dr. Bócz Endre dr. Lakatos János

Átírás

1 Kriminalisztikai jegyzetek és tanulmányok Rendőrtiszti Főiskola Kriminalisztikai Tanszék dr. Bócz Endre dr. Lakatos János A kriminalisztika egyes aktuális elméleti kérdései Jegyzet RTF 2008.

2 Írták: dr. Bócz Endre az állam és jogtudományok kandidátusa 2. és 3. fejezet dr. Lakatos János 1. fejezet Lektorálta: dr. Finszter Géza az MTA doktora Szerkesztette: dr. Lakatos János Sorozatszerkesztő: dr. Lakatos János Készült a Rendőrtiszti Főiskola Informatikai Intézetében 2

3 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében 1. A KRIMINALISZTIKA HELYE A TUDOMÁNYOK RENDSZERÉBEN 1 A kriminalisztika létezése aligha cáfolható, ugyanakkor a mibenlétével kapcsolatos nézetek korántsem tekinthetők egységesnek. A legismertebb az a ( hagyományos felfogást tükröző, és az eredetével nyilvánvalóan korreláló) megközelítés, mely szerint a kriminalisztika (egyszerű fordításban: bűnügyi nyomozástan) a bűncselekmények nyomozásának, felderítésének tudománya noha már a hazai szakirodalomban méltán mérföldkőnek tekinthető (1961-ben kiadott) Kriminalisztika Általános Rész c. tankönyvben is fellelhetők a kriminalisztika más alkalmazási területeiről szóló gondolatok. Persze nem ez az egyetlen probléma. Kérdés például, hogy a kriminalisztika egyáltalán tudomány(ág)-e 2 vagy csupán a bűnügyek nyomozásának praktikuma, gyakorlati programja, az e tekintetben számításba vehető technikai eszközök és eljárások alkalmazásának koncentrátuma? Netán alkalmazott büntetőeljárás-jog ; esetleg a bűnügyek felderítését szolgál(hat)ó bűnügyi segédtudományok -at ötvöző, (valamiféle) rendszerbe foglaló stúdium? Vagy afféle rendőrtudomány, amely a felhalmozódott nyomozási tapasztalatokra támaszkodva állítja a különböző szaktudományok eredményeit a bűncselekmények felderítésének és megelőzésének, a bizonyítékok összegyűjtésének szolgálatába? S ha mégis tudomány(ág): akkor mi a helyes elnevezése, hol a helye a tudományok rendszerében; miből áll; inter- vagy multidiszciplináris-e? S vajon tényleg csak a bűnügyek megoldásához nyújt jól használható ismereteket, eszközöket, módszereket; avagy a jogalkalmazás egészét tekintve alkalmazható a felderítés, a bizonyítás, a (jogalkalmazási) tényfeltárás/ténymegállapítás tudományaként? Mielőtt megvizsgálnánk a válaszlehetőségeket, bevezetésképpen sokszor még a megfogalmazásban is jókora egyszerűsítéssel 3 tekintsük át az előzményeket. 1 A fejezet anyagához javasolt irodalom: Katona Géza: Bizonyítási eszközök a XVIII XIX. században. A kriminalisztika magyarországi előzményei (Budapest, 1977.); Kriminalisztika Általános Rész (tankönyv, Belügyminisztérium Tanulmányi és Módszertani Osztálya, szerk.: dr. Garamvölgyi Miklós, dr. Viski László, dr. Demeter András, dr. Déri Pál, dr. Katona Géza; Budapest, 1961., a továbbiakban Kriminalisztika Általános Rész) I III. fejezetek; dr. Katona Géza: A kriminalisztika és a bűnügyi tudományok (BM Kiadó, Budapest, 2002.) 2. fejezet, a továbbiakban Katona, i.m.); Kriminalisztika (BM Duna Palota és Kiadó, 2004., szerk.: dr. Bócz Endre, a továbbiakban Kriminalisztika 1 2.) 1 8. fejezetek; Balláné Kunos Lakatos: Bevezetés a kriminalisztikába (jegyzet, szerk.: dr. Lakatos János, Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004., a továbbiakban Bevezetés a kriminalisztikába) 1., 3 4. fejezetek; dr. Bócz Endre: Kriminalisztika a tárgyalóteremben (Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2008.). 2 A tudományok rendszerének áttekintéséhez lásd a 169/2000. (IX. 29.) Korm. r. mellékletét amely egyébként azt a látszatot kelti, hogy tudományok nincsenek merthogy következetesen tudományterületekről és a hozzájuk tartozó tudományágakról beszél. Alighanem egyszerű tájékozatlanság a részemről, hogy nézetem/felfogásom szerint (a tudományterületeken belül) vannak egy-egy kérdéskört (önállóan) feldolgozó tudományok, és az azokon belül, vagy mellett jól meghatározható részterületekkel foglalkozó tudományágak; amelyek azután tovább bonthatók tudományágazatokra (a szerző megjegyzése). 3 Jegyzetről és nem tudományos tanulmányról lévén szó, a cél érdekében ez alighanem megengedhető. 3

4 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében 1.1. A KRIMINALISZTIKA KIALAKULÁSA, FEJLŐDÉSE Noha a története kétségkívül szorosan összefügg a bűnügyek megoldásával, s már az időszámításunk előtti korból is fennmaradtak olyan emlékek, amelyeket (mai szemmel nézve) joggal tekinthetünk az előfutárainak, a kriminalisztika a bűnügyi nyomozás egyes kérdéseire szakosodott stúdiumként meglehetősen későn, a XIX. század közepétől alakult ki. A társadalmi fejlődés ugyanis fokozatosan teremtette meg a tudománnyá válásához szükséges azon társadalmi, jogi, tudományos/technikai feltételeket, amelyeket rendszerint a következőképpen szokás megnevezni/összefoglalni: létrejöjjön a bűnüldözés állami monopóliuma, és kialakuljon a (többé-kevésbé) egységes bűnüldözési szervezet; megfogalmazódjon a nyomozás, a felderítés és a bizonyítás tudományos alapokra helyezése iránti valóságos igény; a tudományos-technikai ismeretek fejlettsége elérje az a szintet, amelyre támaszkodva legalább is esély mutatkozik a kérdéses/vizsgálandó esemény során létrejött elváltozások felismeréséhez, felkutatásához, rögzítéséhez, reális vizsgálatához és értékeléséhez. Az ismert kriminológiai megfogalmazás szerint a bűnözés történelmileg változó, társadalmilag meghatározott tömegjelenség, amely meghatározott területen és időszakban elkövetett bűncselekmények és elkövetőik összességéből áll; míg a bűnüldözés a társadalomnak a bűnözés visszaszorítására, leküzdésére irányuló tevékenysége. Ez utóbbi szükségszerűen magába foglalja a bűnmegelőzést is. Mint látható, a középpontban a bűncselekmény áll; a többi tulajdonképpen ehhez igazodik. (Ha megmondjuk, mi a bűncselekmény, akkor kerülhet sor az elkövető meghatározására; s ez után térhetünk rá a bűnüldözés kérdéseire.) A bűncselekmény (és elkövetője) Sosem volt (és aligha lesz) olyan közösség, amely valamely módon ne gondoskodna/gondoskodott volna a saját létét, fennmaradását, működését, illetőleg a jól (vagy kevésbé jól) megfogalmazott közösségi- (csoport) és/vagy magánérdekeit sértő/veszélyeztető magatartások elítéléséről, üldözéséről, szankcionálásáról. Az mindig is az adott közösségtől pontosabban azoktól, akik a közösségen belül a hatalom gyakorlói/birtokosai függ(ött) az, hogy mikor, hol, mi minősül(t) deviáns 4 magatartásnak. Ahogy a társadalom fejlődése fokozatosan elvezet az állam és a jog kialakulásához, megkezdődik az elvárt, kívánatos, helyes magatartások és persze a normaszegések megfogalmazása, differenciálása és kategorizálása. A jogalkotás közvetíti az állam azon akaratát, hogy mi maradjon meg az erkölcsi, a vallási (stb.) normák körében és mi a jog hatálya alá; hogy mely viszonyokat mely jogág keretében kíván szabályozni; hogy a társadalomra, a közösségre veszélyes magatartások közül mi tartozzék a büntetőjog (vagy más, hasonló elven működő jogág) hatókörébe. Az állam és a jog létrejötte persze mit sem változtat azon a tényen, hogy a különféle lehetséges deviáns magatartások besorolása valójában továbbra is elsősorban a hatalom nézeteit, érdekeit, akaratát, s csak részben az adott közösség egészének valóságos igényeit fejezi ki. (Ez ma sincs másképpen: nem mindig találkozik a közízléssel az, ahogyan a hatalmi pozíciókat betöltők, a vallási, faji, nemzetiségi és más csoportok védelme/privilegizálása, a nemzetközi szerződések, a gazdasági érdekek, a globalizáció és így tovább befolyásolják a büntető jogalkotást.) 4 Itt most: az elfogadottól/megkívánttól eltérő, elítélendő, üldözendő, büntetendő. 4

5 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében A tekintetben, hogy mely magatartás minősül bűncselekménynek, ki és milyen körülmények között elkövetőnek, nyilvánvalóan mesterséges határvonalról van szó; ezért sem a gyakorlati bűnüldözésben, sem a bűnügyi tudományok művelése során nem lehet figyelmen kívül hagyni a büntetőjogi szabályozás útján a bűnözéshez soroltakkal rokonságot mutató cselekményeket/eseményeket, 5 és a magatartási követelményekkel való szembeszegülésre, deviáns viselkedésre való hajlandóságra utaló egyéb jelenségeket sem. Nem véletlenül különböztetjük meg a bűnelkövetőt a bűnözőtől, mint ahogyan okkal beszélünk potenciális bűnelkövetőkről/bűnözőkről 6 is. Mindezek okán a bűncselekmények körének meghatározása és az egyes tényállások megfogalmazása világszerte egyáltalán nem egységes, és persze folyamatosan változik is, ami természetesen befolyásolja a bűnüldözést és annak lehetőségeit. Nem lehet pl. más országból kikérni azt, aki az ottani szabályok szerint nem követett el bűncselekményt és viszont; e tekintetben jelentősége van az alkalmazható büntetési nemeknek is. Pl. az elhíresült bróker-ügyben pedig nem lehet eljárni azon bűncselekmény elkövetése miatt, amely nem szerepel Ausztria büntető törvénykönyvében; s bár a többszörös gyilkos Magda Marinkó fogva tartása sok-sok adóforintunkat emészti fel, mégsem adhattuk ki olyan államnak, ahol még nem törölték el a halálbüntetést. Gyakori, hogy új bűnözői fogások, formák jelennek meg (különösen a gazdasági jellegű, a nemzetközi, a szervezett bűnözés területén), és sokan azért ússzák meg a büntetést, mert a jogalkotás késik merthogy idő kell mind a cselekmény jellegének felismeréséhez, és a megfelelő jogszabály megalkotásához. Sokszor az is döntő mozzanattá válik, hogy az állam mit akar felmutatni, mit képes megoldani (lásd például a szabálysértési értékhatárok változását, a kábítószer-fogyasztók felelősségre vonásának elterelését, újabban az egyes közlekedéssel összefüggő cselekmények felderítésének, bizonyításának, büntetésének meglehetősen aggályos módozatait). És nem kisebb gond az sem, ha a jog(alkotás) hiányosságai értelmezési problémákhoz vezetnek. Napjainkban sajnos jellemző a politika és a szakma kellő együttműködésének, együtt gondolkodásának hiánya; az ad-hoc döntések uralkodása A bűnüldözés állami monopóliuma, az egységes bűnüldözési szervezet A felelősségre vonáshoz természetesen szükség van azokra, akik valamiféle felhatalmazással bírnak a közösség nevében/érdekében eljárni. Amíg még nem létezett az állam, a belső viszályokban a család- és nemzetségfők tettek igazságot; a közösséget kívülről ért (mások okozta) sérelmek megtorlása, megbosszulása pedig mindnyájuk kötelessége volt. A vérbosszú sokszor egész családok, nemzetségek kiirtását eredményezte. Később (nem kis részben azért, mert gazdaságosabb volt) a vérbosszú helyett anyagi kompenzációt (vérdíjat) követel(het)tek. Az állam és a jog kialakulásával megkezdődik az igazságszolgáltatás államosítása, állami irányítás alá vonása, s vele együtt a feladatoknak az állam által diktált megosztása, melynek következtében (nyilvánvalóan) megszűnik a magánjellegű igazságszolgáltatás s benne a magánjellegű bűnüldözés hegemóniája. Több évszázados folyamat indul meg, melynek során lassanként létrejönnek a rendfenntartás, a bűnüldözés, a bíráskodás különféle szervei, szervezetei és velük együtt az intézményes 5 Ugyanazon magatartás többféle jogi megítélés alá is eshet: lehet bűncselekmény, szabálysértés, lehetnek polgári jogi következményei, vagy még az sem; lásd például az ún. kettős alakzatú cselekményeket; a testi sértés különféle variációit a bűntettől a sportolás közben okozott sérülésig stb. 6 Némi egyszerűsítéssel: akiben életmódja, magatartása, beállítottsága stb. folytán/miatt benne rejlik a lehetőség, hogy majdan bűncselekményt követhet el, illetőleg bűnözővé válhat. Lásd még: Bevezetés a kriminalisztikába, old. 5

6 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében (közjellegű, állami) igazságszolgáltatás. Az állam szerepvállalásának első lépéseitől persze még hosszú az út az állam bűnüldözési monopóliumáig. Eleinte azon ügyek kivételével, amelyeket az államhatalom is fontosnak tartott, sokféle bűncselekmény felderítése, bizonyítása, s részben a megtorlása is a sértett (a család, a nemzetség, a lakó- vagy más közösség) joga és feladata maradt. A mai értelemben vett officialitás elve csak nagyon szűk körben érvényesült; ezen túlmenően az állam (ne legyünk szemérmesek: nem egyszer azért, mert ebből hasznot húzhatott, úgymint megtakaríthatta és/vagy megfizettethette az eljárás költségeit, avagy anyagi javakhoz juthatott a kiszabott büntetés folytán) amolyan igazságosztó szerepet vállalt. 7 A bűnüldözés vonatkozásában a mai napig sem elhanyagolható a vallás és az egyházak szerepe. Már az égi, isteni jeleket közvetítő törzsi varázsló is részt követelt magának a hatalomból s amint megjelenik a vallás és az egyház, tovább differenciálódik a bűnüldözés is. Az egyházak befolyásának, államhatalommal való összefonódásának legkirívóbb példái az uralkodó vallási nézetek/normák jogszabállyá emelése és megszegésük állami és/vagy egyházi bíráskodás útján való megtorlása. S persze ne feledjük a világi hatalom istenektől eredeztetését sem (e miatt nem is olyan könnyű eligazodni a feladatmegosztás kérdésében). Néhány gondolatot a fentebbiekhez. Egyiptomban (Thébában) a helytartó a sírfosztogatók felderítése és elfogása érdekében még különbizottságot is állított a holtak városának rendőrfőnöke mellé. A római köztársaság fénykorában a kiemelkedő bűnügyekben (lázadás, hazaárulás, ölési cselekmények) felkutatták és kivallatták a tanúkat; az adócsalás elkerülése érdekében kivizsgálták a rabszolgák haláleseteit stb. Magyarországon az államszervezet kialakulása után a királyi, majd a nádorispáni bíráskodás színvonala lényegében nem különbözik a korabeli más feudális államokétól. Az új vallás és a tulajdon egyaránt a törvény igen szigorú védelme alatt áll. A korabeli bírák törvénynapokat tartottak; az előttük megjelenő felek maguk terjesztették elő a bizonyítékokat. Az állam hivatalból is eljárt: a királyi nunciusok (megbízottak) feladata volt, hogy a királyi vármegyéket sorra járva tömeges meghallgatást tartsanak és a lakosság közreműködésével nyomozzák ki a tolvajokat. 8 A Váradi Regestrum (tüzesvaspróbalajstrom) arról tanúskodik, hogy az ítélkezés nálunk sem nélkülözte a korban szokásos módszereket. A vallás és az egyház vonatkozásában nem csak az inkvizíció rémségeiről van szó; vannak mai példák is. Gondoljunk csak az iszlámhoz kapcsolható egyes tényezőkre (mint pl. az öngyilkos merényletek igazolására, a fatvára, a dzsihádra amelyek lényegében a vallás nevében kiadott gyilkossági parancsok; a nők emberi jogainak korlátozására, a sajátos ítélkezésre, a haladó erők választásokból kizárására); azután a katolikus egyháznak az abortusszal, a géntechnológia gyógyítási célú alkalmazásával való szembehelyezkedésére stb.; nem is szólva az öntörvényű szektákról. Mindezek nem csak a humanitárius jogokat érintik, hanem (legalább is esetenként) megkérdőjelezik az állam bűnüldözési monopóliumát is; és kissé elébe vágva a következőknek: itt ugyan miféle tudományos megalapozottság mutatható ki a felelősségre vonásban, pontosabban a megtorlásban? A valódi rendvédelmi szervek a XVIII. században jelennek meg; és a XIX. század közepétől kezdődik meg a csak bűnüldözéssel foglalkozó szervek (bűnügyi rendőrség) kialakulása, és lesz általános az állami bíráskodás. Nagyjából ezen időszaktól kezdve számolhatunk a kriminalisztika kialakulásához szükséges két fontos előfeltétel úgymint a bűnüldözés állami monopóliuma, valamint a többékevésbé egységes bűnüldözési szervezet (kimutatható) teljesülésével. Ez arányváltozást, minőségi előrelépést jelent de semmiképpen sem a magánjellegű bűnüldözés felszámolását, sem megszűnését. Az állami monopólium lényege (némi egyszerűsítéssel élve) a következőkben ragadható meg: az állam hol vonja meg a saját büntető hatalmának a korlátait mi az, amit magára vállal, és mi az, amit átenged, sőt: másokra testál, 7 Akkor járt el, ha a jogvitában érintettek az állami igazságszolgáltatás valamely szervéhez fordultak. 8 Csupán kriminalisztikai vonatkozású érdekességként: a törvényi előírások azt is meghatározzák, hogy milyen formai szabályokat kell betartani a nyomkövetés során, súlyos következményekkel, büntetéssel fenyegetve azokat, akik a nyomozók munkáját akadályoznák. 6

7 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében továbbá milyen lehetőségekkel bír/rendelkezik és milyen feltételeket teremt a magára vállalt feladatok ellátásához. A feladatok megosztása lényegében kezdettől fogva azon alapul, hogy a bűnüldözés nem csak állami feladat, hanem az egész társadalom érdeke és kötelessége; s hogy nem csak lehetetlen, hanem indokolatlan is, hogy mindenről az állam gondoskodjon. Egyrészt, ha mindent az állam vállalna magára, ahhoz olyan óriási apparátus kellene, amelyet eltartani sem lehet erre egyetlen állam sem (volt) képes; tehát muszáj bizonyos (leginkább az önerőből megvalósítható, állami beavatkozást alig, vagy nem igénylő, illetőleg a nélkül is működtethető) feladatokat átengedés és/vagy kötelezés módján a magánszférára bízni. Másrészt a magánjellegű bűnüldözésnek is vannak olyan racionális, elfogadható okai/indokai, amelyek miatt bizonyos idevágó a személyes, az emberi és az állampolgári jogokhoz kapcsolódó, a társadalmilag elismert értékek szerint behatárolt döntési, tevékenységi jogokat (és persze a velük járó kötelezettségeket) egyetlen állam sem vonhat meg a polgáraitól; legfeljebb a társadalmi berendezkedés aktuális formája/fajtája/színvonala szerint korlátok közé szorít(hat). Azzal, hogy a társadalom fejlődése nyomán létrejön az állam, nem hogy nem szűnnek meg, hanem egyre inkább szaporodnak és differenciálódnak a kisebb-nagyobb (mikro-, de akár globális méretű), különféle jellegű/rendeltetésű közösségek, csoportok és szervezetek. És nincs köztük olyan, amely a dolog természetéből fakadóan ne töltene be valamiféle szerepet (mert rákényszerül, ráosztják; vagy éppen maga vindikálja, követeli a részvétel/közreműködés, a döntés stb. jogát) mind a bűnözésben, mind a bűnüldözésben, persze nem egyforma és időszakonként is változó támogatottsággal. A magánjellegű bűnüldözés megítélésének két alapvető (bár hatásában, következményeiben egymáshoz nehezen mérhető, hasonlítható) szempontja van: mit mond ki (preferál) az állam és mi az, ami megegyezik a közízléssel (minek van társadalmi támogatottsága). A bűnüldözési feladatok megosztásának csak az egyik területe, hogy az állam szerint mit tehet, és mit nem tehet a sértett a már bekövetkezett esemény kapcsán. A másik terület az állam bűnüldözési tevékenységének kötelező támogatása a feljelentési, a közreműködési kényszer. A harmadik a megelőzésben való részvétel. a) A sértett az állam által meghatározott körben rendszerint abban dönthet, hogy mit tart a maga számára sérelmesnek, és miféle megoldást választ a megtorlásra. Erre szolgálnak az olyan jogintézmények, mint a magánindítvány, a magánvád, esetenként a büntető út helyett/mellett a polgári peres eljárás; s többé-kevésbé a pótmagánvád is. Ez így elvileg tiszta ügy csakhogy a gyakorlatban a sértettek (finoman szólva) nem mindig találják kielégítőnek az állam által felkínált lehetőségeket, és nem mindig választják a törvényes utat. Igencsak színes tehát azon ügyek palettája, amelyekben így vagy úgy a sértetté a döntő szó. Vitathatatlan a család társadalmi szerepének fontossága. Ezért azt a modern állam is elismeri, hogy nem minden családon (családi jellegű életközösségen) belüli ügyet kell/indokolt az állam(hatalom) bevonásával elintézni, s pláne a nyilvánosság elé tárni. Pl. a lopás, a testi sértés, a személyi szabadság korlátozása (stb.) bizonyos eseteit normális ésszel senki sem tekinti jogsértésnek, ezek valóban a család magánügyei. 9 A kérdés az, hogy hol legyenek a határok: úgymint mi az, amiben már nem szabad a sértettet magára hagyni, illetőleg amikor már társadalmi érdekek is sérelmet szenvednek (lásd a 9 Senki sem úgy születik, hogy minden norma benne van a génjeiben s noha különféle nézetek vannak a gyermeknevelésről, azért valahogy meg kell tanítani, hogy mi a különbség az enyém meg a tied között; hogy mi a büntetés (pl. az a bizonyos makarenkói pofon, vagy éppen a szobafogság ) és így tovább. 7

8 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében családon belüli bántalmazás, nemi erőszak, vagyon elleni cselekmények; a kiskorú veszélyeztetése stb. problémáit). Ahogyan a családon belüli, úgy az azon kívüli ügyekben is vannak olyan esetek, amikor a sértettre azt kell rábízni, hogy melyik megoldást választja: segítséget kér a probléma megoldásához/feldolgozásához, vagy egyedül akar azzal szembenézni; 10 a sértett maga döntheti el, hogy sérelem érte vagy sem (s hogy miképpen kíván arra reagálni); avagy (netán) el kell tűrnie az atrocitást. Idevágó tipikus esetek a becsületsértés, a rágalmazás, a kegyeletsértés; a baráti társaság tagjai közti különféle nézeteltérések elintézése, a közszereplőket ért bírálatok stb. 11 És ne hagyjuk ki, hogy van egy újabban egyre több gondot okozó kategória is (a tojásdobálástól a gyűlöletbeszédig), amikor néha már az is kérdés, hogy ki is a sértett: az egyén, vagy az a csoport, amelynek ő is az egyik tagja. 12 A sértettnek jelentős szerepe van a látens bűnözés arányának alakulásában. Választási/döntési joga kapcsán beszélhetünk az ún. törvényes látenciáról: amikor is van bűncselekmény, de az mégsem szerepel a bűnügyi statisztikában (nem képezi a hivatalosan számon tartott bűnözés részét), mert a sértett a jogával élve nem tesz büntető feljelentést, hanem helyette más törvényes megoldást választ. Úgymint: ha van ilyen, más jogi utat (pl. polgári peres, fegyelmi 13 eljárás) vesz igénybe; vagy az adott környezetben létező, megfelelő, számára kielégítő erkölcsi elégtétel (stb.) mellett dönt avagy akár semmit sem tesz. Ez rendben is van. Talán még az is elfogadható, ha a sértett egyszerűen jelentéktelennek ítéli az adott ügyet, noha itt már sérelmet szenvednek a társadalmi érdekek (van, ahol ez állami támogatással történik; pl. Hollandiában nem minden apró-cseprő ügyben járnak el a bűnügyi hatóságok). Az viszont már mindenképpen baj, ha a sértett azért nem fordul a hatóságokhoz, mert nem bízik bennük és/vagy a tevékenységük eredményességében. 14 Itt már aligha beszélhetünk törvényes látenciáról, s nem mondhatnánk, hogy ezen az úton kell járni. Némileg hasonló jellegű törekvések nálunk is előfordultak: már a szignáláskor eldöntötték, hogy az adott ügy részben súlyánál fogva, részben mert úgy sem várható eredmény nem érdemel különös figyelmet, nem kell sok energiát ráfordítani, azt mielőbb le kell zárni. Ennek a hozzáállásnak voltak(?) durvább példái is, úm.: amikor elhajtják a sértettet; nem veszik fel a feljelentést, ha a sértett nem tudja megmondani, hogy ki az elkövető; amikor egyes főkapitányok minden eszközt megragadtak a bűnügyi statisztika (és azon belül a felderítési mutatók) javítása érdekében. Mindezek nyilván hozzájárulnak a hatóságokba vetett bizalom megrendüléséhez. b) Összetett kérdés az is, hogy az állam szerint a sértett a már bekövetkezett esemény kapcsán mit nem tehet. Ha már megindult a büntetőeljárás, akkor a sértett köteles közreműködni. Köteles betartani a tanúkra vonatkozó rendelkezéseket, átadni a rendelkezésére álló bizonyítékokat és mindenféle más módon is segíteni a hatóságok munkáját. 15 Csakhogy meg is szegheti a törvényt 10 Ugyebár ma igazán nem kívánható meg, hogy egy nemi erőszak áldozata a XVI XVII. század elvárásait követve végigkiabálja a falut (netán az Interneten tegye közzé), hogy őt megerőszakolták (mert ha annak idején az áldozatul esett leány nem ezt tette, többé senki sem ismerte el, hogy ő tisztességes ) és így tovább. A segítségkérés persze nem csak büntető- (vagy más) eljárás kezdeményezését jelentheti, lásd az áldozatvédelemmel foglalkozó különféle szervezetek tevékenységét. 11 Említsük meg: ezekben az esetekben nem feltétlenül csak büntetőeljárásról lehet szó. 12 Nem igazán mondhatjuk el (legalábbis most és nálunk), hogy itt teljesen egyértelműek lennének az állami és a magánjellegű bűnüldözés határvonalai. 13 Pl. a rendőr eldöntheti, hogy becsületsértés miatt fegyelmi eljárást kezdeményez a főnöke ellen. 14 Vö.: Bevezetés a kriminalisztikába, old. 15 És nem vonhatja vissza a magánindítványt (de elejtheti a vádat). 8

9 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében anélkül, hogy a hatóságnak módja lenne ezt kiküszöbölnie: hiszen akár el is hallgathat dolgokat, kijelentheti, hogy nem emlékszik, hogy tévedett stb. és csak ritkán fordul elő, hogy az efféle nyilvánvaló jogsértés bizonyítható is. Ez azonban csak az egyszerűbb eset. Ennék sokkal veszélyesebb, hogy van egy vadhajtás is: a magánjellegű bűnüldözés illegális (esetenként féllegális ) formája; amikor a sértett, illetve az adott közösség (csoport) fontosabbnak tartja a saját normáit az adott társadalomban elfogadottakkal szemben, nem hajlandó átengedni az államnak a megtorlást, nem bízik abban, hogy a törvényes út megfelelő védelmet nyújt a számára. 16 és ezért az önbíráskodás valamely módját választja. Bűnözői körökben, egyes vallási közösségekben, nemzetiségi hagyományként, családon belül (ha némiképp módosult formában is) fennmaradt a vérbosszú, a vérdíj, a helytelen magatartás berkeken belüli és kívüli kíméletlen megtorlása stb. Noha ez ma általában illegális, de van támogatott formája is (hiszen még napjainkban is előfordul, hogy az iszlám szokások szerint megkövezik a házasságtörőt, megölik a család szabályokat be nem tartó nőtagját, és az állami bíráskodás a tettesre igencsak enyhe büntetést szab ki). 17 Az ilyen cselekmények jelentős része látens marad, de ami kiderül, rendszerint az sem egyszerű eset és súlyos gondokat okoz. c) A feljelentési kényszer egy jogállamban kivételnek számít, mert nem az állampolgár jogérzékére, lelkiismeretességére bízza a dolgot, hanem (adott esetben még az egyébként deklaráltan elismert közösségi pl. családi, rokonsági kapcsolatok terhére/ellenében is) a mérlegelés lehetőségének a kizárásával kötelezi őt az állam érdekeinek a támogatására. S nem mellesleg büntetéssel fenyegeti azt, aki mulaszt, s aki esetleg jobban ismeri a tényleges helyzetet, mint azt az állam a saját érdekében(?) képes/hajlandó elismerni. 18 Persze a terrorizmus valóban akkora veszélyt jelent, amellyel szemben akár ilyen megoldások is kívánatosak lehetnek. A bűnüldözésben közreműködés(re kötelezés) nem oldható meg bizonyos szervezeti megoldások nélkül. Minél több bűnüldözési (jellegű) feladatot bíz az állam a magánszférára, annál inkább szükség van pl. az őrzés-védelmet, a belső vizsgálatokat, a képviselet stb. szolgáló apparátusokra; a sértettek számára segítséget nyújtó, illetőleg a lakossági önvédelmi szervezetekre. Ez azonban együtt kell(ene) hogy járjon a feladatok, a kötelességek és a jogkörök pontos szabályozásával; valamint az együttműködés feltételeinek a biztosításával. 19 d) A bűnüldözés nem csak abból áll, hogy kullogunk az események után: ölbe tett kézzel várjuk, hogy végre történjen már valami, amiben azután intézkedhetünk. Nem elég abban bízni, hogy a kiszabható büntetések, az elrettentés majd megteszi a hatását. Szükség van a megelőzésre is, amely szintén meglehetősen szerteágazó terület, s amelyben ugyancsak van munkamegosztás. 16 A közelmúlt idevágó (és bizony nem egyedi) példája: meghalt egy és megsérült két tolvaj, mert az idős tulajdonos nem látott más lehetőséget a védekezésre, minthogy rákösse az elektromos hálózatra azokat a drótokat, amelyekkel a saját telkén belül húzott ki az uborkaültetvénye köré. Figyelmeztető táblákat is kitett, azokat is ellopták. És letartóztatása után mások is fogadtak a számára ügyvédet, gyűjtést indítottak az óvadék letétele érdekében ennyit az effajta a súlyos jogellenes magatartás (emberölés/emberölési kísérlet) magyarországi társadalmi támogatottságáról! Miközben nem egy országban a tulajdonos deklarált joga a magánterületén őt ért támadás bármely eszközzel elhárítása! 17 Nem egyszer olyan cselekményekről van szó, amelyek hivatalosan nem bűncselekmények. Lásd pl. a magyar tűzszerészekre Irakban kitűzött vérdíjat. 18 Nem véletlenül aggályos az ún. objektív felelősség térhódítása a hazai jogalkotásban. Hovatovább az állam előbb büntetést szab ki, azután majd az érintettek a saját költségükön derítsék fel, bizonyítsák be az ügy valóságos körülményeit (pl. hogy ellopták az autót, de az csak később jutott a sértett tudomására ezt úgy tűnik, most alapállásból hazugságnak tekintik), s akkor talán az igazság is szóba kerülhet de akkor minek az állam, nem egyszerűbb a totális magán-igazságszolgáltatás? 19 Ha lassan is, de már eljutottunk oda, hogy az ellopott járművekre vadászók hivatalosan jutnak hozzá egyes körözési, nyilvántartási adatokhoz. 9

10 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében A megelőzésben gyakorlatilag az állam minden polgárának van valamilyen feladata (pl. zárja be az autójának az ajtaját és ne hagyjon benne lopásra csábító tárgyakat); s az előbbiekben említett szervezetek rendeltetése sem csak a bűnüldözés, hanem a megelőzésben való részvétel is. Az állam ebben sem hagyhatja magukra őket, a megfelelő jogi háttér biztosítása mellett gondoskodnia kell a megfelelő felvilágosításról, tájékoztatásról is A tudományos-technikai alapok A felelősségre vonáshoz mindig is szükség volt/van olyan jelekre is, melyek alapján az adott viszonyok közt elfogadható módon rá lehet(ett) mutatni az elkövető -re, megalapozva ezzel a megfelelő büntetés alkalmazását, kiszabását. 20 Noha már a római jogtörténeti emlékekben is fellelhetők bizonyos, a kriminalisztika előfutárainak tekinthető elemek (pl. a nyomok felkutatása és értékelése, a helyszínbiztosítás mozzanatai, az orvos közreműködésével végzett halottszemle, a szakszerű személyleírást tartalmazó körözés), ez persze korántsem jelenti azt, hogy a nyomozást tudományos alapokon végezték volna. 21 A felderítés, a bizonyítás, és maga az igazságszolgáltatás is nagyon hosszú ideig jól megvolt mind a kriminalisztika, mind a mai viszonyok között oly fontosnak tartott humanitás, egyenlőség és objektivitás nélkül is. Mivel a tudományok fejlettsége még nem tette lehetővé a tárgyi bizonyítási eszközök megfelelő alkalmazását, felhasználását, kiemelkedő szerepet kaptak a személyi bizonyítékok, a vallomások. A felvilágosodás koráig persze nem beszélhetünk objektivitásról sem a vallomás beszerzésének módja, sem az értékelés módja/szempontjai miatt. Már a római eljárásban is kétféle tanú szerepelt: a valóságos szemtanú, illetőleg aki arról vallott, hogy milyen erkölcsűnek ismeri az őt meghívó felet (utóbbi célra gyakran vásároltak rabszolgát). A középkorban nagyjából hasonló szerepe volt az eskütársaknak. A vádlottnak joga volt becsületességének bizonyítására eskütársakat hívni, akiknek a száma a bűncselekmény jellegétől, a hatósági döntéstől, illetőleg attól is függött, hogy mennyit ért az esküjének rendi állástól függő, pénzértékben is meghatározott hitelessége, bizonyító ereje. 22 Egészen a XIX. századig fontos bizonyítási eljárás, eljárási technológia volt a kínvallatás 23 (tortúra). Rabszolga csak kínvallatás után tehetett tanúvallomást, mivel úgy tartották, hogy csak akkor mond igazat, ha a kínok függetlenítik az akaratától a vallomását. E módszert a (római) császárkortól kezdve már nem csak a rabszolgákkal, a megvádoltakkal, hanem az ingadozó tanúkkal, később a bíróság belátása szerint bárkivel szemben alkalmazták. A hűbéri nyomozórendszer és igazságszolgáltatás idején az egyházi befolyásnak (pontosabban az inkvizíciónak) nagy szerepe volt abban, hogy fokozódott a kegyetlenség, megerősödtek az irreális vonások. Így pl. a legsúlyosabb bűncselekmények körébe tartozott az ördöggel való cimborálás, az istentelenség, a boszorkányság. A felderítés és bizonyítás eszközei közé az eskütársak bevonása mellé bekerültek az istenítéletek, a tisztító eskü, stb. Az istenítéletek (mint pl. a víz-, a tüzesvas-, a feszület-, az úrvacsora-próba) esetében nem is a vallomás beszerzése és elbírálása volt a lényeg, 20 E tekintetben is alighanem tanulságos lenne a nemrégiben felfedezett, a civilizációtól még nem fertőzött délamerikai törzsek életviszonyainak a tanulmányozása. A gondolat nem új: Teodor Reich professzor kiterjedt kutatásokat folytatott a polinéz szigetvilágban egyidejűleg vizsgálható különböző fejlettségi szinten lévő törzsek körében (vö.: Kriminalisztika 1 2, I. köt. 15. old.). 21 Vö.: Bevezetés a kriminalisztikába old. Csak érdekességként: a jelenlegi KIR Hermon rabszolgának az i.e. 145-ből, Alexandriából fennmaradt, kiváló személyleírást (és mai értelemben vett díjkitűzést is) tartalmazó körözése nyomán kapta az elnevezését. 22 Talán érthető, hogy miért okozott legalább is meglepetést, hogy az évi XIX. Tv. (Be.) első változatának ai (amelyeket szerencsére a törvény hatályba léptetése előtt töröltek) a tanú fogadalomtételéről(!) szóltak. 23 Bár Magyarországon 1790-ben törvénybe iktatták a kínvallatás megszüntetését, de még 1861-ben is kiadtak olyan utasítást, amely megtiltja a kegyetlenkedést és a kínvallatást csak éppen előírja, hogy a gyanúst vagy bűnöst, bűntársai vagy bűncselekménye kipuhatolása végett rövid, de hatályos kihallgatás alá vehetik ami a gyakorlatban fenyegetést, verést, gúzsbakötést jelentett. 10

11 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében az úrvacsora-próba) esetében nem is a vallomás beszerzése és elbírálása volt a lényeg, hanem az, hogy az isteni hatalom kinek az igazát bizonyítja. Az ún. inkvizitórius (nyomozóelvű korabeli magyar elnevezéssel: faggató ) eljárásban a tortúra a gyanúsított szólásra bírására irányul. Így válik a bizonyítékok királynőjé -vé a beismerő vallomás, amelynek beszerzése érdekében a kínvallatás számtalan módját (hüvelykszorító, spanyolcsizma, nyújtás, tüzes vasakkal, fogókkal kínzás stb.) agyalták ki. Ugyanakkor általában nem a kínvallatásnak illetőleg az ennek során elmondottaknak, hanem az eskü alatt tett vallomásnak van bizonyító ereje. A bizonyítékok értékelése legalább is érdekes: aki túlélte a kínvallatást, vagy nem fulladt meg a vízpróba során, az pontosan ezzel bizonyította, hogy boszorkány, hogy az ördöggel cimborál. Mindezek mellett az ún. kötött bizonyítási rendszerben nem a bizonyító erő képezi a vizsgálat tárgyát és a döntés alapját, hanem a bizonyítékok szükséges száma. A törvény részint a bizonyíték érvényesnek minősített megjelenési formáját (pl. két kifogástalan tanú egybehangzó vallomása ), valamint a bizonyíték értékét/erejét ( egész, fél, negyed ) is meghatározta. Ez a rendszer azonban (mint tudjuk) nem vált be. Eltűnésével viszont a bizonyítás tartami oldala is kiesett a jog az eljárási jog szabályozási (és érdemi érdeklődési) köréből. A felvilágosodás eszméinek hatására a kínvallatás eltörlése, a formális bizonyítási elmélet helyett a szabad bizonyítási rendszer kiépítése, a bíró belső meggyőződésének központba állítása szükségszerűen magával hozta a tények valóságos feltárására alkalmas módszerek kidolgozása, megteremtése iránti igényt. A tudományok és a technika fejlődése pedig egyre több és több lehetőséget nyújtott arra, hogy ne csupán az emlékezet szolgáljon egy múltbeli esemény feltárásának és megítélésének alapjául, hanem a tárgyiasult elváltozások is. Immáron megnyílt az út a kriminalisztika előtt. Ne feledjük: ezzel persze még korántsem dőlt el az a kérdés, hogy hol is üljünk, a ló jobboldalán (személyi bizonyítékok), vagy baloldalán (tárgyi bizonyítási eszközök), hogy hozzájuk képest menynyivel jobb vagy megbízhatóbb a kombinált adat- illetve bizonyítékforrás (a szakvélemény) merthogy a modern bűnüldözés, és ezen belül a kriminalisztika története az eredmények mellett bizony tele van balfogásokkal és hibás nézetekkel is. És még egy megjegyzés. Nem mosható össze az inkvizíció, és az inkvizitórius eljárás. Az inkvizíció maga rettenet: a másként gondolkodók, a boszorkányok, a katolikus egyház útjait/érdekeit ilyenolyan módon keresztezők (stb.) módszeres kiirtása; az emberiség (és a vallás) történetének egyik nagy szégyenfoltja. Az inkvizitórius (nyomozóelvű) büntetőeljárás Európában főként Franciaországban és a német-római birodalom területén a XIV XV. századtól kezdve alakult ki, és tulajdonképpen a XIX. század közepéig ez volt az uralkodó. Az inkvizítor hivatalból indított eljárást, és céljául tűzte ki az anyagi igazság ésszerű alapon való kiderítését emiatt (is) fontos szerepet töltött be a kriminalisztika kialakulásában A kriminalisztika kialakulása 24 Kétségtelen, hogy a legelső szakírók a nyomozással a büntetőeljárás-jog egyik problémaköreként foglalkoznak. 25 Például Franz von Jagemann 1838-ban és 1841-ben kiadott kétkötetes, A bírósági vizsgálati tan kézikönyve című munkájában egy önálló tudomány szükségessége mellett foglal állást, amelyben mindazokat az ismereteket és tapasztalati elveket kell öszszefoglalni, amelyek segítségével a leggyorsabban, legbiztosabban és legtárgyilagosabban, törvényes úton ki lehet deríteni az elkövetett bűncselekmény valódi tényállását. 24 Lásd hozzá: Kriminalisztika 1 2., I. fejezet. Az alcím nem tér ki az angolszász területre. 25 A szakirodalom ide sorolja a stuttgarti Bolley 1809-ben, a göttingai Bauer 1823-ban, a bécsi Kitka 1831-ben kiadott munkáit is. 11

12 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében Hans Gross ban megjelent, A vizsgálóbíró kézikönyve című munkája már igazi kriminalisztika: többek között a kor tudományos eredményeire támaszkodva egy sor mai értelemben az igazságügyi orvostan, a krimináltechnika körébe tartozó kérdést tárgyal; felhívja a kriminalisták (lényegében a vizsgálóbíróról van szó) figyelmét arra, hogy fokozott mértékben vegyék igénybe a természettudományok és a technika lehetőségeit, hiszen ez megoldhatatlannak látszó problémák esetében is segítséget nyújt a számukra. Gross használja először bár a bűnügyi segédtudományok gyűjtőneveként a kriminalisztika elnevezést. A tudományos-technikai fejlődés elsősorban a krimináltechnikai ágazatok kialakulásának kedvez. Hogy csupán néhány példát említsünk: az ujjnyomok tudományos vizsgálata a XVII. században kezdődik: Malpighi feltárta az emberi bőr szerkezetét; Purkyne (cseh piarista pap, tudós polihisztor) 1823-ban kiadott orvosi munkájában már 9 főcsoportba sorolja az ujjnyomokat; Henry (az angol gyarmati közigazgatás rendőrtisztviselője) és Galton antropológus kidolgozza az első, ujjnyomatok vizsgálatán alapuló személyazonosítási és nyilvántartási rendszert; Teichmann 1853-ban kidolgozza a nyomokban talált vérszennyeződés kimutatásának; Uhlenhut pedig 1901-ben az emberi és állati vér megkülönböztetésének módszerét; ugyanezen évben Landsteiner felfedezi a vércsoportokat (az ABO vércsoportrendszert); 1861-ben Virchow először számol be az igazságügyi hajvizsgálat problémáiról; 1910-ben jelenik meg Balthazard és Lambert Az ember és az állat szőrzete című, az összehasonlító hajvizsgálat alapjait összefoglaló közös műve; 1889-ben Popp megalapítja az első anyagmaradványokat vizsgáló laboratóriumot; Bertillon ben javaslatot tesz a bűnözők testmérések útján azonosítására; módszerét alkalmazva Párizsban (és később Londonban) kartonnyilvántartást állítanak fel a bűnözőkről, amely a személyleírásukat, fényképüket és csontrendszerük 11, tudományos alapossággal megállapított méretét tartalmazta; ugyanő már kézírásvizsgálattal is foglalkozik; a cári Oroszországban Burinszkij kidolgozza a kriminalisztikai szakértői vélemény tudományos alapjait (úttörő jellegű az 1903-ban Szentpétervárott megjelent Az okmányok bírósági vizsgálata c. munkája); ő alkalmazza először az okmányok fényképezés segítségével történő speciális vizsgálatát, a tárgyi bizonyítékok fényképfelvétellel rögzítését emiatt a bűnügyi fényképezés megalapítójának is tekintik és folytathatnánk a sort. Amíg a krimináltechnika alapjainak megteremtése és fejlődése elsősorban természettudósok, addig a krimináltaktikai módszerek kialakulása (az eljárásjogi szabályokhoz kapcsolva) főként a büntetőjog-tudomány művelőinek munkásságához fűződik. A bűnüldözésben egyrészt a büntetőjogi tanok hatására, másrészt a természettudományos eszközök és módszerek sikerein felbuzdulva többen szívesen háttérbe szorítanák a személyi bizonyítékokat, helyettük a technikai lehetőségekben látják mind az eljárás pártatlanságának és objektivitásának, mind az egyre növekvő és minőségében is változó bűnözés elleni hatékony fellépésnek és a komplikált bűnesetek megoldásának a biztosítékát. A tárgyi bizonyítási eszközök szerepe ténylegesen megnövekszik, a polgári kriminalisztika egyre inkább technikai jellegű tudománnyá válik miközben az egyes természettudományos eszközök és módszerek fejlettségi szintjének figyelmen kívül hagyása (tárgyi bizonyítékok túlértékelése) még századunkban is számos tévedéshez is vezet Hans Gross (Groß) ( ) grazi vizsgálóbíró, az Osztrák-Magyar monarchia jeles büntetőjogásza és szakírója. Könyve 15 éven belül már ötödik kiadását érte meg, ami abban az időben egy szakkönyv tekintetében óriási érdeklődést bizonyított (végül kilencszer adták ki). Gross alapította az Archiv für Kriminologie folyóiratot is. 27 Alphonse Bertillon a párizsi rendőrség személyazonosító hivatalát vezette. Tevékenysége ellentmondásos: bár kétségtelenül sokat tett a fejlődés érdekében, egyes nézetei nem bizonyultak időtállónak. A Dreyfus-ügyben adott írásszakértői véleménye elrettentő példája a tudományos köntösbe öltöztetett ostoba önteltségnek. 28 Ezt igen szemléletesen és érthetően mutatja be Jürgen Thorwald A detektívek órája című művében (Minerva, Budapest 1973.), amelyet ezért sem hiábavaló tanulmányozni. 12

13 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében Bár a kényszervallatás a második világháborút követően sem szűnt meg teljesen (a fizikai és a pszichikai kényszer különböző módszereit persze hacsak nem a mindenkori politikai rendszer ellenségeiről van szó nem igazán a felsőbb rétegek tagjaival szemben szokás alkalmazni), már a századforduló környékén megindulnak a kihallgatási taktika kidolgozását szolgáló kutatások is. A kihallgatás-pszichológiai kísérletek igyekeznek feltárni az észlelés, az emlékezet, a megfigyelő és visszaadó képesség sajátosságait, törvényszerűségeit; meghatározni a kikérdezés helyes módszereit. Megállapítják, hogy jobb a tanúkat minél előbb kihallgatni, mert az idő múlásával szaporodnak a visszaemlékezés hibái; hogy a feltett kérdések tartalma és módja erősen befolyásolja a feleletet; és általában megbízhatóbb adatokhoz lehet jutni a szabad, kötetlen elmondás alapján. Rájönnek, hogy a tanúk pontosabban figyelik meg és adják vissza a szakképzettségük körébe eső tényeket; bebizonyítják a származékos vallomások bizonyító erejének korlátozottságát stb. Voltak persze vadhajtások is: az igazságszérum, a telepátia nem bizonyult időtállónak, mint ahogyan az ún. tényállás-diagnózis 29 sem, bár annak tapasztalatai végül is hozzájárultak a kikérdezés technikájának fejlődéséhez. Ugyanakkor a sokáig tudománytalannak tartott hazugságvizsgáló gép túlélte a bírálatokat: ma már elfogadott és főként a felderítésben igen eredményes is a poligráf szigorú szabályokhoz kötött alkalmazása. 30 Bár Magyarország kezdetben nagyjából fél évszázadot késett az európai fejlődéshez képest, a XX. század elejére már behozta a lemaradást. Következzék néhány szó a kriminalisztika hazai pályafutásáról és egyes hozzá kapcsolód intézményekről, az oktatásról stb ban Pesten önálló tanszéket kap az orvosi karon az államorvostan, ezzel megkezdődik igazságügyi orvostan oktatása; egy évvel később kiadják az első magyar nyelvű tankönyvet is ben Budapesten Párizs (1880) után Európában másodikként megnyitja kapuit az igazságügyi orvostani intézet. Fellatár Emil műegyetemi vegyészprofesszor vezetésével 1871-ben létrejön az Igazságügyi Vegyészeti Intézet; az ő munkásságának köszönhető, hogy 1888-ban megalapítják az Országos Igazságügyi Toxikológiai Intézetet tavaszán megszervezik Pest város polgári rendőrségét: ekkor még mindig bevett módszere a nyomozásnak az ismert rovott múltú személyek, az idegenek, csavargók összegyűjtése és vallatása. Öt év múlva központosítják a bűnügyek elintézését, 1871-ben felállítják a királyi bíróságokat és ügyészségeket, rövidesen nyilvántartást vezetnek a kihágási ügyekről ben létrejön a fővárosi államrendőrség, 1886-ban munkába állnak az első detektívek, 1888-ban megírják az első, két év múlva az új detektív szolgálati szabályzatot ben a nagyrészt magánjellegű feljegyzéseket felváltja az első hivatalos nyilvántartás, 1890-ben megkezdődik annak rendszeres vezetése és fejlesztése; a világkiállításra a nemzetközi zsebmetszőkről már külön kézi, fényképes nyilvántartást is készítenek. Egy kis közbevetés. Az 1890-es éveknek további eredményei is vannak: felderítik a hírhedt posztkiszli -ügyet, (Csombor Imre és Supisich József január 5-én lopták el a belvárosi főpostáról a forintot tartalmazó vasládikát, elfogásukra 1895-ben került sor); Európa rendőri szerveit megelőzve elfogják a Dimitru Papakoszta vezette nemzetközi kasszafúró bandát és ami nem kevésbé fontos: nyomozói tanfolyamokat, vizsgákat szerveznek ban a kontinensen elsőként létrehozzák az ujjnyomat-nyilvántartást ben már hatezer nyilvántartólap van a gyűjteményben. Ez időben az 1909-ben országossá fejlesztett bűnügyi nyilvántartás már több, mint személy adatait, illetve majd személy kb fényképét tartalmazza. 29 Karel Čapek Rouss professzor kísérlete c. novellája igen szórakoztató formában tárja elénk a módszer erényeit és hibáit. 30 Ma meglehetősen elterjedt a grafológia csak kérdés, hogy miben és mennyire nyújt megbízható eredményeket? Lehet, hasonló utat jár majd be, mint a poligráf főként, ha arra a célra alkalmazzák, amire való, és nem az írásszakértői kompetenciába tartozó vizsgálatok helyett. 31 Rácz Sámuel: A törvényes orvosi tudományokról és az orvosi políciáról. 32 Angliában 1894-ben az ujjnyomat-nyilvántartást a Bertillon-féle testmérési módszerekkel együtt vezették be, utóbbit nálunk elvetették. 13

14 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében A második világháború időszakában komoly csapást szenvedett el az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatal és a bűnügyi laboratórium. A fejlődés lényegében 1948-tól indul el: 1950-ben létrejön (országos hatáskörrel) a Budapesti Főkapitányság bűnügyi technikai alosztálya; 1953-ban a Belügyminisztérium Országos Rendőr-főkapitányságának Krimináltechnikai Alosztálya (később osztálya, ma BSzKI 33 ), megkezdődik a bűnügyi technikus-képzés; 1954-ben újjászervezik az igazságügyi szakértői szervezetet stb ben Stur József büntetőjogi tankönyvében már szó esik nyomozási kérdésekről; 1819-ben Vuchetich Mátyás kézikönyve 34 kitér a büntetőjog segédtudományaira; 1897-ben (Gross munkája nyomán) kiadják az első magyar nyelvű kriminalisztikai tankönyvet ben Angyal Pál az egyetemi jogi képzésben bevezette a kriminalisztika szeminárium-szerű oktatását. Az 1948-ban létrehozott Rendőr Akadémián a kriminalisztika már a fő tantárgyak egyike től a budapesti jogi karon is önálló tantárgy itt az oktatást először Viski László, később Molnár József vezeti ben jelenik meg a híres Kriminalisztika Általános Rész c. tankönyv is, amelyben a kriminalisztikát a bűncselekmények megelőzésének, felderítésének és bizonyításának célját szolgáló tudományként definiálják. A Rendőr Akadémia jogutódjaként 1971-ben megalapított Rendőrtiszti Főiskolán kezdettől fogva mind a mai napig országos viszonylatban a legmagasabb óraszámban történik a kriminalisztika oktatása. S (ha a különböző szervezeti megoldások miatt nem is mindig) önálló tanszéket kap a kriminalisztika és természetesen kutatómunka is folyik ban kiadják az első három kötetes) Kriminálmetodika (ilyen széles skálájú, egységes tankönyv az óta sem született). Az RTF, illetőleg a jogi egyetemek mellett a kriminalisztika fellegvárai a már említett BSzKI, valamint az (alapításakor a kriminalisztikai, később a kriminológiai és kriminalisztikai megnevezést viselő) Országos Kriminológiai Intézet. Nemzetközi hírnevet szerzett a (mára már csupán az ORFK Oktatási Igazgatóságának részlegeként működő dunakeszi) Kutyavezető-képző Iskola ig sok igen jó oktatófilmet készített (az átszervezések áldozatául esett) BM Filmstúdió. Jelentős szerepe van a néhány éve működő ORFK Nemzetközi Rendészeti Akadémiának (ILEA) 35 is és így tovább. A gazdag hazai szakirodalomból kiemelve (ha csak példálózó jelleggel is) említsük meg a szakmai ismeretterjesztést szolgáló, viszonylag hozzáférhető kiadványokat tól létezik szakfolyóiratként a Rendőrségi Szemle (később Belügyi Szemle, illetve Rendészeti Szemle) től jelentek meg a Bűnügyi Technikai Közlemények. Egy időben a BM Tanulmányi és Propaganda Csoportfőnökség is kiadott egy (részben titkosnak, illetve szigorúan titkosnak minősített műveket is tartalmazó) sorozatot Bűnügyi Tanulmányok elnevezéssel; és rendszeresen jelentek meg az OKKrI gondozásában a Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok (vagy évkönyvek). Az RTF a Főiskolai Figyelő, majd a Rendvédelmi Füzetek kiadásával nyújt(ott) lehetőséget egyebek mellett kriminalisztikai tárgyú tanulmányok közzétételére is. Sok hasznos gondolat/írás jelenhetett meg az ORFK Tájékoztatóban, illetőleg annak különszámaiban stb Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet. Rendőroktatási jegyzetről lévén szó, tudományos munkásságukra figyelemmel illő megemlíteni két nevet. Az Intézet első igazgatója a nemrég elhunyt dr. Kertész Imre, a hazai kriminalisztika kiemelkedő tudósegyénisége volt, mondhatni neki köszönhető az osztályból nemzetközi hírű intézetté átalakulás. A jelenlegi igazgató dr. Lontainé dr. Santora Zsófia, vezetése alatt az Intézet a mostani szűkös anyagi helyzetben is képes volt megmaradni az élvonalban. 34 A Magyar büntetőjog rendszere; a Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó most jelentette meg (dr. Király Tibor fordításában), reprint jellegű kiadásban. 35 Itt az eredeti elnevezést és besorolást használjuk, e tekintetben napjainkban is változás várható. 36 Mindezen előzmények ellenére sajnálatos módon manapság nemigen beszélhetünk arról, hogy lenne valódi, a szakma folyamatos tájékoztatását, a tapasztalatok közzétételét szolgáló/biztosító kiadvány, holott arra igazán nagy szükség lenne. Hogy mást ne is említsünk: az RTF tudományos diákköreiben részt vevő, feladatokat vállaló hallgatók az elmúlt évtizedben számtalan igencsak hasznosítható, színvonalas, a szakmai közérdeklődésre joggal igényt tartó pályamunkát készítettek, melyek közül igen csak keveset sikerült ténylegesen hozzáférhetővé tennünk. S ami még rosszabb, elenyészőnek mondható a gyakorlati szakembereknek a mindennapos munkában hasznosítható ilyetén publikációinak a száma. 14

15 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében 1.2. A KRIMINALISZTIKA FOGALMA, TÁRGYA, BELSŐ RENDSZERE Mint láthattuk, a kriminalisztika a bűnüldözési igények talaján, mintegy a büntetőjogtudomány segédtudományaként alakult ki. Célja a bűncselekmények felderítésének és bizonyításának minél hatékonyabb elősegítése volt, melynek érdekében rendőrtisztviselők, jogászok, természettudósok és más szakemberek sora foglalkozott minden olyan dologgal, amiben lehetőséget látott a megfelelőnek tűnő eszközök, módszerek, eljárásmódok kidolgozására. A fejlődés folyamatában egyre inkább bebizonyosodott, hogy a kriminalisztika eredményei nem csak a büntetőeljárásban hasznosíthatók, így lassanként módosultak a fogalmával, tárgyával, feladatával kapcsolatos nézetek is; ami természetesen tükröződik a kriminalisztika mibenlétére, rendeltetésére vonatkozó meghatározásokban is. A korábbi évtizedek magyar nyelvű szakirodalma a kriminalisztika fogalmát különböző módokon adja meg. Az egyes meghatározásokra jellemző, hogy előtérbe helyezik a kriminalisztika és a büntetőeljárás szoros kapcsolatát, illetőleg feladatai közül egyeseket hangsúlyozottan kiemelnek. Például: a) A kriminalisztika (a latin crimen, bűncselekmény szóból, magyarul: bűnügyi nyomozástan) a bűncselekmények nyomozásának, felderítésének tudománya. Célja, hogy a tételes jog által meghatározott keretekben olyan módszereket és eljárásokat dolgozzon ki, amelyek segítségével a készülő bűncselekmények leleplezhetők, megakadályozhatók, a már elkövetett bűncselekmények felderíthetők, elkövetőjük megállapítható és felelősségre vonható. b) A kriminalisztika a bűncselekmények megelőzése, felderítése és bizonyítása érdekében dolgoz ki tudományosan megalapozott módszereket. Annak érdekében, hogy a büntetőeljárás során az igazság megállapítható legyen, tanulmányozza a bizonyítékok keletkezésének törvényszerűségeit, módszereket dolgoz ki a bizonyítási eszközök felkutatásához, összegyűjtéséhez és értékeléséhez. c) A kriminalisztika a bűncselekmények felderítésének, nyomozásának tudománya 37 Az idézett meghatározások közös vonása a kriminalisztika szerepének a büntetőügyekre korlátozása. A bűnmegelőzésről csak a második szól, de nem pontosan, mert azt a látszatot kelti, mintha az általános bűnmegelőzés tartozna a kriminalisztika feladatkörébe. Az a) változatban megtaláljuk azt a hivatkozást is, amely magyarázatot ad a bűnügyi nyomozástan elnevezés (amely egyes szerzők szerint csupán rossz fordítás eredménye) elterjedésére és elfogadottságára. Itt megjegyezendő, hogy a rendőroktatásban a Nyomozástan, illetve a Bűnügyi nyomozástani ismeretek annak a tantárgynak a hivatalos (a szakmai berkekben közismert és eléggé pontosnak tűnő) megjelölése, amely magába foglalja a bűnügyek nyílt (rendőrségi) nyomozására vonatkozó büntetőeljárás-jogi és kriminalisztikai komplex ismeretanyagot (lásd például akár évtizedekre visszamenően is a ma rendészeti szakközépiskola elnevezéssel működő alap-, illetve középfokú oktatási intézmények tanmeneteit). A szakirodalomban a fogalom olyan (kevéssé ismert) megközelítésével is találkozhatunk, amely már utal és reagál az előbbi észrevételekre: Figyelemmel arra, hogy a kriminalisztikai eszközöket és módszereket... más jogágakban... a büntetőeljárás lefolytatása szükségességének eldöntésében a bírósági szakasz során, valamint a bűnözés megelőzésének a más bűnügyi tudományok tárgyához nem tartozó kérdései körében egyaránt alkalmazzuk, helyesebb a kriminalisztikát bűnügyi nyomozástan helyett a társadalom és természettudományokra támaszkodó komplex jellegű bűnügyi tudománynak, a bizonyítékok megszerzése és értékelése, valamint a konkrét bűnmegelőzés tudományának nevezzük Lásd: a) Kriminalisztika Általános Rész 8. old.; b) Krimináltaktika (jegyzet, RTF ) I. kötet, 5. old.; c) Magyar Larousse Enciklopédia (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.) II. kötet 567. old. 38 Lakatos János: Bűnügyi ismeretek III. Nyomozástani ismeretek (jegyzet, BM Könyvkiadó, 1986.) 10. old. Azért érdekes a bűnügyi tudomány megjelölés beemelése a fogalomba, mert nem csak fogalmi, hanem rendszertani nézetkülönbségek is vannak. Így pl. voltak olyan törekvések, amelyek az 1990-es években a felsőoktatási intézmények integrálásához, akkreditációjához kapcsolódó érdekeik szerint a kriminalisztikát a hadtudo- 15

16 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében Itt azért feltétlenül megemlítendő, hogy már a Kriminalisztika Általános Részben is szó esik a más eljárásokban való alkalmazás lehetőségéről. Minthogy az ún. kriminalisztikai gondolkodásban elfogadott az a filozófiai tétel, mely szerint az igazság kritériuma a gyakorlat, azaz az elméleti megállapítások helyességét a gyakorlat igazolja, így a kriminalisztikának a tudományok rendszerében betöltött helyével, funkciójával, tárgyával, belső felosztásával kapcsolatban a hazai, valóságos viszonyokat és gyakorlatot célszerű irányadónak tekinteni. Többek között a kriminalisztika hazai fejlődéstörténetét, a tudomány megjelöléshez fűződő kritériumok meglétét, a kriminalisztikával szemben támasztott gyakorlati elvárásokat stb. Ez persze nem zárja ki a külföldi tapasztalatok, tudományos eredmények, álláspontok figyelembe vételét és szükséges mértékű adaptálását. A tényleges viszonyok ismeretében alighanem joggal jelenthetjük ki, hogy a hazai tudományos életben, valamint az igazságügyi, a rendőri szervek és más nyomozóhatóságok gyakorlatában a kriminalisztika önálló bűnügyi tudomány, amelynek fő funkciója továbbra is a bűnüldözésből rá háruló feladatok teljesítése (és ebből adódóan szorosak a büntető anyagiés eljárásjoghoz fűződő kapcsolatai), ugyanakkor azonban alkalmazási területe messze meghaladja a bűncselekmények megelőzését, felderítését és bizonyítását. 39 Másképpen fogalmazva: ha a kriminalisztikát tulajdonképpen mindenütt alkalmazzuk, ahol felderítésre és bizonyításra van szükség akkor ezt a problémát nem lehet megkerülni az elmélet továbbfejlesztése során sem. Márpedig a gyakorlat azt mutatja, hogy a rendőri munka minden területén, és a más szervek által folytatott államigazgatási, szabálysértési, munkajogi, polgári peres stb. eljárásokban, továbbá az utóbbi években alapjaiban megváltozott személyés vagyonvédelem területén is jelentős szerepet játszanak a kriminalisztikai ismeretek. Figyelembe kell venni azt is, hogy gyökeresen megváltozott a titkos információgyűjtés szabályozása, és ez más megvilágításba helyezi annak a kriminalisztikához fűződő kapcsolatát. 40 Látható, hogy nem lehet a hagyományos felfogáshoz ragaszkodni, hogy pontosítani kell a kriminalisztika tárgyát, feladatát. Azaz: a kriminalisztikának a hagyományos alkalmazási területeire vonatkozó állásfoglalást az elmúlt évtizedek alapján ki kell egészíteni, mert a kriminalisztika felhasználási területeinek köre az igazságszolgáltatás, az államigazgatás mellett ugyanis ma már kiterjed a biztonsági és a magánnyomozói tevékenységre létrejött üzleti vállalkozásokra is a kriminalisztika alapvető célja a bűncselekményekkel vagy más jogilag releváns eseményekkel kapcsolatos megismerés, amely meghatározott tények megállapításából és a vonatkozó okozati összefüggések feltárásából áll. 41 Az elmondottakkal alighanem összhangban áll a kriminalisztika fogalmáról, funkciójáról, tárgyáról szóló, a Rendőrtiszti Főiskola hivatalos jegyzetében 42 szereplő következő idézet: mányok körébe kívánták sorolni. Erre alapot nyújtott az a korábbi felfogás és gyakorlat is, hogy a tudományos fokozat megszerzéséhez készített kriminalisztikai tárgyú értekezéseket többnyire nem az állam- és jogtudományok, hanem a hadtudományok körében fogadták el. Ma már reális lehetőségnek látszik a kriminalista tudományos fokozat megszerzése lásd a PTE doktori iskoláját, a bűnügyi szakjogász továbbképzési szak(ok) megjelenését, stb. 39 Már csak ezért sem fogadhatjuk el azt az alapvetően eljárásjogi szemléletet kifejező nézetet, miszerint a kriminalisztika a büntetőjog-tudomány segédtudománya (más vélemények szerint alkalmazott büntetőeljárásjog ). Lásd még: Állam- és Jogtudományi Enciklopédia (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.) old. 40 Lásd: a Rendőrségről szóló évi XXXIV. (a továbbiakban Rtv.) és a büntetőeljárásról szóló évi XIX. tv. (a továbbiakban Be.) vonatkozó rendelkezéseit. Mivel a titkos információgyűjtés ( titkos adatszerzés néven) helyet kapott a büntetőeljárási törvényben, így azt automatikusan a kriminalisztika tárgyának és feladatának kell tekinteni. 41 Katona, im. 43. old. 42 Bevezetés a kriminalisztikába. 16

17 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében A kriminalisztika multidiszciplináris bűnügyi tudomány, amely a hatályos jogi szabályozásnak megfelelően tudományosan megalapozott eszközöket, módszereket és eljárásokat dolgoz ki a felderítés és a bizonyítás, valamint a bűncselekmények megelőzése érdekében. A kriminalisztika feladata, hogy kidolgozza a bűncselekmények megelőzésére, megszakítására, felderítésére, bizonyítására alkalmas eszközöket és módszereket, továbbá azokat az eljárásmódokat (technológiát, normákat, elveket, ajánlásokat), amelyek biztosítják a kriminalisztikai eszközöknek és módszereknek a büntetőeljárásban, valamint minden más olyan jogágban, eljárásban, tevékenységben való hatékony felhasználását, ahol jogalkalmazási célú ténymegállapításra van szükség. Feladatából adódóan a kriminalisztika tárgyát képezi: a bűncselekmények közvetlen okainak és az elkövetésüket lehetővé tevő körülményeknek a vizsgálata a bűnözés megelőzésére alkalmas kriminalisztikai eszközök és módszerek kifejlesztése végett; a jogalkalmazási célú ténymegállapítás érdekében a bizonyítékok keletkezési törvényszerűségeinek feltárása a felkutatásukra, rögzítésükre, vizsgálatukra és értékelésükre alkalmas eszközök és módszerek kidolgozása céljából; az erők, eszközök, módszerek, illetve a bizonyítási eljárások és eszközök felhasználási, alkalmazási feltételeinek és lehetőségeinek tanulmányozása a nyomozás (az eljárás) sikeres, gazdaságos lefolytatását biztosító célszerű, hatékony eljárásmódok, modellek, ajánlások kidolgozása és a gyakorlati tapasztalatok hasznosítása érdekében. Talán nem árt az elmondottakhoz magyarázatképpen hozzáfűzni néhány gondolatot. A kriminalisztikának nem az általános bűnmegelőzés a feladata, hanem a felderítési tapasztalatoknak, valamint a kriminalisztikai eszközöknek és módszereknek a megelőzésben való hasznosítása. E tekintetben sajátos kettősség jellemzi, mert amellett, hogy mit tehetnek, illetve tegyenek a hatóságok azzal is foglalkozik, hogy és mit tehetnek, illetve tegyenek a potenciális sértettek, valamint a bűnüldözés más részvevői akár egyénileg, önállóan, akár a hatóságokkal együttműködve. Az eszközök, módszerek és alkalmazásuk módozatainak kidolgozása során nem lehet figyelmen kívül hagyni egyetlen érintett területet sem. Egyrészt nincs olyan tudományos eredmény, amelyet előbbutóbb ne használnának fel mindenféle lehetséges módon ez alól a kriminalisztika sem lehet kivétel; másrészt valóságos igényt kell kielégíteni. Ahhoz viszont, hogy bármiféle eszközt, módszert, alkalmazási technológiát, ajánlást ki lehessen dolgozni, nyilvánvalóan fel kell tárni, meg kell ismerni az adott dolog természetét. Tévedés azt hinni, hogy csupán tudományos kérdésről lenne szó; mert ugyanezen ismeretek jelentős részére a gyakorlati szakembereknek is szükségük van. (Nagyon egyszerű példával élve: ha tudom, hogyan jön létre az ujjnyom, és tudom, hogy miféle ujjnyomot miképpen lehet előhívni, valamint az eljárási szabályoknak is megfelelően rögzíteni, és mely esetben kell ehhez nálam felkészültebb szakembereket igénybe vennem, akkor valóban esély van arra, hogy ne hibázzak). A kriminalisztika összességében a hatékonyságról szól: van egy adott feladat és lássuk, hogyan lehet azt minél kisebb befektetéssel és kockázattal, gyorsan és jól megoldani. Ide tartozik, hogy milyen tanulsággal, ötletekkel szolgálnak a gyakorlati tapasztalatok; s hogy mely eljárási formában miképpen alkalmazhatók az egyes erők, eszközök és módszerek, s azokat hogyan lehet meghatározott célok érdekében specializálni (lásd például a nyilvántartások, a nyomozás tervezése-szervezése, a forrónyomos felderítés, a körözés, a személyazonosítás, a kriminálmetodikai tételek szerepét a nyomozás hatékonyságának növelésében). A hazai szakirodalomban már több mint fél évszázada tartja magát az a nézet, hogy a kriminalisztika három, egymással szoros kapcsolatban álló ága két főrészhez tartozik: az általános részhez a technika és a taktika, a különös részhez a metodika. Mára ez némiképp módosult: amint egy-egy új(abb) terület határozottan körvonalazódott, azok helyét is meg kellett határozni. A kriminalisztikában az általános részbe soroljuk azokat a tételeket (tételcsoportokat, sőt ágakat), amelyek általános érvényűek, az egész kriminalisztikát érintik, illetve amelyek a tárgyukat nem az egyedi alkalmazás, hanem a teljes körűség szem előtt tartásával dolgozzák fel. 17

18 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében A különös részhez tartozás az egyediséghez kötődik; a különös részi tételek az általános részre épülnek, itt az általános érvényű ismeretanyag specializálásáról, esettípusokra alkalmazásáról van szó. A legújabb álláspont szerint az általános részhez tartoznak a kriminalisztikai elméletek, a krimináltechnika, a krimináltaktika, a kriminalisztika története és a kriminálstratégia; a különös részhez a kriminálmetodika; míg mindkét részhez egyformán kötődik az ún. bűnügyi szolgálati ismeretek VITÁS KÉRDÉSEK, PROBLÉMÁK, PERSPEKTÍVÁK A kissé hosszas felvezetés után térjünk vissza a fejezetet bevezető kérdéseinkhez, s persze a menet közben megemlített problémákhoz Tudomány(ág)-e a kriminalisztika? Alighanem igen. Függetlenül attól, hogy világszerte hol miképpen nevezik meg e stúdiumot: létezik mint elmélet, létezik mint gyakorlat, és létezik mint egy valóságos társadalmi igény megjelenítője: mert szükség van mindazon, a különféle ügyekben való jogalkalmazást közvetlenül támogató, tudományosan megalapozott eszközökre és módszerekre, amelyek segítségével megoldható az alapul szolgáló tények szakszerű, objektív feltárása és reális értékelése ha úgy tetszik: a ténymegállapítás, a felderítés és a bizonyítás. Mi azt állítjuk, hogy a kriminalisztika tudomány, amely kialakulásánál, eredeti rendeltetésénél fogva szorosan kapcsolódik a büntetőeljárás-joghoz, következésképpen a bűnügyi tudományok rendszerébe tartozik; de mind érdeklődési köre (tárgya), mind tényleges felhasználhatósága (funkciója, alkalmazási köre) már igen régóta túlterjed (meghaladja) a bűnügyek nyomozásának problémáit. A nyomozással sem csak mint a bűnügyek megoldásának, hanem mint a jogi szempontból releváns múltbeli esemény megismerésének (felderítésének, bizonyításának) módszerével foglalkozik A kriminalisztika fogalmának meghatározása Azon lehet vitatkozni, hogy miképpen definiálhatjuk a kriminalisztikát; azon már kevésbé, hogy valamiféle meghatározásra szükség van végül is, ha nem tudjuk megmondani a szó jelentését, akkor hogy van merszünk tudományról beszélni? Hasonló kérdés a rendeltetésének/funkciójának és (konkrét) tárgyának behatárolása, a hozzá tartozó területeknek a rendszerbe foglalása, s nem utolsó sorban a tudományok rendszerében elfoglalt helyének a minél pontosabb megjelölése is. Nem állítjuk, hogy az általunk használt fogalom minden igény kielégítene, s hogy valóban a szükséges elemeket és megkülönböztető jegyeket tartalmazza. a) Nem kérdés, hogy a kriminalisztika széleskörű tudományos kapcsolatokkal rendelkezik, és (a természettudományoktól a számítástechnikáig) sokféle tudományterület módszereit, eredményeit adaptálja, alkalmazza, hasznosítja. Ezt a fajta komplex jelleget szokás manapság a tudományok rendszerében multidiszciplinárisnak nevezni. Némiképp aggályos hát, 43 Lásd hozzá: Bevezetés a kriminalisztikába 1.4. cím; Kriminalisztika cím. 18

19 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében hogy a szakirodalomban nem egy helyen interdiszciplinárisként jelölik a kriminalisztikát. (Végül is miféle köztes területről van szó? 44 ) b) Az világos, hogy a jogfüggőség lényegi elem: a kriminalisztikának folyamatosan alkalmazkodnia kell a hatályos joghoz ami gyakorta vezet ahhoz, hogy egyes tételeket többékevésbé át kell dolgozni, egyes eszközök, módszerek alkalmazásáráról le kell mondani vagy éppen újra elő kell venni őket. (Erre mostanság meglehetősen sok példát hozhatunk fel.) c) Lassanként megtörni látszik azon nézet hegemóniája, hogy a kriminalisztika a bűnügyi nyomozással foglalkozik. Vagy másfél évtizede egyre több szó esik arról, hogy a nyomozás kriminalisztikai nézőpontból, tartalmát és lényegét tekintve is a múltbeli, jogalkalmazási szempontból releváns esemény megismerésének módszere s hogy a nyomozáson belül milyen szerepe van a felderítésnek és a bizonyításnak. Ez ugyan kétségkívül felvet definícós, értelmezési, elnevezési problémákat is, 45 de alighanem erre is lesz majd megoldás. Mindenesetre a gondolat számos kriminalisztikai tételben jelent már meg és nem csupán elméleti kérdésként, hanem konkrét ajánlások formájában is. Következésképp helyesebbnek tűnik, ha a bűncselekmények megelőzése, megszakítása, felderítése, bizonyítása helyett a definícióban külön jelző nélkül felderítésről és bizonyításról, valamint ezek eszköz- és módszertáráról beszélünk. Tekintettel arra, hogy a kriminalisztika számos olyan területen is felhasználható, ahol szükség van ugyan felderítésre/bizonyításra, de nem vagy nem feltétlenül a jogalkalmazás céljából (pl. őrzés-védelem, magánnyomozás, munkaügy), nem biztos, hogy helyettük a jogalkalmazási célú ténymegállapítást kellene fogalmi elemnek tekinteni. Számunkra mindenesetre megnyugtató, hogy a kriminalisztikával (is) foglalkozó számos hazai szaktekintély ma már legalább is megfontolást érdemlőnek tartja a kriminalisztika szerepének, tárgyának általunk preferált felfogását A kriminalisztika a tudományok rendszerében A büntetőeljárás(jog)hoz fűződő szoros kapcsolata miatt a kriminalisztikát nehéz kiszakítani a bűnügyi tudományok csoportjából. Mint azt (lábjegyzetben) már említettük, volt olyan hamvába holt elképzelés, hogy a hadtudományokhoz kellene sorolni ez nem is érdemel több szót. Az viszont kétségtelen, hogy a hazai fejlődéstörténete (legalább is eddig) kifejezetten arra mutatott rá, hogy a kriminalisztika művelése, fejlesztése, oktatása túlsúllyal a rendőrségi berkekhez kötődik. Ez különösen igaz olyan ágaira, alkalmazási területeire, mint a krimináltechnika, a kriminálmetodika és a bűnügyi szolgálati ismeretek; illetőleg a nyomozás, a közigazgatási eljárás. Ne hagyjuk ki a krimináltaktikát sem: a hazai oktatási célú szakirodalom arra mutat, hogy a taktika fejlesztése is alapvetően a rendőri munkához kapcsolódik, annak az igényeit szolgálja. Nem tekinthető hát igazán rebellis, elvetendő gondolatnak, hogy a kriminalisztika legalább is részben az ún. rendőrtudományok (rendészettudományok) körében/sorában is jelentős szerepet tölt be, ott is helyet vívott ki magának. Ennek azonban némiképp ellentmond az, hogy egyre erősödnek azok a törekvések, amelyek az e körön kívül eső jogászok (jogalkalmazók) kriminalisztikai ismereteinek bővítésére irányulnak (éppen azért, mert a munkában szükség van rá, s mert nem csak rendőrtudománynak tekintik). 44 Interdiszciplináris pl. az igazságügyi orvos- és elmekórtan. Az orvoslásnak tulajdonképpen nem eredeti rendeltetése, hogy az igazságszolgáltatás eszköze legyen, és a jogkérdések nem tartoznak a kompetenciájába. Hasonlóképpen az ilyen szakkérdések nem tartoznak a jog kompetenciájába. Ugyanakkor a jogalkalmazáshoz szükség van az orvostan nyújtotta ismeretekre (lehetőségekre). Íme, itt az a köztes (önmagában sem ide, sem oda nem tartozó) terület, amelyet le kell fedni. 45 Végül is eléggé elterjedt, hogy a nyomozás kifejezést a büntetőeljárásbeli nyomozással azonosítjuk. 19

20 I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében A kriminalisztika ismeretanyaga Mi tartozik a kriminalisztikához, és hogyan lehet az ismeretanyagot rendszerezni? A két fő általános és különös részre bontás nem valamiféle kriminalisztikai kuriózum, hiszen más tudományok is alkalmazzák. Hogy ez ügyben mégis vita alakult ki, annak két fő oka van: a nemzetközi szakirodalomban és gyakorlatban nem mindenütt ismeretes ez a fajta felosztás sőt, egyes ágak/ágazatok, tételcsoportok nálunk meghonosodott elnevezése sem. No és néhány kriminalisztikai területet nehézkes ebbe a rendszerbe beleszorítani. Amíg a német és a francia nyelvterületen a technikai és taktikai ismeretanyagot különböztetik meg és a metodikát mint gyakorlati kérdést a taktikához tartozónak tekintik, az angolszász nyelvterületeken pedig leginkább a technikai ismeretanyag önállóságát ismerik el, 46 addig nálunk a kriminalisztika önállóságát és belső felosztását tekintve erőteljesen érvényesült a szovjet befolyás. Amennyiben eltekintünk az ideológiai kérdésektől, úgy megállapíthatjuk, hogy a szovjet eredmények pozitívan hatottak a magyar kriminalisztika fejlődésére. A metodológia, technika, taktika és metodika megkülönböztetése és művelése komoly (nem csupán elméleti, hanem gyakorlati jelentőségű) eredményeket hozott, 47 és legfeljebb a más felfogásokkal való összehasonlításban okoz problémát. Ide kívánkozó megjegyzés: ha valóban a tudományosság követelményeit tartjuk szem előtt, akkor szakítani kell a szolgai átvétel gyakorlatával. Ha a szovjet helyett most másik divatot, az angolszász vagy a német mintát követnénk, akkor ezzel megtagadnánk, kidobnánk az ablakon a hazai, nem kis eredményeket (ami kritikátlanságra vall); holott csupán a felfogásbeli, fogalmi, rendszertani stb. eltérések figyelembe vétele, feldolgozása, indokolt mértékű integrálása szükséges. Természetes dolog, hogy a kriminalisztika fejlődése során az egymástól eltérő társadalmi viszonyok, jogrendszerek (stb.) hatására különböző vonulatok, tendenciák alakultak ki, s ugyan minek alapján jelenthetnénk ki, melyik az egyedül helyes, az üdvözítő? Minden valószínűség szerint a kriminalisztika ugyanazon utat járja majd be, mint ami a jog területén napi valóság: már van uniós jog és a tagállamok számára kötelező az alkalmazása de szó sincs a nemzeti sajátosságok felszámolásáról. Ha lesz teljesen egységes jog, az vélhetően az értékek integrálása útján alakul majd ki. a) Nincs olyan tudomány, amely nélkülözhetné az elméleti megalapozottságot. A kriminalisztika kialakulása óta számtalan elméleti tárgyú mű született, sok-sok szerző foglalkozott az idevágó kérdésekkel az tehát tény, hogy az elmélet létezik. És tény az is, hogy (mint azt Katona Géza is írja) a kriminalisztikai elmélet számos fogalmának és összefüggéseinek a kidolgozottsága távolról sem kielégítő. 48 Egyebek mellett kérdés, hogy tételekről, tételcsoportokról, netán ágról/ágazatokról beszélünk, hogy mely gondolatkörnek milyen jelentőséget tulajdonítunk, no és milyen nevet adunk. 49 (Pl. ismert a kriminalisztika általános elmélete, a kriminalisztikai elmélet, az elméleti kriminalisztika, a kriminalisztikai elmélet és metodológia s a kriminálmetodológia megnevezés is.) A probléma persze jóval bonyolultabb, lásd pl. dr. Molnár József A kriminalisztika tudománya, valamint Katona Géza A kriminalisztika és a bűnügyi tudományok c., már említett műveiben. 47 Annyiban hasonló volt az operatív ismeretek oktatásának és a szakértőképzésnek a helyzete is, hogy nem csupán kötelező, hanem olcsóbb is volt átvenni a tapasztalatokat. 48 Katona, i. m old. 49 Ilyen vita tárgya pl. hogy létezik-e a kriminálmetodológia. A kifejezés a szovjet és a keletnémet szakirodalomban is ismeretes (volt). Ha az akkori műveket megtisztítjuk a felesleges sallangoktól, kiderül, hogy olyan tudományos kutatási/módszertani kérdésekről és elméleti alapokról van szó, amelyek mindenféle társadalomtudományban megtalálhatók. 50 Vö.: Katona, i. m old. Lásd még: Bevezetés a kriminalisztikába 1.4. cím; Kriminalisztika cím. 20