KAPJ EL, HA TUDSZ. A világ legfiatalabb, legpofátlanabb szélhámosának elképesztő igaz kalandjai. Frank W. Abagnale és Stan Redding

Átírás

1 KAPJ EL, HA TUDSZ A világ legfiatalabb, legpofátlanabb szélhámosának elképesztő igaz kalandjai Frank W. Abagnale és Stan Redding

2 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Frank W. Abagnale with Stan Redding: Catch Me If You Can, Broadway Books, New York, 2000 CATCH ME IF YOU CAN. Copyright 1980 by Frank W. Abagnale Fordította: Köbli Norbert Sorozatszerkesztő: Fejes Imre Szerkesztette: Horváth László Tördelte: Vidákovich Márton Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összefűzésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Ez a könyv Frank Abagnale kalandjait meséli el. Azok védelmében, akikkel a szerző élete során találkozott, a figurákat és néhány eseményt módosítottunk, az összes nevet, dátumot és helyet megváltoztattuk. Borítókép: Cinetext/Red Dót ISBN Pécsi Direkt Kft. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Tel: (72) Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

3 APÁMNAK TARTALOM 1. A zöldfülű 2. A pilóta 3. Csalóka égbe szállni 4. Gyermekorvos vagyok, hol a nyalókám? 5. A jogtalan jogi diploma 6. Tapétás a Rolls-Royce-ban 7. A napi egybalhés európai turné 8. Kell egy csapat a papírrepülőre 9. A számlában a borravaló is benne van? 10. Általános riadó - Frank Abagnale megszökött!

4 1 A ZÖLDFÜLŰ AZ ALTEREGÓ NEM EGYÉB, mint az ember idealizált képmása. A párizsi Windsor Hotel lakosztályának tükre saját idealizált képmásomat mutatta - fekete hajú, jóképű, borotvált arcú, bikavállú, makulátlanul fess ifjú pilótát. A szerénység nem erényem. Akkortájt az erény sem tartozott az erényeim közé. Tükörképemmel elégedetten megragadtam a táskát, és elhagytam a szobát. Két perccel később már a pénztárnál álltam. - Jó reggelt, kapitány - fogadott barátságosan a pénztáros. Az egyenruhám jelzése szerint elsőtiszt, azaz másodpilóta voltam, de a franciák már csak ilyenek. Mindent hajlamosak túlbecsülni - kivéve asszonyaikat, boraikat és művészetüket. Aláírtam a pultra csúsztatott hotelszámlát. Megfordultam, aztán vissza. Egy fizetési csekket húztam elő a belső zsebemből. - Beváltaná ezt nekem? A párizsi éjszakai élet teljesen kifosztott. És egy hétig még nem mehetek haza - mosolyogtam bánatosan. Elvette a Pan American World Airways csekket, és az összegre pillantott. - Hogyne, kapitány, de egy ilyen nagy összegű számlánál engedélyt kell kérnem az igazgatótól - mondta. A háta mögötti irodába lépett. Egy perccel később szívélyes mosoly kíséretében tért vissza. Visszaadta a csekket, hogy aláírjam. - Gondolom, amerikai dollárban? - és válaszra sem várva leszurkolt a pultra 786 dollár 73 centet. Visszalöktem két ötvendolláros bankót. - Nagyra értékelném, ha gondja lenne a munkatársaira, akikről elfeledkeztem - mosolyogtam. - Hogyne, kapitány. Ön roppant nagylelkű - mondta felvil-lanyozódva. - Jó utat kívánok. A mielőbbi viszontlátásra! Taxival az Orlyra hajtottam. A TWA bejáratánál szálltam ki. Kikerültem a hallban lévő TWA-jegypénztárt, és bemutattam FAA-engedélyemet és Pan Am azonosítókártyámat a TWA irodistájának. A fickó belepillantott jegyzeteibe. - Rendben. Frank Williams elsőtiszt, potyautas Rómába. Megvan. Töltse ki, kérem. Kezembe nyomta a nem fizető utasoknak szóló, ismerős lila cédulát, amelyre felírtam a kért adatokat. Felkaptam a táskát, és a CSAK SZEMÉLYZET feliratú kapuhoz léptem. Rátettem a táskámat a pultra, de a biztonsági őr, egy ráncos, vékony bajszú öregember felismert. Intett, hogy menjek át nyugodtan. Egy kisfiú jött mögöttem a repülőgép felé menet. Szemtelen imádattal bámulta aranyszín csíkokkal és egyéb díszekkel ékesített egyenruhámat. - Te vagy a pilóta? - kérdezte. A kiejtéséből ítélve angol volt. - Á, csak egy utas, mint te - feleltem. - Én a Pan Amnél repülök essel? Megráztam a fejem. - Régebben igen, de most DC-8-assal. - Szeretem a gyerekeket. Ez itt önmagámra emlékeztetett. Egy vonzó szőke stewardess fogadott a fedélzeten. Segített betenni a csomagomat a személyzeti poggyásztartóba. - Telt ház van, Mr. Williams - közölte. - Két másik fickót ütött ki a pótszékből. Én fogom kiszolgálni a pilótafülkét. - Csak tejet kérek. Nem gond, ha más dolga akad. A stopos örülhet, ha egy-

5 általán felveszik. Beléptem a pilótafülkébe. A pilóta, a másodpilóta és a fedélzeti mérnök a felszállás körüli ellenőrzéssel foglalatoskodott. Szívélyesen üdvözöltek, amikor beléptem. - Szervusztok, Frank Williams a Pan Amtől - mutatkoztam be. - Ne zavartassátok magatokat. - Gary Giles - intett a pilóta. A másik két férfi felé bólintott. - Bili Austin másodpilóta, az meg ott Jim Wright. Isten hozott. - Kezet ráztam velük, és a pótszékbe rogytam. Hagytam őket dolgozni. Húsz perc múlva már a levegőben voltunk. Giles tízezer méterre emelte a 707-est, ellenőrizte a műszereket, szót váltott az irányítótoronnyal, aztán kihámozta magát a székéből. Hevenyészve végigmért, majd felajánlotta a székét. - Nem akarsz kicsit repülni a madarunkkal, Frank? Hátramegyek, és vegyülök egy kicsit az utasokkal. Megszokott gesztus volt, hogy a konkurens légitársaság pilótája felajánlja a potyautasnak a gépet. A padlóra dobtam a sapkámat, és belecsusszantam a kapitányi székbe. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy száznegyven emberéletet tartok a kezemben. Köztük a magamét. Mikor Giles elhagyta ülését, Austin vette át az irányítást. Ő ajánlotta fel nekem az utasok életét. - Te jössz, kapitány - vigyorgott. Azonnal robotpilótára állítottam az óriás sugárhajtásút, és reménykedtem, hogy elrepül magától is. Nekem egy papírsárkány is gondot jelentett volna. Nem voltam pilóta sem a Pan Amnél, sem bárhol másutt. Szélhámos voltam, négy kontinens legkörözöttebb bűnözője, és most éppen a munkámat végeztem. Átvágtam a becsületes embereket. NAGYKORÚSÁGOM ELÉRÉSE ELŐTT kétszer voltam milliomos. És egyszer félig. A milliók minden egyes centjét loptam, és a zömét drága ruhákra, ínyenc étkekre, luxuslakásokra, fantasztikus csajokra, remek kocsikra és más érzéki örömökre költöttem. Mulattam Európa összes fővárosában, sütkéreztem az összes híres strandon, élveztem az életet Dél-Amerikában, a Csendes-óceánon, Ázsiában és Afrika kellemesebb vidékein. Nem volt ez nyugalmas élet. Nem azt mondom, hogy folyton pánikoltam, de több ezer mérföldet megtettem nyúlcipőimben. Sokszor távoztam hátsó ajtón, vészkijáraton és háztetőn. Öt év alatt többször váltottam ruhatárat, mint más egész életében. Megfoghatatlanabb voltam, mint a vajas csiga. Furcsamód sosem tartottam magam bűnözőnek. Persze tudtam, hogy az vagyok. A hatósági jelentések és a sajtócikkek szerint az évszázad egyik legügyesebb csekkhamisítója, szemfényvesztője, csalója voltam, egy Oscar-díjas szélhámos, elképesztően tehetséges svindler és pozőr. Néha magam is meglepődtem trükkjeimen és színészi alakításaimon. De sohasem ringattam magam hiú reményekben. Mindig tisztában voltam azzal, hogy a nevem ifjabb Frank Abagnale, hogy csekkhamisító vagyok, csaló, és ha elkapnak, nem Oscart, hanem börtönbüntetést kapok. Végül igazam lett. Hűsöltem francia hűvösön, svéd jégen, végül minden amerikai bűnömtől megtisztultam a virginiai Petersburg szövetségi dutyijában. Legutóbb a börtönben önként alávetettem magam egy pszichológiatesztnek, amelyet a Virginiai Egyetem kriminálpszichiátere végzett. A fickó két évet töltött azzal, hogy különféle írásos és szóbeli teszteket végzett rajtam. Többször igénybe vett igazságszérumot és hazugságvizsgálót is. A dilidoki arra jutott, hogy a bűnözői küszöböm igen alacsony. Más szóval abszolút semmi keresnivalóm a csalók közt. Az egyik New York-i zsaru, aki keményen dolgozott azon, hogy elkapjon, fel-

6 horkant a kórisme láttán. - Ez szívat minket - mondta gúnyosan. - A kölyök több száz bankot megrövidített, átverte a fél világ szállodaszemélyzetét, és nem éppen a lepedőkkel. Elkapta egy menetre az ég minden repülő alkalmatosságát, beleértve a stewardesseket is. Annyi csekket hamisított, hogy ki lehetne velük tapétázni a Pentagont. Ez a rohadék kollégiumot és egyetemet igazgatott, húsz országban vette palira a zsarukat, s közben kétmillió dollárt lopott. És neki alacsony a bűnözői küszöbje? Mi a fenét művelt volna, ha magas a bűnözői küszöbje? Kipakolja Fort Knoxot? A nyomozó az orrom elé nyomta a jelentést. Az idők során kedves ellenségek lettünk. - Átverted a dilidokit. Ugye, Frank? Közöltem vele, hogy minden kérdésre a lehető legigazabbat válaszoltam, hogy minden tesztet a lehető legőszintébben töltöttem ki. Nem sikerült meggyőznöm. - Na ne. A szövetségieket átrázhatod, de engem nem. Tudom, hogy kitoltál azzal a kanapébetyárral. - Megrázta a fejét. - A saját apádat is átvágnád, Frank. Át is vágtam. Apám volt az első balhém céltáblája. Apát az tette ideális palimadárrá, hogy vakon megbízott bennem. Tizenöt éves koromban 3400 dollárral rövidítettem meg. A New York-i Bronxville-ben születtem. Életem első tizenhat esztendejét itt töltöttem. Négy gyerek közül a harmadik voltam, én örököltem apám nevét. Ha egy kicsit csúsztatni szeretnék, mondhatnám, hogy csonka családból jöttem, hogy tizenkét éves koromban Anya és Apa elváltak. De ezzel csak a szüleimre kenném az egészet - hamisan. Legjobban Apát viselte meg a szétköltözés és az ezt követő válás. Nagyon kötődött Anyához. Anyámat, Paulette Abagnale-t, ezt a francia-algír szépséget Apa Oranban ismerte meg és vette feleségül, ahol a második világháború idején szolgált. Anya mindössze 15 éves volt akkor, Apa meg 28, s bár úgy tűnt, a korkülönbség nem számít, érzésem szerint közrejátszott a házasságuk felbomlásában. Miután leszerelt, Apa Gramercy's néven saját kis üzletet nyitott New York Cityben, egy papírboltot a Negyvenedik utca és a Madison Avenue sarkán. Nagyon jól ment neki a bolt. Luxuslakásban éltünk, és ha nem is voltunk mesésen gazdagok, egyáltalán nem szűkölködtünk. A két fivérem, a nővérem meg én kiskorunkban semmiben sem szenvedtünk hiányt. Gyakran a gyerek tudja meg utoljára, ha a szülei között komoly zűr támadt. Az én esetemben is így történt, és szerintem a testvéreim sem sejtettek semmit. Azt hittük, Anyát kielégítik háziasszonyi és anyai teendői, s ez bizonyos fokig tényleg így is volt. De Apa több volt egyszerű üzletembernél. Aktívan politizált, a bronxi kerület egyik republikánus nagykutyája volt. A New York-i Atlétikai Klub tagjaként és egykori elnökeként ideje nagy részét a klubban, üzleti és politikai cimboráival töltötte. Apa továbbá szenvedélyes sósvízi halász volt. Állandóan Puerto Ricóba, Kingstonba, Belize-be vagy más karibi kikötőkbe repült, mélytengeri halászexpedíciókra indult. Anyut sosem vitte magával, pedig jól tette volna. Anyám már akkor a női egyenjogúságért küzdött, amikor Glória Steinem még rá sem jött, hogy az egyenruha gyúlékony. Egy nap Apa arra tért haza halvadász kiruccanásáról, hogy az otthona tök üres. Anya összecsomagolt, és elköltöztetett minket: a három fiút meg a hugit egy nagy lakásba. Mi, kölykök nem értettük pontosan, mi történik. Anya csendesen elmagyarázta, hogy ő és Apa többé nem férnek össze, ezért eldöntötték, hogy inkább szétköltöznek.

7 Hát, Anya döntött Apa helyett is. Apát megdöbbentette, meglepte és megbántotta Anya akciója. Könyörgött neki, hogy jöjjön haza, megígérte, hogy ezentúl jobb apa és férj lesz, s hogy megkurtítja mélytengeri kiruccanásait. Még azt is felajánlotta, hogy felhagy a politikával. Anya végighallgatta, de nem ígért semmit. Hamarosan előttem is nyilvánvalóvá vált, hogy nem Apa, hanem ő nem akar békülni. Beiratkozott egy bronxi fogorvosi főiskolára és fogtechnikusnak kezdett tanulni. Apa nem adta fel. Minden lehetőséget megragadott, hogy átjöhessen hozzánk. Könyörgött, győzködött, esedezett és hízelgett. Néha dühbe gurult. - Átkozott asszony, hát nem érted, hogy szeretlek? - üvöltötte ilyenkor. A helyzet persze ránk, gyerekekre is hatással volt. Rám különösen. Imádtam az apám. Mivel én álltam hozzá a legközelebb, velem kezdett kampányba Anya visszahódítására. - Beszélj vele, fiam - kérte tőlem. - Mondd meg neki, hogy szeretem. Mondd meg neki, hogy mind sokkal boldogabbak lennénk, ha együtt élnénk. Mondd meg neki, hogy te is boldogabb lennél, ha hazajönne, hogy ti, gyerekek, mindannyian boldogabbak lennétek. Ajándékokat küldözgetett velem Anyunak, betanított beszédekre, amelyek Anya ellenállását voltak hívatva megtörni. Nem váltam be ifjú John Aldenként apám, Myles Standishe és anyám, Priscilla Mullinsa mellett. Anyámat nem lehetett átvágni. Apa csak saját magának ártott azzal, hogy házassági sakkjátszmájukban engem is felhasznált futóként. Anya neheztelt is rá érte. Apa összetört. Én is csalódtam, mivel nagyon szerettem volna, ha újra öszszejönnek. Apa védelmében csak annyit: ha szeretett egy nőt, akkor azt holtáig szerette. Még 1974-ben, a halála előtt is Anyát próbálta visszaszerezni. Mikor Anyu végül elvált apámtól, úgy döntöttem, Apával lakom tovább. Anya nem fogadta kitörő örömmel a hírt, de sikerült meggyőznöm. Úgy éreztem, Apának szüksége van egyikünkre, nem szabad egyedül élnie. Apa örült nekem, hálás volt. Nem bántam meg a döntésemet, bár Apa valószínűleg igen. Apával lakni egészen más tészta volt. Sok időt töltöttem New York legszebb szalonjaiban. Mint megtudtam, az üzletemberek nem csak három martinit isznak ebédre, de sokszor whisky-sörös villásreggelit és whisky-szódás vacsorát döntenek le. Arra is gyorsan rájöttem, hogy a politikusok könnyebben átlátják a nagyvilág dolgait és lazábban lobbiznak állami támogatásért, ha kézhez kapják a Bourbont jéggel. Apa egy csomó üzletet és politikai alkut kötött a bárnál, miközben én a közelben várakoztam. Apám ivási szokásai először megijesztettek. Nem gondoltam róla, hogy alkoholista, de tény, hogy lendületesen ivott, és én aggódtam érte. Ugyanakkor sosem láttam részegen, noha megállás nélkül ivott. Egy idő után elfogadtam, hogy immúnis a löttyre. Elbűvöltek apám barátai és ismerősei. Teljes egészében átfogták a bronxi társadalom spektrumát. Volt köztük pártmunkás, zsaru, szakszervezeti vezető, igazgató, teherautó-sofőr, vállalkozó, tőzsdeügynök, hivatalnok, taxis és ügynök. Szóval az egész sötét bagázs. Néhányuk mintha egyenesen Dámon Runyon könyveiből lépett volna elő. Félévnyi apámmal töltött idő után már otthonosan mozogtam e közegben és rájöttem, hogy van is hozzá sütnivalóm. Nem éppen az az oktatás, amit Apa képzelt el nekem, inkább olyan, mint amihez a söntéspult mellett jut az ember. Apa komoly politikai befolyással rendelkezett. Erre akkor jöttem rá, amikor lógni kezdtem a suliból néhány unatkozó szomszédbeli sráccal. Nem voltak galeritagok, nem vettek részt semmi komoly balhéban. Néhány srác volt csak elcseszett családi háttérrel. Törődésre vágytak, még ha csak a pedelluséra is. Talán én magam is törődésre vágytam. Azt akartam, hogy a szüleim újra ösz-

8 szejöjjenek. Homályosan úgy véltem, ha fiatalkorú bűnözőként viselkedem, ez alapot ad nekik a kibékülésre. Nem voltam túl jó fiatalkorú bűnözőnek. A legtöbbször csak nevetségesnek éreztem magam, amikor cukorkát csentem, moziba lógtam be. Sokkal érettebb voltam társaimnál, és sokkal nagyobb is. Tizenöt éves koromra fizikailag már felnőttem: 183 centi magas és 77 kilós voltam. Azt hiszem, egy csomó kisebb csínytevést csak azért úsztunk meg, mert a járókelők diákjait terelő tanárnak vagy a kicsikre vigyázó nagy testvérnek néztek. Néha én is így tekintettem magamra. Gyerekességük gyakorta idegesített. Legjobban az zavart, hogy nem volt bennük stílus. Hamar rájöttem, hogy az eleganciát mindenki imádja. Szinte minden hibára, vétekre, bűnre elnézőbben tekintenek, ha van benne némi elegancia. Ezek a kölykök még egy kocsit sem bírtak fineszesen megfújni. Amikor az első négykerekűt elemelték, beugrottak értem. Egy mérföldre sem jutottunk a házunktól, s egy járőrkocsi már le is intett minket. Ezek az ökrök a garázs elől lopták el az autót, miközben a tulaj a gyepet öntözte. Mindnyájan a Fiatalkorúak Hiltonjában végeztük. Apa nemcsak kihozatott, de minden rám vonatkozó feljegyzést töröltetett az aktákból. Ez a pártmunkás bűvészkedés az elkövetkezendő években sok-sok rendőr sok-sok ébren töltött éjszakájába került. Egy elefántot is könnyebb megtalálni, ha már a vadászat elején rálelsz a nyomára. Apa nem dorgált meg. - Mindnyájan hibázunk, fiam - mondta. - Értem, mit akartál elérni, de helytelenül álltái hozzá. A törvény értelmében még gyerek vagy, de a termeted egy férfié. Ideje, hogy férfi módjára kezdj gondolkodni. Dobtam korábbi pajtásaimat, újra rendszeresen jártam suliba, és részmunkaidőben szállítmányozási tisztviselőként kezdtem dolgozni egy bronxville-i raktárban. Apa örült - annyira örült, hogy vett nekem egy öreg Fordot. Nekiálltam kipofozni, és igazi csajfogó lett belőle. Ha gyalázatos jövőbeli tetteimért bármit is okolnom kellene, akkor a Fordot okolnám. Az a Ford minden erkölcsi gátlást felszabadított bennem. Beléptek a képbe a csajok, és hat évig nem tértem magamhoz. Csodás évek voltak. Kétségtelenül vannak más korszakok is egy férfi életében, amikor elméjét elhomályosítja a libidója. De egyik sem hat úgy a homloklebenyre, mint a poszt-pubertáskor, amikor a képzelet száguld és minden tovatűnő zaftos csibe csak növeli a zűrzavart a fejben. Természetesen tizenöt évesen tudtam a lányok létezéséről. Tudtam, hogy másként rakták őket össze, mint a fiúkat, de nem tudtam, miért. Egy nap aztán lefékeztem a pirosnál a felújított Forddal, és megláttam egy lányt, aki engem meg a kocsimat stírölte. Amikor elkapta a pillantásomat, kacsintott, a melleit ringatta, a csípőjét riszálta. Hamarosan már egy álomvilágban lubickoltam. Ez a lány szakította át a gátat. Fogalmam sincs, hogyan került a kocsiba, vagy hogy eztán hová mentünk, de arra emlékszem, hogy selymes, lágy, gyengéd, meleg, édes illatú, teljességgel elragadó volt. Tudtam, hogy végre ráleltem egy élvezetes társasjátékra. Olyasmiket művelt velem, ami egy kolibrit is elcsábított volna a hibiszkusztól, és egy buldoggal is elszakíttatta volna láncait. Nem igazán értek egyet azokkal a modern könyvekkel, amelyek a nők hálószobajogait taglalják. Amikor Henry Ford feltalálta a T-modellt, a nők eldobták bokáig érő ruháikat, és szexszel lepték el az országutakat. A szerelem lett az egyetlen bűnöm. Kedvemet leltem a nőkben. Nem tudtam betelni velük. Ébredéskor lányokra gondoltam. Lefekvéskor lányokra gondol-

9 tam. Kedves, hosszúlábú, lélegzetelállító, fantasztikus, elbűvölő lányokra. Lányleső portyára indultam napkeltekor. Este zseblámpával keresgéltem őket. Hozzám képest Don Juan egyszerű eset. A szexi csajok megszállottja lettem. Magam is elbűvölő fickóvá váltani az első néhány szexuális típusú találkozás után. A lányok nem szükségszerűen drágák, de még a legpajkosabb kisasszony is joggal várhat el egy hamburgert meg egy kólát, legalább az energiaszükségletek kielégítésére. Egyszerűen nem kerestem annyit, hogy a sütimet kifizethessem. Valahogy fel kellett lendítenem pénzügyi helyzetemet. Felkerestem Apát. Sejtette, hogy felfedeztem a nőket és a velük járó gyönyöröket. - Apa, nagyon rendes tőled, hogy megvetted nekem ezt az autót. Hülyén is érzem magam, amiért megint kuncsorognom kell, de van egy kis gond vele - érveltem. - Kellene egy benzinhitelkártya. Havonta csak egyszer kapok fizetést, és így, hogy fizetem a menzát, a bulikat, a randit meg mindent, néha nem marad dohány benzinre. Megpróbálom magam rendezni a számlákat, s ígérem, nem élek vissza a nagylelkűségeddel, ha engeded, hogy benzinkártyám legyen. Olyan simulékonyan adtam elő a mondandómat, mint egy ír lóalkusz, és ezúttal őszintén is gondoltam. Apa töprengett néhány pillanatig a kérésemen, aztán bólintott. - Rendben, Frank, megbízom benned - mondta, és elővette Mobil kártyáját a pénztárcájából. - Tessék, a tiéd. Mostantól nem használom a Mobilt, a te kártyád lesz. Ezentúl te felelsz azért, hogy a számla minden hónapban be legyen fizetve. Nem hiszem, hogy belőlem akarnál hasznot húzni. Pedig így állt a helyzet. Megállapodásunk az első hónapban jól bevált. Kiküldték a Mobil-számlát, én pedig átutaltam az összeget az olajcégnek. De a befizetéssel készpénzzavarba kerültem, így újabb frusztráló akadály gördült a csajok utáni állandó hajsza elé. Végül is a boldogságkeresés elidegeníthetetlen amerikai jog, nemdebár? Úgy éreztem, alkotmányos alapjogomtól fosztottak meg. Valaki - minden bizonnyal egy szélhámos - egyszer azt mondta, nem él a földön őszinte ember. Ez a szélhámosok alapkiindulása. Szerintem sokan álmodoznak arról, hogy szuperbűnözők, nemzetközi gyémánttolvajok meg ilyesmik lesznek - mégsem lopnak, megmaradnak az álmok szintjén. Sokakat megkísért a bűn, különösen ha helyre kis zsákmány a tét, és úgy tűnik, nem hozhatók összefüggésbe a lopással. De olyan ember is van, akinek észérvein ösztönei lesznek úrrá. Adott helyzetben dönteniük kell, pont úgy, ahogy a hegymászónak a csúcs előtt: hisz ott van előttük. A helyes és a helytelen - akárcsak a következmények - szóba sem jönnek. Ezek a fickók játéknak tekintik a bűncselekményt, és a cél nem csak a zsákmány megszerzése. Kockáztatsz és nyersz - ez az, ami számít. Persze az sem hátrány, ha a zsákmány bőséges. Ők az alvilág sakkjátékosai. Az IQ-juk általában a zseniszintet verdesi, mentális futóik és bástyáik folyamatosan támadnak. Nem számítanak arra, hogy méltó játszótársuk akad. Mindig meglepődnek, amikor egy átlagos intelligenciájú zsaru sakkot ad nekik. A zsaru meg a motivációjukon lepődik meg. A bűnözés mint kihívás? Na ne. Mégis a kihívás motivált, amikor az első balhémat véghez vittem. Pénzre volt szükségem. Aki krónikus csajozási kényszerben szenved, annak minden elérhető pénzügymagra szüksége van. Nem sokat rágódtam a pénzhiányon. Egy délután megálltam egy Mobil töltőállomás előtt, és egy nagy feliratra lettem figyelmes az állomás abroncsos állványaival szemben. Az állt rajta: VEGYE LE A KÁRTYÁRÓL - RÁTESSZÜK AZ AUTÓRA. Ez volt az első jele annak, hogy a Mo-

10 bil-kártya nem csak benzin- és olajvásárlásra használható. Abroncsra nem volt szükségem, hiszen azok szinte még újak voltak. De ahogy a feliratot bámultam, hirtelen belém nyilallt egy nagyszabású haditerv. A fenébe, akár be is válhat, gondoltam. Kiszálltam, és a benzinkutashoz léptem. Ő volt a tulajdonos. Látásból ismertem már, hiszen többször jártam erre a kocsimmal. Nem volt egy forgalmas benzinkút. - Többet keresnék benzinkútrablóként, mint benzinkutasként - panaszkodott egyszer. - Mennyibe lenne nekem egy abroncskészlet? - kérdeztem. - Erre a kocsira 160 dollár, de a tieid még egész jók - felelte. A szemembe nézett. Láttam, hogy kezdi kapizsgálni. - Jó, igazából nincs is szükségem abroncsra - vallottam be. - Csak éppen csúnyán legatyásodtam. Elmondom a tervem. Veszek egy abroncskészletet abból ott, és ezzel a kártyával fizetek érte. Csak éppen nem viszem el az abroncsot. Cserébe maga ad nekem száz dolcsit. Magának megmarad az abroncsa, és ha az apám kifizeti a Mobil-számlát, maga megkapja a részét. Csak bele kell vágnia, és amikor tényleg eladja az abroncsokat, mind a 160 dollár a zsebébe vándorol. Mit szól? Baromi jól fog járni, ember. Végigmért. Szinte láttam kapzsi szemeiben a dollárjeleket. - És mi lesz a faterrel? - kérdezte óvatosan. Vállat vontam. - Rá se néz a kocsimra. Közöltem vele, hogy új abroncsok kellenek, azt mondta, vegyek csak nyugodtan. Még mindig kételkedett. - Hadd lám a jogsidat. Biztos loptad a kocsit. - Odaadtam neki junior jogosítványomat. Ugyanarra a névre szólt, mint a kocsi. -Tizenöt éves vagy? Tíz évvel idősebbnek látszol. - Sokat mutat a kilométerórám - mosolyogtam. A kutas bólintott, és visszaadta a jogosítványt. - Oda kell szólnom a Mobilnak. Jóvá kell hagyatnom minden nagyobb adásvételt. Ha rábólintanak, felőlem mehet. A pénztárcámban öt húszas lapult, amikor magam mögött hagytam a benzinkutat. Mámorító boldogság fogott el. Mivel alkoholt még sosem kóstoltam, nem tudtam az élményt mondjuk egy jóféle pezsgőhöz hasonlítani. Ez volt addigi életem legörömtelibb érzése - a kocsim első ülésén átéltek közül. A leleményességem őszintén szólva letaglózott. Ha egyszer bevált, miért ne válna be kétszer? Bevált. Az elkövetkező néhány hétben annyiszor vált be, hogy már nem is számoltam. Fogalmam sincs, hány abroncskészletet, akkut, autóalkatrészt vásároltam a hitelkártyával és adtam el az értéke töredékéért. Bronx összes Mobil benzinkútjánál megfordultam. Néha csak arra vettem rá a kutast, hogy ha ad egy tízest, húszdolláros benzin- és olajszámlát állítok ki róla. Elkopott a kártya a sok átveréstől. Persze totál elszúrtam a dolgot. Abban a hiszemben ténykedtem, hogy a szórakozásom költségét a Mobil állja, szóval buli az élet. Aztán a postaládában feltűnt az első havi számla. A boríték jobban ki volt tömve nyugtákkal, mint egy karácsonyi liba. A végösszegre pillantottam, és átsuhant a fejemen, hogy papnöveldébe vonulok. Rájöttem, hogy a Mobil apával fogja kifizettetni a számlát. Csak ekkor esett le, hogy a játszmában apa a balek. A szemétkosárba hajítottam a számlát. Két héttel később megjött a második értesítő, az is ment a szemétbe. Fontolgattam, hogy Apa szemébe nézek, és bevallók mindent, de nem volt hozzá bátorságom. Tudtam, hogy előbb-utóbb

11 rájön, de úgy döntöttem, valaki más mondja el neki, ne én. Közeledett az apám és a Mobil közti személyes találkozó ideje. Meglepő módon mégsem hagytam fel a hitelkártya-szédelgéssel. A zsákmányt továbbra is csinos kis nőkre költöttem, noha tudtam, hogy ezzel apámat rövidítem meg. Fellobbanó szexuális vágyamnak nem volt lelkiismerete. Egy nyomozó a Mobiltól végül is felkereste Apát a boltjában. A fickó nem győzött bocsánatot kérni. - Mr. Abagnale, tizenöt éve vezeti nálunk a számláját, s mi ezt nagyra becsüljük. Maximális hitelkategóriába soroltuk, sosem késett a kifizetésekkel. Nem is a számla miatt zaklatom most önt - kezdte az ügynök, apa pedig zavart arckifejezéssel hallgatta. - Arra lennénk kíváncsiak, uram... azt az egyet szeretnénk tudni, hogy hogy a rossebbe tudott három hónap alatt 3400 dollárnyi benzint, olajat, akkut és abroncsot beleölni egy 1952-es Fordba. 14 készlet abroncsot aggatott a kocsira az elmúlt hatvan nap során, 22 akkut vásárolt az elmúlt 90 nap során, és a számlák szerint legalább 150 litert eszik százon a verda. Nem lehet, hogy azon az istenverte járgányon még olajteknő sincs? Nem gondolt még arra, Mr. Abagnale, hogy becserélje azt a kocsit egy újabbra? Apa ledöbbent. - Az nem lehet, nem is használom a Mobil-kártyámat. A fiam használja - mondta, miután észhez tért. - Ez biztosan félreértés. A Mobil nyomozója több száz Mobil-számlát nyomott Apa orra elé. Mindegyiken az ő aláírása szerepelt - az én kézírásommal. - Hogy csinálta? És miért? - fakadt ki Apa. - Nem tudom - felelte a Mobil-ügynök. - Miért nem kérdezzük meg őt magát? Megkérdeztek. Azt mondtam, halvány lila gőzöm sincs, miről beszélnek. Egyiküket sem sikerült meggyőznöm. Arra számítottam, hogy apa haragudni fog, de inkább zavarodott volt, mint dühös. - Nézd, fiam, ha elmeséled szépen, hogyan és miért csináltad, lezárhatjuk az ügyet. Kifizetem a számlákat, és nem büntetlek meg. - Ez volt az ajánlata. Apa nagyon közel állt a szívemhez. Életében sosem hazudott nekem. Azonnal színt vallottam. - A lányok, apa - lihegtem. - Furcsa dolgokat művelnek velem. Nem tudom megmagyarázni. Apa és a Mobil nyomozója megértőén bólogatott. Apa együtt-érzően a vállamra tette kezét. - Ne aggódj, fiam - mondta. - Einstein sem tudná megmagyarázni. Apa megbocsátott, de Anya nem. Rém dühös lett, és apámat okolta bűneimért. Anyám - a törvényes képviselőm - úgy vélte, Apa rossz hatással van rám. A Karitatív Katolikusoknál - ahol tag volt anyám is - az egyik pap azt javasolta neki, dugjon be a New York-i Port Chester katolikus magániskolába, amelyet direkt zűrös kölyköknek hoztak létre. A suli nem javítóintézetnek, sokkal inkább flancos tábornak tűnt. Takaros kis házikóban laktam hat másik fiúval, és attól eltekintve, hogy a campus területét nem hagyhattam el és folyamatosan ellenőriztek, nem szenvedtem hiányt semmiben. Az iskolát igazgató fivérek amolyan jótékonykodóak voltak. Ugyanúgy éltek, mint a rájuk bízott kölykök. Mind ugyanabban az ebédlőben ettünk, az étel finom és bőséges volt. Volt ott mozi, tévészoba, társalgó, uszoda és edzőterem. Számtalan szórakozási és sportolási lehetőség állt rendelkezésünkre. Hétfőtől péntekig, reggel 8-tól délután 3-ig órákon csücsültünk. Egyébként úgy mulattuk az időt, ahogy csak kedvünk tartotta. A fivérek nem szónokoltak nekünk

12 gaztetteinkről, nem untattak minket bibliai előadásokkal. Nagyon el kellett valamit szúrnunk ahhoz, hogy megbüntessenek, és a büntetés általában néhány napnyi szobafogság volt. Csak akkor találkoztam újra ilyesmivel, amikor amerikai börtönbe kerültem. Gyakorta tűnődöm azóta is: vajon a szövetségi büntetés-végrehajtást titokban a Karitatív Katolikusok irányítják? A szerzetesi életforma ugyanakkor bosszantott is. Elviseltem, de büntetésként, méghozzá meg nem érdemelt büntetésként tekintettem az iskolai kötöttségekre. Végül is Apa - a bűncselekményem egyetlen sértettje - megbocsátott. Akkor meg mit keresek itt? - kérdezgettem magamtól. Leginkább a lányok hiánya borított ki. Mindenütt férfiak vettek körül. Még egy apáca látványa is feldobott. Még depressziósabb lettem volna, ha tudom, mi történik közben Apával. Míg a suliban időztem, pénzügyi nehézségei támadtak - a részleteket én sem ismerem -, és elvesztette az üzletét. Apát alaposan tönkrevágták. El kellett adnia a házát, két nagy Cadillacjét s minden egyéb anyagi javait. Alig néhány hónap leforgása alatt Apa milliomosból egy postai alkalmazott életformájára váltott. Hát ilyen volt, amikor egy év múlva értem jött az iskolába: postai alkalmazott. Anya szíve meglágyult, és megengedte, hogy újra Apával éljek. Megdöbbentett, hogy az öreg szerencséje így megfordult. Komoly bűntudat mardosott. De Apa nem hagyta, hogy magamat okoljam. Biztosított, hogy a tőle lopott 3400 dollár nem játszott közre üzleti bukásában. - Ne is gondolj rá, kölyök. Csak csepp volt a tengerben -mondta vidáman. Úgy tűnt, őt nem zavarja hirtelen anyagi és társadalmi bukása - de engem igen. Nem is magam miatt, hanem őmiatta. Olyan magasan szárnyalt, igazi csúcsfej volt, most meg éhbérért dolgozott. Próbáltam belőle kiszedni, hogyan lehetséges ez. - Mi van a barátaiddal, apa? - kérdeztem. - Emlékszem, mindig kihúztad őket szorult helyzetükből. Egyikük sem ajánlotta fel a segítségét? Apa csak mosolygott keserűen. - Majd rájössz, Frank, hogy ha fent vagy, százak tartanak a barátjuknak. Aztán ha lecsúszol, szerencséd van, ha egy is marad, aki kifizeti a kávédat. Igen, van néhány jó barátom. Nem gazdagok, de egyikük szerzett nekem munkát a postán. Nem akart a szerencsétlensége részletein rágódni, de engem idegesített. Különösen amikor a kocsijában, egy ütött-kopott öreg Chevyben ültünk. A Fordot időközben eladta, és az árát félretette a nevemre kiállított számlára. - Apa, egyáltalán nem zavar, hogy ebben az öreg kocsiban ülsz? - kérdeztem egy nap. - Mert ez aztán nagy visszalépés a Cadillachez képest, nem? Ő csak nevetett. - Nem így kell ezt nézni, Frank. Nem az a fontos, hogy mid van, hanem hogy mi fontos neked. Ez a kocsi pont megteszi. Elvisz, ahová akarom. Tudom, kiféle-miféle vagyok, és csak ez számít. Nem számít, mit gondolnak rólam mások. Úgy érzem, becsületes ember vagyok, és ez fontosabb nekem egy nagy kocsinál... Amíg tudod, kiféle-miféle vagy, minden rendben. A gond csak az volt, hogy nem tudtam, kiféle-miféle vagyok. Három rövid év múlva megtaláltam a választ. - Ki vagy? - kérdezte egy buja barna lány, amikor lehuppantam mögé Miami Beachen. - Akit csak akarsz - feleltem. És így is volt.

13 2 A PILÓTA TIZENHAT EVESEN hagytam el a szülői házat. Önmagamat kerestem. Nem kényszerítettek, hogy menjek, csak éppen boldogtalan voltam. A család kettéosztottsága nem szűnt meg. Apa még mindig Anya után futott, Anya meg nem akart hozzá visszamenni. Apa még mindig közvetítőként használt, Anya meg továbbra sem fogadta el, hogy az udvarlásban én játszom Cupido szerepét. Nekem se tetszett a dolog. Anya megszerezte a fogtechnikusi diplomát, és egy larchmonti fogorvosnál kezdett dolgozni. Elégedettnek tűnt új, független életével. Nem terveztem, hogy elfutok. De mindig elfogott a szomorúság, amikor Apa felöltötte postai egyenruháját, és öreg kocsiján munkába indult. Nem tudtam feledni Louis Roth öltönyeit és drága autóit. Egy júniusi reggelen, 1964-ben, felkeltem és éreztem: ideje lelépni. A világ egy eldugott kis szeglete hívott, és én mentem. Nem köszöntem el senkitől. Nem írtam búcsúlevelet. 200 dollár volt a bankszámlámon a Chase Manhattan Bank westchesteri fiókjában. A számlát nekem nyitotta Apa egy évvel korábban, azóta sem nyúltam hozzá. Előástam a csekkkönyvemet, és egyetlen bőröndnyi kedvenc ruhával felszálltam a New York-i vonatra. Nem éppen a világ egy eldugott szeglete, de úgy véltem, kezdetnek ideális. Ha Kansasból vagy Nebraskából érkeztem volna, New York a tébolyult metróival, lélegzetelállító felhőkarcolóival, a mindennapi taposómalommal, kaotizmusával, zajával és közlekedés-özönével biztosan visszaűzött volna a prérire. Számomra a Nagy Alma vadászterület volt. Legalábbis annak tűnt. Egy órája sem szálltam le a vonatról, amikor egy korombeli fiút rávettem, hogy hazavigyen. A szüleinek elmeséltem, hogy New York állam északi részéből származom, a szüleim meghaltak, próbálok egyedül boldogulni, s míg munkát találok, laknom kell valahol. Azt mondták, addig maradok náluk, amíg csak jólesik. Nem szándékoztam visszaélni a vendégszeretetükkel. Alig vártam, hogy megszedhessem magam, és továbbállhassak, noha akkor még fogalmam sem volt, hová akarok menni vagy mit akarok csinálni. Egyetlen határozott célom volt: valamiben sikeresnek lenni. Valamelyik hegynek a csúcsára mászni. És ha már ott vagyok, senki és semmi sem taszíthat le a onnan. Nem fogom elkövetni apám hibáit. Ebben nagyon eltökélt voltam. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a Nagy Almában élni nem éppen édes, még egy bennszülöttnek sem. Gond nélkül találtam melót. Apámnál raktárosként és futárként dolgoztam, volt gyakorlatom a papírbolt-működtetésben. Sorra hívtam a nagy írószergyártó cégeket, és a valóságnak megfelelően mutatkoztam be. Közöltem velük, hogy csak 16 vagyok, nincs érettségim, de jártas vagyok az írószeriparban. A harmadik megkeresett cég vezetője felvett 1,50-es órabérért. Naivitásomban ezt elfogadható bérnek gondoltam. Egy hét múlva teljesen kiábrándultam. Rájöttem, hogy nem élhetek New Yorkban heti 60 dollárért, még ha a legócskább hotelben lakom és az automatából eszem is. Ennél is csüggesztőbb volt, hogy randizás terén a partvonalra

14 szorultam. Egy Central Park-i séta és egy utcai büféstől vett hot dog a New York-i lányokat nem vette le a lábáról. És engem sem. A hot dogtól böfögnöm kellett. Kielemeztem a helyzetem, és a következőre jutottam. Nem azért kapok alacsony fizetést, mert nincs érettségim, hanem mert csak 16 vagyok. Egy fiú pedig nem érdemli egy férfi fizetését. Így hát egyetlen éjszaka tíz évet öregedtem. Mindenki meglepődött, főleg a nők, amikor kiderült, hogy tinédzser vagyok. Úgy döntöttem, ha amúgy is öregebbnek látszom, lehetek is öregebb. Grafikából mindig is kitűntem a suliban. A jogosítványomban a születési dátumot észrevétlenül átrajzoltam 1948-ról 1938-ra. Aztán a bizonyítékkal a pénztárcámban nekivágtam a munkaerőpiacnak mint érettségi nélküli 26 éves. Rá kellett jönnöm, hogy az érettségi nélküliek fizetése nem igazán izgatta a minimálbérről szóló törvény megalkotóit. A koromat senki sem vonta kétségbe, de a legjobb ajánlat is - egy teherautó-sofőr segédjeként - csak 2,75-öt fizetett óránként. Néhány potenciális munkaadóm őszintén a tudtomra adta, hogy nem a kortól, hanem a végzettségtől függ a fizetés mértéke. Minél képzettebb az ember, annál többet keres. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy az érettségi nélküli munkás olyan, mint a háromlábú farkas a vadonban. Talán életben marad, de inkább nem. Akkor még fel sem merült bennem, hogy a diplomák éppoly könnyen hamisíthatok, mint a születési dátumok. 110 dollárral át lehet vészelni egy hetet, de élni nem lehet ennyiből. Túlságosan rajongtam a nőkért. Bármelyik lovis megmondja neked: ha csóró akarsz maradni, kancára fogadj. Az én barátnőim is mind versenykancák voltak, és egy csomó pénzbe kerültek. Ha kifogytam a lóvéból, csak kitöltöttem egy csekket a 200 dolláros számlám terhére. Vésztartalék volt, nem akartam hozzányúlni. Óvatosan kezdtem: tíz-, legfeljebb húszdolláros csekkekkel. Először a Chase Manhattan Bank fiókjaiban intéztem minden tranzakciót, aztán rájöttem, hogy kis üzletek, hotelek, fűszeresek, egyéb cégek is elfogadnak csekket, feltéve, hogy az összeg nem túlzottan nagy és a személyazonosságot megfelelően igazolják. A hamisított jogosítványom megfelelő igazolványnak bizonyult, így elkezdtem beugrani útba eső hotelekbe, áruházakba, ha dollárra volt szükségem. Senki sem kérdezett semmit. Senki sem ellenőrizte a banknál a csekk érvényességét. Csak bemutattam az átpingált jogsit és a csekket, és előbbit már a készpénz kíséretében kaptam vissza. Könnyű volt, túlságosan is. Néhány nap múlva már tudtam, hogy túlléptem a számlát, és a kiállított csekkjeim érvénytelenek. Mégis újra és újra beváltottam őket, ha ki kellett egészítenem a fizetésemet vagy finanszíroznom kellett egy gyönyörű pipivel töltött ínyenc vacsorát. Mivel a fizetésem állandóan kiegészítésre szorult, s New Yorkban több a pipi, mint egy baromfitelepen, hamarosan már napi két-három érvénytelen csekket állítottam ki. Próbáltam ésszerű magyarázattal szolgálni tetteimre. Azt mondogattam magamnak, Apa úgyis kifizeti az érvénytelen csekkeket. Máskor a szélhámosok gyógyírjával ápoltam lelkiismeretemet: ha az emberek olyan hülyék, hogy ellenőrzés nélkül elfogadják a csekkjeimet, akkor meg is érdemlik, hogy átverjem őket. Fiatalkorúságom tényével is vigasztaltam magam. Még ha el is kapnak, nem valószínű, hogy szigorú büntetést kapok, hiszen New York fiatalkorúakra vonatkozó törvényei elnézőek, a bírák pedig megbocsátók. Mivel nincs priuszom, minden bizonnyal visszaküldenek a szüléimhez. Még csak kártérítést sem kéne fizetnem.

15 Miután aggályaimat e homályos indokokkal lecsillapítottam, otthagytam a munkám, és teljes egészében hamis csekkjeimre támaszkodtam. Nem számoltam, mennyit állítottam ki, de az életszínvonalam látványosan javult. Akárcsak szerelmi életszínvonalam. Kéthavi értéktelen csekkszórás után azonban szembe kellett néznem a szomorú igazsággal: csaló vagyok. Se több, se kevesebb. Utcai szlengben szólva: profi tapétázó lettem. Túlságosan nem izgatott, hiszen sikeresen tapétáztam, és jelen pillanatban semmi sem volt fontosabb a sikernél. Egyedül a foglalkozási ártalom izgatott. Tudtam, hogy apám jelentette az eltűnésem a rendőrségen. A zsaruk általában nem vesztegetik az időt eltűnt 16 évesek felkutatásával, hacsak nem gyanítanak bűncselekményt. Az én esetem azonban kétségtelenül kivételesnek számított, mivel bőségesen bűnöztem érvénytelen csekkjeimmel. Tudtam, a rendőrség nem eltűnt személyként, hanem tolvajként köröz. Tisztában voltam vele, hogy a kereskedők és üzletemberek, akiket átvertem, ugyancsak riadókészültségben várnak rám. Röviden: forró lett a talaj a lábam alatt. Tudtam, hogy egy ideig még bujkálhatok a zsaruk elől, de előbb-utóbb elkapnak, ha New Yorkban maradok, és folytatom a készpénzkifizetők átverését. El kell hagynom New Yorkot. Ez az alternatíva megrémisztett. A világnak ez az eldugott szeglete hirtelen hidegnek és barátságtalannak tűnt. Manhattanben - pofátlan függetlenségem ellenére - bármikor számíthattam segítségre. Apa és Anya csak egy telefonhívásnyira, rövid vonatútnyira voltak. Tudtam, hogy gaztetteim ellenére a pártomat fognák. A kilátásaim Chicagóban, Miamiban, Washingtonban vagy bármely más metropoliszban határozottan borongósnak tűntek volna. Egyetlen mesterségben jeleskedtem: a hamis csekkek kitöltésében. Eszembe se jutott, hogy másból éljek, ez volt számomra az elsődleges forrás. Egy másik városban ugyanolyan könnyen csőbe húzhatom a kereskedőket, mint New Yorkban? New Yorkban tényleges, bár értéktelen számlám és érvényes, bár hamisított jogsim is volt, amelyek gyalázatos felhasználásával vígan éltem napjaimat. A csekk-könyvemnek (valódi név, de értéktelen fedezet szerepelt rajta) és az átpingált jogosítványomnak másutt nem vehetnem hasznát. Nevet kéne változtatnom, hamis személyit szereznem és számlát nyitnom, mielőtt ténykedni kezdhetnék. Ez pedig bonyolult és veszélyes feladatnak tűnt. Sikeres csaló voltam, de nem magabiztos csaló. Akkor is helyzetem kuszaságán vívódtam, amikor néhány nappal később a 42. utcán sétáltam. Nyílt a Commodore Hotel forgóajtaja, és feltárult előttem a megoldás minden problémámra. Ahogy közelebb léptem, a hotel bejáratán az Eastern Airlines személyzete lépett ki: egy pilóta, egy másodpilóta, egy fedélzeti mérnök és négy stewardess. Vidámak voltak, nevetgéltek, gondtalanul élvezték az életet. A férfiak szikárak és jóképűek voltak; aranysávos egyenruhájuk kalózjelleget kölcsönzött nekik. A lányok tündérien csinosak voltak, olyan kecsesek és színesek, mint mezőn a pillangók. Csak álltam és bámultam, ahogy a személyzeti buszba szálltak. Sosem láttam még ilyen pompás társulatot. Tovább sétáltam, még mindig szépségük hatása alatt, és hirtelen olyan merészen nagy ívű, káprázatos terv ötlött agyamba, hogy meghőköltem belé. És ha pilóta lennék? Persze nem igazi pilóta. Nincs kedvem évekig sínylődni a tanulással, gyakorlással, repülős iskolával, munkával, más halandó nyűggel, ami ahhoz szükségeltetik, hogy a pilótafülkébe üljek. Mi lenne, ha díszes pilótaruhába bújnék? Hiszen, gondoltam, az ország bármely hoteljében, bankjában, üzlethelyiségében be tudok váltani egy csekket. A pilótákat mindenki szereti és tiszteli. Bizalmat élveznek. Vagyonosak. Egy pilótáról senki sem feltéte-

16 lezi, hogy idevalósi. Vagy hogy csekkhamisító. Megtörtem a varázst. Ha jobban belegondolunk, eszement, nevetséges ötlet volt. Igen, kihívás, de őrültség. A 42. utca és a Park Avenue sarkára értem, ahol a Pan American World Airways épülete tornyosult fölém. Felpillantottam az égbevesző épületre, és nem acélt, követ és üveget, hanem egy meghódításra váró hegyet láttam. A neves légitársaság igazgatói ezt nem sejthették, de akkor és ott szert tettek legköltségesebb pilótájukra. Méghozzá olyanra, aki repülni sem tud. Kit érdekel? Tudományos tény, hogy a dongó képtelen a repülésre, mégis repül, a tetejébe egy csomó mézet gyűjt. Én is ez akartam lenni: dongó a Pan Am kaptárában. Egész éjjel gondolataimba merülten ültem. Pirkadat előtt aludtam el, egy félkész tervvel a fejemben. Improvizálnom kellett, de hát az improvizáció a tudás öreganyja. Fülelsz és tanulsz. Délután egy körül ébredtem. Megragadtam a Yellow Pagest, és kikerestem a Pan Am számát. Feltárcsáztam a központi számot, és az adásvételi osztályról kértem valakit. Azonnal kapcsoltak. - Itt Johnson, segíthetek? Mint Caesar a Rubiconnál, elvetettem a kockát. - Igen - mondtam. - A nevem Robert Black, Los Angelesben lakom, másodpilóta vagyok a Pan Amnél. - Dobogó szívvel vártam a reakcióját. - Mit tehetek önért, Mr. Black? - Udvarias és tárgyilagos volt a hangja. Fejest ugrottam a mélybe. - Ma reggel nyolckor indultunk New Yorkba, este hétkor kell visszaindulnom - Az időpontokat a kisujjamból szoptam. Csak reménykedtem, hogy a fickó még annyira sem ismeri a Pan Am menetrendjét, mint én. - Nem tudom, hogy történt - folytattam bosszúságot mimelve. - Hét éve vagyok a cégnél, de még sosem történt velem ilyesmi. Az van, hogy valaki ellopta az egyenruhám, vagy legalábbis eltűnt, és az egyetlen váltóruhám otthon maradt Los Angelesben. Na már most, ma este vissza kéne repülnöm, és szinte biztos vagyok benne, hogy civil öltözetben nem fog menni... Nem tudja véletlenül, hol szerezhetnék itt egyenruhát, vagy hogy hol kölcsönözhetnék az utunk végéig? Johnson kuncogott. - Hát ez nem gond - válaszolt. - Van önnél toll és papír? -Igennel feleltem, mire folytatta. - Menjen a Well-Built Uniform Companyhoz, és keresse Mr. Rosent. Majd ő segít. Felhívom, és szólok neki, hogy érkezik. Mi is a neve? - Robert Black - feleltem. Reménykedtem, hogy tényleg csak azért kérdezi, mert elfelejtette. Az utolsó mondata azonban eloszlatta aggályaimat. - Ne aggódjon, Mr. Black. Rosen majd gondoskodik önről. -A hangja akár egy önelégült cserkészé, aki épp most tudta le a napi jócselekedetét. És így is volt. Alig egy órával később beléptem a Well-Built Uniform Company épületébe. Rosen vékony, szigorú, flegma kis ember volt. Mérőszalag lógott a nyakában. - Maga Mr. Black? - kérdezte sipító hangon, és amikor bólintottam, begörbítette egy ujját. - Jöjjön utánam. Követtem a ruhaállványok labirintusába, melyeket rogyásig megpakoltak különböző légitársaságok változatos egyenruháival. Egy sötétkék öltönykollekció mellett álltunk meg. - A rangja? - kérdezte Rosen egy sor kabátot átböngészve. Mit sem tudtam a repülős terminológiáról. - Másodpilóta - mondtam abban a reményben, hogy ez a helyes válasz. - Mármint elsőtiszt - mormogta. Végig próbáltam néhány kabátot meg nadrágot a méret végett. Rosen elége-

17 detten bólintott. - Nem passzol tökéletesen, de nincs időnk átszabni. Addig mindenesetre megteszi, amíg több ideje nem lesz válogatni. - A kabátot ráfektette egy varrógépre, és ügyesen-fürgén három aranysávot szegett mindkét ujj hajtókájára. Aztán a fejembe nyomott egy sildes sapkát. Feltűnt, hogy az egyenruháról és a sapkáról is hiányzik valami. - Hol a Pan Am-jelvény meg a Pan Am-embléma? -kérdeztem. Rosen furcsállóan pillantott rám. A testem megfeszült. Elszúrtam, gondoltam. - Ja, azokkal nem foglalkozunk - vont vállat Rosen. - Mi csak egyenruhákat gyártunk. Maga vasáruról beszél, az pedig közvetlenül a Pan Amtől jön, legalábbis itt New Yorkban. A jelvényt meg az emblémát a Pan Am ellátmányozó osztályáról kell beszereznie. - Ó, persze - mosolyogtam. - L. A.-ben ugyanazok szállítják az emblémát, akik az egyenruhát. Mennyivel tartozom az egyenruháért? Kiállítok egy csekket. - Már nyúltam is a csekkkönyvemért, amikor derengem kezdett, hogy a csekken ifjabb Frank Abagnale neve áll. Tutira leleplezné az én kis magánszámomat. Maga Rosen hárította el a katasztrófát dollár, de nem fogadhatok el csekket. Csalódottnak tettettem magam. - A csudába, Mr. Rosen, akkor beváltom ezt a csekket, és hozom a készpénzt. - Készpénzt sem fogadhatok el - rázta meg a fejét Rosen. - Az összeget a munkavállalói számlaszámán kell feltüntetnem. Majd levonják a munkaruházati pótlékjából vagy a fizetéséből. Nálunk ez így szokás. Rosen a légi információk valóságos tárházának bizonyult. Hálás voltam neki érte. Rosen átnyújtott egy nyomtatványt. Elkezdtem beírogatni a kívánt információkat. A név mellett öt kis összekapcsolt kockát találtam. Úgy véltem - helyesen -, hogy a munkavállalói szám beírására szolgálnak. Öt kocka. Öt számjegy. Leírtam az első eszembe jutó öt számjegyet, és szignáltam a nyomtatványt. Rosen letépte a legfelső példányt, és a kezembe nyomta. A maradék kettőt megtartotta. - Nagyon szépen köszönöm, Mr. Rosen - mondtam, és fess egyenruhámban lefalcoltam. Ha Rosen válaszolt is, én nem hallottam. Visszatértem a szobámba, és újra tárcsáztam a központi számot. - Elnézést, de az ellátmányozó osztályra irányítottak - mondtam zavart színlelve. - Megmondaná, kérem, mi az? Nem a cégnél dolgozom, és kézbesítenem kell oda valamit. A telefonközpontos lány nagyon segítőkész volt. - Az ellátmányozás a mi munkavállalói áruházunk - mondta. - A Kennedy repülőtér 14-es hangárjában van. Ismeri az utat? Azt feleltem, igen. Megköszöntem a segítségét, majd egy reptéri busszal a Kennedyre mentem. Rémület lett úrrá rajtam, amikor a sofőr kitett a 14-es hangárnál. Bármilyen ellátmányozót tart is a Pan Am a 14-es hangárban, biztos nagyon értékes. A hangár valóságos erőd volt, magas kerítés vette körül, a tetején szögesdrót futott végig, a bejáratokat fegyveres őrszemek védték. Az őrbódé felett minden bejáratnál a következő figyelmeztetés lógott: CSAK DOL- GOZÓKNAK. Tucatnyi pilóta, stewardess és civil lépett be a hangár területére, míg én felderítést végeztem a buszmegállóból. Észrevettem, hogy a civilek megállnak, és igazolják magukat az őröknek. Az egyenruhás személyzet nagy része, pilóták és stewardessek könnyedén átjutottak a kapun túlra. Némelyik rá se pillantott az őrökre. Amikor egyikük visszafordult, és mondott valami az őrszemnek, lát-

18 tam, hogy a mellzsebére erősítve, a jelvénye alatt igazolvány függ. Lógott az eső lába. Hoztam magammal egy fekete esőkabátot, ahhoz hasonlót, amit néhány pilóta a karján hordott. Újonnan szerzett pilóta-egyenruhám egy kis sporttáskában hevert. Kicsit úgy éreztem ekkor magam, mint Custer, amikor ráakadt Ülő Bika sziúira. Pontosan úgy tettem, mint Custer. Rohamoztam. Bementem az egyik reptéri vécébe, átöltöztem egyenruhába, a civil cuccaimat a sporttáskába gyűrtem. Aztán otthagytam a terminált, és közvetlenül a 14-es hangár legközelebbi bejáratához mentem. Az őr a bódéban állt, a hátát mutatta nekem. Ahogy közeledtem a kapu felé, lekaptam a sapkám, az esőkabátot a bal vállamra vetettem, eltakarva ezzel a kabátom teljes baloldalát. Amikor az őr megfordult, és a szemembe nézett, az ujjaimmal a hajamba túrtam. A sapka a bal kezemben. Nem torpantam meg. Mosolyogtam, és magabiztosan így szóltam: -Jó reggelt! Az őr meg sem próbált megállítani, noha viszonozta köszönésemet. Egy perccel később már a 14-es hangárban voltam. Valóban hangár volt. Az épület hátuljában parkoló, csillogó 707-es uralta a színt. A 14-es hangár ugyanakkor óriási, fülkékre tagolt irodahelyiség volt. Itt találtak otthonra a főpilóta és a főstewardess irodái, a cég meteorológiai irodái, és tucatnyi más helyiség, amelyek elgondolásom szerint egyéb Pan Am funkciókat és alkalmazottakat rejtettek. Csak úgy nyüzsgött a sok ember. Több tucat pilóta, egy sereg stewardess és számtalan civil kavargótt körbe-körbe. Ez utóbbiak feltevésem szerint hivatalnokok, jegyügynökök, szerelők és egyéb földi alkalmazottak voltak. A folyosón haboztam kicsit, hirtelen félelem fogott el. Újra 16 évesnek éreztem magam. Biztos voltam benne, ha meglátnak, rájönnek, hogy túl fiatal vagyok pilótának, és szólnak a legközelebbi rendőrnek. Rám se bagóztak. Akik mégis felém pillantottak, sem kíváncsiságot, sem érdeklődést nem mutattak. Egy burkolt falon jókora plakát lógott, rajta a különböző részlegek felsorolása. Nyilak mutatták az irányt. Az ellátmányozás - egy katonai jellegű helyiség millió polccal - tőlem balra, egy folyosóval lejjebb terült el. Egy nyurga ifjonc - akinek a neve ott díszelgett az inge jobb oldalán - odabent ült egy nagy asztal mögött. Felállt a székéből, ahogy megálltam a pultnál. - Segiccség kéne? - mondta melaszos hangon. Ez volt az első déli beszéd, amit életemben hallottam. Tetszett. - Igen - mondtam bánatos mosolyt erőltetve az arcomra. -Szükségem lenne egy pár jelvényre és egy sapkaemblémára. A kétéves kölyköm tegnap este letépte őket az egyenruháról, és nem hajlandó vagy nem tudja megmondani, mit művelt velük. A raktáros felnevetett. - Gyanittom, több je'vény van a kölkökné' meg a lányokná', mint a pilótákná' - tréfálkozott. - Mindegy, mer' úgyis lecse-réjjük a nagy részét. Tessék. Aggyá meg a nevét meg a munkavállalói számát. - Az asztalán álló irattartóból elővett egy nyomtatványt, és a pultra dobta egy pár aranyszínű jelvény és egy Pan Am kalapembléma kíséretében. - Róbert Black elsőtiszt, mondtam, miközben a helyére aggattam az emblémát és a zubbonyomra erősítettem a jelvényeket. - Los Angelesből jöttem. Megadjam a címemet? Vigyorgott. - Fenét! Azok a rohadt komputerek csak úgy zabájják a számokat - válaszolta, és elém csúsztatta a nyomtatvány egy példányát. Lézengtem egy darabig, feltűnésmentesen elvegyültem a tömegben, majd elhagytam az épületet.

19 A lehető legtöbb információra volt szükségem, és ez jó alkalomnak tűnt, hogy begyűjtsek némi ínyencséget a pilótákról és a repülőgépekről. Annak ellenére, hogy sok pilóta és szakember ténfergett az épületben, úgy tűnt, nem ismerik egymást. Különösképp a műanyag azonosítókártya, afféle személyi igazolvány érdekelt, amelyet a legtöbb pilóta a mellkasán hordott. Megfigyeltem, hogy a stewardesseknek hasonló igazolványuk van, de a retiküljük vállszíján tartják. Néhány pilóta a folyosói hirdetőtáblára ragasztott közleményeket tanulmányozta. Megálltam, és úgy tettem, mint aki szintén a - főleg légügyi és Pan Am - hírekre kíváncsi. Ily módon közelebbről is szemügyre vehettem egy pilóta igazolványát. Kicsit nagyobb volt, mint a jogosítvány, hasonló ahhoz, ami a zsebemben lapult, leszámítva a jobb felső sarkában díszelgő útlevél méretű fotót, illetve a tetején végigfutó, a társaság színeiben játszó Pan American feliratot és lógót. Ahogy elhagytam az épületet, már tudtam, hogy az egyenruhánál többre lesz itt szükségem, ha sikeres Pan Am-pilóta akarok lenni. Például igazolványra. A jelenleginél jóval elmélyültebb ismereteket kell szereznem a Pan Am működéséről. Az egyenruhát a szekrénybe zártam, és kutatni kezdtem a könyvtárakban, könyvesboltokban. Végigrágtam magam mindenen, ami a pilótákkal, repüléssel és repülőkkel kapcsolatos. Az egyik kis könyv különösen hasznosnak bizonyult. Egy veterán Pan American-pilóta visszaemlékezéseit rögzítette, tonnányi fotóval, a teljes reptéri terminológia felvonultatásával. Csak később jöttem rá, hogy a pilóták nyelvezete igencsak avíttas. Ugyanakkor egy csomó, szerintem elengedhetetlen információ nem szerepelt az átböngészett könyvekben és képeslapokban, így hát visszatértem a Pan Amhez. - Egy pilótával szeretnék beszélni - mondtam a telefonközpontosnak. - Az iskolai újságnak szeretnék írni a pilóták életéről - tudja, merre repülnek, hogyan treníroznak, ilyesmi. Ön szerint szóba állna velem egy pilóta? A Pan Amnek vannak a legkedvesebb alkalmazottai. - Éppenséggel kapcsolhatom a személyzeti társalgót - mondta az asszony. - Biztos van ott valaki, aki válaszol néhány kérdésedre. Egy kapitány szívesen segített. Örült, hogy a fiatalok érdeklődnek a pilótakarrier iránt. Bobby Blackként mutatkoztam be, s néhány ártalmatlan kérdés után feltettem a fontosabb kérdéseket. - Hány éves a Pan Am legfiatalabb pilótája? - Hát, ez attól függ - felelte. - Néhány mérnökünk csak éves. A legifjabb másodpilóta húszas évei végén járhat. A kapitányok átlagéletkora kábé negyven év. - Értem - mondtam. - És ha a másodpilóta csak 26 éves vagy annál is fiatalabb? - Nem, nem - felelte gyorsan. - Szerintem nálunk ilyen fiatalok alig-alig vannak, de úgy vettem észre, a többi légitársaságnak számos ifjabb másodpilótája akad. Persze sok múlik a repülőgépen és rangidősségen. Minden a rangidősségen alapul, azaz azon, mióta van a pilóta a cégnél. Máris rengeteget segített. - Mikor van felvétel? Mármint hány évesen jelentkezhet egy pilóta a légitársasághoz, mondjuk a Pan Amhez? - Ha jól emlékszem, húsz év körül, fedélzeti mérnökként kerülhetsz alkalmazásba - mondta a kapitány. Kiváló memóriája volt. - Akkor elméletileg hat-nyolc éven belül másodpilóta is lehet az emberből? - erősködtem. - Lehetséges - értett egyet. - Voltaképpen egyáltalán nem szokatlan, hogy

20 egy arra alkalmas emberből másodpilóta lesz hat-nyolc éven belül. Vagy akár rövidebb idő alatt is. - Megmondaná, mennyit keres egy pilóta? - Hát ez megint csak a rangidősségtől, az útvonalaktól, a heti repülési órák számától meg egyéb tényezőktől függ - mondta a kapitány. - Azt mondanám, egy másodpilóta maximum 32 ezret, egy kapitány kábé 50 ezret kereshet. - Hány pilótája van a Pan Amnek? A kapitány kuncogott. - Ez nehéz kérdés, fiam. Nem tudom a pontos számot, de becslésem szerint olyan Pontosabb adatokhoz jutnál a személyzeti vezetőtől. - Semmi szükség rá - mondtam. - Hány helyen tartózkodnak a pilóták? - Nyilván a bázisokra gondolsz - válaszolt. - Az Egyesült Államokban öt bázisunk van: San Fransiscóban, Washingtonban, Chicagóban, Miamiban és New Yorkban. Ezekben a városokban élnek az alkalmazottaink. Ott, mondjuk San Fransiscóban jelentkeznek munkavégzésre, onnan indulnak el és ott is fejezik be a repülést. Jó, ha tudod, hogy mi nem belföldi légitársaság vagyunk, azaz nem repülünk az ország egyik városából a másikba. Kizárólag nemzetközi légi szállítással foglalkozunk, külföldi úti célokkal. Ez az információ sokat segített. - Nyilván furcsán hangzik, kapitány, de furdal a kíváncsiság. Elképzelhető, hogy én is New York-i másodpilóta vagyok, és maga is New York-i másodpilóta, mégsem találkozunk soha? - Nagyon is lehetséges, főleg másodpilótáknál, hogy sohasem kerülnek ugyanarra a gépre - mondta a beszédes kapitány. - Hacsak nem találkozunk valami munkahelyi vagy társasági eseményen - ami valószínűtlen -, elképzelhető, hogy sosem futunk össze. Egy másodpilóta több kapitánnyal és mérnökkel találkozik, mint másodpilótával. Velük újra összefuthat, ha áthelyezik. De soha nem repülhet egy másik másodpilótával, hiszen abból csak egy van egy gépen. Annyi pilóta dolgozik a cégnél, hogy mindenki nem ismerhet mindenkit. Tizennyolc éve vagyok a cégnél, de nem hinném, hogy hetven-nyolcvan pilótánál többet ismernék. A kapitány szóbeli flipperje sorra gyújtotta fel a lámpákat a fejemben. - Úgy tudom, a pilóták ingyen repülhetnek, mármint utasként, nem pilótaként. Igaz ez? - kérdeztem rögtön. - Igen - mondta a kapitány. - De két különböző dologról beszélünk most. Vannak előjogaink. Azaz én meg a családom előre meghatározott esetben és módon utazhatunk repülővel. Azaz ha van hely, leülhetünk, és a jegynek csak az adóját kell kifizetnünk. Aztán meg ott a potyautazás. Például ha a főnököm ma este azt mondja, holnapra legyek L. A.-ben, és vezessek egy onnan induló gépet, akkor odarepülhetek a Deltán, az Easternen, a TWA-n vagy bármely más társaság Los Angelesbe tartó gépén. Elfoglalhatok egy üres széket vagy - és ez a valószínűbb - a pótszéket. Ez egy kis lehajtható ülés a pilótafülkében. Általában a potyázó pilóták, VIP-személyek és légügyi ellenőrök használják. - A potyautasnak a gépet is kell vezetnie? - Nem, dehogy - felelte. - Hiszen egy másik társaság gépével repül. Szívélyességből minden bizonnyal felajánlják a pilótaülést, de én mindig visszautasítom. Azért utazunk egymás gépein, hogy eljussunk valahová, nem azért, hogy dolgozzunk - nevetett. - Hogyan működik az ilyesmi? Mármint a potyázás. - Nagyon belelkesültem. És a kapitány türelmes volt. Nyilván szerette a gyerekeket. - Mindent tudni akarsz, igaz? - kérdezte barátságosan, aztán már válaszolt is a kérdésemre. - Nos, a dolog kulcsa a lila cédula. Mindjárt elmagyarázom. Mondjuk Miamiba szeretnék menni a Deltával. Elmegyek a Delta irodájába, bemutatom a Pan Am-kártyámat, és kitöltőm a Delta lila céduláját. Megadom az