Molnár Zsolt: Tájtörténeti adatok a hazai szikesek növényzetének ismeretéhez

Átírás

1 Molnár Zs. (2003): Tájtörténeti adatok a hazai szikesek növényzetének ismeretéhez. In: Tóth A. (szerk.): Ohattól Farkas-szigetig. Ökológiai kultúra ökológiai nevelés. Természet- és Környezetvédő Tanárok Egyesülete, Alföldkutatásért Alapítvány, Budapest, Kisújszállás, pp Molnár Zsolt: Tájtörténeti adatok a hazai szikesek növényzetének ismeretéhez Bevezető A szikes növényzet a magyar botanikának örökzöld témája (a szikes talaj pedig a talajtannak). Ennek több oka van: a látszólag egyszerűen vizsgálható és egyértelmű, mégis sokszínű talaj-növényzet kapcsolat mellett a karakterisztikus, de sok kivétellel szolgáló vegetációmintázat, a viszonylagos fajszegénység mellett az endémikus taxonokban való gazdagság és nem utolsósorban a tulajdonképpen máig megoldatlan mezőgazdasági használat (vö. pl. Bernátsky 1905, Magyar 1928, Soó 1933, 1947, Szabolcs 1961, Somogyi 1965, Bodrogközy 1965a és b, 1977, Nagy 1992, Tóth T. Kertész 1996, Borhidi 1996, Varga in Borhidi Sánta 1999, Molnár Zs. Kun 2000). Cikkünk az alábbi kérdésköröket érinti: az elsődleges és másodlagos szikesek növényzetének összehasonlítása; a másodlagos szikes és az ártéri növénytársulások dinamikai kapcsolata; a sziki erdőssztyepp-tölgyesek eredetének kérdése; az elsődleges szolonyec szikes vegetációtípusok rövid távú dinamikai kapcsolatai; a magyarországi szikesek vegetáció- és tájhasználat-története az elmúlt 200 évben; a szikesek természetvédelmével kapcsolatos kérdések. Adatgyűjtés A Magyar Alföld szikesein az elmúlt 16 évben flóralistákat, cönológiai felvételeket, transzekteket és vegetációtérképeket készítettünk. A vegetációtörténeti rekonstrukciókat történeti botanikai adatok (1800-tól), történeti térképek (1783-tól), légifelvételek (1950-től) és írásos történeti dokumentumok segítették (az utóbbi 200 évre palinológiai fúrások nem állnak rendelkezésre a száraz klíma és a lecsapolások miatt). A fontosabb kutatási helyszíneink az alábbi települések határába esnek: Apaj-Kunszentmiklós, Ásotthalom, Bácsalmás-Gara, Bélmegyer, Biharugra, Cserebökény-Szentes, Dévaványa, Farmos-Nagykáta, Fülöpháza, Kardoskút-Hódmezővásárhely, Kiskundorozsma, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Kocsér-Jászkarajenő, Mezőcsát-Gelej-Mezőnagymihály, Pitvaros-Királyhegyes-Tótkomlós, Pusztaszer-Szeged, Püspökladány-Nagyiván-Hortobágy, Sárszentágota, Szabadkígyós, Szabadszállás-Akasztó-Dunapataj, Tiszabábolna-Tiszadorogma, Tiszalúc és Újszentmargita-Ohat. A szolonyec szikesek dinamikai vizsgálatához júniusában készített, 2*2 m-es cönológiai felvételeket (Molnár Zs., Margóczi Morsschauser, ined.) ismételtünk meg júniusában (Molnár Zs., Botta-Dukát Csathó ined.). A felvételek helyét 1: es topográfiai térképen és helyi vázlatrajzon rögzítettük. A fajnevek Horváth et al. (1995) listáját, a társulásnevek elsősorban Borhidi (1996) listáját követik. Elsődleges és másodlagos szolonyec szikesek a Tisza-völgyben Kerner (1863) véleménye szerint a tiszántúli szikesek flórája a pontusi flóra nyugati "előretörése". Borbás (1900) és Rapaics (1916, 1918) ezzel szemben a sztyeppelemek ember általi behurcolását feltételezte. A tiszántúli szikeseket (pl. a hortobágyiakat) később is többen tekintették egyértelműen és kizárólagosan másodlagosnak (csupán éves korúnak), ártéri mocsarakból és erdőkből származtatva őket (Magyar 1928, Soó 1931!, Bodrogközy 1965a, 1977). A szikesek mezőgazdasági megítélésében a szakmai szempontok mellett gazdaságpolitikai tényezők is szerepet játszhattak: ha az ember okozta a szikesedést, akkor "kötelessége" is azok megjavítása, ezáltal a szikjavítás erkölcsi háttere akkor is növelhető volt, ha gazdaságossága mindig is megkérdőjelezhető volt, illetve lehetett volna.

2 Először Boros (1926, 1929) fogalmazta meg - az ún. Kétfáziselméletben -, hogy voltak már a történelem előtti időkben is ősi, természetes szikesek, amelyek később az emberi tájhasználat hatására kiterjedtek. Bár ez az elmélet lényegét tekintve a mai napig elfogadott (Soó 1929, 1933 és későbbi munkái, Zólyomi és későbbi munkái, Jakucs 1981, Varga in Borhidi Sánta 1999, vö. Somogyi 1965), mégsem teljesen közismert. Ezért fordulhatott elő, hogy az újabb adatok, illetve felismerések kapcsán, egymástól függetlenül, két szakterület irányából is újra kimondattatott: vannak ősi, természetes kialakulású szikeseink, amelyeket nem szabad összetéveszteni a lecsapolások után kialakult másodlagosakkal (Molnár Zs. 1996, 1999, Sümegi et al. 1998, 2000). E megerősítésre a nemzeti parkokban zajló természeti örökség felmérések és értékelések, valamint a természetvédelmi kezelési tervek koncepcióinak kialakítása miatt is szükség volt, hiszen a korábbi szerzők csupán a sziki tölgyesek tisztásain és a mocsarak peremein tételeztek fel kis kiterjedésű szikes gyepeket, amelyek az erdőirtások és a legeltetés, de mindenekelőtt a lecsapolások miatt terjedtek ki; nagykiterjedésű, több 100 vagy akár 1000 hektáros ősi szikeseket azonban nem említenek. Ennek az lehet az oka, hogy nem vették figyelembe Somogyi (1965) hipotéziseit, amelyekben a talajok sófelhalmozódási folyamatainak kiterjedtségét a folyók bevágódása, a tektonikus változások, az éghajlati elemek és a kapcsolódó talajvízszint változások feltételezett változása alapján becsüli a holocén egyes időszakaira. Ő hívta fel a figyelmet arra is, hogy feltehetően a holocén különböző koraiból örökölt a mai táj szikeseket, és e szikesek is már akár többszörös sziktelenedési, szikesedési, illetve szoloncsák-szolonyec-réti talaj átalakuláson mehettek át. A Kétfáziselmélet ismeretében Boros és Zólyomi is igyekeztek elkülöníteni az ősi és a másodlagos szikesekre jellemző fajokat, az ősi és a másodlagos növénytársulásokat (de csak korlátozott sikerrel). Az ürmöspusztát ősibbnek tekintették, mint a cickórós pusztát, a Peucedano-Asteretum-ot szintén ősibbnek (Boros 1958, Zólyomi ). A Puccinellietum-ot és Camphorosmetum-ot Boros (1958) szoloncsákon ősinek, szolonyecen másodlagosnak tekintette. Az elsődlegesség-másodlagosság tisztázását a történeti botanikai adatok szűkössége mellett az is nehezíti, hogy a szikesek fajai stressztűrőek és mozgékonyak, így másodlagos termőhelyeken is viszonylag fajgazdag növényzet alakulhat ki (bár az ősi és a másodlagos párok fajkészletét eddig még részletesen nem hasonlították össze). Tehát nem az egyes fajok ősiek, illetve másodlagosak, sőt a legtöbb növénytársulás sem vagy elsődleges vagy másodlagos, hanem egy táj flóragazdagságát, illetve a vegetációmozaik gazdagságát és kontrasztosságát (a szigmetum szintjén) érdemes figyelembe venni az elsődlegesség-másodlagosság becsléséhez (vö. Molnár Zs. 1999), ha nem állnak rendelkezésre megbízható, helyi (!) őstörténeti adatok. Az elmúlt 12 évben a Tiszántúlon végzett botanikai és tájtörténeti kutatásaink során feltűnt, hogy az általában csak egyszerűen szikes pusztáknak nevezett területek növényzete nem egyöntetű: léteznek botanikailag érdekesebb, diverzebb, illetve unalmasabb, homogénebb területek. A szikes növényzet kifejlődésének időszaka (feltételezhetően több ezer év vagy valószínűleg csupán az elmúlt 150 év) és az árvizekkel való kapcsolatuk (meghatározó vagy elhanyagolható) alapján két fő típust különböztettünk meg (természetesen átmeneti típusok és ritkább kombinációk szintén előfordulnak, vö. Somogyi 1965) (lásd 1., 2. és 3. táblázat). Az elsődleges szikes pusztáknak gazdag és karakteres a növényzete, a lecsapolások előtt is szikes növényzetűek voltak, vízháztartásuk az elmúlt 150 évben lényegében nem alakult át. Másodlagosnak tekintjük azokat a - csak részben szikes talajú - pusztákat, amelyek a folyószabályozások és belvízrendezések következtében alakultak ki egykor nem vagy csak igen kis foltokban szikes, folyók által rendszeresen elöntött, réti és mocsaras ártéri területekbôl. Átmeneti típus a lecsapolt elsődleges szikes puszta: ebben az esetben a vízrendezések a talajvízszintet néhány 10 centiméterrel csökkentették, megindult a sók kilugzása (Tóth et al. 2001), emiatt az Artemisio-Festucetum közösség egy nagyobb része Achilleo-Festucetum-má alakul át, önmaga pedig fokozatosan a Camphorosmetum és Puccinellietum helyét foglalja el. Összefoglalva: A folyószabályozás előtti szikesekre utaló közvetlen és közvetett bizonyítékok alapján azt a hipotézist fogalmazzuk meg (Sümegi et al tanulmányával összhangban), hogy a Tiszántúlon több ezer év óta vannak folyamatosan nagykiterjedésű, több 100 vagy akár több 1000 hektáros szolonyec szikes területek, elsősorban rövidfüvű szikes puszták. Ilyenek a Hortobágyon: Kunmadarasi-puszta, Nagyiváni-puszta, Zám, Pentezug, Angyalháza, Nyírő-lapos stb., a Borsodi-Mezőség északi kétharmada, a Hevesi- és a Bihari-puszták egy része, a Farmosi-szikesek stb.,

3 a Körös-Maros közén: a Szabadkígyósi-, a Kétegyházi-, az Eleki- és a Csanádi (Pitvarosi)- puszták stb. (Ezeken kívül más, kisebb kiterjedésű szikesek, főleg szikes tavak tartoznak az ősi szikeseink közé.) Feltehetően nem ősi szikes puszta a Hortobágy északi, nyugati és déli részének/peremének jelentős része, a Borsodi-Mezőség déli harmada, a Hevesi- és a Bihari-puszták egy része, a Nagy-Sárrét környéke (beleértve a Dévaványai-vésztői-pusztákat), a mai Biharugrai-puszták nagyobb része, a Körös-Maros köze nyugati egyharmadának pusztái (Cserebökény, Nagytőke, Derekegyháza, Hódmezővásárhely, Batida). A másodlagosan szikes puszták természeti értéke - bár az ősiekét nem éri el - mégis magas, hiszen olykor hatalmas kiterjedésűek (vö. zoológiai szempontok, Nagy 1992), jelentősek lehetnek az ártéri és löszpusztai maradványfoltok, és gyakran szikes társulásaik is jól kifejlődtek (enyhén padkásodó részek, ürmöspuszták). Az elsődleges és másodlagos szikes puszták térben érintkezhetnek (mint pl. a Hortobágyon), ezért gyakran nehéz őket elválasztani. Az élôhelyek túllegeltetése és a gyepjavítás okozta jellegtelenedés szintén nehezítheti az azonosítást. Ez is oka annak, hogy a lényegesen eltérő történet ellenére jelenlegi állapotukban az ôsi és másodlagos puszták sok tekintetben hasonlítanak egymásra (puszta-érzés). Valószínű, hogy elkülönítésük eddig ezért nem történt meg. Egy másik ok tudománytörténeti jellegű: Magyar (1928, lásd még 1960) szikeseken végzett talajtani és növénycönológiai vizsgálatainak célja részben a fásítás lehetőségeinek megismerése volt. Számára minden olyan terület szikes, ahol egy későbbi erdő fejlődését a talaj sótartalma akadályozhatja. Ezzel szemben a rövid füvű sztyeppek csak a talaj felső cm-ének sótartalmát érzik (Tóth T. Rajkai 1994), így ha ez a réteg nem szikes, a gyep sem szikes fajokból áll (lásd Achilleo-Festucetum) (vö. Bodrogközy 1977), következésképpen a növényzet nem sorolható a tipikus szikes társulások közé. Itt jegyezzük meg, hogy ártéri rétből csupán kiszáradással leggyakrabban mélyben sós talajú, fajszegény sztyepprét jön létre, amelyet ha erőteljesen legeltetünk (és a talaj kötött), akkor pseudohalophytonokban gazdag Achilleo-Festucetum vált fel, illetve helyettesít. Ha azonban a legelést helyileg kizárjuk (napjainkban inkább spontán megszűnik), a gyepben alárendelten meglévő sztyeppspecialista fajok (Filipendula vulgaris, Dianthus pontederae, Salvia nemorosa, Fragaria viridis stb.) részaránya megnő (vö. Varga-Sipos Varga 1993, Molnár Zs. ined.) Egy különleges jelentőséggel bíró történeti esettanulmány Mint említettük, a szikesek és az árterek kapcsolata már régóta ismert. Történeti dokumentumok alapján a másodlagos szikesek ártéri eredete is bizonyítottnak tekinthető. A történeti botanikai adatok lokalizációs problémái miatt azonban eddig nem tudtuk: pontosan milyen fajkészletű társulásokból alakultak ki a másodlagos puszták egyes gyeptípusai. 1. ábra A történeti esettanulmány helyszíne és vegetációzónái. A: hullámtér, B: mentett ártér. Szinte a véletlennek köszönhető, hogy 1997-ben rábukkantunk egy olyan területre, ahol ez az összehasonlítás mégiscsak megtehető. Tiszabábolna és Tiszadorogma között a tiszai övzátonyokra éppen merőlegesen építették a gátat az 1930-as években (1. ábra). Ma a gát északi, mentett ártéri oldalán típusos kifejlődésű másodlagos szikes pusztát, délin pedig réti és mocsári növényzetű, vízben gazdag ártéri növényzetet találunk. Az ismétlődő morfológiájú övzátonyok lehetővé teszik, hogy mindkét oldalon zonációs rendszerben vizsgálhassuk a növényzetet (tető, oldal, mélyedés) anélkül, hogy a Tisza felé közeledve a felszín lejtsen. A késői gátépítés is fontos tényező, mert így még találhattunk olyan embereket, akik ismerték a tájat a gát építése előtt, s így megtudtuk, hogy korábban azonos volt a két oldal növényzete. Jelen tudásunk szerint ez a helyszín tűnik az egész Tisza-mentén a legalkalmasabbnak arra, hogy párhuzamba állítsuk a lecsapolások előtti és utáni növényzetet. A területen elkészült talajtani összehasonlítás megmutattta, hogy a gáton kívüli és gáton belüli talajok fő jellegzetességeikben hasonlóak annak ellenére, hogy a mind a talajvíz szintje, mind sótartalma különbözik a két helyszín között. A folyóvízi lerakódások hatására a szikes területeken a felszín alatti rétegek fizikai és kémiai tulajdonságai is erős változatosságot mutatnak (Tóth és Kuti, 1999). Mint minden ún. talált kísérletnek, ennek is vannak korlátai. Nem tudjuk pl. biztosan, hogy ez a szituáció mennyire reprezentatív a teljes Tisza-völgyre. A hullámtéri részen a gátépítés óta növekedett

4 az árvízszint, ami a zonáció kisebb elmozdulását okozhatta (bár ezt a helybeliek nem észlelték: régen is rét volt a tetőn és savanyú füves a mélyedésben). A két tájrészlet használata a gátépítés óta eltér: a hullámtéren kaszáló és sarjúlegelő, kívül marhalegelő. A hullámtéren a sztyeppnövények egy része az utóbbi évek magas árvizei miatt jelenleg visszaszorulóban van (szerencsére vannak cönológiai felvételeink az árvizek előtti időszakból, 1998-ból). A két oldal növényzete A hullámtéri oldal: Az övzátonyok tetején enyhén sztyeppes jellegű kocsordos rétsztyepp van (Peucedano-Asteretum) sok idős Iris spuria-val, Peucedanum officinale-val, Artemisia pontica-val, Aster punctatus-szal; az övzátonyok oldalán jellegzetes, közepesen fajgazdag, Tisza-völgyi ártéri ecsetpázsitosokat találunk (Carici vulpinae-alopecuretum pratensis); a mélyedésekben ártéri Caricetum gracilis és Agrostio-Phalaridetum mocsarak vannak sok Glyceria maxima-val, Lysimachia vulgaris-szal és Iris pseudacorus-szal. A mentett oldal: A dombtetőkön - a kocsordos rétsztyeppek helyén - zavarás- és szárazságtűrő generalista fajok uralta, rövid füvű Achilleo-Festucetum található néhány tő, alacsony növésű Peucedanum officinale-val és Aster punctatus-szal, Iris spuria nélkül, apró méter átmérőjű - Pholiuro-Plantaginetum és Puccinellietum limosae foltokkal; a domboldalakon keskenyebb-szélesebb, gyakran foltokra szakadozott sávban, viszonylag fajgazdag, de sztyeppspecialistákban igen szegény, sztyeppjellegű szárazgyepek jellemzőek; a mélyedésekben, a kiszárított ártéri mocsarak helyén igen jellegtelen és fajszegény ecsetpázsitosok vannak, sok Lythrum virgatum-mal (Lythro-Alopecuretum, azaz nem az elsődleges puszták Agrostio-Alopecuretum-a.) (A részletes fajlistákat lásd a 4. táblázatban.) Ezen a helyszínen tehát bizonyítható volt, hogy az Achilleo-Festucetum réti fajokban gazdag, alig sztyeppes Peucedano-Asteretum-ból alakult ki. Hasonló fajkészletű és fiziognómiájú Achilleo-Festucetum állományok a Tisza-völgyben a közeli Borsodi-Mezőségben (Molnár Zs. ined.), a Hortobágyon (Varga Z. szóbeli közlése), a Dévaványai-pusztákon (Biró 1999), a Vésztő-Mágori-szikeseken (Penksza Gubcsó 1998), a Bélmegyeri Fáson (Kertész ined.) és Tiszafüred környékén (Zólyomi ) is ismertek (nevük: Peucedano-Asteretum festucetosum pseudovinae vagy Achilleo-Festucetum asteretosum punctatae). Itt kell megjegyezzük, hogy a Duna-sík szikeseinek egy jelentős része szintén másodlagos, bár nagy kiterjedésben voltak ősi szikesek ebben a tájban is (Kitaibel 1800). A Duna-síkon azonban még nem rendelkezünk olyan területtel, ahol a Tisza-völgyihez hasonló részletességű összehasonlítást lehetne tenni, de az alábbi megfigyelések figyelmeztetnek: a mai tájképtől lényegesen eltérő volt e táj egy része is a lecsapolások előtt, a mai száraz löszgyepek itt is részben üde rétekből jöttek létre. Zonációs mintázatok a már nem szikes háttól a mocsarakig: 1. Fülöpszállás környéke, 2. Dunapataj-Kalocsa környéke. 1. fajgazdag löszsztyepprét (Salvio-Festucetum rupicolae), fajszegény löszsztyepprét sztyeppesedett réti talajon, benne olykor sok Carex distans, kevés Orchis laxiflora és 1 tő Schoenus nigricans (!), Artemisio-Festucetum pseudovinae, Lepidio crassifoliae-puccinellietum, Puccinellietum limosae, fajszegény, kiszáradó Agrostio-Caricetum distantis olykor Deschampsia caespitosa-val és Serratula tinctoria-val, majd Scirpo-Phramitetum. 2. viszonylag fajgazdag, rétsztyepp jellegű löszsztyepprét Iris spuria-val, Clematis integrifolia-val, keskeny Artemisio-Festucetum pseudovinae, Lepidio-Puccinellietum, Artemisio-Festucetum és fajszegény löszsztyepprét vagy Puccinellietum mozaikja, olykor egy újabb Puccinellietum, majd egy kiszáradt Agrostio-Caricetum distantis, kiszáradó Caricetum acutiformis, kiszáradó Caricetum elatae, a csatornában a mocsári növényzetben (Butomus umbellatus, Sparganium erectum, Typha spp.) jól fejlett Carex elata zsombékok. Fenti esetekben biztosra vehető, hogy Molinia caerulea-s (hungarica-s) láprétek és Carex elata-s zsombékosok száradtak ki, sztyeppesedtek, illetve szikesedtek el az elmúlt évben. Gondolatok a sziki erdőssztyepp-tölgyesek eredetéről

5 A tiszabábolnai talált kísérlet azért is fontos, mert egy másik ellentmondás oldásában is segített. Ehhez tudunk kell, hogy a Peucedano-Asteretum a jelenleg ismert, maradvány sziki erdőssztyepp-tölgyesek (Festuco pseudovinae-quercetum roboris) tisztásainak állandó növénytársulása. A mai sziki erdőssztyepptölgyesek legszebb, legfajgazdagabb, azaz legősibbnek, leginkább ősi maradványnak tűnő állományainak környékén azonban nem elsődleges szikes pusztákat, hanem másodlagosakat találtunk. A Peucedano-Asteretum erdő nélküli, karakterfajokban hol gazdagabb, hol szegényebb foltjai is kizárólag ilyen jellegtelen fajkészletű, másodlagos pusztákon fordulnak elő. A specialista fajokban gazdag, karakteres, ősi sziki vegetációmozaikból viszont teljesen hiányzik mindkét társulás. Az ellentmondásos jelenség oka valószínűleg e társulások történetében keresendő. Az elmúlt években 19 sziki erdőssztyeppet vizsgáltunk meg, és ezek összehasonlításából állítottuk össze az alábbi listát, a mai Festuco-Quercetum - Peucedano-Asteretum mozaikok legfontosabb jellemzőit. A Tisza vízgyűjtőjének szinte minden alföldi folyószakaszán előfordulnak (és ezenkívül még a Kisalföldön), a Duna meszes talajú és kevésbé kontinentális csapadékjárású vízgyűjtőjéből viszont teljesen hiányzanak. Minden állományt egykori ártéren találunk, ma valamennyit a mentett oldalon, másodlagos, cickórós szikes pusztával és/vagy mélyben sós réti csernozjom talajú szántókkal körülvéve. A tisztáson minden esetben van Peucedano-Asteretum; e társulásban jellemző a sziki, réti és sztyeppfajok keveredése. (Peucedanum officinale, Aster punctatus, Aster linosyris, Iris spuria, Lotus angustissimus, Rumex pseudonatronatus, Artemisia pontica). A Peucedanum officinale azokon a termőhelyeken érzi jól magát, ahol a felső 100 centiméterben nincs, vagy csak alig van só, szikesebb talajokon az állomány kiritkul, letörpül. A tölgyerdő belsejének lágyszárú borítását - a kimondottan zavarást jelző fajokat most nem hangsúlyozva - jellemzően főleg általános lomberdei fajok adják (Brachypodium sylvaticum, Carex divulsa). Mellettük, szálanként az állományok többségében megtalálhatóak a némileg specialistább, inkább üde lomberdőkhöz kötődő fajok is (Bromus benekenii, Scrophularia nodosa, Pulmonaria officinalis). Az érintetlenebb foltokon kifejezetten keményfaliget-maradványnak tekinthető fajok is jelen lehetnek (Scilla drunensis, Corydalis cava, Gagea lutea). A száraz tölgyes fajokat (Pulmonaria mollis, Vincetoxicum hirundinaria, Doronicum hungaricum) leginkább az erdőszegélyekben, a valamilyen okból nyílt állományokban, illetve a tisztásokon találjuk. A molyhos tölgy hiányzik vagy ültetettnek tekinthető (Ohaton és Újszentmargitán, vö. Máthé 1933), a csertölgy szintén. Az erdőbelsőkben még az utóbbi évtizedekben és a hosszú aszályt követő 2 csapadékos évben is gyakori volt a tavaszi-nyáreleji felszíni vízborítás. Az igazi, tipikus sziki tölgyes csak az erdőfoltok szegélyzónájára, illetve a kis facsoportokra korlátozódik, azaz a legkarakteresebb része a mozaiknak a kocsordos-őszirózsás tisztás és az erdőszegély. A felsorolt megfigyelések, illetve az irodalom (pl. Borbás 1881, Máthé 1933, Soó 1958, 1960, , Zólyomi Tallós 1967, Zólyomi 1969, Molnár A. 1989) feldolgozása alapján azt a hipotézist fogalmazzuk meg, hogy a mai sziki erdőssztyepp-tölgyes állományok egy jelentős része nem elsődleges, hanem ártéri keményfás ligeterdők kiszáradásával és a lombkorona felnyílásával keletkezett, sztyeppes jellegű tisztásai pedig üde ártéri rétek elsztyeppesedésével, elszikesedésével. E hipozézist először Máthé (1933) fogalmazta meg, majd Soó (pl. Soó 1960) támogatta Zólyomival szemben (Zólyomi Tallós 1967, Zólyomi 1969). A "sziki" tölgyes valóban a szélsőséges vízjárású, időszakosan vízállásos, gyakran szikes foltokon "lyukad ki", nem pedig a szárazakon. Az erdő ligetessége tehát nem klimatikus, hanem edafikus okokra vezethető vissza (Debreczy és Varga in Molnár Zs. Kun 2000). Az állományok másik része viszont már néhány 1000 éve kialakulhatott, pl. a folyómedrek természetes átrendeződése következtében (vö. Somogyi 1965), a lecsapolásokhoz részben hasonló kiszáradási folyamat és ezáltal szolonyeces réti erdőtalajokon ligetes, letörpülő tölgyesek kialakulásával, azaz részben ősi erdőssztyeppnek tekinthető. Erre utal, hogy pl. Újszentmargita és Ohat (de más állományok is), legszélső Tisza-morotva-zugban vannak, tehát a kiszáradás első lépcsője már valamikor korábban lejátszódott, és a lecsapolások csak a második - bár igen drasztikus - lépcsőt jelentették. Szintén a már korábban megkezdődött száradásra utal, hogy a nagyobb kiterjedésű

6 erdőkben már a lecsapolások előtt feljegyeztek száraztölgyes- és sztyeppfajokat, azaz lehettek bennük erdőssztyepp jellegű foltok (Molnár A. szóbeli közlés). A sziki tölgyesek tisztásain található ürmös, bárányparéjos szikes gyepek elsődlegességének kérdése továbbra sem megoldott. Jakucs (1981) és Varga (in Borhidi Sánta 1999) véleménye szerint e szikesek elsődlegesek. E szikesek kora valószínűleg attól függ, hogy milyen mértékű volt a lecsapolások előtti kiszáradás. A keményfás ligeterdőből csupán az elmúlt 150 évben kialakult ligetes sziki erdők esetében e szikes foltok bizonyára másodlagosak. Az ősi szikeseket elsősorban nem itt, hanem az árvizektől függetlenebb, lefolyástalan medencékben kialakult szikes pusztákon kell keresnünk (Molnár Zs. 1996, 1999, Sümegi et al. 2000). Mivel a kocsordos-őszirózsás magaskórós tisztások gazdagabb állományai gyakran, bár olykor csak igen lassan erdősödnek, pl. Acer tataricum-mal és Prunus spinosa-val, feltételezhetjük, hogy az elsődleges sziki tölgyesek kevésbé voltak ligetesek, mint a maiak. Sajnos ma az Alföldön sehol sem ismerünk olyan sziki erdőssztyeppfoltot, ahol az elmúlt 150 évben nem romlott volna igen jelentősen a vízháztartás. A vízháztartást, a szikességet és a ligetességet tekintve természetes állapotú referenciák tehát elvesztek, és botanikai adatok sincsenek róluk a lecsapolások előtti időből. Az elsődleges szolonyec szikes puszta növénytársulásainak dinamikai kapcsolatai A másodlagos szikes pusztákkal szemben az elsődlegesek sokkal stabilabbnak tűnnek. Jelen tudásunk szerint az ürmöspuszták akár több ezer évvel ezelőtt, sőt talán még a Pleisztocénban is igen hasonlóan nézhettek ki (vö. Járai-Komlódi 1987, Sümegi et al. 1998). Nagy rezilienciáját mutatja, hogy a padkás szikesek eróziója igen lassú (S. Csomós Seregélyes 1990), a kilugzás mértéke még jelentős csatornázottság mellett is kicsi (Szabolcs 1961), a padkateteji Artemisio-Festucetum-jai csak lassan alakulnak át Achilleo-Festucetum-okká. A sófelhalmozódás viszonylag gyorsan lejátszódó talajtani folyamat, az ezzel ellentétes kilúgzás azonban nagyságrendekkel lassúbb, mert különösen agyagosabb nátriumos talajokban a talajoldat sócsökkenése a hidraulikus vízvezetőképesség drasztikus csökkenésével jár együtt (Várallyay 1981). Ily módon a szikesek konzerválják magukat. A szikes növényzeti övezetességben ehhez járul a növényi borítás hiánya, ami a vakszik és szikfok zónákban jelentősen nagyobb nyári hőmérsékletet (Kovács & Tóth T. 1988), ezzel együtt járó párolgást, következményeiben intenzívebb kapilláris vízemelkedést és nagyobb sótartalmat (Tóth et al., 2001) jelent. Az utóbbi évtized szélsőséges időjárása azonban betekintést engedett az elsődleges szikes puszta növénytársulásainak "mozgásterébe". A 15 éves aszályos periódust (átlag mm csapadékhiány, az 550 mm éves csapadékátlaghoz képest) követő 2 igen csapadékos év után (átlagosan mm csapadéktöbblet, Tóth A. 2000) vizsgáltuk egyes állományok (valójában 60 db 1989-ben felmért kvadrát és a jól ismert helyszínek) növényzetének fajkészleti elmozdulását. A megfigyelt változások egy része "triviálisan" várható volt, más része kevésbé. Ami lényeges: valódi átalakulásokról van szó, nem a hipotetikus szukcessziós séma egyes lépéseiről. A Camphorosmetum annuae állományai 1989 és 2000 között összezsugorodtak. Egy részük ritkásabb és üdébb, más részük átmeneti jellegű lett (Pholiuro-Plantaginetum jelleggel), olykor teljesen Pholiuro-Plantaginetum-má váltak. A Pholiuro-Plantaginetum állományai puccinellietosum-má vagy Puccinellietum-má alakultak. A Puccinellietum limosae állományai üdébbek és magasabbak lettek, vagy átalakultak eleocharietosum-má vagy Agrostis-Eleocharis uralta gyeppé. Az Artemisio-Festucetum nagy része változatlan maradt, de az egynyári fajok száma és borítása csökkent, az állomány olykor elcsenkeszesedett és avarossá vált. Máshol megjelent benne néhány százalékos arányban az Alopecurus pratensis és az Inula britannica. Mélyebb részeken Puccinellietum limosae plantaginetosum tenuiflorae-vé vagy Artemisio-Festucetum puccinellietosum-má alakult, sőt olykor Agrostio-Alopecuretummá. E mélyebb fekvésű helyek feltehetően a 15 éves aszály során alakultak Artemisio-Festucetum-má, mai fajkészletük e történetet jól tükrözi: a vízborítás miatt elhalt Festuca pseudovina zsombékok, túlélő Artemisia santonicum tövek, betelepült Puccinellia limosa és Alopecurus pratensis. Az Agrostio-Alopecuretum állományok nagy része változatlan maradt vagy üdébb lett, egy részükben felszaporodott az Agrostis stolonifera vagy a Bolboschoenus maritimus, vagy monodomináns Agrostis stolonifera vagy Eleocharis palustris állománnyá váltak. Helyenként teljesen

7 elavarosodtak (a kaszálás elmaradása miatt a tavalyi fű belerohadt a tavaszi vízbe). Az Agrostio-Alopecuretum festucetosum pseudovinae állományok típusos Agrostio-Alopecuretum-má váltak vagy rét-pionír mocsár mozaikjává alakultak (Agrostis stolonifera, Eleocharis palustris, Bolboschoenus maritimus, Schoenoplectus lacustris). Az Agrostio-Beckmannietum állományok üdébbek lettek vagy Agrostio-Glycerietum poiformis-szá váltak (olykor sok Eleocharis palustris-szal). A Schoenoplectetum lacustris, Bolboschoenetum maritimi, Caricetum ripariae és Caricetum melanostachyae állományai kiszáradóból visszaalakultak típusos állománnyá. A hátak Salvio nemorosae-festucetum rupicolae sztyeppjei a nem legeltetett részeken hosszú füvűek és avarosak lettek, szép "magaskórós" jellegű rétsztyeppé váltak, sok Phlomis tuberosa-val és Thalictrum minus-szal. A marhával egykor túllegeltetett részeken elhatalmasodott az Alopecurus pratensis, a Galium verum és az Agropyron intermedium. Összefoglalva a fentieket kijelenthetjük: az Artemisio-Festucetum pseudovinae és a Salvio-Festucetum rupicolae állományai változtak a legkevesebbet, a mocsarak üdébbek lettek, de társulást nem váltottak, a rétek szintén üdébbek lettek részben társulást is váltva, míg a vakszikek, szikerek és szikfokok lényegesen átalakultak, legalább szubasszociációt váltottak. Előzetes vizsgálataink alapján a Duna-sík szoloncsák-szolonyec pusztáin hasonló átalakulások mentek végbe: az Artemisio-Festucetum Puccinellietummá, utóbbi Suaedetummá vagy növényzetnélküli szikes tóvá alakult. A 2000 tavasza óta tartó újabb aszályos időszakban a folyamatok azonban visszafordultak. Emiatt ebben a tájban is igen kevert fajkészletű állományok alakultak ki, elsősorban a nagyobb vegetációfoltok határzónáiban. Erre egy tanulságos példát szeretnénk bemutatni (Fülöpszállás Kelemen-szék): itt az ürmüspusztákon az Artemiso-Festucetum jellemző fajai (Festuca pseudovina, Artemisia santonicum, Podospermum canum, Carex stenophylla, Plantago maritima) mellett részben a 15 év aszályának kilugzása következtében ott vannak a löszsztyeppek fajai (Cynodon dactylon, Veronica prostrata, Odontites lutea) és a 2 belvizes év miatt az üdébb szikes társulások több faja (Aster tripolium subsp. pannonicum, Puccinellia limosa, Camphorosma annua, foltokban az Agrostis stolonifera is). Az ilyen átmeneti, időszakos fajkombinációk eredetet, illetve vízháztartás-változást jelző voltát már Bodrogközy is részletesen vizsgálta (Bodrogközy 1977). Az elmúlt 200 év vegetáció- és tájhasználattörténete Ma már biztosra vesszük, hogy szikes növényzetű területek az utolsó jégkorszak óta folyamatosan vannak a Kárpát-medencében. Közvetetten ezt támasztja alá, hogy bár a keletinél szegényebb, de még így is igen gazdag a kárpát-medencei szikes sztyeppei flóra, magas a bennszülött növényfajok száma, illetve aránya (vö. zoogeográfiai adatok, Varga 1989). Közvetlenebb bizonyítékokkal szolgáltak az egykori szikesek meglétére az utóbbi 10 év geológiai vizsgálatai: ezer, illetve 3-6 ezer éves fosszilis szikes talaj, elhagyott folyómederben 8-20 ezer évvel ezelőtt felhalmozódott szikes anyag, korongcsiga-maximum tavi üledékben évvel ezelőtt (Szöőr et al. 1991, Sümegi et al. 1998, 2000). Történeti botanikai megfigyelések (mindenekelőtt Kitaibel útinaplói, in: Gombocz ), középkori okleveles adatok (szikes területek: Jászkisér 1466, Kenderes, Bánhalma 1521, apud in Bagi G. 2000), néprajzi adatok (pl. sziksó söprése, apud in Lakatos 1988, Varga D. 1994), az Első katonai felmérés földrajzi nevei (székes stb.) és országleírása ( ), valamint a határtérképek (pl. in: Tóth F. 1992) szintén egyértelműen bizonyítják szikesek létét már a 19. századi vízelvezetések előtt is (vö. Molnár Zs. 1996). A 19. század közepe előtti korszakokban a nomád, illetve a külterjes állattenyésztés volt a szikes sztyeppek legjellemzőbb hasznosítási módja. A Tisza-völgyi puszták tavasszal belvizesek voltak, a mocsarak bővízűek (lásd az I. és a II. katonai felmérés térképeit). A gyepeket és a mocsarakat egyaránt legeltették, évszázados hagyományok szerint (Bellon 1996). A leggyakoribb fajták a racka (Ovis strepsiceros hortobágyensis) és a magyar szürkemarha (a Bos taurus primigenius egyik változata) voltak (Győrffy 1922/1984, Bellon 1996). A Duna-völgyi szikesek szintén nagy kiterjedésűek voltak (Kitaibel (1800) pl. kiterjedt Lepidio-Puccinellietum állományokat látott). A mai szikesek jelentős része azonban ekkor még bővízű mocsár, rét, sőt részben láp lehetett. Utóbbira nem csupán a maradványfajok (Carex elata, Schoenus nigricans, Iris spuria stb.), de a kiszáradt, sztyeppesedett réti,

8 illetve lápos réti talajok is utalnak (Kovács G. ined.). A dúsfüvű réteket és a szikes pusztákat jórészt állattartással hasznosították (Andrásfalvy 1976, Varga D. 1994). Az 1848-as szabadságharc utáni társadalmi változások (jobbágyfelszabadítás) a legelők jelentős részének felosztásához, és így beszántásához vezettek, a felgyorsuló folyószabályozások és később a belvízelvezetések pedig a megmaradt legelők kiszáradását okozták (I. és II. vs. III. és IV. katonai felmérés térképei, ill. Zólyomi , Molnár Zs. Biró 1997, Biró 1999). A víztelenedés egyben szikesedést is okozott (Kaán 1927, Szabolcs 1961). Ekkor alakultak ki a Tisza-völgyben az üde ártéri rétekből az Achilleo-Festucetum-os másodlagos szikesek, ekkor kezdődött meg, illetve gyorsult fel a Duna-völgyben a mocsarak és lápok elszikesedése. A történeti katonai térképek szerint a homokhátsági szikeseket és a Tisza-völgy medencéiben lévő ősi szolonyec szikeseket a folyószabályozás alig érintette (vö. Molnár Zs. 1996, Sümegi et al. 2000). A Hortobágyról írva a 19. századi átalakulásokat jól summázza Bodó és Salamon (1976), illetve Béres (1976): a legelőkön az állatok denzitása nőtt, ezért a régi hagyományokat új, szigorú rendszabályokkal váltották fel. Új kutakat kellett ásni, istállókat építettek, a szükségessé vált kiegészítő takarmányt a szántókon kellett megtermelni. A korábbi hosszú távú gondolkodást felváltotta a rövid távú kapitalista érdek, a régi, szívós fajtákat újakkal cserélték le. Mivel ezek a kopár és a vizenyős részeket kevésbé tudták hasznosítani, tovább csökkent a használható legelőterület. Mivel szántóvá a legjobb, legkevésbé szikes legelőket törték fel, a legelők átlagos minősége is csökkent. Megjelentek a nagyreményű legelőjavítási törekvések (vö. Kaán 1927, de már Tessedik 1787 is): műtrágyázás, édes füvekkel való felülvetés, meszezéses talajjavítás (digózás), öntözés - hosszú távon nagyobb részük sikertelennek bizonyult, a sikerek néhány éves vizsgálatokra hivatkoznak (vö. Kaán 1927, Bodrogközy 1958). Műhold- és légifelvételeken évtizedekkel később is jól kirajzolódnak e javított területek, hiszen e gyepek homogénebbek, fajszegényebbek, gyomosabbak, szárazabbak és helyenként szikesebbek is környezetüknél (a szántás olykor a felszínre hozta a korábban cm-en lévő szikes talajréteget), a gyepeket át és át-szövik a csatornák és gátak. A beszántás és a gyepjavítás az 1. világháború után is folytatódott, és nagy területeken alakítottak ki halastavakat és rizsföldeket (Bodó Salamon 1976, V. katonai felmérés). Így tűnt el a Hortobágy sok igen értékes vakszikes területe. A javítási kísérletek a szocialista korszakban ( ) tovább erősödtek. Az újabb legelőbeszántások tovább csökkentették a legelők átlagos értékét. Közben a hagyományos legelőállat-fajták szinte kihaltak, az évszázadok alatt kialakult és bevált pásztorhagyományok szintén. A törzsökös pásztorokat agrárploretárok váltották fel. Az iparizált állattartás következményeként a legelőn tartott állatok mennyisége lecsökkent (Bodó Salamon 1976, Fésűs et al. 1992, Nagy 1992, Márkus 1995). A Duna-völgyben a tájátalakító lecsapolás az as évekre esik, amikor is megépült a Duna-völgyi-főcsatorna, népi nevén az Átokcsatorna (Lakatos 1988, Varga D. 1994). A dúsfüvű rétek és rétsztyeppek sztyepprétekké, Puccinellietum-má, illetve szolonyecesedő talajú Artemisio-Festucetum-má alakultak, a Puccinellietumok kilugzással ürmöspusztává, a nádas-kákás mocsarak pedig Bolboschoenetum-má vagy Puccinellietum-má (Moesz 1926-os adatait (Moesz 1940) felhasználva: Bagi I.1988, Molnár Zs. ined.). A Kiskunsági-homokhátság szikes tavai részben csak később, az es években indultak kiszáradásnak. Mára a korábbi több százból alig 10-ben van legalább időszakosan víz és szikes tómedernövényzet. A Thero-Suaedetea és Crypsidetea növényzetet Puccinellietum, további kiszáradással és kilugzással pedig jellegtelen szárazgyep (pl. Cynodon-Festuca pseudovina gyepje) váltotta fel (Bagi I. Bagi B. 1995, Biró in Molnár Zs. Vajda 2000) ősze és 2000 tavasza között - a csapadéktöbbletnek köszönhetően - több szikes tó regenerálódásnak indult, de az elmúlt 2 év aszályos időjárása e folyamatot lassítja. Szikeseinken az 1970-es évektől folyamatosan jönnek létre a természevédelmi területek (Hortobágyi Nemzeti Park, Kiskunsági Nemzeti Park, tájvédelmi körzetek stb.). A további beszántások és lecsapolások esélye így csökkent. Ha a kívánatosnál sokkal lassabban is, de a csatornák eltömése is megindult. Miközben az ősi fajták egyedszáma lassan újra növekedésnek indult, az 1989 után felgyorsult társadalmi átalakulás és az EU-csatlakozás tovább csökkenti a legeltetétes állattartás elterjedtségét. A természetes herbivórok (Orthopterák, rágcsálók, őz, vadludak) csak részben tudják átvenni a háziállatok szerepét, így nagy területekre jellemző az elavarosodás, egyes fajok populációnövekedése (Festuca pseudovina, Artemisia santonicum, a pusztai löszgyepekben: Ononis spinosa, Galium verum, Alopecurus pratensis, Carduus nutans, Onopordum acanthium stb.)

9 Gyakoribbak a pusztatüzek is. A Hortobágyon jelenleg a Przewalsky ló és a Heck marha honosításával kísérleteznek, miközben a hagyományos legeltetési módok is egyre inkább előtérbe kerülnek, amikor területek természetvédelmi kezeléséről kell dönteni. Természetvédelmi kezelés Szikes puszták természetvédelmi kezelésének tervezésekor több tényezőt érdemes figyelembe venni. Mindenek előtt, hogy az elsődleges szikes puszták nem erdőirtás eredetűek. A Pleisztocén és Holocén folyamán e táj folytonosan legelőtáj volt, ahol az őshonos fajokat néhány ezer éve cserélték le a háziállatok (Sümegi et al. 1998). A legelés felhagyásával e gyepek nem degradálódnak, nem erdősödnek, esetleg részben avarosodhatnak, fajösszetételük lényegesen nem változik meg (Varga-Sipos Varga 1993, Molnár A. szóbeli közlés, Molnár Zs. ined.). A másik fontos tényező, hogy - természetesen bizonyos határok között - zavarás után gyorsan regenerálódnak. Ennek több oka van: 1. a zavarás része a természetes rendszernek is (aszály, belvíz, legelés, tűz stb.), a közösségek tehát alkalmazkodhattak hozzá, 2. általában közel vannak a propagulumforrások (mert pl. a korábban megzavart foltok eddigre már részben regenerálódtak), 3. a társulásidegen zavarástűrő, illetve az adventív invázív fajok csökkent életképsességűek a szikes talajon. Érdemes tehát élőhely-rekonstrukcióval foglalkozni pl. rizsföldek és szántók vagy a rétté kiszáradt mocsarak helyén. A tapasztalat szerint a szántók, rizsföldek, halastavak helyén vagy műtrágyázás, felülvetés után kialakult másodlagos gyepek azonban - bár a sziki fajok jelentős része visszatelepül - fajszegényebbek, a vegetációmozaik elmosódottabb mintázatú. A pionír szikes mocsári élőhelyek azonban igen sok ritka iszaplakó fajnak jelentenek átmenetileg élőhelyet ( Elatine alsinastrum, E. hungarica, E. triandra, Limosella aquatica, Lindernia procumbens, Lythrum tribracteatum, lásd Molnár V. A. Pfeiffer 1999, Tóth Tamás szóbeli közlés). Pionír szikes élőhelyek kialakításában az - amúgy természetvédelmileg károsnak tartott - pusztai külterjes disznó- és libatartásnak is fontos szerepe lehet. A szikesek a túllegeltetésre és az alullegeltetésre nem olyan érzékenyek, mint a nem szikes gyepek, mert a specialista fajok is jól tűrik az akár kissé túlzott legeltetést is. Alullegeltetéskor egyes fajok felszaporodhatnak, de lényeges vegetációátrendeződés ekkor sem történik. Napjainkban azonban olyan mértékben csökkent a legelőállatok száma (a puszták nagyobbik részén a legeltetés megszűnt), hogy az avarosodás megakadályozása és a fészkelő madarak érdekében egyes területeken kaszálással távolítják el a biomasszát. A mocsarak legeltetése ma már ritkaságnak számít. A gyepek degradációját - a még mindig megfigyelhető beszántás és gyepjavítás mellett - a lecsapolás és a felázott talajon való gépkocsi közlekedés, illetve marhalegeltetés okozza egyrészt a hidrológiai rezsim átalakításával, másrészt a sziki geomorfológiai tönkretételével (S. Csomós Seregélyes 1990, Molnár A. Kapocsi in Kelemen 1997). Az értelmetlennek bizonyult lecsapoló árkokat el kell tömni, a pusztai földutakat pedig fel kell számolni vagy karban kell tartani. Meg kell törni a vízgazdálkodási lobbi hatalmát, hogy az értelmetlen vízelvezetések, legalább a védett területeken megszűnhessenek (Bagi I. 1988, Iványosi Szabó 1994 és még sokan mások). A táj parancsa : hagyományos legeltetés ősi fajtákkal A mai modern, tudományirányította világunkban a helyi és a hosszú távú, ún. lassú tudás (Orr 1996) egyre gyakrabban értékelődik fel (Molnár V. 1993, Győri-Nagy 2001). A holisztikus gondolkodás a természetvédelemben is egyre elismertebbé válik. Régi-új módon kívánjuk területeinket kezelni (mint ahogy étkezni is így akarunk, vö. biotermékek). A századi alföldi tájban a külterjesen tartott magyar szürke marha volt a leghatékonyabb és leggazdaságosabb módja a nagykiterjedésű puszták és mocsarak hasznosításának (Győrffy 1920/1984, Bellon 1996). (Télen is a pusztán lehetett tartani, mindent megevett, és lábon lehetett exportálni Bécsbe.) Az 1970-es évekre a fajta szinte kihalt. Ma pedig úgy gondoljuk, hogy a szikes puszták természetvédelmi kezelésére - a szintén majdnem kipusztult racka mellett - a legalkalmasabb a magyar szürke marha. Természetesen nem ipari módon, istállózva, hanem az ősi pásztorhagyományok szellemében, pásztorokkal, külterjesen tartva. Ez a táj parancsa (sensu Kiss 1991).

10 Köszönetnyilvánítás. A kutatást az OTKA pályázata, a Körös-Maros és a Kiskunsági Nemzeti Park támogatta. Köszönjük Tóth Albert, Tóth Tibor és Biró Marianna támogatását és észrevételeit! Elsődleges szikesek Másodlagos szikesek HASONLÓSÁGOK geomorfológia: a felszín többé-kevésbé sík hidrológia: tavasszal általában nagy kiterjedésűek a belvizek flóra: a generalista, zavarástűrô növényfajok listája hasonló (pl. a pseudohalophytonoké, sensu Bodrogközy 1977) domináns fajok: Festuca pseudovina uralja a rövidfüvű, szárazabb részeket, Alopecurus pratensis a belvizes réteket fauna: pl. a gyakoribb pusztai madárfajok listája igen hasonló tájhasznosítás: legelô és részben kaszáló tájkép: jellemzôek a gémeskutak, kunhalmok, szárnyékerdők és a szép naplementék KÜLÖNBSÉGEK Általános tulajdonságok a lecsapolások előtt is szikes a lecsapolások előtt ártér ma: karakteres növényzet, diverz ma: homogénebb növényzet, kevésbé kontrasztos vegetációmozaik vegetációmintázat nincs ártéri jellege (esetleg néhány a táj ártéri jellegű (morotvák, övzátonyok) reliktum morotva) a szikes geomorfológia gazdag a szikes geomorfológia általában szegényes, nem tipikus kifejlődésű fajgazdag flóra sok specialistával fajszegény flóra kevés specialistával (kivéve az Peucedano-Asteretum-ot) erdőültetvények nincsenek vagy lassú az erdőültetvények közepes növekedésűek növekedésűek Jellemző növénytársulások zónánként Salvio nemorosae-festucetum rupicolae Cynodonti-Poëtum angustifoliae és Poo (löszsztyeppek a hátakon) angustifoliae-alopecuretum pratensis (másodlagos löszgyepek, tkp. kiszáradt ártéri rétek, illetve Artemisio santonici-festucetum pseudovinae semmit sem tudunk természetes erdejéről Camphorosmetum annuae, Puccinellietum limosae, Pholiuro-Plantaginetum tenuiflorae Agrostio-Alopecuretum pratensis, Agrostio-Beckmannietum Bolboschoenetum maritimi Schoenoplectetum lacustris Bolboschoeno-Phragmitetum rétsztyeppek) Achilleo setaceae-festucetum pseudovinae, illetve Peucedano-Asteretum festucetosum pseudovinae, olykor Artemisia santonicum-mal vagy akár Artemisio-Festucetum állományokkal Festuco pseudovinae - Quercetum roboris, kiszáradt Fraxino pannonicae - Ulmetum gyakran hiányzik, jellemző viszont a Bassietum sedoidis és a Camphorosmetum annuae kochietosum prostratae Lythro virgatae-alopecuretum pratensis, Carici melanostachyae-alopecuretum, Peucedano officinalis-asteretum sedifolii Caricetum acutiformis Glycerietum maximae, Agrostio-Phalaridetum (Ujvárosi 1947) Soó 1971, Schoenoplectetum lacustris Typhaetum angustifoliae, Phragmitetum communis

11 Crypsidetum aculeatae Phlomis tuberosa, Thalictrum minus, Sedum caespitosum, Pholiurus pannonicus, Puccinellia limosa, Rorippa kerneri, Plantago schwarzenbergiana, Oenanthe silaifolia, Camphorosma annua, Suaeda maritima Lemnetea és más hínár Jellemző táji fajkombináció Achillea setacea, Scleranthus annuus, Plantago lanceolata, Kochia prostrata, Artemisia pontica, Lepidium ruderale, Inula britannica, Centaurea pannonica, Cichorium intybus, Viola pumila, Lythrum virgatum, Potentilla reptans, Peucedanum officinale, Iris spuria, Aster punctatus 1. táblázat. Az elsődleges és a másodlagos szikes puszták összehasonlítása K Steno- and astenohalofiton fajok Artemisia santonicum V Limonium gmelini subsp III hungaricum Camphorosma annua II Matricaria chamomilla II Puccinellia limosa II Hordeum hystrix + + I Lotus tenuis + I Pholiurus pannonicus + I Plantago maritima + I Plantago tenuiflora + I Scilla autumnalis 2 I Pseudohalofiton fajok Festuca pseudovina V Podospermum canum V Poa bulbosa IV Trifolium angulatum IV Cerastium dubium III Gypsophyla muralis III Trifolium retusum III Alopecurus pratensis + I Carex stenophylla + + I Cynodon dactylon + I Inula britannica + I Taraxacum officinale + I Glikofil fajok Bromus mollis III Trifolium campestre II Allium vineale + + I Muscari racemosum + I Erophyla verna + I Myosotis stricta + I Scleranthus annuus + I Veronica sp. (annual) + I 2. táblázat. Artemisio-Festucetum felvételek a Pitvarosi-pusztákról. Gyakoriak a steno- és astenohalofiton fajok, a sót nem tűrő (ún. glyiofil) fajok alárendelt szerepet játszanak.

12 K Steno- and astenohalofiton fajok Artemisia santonicum + + I Bupleurum tenuissimum + I Limonium gmelini subsp. hungaricum + I Lotus tenuis + I Trifolium striatum + I Pseudohalofiton fajok Festuca pseudovina V Inula britannica V Alopecurus pratensis IV Plantago lanceolata IV Podospermum canum IV Carex praecox III Centaurea pannonica III Gypsophyla muralis III Polygonum aviculare s.l III Ranunculus pedatus III Trifolium repens III Poa angustifolia II Poa bulbosa II Taraxacum officinale II Trifolium fragiferum II Agropyron repens I Cardaria draba + + I Cynodon dactylon 1 1 I Glikofil fajok Achillea collina V Potentilla argentea V Cichorium intybus III Convolvulus arvensis III Galium verum III Lotus corniculatus III Achillea setacea II Cerastium semidecandrum II Daucus carota subsp. carota II Erodium cicutarium II Erophyla verna II Euphorbia cyparissias II Fragaria viridis II Galium mollugo II Lactuca serriola II Melandrium viscosum II Myosotis stricta II Salvia nemorosa II Trifolium pratense II Veronica arvensis II Veronica prostrata II Amaranthus albus 1 I

13 Amaranthus retroflexus I Bromus mollis + + I Capsella bursa-pastoris + 1 I Carduus acanthoides + 1 I Cirsium vulgare + I Eryngium campestre + + I Eryngium planum + I Galium glaucum + + I Geranium pusillum + + I Koeleria cristata s.str. + + I Lappula squarrosa + + I Malva sylvestris + I Ononis spinosa I Onopordum acanthium + 1 I Plantago media + I Rumex crispus + + I Salvia pratensis 1 1 I Scleranthus annuus + + I Silene otites + + I Trifolium campestre + + I Verbascum blattaria + I Veronica spicata subsp. orchidea + + I Veronica serpyllifolia + I 3. táblázat Achilleo-Festucetum felvételek a Közép-Tiszavidékről (Hortobágy, Dévaványai-puszták). Uralkodnak a sót nem tűrő (ún. glikofil) és a fakultatív szikes (ún. pseudohalofiton) fajok, a steno- és astenohalophyton fajok alárendelt szerepet játszanak.

14 Hullámtéri oldal: ártéri növényzet Mentett ártéri oldal: másodlagos szikes puszta Övzátony teteje Övzátony oldala Mélyedés Övzátony teteje Övzátony oldala Mélyedés Peucedano officinalis-asteretum sedifolii Carici vulpinae-alopecuretu m pratensis Caricetum gracilis and Agrostio-Phalaridetum Achilleo setaceae-festucetum pseudovinae Secondary loess steppe "Salvio-Festucetum" m pratensis Alopecurus pratensis 60 Peucedanum officinale 20 Iris spuria 5 Calamagrostis epigeios 3 Limonium gmelini 4 Eryngium planum 2 Cirsium arvense 1 Artemisia pontica 3 Carex praecox 2 Galium boreale 2 Achillea collina 1 Amorpha fruticosa 1 Centaurea pannonica 1 Chrysanthemum leucanthemum 1 Leontodon hispidus 1 Poa angustifolia 1 Serratula tinctoria 1 Aristolochia clematitis + Asparagus officinalis + Aster punctatus + Clematis integrifolia + Filipendula vulgaris + Iris pseudacorus + Plantago lanceolata + Podospermum canum + Potentilla argentea + Potentilla patula + Alopecurus pratensis 50 Cirsium arvense 20 Galium boreale 15 Taraxacum officinale 8 Centaurea pannonica 5 Daucus carota 5 Carex melanostachya 2 Rumex crispus 1 Amorpha fruticosa + Carex praecox + Clematis integrifolia + Euphorbia lucida + Iris pseudacorus + Lathyrus pratensis + Limonium gmelini + Poa angustifolia + Ranunculus pedatus + Ranunculus repens + Thalictrum lucidum + Vicia angustifolia + Viola pumila + Phalaris arundinacea 60 Carex gracilis 25 Carex vulpina 5 Lysimachia vulgaris 4 Alisma plantago-aquatica 3 Iris pseudacorus 3 Lythrum virgatum 3 Carex disticha 2 Eleocharis palustris 2 Gratiola officinalis 1 Lythrum salicaria 1 Alopecurus pratensis + Euphorbia palustris + Polygonum amphibium + Rorippa sylvestris + Festuca pseudovina 40 Achillea setacea 20 Plantago lanceolata 7 Achillea collina 5 Cardaria draba 3 Eryngium campestre 3 Artemisia pontica 1 Alopecurus pratensis 2 Cerastium dubium 2 Artemisia santonicum 1 Ononis spinosa 1 Ornithogalum orthophyllum 1 Podospermum canum 1 Fragaria viridis + Galium verum + Poa angustifolia + Potentilla argentea + Ranunculus pedatus + Festuca pseudovina 25 Eryngium campestre 10 Fragaria viridis 10 Achillea collina 8 Hieracium auriculoides 5 Centaurea pannonica 4 Ononis spinosa 4 Plantago lanceolata 4 Alopecurus pratensis 3 Carex praecox 3 Koeleria cristata 3 Lotus corniculatus 3 Poa angustifolia 3 Potentilla argentea 3 Galium verum 2 Agrimonia eupatoria + Allium vinelae + Artemisia pontica 1 Aster punctatus + Carduus nutans + Lithospermum arvense + Myosotis stricta + Potentilla patula + Prunus spinosa + Rosa canina + Senecio erucifolius + Trifolium montanum + Veronica prostrata + Vicia angustifolia + Lythro virgatae-alopecuretu Alopecurus pratensis 90 Calamagrostis epigeios 5 Lythrum virgatum 4 Lysimachia nummullaria + Phalaris arundinacea + Poa angustifolia + Potentilla reptans + Rorippa austriaca + Rumex crispus + Salix cinerea +