GALAKTIKA 54 Tudományos-fantasztikus antológia

Átírás

1 GALAKTIKA 54 Tudományos-fantasztikus antológia

2 TARTALOM Kuczka Péter: Opriţă Mircea Opriţă: Az egyszarvú jele (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Viaszmodellek (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Civilizáció (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Üres marokkal (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Virág a kapitánynak (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Másik jövő (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: A küszöbök éje (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: ítélet (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Hintajáték (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Trambulinugrás (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: A Möbius-gyűrű (Dáné Tibor fordítása) Fazekas László: A titokzatos növények Szentmihályi Szabó Péter: Az üzenet Kötetünk képeiről (K. P.) Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedelet és a belső illusztrációkat Varga Pál készítette Kuczka Péter editor, 1984 A válogatás az alábbi kötetek alapján készült: Mircea Opriţă: Semnul licornului; Plinul si gólul; O floare pentu capitan; Trambulina; Inaiul lui Möbius. In: Mircea Opriţă: Semnul licornului. Editura Albatros, Bucuresti, 1980 Figurine de ceara; Noaptea pragulirol; Judecatorii. In: Mircea Opriţă: Noptile memoriei. Editura Albatros, 1973 et Mircea Opriţă: Figurine de ceara. Editua Oacia, Cluj-Napoca, 1978 Cjvilizafie; Viitorul al doilea; Balens. Kéziratban.

3 KUCZKA PÉTER OPRIŢĂ Jönnek az újak, az úttörők nemzedéke mögött nyugodt léptekkel közelednek a negyvenesek, asztalra teszik műveiket, regényeket, novellákat, néha verseket, felkészültek és tájékozottak, nem nézik ájult áhítattal a nagyok teljesítményét, nem rajonganak senkiért, tárgyilagosak és komolyak. Nekik már természetes közegük a science fiction, túl vannak a felfedezések izgalmán, túl azon a korszakon, amikor még minden kis hír, minden új film, novella vagy regény lelkesedést keltett, s a találkozás az új világgal ámulatba ejtette az embert. Értékrendjük is más. Hűvösen elhárítják a sci-fi olcsó eszközeit, nem nagyon érdeklődnek a kalandos űroperettek után, bár nagyrészt azokon nőttek fel, nekik a tudományos-fantasztikum nem irodalmon kívüli, hanem irodalmi jelenség, amelynek helye ott van a legjobbak mellett. Járatosak az elméleti kérdésekben, a strukturalizmusból, a szemantikából, a mesekutatásból vett érvekkel vitáznak, úgy vélik, hogy a science fiction inkább a felvilágosodás irodalmához, a filozófiai mesékhez és az utópiákhoz kapcsolódik, s nem a tudományos ismeretterjesztéshez vagy a tudományos-technikai forradalomhoz. Ők már akkor találkoztak a science fictionnal, amikor kezdte elveszteni illúzióit. Ebben találták meg a mondandóik közléséhez alkalmas formát. A rajongók mozgalmai nem nagyon érdeklik őket, ebből a gyermekbetegségből korán kigyógyultak, de ott vannak a profik nemzetközi találkozóin, csillog a szemüvegük, és háromnégy nyelven társalogva kötnek barátságokat és üzleteket. Írásaik általában színvonalasabbak, mélyebbek, tartalmasabbak elődeikénél, akik még az űrhajókat, a robotokat, az idegeneket, a szörnyeket és a lézerfegyvereket csodálták. Ők az embert csodálják, és társadalmi konfliktusait, vágyait és csalódásait. Elődeiknél érzelmesebbek és szubjektívebbek, ezt azonban titkolják, és jól megmunkált, néha egyenesen bonyolult formák mögé rejtik. Közelebb érzik magukhoz Wells, Huxley, Zamjatyin vagy Orwell rémlátásait, mint Verne és társai optimizmusát. Szívesen keverik a science fictionnal a szatírát, a groteszket és az abszurdot, náluk hamarabb elképzelhető, hogy egy ember pincebogárrá változik, mint az, hogy a Cygnusról vagy az Androméda-ködből óriási bogarak érkeznek a Föld meghódítására. Jönnek ezek a negyvenesek, mindenütt a világon, a szocialista országokban is. Romániában Adrián Rogoz, Ion Hobana, Vladimír Colin árnyékából lépnek elő. Közülük való kötetünk novelláinak és verseinek szerzője, Mircea Opriţă is. Életrajza szinte csak helynevekben tér el kortársaiétól. Temesváron született október 25-én, de kora gyermekkorától Kolozsváron él, ezt tekinti szülőhelyének. A háború után szülei elváltak, így kitapasztalhatta a világnak nemcsak napfényes, hanem árnyékos oldalát is. Az olvasás menekülés volt számára, és szenvedéllyé vált. Tízéves korában jutalomkönyvet kapott az iskolában, Verne Gyula Rejtelmes szigetét. Csak természetes, hogy a csodálatos könyv gátakat döntött s világokat nyitott ki előtte. Nem sokkal később paleontológiái és csillagászati könyvek kerültek a kezébe, és a Rogoz szerkesztette science fiction sorozat füzetei. Képzeletét felgyújtották a kozmikus perspektívák, nem csoda, hogy tudományos-fantasztikus novellákat kezdett írni.

4 Először, 1960-ban, versei jelentek meg. A kolozsvári egyetemen nyelvészetet tanult, 1961 és 1966 között, s rávetette magát a főáramlat irodalmára, olvasott Eminescut és Whitmant, Shakespeare-t és Moliére-t, Gogolt, Adyt, Blagát, Hašeket, Mark Twaint, Swiftet, Cervantest, Poe-t, Hemingway-t és Wellset, egyszóval a világirodalmat. És ráébredt arra ő írja így önéletrajzában, hogy a világon az egyetlen érdekes irodalom a science fiction. Tizenöt év alatt több mint ötven elbeszélést és novellát írt, minden új könyve ezt kritikusai mondják értékesebb és jobb volt az előzőnél, a román science fiction univerzumában nagyon gyorsan hírnevet szerzett ban jelent meg első kötete, a Találkozás a Medúzával, ezt követte 1970-ben a világűr meghódításáról írott humoros és szatirikus regénye, az Argonautika, 1973-ban Az emlékezet éjszakái, 1976-ban az Igazság a kimérákról, 1978-ban a Viaszmodellek és 1980-ban Az egyszarvú jele. Számos nemzeti és nemzetközi díjat kapott költészetéért és novelláiért, mert igazi irodalmat is ír, többek között színdarabokat a bábszínháznak. Hosszabb ideje foglalkozik Wells utópiáival és antiutópiáival, róluk szóló könyve befejezés előtt áll. Évek óta szerkesztője a Dacia Kiadónak, ott jelentette meg a román science fiction irodalom antológiáit, magyarul Az átlépett látóhatár (1975), németül a Die beste aller Welten (1979) címmel. Nős, két gyermek apja, szeret utazni, kóborolni, olvasni. Angol, francia, olasz és néha spanyol science fictiont olvas, éjszaka ír. Van néhány barátom fejezi be önéletrajzát, és gondolkozunk a jövőről most és mindenkor. Kötetünkben megjelenő verseit, elbeszéléseit maga válogatta, ízlésével, ítéletével teljesen egyetértettünk. Örülünk, hogy a Galaktikának ezt a számát a tehetséges és rokonszenves kolozsvári román író bemutatásának szentelhetjük, s korábbi román számunk után ezekkel a sikerült írásokkal is gazdagíthatjuk ismereteinket a szomszéd nép irodalmáról. Nem titkoljuk azt a reményünket sem, hogy törekvésünk előbb-utóbb kölcsönössé válik, s a személyes barátságon túl irodalmi és kulturális barátsággá emelkedik. MIRCEA OPRIŢĂ AZ EGYSZARVÚ JELE George Biris Delafrata hozzám jutott iratai között, amelyekkel nem tudom, mit kezdhetek, ámbár hogy szabaduljak Catinca asszony rettenetes szájától, megígértem neki a közbenjárásomat kiadatásuk érdekében nos, a mondott iratok között van néhány egészen meghökkentő lap. Nem tagadom, hogy ezek meglepetést jelentettek számomra mint ahogy nem tagadtam kedélyes kétkedésemet sem egypár barátom előtt, amikor úgy nézett ki, hogy amolyan adminisztrátorféléje leszek az öreg hagyatékának, miután olyan nagyszerűen különös körülmények között kerültem kapcsolatba vele, pontosabban az ő létezésével. Egyetértek volt kollégámmal, Ianculescuval, a ta-

5 lálkozás egyik szemtanújával abban, hogy életünk egyik legnagyobb élményéről maradtunk volna le ha nem fogadjuk el az egyikünket sem lelkesítő meghívást, s ha vonakodva is, de nem lépünk be a házba, melynek falai között az elmúlt tizenegy év hogy csak erről az időszakról beszéljek legfurcsább élménye várt ránk. Erről azonban később. Most újra itt ülök G. B. megsárgult papirosai, pontosabban az engem érdeklő lapok előtt. Lelkiismeretesen átnéztem az egészet, még azokat is, amelyeken penész telepedett meg, és valami megrágott (egér vagy pincebogár), s amelyeket Catinca asszony sem tartott túl sokra. Ezt nem a tartalomra értem, mert a jó hölgy, noha százszázalékos tudatlansággal áll szemben a szöveggel s a benne előforduló képletekkel, a tartalom zsenialitásáról szentül meg van győződve, lévén szó tiszteletre méltó atyja művéről; az iratok egy részének állapotára értem, hogy Catinca asszony elégedetlenkedett vele és joggal, hiszen ezek évekig hányódtak padláson, pincezugban vagy pedig egy nagy, díszes íróasztal fiókjainak mélyén, mely íróasztal konkrét tárgyi bizonyíték arra, hogy a múlt század jeles kézművesei néha giccseket is alkottak. Először nem ígértem semmit, csak azt, hogy megnézem az anyagot. S az volt a benyomásom, hogy könnyelmű vállalásomat bőségesen teljesítettem, amikor belső ellenkezésemet legyőzve szétválasztottam a penész és nedvesség együttes hatása folytán öszszetapadt papirosokat, sorrendbe raktam őket, s elolvastam, ami olvasható volt belőlük. Kiválogattam néhány érdekesebb részletet, s közben egyszer csak azon kaptam magam, hogy a jó hölgy szájától való félelmemben elvállalt dolog érdekelni kezd. Soha nem hittem volna, hogy ilyen szorgalmasan nyálazok majd át egy bőröndnyi ócska, már első pillantásra bizalmatlanságot keltő firkálmányt; eléggé torkig vagyok a saját szakmám kontárjaival és dilettánsaival ahhoz, hogy a más szakmákban jelentkezők se hiányozzanak nekem. G. B. Delafrata ez az igazság egyszerű autodidakta volt, és számos tekintetben fajtiszta dilettáns. Tanúság erre elsősorban iratainak halma: a régi irkalapok, melyeken különféle közleményeket jegyzetelt ki, másod- vagy harmadkézből származó adatokat, több évtizeddel publikálásuk után, s özönvíz előtti tankönyveket kivonatolt, melyek közül egypárat meg is találtam aztán a Catinca asszony által konyhává alakított laboratórium egyik sarkában, egy rakás üveg mellett. De tanúság az a temérdek haszontalan tárgy is, amelyek előállításába az öreg sok fáradságot, munkát és gondolatot ölt, s amelyek többnyire egy feltalálni óhajtott örökmozgó változatai: golyós kerekek, kis malomfélék s egyéb ilyen játékok, rajtuk funkciótlan, de gazdag és finom faragással. Ez a faragás arra vall, hogy G. B.-nek bizonyos esztétikai igényei is voltak, s ezeket úgy elégítette ki, ahogyan paraszti lelkének jólesett: a népművészet eszközeivel és annak motívumkincséből merítve. De egyszerűen bele is fáradhatott néha az örökmozgó rejtélyének kutatásába, s ilyenkor elővette a bicskáját, és faragni kezdte játékszerei fáját. Egy füzete tele volt ügyetlen vázlatokkal, tintaceruza- és utóbb bizonytalan színűre vált tintarajzokkal, melyek a melléjük írt szöveggel együtt különféle szellemes örökmozgóterveket rögzítenek. Ezek csak olyan ember szemében tűnhettek nevetségesnek, aki mint sajnos én is az örökmozgó eszméjének felmerülését valamely embertársa fejében a dili jelének tartja. Nem feltétlenül a bolondság, hanem egyfajta megszállottság jelének, amelybe az amatőr feltalálók rendszerint beleesnek, s amely

6 letagadhatatlanul megnyilvánul mindegyiküknél, mint ahogy egy-egy sebtében átfestett cégtáblán is látható marad a régi, rikító szín. Igazságtalan volnék azonban G. B. iránt, ha nem ismerném el, hogy foglalatoskodása nem irányult csupán a haláltalan mozgás rejtélyének feltárására. Házában egy sereg ötletes, bámulatosan egyszerűen működő szerkentyűt láttam, amelyek közül egyiketmásikat még most is használták, amint ezt Catinca asszony rövid látogatásunk alatt nagy szóbőséggel és energiapazarló gesztikulálással elmagyarázta. Szédítő fecsegése egyébként azt a célt is szolgálta, hogy mentegesse a szerkentyűket, ha nem akartak működni, mert megrozsdásodtak, mert kihullt egy-egy fogaskerekük, kiégett egy-egy áramkörük G. B. ugyanis villamossággal is dolgozott, előbb csak a tankönyvek szerény példáit másolgatva, majd bonyolultabb szerelési feladatokra térve. Catinca aszszony legtöbb demonstrációja, mint várható volt, kudarcba fulladt, amin titokban mosolyogtunk, meg-megbökdösve egymást; de ha ezt nyíltan tettük volna is, a jó hölgy bizonyára akkor sem látta volna, oly izgatottan próbált elkápráztatni bennünket az öreg masináival. G. B. különben valószínűleg rég nem látta s nem is tartotta karban ügyes gépeit. Ha jól sejtem, a fizika fiatalkori szenvedélye volt; erre vallanak iratai közül is az első paksaméták, amelyek penészes lapjai gyakorlati rendeltetésű találmányok terveit őrzik. E találmányok legnagyobb része csak terv maradt, sohasem valósult meg, vagy mert a pénz hiányzott, vagy mert a feltaláló érdeklődése fordult másfelé, miután a maga elé tűzött műszaki feladatot akár egy matematikai feladványt papíron megoldotta. Hogy ezekből az alkotásokból mennyi az eredeti, igazi érték, s mennyi a tévedés, a selejt, azt nem én vagyok hivatott megítélni. Néhány következtetést azonban, azt hiszem, nyugodtan levonhatok, nem George Biris képzelete termékeinek hasznát, értékét, hanem munkája célját illetően, amely célt iratainak futó átlapozása is feltárja. Egyik ilyen következtetés az, hogy amikor G. B. a maga egyszerű gépezeteivel a paraszt mindennapi munkáját igyekezett mechanizálni (például olyan itatóvályúkat képzelt el, amelyekbe szélmalomszerű szerkentyű szivattyúzza a vizet, vagy olyan drótkötélpályákat, amelyeken marhákat lehet szállítani a dombokon túlra, a szomszédos falvakba, vásárok alkalmával), az utópiateremtő dolgozott benne, semmivel sem alacsonyabb vagy magasabb színvonalon, mint ha naiv festő lett volna, s nem műszaki rajz, hanem mondjuk akvarell formájában jelenítette volna meg ötleteit. További következtetés az, hogy aki így gondolkodik, akkor is dilettánsnak minősül, ha nem foglalkozik az örökmozgóval; nem tud kitörni a körből, melyet autodidakta mivolta jelöl ki számára: legelső benyomásom tehát igazolódott. Egyszerű lélekre vall egyébként G. B.-nek az a naivan gőgös gesztusa is, hogy nevéhez odabiggyesztette a születése helyére utaló melléknevet, ezzel is megkülönböztetve magát attól a falusi közösségtől, amelytől családneve, úgy vélte, nem különböztette meg kellő mértékben. S mindehhez hozzájárult gátlástalan magabiztossága minden szakmában: az a könynyedség, amellyel a fizika területéről átsétált a kémia, onnan a műszaki tudományok, onnan meg a folklór területére ahova kedve és ötletei kalauzolták. Ez megint azokra jellemző, akik nem készültek fel rendszeresen ennek vagy amannak a tudományágnak, szakmának a művelésére, akik csak úgy összelopkodták vérszegény tudásukat, s akiktől aztán az ember nem is vár komoly eredményt.

7 Hanem hát itt vannak ezek a zavarba ejtő lapok egy vonalas füzetben, ezek a reszkető kézzel írt feljegyzések, amelyek az öreg s talán már beteg G. B.-től származnak: határozottan ellentmondanak az előbbieknek. Stílusuk alig különbözik a korábbi iratokétól, csak kissé nehézkesebbek, és a szövegben lépten-nyomon régies fordulatok, kifejezések bukkannak fel, a helyesírás pedig az ötven vagy még több évvel ezelőtti. Első átlapozáskor szinte észre se vettem e füzet különlegességét; már untig beteltem az előzőekben leírt csudálatos találmányokkal (G. B. kifejezése), úgyhogy nem is szórakoztattak többé, s nem emlékszem, mi vonta a tekintetemet mégis ezekre a lapokra hacsak nem az elsőre ügyetlenül felrajzolt lófej, amelynek homlokából görbe szarv nőtt ki. Ez a rajz aztán más lapokon is előjött, ahol külön hely volt hagyva számára, s kivitelezése egyre jobban sikerült, ami igyekezetre vallott a rajzoló részéről. Meglepett és gondolkodóba ejtett az egyszarvúnak, a régi mondák unikornisának ismétlődő ábrázolása George Biris Delafrata kéziratában, lévén szó egy olyan emberről, aki soha életében nem rajzolt mást, csak mindenféle gépezeteket. Mi lelte most öregségére? S hogy megtudjam, olvasni kezdtem a szöveget, már amennyi megvolt belőle, mert egy csomó lap az elejéről is, a végéről is hiányzott; a meglévőkön terjengő petróleumfoltokból gyanítom, hogy Catinca asszony tépte ki őket, mikor mozdony nagyságú kályháiba begyújtott, még mielőtt valaki tudtára adta volna, hogy apja zseniális feltaláló volt, s az iratai roppantul értékesek. Elolvastam hát a megmaradt lapokat, sőt többször is újraolvastam őket, és ahogy kezdtem tartalmukat érteni, úgy nőtt az ámulatom. Nem kis fáradságomba került a szöveg megfejtése, nem mintha G. B. rejtjelezte volna feljegyzéseit, hanem mert valósággal át kellett ültetnem az egészet modern, világos fogalmakra és nyelvre ő ugyanis a maga ósdi, század eleji módján beszél itt egy sereg olyan dologról, amelyek lényegében csak mostanság kerültek a tudományos érdeklődés középpontjába. Eleinte például nem értettem, mit akar mondani a mutálás szóval, mert józan fővel nem tulajdoníthattam neki mutáció jelentést. Mutációkról, genetikai mutációkról lenne szó George Biris Delafrata ákombákomjaiban? Ez abszurdum. S ha olykor éreztem is, hogy így kell értelmeznem, féltem megtenni: nem, mondtam magamnak, nem hülyültem meg, hogy ilyesmit higgyek. Később azonban beláttam, hogy fel kell adnom álláspontomat, s ma már minden kockázatot vállalva kész vagyok kijelenteni, hogy a kérdéses szöveg csakis így magyarázható és magyarázandó, akármilyen különös tartalomhoz jutunk is. Eltekintve a mutálás, az elromlás és a többi hasonló kifejezés szakszerűtlenségétől, a fogalmazás bizonyos homályosságától és ennek legfőbb okától, a régies nyelvtől, amely mosolyt csal az olvasó ajkára, el kell ismerni, hogy itt az öreg egyenesen modern felfogásban beszél életről és halálról, a genetikai anyagot egymásra származtató nemzedékekről, s arról, hogy ez nem lehetséges másképp, csak mindannak az átmásolása révén, ami G. B. terminusával eleve jó ebben az anyagban, és ami az élet folyamán meghibásodott benne. Nincs élőlény, akiben nem támadnak zavarok szögezi le az öreg, s ezen a fehérjékben, az aminosavakban végbemenő mutációkat érti (anélkül hogy a mondott vegyületekről tudna, s így a test sejtjeiről szólva helyettük); tehát az ismétlődő genetikai hibák megjelenésére, felhalmozódására, átörökítésére gondol. Itt főleg az öregedésről van szó, és G. B. nem tit-

8 kolja aggodalmait saját hajlott korával kapcsolatban; ki-kibuggyan belőle a sajnálkozás, máskor meg a düh a tehetetlenséghez vezető és halálba taszító elaggás ellen. Hol érzelmes, hol indulatos kifakadásai közben az öreg tovább töpreng, s arra a konklúzióra jut, hogy az elaggás az élet folyamán bekövetkezett zavarok összegződése; más szóval az öregedést s a halált annak tulajdonítja, hogy amint elképzelem egy fiziológus fogalmazását a szervek lassan degenerálódnak a káros mutációk és a véletlen másolási hibák következtében. Ugyanakkor megsejti, hogy létezik valamiféle átíró mechanizmus, amely vakon működik, s az egyszer feltűnt hibát állandóan reprodukálja. Ily módon a genetikai információ is változást szenved, az elromlott, eltorzult sejtelemek pedig úgy hatnak, mint egy deformáló gépezet amelynek célja a teljes információtartalom szétrombolása. Hangsúlyozom, hogy ezek az én szavaim, így értelmezem a magam számára azt, amit G. B. a saját szavaival mondott el, illetve írt le a maga számára. S mindezek közben hol itt, hol amott bukkant fel az egyszarvú rajza. Mit jelképezhet? törtem a fejem, s kutattam a szövegben is a magyarázatot, de nem leltem. Pedig lennie kellett: G. B.-nek szokása volt ábráihoz eligazító magyarázatot fűzni. Mikor ez eszembe jut, mindig átkozom Catinca asszony ostoba érzéketlenségét; meggyőződésem, hogy a keresett magyarázat az ő tűzgyújtásainak esett áldozatul. Mit higgyek ezek után G. B.-ről? Nem vártam tőle ilyen bámulatos megsejtéseket. Persze, valószínűleg nem mindent ő gondolt ki, járhatott a kezében egy-két szakkönyv, amelyekből kiszemelgetett bizonyos adatokat; képtelenség feltételezni, hogy mindezt az ő paraszti agya szülte. S még nem mondtam el valamit, ami ha megvalósult, kalapot kell emelnem a lángeszű amatőr előtt, akinek ugyanezen okból megbocsáttatnak a tudomány ellen akkor elkövetett vétkei, mikor az örökmozgó feltalálásával vesződött. Füzete utolsó lapjain úgy értem, az utolsó megmaradtakon egy furcsa kísérlet megkezdéséről ír, amelynek furcsasága főleg abból adódik, hogy éppen ő, George Biris Delafrata végzi. Bár lehet, hogy tévedek, s igazából az volna furcsa, ha egy művelt elme, egy tudományos intézet kenyerén élő és annak munkaterve szerint dolgozó, megbízható, komoly szakember végezne effajta kísérletet, egy jóérzésű kutató, aki retteg a nevetségességtől, s tízszer is meggondolja, jó lesz-e részt vennie egy ilyen, mai tudásunk szerint nem túl sok eredménnyel kecsegtető vállalkozásban. G. B. nem volt járatlan a vegytan területén (ma más szemmel nézem laboratóriuma üvegedényeit is, amelyekből Catinca asszony, miután az öreg nem dolgozott már, jó néhány kosárnyit a szemétre lökött, mert utálta a büdös porokat és löttyöket ), legalábbis nem volt teljesen kívülálló, ha rájött, hogy kísérleteihez sztreptomicint használhat, amelynek mutagén hatása régóta ismert. Ebből már gyanítható, milyen irányban próbált tapogatózni. Minden genetikai mutáció a fejlődést vagy a visszafejlődést szolgálja: valami újat hoz a szervezetbe, és ez a valami új megbontja az egyensúlyt, megváltoztatja a szervezet és környezete viszonyát, s végül a hibák túlsúlyba kerülése az elaggás visszafordíthatatlan folyamatához vezet. Féken kell tehát tartani a mutálást jegyezte fel reszkető kézzel G. B. Ha sikerül ezt cselekednünk, testünkön kívül rekesztjük a hibákat, s így örökké olyanok maradunk, mint Ezek az utolsó szavak: a mondat másik fele s ami még következett, Catinca asszony kályháiban ment füstbe.

9 Ugyanitt, az utolsó lapon, a bal alsó sarokban még egyszer feltűnik az egyszarvú jele, amelyet most sem értek, de valahogy kevésbé titokzatosnak látom. Egy hónappal ezelőtt, egy októberi reggelen, amikor az ősz még habozott, maradjon-e tovább is napfényes nyárutónak, vagy forduljon borongó télidőbe, másnaposan ébredtem a Fráta község erdészeti profilú középiskolájához tartozó kollégiumban, egy húsz-valahány ágyas hálóban. Másnaposan, de nem az ital miatt; mértékkel ittam, hogy fenn tudjak maradni egész éjjel a lakodalmi bőségű vacsoránál, utolsó számánál annak a kulturális rendezvénysorozatnak, amelyre meghívtak bennünket; s ez fárasztott el, a virrasztás ezen a baráti találkozón a meghívottak közül ugyanis jó néhányan egyetemi évfolyamtársak voltunk, sőt egyesek régebbi osztálytársak. Meg akartam mutatni nektek, málészájúak, hogy ha ti ott, az egyetem tövében, nem hoztátok össze a tízéves találkozót, én összehozom itt a tizenegy évest, legalábbis a haverjaim számára mondta Tipan, s vidáman veregette meg a vállunkat; boldog volt, hogy csaknem mindannyian eljöttünk. Később aztán keveset láttuk, s csak egy-egy villanásnyi időre, annyira lekötötte mindenféle tennivalója; egyszer hallottam, amint a sofőrökkel veszekedett kinn az udvaron, egyszer meg a konyhában pillantottam meg a kantinterembe nyíló ablakocskán át, amint köpcös őrmester módjára dirigál a sütő-főző asszonynépségnek. Mindent megtett, hogy mi, az ő meghívottai, jól érezzük magunkat, és el kell ismernem, hogy ha a savanykás bor nem volt is valami híres (nem híres a vidék szőlőtermesztése sem), a forraltan és forralatlanul felszolgált több esztendős, erős pálinka, a vadpecsenye, a töltött káposzta és minden egyéb a legmagasabb színvonalon állt. Miután véget értek a kissé sótlan humorral elegyített, hosszadalmas pohárköszöntők, én kellemes beszélgetésbe merültem Aurellal, régi jóbarátommal, aki Temesvárról jött, s főleg azért, hogy velem találkozzon. Egy magnetofon túl erős hangháttere előtt erre egyébként az első néhány pohár után senki sem figyelt örömmel fedeztük fel egymásban a hűséget hajdani eszményeinkhez, együtt az idő és a távolság el nem halványította baráti érzelmekkel. De történetem szálához nem fűződik szorosan ez a kellemes beszélgetés, valamint az sem, hogy közben-közben mosolyogva figyeltük Nascu kollégánk abbeli állhatatos fáradozását, hogy érdeklődést ébresszen maga iránt egy fiatal, igen fiatal költőnőben, aki azonban nem adta jelét ez irányban semmi hajlandóságnak. Lehet, nem akart rossz benyomást tenni ránk, s eszébe se jutott, hogy így rossz benyomást tesz Nascura. De éppen neki, pontosabban szemérmetességének köszönhetjük azt a különleges eseményt, amelyre történetem elején céloztam volt; ha nem így alakul a dolog, akkor az egész másnapi program Tipan terve szerint zajlik le, és nem ugrik be az a véletlenszerű fordulat, amely aztán a mondott eseményt kiváltotta. Másnap reggel, alig két óra pihenés után, ha ugyan pihenés volt az a kis kábult alvás az üres, hideg hálóteremben, fejünk alatt egy-egy krumpliszsák keménységű párnával nos, másnap reggel elhatároztuk Aurellal, hogy fáradtságunk s megterhelt gyomrunk noszogatása ellenére nem heverünk tovább az ágyon, bosszúsan küzdve a szobába húzódott őszi legyekkel. Szép lassan felöltöztünk, közben összebogoztuk éjszakai beszélgetésünk elszakadt szálait, s úgy döntöttünk, eszünk valamit, ami serkentőleg hat

10 lelassult emésztésünkre; e célból a kantinba mentünk, s nagy meglepetésünkre ott találtuk Nascut és Lanculescut a hosszú asztal egyik végénél, amint vidám csevegés közben egy kiadós reggeli eltüntetésébe merültek. Nem látszottak fáradtnak, bár sokáig voltak fenn még azután is, hogy a társaság nagyobb része s velük a fiatal költőnő visszavonult és eltűnt a kollégium folyosóin, alkalmas hálóhelyet keresve. Nascu álla ütemesen mozgott fekete szakállával, amint egyik szelet vajas kenyeret rágta a másik után, s közben tréfálkozott szerelmi felsülésén, és fogadkozott, hogy az első adandó alkalommal elégtételt vesz, ha nem az illetőn, hát valaki máson. Nem hittem volna, hogy rövid időn belül szavának is áll. Csak egy kis sétát tettünk a nyugalmas falusi vasárnap délelőttben, a Tipan rendelte autókra várva, melyek majd hazavisznek, és Nascu máris lemaradt egy háznál, amelynek ablakából gesztenyebarna hajú lány integetett felénk: alkalmi ismerős az esti bankettről, akiről később megtudtam, hogy rokona G. B.-nek, harmad- vagy negyedfokú unokahúga. Ekkor még csak annyit tudtam róla, hogy tegnap ott volt a kultúrházban, és Nascu már elkezdett legyeskedni körötte, hogy aztán a költőnő kedvéért könnyelműen faképnél hagyja. Szerencsére a lány nem sértődött meg, s bámulatos szerelmi nyitottsága jeleként mosolya arra látszott biztatni Nascut, hogy töltse vele az indulásunkig hátralévő órákat. Szájjal ugyan mindannyiunkat hívott, de mi éreztük, hogy ezt csak illendőségből teszi; összenéztünk, és kimentettük magunkat. S ha még pár pillanatig álltunk az ablak alatt, az csak azért volt, mert földbe gyökerezett a lábunk barátunk meghökkentő nagyvonalúságától attól, hogy megfogta az ablak párkányát, egyet lendült, s a következő mozdulattal már benn is volt a lány szobájában. Ennek elment az esze? Nem gondolja meg, hogy kompromittálja? kiáltott fel a hórihorgas Lanculescu, akitől igazán nem vártam effajta aggodalmat. Megfordultunk és visszafelé indultunk; Nascu idétlen eredetieskedése után az volt a benyomásunk, hogy a szomszédos házak minden elfüggönyözött ablaka mögül minket bámulnak. De barátunk szakállas képe szinte azonnal megjelent az ablakban; utánunk szólt, és most már ő is kért, hogy menjünk be. Fölösleges lett volna vitába bocsátkoznunk. Kényszeredetten betoltuk a kaput, átvágtunk az udvaron, s végül is beléptünk a hűvös, öreges levegőjű, ámbár nem rideg házba. Nem tudom, a többiek mit gondoltak; én igyekeztem túltenni magam a helyzet nevetségességén és azon, hogy akaratom ellenére rángattak bele, s derűsen vártam. Ha jól emlékszem, befelé menet feltettem volt magamban, hogy pár perc múlva úgyis eljövök, s ha lehet, a többieket is viszem; itt egyedül Nascura van szükség, ő pedig csak nem kívánhatja, hogy díszőrséget álljunk mellette. Hanem a dolgok másképpen alakultak, és valahogy kiléptek folyásuk normális medréből. Legnagyobb ámulatunkra a tornác végéből előloholt Catinca asszony, fésületlenül és nagyon izgatottan, s azonnal elárasztott bennünket hangos és közönséges beszédével, melyet ugyan ő maga roppantul előkelőnek szánt, de heves temperamentuma és elméje szerény képességei kölcsönhatása folytán rendetlen szóözön lett belőle. Tessék, tessék, kerüljenek be, már azt hittem, hogy sohase jönnek! kiáltott, s majdnem hogy a kabátujjunknál fogva ráncigált be mindannyiunkat egy szobába, amelyet nem túl tiszta kék függöny választott ketté (amint később megtudtam, emögött

11 volt G. B. laboratóriuma, amelyet a jó hölgy konyhának használt). Ezen a szobán át egy tágasabb, világosabb helyiségbe jutottunk, amelyet igen tarkán bútoroztak be különböző stílusú darabokkal: középen egy nagy parasztágy állt, oldalt nehéz, díszes faragványokkal zsúfolt asztalok és szekrények, imitt-amott székek, s a főhelyen, a ház ékessége gyanánt, egy ódivatú hintaszék, amely mögött szerényen húzódott meg egy kis könyvespolc, rajta néhány poros, viharvert, elrongyolt sarkú könyvvel. Nascu ott állt a gesztenyebarna lánnyal az ablak mellett, melyen oly meggondolatlanul beugrott; a bútorok szinte elvágták őket a kijárástól. Aurelra néztem, s úgy láttam, őt is a valószerűtlenségnek ugyanaz az érzése nyűgözi le, mint engem; ő is mintegy ködön át látja Catinca asszony előttünk hullámzó idomait, amelyeknek s ötven vagy néhánnyal több esztendejének egy feszes nadrág próbál némi sportosságot kölcsönözni; s úgy hallja a hangját is, zavaros-fátyolosan, pedig ugyancsak harsog, amint erőszakosan hellyel kínál bennünket. Aurel egy díványra telepedett, én egy székre az ágy lábánál, Nascu az ablak mellet maradt a lánnyal, Lanculescu pedig leült az ágy szélére, bár bizonyára kényelmetlen volt a hátában érezni a nappalra bevetett falusi ágy paplan- és párnahegyét. S ettől a pillanattól a valószerűtlenség átváltott valami furcsa lázálomszerűségbe. Catinca aszszon' gyorsan az ágyhoz lépett, s a hely szűk volta miatt valósággal átmászva Lanculescun, erélyes mozdulatokkal kezdte széttúrni a feltornyozott ágyneműt, hogy valamit a felszínre hozzon. Apám! sikította közben két oktávval magasabb hangon, s türelmetlenül cibálta a párnákat. Apám! Apám! ismételte egyre izgatottabban, s végül az ágy öbléből, ahol semmi egyébnek nem kellett volna lennie, csak dunnának, felbukkant egy igen öreg közel százéves ember reszketeg, borzas feje és csontos válla. Bambán nézett szét maga körül; a fülét hasogató kiáltozás ellenére sem ébredt fel egészen. Catinca asszony felénk fordult, mentegetőzve mondta, hogy az öreg nagyot hall, s nyomban újra beleszirénázott a magatehetetlen vénség fülébe: Keljen fel, apám! Itt vannak Kolozsvárról, látni akarják! Bénultan ültem, s azt hittem, hogy álmodom, annyira képtelen dolognak éreztem egy ilyen aggastyán brutalizálását, még ha azt jó szándékkal tette is tulajdon dilis lánya. S mindenre inkább el voltam készülve az idegen házban, mint épp erre a találkozásra. George Biris mintha a sírból kelt volna ki, sápadt és aszott arca hosszú fehér szakállban folytatódott, mely éppolyan borzas volt, mint gyapjúszínű haja, s olyan sűrű, amilyen nem láttam még hasonló korú öregembernél (igaz, hogy hasonló korú öregembert sem sokat láttam), és bő pizsamájában apró, töpörödött test sejlett. Catinca asszony feltámogatta, s anélkül hogy egy percre is abbahagyta volna rikoltozását, nagy erőfeszítéssé ülő helyzetbe hozta, és egy párnát nyomott a háta mögé; beleizzadt, mert az aggastyán mihelyt végre felfogta, hogy látogatói jöttek, ijedten kezdett vergődni a jó hölgy karjaiban. Megborzongtam, s nem bírtam levenni a szememet arról a csont és bőr lényről, aki most már engedelmesen ülve maradt, s várakozva fordult abba az irányba, amelyből nemcsak lánya rikoltozásának hangfoszlányai értek hozzá, hanem a napvilág is az ablak felé. Catinca asszony azonban tenyerébe fogta az öreg állát, s a fejét erélyesen arrafelé igazította, ahol mi ültünk, egyúttal a fülébe kiáltva, hogy ott

12 vannak a vendégek Most ismét úgy éreztem, egy szerencsétlen ember brutalizálásának, s ha ez öntudatlanul történik is, az élet meg- és kicsúfolásának vagyok tanúja, hiszen mi értelme van kényszeríteni egy már majdnem vak embert, hogy nézzen valahova, ahol úgysem lát semmit? De a jó hölgy minden bizonnyal olyan nagy eseménynek gondolta ottlétünket, hogy nem várhattunk tőle megfontolt, ésszerű gesztusokat. Ez volt az ő show-ja: volt valamije, és meg akarta mutatni másfelől pedig meg akart győzni minket, hogy ő is valaki ott, Fráta községben, akit érdemes felkeresni, háza amolyan múzeumféle, benne egy még élő múmiával, mint roppantul értékes kiállítási tárggyal. Maga is tett egyet-mást életében, apám, nem igaz? kérdezte, hogy mi aztán ámuljunk a válaszon. S kijátszotta a nagy adut: Ugye volt külföldön is? Utazott hajóval a Dunán, mi? Na mondja, hol volt Olaszországban volt, Rómában Melyik szállóban lakott Rómában? Mondja, apám: melyik szállóban? sikította kétségbeesve, mert már azt hitte, a boldogtalan vénség meghiúsítja kedvenc attrakcióját. Rómában a Hotel Napoli szállóban laktam motyogta az aggastyán; értelme megváltó felvillanása egy szemernyit felszínre hozott feledésbe süllyedt emlékeiből. Catinca asszony kegyetlenül tovább nyaggatta, hogy elkápráztasson minket, bár az öreg ezt a pár szót is gépiesen, lélektelenül ejtette ki, reszkető állal és lélegzet után kapkodva. Jól van, apám. S miket csinált még? Feltaláló volt, csinált egy csomó gépet? Szinte úgy hallatszott, mintha be akart volna beszélni valamit az öregnek, vagy mintha erőszakkal rá akarta volna adni régen kihunyt egyénisége láthatatlan ruháját. Csináltam egy csomó gépet szajkózta értelmetlenül az aggastyán. Micsoda élete volt, s hogy tudott élni Meg akarja érni a századik esztendejét fordult felénk Catinca asszony elnéző és ugyanakkor büszke mosollyal. Majd a vénség fülébe szirénázta: Sokat látott, apám, sokat utazgatott, mi? És boldog volt, mi? Boldog volt jelentette ki aztán ő maga, hogy nem kapott választ, s emlékszem, az öreg ebben a percben fogatlan ínyét mutatva nagyot ásított. Ezt is válasznak lehetett tekinteni. Nem látok Semmit se látok, nagyon meggyengült a látásom szólalt meg az aggastyán, miután a lánya egyszer csak észrevette, hogy fésületlen és nincs kifestve, s elviharzott a kék függönyös helyiség felé, otthagyva minket az öreg társaságában. Nyomasztó csend szakadt ránk, egyikünk sem mert szólni, s ekkor tette az öreg váratlan vallomását; ez a két kurta mondat volt egyetlen olyan szövege, amelyet nem Catinca asszony adott a szájába és visszhangoztatott vele. Így kerültem szemtől szembe, mint mondtam, George Biris Delafrata létezésével. Kínos meglepetés volt, s a kínosság érzése továbbra is megmaradt bennem, ameddig még ott ültünk. Hogy miképpen jött vissza a jő hölgy teljesen kikészített fejjel és arccal (csak a rúzst kente fel még előttünk az ajkára), miképpen beszéltük le arról, hogy elfusson egy üveg pezsgőért, s végül hogyan szabadultunk meg tőle mindez már nem érdekes. Csak kinn az utcán sikerült feloldanunk magunkban a látogatás szorongó feszültségét, és valósággal kirobbant belőlünk az ámulat, a zajos csodálkozás, anélkül hogy valamit is tudtunk volna az esemény felszíne alatt rejtőző igazságról.

13 Hallatlan! kiáltott fel Lanculescu, s a homlokára csapott. Ha nincs ez a lány, eszünkbe se jut, hogy betérjünk oda, s lemaradunk a nagy spektákulumról mondta Nascu, aki négyünk közül a legkevésbé illetődött meg, s karját a vele tartó gesztenyebarna szépség nyakába akasztotta. Néhány nap múlva óriási csomag érkezett otthoni címemre: az öreg iratai. Nem hittem volna, hogy Catinca asszony komolyan veszi az ígéretemet, amikor én magam sem vettem komolyan (abban a szorongatott helyzetben könnyen megígértem volna akármit); hanem hát a jó hölgy, úgy látszik, erősen reménykedett az iratok kiadásában, legalábbis egy részükében, amely a gondatlan tárolás ellenére kibetűzhető maradt. Mióta rájött, vagy valaki a tudtára adta, hogy atyja lángelme volt, tipikusan úgy viselkedik, mint az örökös: nem kímél fáradságot, ha öröksége érvényesítéséről van szó, kezdve az iratok kiadatása körüli ügyködéssel s végezve a nagy feltalálót övező helyi dicsfény lehetőség szerinti növelésével, amely dicsfény sugaraiban aztán maga is sütkérezhet. Egy dolgot nem tud, mert biztos vagyok benne, hogy csak felületesen lapozta át a rengeteg papirost, s nem bukkanhatott arra, amit én megtaláltam, kihüvelyeztem egy dolgot nem tud a hölgy: azt, hogy nem örökölhet semmit G.B.-től, mert G. B. túléli őt. Már ha jól fejtettem meg bizonyos szövegrészek s az egyszarvú jele értelmét. Íme, ez a két évvel ezelőtti, távirati stílusú, szinte rejtjeles naplójegyzet a kezelésről, amelynek az öreg alávetette magát, jobban mondva ő alkalmazott magán, s amelynek korábbi empirikus kísérletei szerint azt kellett eredményeznie, hogy lelassuljanak vagy éppen megálljanak szervezete mutálásai ; hogy rendre megszűnjön a genetikai mutációfaktor hatása, ha valaki tudományosabb megfogalmazást óhajt. Ebben az öszszefüggésben az egyszarvú jele a halhatatlanságot jelenti; a legendabéli állatfő kizárólag azokon a lapokon jelenik meg, amelyeken ezzel a kérdéssel kapcsolatos elmélkedések, adatok találhatók. Ha valami szerencsés véletlen folytán G. B-nek sikerült megoldania a problémát (nem az első amatőr volna, aki nagy horderejű felfedezést tesz), akkor Catinca asszony szavai, hogy meg akarja érni a századik esztendejét, csak halvány és normális előképét vázolták annak a fantasztikus dolognak, ami majd bekövetkezik. Matuzsálem taknyos kölyök volt ahhoz az aggastyánhoz képest, aki G. B.-ből lesz idő múltával. Mindannyiunkat túlél, természetesen kolontos lányát is, és ha az unikornis jele nem csal 3000-ben is ott fog trónolni az ágyban, paplanok és párnák halmain, csak az ágya lesz más, az ágyneműje s a ház, amelyben mindez történik; a mostaniak nem tartanak el addig. Nem lehet azonban s nem is akarom megkerülni a kérdést: mire jó mindez? G. B. akkor lett halhatatlan, ha ugyan az lett, amikor fél lábbal a sírban volt tehát túl későn. Miután rájött a mutációk megállításának nyitjára, hosszú évekig kísérletezett saját magán, s kezelte magát a dilettáns tudatlan merészségével, a közelgő vég sürgetésére. Mivel a hatás bizonyára nem azonnali, szervezetének elaggása a kezelés alatt is folytatódott, eljutott a szenilitásig, s csak ekkor állt be az óhajtott változás, ekkor fagyott be a sejteket romboló mechanizmus, meghozva G. B.-nek a halhatatlanságot, mikor

14 már nem tudott mit kezdeni vele, sőt egyáltalán nem is tud róla. Nem akarok arra gondolni, mi lett volna, ha G. B. hamarabb jut el a kérdés megoldásához, s közzéteszi a módszert, rendelkezésére bocsátva mindannyiunknak és ezzel megváltoztatva a világ arculatát. Kerülöm, hogy erre gondoljak, mert meddő, értelmetlen képzelgés volna, miután láttam, milyen állapotban van G. B.: hogy már a saját nevére sem emlékszik, nemhogy bonyolult képletekre, kísérletekre, orvosbiológiai eljárásokra. Halhatatlansága most már büntetés, egyelőre a mit sem sejtő Catinca asszonyon, aztán majd sok-sok jövendő nemzedéken, de leginkább, azt hiszem, a nyomorult vénségen. Már ha az egyszarvú nem csalt meg, s a továbbiakban sem hazudtolja meg magát. Furdalt a kíváncsiság, de a kétség is; fogtam magam, és megint kiszaladtam Frátába. Ezúttal nem beszéltem le a jó hölgyet arról, hogy elfusson pezsgőért, bár a pezsgő főleg a rosszabbfajta gyomorégést szokott okozni nekem és fejfájást. De legalább pár percre egyedül akartam maradni az öreggel. Szerencsére ébren találtam; megkönynyebbülve sóhajtottam fel, hogy nem kell kibányásznom a paplan- és párnahegy alól. Ide hallgasson! kiáltottam a fülébe, ahogy Catinca asszonytól láttam, miután előbb meggyőződtem róla, hogy az ablak zárva van, s a járókelők nem hallják hangoskodásomat. Nézze csak, mit írt ide tartottam eléje a tépett, hiányos, petróleumfoltos füzetet, de nyomban észrevettem, hogy semmit sem lát belőle, és mélyen elszégyelltem magam. Most azonban már nem visszakozhattam. Minden pillanatban jöhetett Catinca is. Igaz, amit ide írt? Igaz, hogy felfedezte azt a hogy mondjam igaz, hogy halhatatlan? Utolsó szavaimat úgy üvöltöttem, mint egy eszelős, hogy behatoljanak a dobhártyája mögé, megzápult agyába, és dermedten vártam, hogy mit szól. Ha nem másnak, legalább ennek a kérdésemnek meg kellett valamit mozdítania benne, hiszen élete legnagyobb eredményéről van szó S valóban úgy tűnt, az aggastyán eltöpreng. Fejét félrehajtotta, fehér szakálla pizsamája gallérján pihent. Majd egy nagyot ásított, éppen úgy, mint mikor Catinca asszony azt kérdezte, hogy boldog volt-e; igen, ezt is válasznak lehetett tekinteni. VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA MIRCEA OPRIŢĂ VIASZMODELLEK Kegyetlenül lehangolódtam, s az a furcsa érzésem támadt, hogy a tárgyak eltávolodnak tőlem: széthúzódnak a tömör üvegfalak, a kartotékos szekrények, és a fényes pontokkal telehintett nagy csillagtérkép valósággal eltűnik káprázó szemem elől. Meg kell nézned, mi van a Baktriánán jelentette ki a főnököm. Te keltetted ott a zűrzavart, emlékszem rá. De hátha időközben helyreálltak a dolgok Tiltakoztam, miért küld éppen engem. Mit keressek ott újra? Menjen más, javasoltam. Menjen valaki a fiatalabbak közül.

15 Főnököm megkérdezte, nem vagyok-e fáradt, nem gondolok-e őrségváltásra. Gúnyolódott velem az öreg róka. S hogy ne lássam szája sarkán a mosolyt, beharapta az ajkát, és hatalmas műszerasztala lapjára könyökölve kérdőn nézett rám. Menjen valaki a fiatalabbak közül ismételtem meg, s név szerint is szóba hoztam egyiket, aki már többször panaszkodott, hogy nem kap komoly feladatokat. Tétlenségre van kárhoztatva, mondta, nem azért lépett erre a pályára, hogy veszteg üljön egy támaszponton; alig várja, hogy valahova útnak indítsák. Hát küldje ezt a fiút, ajánlottam. Nem egyedül, két-három útitárssal. Jó, gondolkozom rajta felelte. Egyelőre nem tudtam, milyen mértékben sikerült meggyőznöm, hogy hagyjon békén, ne állítson fel munkám mellől, amelyben évek óta teljesen elmerültem. Mindenesetre mondta kérni fogom, hogy a Baktriánát újra felvegyék kutatási tervünkbe. Hát csak kérje, gondoltam, s próbáltam elhitetni magammal, hogy semmi közöm az ügyhöz, akármi történt a Baktriánával. Számomra az a bolygó az ifjúság emlékét jelentette, azokét az évekét, amikor a szakmát tanultam s nemcsak én, hanem a többiek is mind, a főnökkel együtt. Engem aztán elküldtek a Baktriánára, ami nem keltett sem csodálatot, sem irigységet, mivel senki sem törte magát azért, hogy az Oroszlán csillagképbe s abban is erre az obskúrus bolygóra hajózzon. Egyébként épp emiatt esett rám a választás, ennek köszönhettem, hogy a bolygó felkeresését valaki beiktatta kutatási tervünkbe. De hát akkor én voltam abban az életkorban, melyben az üvegtetők alatti munka lustálkodásnak tetszik az ember szemében; lelkesen fogadtam a küldetést, és merész tettekről ábrándoztam. Két öcsém (egyikük azóta baleset áldozata lett, a másik csendesen, de igen jól él, mint földalatti-pályákat szerelő szakember) annyira büszke volt rám, hogy elkísértek az űrhajó fedélzetére, s velem jöttek volna szívesen az útra is, ami most úgy gondolom remek dolog lett volna; a küldetés azonban egyéni volt, úgyhogy öcséim lógó orral hazatértek a Földre, miközben én begyömöszöltem magam az űrkabinba, és elvesztve öntudatomat, az Oroszlán csillagvilága felé kezdtem suhanni. Főnököm szerint zűrzavart keltettem ott, s azt akarja, most tisztázzam a dolgokat. Könnyű az ilyesmit csak úgy kijelenteni. De lássam én azt, aki a helyemben nem keltett volna éppen olyan zűrzavart. Mit tudtam akkor a Baktriánáról? Mit tudott róla bármelyikünk is? Nem lesz sok dolgod mondta a főnök akkor, indulás előtt, s még hozzátette, hogy ne legyenek illúzióim. Igen, szó szerint így mondta: Ne legyenek illúzióid. Minden következtetés oda lyukadt ki, hogy a bolygón nincs élet, s ebben a komputerek nem is tévedtek: a Baktriánán csakugyan nem volt élet, ameddig én oda nem értem. Emlékszem, milyen nehezen ébredtem fel ájuláshoz vagy éppen halálhoz hasonló álmomból, belezsibbadva az utazás körülményei követelte, kényelmetlen fekvő helyzetbe. Lassan tértem magamhoz, bár űrkabinom régen a bolygó talaján állt; egy földi hónap telt el, mióta megérkeztem, s csak ekkor kezdtem visszanyerni érzékeimet és öntudatomat. Kábult voltam, és gyenge, órák hosszat feküdtem félig nyitott szemmel, s az előttem elvonult fényekről és árnyakról nem tudtam, egy idegen világ jelenségei-e vagy az én gyötört agyam képzelgései. Most azt hiszem, inkább az utóbbiak

16 voltak: az öntudatlan lét állapotában is működő érzékeim játéka, amit a valóságra ébredés közben tudatorr először regisztrált. Te keltetted ott a zűrzavart emlékszem rá emlékeztem én is főnököm szavaira. Mit gondol, hogy most majd rendet teremtek? S éppen a Baktriánán, ezen a senki bolygóján, amelynek lágy, ruganyos talajában én hagytam az első lábnyomokat? Nehéz fellegek hömpölygése a hamuszürke égbolton. Szórt fény, hideg és valahogy súlyos fény, mely valószínűtlenül lassan vonul át a szemhatár egyik feléről a másikra, követve a szinte sohasem látszó törpe nap vándorlását. Ilyen volt a világ a Baktriánán eszmélésem legelső napján: a csend, a tökéletes csend bolygójára érkeztem Kábult voltam, és gyenge, alig tértem magamhoz, de a kinti táj annyira nyugalmasnak, veszélytelennek tetszett, hogy miután átnéztem a készülékek immár bőséges adatait a külvilágról megkockáztattam egy kis tájékozódó kiruccanást. Nem mentem messze, s úgy tartottam az irányt, hogy az űrkabin folyton a hátam mögött volt; sűrűn vissza-visszafordultam megnézni, látszik-e még. Elég nehéz terep volt körös-körül. Előttem, jókora távolságban, hullámos lejtő látszott mintha dermedt láva lett volna. Máshol szennyszürke tavak vagy kiterjedt pocsolyák, amelyek közelében még süppedőbb és sárosabb volt a talaj, mint ott, ahol vigyázva lépegettem, mindenféle rejtett veszedelemre készen. Különösebb bajom nem történhetett, legfennebb arrább, a tavakon túl; a közvetlen környéket készülékeim jól átszondázták. De a talaj furcsa ruganyossága, síkossága felfokozta bennem az életösztönt, s mi tagadás, kissé szorongtam. Egyszer csak megpillantottam az űrkabint alig pár lépés távolságra előttem. Csodálkozva álltam meg, s nem értettem, hogyan véthettem el az irányt. Minthogy folyvást előrementem, nem fordultam vissza a kabin felé, ez józan földi szemlélet szerint csakis úgy történhetett, hogy kört írtam le mentemben. Hátranéztem, következtetésemet ellenőrzendő, de éppen ekkor sűrű ködgomoly nyomult elő a tavak irányából, és mindent homályba vont mögöttem. Csak az előttem álló, horgonyaival szilárdan a talajhoz rögzített űrkabinhoz igazodhattam. Ez azonban valahogy más volt, valami megváltozott rajta, mialatt kinn járkáltam, s nem bírtam rájönni, hogy mi. Töprengve bámultam a kabint, majd észbe kaptam: a létrája hiányzik. Mikor eltávolodtam tőle, ott hagytam a kis négyfokú fémlétrát, amelyen lekapaszkodtam, a talajhoz támasztva; nem láttam semmi szükségét, hogy felhajtsam. S lám csak, valahogy eltűnt, valami vagy valaki elvitte; abban a pillanatban ezt láttam az egyetlen lehetséges magyarázatnak. Felocsúdtam a dermedt csodálkozásból, és elég óvatlanul közelebb léptem. Igen, az én űrkabinom volt, minden részletét pontosan felismertem, még az olvadás nyomait is a vastag fémköpenyen, amelyek a légkörbe való behatoláskor keletkeztek. Szerencsémre az ajtó eléréséhez oxidált felülete alig látható körvonalakkal simult a köpenybe nem volt föltétlen szükségem a létrára; küszöbe ott volt a mellem magasságában. Ki akartam nyitni, hogy visszazsilipeljem magam, de nem ment. Mintha beszorult volna a keretébe, szinte mintha eggyé vált volna vele, meg se moccant, akárhogy erőltettem, bár idegességemben ököllel is nagyokat ütöttem rá. Egészen különös volt, ahogy a nyitószerkezet gombja viselkedett: mintha tömör fémdudor lett volna az ajtó testén (amely egyébként maga is mintha a köpeny tagolatlan része lett volna). Csak

17 később értettem meg, mi történt; ekkor még azt hittem, a saját űrjárművemnél vagyok, s mert megijesztett a kinnrekedés rémképe, tovább dörömböltem az ajtón, mármint amit én annak véltem. Majd lehajoltam egy alkalmas követ keresni, és ekkor, ahogy véletlenül átnéztem az űrkabin lábai között, amelyek mélyen a talajba süppedtek, riadt elképedéssel pillantottam meg egy másik űrjárművet. Egyet egy egész kis csapatból. Hatból, amint rögtön megláttam. Ott horgonyoztak a lejtő közelében, ahol a lávafal szűk, kanyargós völgyet képezett, éppoly kietlent, mint a fennsík. Nem is jól mondom, hogy horgonyoztak, tulajdonképpen csak ott voltak, a talajra helyezve, és mindenik olyan volt, mint az én űrkabinom. Teljesen meggárgyultam; nem tudtam, mit gondoljak. Lehetséges volna, hogy nyomban indulásom után egy egész kis űrhajóflottát küldtek a Baktriánára? De hát kik s milyen céllal? tépelődtem, miközben az is feltűnt, hogy a kabinok mind zárva voltak, egyikük sem adott semmi életjelt. Megjelenésükre, puszta létükre hirtelen nem tudtam más magyarázatot, csak azt, hogy vagy a bolygó nem élettelen, vagy én nem vagyok az egyetlen Föld-lakó, aki ellátogatott ide. Közben a köd visszahúzódott a tavak irányába, sőt talán magukba a tavakba (később megfigyeltem, hogy a bolygó mélységeinek e furcsa párája, mely közvetlenül valószínűleg a tavakból s a nedves talajból száll fel, periodikusan jön elő és húzódik vissza); és ekkor a törpe nap fakó, bágyadtan permetező fényében megpillantottam igazi űrkabinomat. Bár még két másik hasonló állt mellette, s ezeknek létrája is volt, azonnal felismertem. Futólépésben indultam arrafelé, riadtan az eseményektől és rettegve attól, hogy egy egész űrkabin-erdő jelenik meg köröttem, melyben aztán végképpen eltévedek. Lihegve érkeztem meg, s nyomban a nyitógombot kerestem; az ajtó simán kinyílt, én meg sietve beléptem a zsilipkamrába, s egy újabb gombnyomással magamra zártam, és emlékszem, egy ideig mozdulni se bírtam a rám tört félelemtől. Nehezen nyugodtam meg, s ekkor már sejteni kezdtem, mi történt, jóllehet nem volt könnyű megbarátkoznom azzal a hihetetlen, földi ésszel aligha felérhető magyarázattal, hogy a kutatási tervünk legvégén szerénykedő bolygó, amelyre senki sem volt kíváncsi, képes rá, hogy valami módon lemásolja és sokszorosítsa a tárgyakat, amelyek kapcsolatba kerülnek vele. Megbolondultál? Nevetségessé akarod tenni az intézetet? kiabált a főnököm, mikor hazatérésem után írott jelentésemben előhoztam ezt a feltételezést. Feltételezést mondtam, tekintettel a dolog földi körülmények között elképzelhetetlen voltára, pedig a Baktriánán általam megélt, általam keservesen tapasztalt valóság volt. Főnököm üvegfalú irodájában persze nem jelentek meg a sokszorosított űrkabinok, még kevésbé a későbbi teremtmények pedig jól jött volna, ha mindazoknak, akik kételkedtek abban, hogy igazat állítok, bemutathattam volna bár egyet ezekből az utóbbiakból, amelyek az én viaszfiguráim nyomán készültek. Ehelyett egy csomó felvételt mutattam be, s ezeket a kollégák alaposan kielemezték, mindegyre csodálkozóbb képeket vágva. Ők is nehezen adtak hitelt a szavaimnak, de végül bizonyító erejűnek találták a felvételeket. Legutoljára a főnököm hagyta meggyőzni magát róla, hogy a Baktriánának ilyen különös tulajdonságai vannak; még akkor is habozott kissé, amikor tovább kellett adnia a jelentésemet, hogy adatait feldolgozhassák. Hát szóval eljátszadoztál ott, mi?

18 pillantott rám vádlóan, de a jelentést mégiscsak aláírta; aztán a Baktriánát később nem tudom, mi okból törölték kutatási tervünkből. Mint utólag hallottam, a főnök számított rá, hogy tiltakozni fogok, nekem azonban eszembe se jutott ilyesmi; ellenkezőleg, örültem, hogy nem kell majd visszatérnem oda, ahonnan menekülve távoztam. Kabinom belsejében, mint mondtam, sikerült megnyugodnom, s úgy tűnt, kezdem érteni a bolygó bizarr viselkedését. Hanem a gondolat még túlságosan is új volt, s a földi valósággal való összevetésből adódó következtetések túl frissek és bizonytalanok ahhoz, hogy a jelenség mechanizmusát egyszerre feltárták volna. Már első pillanattól jól sejtettem viszont, hogy a dolog kapcsolatban áll a tavakból felszálló köddel, amely űrkabinomat egy ideig elborította, s amely abból ítélve, milyen síkos-nyálkás maradt utána a talaj felülete sűrű, ragacsos, átlátszatlan anyag, minden bizonnyal valami szuszpenzió kellett hogy legyen. Körülbelül az történhetett, hogy miközben én kiszálltam, s az űrkabinnak hátat fordítva, óvatosan, egyenes vonalban eltávolodtam tőle, a tavakból felszállt vagy kiáramlott a köd, amely előbb is folyton a felszínükön lebegett (emiatt s a nap erőtlen fénye miatt a tavak partvonalát soha nem is lehetett világosan kivenni). Kiáramlott arra a tereprészre, amely mögöttem maradt, s az űrkabint is ellepte; ha nem láttam volna a második s aztán a további űrkabin-példányokat, alkalmasint még mindig azt hinném, hogy egyszerű köd volt. Hogy mármost közhasználatú szavakkal írjam le a következőket, a köd mintegy letapogatta kabinom felületét, s ezt elemezte, memorizálta és kis idő múlva néhány, egyre pontosabb másolatban reprodukálta. E szavak legfőbb hibája, hogy azt sugallják, valamifajta tudatos cselekvés ment végbe, márpedig én a bolygó különös teljesítményeit soha nem láttam, nem éreztem értelemre valló megnyilvánulásoknak, sőt inkább mindig az volt a benyomásom, a szuszpenzió öntudatlanul és értelmetlenül csinálja, amit csinál, kizárólag anyaga finomszerkezetének, a benne rejlő páratlan mimetikus képességnek köszönhetően. Csinálmányai ugyanakkor nem voltak afféle hozzávetőleges, otromba utánzatok, aminők néha más közegben is keletkezhetnek; nem, ezek tartós és tökéletes másai voltak a szuszpenzió letapogatta különféle tárgyaknak. Tévedés, képzelődés ismételtem magamban számtalanszor. Bizonyságot akartam szerezni róla, hogy feltevésem nem áll helyt. Pedig e minden ismert földi jelenségtől független, mondhatni ösztönösen alkotott hipotézis a legbiztosabb utat nyitotta a bolygó titkaihoz. Eszembe jutott, hogy a köd viszkózus közege valószínűleg nem másol le mindent hajszálpontosan kiáramlása rövid ideje alatt; ez tényleg hihetetlen volna. Megint kiszálltam, s alaposan szemügyre vettem, körbejártam az űrkabinom mellett horgonyzó két másodpéldányt. Mindkettőnek szabályos, a talajt érintő létrája volt, mert értettem meg hirtelen a szuszpenzió ezúttal így találta űrkabinomat, leeresztett létrával, s így másolta le; a többi példány (vagy húszat számláltam meg összesen a völgytorkolatban s a fennsíkon) még akkor keletkezett, amikor ébredésre vártam hipnotikus álmomból. Egyiknek sem volt létrája, minthogy akkor az eredetinek sem volt, csak benn a belsejében; egészen biztos tehát, hogy ezek első kiszállásom előtt készültek. Mindebből arra is rájöttem, hogy a szuszpenziónak, amely érvényre juttatja a közeg mimetikus készségét, vannak bizonyos korlátai; lehetőségei fantasztikusak, s min-

19 den földi képzelőerőt meghaladók ugyan, de mégsem végtelenek. S éppen ez bátorított fel arra, hogy megpróbáljam a jelenséget birtokba venni és akaratom szerint irányítani. Kezdetképpen, gondoltam, ellenőrzöm az egyik újonnan készült űrkabin szilárdságát. Előbb azonban a létrát próbáltam ki, s megállapítottam, hogy csuklós szerkezete működőképes. Ugyanilyen működőképesnek tűnt az ajtó nyitógombja: meg lehetett nyomni, visszarugódzott de az ajtó nem nyílt ki. Rúgni kezdtem a sarkammal, s egyszer csak behorpadt, mintha rosszul sült kenyér haja lett volna. Miközben ott álltam a létra legfelső fokán, az egyik láb is megroppant; a kabin oldalra dőlt, majd elzuhant a talajon, szerencsére miután előbb egy nyaktörő ugrással sikerült megelőznöm, hogy alája kerüljek. Most, ahogy égnek fordult lábakkal hevert, kényelmesen megvizsgálhattam a kettéroppant láb törési felületét, s ha ez a szemrevételezés nem szolgált is túl sok adattal arra vonatkozóan, hogy milyen anyagokkal dolgozik a mimetikus köd, azt viszont világosan látnom engedte, hogy a földi tárgy belsejét nem tudta sehogy sem reprodukálni. Körülfolyta a kabint, s minden irányból pontosan, alaposan letapogatta, de csak a felülethez férhetett hozzá: ami azon belül volt, titok maradt számára. Megjegyezte vajon mi módon? a felület alakjáról, nagyságáról, anyagáról nyert adatokat, s aztán ezek alapján külsejükre nézve hibátlan másodpéldányokat állított elő. Hogy milyen finom megfigyelésre és munkára képes, azt a létra csuklós szerkezetének utánzása mutatja; az ajtót viszont azért nem tudta használhatóra alakítani, mert nyitószerkezete benn volt a légmentesen zárt űrkabinban, ahova nem hatolt be. így csak a gombot másolta le tökéletesen s gyakorlatilag minden cél és értelem nélkül. Megvizsgáltam a kabin zömök testét is, amely estében úgy behorpadt, mintha bádogkürtő lett volna. Ennek ellenére, amikor erős lézersugárral kettévágtam, a belseje tömör volt; sehol az eredeti példány üreges szerkezete, hogy ne is szóljak a felszerelés, a berendezés sok-sok apróságáról. íme tehát az újabb bizonyíték arra, hogy a viszkózus közeg nem hatol a zárt tárgyak belsejébe gondoltam, s a hengeres testet kitöltő szürke, tésztaszerű anyagot néztem. Ez azonban valahogy nem látszott véglegesnek, s mint később meggyőződtem róla, valóban egyfajta szilárdulási folyamat zajlott benne, amelynek során űrkabinom külső burkának ötvözetéhez lett hasonló. Nemhiába képedt el a főnököm, s kiabálta dühösen, hogy nevetségessé teszem az intézetet: sokfelé megfordultam azóta, sok űrkutató jelentését olvastam, de egyetlen naprendszerből sem írtak le olyan rendkívüli, minden ismerttől annyira eltérő jelenséget, amilyen ez volt: a Baktriána alkotó, pontosabban megadott modelleket s csakis azokat utánzó képessége. S ha ez a képesség addig, ameddig oda nem érkeztem, modell híján kihasználatlan volt is, ottlétem rövid ideje alatt annál gyökeresebben megváltozott a helyzet. Büntetést érdemelnél morgott a főnök, miután aláírta jelentésemet, s töröltette a Baktriánát kutatási tervünkből. Nem tudott napirendre térni megfigyeléseim és következtetéseim fölött, s bosszantotta, hogy játszani mertem a jelenséget létrehozó erőkkel, megbontva egy nagyrészt ismeretlen világ ősegyensúlyát. (Ez főleg azután történt, miután rájöttem, hogyan lehet a szuszpenzió működését irányítani.) Túlságosan nagyot akartál pirongatott. Teremtőnek képzelted magad, és arra vetemedtél, hogy összevissza alkoss mindent, ami csak eszedbe jut. Teljes káoszt csináltál; ezért kellene bün-

20 tetést szabnom rád, ha volna egyáltalán büntetés ilyen bűnre. Ne gyere nekem a mesével, hogy tanulmányozni akartad a bolygó formaképzési lehetőségeit, meg mit tudom én; ismerd el, hogy játszottál, s hogy ezzel elmentél a végső határig Most már mindegy, abba kell hagynunk a térség kutatását, ameddig a dolgok leülepednek; aztán meglátjuk, mi lesz abból a szerencsétlen világból, amelynek természetes állapotát így elrontottad. Efféléket mondott, s haragosnak tűnt, nem hiszem azonban, hogy csakugyan az volt. Sokkal valószínűbb, hogy nagyon érdekelte mindaz, amit elkövettem a bolygón, s már akkor kíváncsi volt, mi marad az általam s az Oroszlán csillagkép egyik jelentéktelen, félreeső objektumának mimetikus ereje által létrehozott élővilágból. Mit mondhatok erre? Persze, én is kíváncsi vagyok, mi lett teremtményeim sorsa, de most már hiányzik belőlem az egykori bolond bátorság ez pedig feltétlenül szükséges volna ahhoz, hogy ismét ellátogassak a Baktriánára. Nem tudtam biztosan, de szerettem volna hinni, hogy a főnököm téved; hogy nincs igaza, amikor helytelennek látja ottani tevékenységemet, mi több, büntetendőnek. De hát végül is mi a bűnöm? Kísérleteket folytattam egy lakatlan bolygón, mely épp azért, mert lakatlan, szabad tere az ilyen vállalkozásoknak. Nem robbantottam fel. Nem mozdítottam ki pályájáról. Csupán aktivizáltam a lehetőségeit, s megnyitottam rajta a biológiai fejlődés útját, mégpedig nem nagy erőbefektetéssel, és nem a bolygó természetes fejlődésével elvileg ellenkező irányban. Ha úgy vesszük, a Baktriána önmaga alkotta meg a rajta életre kelt lényeket; mimetikus képességének mintha kezdettől fogva ez lett volna a célja. Én annyit sugalmaztam csak, hogy mit és hogyan csináljon. Kevéske hajlammal a nagyképűségre, úgy is fogalmazhatnék, hogy a bolygó a maga csodálatos rejtett készségeivel öröktől fogva rám várt, hiszen mint mondtam olyan élénken munkára kész kigőzölgése, a ködös szuszpenzió, csak minta után tudott dolgozni, márpedig minta csupán kívülről kerülhetett ebbe a meddő, élettelen világba. Ez volt az én szerepem: modelleket adtam a bolygó teremtő erejének. Ötletem pár órával azután támadt, hogy szétromboltam az egyik űrkabinmásodpéldányt. Hadd lám, mondtam magamban, tud-e valami mást is ez a viszkózus közeg. Majdnem biztosra vettem, hogy páratlan utánzókészsége nem korlátozódik csak űrjárművekre, de valami arra indított, hogy azért próbáljam meg. Közben a tavak fölött újra sűrű gomollyá állt össze a ködszerű szuszpenzió; várható volt újabb kiáramlása. Sietnem kellett. Bezsilipeltem magam a kabinba, és szintetizátorommal jókora darab viaszt állíttattam elő: ez volt a legjobb anyag arra, hogy gyorsan modelleket gyúrjak belőle. Megmelengettem a markomban, s aztán hirtelen olyan alakúra nyomkodtam, hogy némi jóindulattal kiskutyának lehetett nézni: kezdetleges porcelán kiskutyának, amolyan nippnek, amelyet méreteivel sem szárnyalt túl. Kivittem, letettem a kabin létrája mellé, majd visszatértem, magamra zártam a zsilipkamraajtót, és vártam. Miután a köd visszavonult, nem láttam egyetlen újabb kabint sem. Ellenben itt is, ott is számtalan sárga kiskutya kuporgott a talajon: mindenik hajszálpontos mása volt az enyémnek, s mindenik viaszból volt. Ekkor arra gondoltam, hogy készítek egy új kutyamodellt természetes nagyságban; időm volt bőven, s a fedélzeti számítógéppel összekapcsolt szintetizátor megkönnyítette a munkámat. Nemsokára készen is volt a