A KÖZÉPKORI FOKGAZDÁLKODÁS NYOMAINAK KUTATÁSA AZ ECSEG- TÓ TERÜLETÉN Molnár Sándor 1

Átírás

1 A KÖZÉPKORI FOKGAZDÁLKODÁS NYOMAINAK KUTATÁSA AZ ECSEG- TÓ TERÜLETÉN Molnár Sándor 1 Bevezetés A XXI. század fordulóján egyre többször kerülnek előtérbe a környezeti problémák. Magyarországon ezek közül elsősorban a folyókon évenként levonuló árhullámok jelentik a legnagyobb környezeti kockázatot. Azonban nem feledkezhetünk meg róla, hogy ez a vízjárás éghajlatunkon a folyók természetes folyamata. A XIX. század közepén megkezdett folyószabályozási munkák során a folyókkal szerves egységet képező árterületek jelentős részét gátak segítségével leválasztották a folyóktól. A víztől megfosztott földeken szántóföldi művelésbe kezdtek. Sok egykor vízjárta mélyedést beépítettek. A szűk hullámtérben maradt folyók futása megváltozott, a vízjárásuk szélsőségesebbé vált. Egy-egy csapadékosabb évben a mentett oldalon található területeket az árvizek és belvizek egyaránt fenyegetik, míg száraz, aszályos időszakban a mezőgazdasági termelés kerül veszélybe. A XXI. század kezdetére világossá vált, hogy ez a természettől elrugaszkodott állapot nem tartható fenn a folyók környezetében. Helyette inkább olyan megoldásokat kellene keresnünk, amely amellett, hogy az emberek igényeit kielégítik, a természeti környezet tartós fennmaradását is lehetővé teszik. Erre nyújthat példát a fokgazdálkodás, amely a középkori Magyarországon széles körben elterjedt ártéri gazdálkodási forma volt. A terület elhelyezkedése és természeti környezetének jellemzői Az Ecseg-tó Túrkeve és Ecsegfalva települések között, a Berettyó folyó vonalától délre, a Körös-Maros Nemzeti Park Dévaványa-Ecsegi puszták területegységén helyezkedik el. A Dévaványa környéki mozaikosan elhelyezkedő pusztákat 1975-ben helyezték természetvédelmi oltalom alá elsősorban a területen megtalálható túzokpopuláció megvédése érdekében. A további részek védetté nyilvánításával 1990-re jelentősen nőtt a korábbi Tájvédelmi Körzet területe. A jelenlegi védett terület két nagyon különböző élettérre, a Hortobágy-Berettyó viszonylag széles hullámterére, illetve Ecsegfalva-Dévaványa térségének szikes legelőire osztható (1. ábra). Az Ecseg-tó nyugat-kelet irányban hosszan elnyúló medre az említett két típus határán, a Hortobágy-Berettyó főcsatornából kiindulva a Kelemen-zug északi részén húzódik. A szabályozások következtében a mentett oldalra került, és vízutánpótlás nélkül maradt. A teljesen száraz mederben csak belvizes időszakokban és elsősorban a hóolvadást követően a fagyok elmúltával gyűlik meg némi víz. Habár területének majdnem az egésze védett, teljes hosszában intenzív mezőgazdasági művelés alatt áll. A Kelemenzug és Kórézug területén, jellegzetes száraz és nedves, löszös és szikes pusztai növénytársulások találhatóak, olyan védett növényekkel, mint a macskahere (Phlomis tuberosa), réti őszirózsa (Aster punctatus), sziki kocsord (Peucedanum officinale), nyúlánk sárma (Ornitogalum pyramidale). Ezek mellett említésre méltóak a Hortobágy-Berettyó vizében élő ritka és értékes növények, mint a tündérfátyol (Nymphoides peltata), a kolokán (Stratiotes aloides), a rucaöröm (Salvinia natans) és sulyom (Trapa natans), illetve a folyómenti gulyakutakban, a kedvező mikroklimatikus környezetben tenyésző, néhány tő gímpáfrány (Asplenium scolopendrium) és aranyos fodorka (Asplenium trichomanes). Nagyon gazdag az Ecseg-tó környékének madárvilága is. Mintegy 200 madárfaj, a Magyarországon kimutatott fajok közel kétharmada előfordul a térségben. Az Ecseg-tótól északra a Kórézug területén található a Dévaványa és Ecsegfalva környékének legfontosabb 1 PhD hallgató, SZTE TTK Földtani és Őslénytani Tanszék, 6722 Szeged, Egyetem u msanyi@geo.uszeged.hu 1

2 természeti értéke, a túzok (Otis tarda) egyik dürgőhelye. Él itt azonban hamvas rétihéja (Circus pygargus), ugartyúk (Burhinus oedicnemus), réti fülesbagoly (Asio flammeus), réti- és parlagi sas (Haliaetus albicilla, Aquila heliaca) is. A nyílt, legeltetett pusztai területeken ürgetelepek találhatók. A Hortobágy-Berettyó mente a vidrák (Lutra lutra), illetve a vízimadarak, köztük ritka gémfélék kedvelt táplálkozó- és költőhelye. 1. ábra: Körös-Maros Nemzeti Park Dévaványai-Ecsegi puszták részterülete (KMNP honlap) A vizsgált terület régészeti jellemzése A vizsgált terület környezetében a régészeti leletek alapján mintegy 7000 éve telepedett meg először az ember (ECSEDY et al., 1982). Az emberi telephelyek három jól elkülöníthető területre; a Bessenyő-tó, az Ecseg-tó és a Kiri-tó partjaira koncentrálódnak, míg mások sosem voltak lakottak. Mindhárom terület hasonló földtani felépítésű, és közel azonos ökológiai adottságokkal rendelkezett. A tavak vízbázisként szolgáltak, a bennük élő halak és kagylók pedig fontos fehérjeforrást jelentettek. Az állattartásra a jobbára vízhatás alatt álló talajokon kialakult vegetáció kínált lehetőséget. A magasabb térszínek löszös felszínén kialakult talajok adták a növénytermesztés alapját. Tartós emberi megtelepedés is egyedül itt az ármentes vagy csak rendkívüli áradások által veszélyeztetett területen képzelhető el (MOLNÁR, 2003). A terület legkorábbi régészeti leletanyaga a Körös kultúra idejéből származik. A Kárpátmedencében megtelepedett Körös (és a dunántúli Starčevo) kultúra az égei-anatóliai hagyományokkal rendelkező neolit népcsoportok legészakibb elterjedését képviselik (KALICZ, 1980). A rézkor végén sajátos temetkezésű kultúra jelent meg a Kárpát-medencében. A sírok fölé hordott földhalmok, az ún. kurgánok az Alföld egyik meghatározó tájképi elemét jelentik. Az Ecseg-tó mentén, az egykori magasparton több halom is sorakozik, köztük a jelentős méretű Egyházhalom. A császárkor egyik legjelentősebb alkotásának, a szarmata korú Ördög vagy Csörsz ároknak egy rövid szakasza is megtalálható a területen. A Berettyó folyó bal partjától kiindulva DNy-i irányban mintegy 6 km-en át az Ecseg-tóig követhető a futása. A teljes sánc méretei lenyűgözőek, Váctól az Al-Dunáig több vonalban közel 1800 kilométer hosszan halad az Északi-középhegység majd az Erdélyi-szigethegység előterében. 2

3 A magyar középkorból a jelentős régészeti leletek, a Bokroshalmi tarsolylemez mellett, szerencsére a területet bemutató írásos dokumentumokkal is rendelkezünk. Ezek az oklevelek, kiváltságlevelek, határjárások több, ma már nem létező település neve mellett, sok helynevet is megőriztek. A fokgazdálkodás alapjai A XIX. század végén már Ortvay Tivadar (ORTVAY, 1882) felfigyelt a középkori oklevelekben említett halastavak (piscina) rendkívül magas számára. Herman Ottó azonban ezeket, mivel többnyire folyók közelében helyezkedtek el, csak egy nagyobb folyó részletének vélte, ahol halfogással foglalkoztak. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató a Duna menti Sárközben végzett kutatásai nyomán mutatta be a folyó tolnai és baranyai szakaszán a folyószabályozási munkák előtt folytatott gazdálkodási formát (ANDRÁSFALVY, 1973, 1975). A tanulmányaiban bemutatott ártéri gazdálkodás a középkori ember és természet viszonyának egy új megközelítését adta, amelynek alapját egy speciális vízrajzi elem, a fok képezte. Az általa adott megfogalmazás szerint: A fok eredetileg azt a mesterséges, emberkéz alkotta átvágást jelenti, mellyel a folyóvíz mentét közvetlen kísérő magasabb hátat, természetes gátat megnyitották, hogy a víz kijuthasson a völgy egész árterületére, illetőleg apadáskor ezen keresztül visszafolyhasson a mederbe.. A gazdálkodás alapelve az, hogy a fokokon keresztül a tavakat mindig fölfelé, azaz a folyó folyásirányával ellenkező irányban töltötték fel a tó vagy a holtág alsó vége felől. A tómederből kivezető árkok pedig a tó legmélyebb pontjáról indultak ki. A fokok tudatos használata igen sok előnnyel járt. Egyrészt áradáskor a megnövekedett vízmennyiséget megfelelően tudták kezelni, másrészt apadáskor az ártéren rekedt pangóvizeket le tudták vezetni, miközben ki tudták használni az áradmányvizek termékenyítő hatását is. Az egyik legfontosabb hatás azonban a halszaporulat biztosítása volt. A halak sekély, lassan vagy alig áramló vizekben szeretnek ívni. A sekély víz jobban át is melegszik, ami a fito- és zooplankton szaporodását is elősegíti, amely megfelelő táplálékul szolgál a halaknak. Nagyrészt ennek a gazdálkodási formának köszönhető a középkori Magyarország legendás halgazdagsága. A fokgazdálkodás azonban a halbőség mellett a megfelelő mennyiségű fával, náddal, gyékénnyel is ellátta a kor emberét. A kiterjedt ártéri gyümölcsösök termése a helyi fogyasztás mellett fontos kereskedelmi cikknek is számított. A nagyszámú madárvilág is fontos táplálékbázist jelentett, illetve a magasabb területeken gabonafélék termelésére is volt mód. A fokgazdálkodás tehát a környezet sokoldalú használatát jelentette. Az eddigi kutatások az ország több területéről kimutatták a középkori fokgazdálkodást. Andrásfalvy a Duna mentén a Sárközben (ANDRÁSFALVY, 1973, 1975), Károlyi és Nemes a Közép-Tisza vidékén (KÁROLYI-NEMES, 1975), Molnár a Berettyó mentén (MOLNÁR, 2002). A jelen munkában vizsgált Ecseg-tó, eddig részletesen még nem kutatott medre, szintén egy újabb példát nyújt az egykori Nagy-Sárrét nyugati peremén folytatott ártéri gazdálkodásra. Vizsgálati módszereink Az Ecseg-tó középkori viszonyainak megismeréséhez a történeti ökológia vizsgálati módszereit használtuk fel, mely a természettudományos megközelítés mellett többek között a területről származó írásos forrásokat, régi térképeket is felhasználva kísérli meg a terület rekonstrukcióját (SÜMEGI, 2003). Az Ecseg-tó komplex üledékföldtani vizsgálatához zavartalan településű minta kinyerésére volt szükségünk. Az Ecsegfalva környéki üledékek a limonitos-goethites kiválások miatt rendkívül kemények, ezért feltárásukhoz a zavartalan magmintavételt biztosító Orosz-fúrófej módosított, vastagabb kamra és terelő lemezzel rendelkező változatát 3

4 sem használhattuk. A zavartalan mintavételt Ecseg-tó egykori medrének középvonalán létesített talajszelvény ásásával értük el. Az árkot a talajvíz szintjéig mélyítettük, a mintavételből kihagytuk az erősen szántott felső 30 centimétert. A mintáknak meghatároztuk a szemcseösszetételét, a karbonát- és szervesanyag-tartalmát. A szedimentológiai elemzéseket a Micromeritic Sedigraph 5000ET mérőműszer segítségével végeztük el. A szedigráfos mérés során csak a 0,1 mm-nél kisebb szemcsék mérhetők, ezért szükséges a minták előzetes leválogatása. Ehhez 0,063 mm lyukátmérőjű szitán nedves szitálást végeztünk. A nedves szitálás során a szemcsék összetapadásának valószínűsége kisebb, így a mérés pontosabbá tehető. A szitán fennmaradt frakciókat száradás után 5 tagból álló szitasoron (0,063-0,200 mm) válogattuk szét. A szitán áteső szuszpenzióban lévő anyag került a szedigráf mintatartójába. A karbonáttartalom meghatározására a sósavas kezelés hatására történő CO 2 súlyveszteség mérését alkalmaztuk. Habár ez a módszer nem olyan pontos, mint a szén-dioxid gáz térfogatos mérésén alapuló Scheibler-féle gazometriás módszer, egyszerű kivitelezése miatt nagy mennyiségű minta gyors vizsgálatát teszi lehetővé. (ORSOVAI et VÉGH, 1989) A szerves anyag meghatározására a módosított Mebius módszert alkalmaztuk. A minták szervesanyag-tartalmát tömény savas közegben Kálium-dikromát oxidálószer segítségével oxidáltuk. A reakció során az eredetileg jelenlévő narancssárga króm (VI) ionok zöld színű króm (III) ionná redukálódnak. Az 578 nanométeres hullámhosszon a redukált ionnak elnyelése van, amit spektrofotométerrel mértünk meg. A vizsgálatok során nyert adatokat a Psimpoll programcsomag felhasználásával ábrázoltuk (BENNETT, 1992). A rétegsor bemutatására a nemzetközi gyakorlatban elterjedt laza üledék kategóriákat és szimbólumrendszert alkalmaztuk (TROELS-SMITH, 1955). A szedimentológiai vizsgálatok mellett tehát, a középkori és későbbi forrásokat is megvizsgáltuk. Többek között az Ecseg-tavat megemlítő, határbejárásokat rögzítő okleveleket, a folyószabályozási munkálatokat megelőző kéziratos, illetve az I. katonai felmérés térképeit használtuk fel. Eredmények Az előzetes helyszíni vizsgálat során az Ecseg-tó üledékei rendkívül homogénnek tűntek. A szelvény teljes hosszában, nedvesen sötétszürke, rétegzetlen, agyagos-kőzetlisztes üledéket találtunk, amely nem tartalmazott makroszkóposan felismerhető növénymaradványokat, a Troels-Smith rendszerben az Ag3 As1 kategóriába soroltuk. A terepen a rétegsorban észlelhető egyetlen változás az, hogy a szelvény alsó részének színe halványabb volt. A szedimentológiai vizsgálat szerencsére árnyaltabb kép kialakítását tette lehetővé (2. ábra) centiméter között világosszürke karbonátmentes, viszonylag csekély szervesanyag-tartalmú, jelentős mennyiségű durvább szemcsét is tartalmazó finomkőzetliszt található. A szemcsék éles, szilánkos alakja miatt a szállítóközeg nagyobb energiával rendelkező folyóvíz lehetett. A finomabb frakciók megléte azonban nyugodtabb üledékképződést feltételez. A meder már ekkor is valószínűleg már csak árvizek idején kapott vízutánpótlást, azaz nem tekinthető élő ágnak, aktív folyómedernek, szerepe csak az áradmányvizek levezetésében volt centiméter között a karbonát tartalom növekedését tapasztaltuk. Ez a karbonát növekedés összefüggésben lehet a meder üledékeinek utólagos talajosodásával, a talajosodás során történt karbonát mozgással és kiválással. A karbonát kiválását mindenképpen posztgenetikusnak tartjuk, azaz nagy valószínűséggel utólag alakult ki az üledékben. A szemcseösszetétel az előzőhöz hasonló, habár a finom kőzetliszt aránya a durvább frakciók rovására még kifejezettebb. 4

5 2. ábra: Az Ecseg-tavi szelvény szedimentológiai adatai 110 centiméter felett az üledékképződés gyökeresen megváltozott, a korábban meglévő finom és apró homok teljesen eltűnt, a durva kőzetliszt mennyisége is visszaszorult, az agyagtartalom jelentősen megnövekedett, és agyagos finom kőzetliszt rakódott le. Ez az üledék valószínűleg a vízutánpótlás megszűnése után egy viszonylag gyorsan feltöltődő morotvatóban rakódhatott le. Az üledék cm között karbonátmentes, míg cm között kevés karbonátot tartalmaz, amely a szelvény legfelső részében tapasztalt szikesedési folyamatokkal lehet kapcsolatban. A meder fejlődése során, feltehetően a fokgazdálkodás megszűnésével a korábbi hidrológiai rendszer megváltozott. Nagyobb áradások után pangóvizes környezet alakult ki. A parti üledékek a mederbe mosódhattak, és a megújuló évenkénti áradmányvíz bevezetés elmaradásával, a mederben felhalmozódhattak. Ezen üledékek talajosodása során réti típusú (vízhatású) talaj képződött. A folyószabályzások után az egykori mederbe történő vízbeáramlás lehetősége teljes mértékben megszűnt, csak a gátak alatti szivárgó vizek fakadhattak fel, és a területre jellemző igen magas párolgásértékek (3. ábra) miatt szikesedési folyamatok indulhattak be. Mára az egykori meder mezőgazdasági művelés alatt áll és degradált szikesedő vízhatású talaj tölti ki. 5

6 3. ábra: A túrkevei mérőállomás adatai alapján szerkesztett Walter-Lieth-féle klímadiagram A Berettyó, középkori nevén Túr folyó alsó szakaszának környezetéről több középkori oklevéllel is rendelkezünk. Ezek közül az egyik legkorábbi az szeptember 9-én kelt, amelyben IV. Béla király egyetlen oklevélbe foglalja össze az egri egyház valamennyi birtokát és halászvizeit, összes kiváltságát és tizedszedési jogát, mert az egyház korábbi okiratai a tatárjáráskor elpusztultak. továbbá Póhamara, Túrkeddi és Nátaegyház fele; továbbá Keveegyház és Nagytelek a Túrvize mellett a Túrvizén lévő összes halászóhellyel és saját határain belül a Túrvize mindkét partján lévő, vejszének hívott összes vízbe merülő halfogó eszközzel, amiket Szent László király adományozott és az egri egyház régóta békésen birtokol, s Szolnok vármegyében fekszenek. (KONDORNÉ, 1997). Néhány későbbi keltezésű bizonyságlevélben, habár nem szerepel konkrét földrajzi név, a halastavakat mint a birtok egyik jelentős értéket képviselő tagját mindig kiemelik (BENEDEK, 2000). Az általunk vizsgált Ecseg-tavat két középkori, az 1326-os csudaballai és az 1476-os ecsegi határjárásban is említik (HAAN, 1870). A csudaballai határjárásban két tó szerepel. Oldruch végrendeletében Csudaballát Blasius nevű fiára akarja hagyni, ezért a birtok értékét meg akarta határozni. A régi határok helyett is újakat akartak kijelölni. A Sima azon részétől, amit Jakabhalmának [?] [Fercabhalma] hívnak a Túrig, a Túr mellett Halemig, Himes egyház határáig. Magába foglal két halastavat a Ság- és Ecseg-tavat [Saghtou et Ecseghtou]. A többi részen a korábbi határokat nem változtatták meg. Az összes megvizsgált oklevél közül legrészletesebb, és a legtöbb helynevet tartalmazó az 1476-os ecsegi határjárás, ezért ezt a dokumentumot lehetett legjobban felhasználni a középkori viszonyok megismerésére. A Heves megyei Ecsegre [Ecsegh] hívatik - ahol egy halastó is van, melyet a szomszédok jogosan használnak - a Szentimrei Sebastianus fia György, a Simai Benedictus, az Egei László és István, a Rédei János, a Demjendi László, a Túri Polgár Bálint és a Bucsai Lökös István, nadányi nemes emberek, a ványai határ közelében élők, hogy a nemes királyi végrehajtó előtt szentesítsék a határokat. [ ] Ekkor került Kovácsfokához Ecseg-tó [Ecseghto], valójában a középső részt nevezik Kovácsfoki víznek [Kovácsfoka], a keletre eső részt pedig Ecseg-tó halastónak, itt kelet felé a határ a sík területen tovább terjed Besenyő-tó [Bessenyewto] felé, valójában a halastó Besenyő-tó része 6

7 amit a sík területtel megnöveltek. Északkelet felé a Kerek-tó [Kerekto] van, ez egy náddal benőtt terület és a vizet Ritkaboz sziget felé vezeti. [ ] A fennmaradó részeket úgy rendezték el, hogy bár a Túr vize [Thurvize] vagy más néven Berettyó választja el ugyan a Füzes-tó [Fizesto] Kerek-tó és [Myregto] részeket a nádas, mocsaras területekkel együtt Ecsegtől, de ezeket meghagyták Ecseg birtokában. A nép által Lorántdélnek nevezett rész, amely DK felé van Ecseg-tótól, és nádas terület harmadik területként lett most Compolth Miklós Kérsziget [Keerszigeth] nevű területéhez csatolva. Ez a terület Bala felé vezet. Korábban ez a terület Chudáé volt aki nem volt hajlandó észak felé elárasztani a sík területet Bala határában, ezért az Ecseg-tó arra egyre jobban elnádasodott. Nem használható halastóként. [ ] Tehát a halastavakként funkcionáló Ecseg-tó, Füzes-tó, Kerek-tó, Myregto örökös használatba a remetékhez illetve eklézsiájukhoz került. 4. ábra: Az Ecseg-tó környezetét ábrázoló kéziratos térkép Az általunk vizsgált Ecseg-tó központi szerepet töltött be a környék ártéri gazdálkodásában. Az áradmányvíz bekerülve az Ecseg-tóba, a Besenyő-tavon keresztül a környék egyik legmélyebb fekvésű részébe, a Kerek-tóba jutott, ahonnan Ritkaboznál folyhatott vissza a főmederbe. A Kiri-tó medrén keresztül szintén a Kerek-tóba áramolhatott a víz. Az 1782-es katonai térképen ábrázolt vízrajz kevésbé gazdag, ami valószínűleg a felmérés hibájának tudható be. Az Ecseg-tó azonban felismerhető, habár lefutásának iránya a másik térképhez képest eltérő (5. ábra). A oklevél azért is különösen értékes, mert felvázolja, hogy mi történik, ha egy fokgazdálkodásba bekapcsolt tavat magára hagynak. A nem megfelelő elárasztás következtében, a mederben kisebb lett a vízborítás. A szukcessziós folyamatok során erőteljes nádasodás indult be, ami megakadályozta a halastó további rendeltetésszerű használatát. A Körös-Maros Nemzeti Park munkatársai hasonló jelenséget tapasztaltak, amikor a Kiri-tó egykori medrében végzett árasztások után néhány évvel a nyílt vízfelszínt nádas-gyékényes társulások borították be.xviii. századi, még a folyószabályozási munkák előtti állapotot rögzítő, helynevekben gazdag térképen az oklevelekben szereplő földrajzi helyek nagyobb részét jól lehetett azonosítani (4. ábra). A vizsgált területről készült digitális terepmodellen, az Alföld más részeihez hasonlóan, rendkívül szemléletesen ábrázolhatóak a viszonylag kis 7

8 szintkülönbségbeli és az abból adódó vízháztartásbeli különbségek (Timár, 2001). Az egykor fokgazdálkodásba bevont medrek, illetve az ármentes térszínek élesen elválnak egymástól és viszonylag könnyen beazonosíthatók voltak (6. ábra). 5. ábra: A vizsgált terület az 1782-es osztrák katonai térképen 6. ábra: A vizsgált terület környezetének digitális terepmodellje a középkori forrásokban azonosított helynevek és az áradó víz feltételezett áramlási irányainak feltüntetésével Ritkaboz 8

9 Összefoglalás Jelen dolgozat az Ecsegfalva határában megtalálható egykori Ecseg-tavat és környezetét vizsgálja. A középkori környezet megismeréséhez a természettudományos (szedimentológiai, geokémiai) vizsgálatok mellett, a területről származó írásos dokumentumokat (oklevelek, térképek) és a régészeti adatokat is felhasználtuk. A különböző módszerek során nyert eredményeink alapján kimondhatjuk, hogy az Ecseg-tavat a középkorban a fokgazdálkodásba bekapcsolva halastóként hasznosították. A fokgazdálkodás során az árhullámok többlet vízmennyiségét tudatosan az ártérre vezették, ezáltal egy rendkívül sokrétű, extenzív gazdálkodási formát alapozva meg. A részben védett területen futó meder esetében is elsősorban a természetvédelem érdekeit szolgáló gazdálkodás bevezetése lenne a megfelelő. Ezért javasoljuk, hogy a középkori ártéri gazdálkodás elveinek felhasználásával azonban a jelenlegi viszonyokhoz alkalmazkodva, állítsák helyre az Ecseg-tavat. Ezzel rengeteg olyan információt nyerhetnénk, amellyel más megközelítésbe tudnánk az árvizek Kárpát-medencei szerepét helyezni, és környezetbarát formában hasznosíthatnánk legjelentősebb természeti erőforrásainkat, a termőföldet és a vizeket. IRODALOM Andrásfalvy B. (1973) A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. Vízügyi Történeti Füzetek, 6. Vízdok, Budapest,64. p. Andrásfalvy B. (1975) Duna mente népének ősi ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. Szekszárd K-né Látkóczki E. (1997) Árpád-kori oklevelek a Heves Megyei Levéltárban 9. oklevél. Eger Benedek Gy. (2000) Mezőtúri oklevelek ( ). Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szolnok Bennett K. D. (1992) PSIMPOLL - a quickbasic program that generates PostScript page description files of pollen diagrams. INQUA Commission for the study of the Holocene: working group on data handling methods, Newsletter, 8. pp Ecsedy I. Kovács L. Maráz B. Torma I. (1982) Magyarország Régészeti Topográfiája: a Szeghalmi járás IV/1. Akadémiai Kiadó, Budapest Haan, L. (1870) Békés vármegye hajdana. Gyula Kalicz, N. (1980) Agyagistenek A neolitikum és rézkor emlékei Magyarországon. Corvina kiadó, Budapest Károlyi, Zs. Nemes, G. (1975) Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja. Vízügyi Történeti Füzetek, 8. Vízdok, Budapest Molnár S. (2002) A fokgazdálkodás kimutatása az ecsegfalvi Kiri-tó területén. Diplomamunka, Szeged Molnár S. (2003) Az ecsegfalvi Kiri-tó geoarcheológiai és környezettörténeti vizsgálata. XXVI. OTDK, Miskolc Orsovai I. Végh S.-né (1989) Alkalmazott földtani anyagvizsgálati gyakorlat. ELTE jegyzet, Tankönyvkiadó, Budapest Ortvay T. (1882) Magyarország régi vízrajza a XIII. század végén. Budapest Sümegi P. (2003) A régészeti geológia és a történeti ökológia alapjai. JatePress, Szeged, p.224 Timár G. (2003) Az Alföld nagyfelbontású digitális domborzati modellje. Geodézia és Kartográfia 55(4), pp Troels-Smith, J. (1955) Karakterisering af lose jordater. Danmarks geologiske Undersogelse. IV. 3. (10) Internet hivatkozás: 9