A MÁRAMAROSI OKLEVELEK BEREG, SZATMÁR ÉS SZABOLCS VÁRMEGYÉK TÖRTÉNETÉNEK FORRÁSAI*

Átírás

1 IOAN DRAGAN A MÁRAMAROSI OKLEVELEK BEREG, SZATMÁR ÉS SZABOLCS VÁRMEGYÉK TÖRTÉNETÉNEK FORRÁSAI* A közös román-magyar történelemben Máramaros - több szempontból - egyedi eset. Többek között az egyedüli középkori vármegye volt, amely egy jól körvonalazott román vajdaság átalakulásából keletkezett. Az itteni nemesség egészen az újkorig megtartotta túlnyomóan román jellegét, sőt, egészen az 1500-as évekig vezető szerepe volt. Ez a román vajdaság, amely megkísérelte az elszakadást a magyar királyságtól, és meghatározóan hozzájárult Moldvának mint államnak a létrejöttéhez, a történészek részéről különös érdeklődésnek örvendett 1. Munkájukat egy jelentős körülmény nehezítette meg: a középkort illetően nem állott rendelkezésükre a teljes forrásanyag. Dolgozatomban röviden vázolni kívánom egy, a máramarosi oklevelek teljes hozzáférhetőségét célzó merész terv lényeges - de természetesen előzetes - adatait, valamint néhány érvvel fel szeretném kelteni a Máramarossal határos vármegyék történetét kutatók érdeklődését is. Az összes román tartományok közül Máramaros az, ahol a legtöbb középkori oklevél keletkezett és maradt fenn. Ugyancsak innen emelkedett ki egyike a nagy román oklevélkiadóknak: apsai Ioan Mihályi ban egy csoport kolozsvári szakember: Ioan Aurél Pop, Vasile Rus, jelen tanulmány szerzője, valamint Érszegi Géza Budapestről csatlakozott a mai Máramaros megyéből származó fiatal Marius Diaconescu kezdeményezéséhez, amely az 1199 és 1556 közötti máramarosi oklevelek előkészítését és kiadását célozta. A tervet pénzügyi támogatásban részesítette a prágai Research Support Sebemé", valamint a Nyílt Társadalomért Alapítvány. A már jórészt elvégzett feltárási munka nagyarányú kutatásokat igényelt mind a Máramarosra vonatkozó nagyszámú kiadványban, mind több romániai, magyarországi, szlovákiai, ausztriai és ukrajnai levéltárban. *Románról magyarra fordította: Kiss András 1 A román történetírás legjelentősebb monográfiája Radu Popa: fara Maramuresuhú In veacul al XlV-lea, Bucure?ti, (Második kiadás 1997), (a továbbiakban Popa, 1970.) Ez számos román és magyar történész sorát követi, akik ennek a tartománynak a történetét kutatták. Ezek közé tartozik Csánki Dezső, Lehoczky Tivadar, Petrovay György, Alexandru Filipa cu, Bélay Vilmos, Alexandru Dobosi és mások. 2 A Diplome maramuresene din secolele XIV si XV című, a Román Tudományos Akadémia által díjazott jeles kiadványának százéves évfordulóján, 2000-ben Kolozsváron újra kiadták az oklevéltárat, a szelistyei Juga család egyik leszármazottja által vezetett alapítvány gondozásában. [Az említett kiadvány Mihályi János gondozásában Máramarosi diplomák a XIV-XV. századból címmel jelent meg Máramarosszigeten 1900-ban (a továbbiakban Mihályi, 1900.)]

2 A Nagybányai Országos Levéltár anyagában a kutatás apsai Ioan Mihályi személyi levéltárában és több családi levéltárban folyt. Kolozsváron Beszterce város levéltára, apsai Victor Mihályi, valamint más levéltárak és gyűjtemények felé irányult a figyelem. A Bukaresti Központi Levéltár őrzi az apsai Ioan Mihályi gyűjteményt, és itt található a Máramarosra vonatkozó magyarországi, szlovákiai és ausztriai levéltárakból fényképezett mikrofilmgyüjtemény. Máramarosi okleveleket tártak fel a besztercei és nagyváradi levéltárakban is. Természetesen a magyarországi levéltárakban is bőségesen találhatók Máramarosra vonatkozó oklevelek, annyival is inkább, mivel a Magyar Országos Levéltárban őrzik eredetiben, másolatban vagy mikrofilmen szinte teljes egészében a középkori magyar királyság Mohács előtti okleveleit. Az ott kutatott levéltárak közül megemlítjük a bethleni Bethlen, a gyömrői Teleki, a Perényi, Kapi, Ilosvay, Vay, Wesselényi, Festetich családi levéltárat, az Esterházy család hercegi ágának levéltárát, valamint a Magyar kincstári és a Kolozsmonostori konventi levéltárat. A debreceni Református Kollégium őrzi a máramarosszigeti Református Kollégium máramarosi oklevelekben gazdag levéltárát, benne például a kricsfalvi Stoica és a Csébi Pogány család okleveleit. A pozsonyi Szlovák Országos Levéltár az őrzőhelye a máramarosiak nagy fontosságú hiteleshelyének, a leleszi konvent levéltárának. Az osztrák levéltárakban, a Hofkammer Archív és a Haus- Hof- und Staatsarchiv anyagában a XVI. század közepéről a császári biztosoknak azok a jelentései találhatók, amelyek a máramarosi sóaknákra vonatkoznak, valamint Mária királyné jogaira a kamarai jövedelmeket illetően. Végül, máramarosi okleveleket őriznek a mai kárpátaljai levéltárak is 3. Az oklevelek túlnyomó többsége latin nyelvű. Ezek mellett a császári kormányzás német vagy latin nyelvű iratai szerepelnek. Magyar nyelvű irat kevés van, ezekhez járul még egy már ismert 1391-beli görög, valamint ből egy ószláv nyelvű oklevél ig az oklevelek többsége birtoklevél: adomány-, birtokba iktató, határjáró-, örökösödési levelek. A jogi jellegű iratok is főképpen a földbirtokokra vonatkoznak, valamint rablásokra, fegyveres összetűzésekre, személyek fogvatartására stb. Kisebb számú a tisztségviselők vagy személyek közti levelezés, vagy más, a sókamarára vonatkozó iratanyag után, de főképpen 1530-at követően kiemelkednek a sókamara jegyzőkönyvei, a kamarai tisztségviselők levelezése, a császári hatóságok döntései, az urbáriumok és összeírások, elég részletes betekintést nyújtva a korabeli máramarosi és a szomszédos területek társadalmába. Az oklevelek az eredeti szövegek nyelvén jelennének meg mind a szövegek, mind a kimutatások viszonylatában, latin nyelvű regesztákkal és jegyzetekkel, Tekintettel a szerkesztőknek arra a szándékára, hogy az összes ismert okleveleket bevegyék a kiadványba, valamint arra, hogy ennek összeállítása hosszú ideig fog tartani, a szerkesztők nagyon hálásak lennének azoknak, akik új, eddig fel nem tárt anyagokra hívnák fel figyelmüket.

3 valamint a nemzetközi szakirodalomban szokásos elemek feltüntetésével. Azok, amelyeket teljes egészükben Máramarosra vonatkoznak, teljes szövegükben jelennek meg, a többi oklevél regesztákban. Ami a kiadvány terjedelmét illeti, előzetes számítás szerint a szerkesztők három kötetre számítanak 1526-ig, más három kötet tartalmazná a sókamarai anyagot, urbáriumokat és összeírásokat és végül 1-2 kötetre becsülik az 1526 és 1556 közötti anyag terjedelmét. Az első kötet nyomdakész állapotban lehet 2002-ben. A román és a magyar történelmet illető általános jelentőségén túl, a máramarosi oklevelek érdekes adatokat szolgáltatnak Magyarország kapcsolataira a környező országokkal: Lengyelországgal és Moldvával, valamint Erdéllyel, Beszterce vidékével és Belső-Szolnok vármegyével. A legnagyobb azoknak az okleveleknek a száma, amelyek a Tisza melléki szomszédos vármegyékre: Beregre, Ugocsára, Szatmárra, Ungra és Szabolcsra utalnak. Ezekhez a vármegyékhez a máramarosiakat számos és jelentős kapcsolat fűzi: a fő utak az ország belsejébe, a főváros és a leleszi hiteleshely felé az ő területükön vezettek át. Hasonlóképpen a sóutak mind szárazon, mind vízen. Gazdasági téren Máramarosnak sója, fája és állatai ellenében az alföld terményeire volt szüksége. A máramarosi nemesség és az öt koronaváros hospesei már kezdetben különböző kapcsolatokat teremtettek a szomszéd vármegyék lakosságával. Nem ritka az átköltözés egyik vármegyéből a másikba adomány szerzések, adás-vételek, házasságok következtében. Elsőször is meg kell említenünk a Bereggel való kapcsolatokat. Itt egy román autonómia alakult ki, egy, a magyar királyok által kiváltságlevelekkel megerősített krajna". A dolhai, bilkei, komlósi, ilosvai, dobrokai, kerepeci, kisfalui, pósaházi, sztánfalvi stb. vajda- és kenézcsaládok nemességet szereztek és fokozatosan beilleszkedtek a Bereg vármegyei nemesi közösségbe. Ugyanakkor megerősítették kapcsolataikat a máramarosi román nemesekkel családi kötelékek, tisztségek, birtokok révén. A bilkei nemesek, a román Karácson (Cráciun) vajda leszármozattjai, még 1350-ben 4 a Nyágova völgyében két falu (Lipcse és Herincse) birtokába jutottak. Ebben az időben őket mind Beregben, mind Máramarosban, valamint más vármegyében is megtaláljuk. A Dolhaiak 1370 körül a szomszédos Ung vármegyéből jöttek Beregbe, de nem állapodtak meg ott. Egy sikertelen kísérlet után a XV. század elején, mint a Bogdán család örökösei, több máramarosi birtokot szereztek meg. Tisztségeik és birtokaik révén alapvető érdekeik Máramarosba tevődtek át. A Hunyadiak idején két beregi birtokot elcseréltek két máramarosival, majd 1454-ben sikerült Dolhát, a család székhelyét, más, ugyanabban a völgyben fekvő falvakkal bekebeleztetniük Máramarosba, ahol már uradalmuk legnagyobb része volt. A Dolhaiak rokonságba kerültek magyar nemesi családokkal. Például György, Dolhai Ambrus fia feleségül vette Ágotát, Daróczi György (Atyai) leányát, aki a "Pópa,

4 rozsályi Kun családdal, volt rokonságban. 6 A Dolhaiak a helyi nemesség legjelentősebb családjaként Szatmár és más vármegyékben is birotokokat szereztek. Kétségtelenül a máramarosi oklevéltár által átfogott időköz és az említett vármegyék viszonylatában a legjelentősebb a bélteki Drágfi család. Amint ismeretes, a moldvai Dragos vajda leszármazottjai, a máramarosi nemesi társadalom magyarbarát képviselőiként, Szász vajda fiai Balk és Drág révén a XIV. század végén a vidék leghatalmasabb hűbérurai lettek mind tisztségeiknek (Máramaros, Szatmár, Ugocsa főispánjaiként, valamint a székelyek ispánjaként), mind kialakult uradalmuknak köszönhetően. R. Popa ezt 200 falura becsülte, ötvenen felül Máramarosban, ide tartozott még a Közép- Szolnok vármegyei Kővár 58 faluval 1405-ben, az erdődi és nyalábi vár és uradalmaik, a Szatmár vármegyei Beitek (a család székhelye), valamint sok más falu a közeli vármegyékből. Balk és Drág 1400 körüli eltűnése után, akik a királyellenes táborban voltak, a Drágfiak elvesztették uradalmuk egy részét néhány helyi nemes javára, beleértve máramarosi birtokoikat is. Drágfi Bertalan, aki báróságot kapott, csak 1473-ban kísérli meg a máramarosi uradalom helyreállítását, ami csak szerény eredményekkel sikerül, mintegy két évtizednyi erőfeszítés után. A Drágfiak, a főnemesség képviselőiként, Mátyás király halála után térnek vissza Máramarosba hasonlóan a csébi Pogány, 1514 után pedig Werbőczi, Brodarics, Barilovics családokhoz, akiknek sikerült elfoglalniuk a vármegyebeli kisnemesek birtokait. A szomszédos vármegyékből más családoknak is sikerült birtokokat szerezniük Máramarosban ben az említett Szatmár vármegyei rozsályi Kunoknak, Máramarosban kimutathatóan a legrégibb magyar nemesi családnak. Ugyancsak Szatmár vármegyei Teremi Albert Literátus, aki Huszton telepedett le. Nagybányai származású Forinthverew János, aki a XV. század végén birtokokat vásárol Máramarosban. A Bereg, Ugocsa, Szatmár, Ung és Szabolcs megyei nemesek nagy számban jelennek meg máramarosi birtokügyekben homo regius"'-ként és fogott bírókként. A legtöbbjük beregi. A már említett családokon kívül megjelennek az ó- bégányiak, borsovaiak, bulcsuiak, dávidháziak, dobronyiak, farnasiak, gecseiek, gulácsiak, haláboriak, kirsánóiak, beregszásziak, makarjaiak, pósaháziak, rákocziak, sarkadiak, surányiak stb. Szatmár vármegyéből jelen vannak az atyai, daróczi, homoki, rozsályi, zelendi es vetési nemesek. Ez utóbbiak 1465-ben Máramarosban birtokokhoz jutottak 7 és Vetési László leánya, Brigitta ott férjhez ment Urmezei Péterhez Mihályi, Sándorfalva, Gányafalva és Szelistye (Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában I. Bp., ) Mihályi,

5 Szabolcsból a gyulaházi, kátai, kéki, kemecsei, madai, mihálydi, petneházi, ramocsaházi nemeseket, Ugocsából pedig az öszödfalviakat, gődényháziakat, gyakfalviakat, mátyfalviakat, sásváriakat, újhelyieket és leginkább a fancsikaiakat és szirmaiakat említik az oklevelek. Végül pedig néhány ungi jelenlét: Helmecből, Kaponyaból, Kistarnócból. A fennebb elmondottak kutatási kihívásként is értékelhetők, ösztönzést kell, hogy jelentsenek az említett vármegyék történetét kutatók számára, hogy használják fel a készülő máramarosi oklevéltár adatait, amelynek megvalósítása új lendületet ad középkori történelmünk kutatásához.