História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom A természettörténet Képek A Föld védelmében Képek Az ökológiai gondolat és a vatikáni zsinat Az élõvilág sokféleségének története Képek A Föld és az élet története dióhéjban. Kronológia Képek A Pannon-medence növénytakarójának múltja Képek Kontinensek ütközõzónájában A paleoklimatológia Európa és a jégkorszakok Képek Kreacionisták és evolucionisták Az ember és környezete az ipari forradalom elõtt Képek Energiaforrások az emberiség történelmében Képek Megszállók, megszálltak Politika a forradalom nevében Képek Rákosi számûzetésben Képek Andrássy út Képek Magyarok a világban a 20. században Képek Mit nem tör le idõ, emberi kéz letöri. Az európai képrombolások történetébõl, III. rész Képek A Kisgazdapárt újjászületésének elõtörténetéhez Képek Önéletrajz Képek iii

4 História STRASSENREITER Erzsébet Képek A reménytelenség és a lázadás kontinense Képek Indiánok, meszticek, fehérek Politikáról, gazdaságról Képek Európai hagyományokról, helyi társadalomról Képek "Amerika az amerikaiaké" Ismét a Habsburgokról A legõsibb hajó Képek Klímaváltozás és a történelem iv

5 1. A természettörténet EMBER ÉS TERMÉSZET GLATZ Ferenc A természettörténet Javaslat egy új kutatási irány önmeghatározására A természettörténet tárgya a Földön létező élő és élettelen világ alakulása, változásai. Feltárni kívánja a világegyetemben (jelenlegi ismereteink szerint) sajátos életforma kifejlődésének körülményeit, és e sajátos életforma résztényezőinek (föld, víz, levegő, növény- és állatvilág, ember) egymásra hatását. A természettörténet egyidejűleg ún. természet-, élet- és embertudomány. Összefoglalja és szembesíti a földre a talajra, az ásványokra, a vízre, levegőre, valamint az élővilágra vonatkozó ismereteinket. Kutatja mindenekelőtt azokat az emberi életaktivitásokat, amelyek az embert magát és a természeti, valamint épített környezetét befolyásolják. Az embert mint az élővilág részét mutatja be, mint a geoszféra, a bioszféra egyik egységét. Mint teremtményt és teremtőt. A természettörténet, magától értetődően, részletesen kutatja az utolsó jégkorszak óta eltelt időszak történelmét (az utóbbi ezer évet) és ezen belül kiemelten is az ipari-technikai forradalmak ( század) korának eseményeit, természettörténeti folyamatait. Azt a korszakot, amelynek végén ma az egyik földi élőlény képessé lett arra, hogy akár az egész földi élővilág lassú, de biztos halálát előidézze. (És az egyetlen élőlény, amely képes a Föld természettörténetileg elrendelt pusztulását talán megakadályozni!) A természettörténet kutatója tanulmányozza természetesen az embernek a természetről, valamint ember és természet viszonyáról alakuló felfogását. Megmutatni kívánjuk az emberi értékrendek változásait is. Ennek során rámutatni kívánunk az emberi történelemben a technikai-technológiai fejlődés, a vagyonosodás előrehajtó (romboló és építő) szerepére. De célunknak tekintjük, hogy rámutassunk: mai mércénken mérve a legmaradandóbbnak az az értékrend bizonyult, amelyik az emberi cselekvés minősítésében az ember és természet harmóniáját tekintette alapnak. (Évezredeken át kimondatlanul is tisztelve, igazodva ehhez a követelményhez.) E rejtőzködő felfogás embert megtartó voltának megmutatása és tudatosítása különösen fontos a 21. század elején, amikor az ember képessé vált arra, hogy technikai eszköztárának segítségével átlássa a földi életfolyamatok egészét, és ugyanakkor képessé vált ezen életfolyamatok befolyásolására, esetleg deformálására, elpusztítására. A természettörténet kiemelt művelésével elérni kívánjuk: minden emberi aktivitás értékelésekor a természet és ember viszonyának alakulása jelenlévő szempontlegyen. Beszéljünk akár a társadalmi-politikai erők, akár politikai-uralmi formák, akár gazdasági-technikai újítások, akár a szellemi élet történelméről. A természettörténet művelése egy új típusú, totálisnak nevezhető történelmi értelmezés kialakítását is célozza. Kiterjeszteni kívánjuk a történetkutatás és a történelemkönyvek, tankönyvek tematikáját a föld, növény- és állatvilág történelmére, elsősorban az ember és természet mindenkori együttélésének és kölcsönhatásának folyamataira. Tudatosítani: e kölcsönhatás elkerülhetetlenül jelen volt, jelen van és jelen lesz az emberiség és a Föld történelmében. Feltárni, leírni, tudatosítani kívánjuk ezen kölcsönhatások legfontosabb eseményeit. A természettörténet nem önálló diszciplína, hanem szempont. A természettörténet kutatója: természet-, élet- és embertudomány művelője egy időben. Magától értetődően műveli a fizikát, a kémiát, a biológiai, az alkalmazott természettudományokat és az embertudományt. Új szintézis teremtése a célunk. Ezért is a természettörténet egészében történettudomány, de művelőit ugyanúgy toborozza a természetkutatók, mint az emberi viszonyokat kutatók köréből. A természettörténet rákényszeríti a céhes történettudományt a természetkutatók eredményeinek és módszereinek megismerésére: mind az anyag-, mind az élettudomány alaptudományként (segédtudományként) való használatára. Ezek tényleges ismerete és használata nélkül nem tudja elhelyezni a mindenkori emberi tevékenységet az élővilág egészében. A természettörténet ugyanakkor rákényszeríti a természetkutatókat és a technikai tudományok művelőit, hogy az anyag megváltoztatására, formálására irányuló tevékenységükben éppúgy, mint az ember fizikai-biológiai alkotórészeinek alakításakor az emberi voltunk megőrzésére állandóan és fokozottan figyeljenek. Megköveteli a természetkutatóktól és a technikai tudományok művelőitől, hogy elsajátítsák az emberi viszonyokat vizsgáló tudományok módszereit. 1

6 A természettörténet kutatói akadémiai bizottságba tömörülnek, magukba foglalják mind a természet, mind a társadalom kutatóit. Alapoznak az utóbbi évtizedekben megújult földtudományi, ökológiai, technikatörténeti kutatásokra, a fizikusok, kémikusok munkájára, akik a földi életet a világmindenségben elhelyezték, az anyagot elemeire bontották, és új módon összerakták, a biológusokra, akik az emberi szervezetet az élővilág részeként leírták és a földi élet közös elemeire irányították figyelmünket. Az utóbbi években mind külföldön, mind itthon értékes összefoglaló és részmunkák jelentek meg a Föld, a világóceán, a fauna, a légköri viszonyok és a földfelszín, az épített környezet történelméről. Ezek is jelzik az összefoglaló szempontú természet- (és ember-) történet művelésének igényét. A bizottság ösztönzi konferenciák szervezését, amelyek alkalmakat nyújtanak a különböző tudományágakban iskolázott kollégák találkozásaira, ismereteik, kutatói tapasztalataik kicserélésére. Műhelytanulmányok sorozatát indítja, amely a természettörténet kutatóinak eredményeit adja közre. A bizottság, melynek az MTA Társadalomkutató Központ ad otthont, december 1-jén kezdi meg munkáját. Régi tervünk és törekvésünk a természet és ember történelmének együttlátása és a közöttük lévő kölcsönhatás feltárása től követjük nyomon a környezetvédelem kibontakozását; ösztöneinket követtük. Csak most látjuk történészként, hogy ösztönös törekvésünk mennyire nem állt egyedül annak idején a világban. Most látszik, hogy ez az emberiségtörténelmi szempont szétszórtan a világban, egymásról nem is tudó emberek fejében, egy időben megszületett. Bennünk is. Nyilvánosságot először a civil mozgalom keretei között kapott, majd az ENSZ égisze alatt. Igyekeztünk a kialakuló ökológia és környezettudomány szakmai megfontolásait párosítani a környezetvédelem politikai rendszerkritikájának igazságával. És természetesen feltárni az emberiség történelmében a természet meghatározó és megtartó erejét. Mint ahogy minden egyoldalú technokrata történetszemléletet (köztük az ilyen irányú marxi tévedéseket is) megfelelő kritikával kezelni. Már az 1980-as évek második felétől éppen a hatalmas méretű természetátalakító politika bírálataként folyamatosan támadtuk írásainkban az egyoldalúan gazdagodási és technikai központú haladás- és (a nyugaton használt) fejlődés- elméleteket. (Amelyhez sajátosan járult a szovjet zónában az a történetfelfogás, amelyik a kommunista rendszert a folytonos politikai és gazdasági-technikai haladás végpontjának tekintette.) És ma ugyanígy kérdezzük és kérdeztük: vajon a fenntartható fejlődés Rióban (1992) elfogadott elve nem fából vaskarika volt? Úgy gondoljuk, helyes kompromisszumot akart teremteni az ökológiai értékek megőrzése és a technikai civilizáció között. De anélkül, hogy felismerte volna: a fejlődés fogalmát kell teljesen másként értelmezni ahhoz, hogy az emberiség és a földi élet fenntartható legyen. Amíg a fejlődés csak a termelés mennyiségi és egyoldalú technikai mutatóinak emelését jelenti, addig kibékíthetetlen ellentét lesz az élővilág megőrzése és a fejlődés között. A mi értelmezésünk szerinti fejlődés az volna, ha az ember rádöbbenne: a természet és ember még meglévő (?) egyensúlya kell, hogy legyen a mérce. És ennek alárendelni fogyasztásunk céljait ez lenne az igazi fejlődés. De hát ez már kortörténet! És indulat. Keserű indulat, amely a kutatót, értelmiségit elfogja, ha megoldhatatlannak tűnő feladványokat tárnak elé. Aggódva figyeljük az augusztusban összeülő johannesburgi csúcsértekezletet, amely a Rió +10 címet viseli. Örömmel látjuk, hogy a Földgolyó természeti megóvásáért indult mozgalmak ma társulnak a szociális mozgalommal. Hiszen korunk egyik technikai- kulturális lényeges sajátossága: nem lehet a jelenlegi óriási szociális szakadékkal (az Észak jólétének, a Dél szegénységének ellentéte mellett) a világfalu egyetlen ellentmondását sem feloldani. Örömmel látjuk, hogy bontakozik egy olyan erő, amelyik figyelmezteti az északi civilizációt a jelenlegi világfelfogás hiányosságaira. De aggódva figyeljük, hogy ebből a fehér- és színesbőrűek, a technikailag fejlettek és elmaradottak harca, egy technikaellenesség radikalizmusa fejlődik ki. Amit azután a technikailag fejlettebb Észak arrogáns értelmiségei könnyedén söpörnek le a tárgyalóasztalról. Hangoztatva igazukat: nem lehet a barlangba, fáklyafényhez visszatérnünk. Csak reméljük: az egyik fél belátja, hogy technika nélkül a Föld sebeit sem gyógyíthatjuk. Csak reméljük: a másik fél is belátja, hogy újra kell gondolni az emberi civilizáció céljait Képek 2

7 3

8 1. A Föld védelmében LÁNG István A Föld védelmében A környezetvédelem történetéből, A környezetvédelem történetét némi leegyszerűsítéssel három szakaszra oszthatjuk: 1. A néma tavasz című könyv megjelenésétől az ENSZ stockholmi Emberi környezet konferenciájáig ( ). Az első időszakot alapvetően az jellemezte, hogy a helyi társadalmi mozgalmak, illetve az értelmiség tudatformáló csoportjai (írók, művészek, tudósok) a média segítségével egyre szélesebb körökben hívták fel a figyelmet az új veszélyforrásra, a környezet szennyezésére. A gazdasági és politikai körök először idegenkedve fogadták ezeket a vészjeleket, de az 1960-as évek végére kormányzati szinten is felismerték a potenciális veszélyeket, illetve azokat a politikai lehetőségeket, amelyek az új mozgalmak felkarolásában rejlettek. 2. A második időszak az ENSZ Emberi környezet konferenciájától az ENSZ riói Környezet és fejlődés konferenciájáig tartott ( ). Ezen húsz év alatt a környezetvédelem globális jellegűvé vált, amelyben természeti, gazdasági és társadalmi tényezők egyaránt és egy időben jelentkeztek. Azt is felismerték, hogy hosszú időre van szükség, amíg a kialakult káros hatásokat közömbösíteni lehet. Ezt a korszakot még a környezet- és a gazdaságpolitika fokozatos összefonódása, valamint a gazdagok és a szegények eltérő környezetvédelmi felfogásának kialakulása jellemezte. A természeti környezet védelmének érdekében a fejlődő országok nem voltak hajlandók lemondani a gazdasági növekedésről. A fejlett országokban ugyan egy jelentős társadalmi csoport hajlott szerényebb, takarékosabb, anyag- és energiakímélőbb életvitel folytatására, ugyanakkor igen széles társadalmi körök nem akartak akár részlegesen is a megszokott és kényelmes életvitelükön változtatni. 3. A harmadik szakasz a riói konferencia (1992) után kezdődött el és ma is tart. Rióban nagy elhatározások születtek. Főleg a klímaváltozással kapcsolatos kérdésekben, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentésében vártak nagy eredményeket. A fejlődő országok pedig azt remélték, hogy hozzájutnak a környezetkímélő technológiák térítésmentes vagy kedvezményes átadásához, illetőleg jelentős anyagi támogatást kapnak a környezeti kárelhárításhoz. A ténylegesen megtett intézkedések azonban jóval alatta maradtak a várakozásoknak. 1972: harmonikus összhang A stockholmi konferencia (1972) dokumentumai vezették be az erőforrások megőrzése és a termelési, fogyasztási célkitűzések elérése közötti ellentmondás feloldására a harmonikus összhang, illetve az erőforrások bölcs hasznosítása terminológiákat. A konferencia dokumentumaiban azonban már megjelentek olyan elvi jellegű állítások, amelyek később a fenntartható fejlődés alappillérei lettek. A stockholmi konferencia ajánlásai a mezőgazdaság, a halászat és az erdőgazdálkodás számára időtálló feladatokat tűztek ki. Ilyenek voltak többek között a világ talajainak jobb megismerése, a talajvédelmi eljárások továbbfejlesztése, a vízkészletek racionális használata, a természetes vizek szennyeződések elleni védelme, a halállomány megőrzése, csökkentett növényvédőszer- és trágyaadagok használata, növényi és állati génbankok létrehozása, az erdők komplex védelme, a falusi körzetek hosszú távú fejlesztési terveinek kidolgozása. A stockholmi konferencia ajánlásainak megfelelően létrejött a környezetvédelem szakosított ENSZ szervezete, az UNEP (United Nations Environment Programme, az ENSZ Környezeti Programja). A szervezet titkárságát Kenya fővárosába, Nairobiba helyezték. A globális egyensúly koncepciója A stockholmi konferenciát megelőzően (1971) dolgoztatta ki a Római Klub azt a világmodellt, amely a népesség rohamos növekedése, a természeti erőforrások gyors felhasználása és a környezetszennyeződés közötti összefüggéseket mutatta ki. Arra a következtetésre jutottak, hogy a világ korlátozott termőföldkészlete nem lesz képes kielégíteni a növekvő népesség egyre fokozódó igényeit. Mindez a 21. század közepére teljes válságot 4

9 okozhat: katasztrofálissá válik a környezet elszennyeződése, kimerülnek a természeti erőforrások, csökken a termelés. A krízishelyzet elkerülése érdekében a globális egyensúly koncepcióját dolgozták ki. Eszerint sürgősen csökkenteni kell a népesség növekedését, korlátozni az ipari termelést és a természeti erőforrások kihasználását ( nulla növekedés ). A Római Klub jelentését minden oldalról bírálták. Az általános vélemény az volt, hogy nem az a megoldás, hogy befagyasszuk a jelenlegi állapotokat, és aki gazdag, az továbbra is gazdag maradjon, ám aki szegény, az ne legyen képes előrehaladni. A fejlődő világ szakemberei különös hevességgel támadták a jelentést, amely véleményük szerint a környezeti gyarmatosodásba akarta kényszeríteni a fejlődő országokat. A jelentésnek azonban vitathatatlan érdemei is voltak. Elsősorban az, hogy felrázta a világ lelkiismeretét, vitát provokált, amely hozzásegített a méltányos és történelmileg is igazságos megoldások kereséséhez. (Az egy év múlva tartott stockholmi konferencián elvetették a nulla növekedés alternatíváját, mondván: gazdasági növekedés nélkül nem lehet megoldani a fejlődő országok társadalmi gondjait.) 1975: Világfigyelő Intézet 1975-ben hozták létre Washingtonban a Worldwatch Institute-ot (Világfigyelő Intézet), ami a globális problémákkal foglalkozik, és 1984 óta évente közli a State of the World (A világ állapota) című kiadványt, amelyből néhányat magyarra is lefordítottak. Az intézet vezetője, Brown Lester R ben publikálta a Building a Sustainable Society (A fenntartható társadalom építése) című könyvét, amivel a fenntarthatóság elve bevonult a szakirodalomba. A szerző szerint a fenntartható társadalomban a fejlődés érdekében összhangot kell teremteni a társadalom anyagi igényei, a népesség növekedéseés a természeti erőforrások hasznosításaközött, és egyúttal minimalizálni kell a környezet szennyezését és degradálódását. Az as évek során azonban a világ népessége tovább növekedett. Az egyenlőtlen jövedelemeloszlás globális jellegű társadalmi feszültségeket halmozott fel. Mindezek sürgették, hogy dolgozzanak ki egy olyan eszmerendszert, amellyel a világ nagy problémái elrendezhetőek, és a szegénységet sem kell konzerválni ahhoz, hogy a környezet minőségét megőrizhessük. 1984: a fenntartható fejlődés Az ENSZ Közgyűlése 1984-ben független szakértőkből álló bizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy a következő évre előretekintő stratégia keretkoncepcióját dolgozza ki a környezet- és a gazdaságpolitika kölcsönhatásában. Vezetője a volt norvég miniszterelnök, Brundtland Gro Harlem asszony lett. (A bizottságba 22 tagot hívtak meg a világ különböző országaiból, köztük Láng István akadémikust.) A Környezet és Fejlődés Világbizottsága között végezte munkáját, s elkészítette a Közös jövőnk című jelentést, amely könyv alakban 27 nyelven, köztük magyarul is megjelent. A jelentés a prognosztizált népesség-, termelés- és fogyasztásnövekedésből kiindulva ökológiai katasztrófa veszélyét jelezte. Ennek elkerüléséhez pedig változtatásokra van szükség az erőforrások hasznosításában, a technológiák környezeti hatásaiban, a népesség növekedési ütemében, a gazdasági élet célkitűzéseiben és egyáltalán, az egész társadalom értékrendjében. Elengedhetetlen a fejlett országok pazarló fogyasztói szokásainak megváltoztatása is. A jelentés megfogalmazta a fenntartható fejlődés koncepcióját. A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generáció szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket. A koncepció szerint a fejlődő országoknál a mennyiségi növekedés lesz jellemző a következő évtizedekben, de a minőségi fejlődés iránti követelmények is előtérbe kerülnek. A fejlett országok esetében általában nem a további növekedés az elsődleges cél, hanem a termelés és a fogyasztás minőségi jellegű változtatása. A környezetkímélés és az erőforrás-takarékosság mindkét esetben elsőrendű igény. A Brundtland-jelentés a jövőre vonatkozóan is megfogalmazott számos javaslatot és ajánlást. Elengedhetetlennek nevezte a környezet- és a gazdaságpolitika integrálását. A jövőben a globális környezeti kihívások nemzeti szintű megoldása helyett előtérbe kerülnek az országok közötti két- és többoldalú kapcsolatok, amelyek regionális, illetve globális jelleget is ölthetnek. A nemzeti kormányok szintjén ezért megfelelő szervezeteknek kell létrejönniük az egymást kiegészítő és erősítő környezeti és gazdaságfejlesztési 5

10 politikák koordinálására, esetenként az integrálásra. Az energiatermelés, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem területén fokozott mértékben kell figyelembe venni az ökológiai dimenziókat. Nemzetközi vonatkozásban a jelentés sürgette a globális környezeti értékelés rendszeres elvégzését, a globális kockázatok mérlegelését. A Brundtland-bizottság jelentése nagy visszhangot váltott ki. A reflexiók döntő többségben pozitívak voltak és támogatták a főbb ajánlásokat. Több országban konkrét akcióprogramokat dolgoztak ki a jelentés alapján. Az UNESCO külön kiadványt publikált a környezetileg fenntartható gazdasági fejlődés lehetőségeiről. A jelentést 1987 őszén az ENSZ Közgyűlése is megtárgyalta. Döntött arról, hogy a következő környezetvédelmi világértekezletet 1992-ben Rió de Janeiróban tartsák meg Környezet és fejlődés konferenciája címmel. Ezzel a címmel két olyan területet kívánt átfogni a konferencia, amelynek érdekei sokszor ellentétesek, de az emberiség számára mindkettő egyaránt fontos. A fenntartható fejlődés koncepciója ily módon szabad utat kapott. 1992: Föld csúcstalálkozó Rióban A riói konferencia előkészítése két évet vett igénybe. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az egyes országok magas szintű vezetői aláírják a Nyilatkozat a Földről elnevezésű dokumentumot, amely jelentős kötelezettségvállalásokat írt volna elő. Ezenkívül három önálló egyezményt is terveztek: az éghajlatváltozási keretegyezményt, a biológiai diverzitás, valamint az erdők védelméről szóló egyezményt. A cselekvési programokra tett ajánlásokat a Feladatok a 21. századra című dokumentum foglalta volna össze. A különböző (főleg gazdasági jellegű) érdekellentétek miatt ez a grandiózus terv csak részben sikerült. A Nyilatkozat a Földről dokumentumból egy sokkal puhább, kizárólag elveket magában foglaló Riói nyilatkozat született. Az éghajlatváltozási keretegyezményt és a biológiai diverzitás egyezményét az országok döntő többségének vezetői a helyszínen aláírták. Ez jogilag kötelező jellegű megállapodásnak tekinthető. Az erdők védelméről szóló egyezmény helyett csupán egy ajánlásokat és kívánságokat megfogalmazó dokumentum állt össze, amely nem tartalmazott konkrét kötelezettségvállalást. A Feladatok a 21. századra (AGENDA-21) című dokumentum pedig eleve csak javaslatokat, ajánlásokat gyűjtött össze, és a nemzetközi szervezeteknek, illetve a nemzeti kormányoknak adja meg a lehetőséget, hogy azt valósítsanak meg belőle, amit fontosnak és szükségesnek tartanak. A konferenciára a 178 ENSZ-tagállam közül 172-ből érkezett hivatalos delegáció. 110 ország delegációját állam- és kormányfő, 8 küldöttséget államfő-helyettes vezetett. 761 nem kormányzati (mindenekelőtt környezetés természetvédelmi) szervezet jelentkezett be a konferenciára. Összesen 30 ezer résztvevője volt az ENSZtanácskozásnak! Vele párhuzamosan, de több tízkilométernyi távolságban ülésezett a nem kormányzati szervezetek világtalálkozója, a Global Forum. Ennek keretében mintegy 400 ökológiai, környezet- és természetvédelmi, vallási, üzleti, szakmai, tudományos és más szervezet mutatta be tevékenységét, eredményeit, terveit közel 10 ezer látogatónak. Öt dokumentum Az ENSZ-konferencia öt alapvető dokumentum megvitatására és elfogadására koncentrálta figyelmét. 1. A Riói nyilatkozat a környezetről és a fejlődésről a fenntartható fejlődés 27 alapelvét tartalmazza, de csak általános jelleggel. Az elvek közül kiemelhető a környezetért viselt kölcsönös, de megkülönböztetett felelősség elve (ezzel kapcsolatban több fejlett országnak, különösen az USA-nak fenntartásai voltak). A dokumentum szerint mind a termelést, mind a fogyasztást és a népességpolitikát a fenntartható fejlődés követelményeinek kell alárendelni. A fejlődő országok sikerét jelenti annak hangsúlyozása, hogy minden országnak jogában áll a fejlődés érdekében saját természeti erőforrásainak kiaknázása. Nagy jelentőségű az elővigyázatosság elvének hangsúlyozása is. Ennek értelmében akkor is mindent meg kell tenni a környezetre gyakorolt hatások mérsékléséért és elkerüléséért, ha megfigyeléseink vagy tudományos ismereteink alapján nem tudjuk kellő pontossággal felmérni e hatások jellegét, mértékét, következményeit és ezek esetleges visszafordíthatatlanságát. 2. A Feladatok a 21. századracímű dokumentum négy részből áll. Az első rész olyan témaköröket tárgyal, mint a fejlődés elősegítése és a szegénység leküzdése a fejlődő országokban, a fogyasztási szokások megváltoztatása a fenntartható fejlődés szempontjainak tekintetbevételével, továbbá a népességpolitika. A második rész a környezeti és természeti problémákkal, a környezetre gyakorolt káros hatások mérséklésének vagy kiküszöbölésének témáival foglalkozik. A harmadik rész áttekinti a főbb társadalmi csoportok szerepét, feladatait, igényét a fenntartható fejlődés megvalósításában. A negyedik rész a fejlődéshez szükséges 6

11 eszközöket veszi sorra, mint például a pénzügyi források, az intézményrendszer, a technológiák átadási lehetőségei, az oktatás, nevelés, a tudomány szerepe, jogi eszközök. Több országnak voltak fenntartásai a nagy jelentőségű dokumentum egyes részeit illetően, de végül is azt egyhangúlag elfogadták. Nemzetközi jogi szempontból a dokumentum azonban nem kötelező érvényű. 3. Az Elvek az erdőkről című dokumentum sem kötelező jogilag a tagállamokra, csupán valamennyi erdőtípusra vonatkozó ajánlásokat tartalmaz. Az erdők vonatkozásában is érvényes az a tétel, hogy a természeti erőforrások minden ország szuverén tulajdonát képezik. A dokumentum felszólít arra, hogy a közvetlen gazdasági érdekeken kívül figyelembe kell venni az erdők környezetvédelmi (élőhelyi, vízvédelmi) szerepét is. A meglévő erdőterületek védelme mellett szükség van e területek növelésére is. 4. A Keretegyezmény az éghajlatváltozásról fő célkitűzése az üvegházhatású, gáznemű szennyező anyagok légköri koncentrációjának stabilizálása olyan szinten, hogy megelőzhető legyen az emberi tevékenységből eredő veszélyes mértékű éghajlatváltozás kialakulása. Az egyezmény tartalmazza a közös, de megkülönböztetett felelősség elvét és azt, hogy a fejlett országoknak kell vezető szerepet játszaniuk az éghajlatváltozással összefüggő problémák megoldásában. Elismeri a fejlődők sajátos helyzetét és a további fejlődési igényeiket is. A keretegyezmény sürgette, hogy a fejlődő országokat pénzügyi forrásokkal és technológiaátadással támogassák a széndioxid-kibocsátás minimalizálásában. A volt szocialista országok engedményeket kaptak az üvegházhatású gázok csökkentésének ütemezésében. 5. A Biológiai sokféleségről szóló egyezményt az kényszerítette ki, hogy becslések szerint 2050-re a ma élő fajok 25%-a kipusztulhat, ha nem történik jelentős intézkedés a védelmük érdekében. Az egyezmény kimondja, hogy egyfelől közös érdek a biológiai sokféleség megőrzése, másfelől azonban az egyes országok területén található biológiai sokféleség az adott országok nemzeti tulajdona. Ennek megfelelően ezek az országok dönthetnek a biológiai sokféleség összetevőinek hasznosításáról, a természeti erőforrásokból keletkező előnyök így elsősorban őket illetik meg. Az egyes országok a területükön végzett tevékenységeikkel azonban nem okozhatnak a biológiai sokféleséget érintő károkat határaikon kívül. Az egyezmény előírásokat tartalmaz a globális megfigyelőrendszer és az adatcserét támogató információs rendszerek kialakítására, valamint a környezeti hatástanulmányok elkészítésének alapelveire, általános követelményeire. Az ENSZ-konferencia idején 153 ország, köztük Göncz Árpád magyar államfő írta alá a dokumentumot, ami jogilag kötelező érvényű. Az USA később csatlakozott az egyezményhez. A végrehajtást a Biológiai sokféleség egyezményben részes felek konferenciája ellenőrzi. A riói konferencián szerették volna elérni, hogy a fejlett országok évente a bruttó hazai termék (GNP) 0,7%-át fordítsák a fejlődő országok környezetvédelmi, illetve környezetkímélő gazdasági fejlesztésére. (A konferencia előtt ennek az összegnek mintegy fele jutott erre a célra.) Számszerűsített megállapodás ugyan nem született, de támogató ígéretekből nem volt hiány. A riói ENSZ-konferencia az eddigi legmagasabb szintű nemzetközi tanácskozás volt. Hosszú távra meghatározó esemény az egyre nagyobb kockázatot jelentő globális környezeti problémák, az azokkal összefüggő fejlődési elvek és feladatok megfogalmazásában. 2. Képek 7

12 8

13 9

14 10

15 11

16 1. Az ökológiai gondolat és a vatikáni zsinat HARSÁNYI Pál Ottó Az ökológiai gondolat és a vatikáni zsinat A II. Vatikáni Zsinat ( ) teremtésteológiájában nem könnyű ökológiai kezdeményezéseket felfedezni. A pasztorális konstitúció (Gaudium et spes) nem említi a kíméletlen környezetrombolást, a fajok kipusztítását és az egész Föld egyre lakhatatlanabbá tételének problémáját, aminek viszont komoly erkölcsi háttere van. Úgy tűnik, két gondolat azért rámutat arra, ami az embereken kívüli teremtmények iránti felelősségre utal. Az egyik a földi dolgok jogos autonómiájára, a teremtés tényéből fakadó jóságukra vonatkozik, melyeket az embernek tisztelnie kell. A másik gondolat megemlíti az emberiség saját maga okozta fenyegetettségét, aminek a bűn által megrontott tevékenység az oka. Ez az önzés előretörésével felborítja az erkölcsi értékrendet. Ezt az állapotot Krisztus keresztje és föltámadása által kell megtisztítani és tökéletessé tenni. A teremtmények iránti tiszteletünk, szeretetünk és hálánk okaként Istentől való származásukat említi a dokumentum, minket pedig erre megváltásunk, és ezáltal új teremtményi létünk tesz képessé. A javak felhasználásában azonban mértékletesnek kell lennünk. A dokumentum a helytelen önszeretetet az emberi alkotómunka veszélyeként mutatja be, a természetet és az embert magát is károsító hatásokra, ezek elítélésére azonban csak szűkszavúan, illetve burkoltan utal. Az utóbbi két, két és fél évtizedben egyre nyilvánvalóbbá vált környezetpusztítás, valamint a második világháborút követő hidegháborús időszak, az ekkor felhalmozott fegyverek lassan ugyan, de egy bizonyos fokú bizonytalansági érzést keltettek az emberekben. A Föld erőforrásaihoz való viszony mindamellett, hogy nélkülözi a Teremtés iránti tiszteletet és a józan megfontolást, saját túlélésünket és a közvetlenül utánunk következő generációk életlehetőségeit teszi kockára. Ezt a bizonytalanságot és aggodalmat jól jellemzi a megváltásról szóló Redemptoris hominis (II. János Pál, 1979) kezdetű enciklika. Az ember fél attól, hogy munkájában gyümölcsei, nem mind és nem is a többségük, hanem az a néhány, amelyekért különösen is megdolgozott, ellene fognak fordulni; fél tőle, nehogy önmaga elpusztítására alkalmas fegyverek váljanak belőlük, mert ehhez képest minden szerencsétlenség és baj, amit eddig a történelemből ismerünk, elenyészőnek tűnik. [...] Egyre inkább be kell látnunk, hogy a Föld javainak felhasználásában tisztességgel és értelmesen kell eljárnunk. (RH 15) A fogyasztói-konzumista szemlélet megnevezését követően a Centesimus annus (II. János Pál, 1991) kezdetű enciklika is említi a természeti erőforrások túlzott kihasználását, és ennek legfőbb okát is fölvázolja. A fogyasztás kérdése mellett az ehhez szorosan kapcsolódó ökológiai probléma is komoly nyugtalansággal tölt el. Az ember ugyanis, akit inkább a birtoklási és az élvezeti vágy, semmint a létezés és a növekedés óhaja vezérel, túlzásba viszi és mértéktelenül fogyasztja a Föld, és saját életének erőforrásait. (CA 37). II. János Pál szociális enciklikái egy-egy korábbi pápai tanítás megjelenésének kerek évfordulójára jelentek meg, jelezvén ezzel egymással való szoros kapcsolatukat. Az emberi munkáról, annak lelkiismereti és erkölcsi szempontjairól szóló Laborem exercens (II. János Pál, 1981) kezdetű enciklika első részében a Rerum novarum (XIII. Leó, 1891) óta eltelt időszak főbb változásairól olvashatunk. A hangsúlyos ipari és gazdasági változás mellett itt is előkerül a természeti erőforrásoknak és a környezet megóvásának kérdése. A gazdasági és politikai életben új fejlődés hajnalán állunk, amely sok szakértő véleménye szerint a munka és a termelés egészét tekintve nem kisebb jelentőséggel bír, mint az elmúlt évszázad ipari forradalma. E fejlődés sok összetevőjének általános jelentősége van: a termelés sok területén az egyre növekvő automatizáció, a nyersanyagok és az energia árának növekedése, a természeti kincsek korlátozott voltának és a tűrhetetlen környezetszennyezésnek növekvő tudata. (LE 4). A Redemptoris hominis enciklika 15. pontjában már találkoztunk az ökológiai problémák okozta bizonytalanságérzéssel. Ez tizenegy évvel később a pápának a Béke Világnapjára szánt üzenetében (1990. január 1.) újból hangsúlyossá válik, sokkal részletesebb megfogalmazásban. Napjainkban annak növekvő tudatosodása tapasztalható, hogy a világbékét, a nemzetek között még mindig létező igazságtalanságokon kívül a természet iránti kellő tisztelet hiánya, forrásainak rendezetlen kihasználása és az élet minőségének fokozatos 12

17 romlása is fenyegeti. E helyzet az ideiglenesség és bizonytalanság érzését kelti. [...] A környezetkárosítás terjedésével szembesülő emberiség immár fölismeri, hogy a továbbiakban nem lehet a Föld javait az eddigi módon használni (Béke 1). Az ózonréteg fokozatos csökkenése már kritikus méreteket öltött az ipar, a városi agglomeráció és az energiafogyasztás növekvő terjeszkedése miatt. Ipari szennyeződés, ásványi tüzelőanyag elégetéséből eredő gáz, ellenőrizetlen erdőirtás, bizonyos fajta gyomirtó-szerek, hűtő- és hajtóanyagok használata; mindez árt a légkörnek és a környezetnek. Ezek különböző meteorológiai és légköri változásokat eredményeztek, amelyek hatását az egészségkárosodástól az alacsonyan fekvő szárazföldek lehetséges majdani elárasztásáig terjednek (Béke 6). [...] Hasonlóképpen kényes ökológiai egyensúlyokat bolygatnak meg állat- és növényfajok meggondolatlan kiirtásával, vagy a természeti források körültekintés nélküli kiaknázásával: ne feledjük, hogy mindez, még ha a haladás és a jólét nevében történik is, hatásaiban nem válik az emberiség javára (Béke 7). Részlet: Harsányi Pál Ottó: Új ég, új föld felé? Róma,

18 1. Az élõvilág sokféleségének története PÁLFY József Az élővilág sokféleségének története Az emberi történelem legalább három ponton kapcsolódik szorosan az élő természet történetéhez. Fajunk, a Homo sapiens biológiai evolúció eredményeképp emelkedett ki az állatvilágból. Eredetünk beilleszthető az állatvilág leszármazási kapcsolatainak rendszerébe. Egy vagyunk csak a Földet benépesítő1,7 millió ismert faj közül. Egy faj, amely azonban tudatos volta miatt olyannyira eltérő a többitől, hogy különbözőségének kialakulását a legmagasabb szintű evolúciós ugrások közé sorolhatjuk. Egy másik fontos megállapítás, hogy az emberi történelmen végigvonul a természet kiaknázása. A természeti erőforrások, ezen belül az élő környezet erőforrásainak mind intenzívebb használata a társadalmi és technológiai fejlődés egyik alappillére. Rendkívüli jelentőségű az emberi tevékenységnek az élő és élettelen természetre gyakorolt hatása is. A mind fejlettebb társadalmak és a hatványozottan gyarapodó népesség egyre nagyobb fokú környezetátalakítást végeznek, mely káros az élővilágra. Kezdetben az élőlényekkel való közvetlen egymásra hatás (pl. vadászat) révén, később egyre inkább az élőhelyek birtokba vétele és a környezet jellemzőinek megváltoztatása miatt. Az ember természetátalakító tevékenysége nagyságrendileg és minőségileg meghaladja bármely más fajét. Annak megértéséhez és megítéléséhez, hogy mekkora hatású és jelentőségű az ember által okozott természetpusztítás, segítséget nyújt a következő kérdések tisztázása: Hogyan alakult ki az élővilág sokfélesége, azaz a biodiverzitás? Voltak-e az emberi történelem előtt is válságos, a fajok kihalásához vezető időszakok? Hogyan mérhető össze a történelmi idők környezetváltozása, természetpusztítása és fajpusztulása a történelem előtti idők természetes változásaival? Evolúció és a sokféleség kialakulása Az élet kialakulása több mint 3,5 milliárd év homályába vész, ennek hogyanját itt nem célunk tárgyalni. Az ezt követő évmilliárdokból is csak foszlányai maradtak fenn az egykori életnek. Igen hézagosak az ismereteink arról, mikor is alakultak ki a primitív baktériumokból az első valódi sejtmagos egysejtűek. Sőt, a többsejtűek fellépésének körülményei is vitatottak. A paleontológia számára vízválasztó dátum a földtörténeti ókor beköszönte, első időszakának, a kambriumnak a határa mintegy 545 millió évvel ezelőtt. Ekkor több állatcsoportnál egy időben megjelent a szilárd váz valamilyen formája. Biztosra vehető, hogy számos többsejtű csoport elkülönült evolúciója ekkor már évtízmilliók, de inkább évszázmilliók óta folyt. Mégis, csak a kambriumtól kezdve beszélhetünk bőséges ősmaradványanyagról. Mára több mint negyedmillió az összes leírt ősmaradványfaj száma. Bár ez csak töredéke a valaha élt élőlények sokaságának, mégis a legtöbb kutató egyetért abban, hogy ebből kellő óvatossággal kirajzolhatjuk az élővilág, a biodiverzitás történetét. A szilárd váz megjelenését és az azt követő evolúciós felvirágzást a kambriumi robbanásként tartjuk számon. Élet ekkor, a földtörténeti ókor elején még csak a tengerekben létezett. A kanadai Sziklás-hegységből ismert Burgess pala ősmaradványai azonban arról árulkodnak, hogy ekkorra már valamennyi ma élő állattörzsnek éltek az ősei. A fajok száma azonban csak fokozatosan növekedett egy igen alacsony kezdeti szinttől a kambrium, majd különösen az azt követő ordovícium során ( millió éve). Később a földtörténeti ókor során a diverzitás már számottevő volt, de ezt a perm időszak végén hullámvölgy követte (251 millió éve). A földtörténeti középkorban (mezozóikum) ingadozások közepette növekedett, az elmúlt 65 millió évben, a földtörténet újkorában pedig szinte töretlen növekedés jellemzi. Élet a tengerben és a szárazföldön 14

19 A sokféleség tengerekben megfigyelt növekedésének lehetőségét megalapozták az evolúciós újítások, új élőhelyek meghódítása és új tápanyagforrások kiaknázása, új környezeti alkalmazkodási stratégiák kifejlődése, mind összetettebb ökológiai kapcsolatrendszerek, elsősorban mind bonyolultabb táplálékhálózatok felépülése. Az ember számára ma az ismerős élővilágot elsősorban nem a tengeri élet jelenti. A kortárs fajoknak csak mintegy 15%-a él a tengerekben. Az élet mai arculatának kialakulásában döntő jelentőségű volt a szárazföld meghódítása a szilur időszaktól (kb. 440 millió éve) kezdődően, majd később a levegő birtokba vétele. A növényzet arculata is sokat változott, az első primitív, szilur időszaki növények után a földtörténeti ókor második felére a zsurlók, páfrányok, korpafűfélék erdőalkotóvá váltak. Később a nyitvatermők, végül a kréta időszak óta a zárvatermők uralták a vegetációt. Kétségtelen, minél messzebb kalandozunk vissza a földtörténeti múltba, annál furcsább, a maihoz egyre kevésbé hasonlító állat- és növényvilág rajzolódik ki az ősmaradványokból. Ennek magyarázata a kihalás, az egyes fajok elterjedésének időbeli korlátozottsága. Fajok születése és kihalása A diverzitás növekedése nem jelenti az élővilág szakadatlan diadalmenetét. Nem csupán új fajok keletkeztek, hanem gyakori volt a kihalás is. A kihalás természetes folyamat. A legtöbb faj élettartama 1 és 10 millió év közé esik. A fajok mai hatalmas gazdagsága tehát annak az eredménye, hogy a fajképződés üteme évszázmilliókon át némileg meghaladta a fajpusztulás ütemét. A modern evolúciós felfogás megalapozója, Ch. Darwin ( ) a fajok eredetére összpontosított, s még több mint száz évig maguk a paleontológusok is kevés figyelmet szenteltek a kihalás kérdésének. A darwini evolúciófelfogás szerint a túlélésért folytatott verseny vesztese számára nincs könyörület a természetben. A verseny szüntelenül folyik, törvényszerű tehát a kihalás mindennapossága is. Ez a háttérkihalás ahogy a szakirodalom nevezi folyamatos, de az ősmaradványok elemzése azt mutatja, hogy a kihalások egy jelentős része időben koncentráltan jelentkezik. Az 1980-as években öt nagy krízist különböztettek meg: az ordovícium végén (kb. 443 millió éve) tömeges kihalás játszódott le az ókorban, a késő devonban (kb. 375 millió éve), és a perm végén (azaz az ókor és középkor határán, kb. 251 millió éve), a középkorban a triász végén, valamint a kréta végén (azaz a középkor és az újkor határán). Ezekhez az eseményekhez a korabeli fajok 70 és 95%-ának kipusztulása köthető. A dinoszauruszok kihalása Mindezek közül a kréta végi eseményre irányult a legnagyobb figyelem. Ekkor, 65 millió évvel ezelőtt pusztultak ki a dinoszauruszok. A 150 millió éven át a Földet uraló őshüllők kihalása figyelemre méltó tény, de ezzel egy időben olyan sikeres tengeri állatcsoportok is eltűntek, mint pl. a puhatestű ammoniteszek. Összesen a tengeri fajok csaknem háromnegyede halt ki. A jelenség a tudományos igényű magyarázatoknak sokáig ellenállt ban mutatott be egy kutatócsoport arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy a kréta és a harmadidőszak határán lerakódott rétegekben a Föld kérgében amúgy rendkívül ritka irídium fém nagymértékben feldúsul, aminek valószínű magyarázata ismerve ennek az elemnek a más égitestekben mért nagyobb gyakoriságát egy üstökös vagy kisbolygó Földbe csapódása. Évtizedes heves vita után, tíz évvel ezelőtt sikerült azonosítani Mexikóban, a Yucatán-félsziget partjainál a 180 km átmérőjű, fiatalabb üledékek által eltemetett Chicxulub krátert. Ennek korát a legpontosabb radiometrikus mérések 65 millió évben rögzítették, igazolva a kihalási esemény és az égitest becsapódásának egyidejűségét. A becsapódáskor hatalmas tömegű kén-dioxid, széndioxid és por került a légkörbe. Valószínű, hogy a kialakuló porfelhő hónapokra sötétségbe burkolta a Földet. Az átmeneti lehűlés után viszont gyors felmelegedést okoztak a légkörbe jutott üvegházgázok. A tápláléklánc összeomlott, a tengerekben fotoszintézissel elsődlegesen szerves anyagot termelő egysejtűek tevékenysége szünetelt. A Földön 150 fölött van az ismert meteorbecsapódási kráterek száma, a kambriumnál fiatalabbak közül azonban Chicxulub a legnagyobb. Úgy tűnik, a páratlan méretű becsapódás rendkívüli környezetváltozással járt, ami viszont tömeges kihalási hullámot idézett elő. Már a nyolcvanas évek vitájában felmerült egy alternatív nézet, mely szerint az indiai Dekkán bazalt vulkanizmusa lenne felelős a kréta végi kihalásért. A vulkánkitörések ma is a mindennapos geológiai jelenségek közé tartoznak, azonban a földtörténet során ismétlődően előfordultak a ma ismertekhez nem hasonlítható méretű vulkáni epizódok, melyek során nagy mélységből, a földköpenyből rövid idő alatt több millió köbkilométernyi láva ömlött a felszínre. A kitörésekkor a láva illóanyag-tartalmából szén-dioxid, kén-dioxid, vízgőz és sok más gáz kerülhetett a légkörbe a vulkáni porral együtt. A nagy árbazalt területek alapos elemzése, főleg azok korának radiometrikus mérésekkel való pontos meghatározása több esetben igazolta a vulkanizmus és egyes tömeges kihalások időbeli egybeesését. 15

20 Fajpusztulás 250 millió évvel ezelőtt A nagyléptékű vulkanizmus és fajpusztulás egyidejűségére jó példa a perm végi kihalás (kb. 251 millió éve). Ez minden idők legnagyobb arányú fajpusztulásával járt. A tengerből a nemzetségek négyötöde tűnt el, ami alapján egyesek a fajok között mintegy 90-95%-os veszteséget becsülnek. Ennek nemcsak az okairól folyik vita hosszú évek óta, de az időbeli lefolyásáról, hirtelen vagy elhúzódó voltáról sincs egyetértés. A legutóbbi években, azzal, hogy Oroszország és Kína nyitottabbá vált, fontos új kutatások előtt nyílt meg a lehetőség. Dél-Kínában, egy Meishan nevű falu melletti kőfejtőből vált ismertté például a perm és triász időszakok határának legteljesebb és fosszíliákban gazdag rétegsora. Többek között innen nyert igazolást, hogy a perm végi kihalás földtörténeti léptékkel hirtelen, legfeljebb néhány százezer év alatt bekövetkező esemény volt. Szibériából pedig bizonyítani lehetett, hogy az ott többmillió négyzetkilométert beborító árbazalt kora 251 millió év, azaz épp egyidős a perm végi kihalással. Az egyidejűség aligha véletlen, az ok okozati összefüggést magyarázó kihalási hatásmechanizmus pedig valószínűleg sokban hasonló a meteorbecsapódáséhoz. Sok kutató szerint a légkörbe kerülő gázok okozta éghajlatváltozások indítják el a környezeti krízist, melyet tetéznek a világóceán vízkörzésében és kémiai összetételében lezajló változások. A kapcsolódó gyors tengerszintváltozások mellett további negatív hatás a vízben oldott oxigén mennyiségének csökkenése. Összezsugorodik a tengeri fenéklakó lények számára lakható, tápanyagban és oxigénben gazdag környezet. A fajok számát pedig mindig behatárolja a rendelkezésre álló terület nagysága és eltartó képessége. A hirtelen környezetváltozások eredőjének számlájára írható az élő rendszerek, a tengeri és szárazföldi ökoszisztémák összeomlása. Krízis 200 millió évvel ezelőtt Az öt legnagyobb kihalás közé sorolt esemény a 200 millió évvel ezelőtt lezajlott triász végi krízis. A mai Atlanti-óceán középső medencéje akkor még nem létezett, majdani helyén, akkor a Pangea szuperkontinens közepén viszont a perm végihez hasonló nagyságrendű vulkanizmus vette kezdetét. A kőzetekbe zárt természetes radioaktív izotópok arányainak mérése alapján igazolni lehetett a kihalás és a vulkáni kőzetek egykorúságát. A környezetváltozások egyik ékes bizonyítéka a légkör, az óceán és a bioszféra közötti globális szénkörforgás átrendeződése. A forgatókönyv tehát hasonló lehetett, a légkörbe került vulkáni eredetű üvegházgázok, a savas esőt okozó kén-dioxid és halogének okozhatták a drasztikus környezetváltozást, amellyel sok élőlény már nem tudott dacolni. Hatalmas volt a pusztulás például a trópusi sekély tengerek zátonyain. Az Alpokban a kilométeres vastagságú, triász időszaki zátonyképződmények növekedése megállt, és élőviláguk szinte teljesen eltűnt a jura elejére (200 millió éve)! (Elgondolkodtató, hogy a Föld leggazdagabb tengeri életközössége, a trópusi zátonyoké, ma is hasonló válságba jutott.) A tömeges kihalás, amely korábban virágzó csoportok végzetét jelenti, mások számára evolúciós lehetőségeket is nyithat. A dinoszauruszok példájánál maradva, számukra más hüllő- és kétéltűcsoportok triász végi (200 millió éve) kihalása nyitotta meg az utat ahhoz, hogy a jura időszakban a szárazföldi faunák uralkodóivá váljanak. A kréta végi krízis (65 millió éve) során azonban őket találjuk az áldozatok sorában. Ettől vett viszont új fordulatot a korábban alárendelt szerepet játszó emlősök törzsfejlődése. A környezeti krízisek időszakában nem az evolúció játékszabályai változnak meg, hanem a túlélésért folyó verseny feltételei. Másfajta alkalmazkodóképesség jelent ekkor előnyt, mint békeidőben, ezért találunk korábban virágzó csoportokat is az áldozatok között. A tömeges kihalások mintegy történelmi véletlenként többször is többé-kevésbé új pályára állították az evolúciót. Az élővilág teljes talpraállása azonban a nagy krízisek után akár több millió évet is igénybe vehetett. Fajpusztulás a történelmi időkben és ma Mennyiben hasonlítható az évtíz- és százmilliókkal ezelőtti eseményekhez, és mennyiben különleges az a kihalási hullám, amelynek szemtanúi vagyunk? Észak-Amerika jégkorszaki állatvilágát többek között a Los Angeles melletti La Brea egykori aszfalttavában elpusztult bestiák páratlan leleteiből ismerjük. A kardfogú tigris, földi lajhár és társaik mintegy évvel ezelőtt pusztultak ki. Mivel ez az utolsó nagy eljegesedés végével, a csaknem az egész kontinenst beborító jégtakaró visszahúzódásával esik egybe, sokáig úgy vélték, vesztükben a klímaváltozás játszott főszerepet. Radiokarbon kormeghatározással azonban pontosan bizonyított, hogy pusztulásuk egyidős a fejlett vadászati módszereket használó ember megjelenésével. Az eljegesedés okozta alacsony tengervízálláskor szárazulattá váló Bering földnyelven keresztül bevándorló ember kevés kivétellel valósággal a kihalásig vadászta Amerika valamennyi nagytestű állatát. (Hasonló jelenség veszélye ma a nagyüzemi kereskedelmi halászat, illetve néhány védett nagyemlős orvvadászata kapcsán merül fel.) A modern társadalmak környezetpusztítása 16

21 Még nagyobb veszély, ahogyan a népességrobbanás és a technológiai fejlődés gyorsuló spirálja hatványozott terhelést ró a természeti környezetre. Itt sok párhuzam ismerhető fel a múltbeli krízisekkel. A fosszilis energiahordozók felhasználásával járó fokozódó üvegházgáz-kibocsájtás csakúgy, mint a múltbeli vulkáni epizódok során globális felmelegedést indított el. Ennek jövőbeni hatása egyelőre kiszámíthatatlan az óceán és a légkör kölcsönhatásainak nem kielégítő ismerete miatt. Világosan látható viszont, hogy a mai fajpusztulás legfontosabb tényezője az élőhelyek összezsugorodása és feldarabolódása. Fajszám tekintetében a legnagyobb pusztulás a trópusi esőerdők élővilágát fenyegeti az erdőirtások nyomán. A hatodik tömeges kihalást az ember indította el, és csak az ember lenne képes ha visszafordítani nem is lehet megállítani. A földtörténeti múlt tömeges kihalásainak tanulsága szerint az élővilág ellenállóképes, de a legszélsőségesebb környezetváltozásokra összeomlással reagál. Az élet a legnagyobb megrázkódtatásokból is kilábalt, de a sokféleség újratermelődéséhez lényegesen több idő kell, mint a tömeges kihalásokhoz. Az egyes fajok kipusztulásakor évmilliók evolúciójának terméke tűnik el végérvényesen a Föld színéről. Ennek fényében kell a mai társadalmaknak megválaszolnia, mekkora érték számukra a biodiverzitás, és mennyit hajlandók áldozni megőrzésére. 2. Képek 17

22 18

23 19

24 20

25 21

26 22

27 1. A Föld és az élet története dióhéjban. Kronológia A Föld és az élet története dióhéjban 15 milliárd évvel ezelőtt a világegyetem és a naprendszerek fejlődése a Naprendszer kialakulása A PREKAMBRIUMI IDŐ A Föld kialakulásával kezdődött és a szilárd vázú állatok megjelenéséig tartott. Archaikum ( millió év) a földkéreg kialakulása a Föld légkörének és vízburkának kialakulása a szerves anyagok kialakulása a fehérjék kialakulása az élet keletkezése az első ősi egysejtűek ősi egysejtűek kövületei Proterozóikum ( millió év) stromatolitok (zátonyképző algák) virágkora ősi többsejtű szervezetek szivacsok megjelenése férgek megjelenése űrbelűek megjelenése ősi ízeltlábúak megjelenése a moszatok kialakulása A PALEOZÓIKUMI IDŐ (földtörténeti ókor) Kambrium időszak ( millió év) az edényes növények első nyomai a legtöbb gerinctelen állattörzs megjelenése a háromkaréjos ősrákok kialakulása a tüskésbőrűek kialakulása Ordovicium időszak ( millió év) állkapocs nélküli halak 23