyminiszter Szapáry Gyulát, és a társasághoz tartozott báró Eötvös József és báró Podmaniczky Frigyes is. A szalon vendégeinek zömét azonban az írók, színészek, zene- és képzõmûvészek alkották. Ezek közé tartozott Pompéry János, a hírlapirodalom vezére, Sárosy Gyula, az Arany trombita hányatott sorsú költõje, Gaál József, a Peleskei nótárius írója. Itt fuvoláztak a Doppler testvérek, Füredy Mihály itt mutatta be egyegy új dalszerzeményét. A már említetteken kívül a szalon vendégei közé tartoztak Török János politikai hírlapíró, Balassa János sebészprofesszor, Irinyi József, az ifjúsági mozgalmak vezéralakja, Vas Gereben, Szigligeti Ede, Dobsa Lajos, Remellay Gusztáv írók, Csausz Márton, a bonctan egyetemi tanára, a háziasszony nagybátyja. A színészek közül Szerdahelyi Kálmán, Markovits Ilka operaénekesnõ, Laborfalvi Róza, a nagy drámai színésznõ férjével, Jókai Mórral, és Hollósy Kornélia vendége volt pesti tartózkodásai alatt Liszt Ferenc is. Bejáratosak voltak ide mint színházi kollégák Erkel Ferenc és Huber Károly zeneszerzõk vette számba a Lonovics-ház vendégeit Vadnai Károly nyomán a kései krónikások egyike. A szalon látogatói tervelték ki az ünnepelt mûvésznõ harmincadik születésnapjának méltó megünneplését. A költõ Sárosy Gyula vetette fel az ötletet, hogy a társadalom kiválóságai emléksorokkal ellátott albummal lepjék meg az ünnepeltet. Az album összeállításával Dobsa Lajos színmûírót és Vadnai Károly újságírót bízták meg. Az ötletet sikerrel valósították meg, s egy szép kiállítású, tartalmas albumot állítottak össze, amelyben az akkori író- és mûvészvilág szinte valamennyi számottevõ tagjának emléksorai fellelhetõk. A zöld bársonykötésû albumot, a jeles napon ezüstveretû díszdobozban Dobsa Lajos és Vadnai Károly adta át az énekesnõnek. Születésnapján a mûvésznõ nagyszabású hangversenyt adott a pesti Vakok Intézete javára, s a hangversenyrõl közölt beszámolójában a Hölgyfutár a nemzet csalogányának titulálta az addig is magyar csalogánynak becézett énekesnõt. A késõbbi színháztörténeti gyakorlat meghagyta Hollósynak a magyar csalogány elnevezést, és Blaha Lujzát tisztelte meg a nemzet csalogánya jelzõvel. Mûvészetének valósággal nemzeti missziója volt azokban a legszomorúbb idõkben az abszolutizmus idején, midõn a hazafiság alig nyilatkozott meg másban, mint egy-egy magyar mûvész lelkes ünneplésében. S erre gyakran adott alkalmat, mert a magyar nép- és mûdalokat is olyan rendkívüli bájjal és magyaros érzéssel énekelte, mint elõtte senki és utána is csak Blaha Lujza világított rá Hollósy Kornélia mûvészi tevékenységének kivételes jelentõségére monográfusa, Diósszilágyi Sámuel elején nagy gyász érte Hollósy Kornéliát: 79 éves korában meghalt az édesapja, akihez erõs érzelmi szálak kötötték. Amikor ideje engedte, a nyári hónapokban rendszerint felkereste bánsági rokonait, testvéreit. Többször járt Gertenyesen is, és különösen szívesen idõzött Buziásfürdõn, ahol bátyjainak egyike szolgabíró volt. Vadnai Károly említette 1886-ban kiadott Egy mûvésznõnk szalonja (Emlékezés Hollósy Kornéliára) címû könyvecskéjében, hogy Temes vármegyébõl visszatérve a mûvésznõ gyakorta mondogatta a fiatal újságíróknak: Ha Önök látnák egyszer, hogy minõ pompás magyar gyûlõhely a Bánátban nyáron át az a Buziás, bizony sokszor emlegetnék és dicsérnék. Maga kitartóan azt tette, Buziásfürdõ hírnevének megalapozójává, lelkes terjesztõjévé csapott fel. Mûvészetét nagyon komolyan vette. Állandóan tanult és gyakorolt. Azokon a napokon, amelyeken színpadra kellett lépnie, általában nem fogadott látogatókat. A bemutatókon trémázott, erõsen izgult ban végleges visszavonulásáról terjedtek el a hírek. Sokan tudni vélték, hogy a mûvésznõ újabb szerzõdést már nem óhajt kötni a pesti Nemzeti Színházzal. Többek között azzal is meggyanúsították, hogy át kíván szerzõdni a bukaresti operába, mivel ott magasabb fizetést ajánlottak. Tény, hogy 1860 nyarán a Havy Mihály szervezte társulat primadonna absolutajaként az egy évvel korábban egyesült két román fejedelemség fõvárosában lépett fel. Virágzápor, tapsorkán és köszöntõversek özöne fogadta, amikor június 13-án a Lammermori Luciában a bukaresti közönség elé lépett. Több operában aratott visszhangos sikert. Elbájoló szirén, kit a legfinomabb árnyalattal és könynyûséggel kezelt mûkincsek igazi mûvésznõvé emeltek. Hangja rokonérzelmekre csábító, édes, üde, tele kéjjel és hajlékonysággal. Éneke tökéletesen olasz modorú. Helyesen intonál. Könnyedén simul a hangokon és úgy festi azokat, hogy kettõs hatást idéz elõ velök. Énekében oly sajátságos kifejezõ erõt önt, hogy az önkéntelenül elragadja hallgatóságát. Óhajtandó volna a mûvésznõ hangjának több szonoritás és néhol sebesebb ütem, mert a zene esztétikája, ha az ének nem kellõ movimentóban van s nem a zeneköltõ eszméje szerint halad, bármilyen szépen legyen is különben énekelve: nagyot veszít. Gara Mária, Rosina, Lucia s kiváltképpen a Doppler testvérek fuvolamûvészekkel elõadott hármasa az Észak csillagából, a magyar pastoraléja s a megismételt román dalok feledhetetlen emlékek számunkra fogalmazta meg véleményét Erkel Hunyadi László címû operájának elõadása után a Revista Carpaþilor munkatársa, akinek cikkét magyar fordításban a Bukaresti Magyar Közlöny is közölte. A pesti lapok némelyike ugyanakkor Hollósy Kornélia énekhangjának megfakulásáról cikkezett. A pesti Nemzeti Színház igazgatósága is visszakérte szerepei egy részét, s a megmaradtakban is egyre ritkábban léptette föl. Mellõzöttségét, a színházi intrikák tüskéit észlelve és érezve a 35 esz-

17 tendõs mûvésznõ eldöntötte, hogy pályafutása zenitjén visszavonul a színpadtól, hogy mindennapjait családja körében tölthesse. Erkel Ferenc egyetlen vígoperájának, a Saroltának bemutatóját június 26-ra tûzték ki. A címszerepet Hollósy Kornélia énekelte, a dalmû azonban nagy csalódást okozott mindazoknak, akik a Bánk bán után újabb remekmûvet vártak Erkeltõl. A bukás után egy hónappal, július 29-én került sor Hollósy Kornélia búcsúfellépésére a pesti Nemzeti Színház deszkáin. Melinda szerepét formálta meg és énekelte a Bánk bánból. Az elõadás végén a színpadon a pesti, valamint az egész magyar színházi mûvészvilág nevében Reményi Ede, a híres hegedûmûvész köszöntötte a könnyeivel küszködõ énekesnõt. Beszéde végén Reményi Ede a közönség adományaiból vásárolt karperecet csatolt Hollósy Kornélia kezére, Erkel Ferenc pedig nemzetiszínû szalaggal díszített babérkoszorút tett a mûvésznõ fejére. Babérkoszorúkat nyújtott át a Nemzeti Színház és társulata, valamint a mûvésztársadalom részérõl Szigligeti Ede, Egressy Gábor, Ábrányi Kornél, Zimay László és Mosonyi Mihály is. Hollósy Kornélia augusztus 1-jén dombegyházi birtokára utazott, hogy az évad valamint a lezárt mûvészi pálya fáradalmait és izgalmait kipihenje. A körülmények azonban úgy hozták, hogy csak egy hónapos nyári szabadságot engedélyezhetett magának. Visszavonulásáról értesülve Magyarország nagyon sok vidéki városába hívták és várták fellépésre. A másfél éves hangversenykörút, amelyet a pesti Nemzeti Színház kórusának nyugalmazott tagja, Gózon Antal szervezett, Kassára, Lévára, Miskolcra, Pozsonyba, Sopronba, Kaposvárra, Székesfehérvárra, Balassagyarmatra, Rimaszombatra, Bajára, Szabadkára, Nagyszombatra, Kõszegre, Komáromba, Nyitrára, Sátoraljaújhelyre, Szatmárnémetibe, Nagyváradra, Nagykanizsára, Szamosújvárra, Désre, Nagybányára stb. vezetett. Kolozsváron és Debrecenben operaelõadásokon is közönség elé lépett a babérkoszorúkkal, virágcsokrokkal, emléktárgyakkal elhalmozott mûvésznõ november végétõl 1864 áprilisáig immár harmadik alkalommal Bukarestben aratott visszhangos sikereket. Hollósy Kornélia 1864 nyarán családjával a Csanád vármegyei Dombegyházára költözött, ahol a földbirtokos Lonovics Józsefnek tágas park övezte kúriája és 600 holdas termõterülete volt. Színházi jelmezeit és kellékeit Hollósy Kornélia szegényebb pályatársnõinek ajándékozta. A pompásabb, hímzett kosztümökbõl egyházi ruhákat szabatott, amelyeket aztán gyengébben fölszerelt templomoknak juttatott. Dombegyházára csak az Észak csillaga markotányosnõjének kis hordóját, a Norma koszorúját, a Don Juan álarcát valamint a Bánk bánból Melinda csipkés magyar fõkötõjét és tükrei garmadáját vitte magával. Hamar megszokta a csendes vidéki életet és megyeszerte híres, jó gazdasszony vált belõle. Szívén viselte a gyerekek, a nélkülözõk, a szegények és az elesettek sorsát. A Magyar Vöröskereszt Csanád vármegyei szervezetének elnöki tisztét is betöltötte. Számos jótékony célú hangversenyt és mûkedvelõ elõadást szervezett. Hollósy Kornéliát gyakran kérték fel vidéki városok, színházak, egyletek vendégszereplésre, de valamennyi meghívást udvariasan elhárított. Életrajzírója szerint csak két esetben tett kivételt. Az 1860-as években fellépett egy aradi jótékonysági hangversenyen, s közremûködést vállalt augusztus 17-én a Pest-budai Hangászegylet amelynek alapító tagja volt fennállásának 25. évfordulója alkalmából A búcsúföllépés plakátja rendezett ünnepségsorozaton, amelynek keretében mutatták be elõször Liszt Ferenc Szent Erzsébet címû oratóriumát. A hangversenysorozatot Liszt kívánságára a magyar zeneszerzõk mûvei elõadásának és a magyar dal bemutatásának szentelték. A fellépõk között volt mások mellett Reményi Ede hegedûmûvész, Erkel Ferenc, Mosonyi Mihály. Elõadták Liszt Ferenc Dante szimfóniáját, és maga Liszt Ferenc is a karmesteri dobogóra állt. Hollósy Kornélia magyar népdalokat énekelt. E hangversenyen való fellépése volt legutolsó nyilvános szereplése. Hollósy Kornélia férjét, Lonovics Józsefet 1868-ban a Csanád vármegyei Gazdasági Egyesület alelnökévé, majd 1872-ben elnökévé nevezték ki, 1879-ben pedig Csanád vármegye fõispánjává léptették elõ. Férje oldalán Hollósy Kornéliának mint a megye elsõ aszszonyának kellett reprezentálnia, különbözõ rendezvényeken, összejöveteleken megjelennie. Feladatát annyi kedvességgel, vele született elõkelõséggel, s ugyanakkor természetének megfelelõen annyi egyszerûséggel teljesítette, hogy rövid idõ alatt a megye legünnepeltebb és legszeretetre méltóbb asszonyává vált. Makón a vármegyeháza emeletén egy lakosztályt rendeztek be a fõispán számára, ahol a megyeszékhelyen való tartózkodásuk idõszakaiban laktak. Idejük jelentõs hányadát azonban Dombegyházán töltötték késõ õszén az Európában elterjedt influenzajárvány Csanád vármegyébe is betört, és elérte a Lonovics kúriát is. Elõször maga a családfõ, Lonovics József betegedett meg, majd az alig hatéves unoka, Kornélia kapta meg a fertõzõ betegséget, s míg nagyanyja önfeledten ápolta, maga is megbetegedett és ágynak esett. Vesebántalmai miatt legyöngült szervezete nem tudott ellenállni a kórnak. A leggondosabb ápolás és a leglelkiismeretesebb orvosi kezelés ellenére, a betegség annyira elhatalmasodott, hogy Hollósy Kornélia február 10-én, hétfõn este 6 órakor meghalt, február 12-én délután 2 órakor helyezték örök nyugalomra a dombegyházi családi sírboltban, amelyet a II. világháború végén vandál módon feldúltak. Makó város 1903-ban felépült állandó színháza egészen lebontásáig Hollósy Kornélia nevét viselte, elõcsarnokát pedig a mûvésznõ bronzszobra díszítette. SZEKERNYÉS JÁNOS 19

18 Nem azért jöttünk el idáig az õskor óta, hogy visszamenjünk oda Beszélgetés Mátyássy Áron filmrendezõvel 20 Amikor azon törte a fejét, hogy mit is írjon meg, a magyarországi filmtermést figyelve rájött, hogy a legtöbb magyarországi filmet Budapesten forgatják. A nagyváros kakofóniája zavarta õt, mert nem lehetett egy képet úgy megcsinálni, hogy ne legyen benne legalább harminc zavaró dolog, és a felvételbe ne kelljen belenyúlni. Egy olyan történetre volt szükség, amely vidéki környezetben is megtörténhetett. Maga a történet nagyon egyszerû. Egy magatehetetlen ember teljesen értelmetlen megalázása, meggyalázása, megerõszakolása. Amikor kiderül, hogy kik az elkövetõk, valaki bosszút áll rajtuk. Maga az alapötlet kiállta az idõk próbáját. A forgatókönyvírás elõrehaladásával egyre jobban érezte, ezt a történetet szeretné mozgóképben elmesélni. Ebben a történetben azt szerette, hogy a mai Magyarországon jelentése lehet egy ilyen cselekmény bemutatásának, mert feszülnek a húrok, és bármely pillanatban elpattanhatnak, elszakadhatnak. A magyar sajtó ugyanis teli van ilyen esetekkel. Adva van egy lefojtott indulat magában az országban. Ez a film talán arra reflektál, miért alakult ki ez az iszonyatos szituációból fakadó agresszió? A kolozsvári Belvedere szálloda elõcsarnokában beszélgettem Mátyássy Áronnal, aki elmondta: abban az idõben, amikor elkezdte írni filmjének forgatókönyvét, mindennapi félelme volt, hogy utazik a metróval, kiszállás közben valakihez hozzáér, és megfagy a levegõ, csak azért, mert véletlenül hozzáért valakihez. Nagyon rossz érzés volt számára, hogy ilyen városban, ilyen körülmények között kell élnie. Mikor érezte elõször, hogy a maga körül levõ történéseket képi formában ábrázolja? Mivel édesapám szobrász, nagyon korán elkezdtünk rajzolni. Amit kitaláltunk, azt elkezdtük különbözõ formákban megvalósítani. A gimnáziumban elég hamar kitaláltam: fotó fakultációra fogok járni. Ezt nagyon szerettem. A gimnázium harmadik osztályában felfedeztem a mûvészfilm nézésének örömeit, ézelmi hatásait. Ezekre az érzelmekre visszagondolva, éreztem, hogy ezen a nyelven beszélni számomra kielégülés. Az késõbb bizonyosodott meg bennem, a képek nyelve tulajdonképpen nemzetközi nyelv. Mindig is izgatott, hogyan lehet jó értelemben véve hipnotizálni a nézõket, belevinni õket egy olyan világba, amelyben nem érzik magukat kényelmetlenül, és nem azzal vannak elfoglalva, hogy hol keressenek hibákat benne, hanem átadják magukat arra a másfél órára egy filmélménynek. Talán ez is egy határokon túlnyúló sajátossága a filmeknek. Azokat a filmeket szereti nézni az ember, amelyek az érzelmeire hatnak, és kevésbé kedveli azokat a filmeket, amelyek az eszére. A forgatókönyv írása közben már tudja, hogy milyen karakterû színészekkel szeretné forgatni a filmjét? Ez változó. A dokumentumfilmekben más az elvárásom, mint a kimondottan játékfilmek esetében. Az Utolsó idõknél leghamarabb a Vass Teréz által alakított Eszter karaktere volt meg. Róla tudtam, hogy biztosan meg tudja csinálni, és kíváncsi is voltam rá, hogyan csinálná meg. De sokkal érdekesebb, amikor egy elképzelt karakterhez meg kell keresni a színészt. Az Utolsó idõk címû film esetében elég sokáig nem volt meg az Ivánt alakító színész. Kádas József az esküvõi tanúm volt, mert Vass Teréz a feleségem és neki volt az évfolyamtársa a színin. Valahogy soha nem jutott eszembe, hogy az én filmemben játsszon. A gyártó cégnél valaki meg akart mutatni egy filmet, egy teljesen más filmhez készült kaszting felvételen. Elkezdte tekerni a képet, és egyszer csak Kádas Józsefen keresztül ment felgyorsítva a videó. Felkiáltottam, álljunk meg, mert ott volt, akit már nem tudom mióta kerestem. Meggyõzõdésem, hogy bármennyire is tudatos valaki, mert tudatosnak is kell lennie, de hihetetlen nagy segítségre is szüksége van az égiektõl vagy nem tudom honnan ahhoz, hogy egy film mûködõképes legyen. Nekem nagyon sok ilyen élményem van, amikor vissza kell fognom magam, és hagynom kell, hogy a valóság közbeszóljon az alkotói folyamatban. Ott láttam tehát Józsit egy teljesen más filmben, teljesen más jelenetben, de azt csinálta, amit én elképzeltem, és amire nekem szükségem volt. A filmet nyári hónapokban forgatták. A színek tónusai teltek, gazdagok. A termés ekkor érik be. Visszaadja a falusi környezet összes szépségét, holott a történet megrázó, drámai, sokkoló. Olyan belsõ feszültségre épít, ami megdöbbenti a nézõt. Ebben a csendes nyugodt világban, milyen nagy indulatok játszódnak le, anélkül, hogy hangoskodás lenne a filmben... Már a kezdetektõl fogva szándékos volt, hogy legyen ellentét a természeti környezet és az emberi közösség között, amit úgy fogalmaztunk meg: milyen szép világban élnénk, ha nem rontanánk el. A szándék az volt, hogy megmutassuk: mindennapi életünkben így oldunk meg egy bizonyos cselekedetet. A filmben sok indulat van, csak nem akartuk ezt kipakolni. A falusi lány azért kerül a fõvárosba, mert tanulni akar. Tudás biztosíthatja számára azt, hogy versenyhelyzetben is megállhassa a helyét. De ez egy más történet. Kolozsvárra nemcsak azért jött, mert bemutat-

19 Mátyássy Áron ták a 40. Magyar Filmszemlén fõdíjat kapott Utolsó idõk címû alkotását, hanem kasztingolt is, legújabb filmjének szereplõit válogatta. Augusztusban új filmet forgattunk Erdélyben, az Erdélyi-szigethegységben. Többek között Pádison. Fodor Gergely forgatókönyvébõl készülne a film. Nagyon tetszett a téma, ami leegyszerûsítve annyi, hogy három budapesti sikerember és az egyiknek a közeli barátja, tehát négyen eljönnek Erdélybe egy hosszú hétvégére. Vadászni, enni, inni, jól érezni magukat. Mint ahogy azt megszokták a városban, természetesen kellõképen magabiztosak, lekezelõek, fölényesek, hangosak, tudják, hogyan kell kitûnni, hogyan kell viselkedni. Ez elég sok konfliktust generál a helyi közösség tagjaiban, akik tisztelik az idegent. Tisztelik a vendégüket, mert nem hánytorgatják fel ezt a magatartást. De a budapestiek a magatartásuk és figyelmetlenségük miatt egy elég súlyos hibát követnek el, amiért a film végén csúnya büntetést kapnak a helyi közösségtõl. Itt is az történik, hogy valaki megszegi a szabályokat. Az a viselkedés, amelyet mondjuk Budapesten vagy más városokban ebben az elmúlt húsz évben megszoktunk és elfogadottá vált, ez a magabiztos lekezelõ magatartásforma itt Erdélyben még kiveri a biztosítékot, vannak következményei az emberek tetteiben. Ellentétben azzal az általános tapasztalattal, amit Magyarországon látunk, és ami abból áll, hogy ha az ilyen ember valami nagy disznóságot csinál, annak sincs következménye. De ha valami nagyon jó dolgot csinál, annak sincs következménye. Nem nagyon tud az ember magában morális rendet kialakítani, mert nem tud ok-okozatokban gondolkodni. Mindaddig, amíg a társadalommal szembeni követeléseknek sem tesznek eleget sokan, addig nehéz számon kérni, miért viselkednek úgy, ahogy viselkednek. Ránk szakadt a szabadság húsz éve, és nem tudunk vele élni. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen érzékeny, mert így látom a dolgokat, de nagyon sok esetben látom, hogy a demokráciát vagy a szabadságot sokan úgy értelmezik, hogy nekik minden szabad. Elfelejtik azt az apróságot, hogy az ember szabadsága csak addig terjed, amíg a többiek szabadságát nem sértik. Isaiah Berlin A szabadság két fogalma címû négyrészes esszéjében ír errõl, de ezt sokan elfelejtik. Azt nem tudom, hogy a világ más részén hogyan mûködik a demokrácia vagy a szabadság, de Magyarországon ez eléggé döcögõs. Nem párosul a szabadságérzet egyfajta felebaráti szeretettel vagy figyelemmel, vagy a többi ember iránti érzékenységgel. Tudom, hogy nehéz megvalósítani azt, hogy az én szabadságommal ne zavarjam mások köreit. A film egy szórakoztató triller lesz. A szabadság mámorában sokszor elgázoljuk a többieket. Errõl érdemes beszélni. Szerintem a sarkalatos kérdés az, hogy a gazdag ember, ha nem elég mûvelt, bizonyos körülmények között tud-e viselkedni. A törvényességet mindenkinek be kell tartania, mert az önbíráskodás nem megoldás. A társadalmi folyamatokhoz nem értek, én csak látok folyamatokat, nyilván egy társadalom vezetõ rétegének kellene arra érzékenynek lennie, hogy ezeket az apró rezgéseket az emberi közösségen belül megoldja. Ne várjuk azt, hogy önbíráskodás jogán a társadalom oldja meg, mert ez tragédiába torkollik. Ugyanis nem azért jöttünk el idáig az õskor óta, hogy visszamenjünk oda. Számomra a film világa azt jelenti, hogy ezeket az eseményeket filmben le lehet játszani, és ezzel a valóságot úgy lehet formálni, hogy a nézõk kicsit másabbak legyenek. CSOMAFÁY FERENC Mátyássy Áron: Utolsó idõk. Színes, 90 perces, Mátyássy Áron elsõ egész estét betöltõ nagy játékfilmje. Rendezte és a forgatókönyvet írta: Mátyássy Áron. Fényképezte: Herbai Máté. Szereplõk: Kádas József, Vass Teréz, Földes Eszter, Kasvinszki Attila, Szalay Marianna, László Attila, Géczi Zoltán, Újvári Zoltán, Varga József, Czene Csaba, Csomós Mari, Lukács Andor, Angel Zsolt, Rajkasi Zoltán. A film zenéjét a Kolozsváron élõ Márkos Albert, a Transilvania Filharmónia koncertmestere szerezte. 21

20 Galéria Amit a batikolt selyemrõl tudni kell Balázs Kõrössy Ibolya textíliái 22 A Kolozsvár Társaság székháza egykor Balázs Péter festõmûvész és B. Kõrössy Ibolya iparmûvész otthona volt. A Kolozsvár Galéria néven ismert egykori mûteremben Batikolt selyem címû egyéni kiállításával érkezett haza Balázs Kõrössy Ibolya. Alább Kántor Lajosnak a kiállítás megnyitóján elhangzott méltatása, a mûvésznõ mûhelyvallomása, valamint Szentimrei Judit visszaemlékezését közöljük. Gazdag formavilág Többszörösen nehéz megszólalni, hiszen a hely, ahol vagyunk, a Balázs házaspárnak volt a mûteremlakása, tehát tulajdonképpen mi vagyunk itt a vendégek valamennyien, maga a Kolozsvár Társaság is, amely néhány éve a család jóvoltából ezt a szép helyiséget birtokolja. Balázsné Kõrössy Ibolya tulajdonképpen visszatért ide a közönség által kevésbé ismert munkáival, és itt vannak a Balázs Péter festményei is, tehát Ibolya a legteljesebb mértékben otthon érezheti magát, akárcsak a család és mindazok a barátok, akik nagyon nagy számban jöttek el, bizonyítva, hogy mennyire megbecsült ember és mûvésznõ Kõrössy Ibolya. Ibolyának nagyon sok munkája különbözõ helyekre került, megrendelõk, vagy kiállítások után a megrendelõk vitték el, hiszen olyan munkákat láthatunk itt, amelyek nemcsak a szemnek valók, hanem használati tárgyak is. Az iparmûvészetnek a legnemesebb formája azt gondolom az, amelyet õ mûvel. Noha elég sok évtized telt el azóta, hogy ezek a munkák elkészültek, mégis azt gondolom, hogy ezek az évtizedek úgy múltak el, hogy maguk a megõrzött munkák semmit sem öregedtek. A legkülönbözõbb technikákban és a legkülönfélébb felfogásokban, a népi hagyománytól, a népmûvészeti hagyománytól a legmodernebb formákig láthatók itt különféle kompozíciók a batikolt selymeken és ruhákon; nagyon gazdag formavilág mutatkozik meg tehát ezeken a munkákon, és messzemenõleg indokolják azt, hogy Balázsné Kõrössy Ibolyát úgy tartsuk számon, mint egy jelentõs képzõmûvészt, a kolozsvári mûvészet fontos alakját. Azt gondolom, hogy Ibolya munkáit nem ismerték eléggé, nem becsülte értékén sem a korábbi korszak, sem az utókor. Nagyon örvendek, hogy B. Kõrössy Ibolya mindenekelõtt fiának, Balázs Lászlónak sikerült rávennie, hogy vállalkozzék erre a kiállításra. Akik látták ezeket a munkákat, messzemenõen indokoltnak látják ezt a jelenlétet. Mûhelyvallomás KÁNTOR LAJOS Bevallom, nehezen vállaltam el ezt a kiállítást. Nagy kérdõjel volt számomra, mert arra gondoltam, hogy a kiállított anyag nem tükrözi az én munkásságomat. Mert, ha visszatekintek arra a sok évre, azokra a munkákra, amelyeket elkészítettem, de ma már nincsenek meg, hiányérzetem támad. Nem tudnám pontosan megmondani alkotásaim számát, tudtam, hogy kétezerötszáznál tartottam, és mind egyedi darabok voltak. Ezek a világba mentek, az emberek örömmel hordták, talán még meg is õrizték, mert a batikolás értékes kézimunka, ami nem megy olyan könnyen. A fõiskolán annak idején Ciupe Mária vezetett be a mûvészi munkába, akkoriban próbálkoztam a batiktechnikával, õ azt mondta, hogy biztos kezem van, és talán igaza is volt, hogy nem voltam sohasem gátlásos, amikor a kezembe vettem a batikpipát Most el is hoztam magammal egy ilyen kis szerkentyût, hogy megmutassam azt, ami tulajdonképpen az én mesterségem fontos eszköze. Úgy nem adna az ember sok mindent rá, de az igazság az, hogy kényes szer-