Nick Hornby. Egy fiúról

Átírás

1 Nick Hornby Egy fiúról

2 Liz Knights emlékére Egy Most akkor szakítottatok? Hülyéskedsz? Az emberek valahogy folyton azt gondolták Marcusról, hogy hülyéskedik, amikor esze ágában sem volt. A fene se értette ezt. Hogy szakított-e az anyja Rogerrel, ez egy teljesen értelmes kérdés, gondolta: jó nagyot veszekedtek, aztán kimentek a konyhába, hogy valamit csöndben megbeszéljenek, kis idő múltán komoly ábrázattal kijöttek, Roger pedig odament hozzá, kezet rázott vele, sok szerencsét kívánt neki az új sulijához, azzal elment. Miért akarnék hülyéskedni? Na jó, szerinted hogyan áll a dolog? Szerintem úgy, hogy szakítottatok. Csak biztos akartam lenni benne. Szakítottunk. Szóval elment? Igen, Marcus, elment. Marcus úgy érezte, soha nem fog ehhez hozzászokni. Egészen megszerette Rogert, és párszor elmentek hármasban ide-oda; most meg, úgy látszik, soha többé nem fog találkozni vele. Éppenséggel nem bánta, de azért ez olyan fura, ha jól belegondol az ember. Egyszer egy klotyónál pisiltek, amikor egy autós kirándulás után mindketten alig bírták tartani. Az ember úgy gondolná, ha egyszer együtt pisilt valakivel, akkor valahogy csak kapcsolatban kellene maradnia vele.

3 És mi lesz a pizzájával? Éppen rendeltek három pizzát, amikor elkezdődött a veszekedés, és még nem érkeztek meg. Megosztozunk rajta. Ha éhesek vagyunk. De olyan nagyok. És ő nem pepperónisat rendelt? Marcus és az anyja vegetáriánus volt, Roger nem. Akkor kidobjuk mondta Fiona. De le is szedhetjük róla a pepperónit. Különben se hinném, hogy túl sokat tesznek rá. Főleg sajt meg paradicsom. Marcus, tudod, ebben a pillanatban nem igazán a pizzákon jár az eszem. Jó, persze. Bocs. Miért szakítottatok? Ó... ez-az. Nem is igazán tudom, hogyan magyarázzam meg. Marcust nem lepte meg, hogy az anyja nem tudja elmagyarázni, mi is történt. Többé-kevésbé az egész vitát hallotta, és egy szót sem értett belőle; mintha hiányzott volna belőle egy rész. Amikor Marcus meg az anyja vitatkozott, minden fontos dolgot hallani lehetett: túl sok, túl drága, túl késő, túl fiatal, árt a fogaidnak, a másik csatorna, házi feladat, gyümölcs. De amikor az anyja valamelyik pasijával vitatkozott, az ember órákig hallgathatta, és akkor se értette a lényeget nem kapta el a gyümölcsös-házifeladatos részt. Mintha csak megparancsolták volna nekik, hogy veszekedjenek, mire azzal álltak elő, ami épp az eszükbe jutott. Új barátnője van? Nem hiszem. Neked van új barátod?

4 Fiona elnevette magát. Ugyan ki? Az a srác, aki felvette a pizzarendelést? Nem, Marcus, nincs új barátom. Ez nem így megy. Legalábbis akkor, ha az ember történetesen egy harmincnyolc éves, dolgozó anya. Először is, mikor? Ha ha! Még hogy mikor? Még az a legkisebb probléma. Miért? Bánt a dolog? Nem tom. És valóban nem tudta. Az anyja szomorú, ezt látta sokat sírt mostanában, többet, mint mielőtt Londonba költöztek, de gőze sem volt, hogy ez kapcsolatban van-e a férfiakkal. Remélte, hogy igen, mert akkor valahogy majd csak megoldódnak a dolgok. Összejön valakivel, és az a valaki boldoggá teszi. Miért is ne? Az anyja szép nő, gondolta, meg kedves, meg néha mókás is, és a világban egy csomó ilyen Roger-féle pasi szaladgál. De ha nem a pasikról van szó, akkor gőze sincs, hogy micsodáról, mindenesetre valami rohadt dolog lehet. Baj, hogy vannak barátaim? Nem. Csak Andrew. Hát, igen, azt tudom, hogy Andrew-t nem szeretted. De általában? Nem bánt? Nem. Dehogy. Persze hogy nem. Igazán rendes vagy ebben az egész mindenben. Figyelembe véve, hogy egyik életből belecsöppentél egy egészen másmilyenbe. Marcus értette, mire gondol az anyja. Az első élete négy évvel ezelőtt fejeződött be, amikor nyolcéves volt, és a szülei szakítottak; az volt a normális, unalmas élet iskolával, szünetekkel, házi feladatokkal és a nagyszülőkhöz tett hétvégi kirándulásokkal. A második zűrösebb volt, több ember és több hely volt benne: az

5 anyja barátai meg az apja barátnői; lakások és házak; Cambridge és London. Nem is gondolná az ember, mennyi minden megváltozhat, csak mert egy kapcsolat véget ért, de Marcust nem aggasztotta a dolog. Sőt néha arra gondolt, hogy még jobban is szereti ezt a második életét, mint az elsőt. Több minden történt benne, és ez csak jó lehet. Igaz, itt, Londonban még nem sok minden történt, leszámítva Rogert. Még csak néhány hete voltak itt a nyári vakáció első napján költöztek, és eddig elég unalmas volt. Kétszer moziba mentek az anyjával; a Reszkessetek, betörők 2 nem volt olyan jó, mint a Reszkessetek, betörők 1, és a Drágám, a kölyök marha nagy lett nem volt olyan jó, mint a Drágám, a kölykök összementek, és az anyja azt mondta, hogy a mai filmek túl kommerszek, és hogy amikor annyi idős volt, mint most ő... hogy mi volt akkor, arra nem emlékezett. És elmentek megnézni az új iskoláját, ami nagy volt és borzalmas, és sétáltak a környéken, aminek Holloway a neve, és voltak szép részek benne meg csúnya részek, és rengeteget beszélgettek Londonról, meg hogy mennyi minden megváltozik az életükben, meg hogy biztosan minden jobb lesz. De igazából csak ültek a fenekükön, és várták, hogy elkezdődjön a londoni életük. Megjöttek a pizzák, és egyenest a dobozból ették meg őket. Itt jobb a pizza, mint Cambridge-ben, igaz? mondta Marcus vidáman. Pedig nem volt jobb: ugyanaz a cég volt ez is, az is, de Cambridge-ben a pizzáknak nem kellett ilyen nagy utat megtenniük, így aztán nem szaftosodott át annyira a tésztájuk. Szóval Marcus

6 igazából csak azért mondta ezt, mert úgy érezte, mondania kell valami optimistát. Nézünk tévét? Ha akarod. Marcus megkereste a távkapcsolót be volt csúszva a dívány háttámlája meg az ülőrésze közé, és kapcsolgatni kezdte a csatornákat. Nem akart semmilyen szappanoperát nézni, mert azok tele vannak zűrökkel, és aggódott, hogy egy szappanoperabeli zűr emlékeztetné az anyját arra, ami a saját életében zűrös. Így aztán valami természetfilmet néztek egy olyan fura halról szólt, amelyik barlangok fenekén él, és nem lát semmit: egy hal, amelynek senki nem látja semmi értelmét; arra gondolt, hogy ez remélhetőleg nem fogja emlékeztetni az anyját semmire. Kettő Mennyire volt menő fej Will Freeman? Nézzük csak! Az elmúlt három hónap során lefeküdt olyan nővel, akit nem ismert különösebben (öt pont). Költött több mint háromszáz fontot egyetlen dzsekire (öt pont). Költött több mint húsz fontot egy hajvágásra (öt pont). (Hogy a csudába lehetett volna kevesebb mint húsz fontból megnyiratkozni 1993-ban?) Volt több mint öt hip-hop album a tulajdonában (öt pont). Vett már be Ecstasyt (öt pont), ráadásul diszkóban, nem pedig csak otthon, szociológiai tanulmányképpen (öt plusz pont). A Munkáspártra szándékozott szavazni a következő parlamenti választásokon (öt pont). Több mint negyvenezer fontot keresett egy évben (öt pont), és nem kellett nagyon keményen dolgoznia érte (öt pont, sőt adott magának plusz öt pontot, amiért egyáltalán nem kell dolgoznia érte). Evett már olyan étteremben, ahol

7 van az étlapon polenta és gyalult parmezán (öt pont). Soha nem használt ízesített óvszert (öt pont), eladta a Bruce Springsteen-lemezeit (öt pont), és nemcsak növesztett kecskeszakállat (öt pont), hanem aztán le is vágta (öt pont). Csakhogy! Sohasem feküdt le olyan nővel, akinek a fotója szerepelt valamilyen újság vagy magazin divatrovatában (mínusz kettő), és ha igazán őszinte akart lenni (márpedig ha élt benne bármilyen erkölcsi meggyőződésszerűség, az magában foglalta, hogy hazudni önmagunknak egy tesztben a legnagyobb vétek), akkor neki igenis makacsul az volt a meggyőződése, hogy egy menő járgány birtoklása alighanem imponál a nőknek (mínusz kettő). De még így is az annyi mint... hatvanhat! A teszt szerint menőbb már nem is lehetne! Menő a köbön! Valóságos menőmanó! A menők legmenőbbike! Will nem tudta, mennyire illik komolyan venni az efféle teszteket, de hiába, az eredmény jólesően betöltötte gondolatait: kiérdemelni a menő fej címet egy férfimagazinban, az azért nem semmi tán soha életében nem volt még ennyire közel ahhoz, hogy ténylegesen elérjen valamit, és az ilyen pillanatokat meg kell becsülni. Hatvanhat pont! Majdnem a maximum! Becsukta a magazint, és rárakta a hasonló magazinok kupacára, melyet a fürdőszobában tartott. Nem rakta el mindet, ahhoz túl sokat vásárolt, de ezt nem fogja kidobni, az tuti. Will néha eltűnődött nem túl gyakran, mert a történelmi tárgyú töprengés nem tartozott kedvenc időtöltései közé, hogy vajon hatvan évvel ezelőtt hogy a csudába maradtak életben a hozzá hasonló emberek.

8 (Tisztában volt vele, hogy a hozzá hasonló emberek igencsak specifikus osztályozás, mivelhogy hatvan évvel ezelőtt nem létezhetett hozzá hasonló ember, hatvan évvel ezelőtt ugyanis egyetlen felnőtt embernek sem lehetett olyan apja, aki pontosan úgy kereste volna meg a pénzét, ahogyan az övé. Vagyis amikor a hozzá hasonló emberekre gondolt, ezt nem egy az egyben értette, mármint hogy az illető faszi pontosan olyan legyen, mint ő, hanem csak hogy egyszerűen ne csináljon semmit naphosszat, meg persze ne is nagyon akarjon csinálni semmi különösebbet.) Hatvan évvel ezelőtt mindazok a dolgok, amelyek segítségével Will leküzdötte a napjait, még egyszerűen nem is léteztek: nem volt tévé, főleg nem napközben, nem volt videó, nem voltak színes magazinok s ennélfogva tesztek sem, és bár minden bizonnyal léteztek lemezboltok, azt a fajta zenét, amit ő hallgatott, akkor még föl sem találták. (Mostanában éppen a Nirvanát hallgatta meg Snoop Doggy Doggot ban kevés esélye lett volna rá, hogy hasonló hangzásvilágot találjon.) Úgyhogy nem marad más, mint a könyvek. Könyvek! Na nem, akkoriban tutira kellett volna szereznie magának valamilyen állást, máskülönben lazán becsavarodik. Ezzel szemben manapság gond egy szál se. Szinte túl sok is a tennivaló. Ma már nem muszáj, hogy az embernek legyen saját élete; megteheti, hogy csak szép nyugisan lesi a kerítésen át másokét, merthogy van egy csomó faszi, aki mindenki szeme láttára, az újságokban, az East End-i szomszédokról szóló tévésorozatban, filmekben, finoman szomorkás jazz-szerzeményekben

9 vagy rap dobhártyarepesztőkben éli a maga életét. A húszéves Will meglepődött és valószínűleg elszontyolodott volna, ha megtudja, hogy harminchat éves korára nem fogja megtalálni a saját életét, de a harminchat éves Will nem volt különösebben boldogtalan emiatt; így legalább kisebb volt körülötte a rumli. Rumli! Will barátjának, Johnnak a házában az aztán volt dögivel. Johnt és Christine-t két gyermekkel áldotta meg a sors a második az előző héten született, minekutána Willt elhívták babanézőbe, és az egész lakás úgy nézett ki, mint egy disznóól. Igen, nem tehetett róla, de Willnek ez volt az érzése. Színes műanyag vackok voltak szanaszét szórva a padlón, videokazetták hányódtak csak úgy tok nélkül a tévé mellett, a fehér díványterítő úgy festett, mintha gigantikus méretű vécépapírnak használták volna (na jó, vegyük úgy, hogy csokoládéfoltok, gondolta Will)... Hogy képes bárki is ilyen helyen élni? Christine a babával a karján jött be, miközben John a konyhában készítette a teát Willnek. Ő Imogen mondta Christine. Ó mondta Will. Jól van. Most mi a fenét kell mondania? Tudta, hogy kellene valamit, de ha megnyúzzák, akkor se jutott volna eszébe, hogy mit. Nagyon... Nem. Kiment a fejéből. Inkább Christine-re összpontosította minden erőfeszítését, mármint hogy beszélgetést kezdeményezzen. És te hogy vagy, Chris? Hát, tudod... Kicsit kinyuvadtam. Két végén égetted a gyertyát?

10 Nem. Csak szültem egy babát. Ó. Persze. Minden a nyavalyás baba körül forog. Hát, akkor jó fáradt lehetsz, mi? Szándékosan kivárt egy hetet, hogy ne kelljen ilyesmiről beszélgetnie, de úgy látszik, hiába. Így is csak erről beszélgetnek. Megjött John a tálcával és a három csésze teával. Barney meg elment ma a nagymamihoz mondta, minden Will számára is érthető ok nélkül. Hogy van Barney? Barney kétéves volt, és ez ki is merítette azt a témát, hogy hogyan lehet, ami a szüleit kivéve különben sem érdekelt senkit, de megint csak az volt a helyzet, hogy Will érezte, mondania kell valamit, bár hogy miért, annak sehogyan sem látta a logikáját. Kösz, jól van mondta John. Egy kis ördög újabban, az igaz, és hát nemigen tudja, mit is kezdjen Imogennel, de... aranyos. Will találkozott már Barneyval, és meggyőződött róla, hogy egyáltalán nem aranyos, így aztán jobbnak látta, ha erre most már tényleg nem szól egy szót sem. Különben veled mi van, Will? Kösz, jól vagyok. Még mindig nem vágysz egy saját családra? Na ne, akkor inkább megenném Barney kakás pelenkáját, gondolta. Még nem felelte. Aggódunk miattad mondta Christine. Kösz, de jól vagyok így, ahogy vagyok. Lehet mondta Christine önelégült ábrázattal. Willnek kezdett felfordulni a gyomra tőlük. Már az is elég baj, hogy van két gyerekük, de vajon minek akarják még tetézni is ezt az alapvető baklövésüket azzal, hogy

11 a barátaikat is ugyanerre biztatják? Will immár évek óta meg volt győződve róla, hogy az ember nem köteles magára kényszeríteni ezt a fajta boldogtalanságot, amibe most John és Christine belecsöppent (mert igenis biztos volt benne, hogy boldogtalanok, még ha ebben a mostani különös, agymosott állapotukban nem képesek is felismerni saját boldogtalanságukat). Igenis végig lehet csinálni az életet enélkül. Jó, az embernek szüksége van pénzre amennyire Will átlátta a dolgokat, egy gyerek egyedüli értelme, hogy gondoskodjon majd az emberről, amikor öreg, haszontalan trotty lesz belőle, de neki van pénze, ami azt jelenti, hogy jól elvan kakis díványhuzatok nélkül, és nem kell szánalmas módon erőlködnie, hogy a barátait saját nyomorúságának követésére biztassa. John és Christine azelőtt tök normális volt. Komolyan. Amikor Will Jessicával járt, hetente többször is elmentek négyesben szórakozni. Jessica és Will akkor szakítottak, amikor Jessica szerette volna a habkönnyű viszonyt stabilabb szintre emelni; Willnek egy ideig hiányzott, de a hab jobban hiányzott volna. (Néha még azért találkoztak egy ebédidei pizzára, és Jessica megmutatta neki a kölykeiről készült fényképeket, és azt mondta, hogy Will elvesztegeti az életét, amiről Will nem tudta, hogy mit jelent, és azt mondta Jessicának, hogy szerencsésnek érzi magát, amiért nem is kell tudnia, mire Jessica azt mondta, hogy úgyse tudna megbirkózni vele, mire Will azt felelte, hogy nem is áll szándékában kipróbálni; ezután némán ültek és csak bámulták egymást.) Most John és Christine is rálépett a feledéshez vezető Jessica-féle útra vele egyszerűen

12 nem tudtak mit kezdeni többé. Nem kívánt találkozni Imogennel, Barney hogyléte felől érdeklődni, és nem akarta hallani, milyen fáradt Christine, márpedig ennyi volt, és nem több, amit nyújthattak. Hát jó, ő ugyan nem fog rájuk akaszkodni. Arra gondoltunk mondta John, hogy te lehetnél Imogen keresztapja. Várakozó mosollyal az arcukon ültek, mintha az lenne a természetes, hogy Will felugorjon, könnyekre fakadjon, és üdvözült öleléssel lebirkózza őket a szőnyegre. Ehelyett idegesen felnevetett. Keresztapja? Templom meg minden? Örökbefogadás, ha ti lezuhantok egy repülővel? Aha. Hülyéskedtek. Mi mindig azt gondoltuk, hogy vannak benned rejtett mélységek mondta John. Aha. De most láthatjátok, hogy nincsenek. Én valóban ennyire sekély vagyok. Még mindig mosolyogtak. Egyszerűen nem fogták fel. Ide hallgassatok! Meg vagyok hatva, hogy ez az eszetekbe jutott. De ki se tudnék találni rosszabb ötletet. Komolyan. Ez egyszerűen nem nekem való. Nem is maradt már sokáig. Néhány héttel később Will találkozott Angie-vel, és életében először ideiglenes mostohaapa lett. Talán ha lenyeli büszkeségét és a gyerekek, a család, az otthonülés, a monogámia és a korai lefekvés iránt táplált gyűlöletét, egy csomó zűrtől kímélte volna meg magát. Három

13 Az első nap utáni éjszakán Marcus nagyjából félóránként felébredt. Tudta, mert mindig látta a dinoszauruszos óra foszforeszkáló mutatóit: 10.41, 11.19, 11.55, 12.35, Képtelen volt elhinni, hogy reggel megint vissza kell mennie ugyanoda, meg holnapután reggel is, meg azután is, meg... jó, akkor jön a hétvége, de többé-kevésbé minden egyes reggel a hátralévő életében. Kis híján. Valahányszor felriadt, első gondolata mindig az volt, hogy valami módon csak képes lesz túltenni magát ezen a borzalmas érzésen kikerülni vagy akár keresztültömi rajta; ha eddig bármi miatt kiborult, rendszerint kiderült, hogy van valamilyen megoldás ami többnyire azzal kezdődött, hogy elmondta az anyjának, mi bántja. Csak hát most az anyja nem tehet semmit. Nem fogja átvinni egy másik iskolába, és még ha átvinné is, az se sokat változtatna a dolgokon. Ő akkor is ugyanaz a Marcus maradna, és úgy érezte, ez az alapvető probléma. Egyszerűen nem alkalmas az iskolára. Ez a nagy helyzet. Csak éppen hogyan lehetne ezt bárkinek is elmagyarázni? Az rendben van, hogy valaki nem alkalmas bizonyos dolgokra (azt már tudta, például, hogy nem alkalmas házibulira, mert túlságosan szégyenlős, vagy nem vehet fel bő nadrágot, mert túl rövid a lába), de ha nem vagy alkalmas az iskolára, az már komoly probléma. Mindenki jár iskolába. Itt nincsen kibúvó. Tudta, hogy vannak gyerekek, akiket a szüleik tanítanak otthon, de őt nem taníthatja az anyukája, mert dolgozni jár. Hacsak nem fizet neki érte de az anyja épp nemrég mondta, hogy heti háromszázötven fontot keres. Háromszázötven fontot

14 hetente! Honnan a csudából szerezne annyi pénzt? Papírgyűjtésből nem, az egyszer szent. Legjobb tudomása szerint az egyetlen másfajta embertípust, amelyik nem jár iskolába, a Macaulay Culkin-félék alkotják. Egyszer volt róla valami a tévében szombat délelőtt, és azt mondták, hogy valami lakókocsiban tanítja egy magántanár. Az klassz lenne, gondolta. Sőt, több, mint klassz, mert Macaulay Culkin biztosan keres háromszázötven fontot hetente, talán még többet is, vagyis ha ő lenne Macaulay Culkin, akkor fizethetne az anyjának, hogy tanítsa. De ha a Macaulay Culkin-ság azt jelenti, hogy az ember ügyes színész, akkor ennek is lőttek: ő vacak színész lenne, mert utál közönség előtt szerepelni. Éppen ezért utálja az iskolát is. És éppen ezért szeretne Macaulay Culkin lenni. És éppen ezért nem lesz Macaulay Culkin az elkövetkezendő tízezer év során, a soron lévő néhány napról nem is beszélve. Nincs mese, reggel menni kell iskolába. Egész éjjel úgy járt az agya, mint a bumeráng: egy ötlet elröpült messze a távolba, egészen egy hollywoodi lakókocsiig, és egy pillanatra, amikor olyan messzire került az iskolától és a valóságtól, amennyire csak lehetséges, viszonylag boldognak érezte magát; aztán kezdődött a repülés visszafelé, fejbe kólintotta a bumeráng, és megint pontosan ugyanott volt, ahonnan elindult. És közben könyörtelenül közeledett a reggel. A reggelinél még nyugodt volt. Majd megszokod mondta az anyja, miközben ette a kukoricapelyhet, és ezt biztosan azért mondta, mert Marcus olyan szerencsétlen képet vágott. Csak bólintott és rámosolygott az anyjára amit ő mondott, azzal végül is

15 nem volt semmi baj. Előfordult, hogy valahol belül tudta, majd megszokja azt, ami rossz, bármi volt is az, mert már megtanulta, hogy vannak rossz dolgok, amik egészen rövid idő múltán már nem is annyira rosszak. Egy nappal azután, hogy apja elment, anyjával meg a Corinne nevű barátnőjével elmentek Glastonburybe, és egy sátorban laktak, és csuda jól érezték magukat. Ez viszont mindig csak rosszabb lesz. Az első szörnyű, rémületes napot csak még szörnyűbbek és rémületesebbek fogják követni. Korán beért, bement az osztályába, leült a padjához. Itt viszonylag biztonságban volt. Azok, akik tegnap szórakoztak vele, egész biztosan nem a korán érkezők közé tartoznak; előbb csavarognak, cigiznek, kábítószereznek és nőket erőszakolnak meg, gondolta komoran. Volt pár lány az osztályban, de nem törődtek vele, hacsak annak a nevetésnek, amit akkor hallott, amikor elővette az olvasókönyvét, nem volt valami köze hozzá. Ugyan mi nevetnivaló lehetett ezen? Semmi, hacsak nem olyan emberekről van szó, akik folyton azt lesik, min nevethetnének. Sajnos az ő tapasztalatai szerint a legtöbb gyerek éppen ilyen volt. Úgy járőröztek föl-alá az iskolai folyosókon, mint a cápák, csak éppen ők nem húsra vadásztak, hanem cikis nadrágra, cikis hajra, cikis cipőre, és ha zsákmányra akadtak, vad izgalom tört ki rajtuk. És mivel neki rendszerint cikis volt a cipője is, a nadrágja is, a haja meg mindig, a hét minden napján cikis volt, igazán szinte semmit sem kellett tennie, hogy mindannyiukon kitörjön a téboly.

16 Marcus tudta magáról, hogy furcsa gyerek, és azt is tudta, hogy részben azért, mert az anyja is furcsa. De az anyja egyszerűen nem fogta fel ezt az egészet. Mindig azt mondta neki, hogy csak az üresfejű emberek ítélik meg az embert a ruhája vagy a haja alapján; nem akarta, hogy Marcus szemét műsorokat nézzen a tévében, hogy szemét zenét hallgasson, vagy hogy szemét számítógépes játékokat játsszon (az szerinte mind szemét volt), ami azt jelentette, hogy ha bármi olyasmit akart csinálni, amivel a többi gyerek rendszerint eltöltötte az idejét, akkor órákig kellett vitatkoznia vele. Többnyire vesztett ezekben a vitákban, és az anyja olyan jól értett a vitatkozáshoz, hogy Marcusnak szinte jólesett, amikor vesztett. Az anyja el tudta magyarázni, hogy Joni Mitchellt és Bob Marleyt (ezek voltak a kedvenc énekesei) miért sokkal jobb hallgatni, mint Snoop Doggy Doggot, és miért sokkal fontosabb olvasni, mint a Gameboyjal játszani, amit az apjától kapott. De mindebből semmit sem mondhatott el az osztálytársainak. Ha megpróbálta volna elmagyarázni Lee Hartleynak ő volt a legnagyobb, leghangosabb és leggonoszabb fiú azok közül, akikkel tegnap megismerkedett hogy neki nem tetszik Snoop Doggy Dogg, mert Snoop Doggy Dogg helytelenül viszonyul a nőkhöz, akkor Lee Hartley vagy bemos neki egyet, vagy kitalál rá valami undok csúfnevet. Cambridge-ben nem volt ennyire rossz a helyzet, mert ott hozzá hasonló fura gyerekből és az anyjához hasonló fura anyából is volt egy csomó. De itt, Londonban minden megváltozott. Itt barátságtalanabbak, gonoszabbak és kegyetlenebbek

17 voltak a gyerekek, és Marcus úgy érezte, hogy ha már az anyja iskolaváltásra kényszerítette, csak mert talált magának egy jobb állást, akkor legalább annyi belátás lehetne benne, hogy nem nyaggatja folyton azzal, hogy beszéljék meg a dolgokat. Otthon végül is boldog volt hallgatta Joni Mitchellt és olvasott, csakhogy az iskolában ennek semmi hasznát nem vette. Ez talán furán hangzik, mert a legtöbb ember biztosan az ellenkezőjét gondolná hogy az a gyerek, aki otthon olvas, jobban megállja a helyét az iskolában, de erről szó sem volt: csak más lett, mint a többiek, és emiatt kényelmetlenül érezte magát, és mivel kényelmetlenül érezte magát, mintha egyszerűen lebegett volna a semmiben, távol mindenkitől és mindentől, az osztálytársaitól, a tanároktól, az óráktól. Nem kizárólag az anyja volt a hibás mindenben. Néha csak úgy önmagától volt furcsa, függetlenül az anyjától. Amikor például énekelt... Vajon mikor fogja megérteni, hogy ez hogyan működik benne? Mindig volt a fejében egy dallam, és időről időre, amikor valami felidegesítette, ez a dallam egyszerűen mintha kiröppent volna belőle. Marcus valami okból nem tudta megkülönböztetni a kintet és a bentet, mert úgy érezte, hogy nincs is különbség köztük. Olyan volt, mint amikor az ember egy fűtött medencében úszik egy meleg napon, és amikor kiszáll, észre sem veszi, mert bent is, kint is ugyanakkora a hőmérséklet; mintha ugyanez történt volna az énekléseinél is. Szóval tegnap is, angol óra alatt, amikor a tanár épp felolvasott nekik valamit, kiröppent belőle egy dal; és felfedezte, hogy ha valaki el akarja érni, hogy nevessenek rajta, de úgy

18 istenigazából, arra az a legjobb módszer még a cikis hajviseletnél is jobb hogy elkezd hangosan énekelni, amikor mindenki más kussol és unatkozik. Ma délelőtt minden rendben ment, egészen a nagyszünet utáni óráig. Csöndben volt névsorolvasás alatt, vigyázott, hogy senkinek ne menjen neki a folyosón, aztán két matek jött egymás után, amit élvezett, és jól is ment neki, igaz, olyasmit vettek, amit ő már megtanult az előző iskolájában. Szünetben elment Brookshoz, egy másik matektanárhoz, hogy jelentkezzen az informatika szakkörébe. Elégedett volt magával, hogy ezt megtette, mert az ösztöne azt súgta, maradjon az osztályban és olvasson, de ő megemberelte magát, pedig még a pályán is át kellett vágnia. De aztán az angolóra megint rosszul sült el. Egy olyan könyvből tanultak, amiben sok mindenféle van vegyesen, és éppen a Száll a kakukk fészkére című regényből vettek egy részletet. Ismerte a történetet, mert látta a filmet az anyjával, ezért tisztán látta előre annyira tisztán, hogy szeretett volna kiszaladni az osztályból hogy mi fog történni. Amikor aztán megtörtént, rosszabb volt még annál is, mint amire számított. Maguire kisasszony az egyik lánnyal, akiről már tudta, hogy szépen olvas, felolvastatott egy részletet, aztán próbálta beindítani a beszélgetést. Nos, ez a könyv többek között arról szól... Honnan is tudjuk, hogy ki az őrült, és ki nem az? Mert, tudjátok, bizonyos értelemben mindannyian egy kicsit őrültek vagyunk, és ha valakik eldöntik az emberről, hogy egy

19 kicsit őrült, akkor hogyan is... hogyan is bizonyíthatja be nekik, hogy épelméjű? Csönd. Néhány gyerek sóhajtott, és sokatmondóan összenézett. Marcus már észrevette, hogy amikor valaki később csatlakozik egy osztályhoz, rögtön meg tudja állapítani, hogy melyik tanár hogyan birkózik meg a dolgával. Maguire kisasszony fiatal volt és ideges, és szemmel láthatóan küszködött. Ebből még bármi lehet, gondolta Marcus. Jól van, fogalmazzuk meg másképpen. Miből tudjuk megállapítani, ha valaki őrült? Most jön, gondolta Marcus. Most! Ez lesz az! Hát, például, hogy valaki ok nélkül énekel óra alatt. Nevetés. De csak ami ezután következett, az volt rosszabb még annál is, amire számított. Mindenki megfordult, és őt bámulta, ő pedig mereven nézte a tanárnőt, csakhogy annak széles, mesterkélt vigyor ült az ábrázatán, és a világért sem nézett volna Marcusra. Rendben, ez is egy lehetőség. Ha valaki ilyet csinál, akkor tényleg gondolhatjuk azt, hogy egy kicsit dilis. De ha kihagyjuk Marcust ebből egy kis időre... Újabb nevetés. Marcus tudta, mit csinál a tanárnő, és azt is, hogy miért, és gyűlölte őt. Négy Will először a Championship Vinylben, a Holloway Road közelében lévő kis lemezboltban látta Angie-t pontosabban kiderült, hogy mégse látta. Böngészett, hogy elüsse az idejét, azzal a homályos céllal, hogy hátha megtalálja azt a régi rock-blues antológiát, ami egyszer megvolt neki, és szerette, de aztán elveszett; és hallotta, amint egy nő azt mondja a mogorva, búbánatos

20 képű eladónak, hogy egy Pinky és Perky-lemezt keres az unokahúgának. A polcokat bámulta, amíg kiszolgálták, ezért Will egy pillanatra sem látta az arcát, de látott egy csomó mézsárga hajat, és hallott egy olyan enyhén rekedtes hangot, ami szerinte és mindenki más szerint is szexis, ezért tovább fülelt, miközben a nő elmagyarázta, hogy az unokahúga még csak nem is tudja, ki az a Pinky és Perky. Hát nem szörnyű? Gondoljon csak bele: már ötéves, és nem tudja, kicsoda Pinky és Perky! Mire tanítják ezeket a mai kölyköket? Egyszóval vidám csevejjel próbálkozott, de Will már rég megtanulta a saját kárán, hogy a Championship Vinylben nem csípik a vidámságot. Ahogy Will gondolta is, az eladó csak egy megvető pillantással díjazta a próbálkozást, és morgott valamit, jelezve, hogy senki ne rabolja az ő drága idejét. Két nap múlva egyszer csak ugyanez a nő ült a szomszédos asztalnál egy Upper Street-i kávéházban. Megismerte a hangját (mindketten egy cappuccinót és egy croissant-t rendeltek), a szőke haját meg a farmerdzsekijét. Mindketten felálltak, hogy elvegyenek egy-egy újságot a nő a Guardian-t választotta, így Willnek csak a Mail maradt, és akkor Will rámosolygott, de a nő láthatóan nem emlékezett rá, és Will nem is forszírozta volna a dolgot, ha a nő nem annyira szép. Én szeretem Pinkyt és Perkyt mondta, nyájasnak, barátságosnak és viccesen szolidárisnak szánt hangon, de abban a pillanatban látta, hogy szörnyű hibát követett el, hogy ez nem ugyanaz a nő, és halvány gőze sincs

21 róla, hogy miről beszél ez a pacák. Will szerette volna kitépni a nyelvét és beletiporni a padlóba. A nő ránézett, idegesen elmosolyodott, majd a pincér felé pillantott, nyilván azt kalkulálva, mennyi ideig tartana, amíg az átrobog a termen, és a földre birkózza a molesztálóját. Will tökéletesen megértette és együtt érzett vele. Ha egy vadidegen leül melléd egy kávéházban, és ravasz társalgási nyitómondatként nyugodt hangon közli veled, hogy szereti Pinkyt és Perkyt, akkor csakis arra gondolhatsz, hogy az illető mindjárt lenyisszantja a fejedet, és a hulládat elrejti a padlódeszkák alá. Elnézést mondta Will. Összetévesztettem valakivel. Elvörösödött, és ettől a nő mintha megnyugodott volna: a férfi zavara, gondolhatta, legalábbis részben ép elméről tanúskodik. Olvasták az újságjukat, de a nő újra és újra elmosolyodott, és Willre pillantott. Tudom, hogy illetlenség megkérdezni mondta végül, de annyira furdalja az oldalamat a kíváncsiság. Kinek nézett? Megpróbáltam kitalálni valamilyen történetet, de nem sikerült. Így aztán Will elmesélte a dolgot, mire a nő megint nevetett, és Willnek végül is az ölébe hullott egy újabb esély, hogy normális beszélgetést kezdeményezzen vele. Megbeszélték, hogy egyikük sem dolgozik délelőtt (Will nem vallotta be, hogy ő délután sem dolgozik), beszélgettek a lemezboltról, meg természetesen Pinkyről és Perkyről és a gyerekek más tévés kedvenceiről. Will még sohasem próbálkozott a kezdeményezésnek ezzel a fajtájával, de bejött: mire

22 megitták a második cappuccinójukat, megszerezte a nő telefonszámát, plusz megbeszéltek egy vacsorát. Az első randevújukon Angie minden köntörfalazás nélkül elmondta, hogy vannak gyerekei. Will szerette volna a padlóra hajítani a szalvétáját, feldönteni az asztalt és elrohanni. És? mondta. Természetesen ez volt a legjobb, amit mondhatott. Csak gondoltam, tudnod kell. Vannak emberek, akiknél számít. Milyen értelemben? Úgy értem, vannak olyan férfiak. Ó, persze... azt én is úgy értettem. Sajnálom; nem könnyíteni meg a dolgot, igaz? Jól csinálod. Csak, tudod... ha ez egy igazi randevú, és én úgy éreztem, hogy az, akkor, gondoltam, el kell mondanom. Köszönöm. De komolyan, semmi gond. Csalódtam volna, ha nem lenne gyereked. Csalódtál volna? nevetett Angie. Miért? Ez jó kérdés volt. Miért? Will nyilvánvalóan csak azért mondta ezt, mert olyan jól hangzott, igazi nyerő mondatnak, de ezt persze nem árulhatta el Angie-nek. Mert még sohasem randevúztam olyan nővel, aki anyuka is, és mindig szerettem volna. Azt hiszem, lenne érzékem hozzá. Mihez? Ez az. Mihez? Mihez is lenne neki érzéke? Ez az egymillió dolláros kérdés, az a kérdés, amire még sohasem tudott válaszolni. Lehet, hogy jól tudna gyerekekkel bánni, bár gyűlöli őket és mindenkit, aki

23 felelős a világra jöttükért. De lehet, hogy túl meggondolatlanul rázta le Johnt, Christine-t meg a pöttöm Imogent. Lehet, hogy ez az! Will bácsi! Nem is tudom. A gyerekdolgokhoz. Játszani velük meg minden. Mert az azért csak menne még neki is. Ahhoz mindenki ért, nem igaz? Lehet, hogy mindig is gyerekekkel kellett volna dolgoznia. Lehet, hogy ez a fordulópont az életében! Szó mi szó, Angie szépsége nem volt lényegtelen azon döntésében, hogy átértékeli a gyerekek iránti vonzalmának kérdését. A hosszú, szőke hajhoz, mint most már megállapíthatta, derűs, nyílt arc, nagy, kék szemek és roppant szexis szarkalábak tartoztak az a fajta diadalmas, erőteljes, tiszta szépség volt, mint Julie Christie. És ez volt a lényeg. Mikor randevúzott olyan nővel, aki Julie Christie-re hasonlít? Az olyan nők, akik Julie Christie-re hasonlítanak, nem szoktak randevúzni olyan pasasokkal, amilyen ő. Az olyan nők más filmsztárokkal vagy hírességekkel szoktak randevúzni, mondjuk, Forma-1-es pilótákkal. Mi történik itt? És arra jutott, hogy az egész a gyerekek miatt van; a gyerekek afféle szimbolikus fogyatékosságot jelentenek, mint egy csúnya anyajegy vagy a kövérség, és neki ettől lett esélye ott, ahol különben esélytelen lett volna. Lehet, hogy a gyerekek demokratizálják a gyönyörű, egyedül álló nőket. Az a helyzet mondta Angie, bár Will elmulasztotta az e pontig vezető eszmefuttatás nagy részét, hogy ha az ember egyedül álló anya, sokkal valószínűbb, hogy végül feminista klisékben fog gondolkodni. Tudod,

24 hogy minden férfi szemét, meg hogy egy nő férfi nélkül olyan, mint... mint... valami egy olyan valami nélkül, aminek semmi köze az első valamihez, meg minden ilyesmi. Hát, ez érthető mondta Will együtt érzőn. Kezdett izgalomba jönni. Ha az egyedül álló anyák azt gondolják, hogy minden férfi szemét, akkor övé a pálya. Akkor hátralévő életében egyfolytában olyan nőkkel randizhat, akik Julie Christie-re hasonlítanak. Bólogatott, a homlokát ráncolta és a száját biggyesztgette, miközben Angie locsogott, ő pedig az életét gyökeresen megváltoztató új stratégiáját tervezgette. Az ezt követő néhány hét során ő volt Will, a Jófiú, Will, a Vigasztaló, és élvezte. Ráadásul semmiféle erőfeszítésre nem volt szükség. Maisyvel, Angie rejtélyesen komor, ötéves lányával ugyan sohasem sikerült megtalálnia a hangot a kislány alighanem velejéig romlottnak tartotta, de a hároméves Joe-t szinte rögtön meghódította, főleg azzal, hogy a legelső találkozásuk alkalmával a bokájánál fogva lógatta fejjel lefelé. Ennyi volt az egész. Ennyi kellett hozzá. Bárcsak normál méretű emberi lényekkel is ilyen könnyű lenne, gondolta Will. Elmentek a McDonald sba. Elmentek a Természettudományi Múzeumba meg a Természettörténeti Múzeumba. Hajókáztak a Temzén. Amikor korábban nagy ritkán eszébe jutott, hogy neki is lehetnének gyerekei (mindig csak ha részeg volt, és éppen egy új kapcsolat vajúdását élte át), meggyőzte magát, hogy az apaság csak afféle szentimentális

25 fotózási alkalom; nos, apának lenni Angie mellett pontosan ezt jelentette: kéz a kézben sétálgathatott egy gyönyörű nővel, miközben a gyerekek boldogan ugrabugráltak előttük, és mindenki láthatta, hogy ezt csinálja, és amikor már egy egész délutánon át csinálta, ha éppen úgy tartotta kedve, hazamehetett. Aztán ott volt a szex. Egyedül álló anyával szexelni, döntötte el Will az első éjszakájuk után, az lazán kenterbe veri azt a fajta szexet, amihez szokva van. Ha az ember jól választja ki a nőt, vagyis olyat választ, akit gyermekeinek apja előbb becsapott, aztán végül el is hagyott, és aki azóta senkit sem talált magának (mert, ugyebár, a kölykök miatt ki se mozdulhatott otthonról, de meg különben is egy csomó pasi csakis a saját gyerekeit képes elviselni, és egy csomó pasi nem szereti azt a fajta zűrzavart, amely gyakran úgy kavarog a kisgyerekek körül, mint a forgószél)... ha tehát az ember egy ilyet választ magának, akkor az a nő szeretni fogja már csak ezért is. És az egyszerű pasas egy csapásra helyesebb pasi lesz: jobb szerető, jobb ember. Will tökéletesen meg volt elégedve a helyzettel. Ott az a sok tessék-lássék párosodás a gyermektelen egyedül állók világában, akiknek egy idegen ágyban töltött éjszaka csak egy újabb dugás... hát az ilyenek nem is tudják, hogy mit veszítenek. Persze vannak afféle becsület bajnokai férfiak és nők egyaránt, akik felháborodtak volna ezen a Will-féle logikán, de őt ez nem zavarta. Csak jó, ha kisebb a konkurencia. Végső soron az Angie-vel való viszonyát egy nagyon egyszerű dolognak köszönhette: annak, hogy nem volt

26 Valaki Más. Ez esetben ez azt jelentette, hogy nem volt Simon, Angie volt férje, akinek akadt némi gondja az alkohollal és a munkával, és aki a klisékre lovagi hanyagsággal fittyet hányva, mint kiderült, a titkárnőjét kefélte. Willnek semmi nehézséget nem okozott, hogy ne legyen Simon; kifejezetten tehetsége volt hozzá, ragyogóan csinálta. Igazából igazságtalannak is érezte, hogy valamiért, ami ennyire nem esik a nehezére, bármiféle jutalmat kapjon, de persze esze ágában sem volt visszautasítani: Angie jobban szerette azért, hogy nem Simon, mint amennyire bármikor is szerették azért, mert az, aki. Még az óhatatlanul bekövetkező vég is kifejezetten kellemes volt. Willnek mindig komoly gondot jelentett a befejezés: sohasem tudta igazán szarván ragadni a bikát, és ennek következtében eddig mindig volt valami zűrös átfedés. Angie-vel azonban úgy ment ez is, mint a karikacsapás sőt annyira könnyen, hogy úgy érezte, itt valami csapdának kell rejtőznie. Hat hete jártak, és Will bizonyos dolgokat kezdett kényelmetlennek találni. Először is Angie nem bizonyult kellőképp rugalmasnak, aztán meg a gyerekek időnként komolyan útban voltak; előző héten például Will megvette a jegyeket az új Mike Leigh-filmre aznap este adták először mire Angie a kezdés után harminc perccel érkezett a mozihoz, mert nem jött meg a pótmama. Jó dühös volt, bár úgy érezte, sikerült egész ügyesen lepleznie, és végül is viszonylag kellemes estét töltöttek együtt. És Angie sohasem maradhatott ott nála, így mindig Willnek kellett elmennie őhozzá, csakhogy Angie-nek nem volt valami sok CD-je, és nem volt

27 videomagnója, és nem volt műholdas vagy kábeltévéje, így szombat este végül mindig a Baleset-et nézték meg valami beteg gyerekről szóló vacak tévéfilmet. Will éppen kezdett tűnődni, hogy vajon valóban Angie-e az a nő, akit egész életében keresett, mikor Angie elhatározta, hogy szakít vele. Egy indiai étteremben voltak a Holloway Roadon, amikor közölte. Will, sajnálom, de én nem hiszem, hogy ez menni fog. Will nem szólt semmit. A múltban, ha egy beszélgetés ezzel kezdődött, az többnyire azt jelentette, hogy a nő rájött valamire, vagy hogy Will tett valami aljas, ostoba vagy elképesztő érzéketlenségről árulkodó dolgot, most viszont tényleg úgy gondolta, hogy tiszta, mint a patyolat. A beálló csöndben végigfuttatta agyán kapcsolatuk történetét, hátha talál valamit, amiről megfeledkezett, de semmi. Szörnyen csalódott volna magában, ha talál valamit, mondjuk, egy kis észrevétlenül maradt hűtlenséget vagy holmi hanyag kegyetlenséget, amit rögtön el is felejt az ember. Mivel az egész kapcsolatuk az ő megbízhatóságán alapult, bármilyen kis gikszer azt jelentette volna, hogy egészen mélyen beleivódott a megbízhatatlanság, és már képtelen uralkodni fölötte. Nem veled van a baj. Te nagyszerű vagy. Hanem velem. Vagy legalábbis a helyzetemmel. Nincs semmi baj a helyzeteddel. Legalábbis ami engem illet. Willt olyan megkönnyebbülés töltötte el, hogy kedve támadt nagylelkűen viselkedni. Vannak dolgok, amikről te nem tudsz. Simonnal kapcsolatban.

28 Nyaggat? Mert ha igen... Miért, akkor mi lesz?, szerette volna megvetően megkérdezni magától. Sodorsz magadnak egy marihuánás cigit, amint hazaérsz, és elfelejted őket? Olyan nővel fogsz járni, aki sokkal egyszerűbb eset? Nem, nem igazán. Bár, asszem, kívülről olyannak látszana. Nem nagyon örül neki, hogy járok valakivel. És tudom, hogy ez hülyén hangzik, de én ismerem őt, és tudom, hogy még egyszerűen nem tette túl magát a szakításunkon. És ami a lényegesebb, azt hiszem, hogy én se. Még nem vagyok felkészülve rá, hogy bárkivel is belevágjak egy új kapcsolatba. Pedig igazán jól csináltad. Az a tragikus, hogy találtam valakit, aki pont jó lenne nekem, de pont a legrosszabb pillanatban. Valami könnyű kis kalanddal kellett volna kezdenem, nem egy... nem egy olyan emberrel, aki... Will igencsak ironikusnak találta a helyzetet. Ha tudná Angie, hogy ő pontosan a megfelelő személy! Ha volt ember, aki nála alkalmasabb lett volna egy könnyű kis kalandra, akkor Will nem kívánt találkozni vele. Csak megjátszottam magam!, kívánkozott ki belőle. Én egy szörnyű alak vagyok. Sokkal üresebb, mint amilyennek látsz, becsszó! De már késő volt. Gondoltam is rá, hogy vajon nem siettetlek-e. Szóval elcsesztem, igaz? Nem, Will, egyáltalán nem. Te csodálatos voltál. Annyira sajnálom, hogy... Könnyezett is egy kicsit, és Will ezért is szerette. Még soha nem látott úgy sírni egy nőt, hogy közben ne érezte

29 volna felelősnek magát, és most kifejezetten élvezte a szokatlan élményt. Nem kell, hogy bármi miatt rossz érzéseid legyenek. Komolyan. Komolyan, komolyan, komolyan. Ó, de igen. Nem, dehogy. Mikor történt meg vele utoljára, hogy ő lehetett a megbocsátó fél? Mióta befejezte a sulit, biztosan egyszer sem, és addig se túl gyakran. Az Angie-vel töltött összes este közül ez az utolsó tetszett neki a legjobban. Will számára ez eldöntött mindent. Tudta, hogy lesznek más Angie-féle nők olyanok, akik először azt gondolják, hogy rendszeres dugásra vágynak, de végül mégis úgy döntenek, hogy a nyugodt élet többet ér akármennyi zajos orgazmusnál. És mivel ő is valami hasonlót érzett, bár egészen más okokból kifolyólag, tudta, hogy tökéletesen alkalmas az ilyen kapcsolatokra. Szuper szex, egy csomó egó-masszázs, könnymentes ideiglenes szülősködés és lelkifurdalás-mentes szakítás kívánhat ennél többet egy férfi? Az egyedül álló anya volt a legnagyszerűbb felfedezés, amiről valaha is hallott. Ragyogó, vonzó, kalandra kész nők ezrei London-szerte! Hát így kezdődött Will Freeman, alias Vigaszhozó Will új karrierje. Öt Egyik hétfő reggel Fiona elkezdett sírni reggeli előtt, és ez alaposan megijesztette Marcust. A reggeli sírás új dolog volt, és rossz, nagyon rossz jel. Azt jelentette, hogy ezentúl ez a nap bármely órájában megtörténhet, minden előzetes figyelmeztetés nélkül; többé semmikor

30 sem érezheti magát biztonságban. Egészen mostanáig a reggelekkel nem volt semmi baj; úgy tűnt, mintha Fiona mindig azzal a reménnyel ébredne, hogy az az akármi, ami boldogtalanná teszi, az éjszaka során, amíg aludt, egyszerűen elpárolgott, ahogy az néha előfordul a náthával vagy a gyomorrontással. És ma reggel is egészen normális volt a hangja nem dühös, nem boldogtalan, nem őrült, hanem egyszerű, normális anyukahang amikor rászólt Marcusra, hogy siessen már. És tessék, most ott görnyed a konyhaasztalnál a köntösében, egy félig megevett pirítóssal a tányérján, az arca fel van püffedve, és csorog a takony az orrából. Marcus sohasem szólt semmit, amikor sírt az anyja. Nem tudta, mit mondjon. Nem értette, miért sír, és mivel nem értette, nem tudott segíteni, és mivel nem tudott segíteni, csak állt, és tátott szájjal bámult, az anyja meg csak folytatta a sírást, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Kérsz teát? Marcusnak úgy kellett kitalálnia, hogy mit mond, annyira szipogott közben. Öhö. Kérek. Elvett egy tiszta tálkát az edényszárítóról, és a szekrényhez lépett, hogy válasszon a gabonapelyhek közül. Ez felvidította. El is felejtette, hogy szombat délelőtt az anyja engedte, hogy beletegyen egy vegyes dobozt a kocsiba a szupermarketben. Most is átélte a döntéssel járó szokásos kínokat: tudta, hogy előbb túl kéne esnie azon, amit nem szeret annyira, vagyis a kukoricapelyhen meg azon, amiben gyümölcs van, mert ha most nem eszi meg őket, akkor soha, és csak ott állnak majd a polcon, amíg

31 meg nem romlanak, és anyu kiabálni fog vele, és utána hónapokig be kell majd érnie valami gazdaságos csomagolású borzalommal. Mindezt pontosan átlátta, és mégis a Coco Popsot választotta, mint mindig. Az anyja nem vette észre ez volt az első jó dolog, ami a szörnyű depressziójából származott. Nem mintha olyan nagyon örült volna neki; azért mégiscsak jobban szerette volna, ha van az anyjában annyi életkedv, hogy visszaküldje a szekrényhez. Ezer örömmel lemondott volna a Coco Popsról, csak hogy az anyja ne sírjon folyton. Megette a gabonapelyhét, megitta a teáját, fogta a táskáját, adott egy puszit az anyjának épp csak egy normális puszit, nem az érzelgős, együtt érző fajtát, és kiment. Egyikük sem szólt egy szót sem. Mi mást kellett volna tennie? Iskolába menet azon töprengett, vajon mi baja lehet az anyjának. Hogy mi olyan baja lehet, amiről ő nem tudhat? Dolgozik, ami azt jelenti, hogy nem szegények, bár éppenséggel nem is gazdagok zeneterapeuta, vagyis fogyatékos gyerekeket tanít vagy valami ilyesmi, és mindig azt mondja, hogy szörnyen, szánalmasan, felháborítóan kevés a fizetése. Hogy bűntény ennyiért dolgoztatni valakit. De van elég pénzük lakásra, ennivalóra, nyaralásra évente egyszer, és még arra is, hogy hébe-hóba vegyenek pár számítógépes játékot. Mi a csudától sírhat egy ember, ha nem attól, hogy nincs elég pénze? Hogy valaki meghalt? De hát azt tudná, ha meghalt volna valaki, aki ennyire fontos az anyjának; ilyen sokat csak a nagymama, a nagypapa meg Tom bátya és Tom bátya családja miatt sima, márpedig őket mindet látták előző hétvégén, az Ella

32 nevű unokahúga negyedik születésnapján. Akkor a férfiakkal lehet kapcsolatban? Tudta, hogy az anyja szeretne barátot; csakhogy ezt abból tudta, hogy néha viccelődött róla, és Marcus nem értette, hogy a hébehóba eleresztett viccektől hogyan lehet egyszer csak eljutni a folytonos bőgésig. Meg különben is ő maga szabadult meg Rogertől, pedig ha olyan nagyon kétségbe lenne esve emiatt, akkor folytatta volna vele. Tehát, mi lehet még? Próbált emlékezni, hogy miféle dolgok miatt sírnak az East End-iek szereplői, mármint leszámítva a pénzt, a halált és a szeretőket, de ezzel se jutott sehova: börtönbüntetés, nem kívánt terhesség, AIDS csupa olyan dolog, ami az anyjánál aligha jöhet szóba. Aztán az egész kiröppent a fejéből, mikor bent volt az iskolakapun belül. Nem mintha elhatározta volna, hogy nem gondol rá többet. Egyszerűen csak működésbe lépett a létfenntartási ösztöne. Ha az embernek meggyűlt a baja Lee Hartleyval meg a haverjaival, akkor a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy vajon az anyja tényleg becsavarodik-e, vagy sem. De ma reggel nem történt semmi zűr. Látta, hogy mindannyian a tornaterem falát támasztják, és valami kincs körül kuporognak, egyszóval biztonságos távolságban voltak, és így minden gond nélkül eljutott az osztályteremig. A barátai, Nicky és Mark már ott voltak, és Tetrist játszottak Mark Gameboyán. Odament hozzájuk. Minden rendben? Nicky mondott egy helót, de Mark annyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette. Marcus próbált úgy helyezkedni, hogy lássa, hogyan boldogul Mark, de

33 Nicky elfoglalta az egyetlen helyet, ahonnan látni lehetett a Gameboy kis képernyőjét, így hát leült egy padra, és várta, hogy befejezzék. De nem fejezték be. Vagyis befejezték, de aztán rögtön újra is kezdték; nem mondták neki, hogy ő is játsszon egyet, és el se rakták azért, mert ő megérkezett. Marcus érezte, hogy szándékosan nem törődnek vele, de nem tudta, hogy mit csinálhatott rosszul. Jösztök a számítógépterembe ebédidőben? Megismerni is így ismerte meg Nickyt és Markot az informatikai klubban. Hülye kérdés volt, mert mindig mentek. Ha nem mentek volna, akkor hozzá hasonlóan ők is félszegen, lábujjhegyen csellenghettek volna ebédidőben, vigyázva, nehogy észrevegye őket valaki, akinek nagy szája és menő frizurája van. Nem tom. Lehet. Te mit gondolsz, Mark? Nem tom. Talán. Jól van. Ott talákszunk. Lehet. Nem mintha addig nem találkozna velük. Mert például most is épp itt van mellettük, és nem is tervezi, hogy bárhová elmenjen. De legalább mondott valamit. Nagyszünetben ugyanez volt az ábra: Nicky és Mark a Gameboyon, Marcus meg ott tipródik mellettük. Jó, nem voltak igazi barátok nem olyanok, amilyen barátai Cambridge-ben voltak, de rendszerint jól elvoltak, már csak azért is, mert ők sem voltak olyanok, mint a többi srác az osztályban. Marcus egyszer suli után még Nickyék lakásán is járt. Tudták, hogy hülyék meg stréberek meg minden, ahogy némelyik lány nevezte őket (mindhárman szemüvegesek voltak, egyik se törődött azzal, hogyan öltözik, Mark vörös volt és

34 szeplős, Nicky meg jó három évvel fiatalabbnak nézett ki, mint bárki más a hetedikben), de ez nem sokat izgatta őket. Az a fő, hogy együtt voltak, és nem kellett kétségbeesetten a fal mellett lopózniuk, hogy senkinek ne szúrjanak szemet. Hé, ütődött! Énekelj nekünk valamit! Két nyolcadikos állt az ajtóban. Marcus nem ismerte őket, vagyis szemmel láthatóan terjedt a hírneve. Próbált céltudatosabb pózt felvenni: úgy nyújtotta a nyakát, mintha a Gameboyra koncentrálna, de így se látott semmit, ráadásul Mark és Nicky kezdtek elhúzódni a közeléből, hogy magára maradjon. Hé, Vörös! Chris Evans! Pápaszemes! Mark kezdett vörösödni. Mindegyik pápaszemes! Ja, el is felejtettem. Tyhű, Vörös Pápaszem! Ki szívta ki a nyakadat? Ezt állati mulatságosnak találták. Mindig a lányokról meg a szexről vicceltek; a fene se tudja, miért. Biztos, mert szexőrültek. Mark feladta a harcot, és kikapcsolta a Gameboyt. Újabban ez egy csomószor megtörtént, és nemigen lehetett tenni bármit is ellene. Csak állsz és tűrsz, amíg meg nem unják. Az volt benne a nehéz, hogy közben kellett valamit találni, amin gondolkozhatsz, meg valamilyen arcot vágni. Marcus újabban listákat készített a fejében; anyjának volt egy játéka, amiben kártyák voltak, rajtuk egy-egy kategória nevével, mondjuk, Pudingok, és a másik csapatnak ki kellett találnia, milyen tizenkét pudingfajta van a kártyán, aztán persze az első csapat jött a találgatással, és,

35 mondjuk, a kártyán szereplő tizenkét futballcsapatot kellett kitalálni. Itt ezt nem játszhatta, mert nem voltak kártyák meg másik csapat, de valami ilyesmit játszott: kitalált valamit, amiből sok fajta van, mondjuk azt, hogy Gyümölcsök, és megpróbálta felsorolni a lehető legtöbb fajta gyümölcsöt, amíg az, aki cikizte őket, bele nem unt a dologba és el nem ment. Csokiszeletek. Mars, természetesen. Snickers. Bounty. Van még olyan, ami fagyiban is van? Nem jutott eszébe több. Topic. Picnic. Hé, Marcus, ki a kedvenc rap énekesed? Tupac? Warren G? Marcus hallotta már ezeket a neveket, de amúgy semmit sem tudott róluk, nem ismerte egyetlen számukat sem, és különben is tudta, hogy nem azért kérdezik, hogy válaszoljon. Ha válaszol, neki annyi. Agya kiürült, persze részben épp ez volt a játék lényege. Könnyű lett volna otthon felsorolnia a különböző csokiszeletfajtákat, de itt, miközben cikizték ezek a srácok, szinte lehetetlen. Milky Way. Hé, Törpicur, tudod, mi az a franciázás? Nicky úgy tett, mintha bámulna ki az ablakon, de Marcus látta rajta, hogy nem lát semmit. Picnic. Nem, az már volt. Hagyjuk! Unalmas. És elmentek. Csak hat jött össze. Szánalmas. Egy darabig egyikük sem szólt egy szót sem. Aztán Nicky Markra pillantott, Mark pedig Nickyre, és végül Mark szólalt meg. Marcus, nem akarjuk, hogy velünk legyél többet.

36 Nem tudta, hogyan reagáljon, ezért csak annyit mondott: Ó. Meg még azt: Miért nem? Miattuk. Nekik semmi közük hozzám. De igen. Soha nem volt bajunk senkivel, mielőtt megismerkedtünk veled, most meg mindennap ez megy. Marcusnak ezt nem kellett magyarázni. El tudta képzelni, hogy ha sohasem találkoznak vele, akkor Nickynek és Marknak annyi köze lenne Lee Hartleyhoz meg a hozzá hasonlókhoz, mint a koalamackóknak a piranhákhoz. De most, őmiatta a koalamackók beleestek a tengerbe, és a piranhák gyülekezni kezdtek körülöttük. Nem bántották őket, legalábbis egyelőre, de Marcus pontosan tudta, milyen az, ha az emberre bottal, kavicsokkal vagy épp csúfnevekkel támadnak. A sértések éppen úgy csapódnak be, mint a lövedékek, és ha veled együtt mások is ott vannak a tűzvonalban, akkor nekik is jut a javából. Ez történt Nickyvel és Markkal: miatta ők is láthatóvá váltak, célpont lett belőlük, és ha egyáltalán a barátjuknak meri nevezni magát, akkor az a dolga, hogy távol tartsa magát tőlük. Csak éppen nem volt semmi más hely, ahová mehetett volna. Hat Egyedülálló apa vagyok. Van egy kétéves fiam. Egyedül álló apa vagyok. Van egy kétéves fiam. Egyedül álló apa vagyok. Van egy kétéves fiam. Akárhányszor mondta ezt el magának, mindig talált valamit, ami miatt nem stimmelt a dolog: a saját fejében persze, nem az a legfontosabb hely, de azért számít nem tudta apának érezni magát. Túl fiatal, túl öreg, túl