Babits Mihály élete és mûvei

Átírás

1 Babits Mihály élete és mûvei Szerzõ dezs Kidolgozott tétel Babits Mihály ( ) A 20. század elején a modern, a népnemzeti irányzatot felváltó, esztétikai tekintetben magas szintû irodalom kiemelkedõ alakja volt Babits Ady mellett. Távol áll tõle az Adyra jellemzõ kinyilvánító modor, a prófétai attitûd, lírájára éppen a gondolati-filozófiai mélység, a töprengõ, a kérdezõ és kétkedõ eszmélkedés élményének a kifejezése jellemzõ. Élete: november 26-án született Szekszárdon, egy törvényszéki bíró gyermekeként. Tanulmányait Pesten és Pécsett végezte, 1901-ben beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára. Négyesy László stílusgyakorlatain ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányival tól kezdett verseket írni, de nem gondolt nyilvánosságra még. Latin-magyar szakon diplomázott Baján, majd Szegeden tanított. Elsõ mûveivel a Holnap antológiában jelent meg (1908). A Fekete ország c. versével nagy botrányt kavart, mert Ady: Fekete zongora c. mûvével egyetemben érthetetlennek találták ban Itáliába utazott, és ekkor határozta el az Isteni színjáték lefordítását. Még ebben az évben Fogarasra került tanárnak ben jelenik meg elsõ kötete (Levelek Iris koszorújából) 1911-tõl az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba helyezték át ben kezdte a Dante-fordítást (1913, 1920, 1923) ig a tisztviselõ-telepi gimnázium tanára. Egy verse ürügyén (Játszottam a kezével) hazafiatlansággal

2 vádolták, fegyelmi indult ellene, majd nyugdíjaztatta magát. A Nyugat fõmunkatársa, majd egyetemi tanár (1919) ben írta az 1990-ig cenzúrázott Szíttál-e lassú mérgeket c. versét, amelyben a tanácsköztársaság jelszavait leplezi le, az ellentmondásokat tárja fel. A Magyar költõ 1919-ben c. versében mindenféle diktatúrától elhatárolja magát. Eltávolítják az egyetemrõl ban Szabó Lõrinccel és Tóth Árpáddal lefordítja Baudelaire-t ben összeházasodik Tanner Ilonával ban írja utolsó regényét, a hátborzongató antiutópiát, Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom címmel ben meghalt Baumgarten Ferenc, aki végrendeletében alapítványt hozott létre a rossz sorsú költõk számára. A kuratórium elnöke Babits volt tõl fõszerkesztõje a Nyugatnak. Lírájában egyre jobban látszott az egyre pesszimistább világszemlélete, amelyet csak fokozta, hogy gégerákot kapott ban gégemetszést hajtottak végre rajta, miután nem tud beszélni, beszélgetõfüzetén keresztül érintkezik a külvilággal ban írta a Jónás könyvét, majd 1939-ben a Jónás imáját augusztus 4-én halt meg Budapesten egy szanatóriumban. Babits korai lírája: Babits elsõ korszaka ig tart. Nagy szerepet játszik az antik mûvészet imitációja ekkor nála. Elsõ kötete, a Levelek Írisz koszorújából az 1902 és 1908 között készült verseket tartalmazza. A kompozíció a sokszínûség elvére épül: egymás mellé kerülõ darabok nem alkotnak olyan ciklusokat, melyeket egy fõ motívum tartana össze mint például Adynál. A kötet címe is utal a sokféleség elvére, a koszorú az önmagába folyamatosan visszatérõ körkörösség alakzatát jelölheti. A kötet indító

3 verse, az In Horatium a lírai én pozícióját, mint a költõi nyelvet megújító beszédhelyzetet tünteti fel. A verset felfoghatjuk ars poeticának is. Babits ebben a versében horatiusi arany középszerrel a soha meg nem elégedés eszméjét állította szembe, megvallva, hogy a világ sokszínûségének befogadására törekszik. A költemény a tradíciónak és a dolgok rendjének örökös körforgását fogalmazza meg, az örökös megújulás vágyát hirdeti: a dal is legyen örökkön új. Az új költészetnek olyan világba kell megszületnie, melyre jellemzõ az örökös körforgás, változás ( nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba ). A vers idõmértékes, strófaszerkezete kötött. A kompozíció szempontjából rendkívül fontos a kötet 3. verse, a Himnusz Íriszhez. A vers elsõ két versszaka a sötétség, a kontúrok és színek nélküli világ állapotát ecseteli. E színtelenség ugyanakkor meghatározza az én pozícióját is. Ami annyit jelent, hogy ha a világ határai az én határaival esnek egybe, akkor kettejük viszonya felcserélhetõ. A második vsz. vége Íriszt idézi fel álom formájában, míg a 3. vsz-ba a mitológiai alak részletezõ leírása a színek sokszorozódását, a tarkaság vágyott világát tárja fel. A 4. vsz-ban folytatódnak a színek variációinak kibomlásai, s a teljes enmagam kifejezés a képek, színek azonosítottjaként értelmezhetõ. Vagyis már itt megfogalmazható a kötet egyik központi problémája, nevezetesen, hogy a világ megismerése elválasztható-e a megismerõ szubjektumtól. A nemleges válasz ere onnan indul ki, hogy a világ és az én eleve adottak. Innen kezdve az idõ játssza a fõszerepet, a beszélõ a múlt és a

4 jövõ megnyitását kéri az istennõtõl, s így Írisz a teljes világ megismerésének megszemélyesítõjévé válik. Tehát ez a vers azért nagyon fontos, mert olyan kérdések vannak benne, melyek a versben késõbb is visszatérnek. Fekete országot gyakran emlegették együtt Ady: Fekete Zongora c. versével, habár nem annyira értelmetlen, inkább a fekete szó túlzott gyakoriságát és pesszimizmusát sokallták. Érdekes benne a vershelyzet váltása. A kiindulási helyzet a lírai én álma, igéi múlt idejûek, majd nominális rész következik, nem találunk igéket, majd jelen idejû igék következnek. Ezzel a középsõ résszel a múlt idõbõl úgy tér át jelenbe, hogy szinte észre sem vesszük. A látomás rejtett igazságot mutat be, az álom csúszik át látomásba. Olyan dolgot lát, ami igaz, de testi szemeinkkel nem láthatjuk. Amit álmodunk nem feltétlen igaz, de a látomás igen, ezért kellett áttérni rá. Rejtett igazságot mond el, de nem magát a látványt írja le, hanem a belsõ lényeget vetíti ki a külsõre. A fekete szín több jelentésben is megjelenik, pl.: szószerinti jelentésben: fekete ember, tenger, gyász, kelme. Viszont vannak jelentésbeli összeférhetetlenségek is: fekete öröm (negatív öröm: káröröm); fekete mag, tojás, csíra - itt a fekete jelzõ a pusztulásra utal, nem lesz belõle élet, már a kezdet negatív; fekete elme: gonoszság; fekete vér, ér: halál. Fekete ország: pokol. Ez az emberek mindennapi világa, a mi világunk. Forma, jelentés kapcsolata: nincsenek versszakok, látomás a tudattalanból jön, ezért formátlan. Ritmusa gyors, néhol szabályos daktilus, néhol erõs licenciák találhatók, melyek megbontják a ritmust. A soha meg nem elégedés szavával kezdte kötetét, kínzó

5 elégedetlenséggel zárta a Lírikus epilógja c. szonettben. Szintén ars poeticát megfogalmazó költemény, az In Horatiummal azonos témájú: ebben a versben is önmagát vizsgálja. A cím belsõ ellentétet sugall, míg a líra a lelki táj megjelenítésére alkalmas, addig az epilóg a számadás, a visszatekintés mûfaja (utószó). Babits ebben a költeményében a szubjektivitás problémájával viaskodik. Ez a filozófia feloldhatatlannak tartja a tudat és a lét ellentétét. Azt hirdeti, hogy az énen kívüli világról semmit sem tudhatunk, s még létezése sem bizonyítható. A költõt gyötri a világ megismerhetõségét tagadó világszemlélet, elfogadásába nem tud belenyugodni. Versformája szonett: 2 db négysoros és 2 db háromsoros vsz-ból áll, a sorok 11 szótagosak, jambikus lejtésûek. Szigorú szabályokhoz kötött, zárt szerkezetû mûfaj, egy vsz-ba egy gondolat fér bele. Szervezõereje az ellentét. Az elsõ strófában felhangzik a valóság és a vágy ellentmondó feszültsége: a mindenséget, az egész univerzumot megverselni vágyó költõ csak az én-rõl, önmagáról tud énekelni. Undorát érzékeltetik az énhez kapcsolt újabb metaforák és a hasonlatok: elsõ, s utolsó, vak dióként dióban zárva lenni, bûvös kör. Képei egyre konkrétabbak, a végtelenbe tartanak. Az énnel szemben álló mindenség ezzel párhuzamosan egyre halványul, veszít konkrétságából. Ezt jelzi az igék határozottabbá válása is. Az 1. vsz. még világosan beszél a mindenség létérõl: a mindenséget vágyom versbe venni. A következõben az azt hiszem már kétségbe vonja, megkérdõjelezi a mindenség létezését, valóságát. A 3. vsz. jól tudom igéje határozottan tagadja az énen kívüli világot: a vágy nyila

6 ugyan kiszökhet a bûvös körbõl, de hiába, mert a vágy sejtése csalfa. A lélekben lezajló szenvedélyes vita elõhívja az énhez kapcsolódó újabb metaforákat, hasonlatokat: börtön, alany és tárgy, ómega és az alfa. Az alfa és az ómega szimbolikája az én világának végtelenségét is sejteti. A költeményben a világot megismerni vágyó ember kudarca fogalmazódik meg, az ember a világba önmagát látja bele, ezért nem szemlélteti magát tárgyilagosan és felülemelkedve. Erkölcsi-politikai szerepvállalás: A napi politikától mindig idegenkedõ költõt versírásra késztette a véres csütörtök megrázó élménye. A Május huszonhárom Rákospalotán kétrészes költemény: az elsõben leírja a történelmi dátum valóságát, majd lakóhelyének nyugalmát békességét. A második részben erkölcsi szempontból ítélte meg a tüntetést: az igazság diadalát várta tõle, még vállalta volna a forradalommal együtt járó barbárságot is. Az erkölcsi kérlelhetetlenség fordította szembe a háborúval: az emberi élet és humanista érdekek védelmében lépett fel, s ekkor írta meg a Húsvét elõtt c. versét, mely a föltámadást, a béke eljövetelének reményét hirdeti. A költemény szabadversre emlékeztetõ rapszódia, ritmusa nyugtalan, zaklatott mellékmondatok. Az igazság kimondásának félelme többször eltéríti a költõt mondanivalójától, ám végül mégis kitör belõle: a béke. A versnek ez a legfontosabb üzenete, a háborús uszítással szemben, a béke bátor követelése, a békevágy kinyilvánítása. Négyszer tér vissza a szenvedést is vállaló feltételes

7 mellékmondat: s ha kiszakad ajkam akkor is, ezek jelentik a vers gerincét. Ekkor sorra felidézi a háború kegyetlenségét (a malom visszatérõ szimbóluma Vörösmarty). A vers nem a diadalokat, a gyõzteseket, hõsöket, nem a szerelmet, az embert, hanem azt, aki elõször kimondja a béke szavát, azt ünnepli a vers, s a késleltetések után a lírai én mondja ki azt. A sorok rendezõdnek a fõ gondolat után, a feltámadási ünnep éneke a jövendõ rendet sejteti. A vers lecsendesül, letisztul: mindenki béküljön meg embertársaival, felejtsük el a múltat, és ne nézzünk hátra, a halottakat tisztességesen temessük el. Ekkor könnyed magyaros dalforma jelzi a lélek viharainak elcsitulását. A Fortissimo c. vers még erõteljesebb és elkeseredettebb. A szörnyûségekért Istent vádolja (Himnusz). A versben a kilátástalanság és a kétségbeesés uralkodik, érzi a helyzet borzalmát, nem tud mit tenni. Istenrõl úgy véli, hogy alszik v. már halott (Nietzsche, Goethe), s a vers narrátora megpróbálja felébreszteni közönyébõl, elõbb az anyák sírásával, majd a férfiak szidalmával. A vers a végén már önkínzóvá válik, s pesszimistává: nem csak Isten süket, hanem minden és mindenki, még a Föld is. Az értékek védelmezése Babits költészetében: Babits háború alatti versei pacifisták, nacionalizmus ellenesek. Az avantgárd felé törekszik. Ezek a mûvei nem túl jelentõsek, jelentõsebb a kihatásuk a 10-es évekre, amikor Babits fordulatot vesz, a klasszicizálódás és a konzervativizmus lesz rá jellemzõ. Ez azt jelenti, hogy az egyén szempontjából vizsgálja a dolgokat, õ van az értékrend középpontjában. Emiatt nevezi magát konzervatívnak, hisz az avantgárd és a megjelenõ politikai irányzatok kollektivisták, ezt tartja modernnek. A Régen elzengtek Sappho napjai is az individuumot tartja értéknek. A kortársakról azt írja, hogy

8 merész kezekkel téptük a kényes leány hegedû-testét, azaz a lírát, nincs ütem, se szó, se tag. Ez a szabadversre utal. Úgy jelenik meg mint a durvaság megtestesítõje, a modern költészet állatias, hajszolt: a tüdõ liheg, a torok kiált: független az érzelmektõl, tömegesedés. Felmerül egy vád az individualizmus ellen: "mit ér a szó, amely csupán tiéd?", de rögtön meg is adja rá a választ: "testvér az, aki nem hallja meg testvére panaszát?". Tehát a kollektivizmus: milliók nyögése; testvérek vagyunk: negatívumként jelenik meg, mint ösztönvilág, mocsár, ezzel szemben áll az élet kettes csöndje, ami individuum, de nem magány, nem számkivetettség, hanem a boldogság szigete. Az utolsó sor: "Az istenek halnak, az ember él" ambivalens kijelentés, pozitív, hogy az ember él, de negatív, hogy az istenek, a líra, meghal (az ember kiürül)! A gazda bekeríti házát c. versben a költõ a gazda szerepét veszi fel (a gazda szó jelentésének képzettársítása a korban: erõsödik a kisgazdapárt - konzervativizmus a városiasodás ellen). A gazda a kertben él, amely a termékenység, természet fejlõdés zárt világa. Civilizáció elõtt van, nincs társadalom, se technika. A kerten kívül hideg szél van. A modern szél dinamikus, vad, kiszámíthatatlan, pusztító veszélyt rejt (alatta ing és zeng a fa), ez a civilizált világ. A "sisakos hordák, korcs nomádok" a pogányságra utal, jobboldali kollektivizmus képét idézi fel, de lehet kultúrapusztító tömeg is. A gazda magatartása: a régi értékek megvédése (sün élet), így metaforizálódik a kultúra védelmezõjének jelképévé. Itt is jelen van a konzervativizmus: régi érték megõrzése. Példázatszerû, történet: gazda, aki védeni próbálja a földjét a kerítéssel a hideg szélektõl. Ez válik metaforikussá. Verselése diszharmonikus próza felé viszi el, zaklatott, sok az áthajlás. Az emberi együttérzés és rokonszenv közelítette a városi szegények szenvedése felé. Ennek

9 egyik legszebb bizonyítéka a Cigány a siralomházban c. keserû, mások fájdalmát megértõ költeménye. A vers Babits költészetének összegzõ jellemzése, számvetése. A cigány a költõ metaforája, mint Vörösmartynál, a siralomház pedig a halálraítélt utolsó óráinak szenvedéseit idézi fel. A nagy elõd még hitt abban, hogy lesz még egyszer ünnep a világon, ám most ez már elképzelhetetlen. Az elsõ 3 strófa három, gondolatársításokban gazdag hasonlat, melyek Babits költészetének 1-1 korszakát jelképezik: a hajdan a fiatalkori formamûvészetet idézi, a késõbb a háború alatti verseire utal, de ma nehezen jönnek a versek, s csak a szenvedés szólal meg bennük. Versei azért szomorúak, mert a saját panaszai mellett, már az embertársai szenvedését is észreveszi, akiknek csak az öngyilkosság jelenthet kiutat. A végén összegez: Szomorú világ ez!, s megkérdõjelezi ennek a típusú költészetnek az értelmét is. A versben rímek nincsenek, csak asszonáncok. A prófétai magatartás és szembenézés a halállal: A Mint különös hírmondó c. vers Babits költészetének egyik legátütõbb remeklése. Együtt van ebben a versben mindaz a gondolat, eszme, amely a költõ világszemléletében esztendõk óta felgyûlt, amit költeményekben már sokszor kifejtett. A vers egy hatalmas mondatból áll, belsõ monológszerû. Erre utal a verselése is: az idõmértékes verselés csak néhol tisztul ki, ott hexameter, sok licenciával, ez is a próza felé viszi el az áthajlásokkal együtt és erõsíti a belsõ monológ jellegét, belsõ feszültség van benne. A vers egy hasonlati részre és még egy részre tagolható. A költõ a hírmondó szerepét veszi fel: hegy tetején ül, botja van, hírt hoz.

10 Úgy tûnik eleinte, hogy nincs is semmi híre. Nem avatkozik bele a napi jelenségszintû hírekbe, õt a lényegi kérdések, hírek foglalkoztatják. Megtalálhatók elemek, amelyek a prófétát a jelenhez kötik, így azonosíthatjuk a lírai énnel: gépfegyvert próbál a szomszéd, autó hangja, város lámpái. A vers példázatszerû (a jelölt már a képi részben is megjelenik). A lírai én és a próféta mondanivalója is az õsz, a szent Ritmusnak, az örök szerelem nagy ritmusának a fölfedezése. Az embereket nem érdekli ez a hír. Õket az érdekli, ami körülöttük van: új találmányok, városépítés, stb. A próféta ezekrõl nem tud, fényévnyi távolságra van a várostól és ezek a dolgok semmit sem jelentenek az õ híréhez képest, amit mindenki tud, ez persze csak ironikus. A költõ, a költõ és olvasó viszonyáról ír: a költõ mély és örök dolgokat mond, az olvasó nem érti meg, a napi dolgokról követel híreket. A költõ a természeti élet nagy törvényeirõl akar szólni. A sorok ritmikai alapja a hexameter, szabadon használja ezt a sorfajtát. Kései költészetének fájdalmas-komor hangulatát indokolja a korai halál fenyegetõ közelsége is ban már tudta, hogy rosszindulatú daganata van, s a versekben megszólalt a haláltól való rémület. Õsz és tavasz között c. verse is a halál közelében készült. A költemény témája nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés. Uralkodó poétikai eszköze az õsi hasonlat, példázat, magyaros verselésû, s hagyományos eszköz benne a refrén is. Szerkezetét nagyjából az évszakváltás rendje szabja meg. A szüret utáni õsz képeivel, alliterációival indul a vers, majd a strófazáró hasonlat viszi be a versbe a halál képét, innen már minden a halálról szól. A gyermek játszadozása az ágyon a halottas

11 ágy képzetét kelti. Az óév és újév fordulójával nem a vidám szilveszteri mulatozás hangulatát, hanem az idõ múlásának a képét idézi fel. A tavasz megjelenésével megváltozik a vers hangneme, s úgy tûnik, hogy a tavasz nem újjászületést hoz, hanem a tél elmúlásával az élet pusztulását. A hasonlatok helyébe a metaforák sejtelmessége lép. A halállal mindenkinek egyedül kell szembenéznie, s ezt az elmagányosodást emeli ki a 9. vsz. A magány fájdalmát növeli az a félelem, hogy az új tavasz a mûveit is halálra ítéli. Az utolsó strófa metaforája visszaível az elsõ vsz-ba, s így keretet ad a versnek. A kiszáradt szõlõtõ és a letört karó a fõ mondanivalót sûríti magába: nincs többé remény, minden hiába való. A Balázsolás a gégemûtét elõtti légkörben született. Szent Balázs a torokfájás és a torokgyík védõszentje. Babits is megkapta mûtéte elõtt a Balázs áldást. A költemény vizuális képe is nyugtalan: 12 és 8 szótagos, rímtelen, laza sorok. A vers izgatottságát, zihálását érzékelteti az éles sorátlépések igen magas száma is. Kisgyermeki bizalommal éli bele magát a szertartásba a költõ, majd némi humorral gondol vissza a szertartás folyamatára. A felnõttet önvád gyötri, mert 50 évet élt úgy, hogy nem is gondolt az oltalmazó szentre. Most, hogy gyötri a betegség, s a mûtét elõtt áll könyörögni kezd a vértanú segítségéért. Párhuzamba állítja kettejük sorsát, majd a vers végén már nem annyira az életmentés csodáját kéri tõle, hanem inkább a halálba való belenyugvás bölcsességét. Jónás könyve Babitsot saját testi szenvedésein kívül az emberiségre váró kínok is gyötörték. A gondolkodó

12 emberek elõtt már a 30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása. A kultúra s az emberiség féltésének morális aggálya fordította szembe a jogtipró állammal, elsõsorban a nacionalizmusra épülõ militarizmusok diktatúrájával. A Jónás könyvét súlyos operációja után a betegágyon vetette papírra, amikor némaságra ítélve csak beszélgetõ füzeteivel tartotta kapcsolatát a külvilággal. A Nyugat szeptemberi számában jelent meg elsõ ízben ban, Ausztria német megszállása után Babits egész Európa pusztulásától rettegett. Ebben a történelmi helyzetben új erõvel vetõdött fel az a kérdés: mit tehet a költõ, a mûvész a barbár erõk ellenében? A Jónás könyvében prófétikus verseit folytatja. A négyrészes elbeszélõ költemény egyben bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélõ keretbe foglalt nagyszabású lírai önvallomás is. A költõ kívülrõl szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát mûve fõszereplõjével. A küldetéstudat emelkedett pátosza mellett itt is jelen van az irónia, sõt a groteszk humor is. A kezdetben a gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, mert utálja a prófétaságot, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elõl. Egy békés szigetre vágyott, ahol magány és békesség veszi körül, egy magányos erdõ szélén akart elrejtõzködni. Komikus és szánalmas figura lenn a hajófenéken, meggyötörten és elcsigázva a tengeri vihartól; groteszk alak, amint a cet gyomrának bûzös sötétjében üvölt és vonyít az õ Istenéhez; nevetségesnek, esetlennek mutatja be a költõ Ninivében is. A korábban félénk, félszeg Jónás most önmagát is

13 túlkiabálva, kérlelhetetlenül, kevélyen igyekszik teljesíteni küldetését, de szégyenben marad; az árusok kinevetik; a mímesek terén az asszonyok kicsúfolják, bolondos csapattal kísérik halbûzét szagolva, mord lelkét merengve szimatolva; a királyi palotában meg egyenesen gúnyt ûznek belõle: egy cifra oszlop tetejébe teszik, hogy onnan jövendölje a végét a világnak. A testi-lelki gyötrelmek kényszerítették Jónást, hogy prófétáljon Ninive, a megáradt gonoszság ellen. Felismerte, hogy nem térhet ki a felelõsségvállalás alól, mert aki életében hazug, az elveszíti a boldogságot. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bûnös városból a sivatagba, mert lelki szemei elõtt látta a város pusztulását. Babits verseinek története csaknem végig híven követi a bibliai elbeszélést, de olykor naturalisztikus részletezéssel bõvíti ki annak tömör, szófukar elõadását (pl.: a tengeri vihar szemléletes leírása). A két mû közötti legfontosabb eltérések: a bibliai Jónás könyvében a niniveiek hallgatnak a próféta feddõ szavára. Maga a király rendeli el, hogy mindenki böjtöljön, öltsön zsákruhát és tartson bûnbánatot. Ott érthetõ és logikus, hogy az Úr megkegyelmezett a városnak és a megtért embereinek. A babitsi Jónás könyvében gúnyos közöny fogadja a próféta fenyegetõ jóslatát, s ezért indokoltabbnak tûnik Jónás keserû kifakadása az Úr ellen. A szörnyû látomás nem teljesedik be: az Úr mégsem pusztítja el Ninivét, s ebben a befejezésben ott rejlik valami remény is: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei (talán) túl fogják élni a megáradt gonoszságot. Jogos ugyanis Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ pusztulását kívánni, hiszen az igazság végletes követelése saját

14 ellentétébe csaphat át: a legszélsõségesebb igazságtalanságba és embertelenségbe. Jónásnak rá kell eszmélnie, hogy nem az ítélkezés az õ kötelessége, hanem a bátor harc minden embertelenség és barbárság ellen, még akkor is, ha a szó és az igazság gyenge fegyver. Egyébként a prófétai küldetés teljesítése sem csak kudarccal végzõdött, hiszen a bûnbánatra intõ feddõ szavak egyik-másik szívben kicsíráztak Mint a jó mag, ha termõföldre hullott. Babits kiemelkedõ nagy mûvének végsõ tanulsága: a próféta nem menekülhet kötelessége elõl, nem vonulhat magányos erdõszélre, semmiképpen sem hallgathat, ha szólnia kell: mert vétkesek közt cinkos aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér.... Többen úgy értelmezték ezeket a szállóigévé vált sorokat s az egész Jónás könyvét, mintha a költõ lelkiismeret-furdalása, egész életmûvéért való bûnbánata szólalt volna meg benne. Aki ismeri Babits pályáját, költészetét, az nagyon jól tudja, hogy egyáltalán nem vádolhatta magát cinkos némasággal. A költemény ironikus-komikus és patetikus hangnemének kettõssége végig jelen van a mûben. Szinte megszámlálhatatlan azoknak a szavaknak, mondatoknak a száma, melyek a nyelv hétköznapi, nyersebb rétegébõl való, s ezek egyértelmûen az irónia eszközei. Ilyenek például a rühelli a prófétaságot, szakadós ruháját. A stílus emeltebb, patetikus jellegét elsõsorban a nyelv bibliai ódonsága adja. Igen bõven találhatók a mai beszédben már nem használatos, elavult múlt idejû igealakok. A versforma is a tárgyhoz s a kettõs hangnemhez alkalmazkodik: egyenetlen hosszúságú, páros rímû, laza jambikus sorokból áll a költemény; gyakoriak a sorátlépések, s a rímekre sem fordít különösebb gondot a költõ, pontosabban: rendszeresek a virtuózan pongyola rímek.

15 1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, mely közvetlen líraiságában talán megrendítõbb, mint maga az egész epikus remekmû. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Két nagy mondatból áll a vers. Az elsõ, hatsoros egységben a nagybeteg költõ még a régi szavak hûtlenségérõl panaszkodik, melyeket sorsának szétesése, parttalanná válása hordalékként sodor magával. A következõ, egy lélegzetvételnyi hatalmas, ziháló versmondat (20 sor) mégis a bizakodást szólaltatja meg. Áradásszerûen ömlenek a sorok átlépve a gátakat, ritmikai egységek határait. Bátran, és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet, míg az égi és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljen, s meg ne haljon.