Bohumil Hrabal SÖRGYÁRI CAPRICCIO

Átírás

1 Madárfejűek Társasága NNCL32-25Fv1.0 Bohumil Hrabal SÖRGYÁRI CAPRICCIO Fordította Hap Béla ISBN Bohumil Hrabal: Postřižiny Československý Spisovatel, Praha, 1976 B. Hrabal, 1976 Hungarian Translation Hap Béla, 1979 Bovaryné én vagyok GUSTAVE FLAUBERT 1 Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor ronggyal és összegyűrt Nemzeti Politiká-val tisztítom a lámpák üvegcilinderét, gyufával ledörzsölöm az égett kanócok feketéjét, visszateszem a rézsapkákat, és pontosan hét órakor bekövetkezik az a gyönyörű pillanat, mikor abbahagyják a munkát a sörgyári gépek, és a dinamó, mely az áramot nyomja mindenfelé, ahol villanykörte ég, az a dinamó csökkenteni kezdi a fordulatszámot, és ahogy gyengül az áram, gyengül a körték fénye is, a fehér fény lassanként rózsaszínbe megy át, a rózsaszínű fény pedig szürkébe, flóron és organdin szűrődik át, végül a wolframszálak piros, angolkóros gyermekujjakat mutatnak a plafonon, piros violinkulcsot. Aztán meggyújtom a kanócot, felteszem a cilindert, felcsavarom a sárga nyelvecskét, felteszem a porcelán rózsákkal díszített tejüveget. Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, szeretek fölfelé nézni az alatt a néhány perc alatt, mikor úgy folyik el a körtéből a fény, mint a vér a kakas elvágott torkából, szeretem nézni az elektromos áramnak ezt az egyre halványuló kézjegyét, és borzadok a gondolatára, hogy eljön az az idő, mikor bevezetik a sörgyárba a városi áramot, és az összes sörgyári lámpa, az istállók összes viharlámpája, az összes kerek, tükrös lámpa, az összes kerek, kanócos, hasas lámpa egy nap fogja magát, és nem gyullad meg, már senki nem lesz kíváncsi a fényükre, mert ezt az egész ceremóniát felváltja egy kapcsoló, akárcsak a vízcsap, ami azokat a szép nyomós

2 kutakat váltotta fel. Szeretem ezeket az én égő lámpáimat, melyeknek fényében tányérokat meg evőeszközt hordok az asztalra, újságok vagy könyvek nyílnak szét, szeretem a lámpáktól megvilágított, csak úgy az abroszon pihenő kezeket, a levágott emberi kezeket, melyeknek ránc-kézírásából kiolvasható annak az embernek a jelleme, akié az a kéz, szeretem a hordozható petróleumlámpákat; melyekkel esténként a látogatók elé megyek, és az arcukba meg az útra világítok, szeretem azokat a lámpákat, melyeknek fényében függönyöket horgolok, és mélyen álmodozom, azokat a lámpákat, melyek egy erőszakos fújással eloltva, szúrós szagot árasztanak, s ez a szag szemrehányással önti el a sötét szobát. Csak legyen erőm, ha bent lesz a sörgyárban az áram, hetente legalább egyszer meggyújtani este a lámpákat és figyelni a dallamos sistergést, azét a sárga fényét, mely mély árnyakat vet, és óvatos járásra és álmodozásra késztet. Francin az irodában két kerek, kanócos, hasas lámpát égetett, két, házmesterné módjára örökké morgó lámpát, melyek az óriási asztal szélén álltak, két lámpát; melyek úgy árasztották a meleget, mint két kiskályha; két lámpát, melyek óriási étvággyal habzsolták a petróleumot. E dundi lámpák zöld ernyői szinte vonalzóval meghúzva hasították fénytérre és árnytérre az irodát, úgyhogy ha benéztem az ablakon, Francin mindig szét volt vágva egy vitriollal leöntött Francinra és egy félhomály elnyelte Francinra. Iszonyú huzatuk volt a sárgaréz szerkezeteknek, ezeknek a rézkosaraknak, amelyekben vízszintes sróffal le- vagy felcsavart kanóc mozgott, annyi oxigént fogyasztottak a Francin lámpái, hogy kiszipolyozták maguk körül a levegőt, olyannyira, hogy ha Francin a közelükben tette le a cigarettáját, a rézszáj kék füstszalagokat szürcsölt befelé, s a cigarettafüst, ahogy a bűvkörébe került ezeknek a hasas lámpáknak, kíméletlenül szürcsölődött befelé, és az üvegcilinder huzatában elemésztődött a lángtól, mely zöldesen fénylett a sapka fölött, mint az a fény, ami a korhadt tuskóból jön, mint a lidércfény, mint a Szent Illés tüze, mint a Szentlélek, amely a kerek kanóc kövér, sárga fénye fölött lebegő, lila lángocska formájában szállt le. S e lámpák fényében Francin a nyitott sörgyári könyvekbe írta a söreladást, a bevételt és a kiadást, összeállította a heti és a havi jelentéseket, hogy minden év végén megvonhassa a mérleget az egész naptári évre, és úgy ragyogtak e könyvek lapjai, akár a keményített ingmellek. Ha Francin lapozott, a két hasas lámpa úgy felháborodott minden mozdulaton, hogy kialvással fenyegetett, elterpeszkedtek a lámpák, mintha két, álmából felvert, nagy madár lenne ott, az a két lámpa a szó szoros értelmében mérgesen tekergette hosszú nyakát, széjjelhajigálták a plafonon azokat a szüntelenül lélegző árnyjátékokat, azokat az özönvíz előtti állatokat, a plafonon ezekben a félárnyékokban mindig lobogó elefántfüleket láttam, lélegző csontváz-mellkasokat, két nagy éjjeli lepkét odaszögezve ahhoz a fénycölöphöz, amely az üvegcilinderből állt ki és emelkedett egyenesen a plafon felé, ahol mindegyik lámpa fölött vakító, kerek tükröcske fénylett, egy-egy élesen megvilágított ezüst pénzdarab, mely szakadatlanul, alig észrevehetően, de mégis mozgott, kifejezve melyik-melyik a maga lámpájának hangulatát. Francin, amikor lapozott, újra fölírta a vendéglősök kereszt- és vezetéknevét. Ehhez hármas redisztollat használt, és ahogy a régi misekönyvekben és ünnepélyes oklevelekben szokott lenni, minden kezdőbetűből iniciálét kanyarított, tele díszes kacskaringókkal és dalmahodó erővonalakkal, ahogy ott ültem az irodában, és a félhomályból néztem az irodai lámpáktól klórmésszel bekent kezét, mindig az volt a benyomásom, hogy a Francin azokat az iniciálékat az én hajamról mintázza, az inspirálja, mindig a hajamon felejtette a szemét, szikrázott belőle a fény, láttam a tükörben, hogy ha én.este ott voltam valahol, ott az én frizurám meg a hajam minősége miatt mindig eggyel több lámpa volt, Francin a redisztollal felírta a főbb kezdőbetűket, aztán vékony tollakat mártogatott az impressziója szerint zöld, kék vagy piros tintába, és nekilátott körülrajzolni az iniciálékat az én dalmahodó hajammal, mint a lugast körülnövő rózsabokor, úgy díszítette fel Francin a hajam vastag vonalainak sűrű hálójával és ága-bogával a vendéglősök kereszt- és vezetéknevének kezdőbetűjét. Aztán mikor fáradtan hazajött az irodából, állt az ajtóban az árnyékban, fehér mandzsettái arról árulkodtak, mennyire kimerült a nap folyamán, az a két mandzsetta szinte a térdeit érte, annyi gondot és bosszúságot vett a vállára Francin a nap folyamán, hogy mindig összement tíz centimétert, talán többet is. Én pedig tudtam, hogy a legnagyobb gond én vagyok, hogy mióta először megpillantott, láthatatlan és mégis oly konkrét hátizsákban cipel a hátán, és az a hátizsák napról napra nehezebb. Aztán álltunk minden este az égő, lehúzós lámpa alatt, a zöld tányérja akkora volt; hogy mind a ketten aláfértünk, az alá az esernyőnyi csillár alá, ott álltunk alatta a

3 sziszegő petróleumlámpafény záporában, fél kézzel átöleltem Francint, és a másik kezemmel a tarkóját simogattam, neki le volt hunyva a szeme,.és mélyeket lélegzett, és mikor megnyugodott, átölelte a derekamat, úgy nézett ki, hogy valami szalontáncba akarunk fogni, csakhogy valami többről volt szó, tisztítófürdő volt ez, és Francin abban súgta a fülembe, mi minden történt vele aznap, én meg simogattam, és minden kézmozdulatom a ráncait simította ki, aztán kibontott hajamat simogatta, minden alkalommal lejjebb húztam a porcelán csillárt, sűrűn körül volt aggatva korallal egymáshoz erősített színes üvegcsövecskékkel, zörgött a sok csingilingi a fülünk mellett, mint meg annyi bádogmütyürke és dísz egy török táncosnő. dereka körül, néha az volt az érzésem, hogy egy üvegkalap az a nagy lehúzós lámpa, mindkettőnk fejibe nyomva fülig, egy metszett jégcsapok záporával körülaggatott kalap... Hátrakergettem Francin arcából az utolsó ráncot, valahova a hajába vagy a füle mögé, ő meg kinyitotta a szemét, fölegyenesedett, a mandzsettái visszakerültek a csípője magasságába, bizalmatlanul rám nézett, és mikor elmosolyodtam és bólintottam, ő is elmosolyodott, aztán lesütötte a szemét, és leült az asztalhoz, összeszedte a bátorságát, és rám szegezte a tekintetét, én meg rá, és láttam, mekkora hatalmam van rajta, láttam, hogy a szemem megbűvöli, mint a tigriskígyóé a rémült pintyet, ha rámered. Ma este nyerítés hallatszott be a sötét udvarról, aztán még egy nyihogás, aztán paták dobogása hangzott fel, láncok csörgése és csatok csilingelése, Francin felegyenesedett és fülelt, fogtam a lámpát, kimentem a folyosóra, és kinyitottam az ajtót, a sörgyári kocsis kiabált odakint a sötétben : Hola, Ede, Kare, hola ištene! de mondhatta azoknak, vágtattak ki az istállóból a herélt belga lovak lámpával a szügyükön, úgy, ahogy megjöttek fáradtan, kifogva a kocsiból, igástul és a hám szegélyére akasztott istránggal, teljes szerszámban az egész napi sörhordás után, amikor mindenki azt hitte, hogy ezek a herélt csődörök másra se gondolnak, mint a szénára, a puttony cefrére meg a láda zabra, szóval ez a két ló évente négyszer váratlanul visszaemlékezett csődöréveire, még kifejletlen mirigyekkel, de mégis már mirigyekkel teli geniális ifjúságukra, és fellázadtak, csináltak egy kis lázadást, sötét alkonyokon jelt adtak egymásnak az istállóba hazatérőben, és megbokrosodtak, megbokrosodtak, csak az emberek mondják, hogy ezek a volt csődörök megbokrosodtak, nem bokrosodtak meg azok, csak nem felejtették el, hogy még mindig és az utolsó pillanatig követheti az állat is a szabadság útját... most a szolgálati lakások mellett száguldottak a betonjárdán, patáik szikrát hánytak, s a vezeték ló szügyén dühödten rángatózott és hánykolódott a lámpa, és röpködő csatokat és szakadt istrángot világított meg, kihajoltam, és a petróleumlámpa finom fényében átrepült a belga pár, a kövér; óriási herélt csődörök, Ede és Kare, huszonöt métermázsát nyomtak együtt, s e huszonöt métermázsát most mozgásba hozták, s ez a mozgás minduntalan zuhanással fenyegetett, s az egyik ló zuhanása a másikét is jelentette, mert egymáshoz láncolták őket a hevederek még a bőrcsatok meg a gyeplő, de mintha folyton összebeszéltek volna abban a vágtában, mindketten egyszerre bokrosodtak meg, és hol az egyik, hol a másik vezetett, nem többel, mint néhány centiméterrel... mögöttük szaladt a szegény kocsis az ostorral, kiverte a hideg verejték, hogy ha az egyik ló a lábát törné, hány évig vonná azt le neki a sörgyárigazgatóság... a két ló veszte meg azt jelentené, hogy fizethet életevégéig... Hola, Ede, Kare! Hola ištene! ám a fogat már a malátázó előtti huzattal robogott szemközt, most lágyabbak lettek patáik a kémény meg a szérű melletti, sáros úton, lassítottak is a lovak, aztán az istállóknál, a macskaköveken megint gyorsítottak, a folyosók petróleumlámpáinak szögletes fényaknáitól bevilágított kis betonjárdán pedig, azon a járdán, melyből minden földön vonszolt csat, minden lánc, minden patkó szikrákat csiholt, szóval ott nekiiramodott a két belga, nem is rohanás volt az már, hanem visszafogott zuhanás, mint a vásári trombita, úgy fújtattak az orrlikaik, szemük kimered és iszonnyal tele, az irodánál a kanyarban mindkettő, mint egy börleszkben, megcsúszott a betonjárdán, de siklottak tovább szikrákat hányó hátsó patáikon, a kocsis megdermedt félelmében. Francin az ajtóhoz szaladt, de én az ajtófélfának támaszkodva álltam, és imádkoztam, hogy ne essék semmi bajuk a lovaknak, nagyon jól tudtam, hogy az ő esetük az enyém is, és Ede meg Kare újra egyetértésben ügetett egymás mellett a malátázó huzatjával szemben, patkóik lehalkultak a puha sárban a csíráztató szérű melletti úton, és megint jelt adtak egymásnak, és harmadszor is nekiiramodtak, a kocsis félreugrott, s a lámpa, ahogy az egyik ló megrántotta a kantárt, nagy ívben elrepült, és pozdorjává tört a mosókonyhán,. a csörrenés új erőt adott a belgáknak, felnyerítettek, előbb

4 egymás után, aztán mindketten egyszerre, és nekiiramodtak a betonjárdán... Francint néztem, mintha én változtam volna át egy belga csődörpórrá, az én lázongó természetem volt az, havonta egyszer őrjöngeni egy jót, én is negyedévenkénti szabadságvágyban szenvedtem, én, aki herélt sem voltam, épp ellenkezőleg, egészséges, olykor túlságosan is... Francin meg rám nézett, és látta, hogy a megbokrosodott belga fogat, az a két világos, lobogó sörény meg a két hatalmas, a barna test mögött a levegőben lobogó farkcsóva, mindez én vagyok, nem én, hanem az én természetem, az én sötét éjszakán végigröpülő, megbokrosodott arany frizurám, az én lobogó, ősszé nem fogott hajam... félretolt, és most ott állt Francin előrenyújtott kézzel a folyosóról áradó fény alagútjában, fölemelt kézzel a lovak elé lépett, és "Idudududu! Holá!"-t kiáltott, a herélt belga csődörök lefékeztek, patkóik alól szikrák röpködték, Francin hátraugorva kantáron ragadta a vezeték lovat, megrántotta a kantárt, a zabla belemélyedt az állat habzó pofájába, s a lovak mozgása lecsillapodott, a csatok, a gyeplő és a szerszám szíjai a földre estek, odaszaladt a kocsis, és kantáron fogta a nyergest... Gondnok úr... dadogta a kocsis. Lecsutakolni őket szalmával, átvezetni az udvaron... negyvenezret ér ez a pár, érti, Martin úr?. mondta Francin, s ahogy berobogott a kapun, mint egy ulánus, akiknél a monarchiában szolgált, hát fellök, ha félre nem ugrok, keresztülment volna rajtam... aztán a sötétből ostorcsapások hangzottak és a belga Lovak fájdalmas nyerítése, káromkodás és ostornyéllel mért ütések, aztán a lovak sötétben ugrándozása és a hosszú ostor csattogása, mely a lábukra tekeredett, és a bőrüket hasogatta. 2 Hanem hozzátartozik a partrómhoz négy sertés is, a sörházi sertések, sörtörkölyön meg krumplin hizlaltam őket, nyáron pedig, mikor ért a répa, a zöldjéért jártam nekik, azt aztán összevagdaltam, leöntöttem kovásszal meg állott sörrel, és az állatok húsz órát aludtak, és egy kilogrammot is gyarapodtak naponta, mert az úgy volt, hogy mikor hallották az én malackáim, hogy kecskét fejni megyek, hát már visítottak örömükben, mert nem tudták, hogy kettejüket sonkának adom el, a másik kettőt meg Levágatom házi disznótorra. Mikor megvoltam a kecskefejéssel, már visongtak elragadtatásukban a malackák, mert tudták, hogy az egész kifejt tejet egyenesen elébük öntöm. Cicvárek úr csak ránézett a malacra, s már mondta is, mennyit nyom, és az mindig annyi is volt, aztán felnyalábolta és bedobta őket egy olyan böllérkocsiba, hálót vont fölébük, és azt mondta: Ellenkeznek a kis dögök, akárcsask az anyjukom, mikor fiúkoromban először csókoltam meg. Azt mondtam búcsúzóul a malackáimnak: Pápá, malackáim, remek sonka lesz belőletek! Tudtam, hogy a malacok nem vágynak ilyen dicsőségre, de hát egy halállal mindannyian tartozunk, a természet pedig könyörületes, ha már nincs mit tenni, akkor minden élőt, aminek hamarosan meg kell halnia, elfog az iszonyat, mintha csak állatnak-embernek kiégnének a biztosítékai, aztán már nem érez semmit, és nem fáj semmi, az iszonyat lecsavarja a kanócot, hogy az élet már csak úgy pislákol, és rémületében nem tud semmiről A böllérekkel nem volt szerencsém, az első annyi gyömbért tolt a hurkába, hogy édesség lett belőle a második annyit ivott reggel óta hogy amikor felemelte a husángot, hogy elkábítsa vele a disznót, a saját lábát törte el, ott álltam az odakészített késsel, mérgemben, majd a böllért vágtam le, ráadásul vihettem kocsin a kórházba, és szaladgálhattam másik után. A harmadik böllér meg a találmányával jött, felfedezte a forrázás helyett a forrasztólámpával való perzselést, a leves helyett a böllért kellett volna a W.C.-be öntenem, mert egyrészt benne maradt a bőrben a sörte, másrészt és főleg benzinszagú volt a disznó, és a kanálisba kellett öntenünk a levest, mert még a megmaradt disznónak se kellett. A Myclík úr, az böllér volt, az én szájam íze szerint való. Kikevert márványkuglófot és tejeskávét hozatott, és rumot csak akkor ivott, mikor a májas hurka már az üstben volt, egy olyan böllér, aki minden szerszámát konyharuhába csavarva hozta magával, három kötény volt vele, az egyiket a leszúráshoz, a forrázáshoz és a zsigereléshez vette fel, a másodikat amikor a deszkára szórta a belső részeket, a harmadikat meg amikor már majdnem minden készen volt. Arra is kioktatott Myclík úr, hogy vegyek egy üstöt tartalékba, és azt csak a hurkák meg a disznósajt meg a belsőségek abálására meg a zsír kisütésére használjam, mert amit fazékban

5 abálnak, annak szaga marad, márpedig a disznóölés az ugyanolyan, nagyságos asszonyom, mint amikor a pap misét mond, mert mind a kettőben vérről meg húsról van szó. És miközben sütöttük a knédlit a hurkába, és hoztuk a teknőt, és főztem éjszakáig a darát, és készítettem ki a tányérra a sót meg a borsot meg a gyömbért meg a majorannát meg a kakukkfüvet, a malac délben már nem kapott enni, és böllérkötényt szimatolt, a többi jószág is szomorú volt és csöndes, a malac előre remegett, mint a nyárfalevél, a többi fa nyugodt, a vihar valahol a Kárpátokban vagy az Alpokban dühöng, de a nyárfalevél remeg és zizeg, mint a disznóm, amelyet holnap ölni fognak. A disznót mindig én hoztam ki az ólból. Nem szerettem, ha zsineggel felkötötték a pofáját, mire jó fájdalmat okozni neki, a böllérhöz csalva, a füle mögét vakargattam, aztán a homlokát, aztán a hátát, aztán jött hátulról Myclík úr a szekercével, felemelte, és hatalmas csapással leterítette a disznót, a biztonság kedvéért odavágott még két-három mélyre hatót a szétroncsolt sertéskoponyára, átnyújtottam Myclík úrnak a kést, lehajolt, és beledöfte a gyilkot a nyaka tövibe, egy darabig kereste a hegyivel a verőeret, aztán előtört a vérsugár, odatartottam a fazekat, aztán még egy nagy lábast, Myclík úr, mikor edényt váltottam, mindig udvariasan befogta tenyerével a sugárban ömlő vért, aztán megint elengedte, akkorra már a keverővel kavartam a vért, hogy meg ne alvadjon, aztán a másik kezemmel is, két kézzel egyszerre csapdostam bele a gyönyörű, gőzölgő vérbe, Myclík úr a segédjével, Martin kocsis úrral, belegurította a disznót a teknőbe, csöbrökkel öntötték rá a forró vizet, nekem meg föl kellett tűrnöm a ruhám ujját, és szétfeszített ujjakkal kavarnom a kihűlő vért, alvadt vérdarabokat hajigáltam ki a tyúkoknak, mindkét kezemmel könyékig a hűlő vérben, egyre gyengült a kezem, cincáltam vele az utolsó alvadt vércsomókat, mintha az utolsókat bokszolnám a disznóba, aztán engedett a vér, kihűlt, kivettem a kezem a fazekakból és a lábasból, miközben a leforrázott, megkopasztait disznó lassan emelkedett a krummholcon a nyitott szín gerendája felé. A levágott disznófej nyelvestül a deszkán feküdt, éppen elhoztam a két lapockát. S már szaladtam is át az udvaron a kendőm alatt összefogott hajjal, hogy egy percet se szalasszak el, mert Myclík úr már kiontotta a beleket, és utasította a segédjét, hogy menjen, és fordítsa ki és mossa ki őket, maga meg emlékezetből turkált a disznó belső részeiben, mint a vak Hanus a toronyórában, el-elvágott valamit, kiszabadult a lép, a máj, a gyomor, végül a tüdő meg a szív is. Odatartottam a csöbröt, és belefordult az az egész gyönyörű pejsli, a nedves színeknek és formáknak ez a szimfóniája, semmi sem lelkesített föl úgy, mint a halványpiros sertéstüdő, gyönyörűen dagadó, akár a laticel, színben semmi sem oly szenvedélyes, mint a máj sötétbarnája, az epe smaragdjával díszítve, mint a viharfelhők, mint a selymes bárányfelhők, ugyanúgy vonul a belek mertén a göröngyös zsír, sárgán, mint a szétcsöpögött gyertya, mint a méhviasz. A gége is kék meg halványpiros gyűrűkből van összerakva, mint a színes porszívó csöve. És amikor kigurítottuk ezt a gyönyörűséget a deszkára, Myclík úr fogta a kést, megköszörülte a fenőacélon, aztán levagdalt hol egy még meleg husikadarabot, hol néhány májfecnit, hol egy egész vesécskét meg egy fél lépet, én pedig odatartottam a nagy lábast a pirított hagymával, és bedugtam azokat a sertésből kiszedett diribdarabokat a sütőbe, de még előbb gondosan megsóztam-paprikáztam az egészet, hogy meglegyen délre a disznótoros gulyás. Szitával kiszedtem a megfőtt disznóaprólékot, a lapockát, a félbevágott fejet, kifordítottam őket a deszkára, húsdarabot húsdarab után, Myclík úr kiszedte a csontokat, s amikor egy kicsit kihűlt a hús, ujjam közé fogtam egy darab fület meg egy darab fejhúst, kenyér helyett disznófület haraptam hozzá, Francin kijött a konyhába, soha nem evett, egy falatot se tudott lenyelni, hát csak állt a kályhánál, és üres kenyeret evett, kávét ivott hozzá; és nézett rám, és helyettem szégyellte magát, én meg jóízűen ettem, és ittam a sört a literes üvegből, Myclík úr mosolygott, és csak úgy udvariasságból vett egy darab húst, de aztán meggondolta magát, és a tejeskávé meg a márványkuglóf mellett döntött, aztán fogta a hintakést, feltűrte a ruhaujját, s a hatalmas mozdulatok kikezdték a húsdarabok alakját és funkcióját, s a hintázó kések félholdjaitól lassan töltelékké változott a hús, Myclík úr odatartotta tenyerét, beleszórtam a leforrázott fűszert, Myclík úr volt az egyetlen olyan böllér, akinek le kellett öntenem forró vízzel a fűszert, mert mint mondta, és én azt nagyon is tapintótagosan értettem, finomabb lesz azoknak az illatoknak az eloszlása, aztán hozzátette a beáztatott knédlit, és hatalmas

6 tenyerével-ujjaival megint összedögönyözött és összekevert mindent, aztán mindkét kezéről lehúzta a tölteléket, beletúrt, megkóstolta, és szép volt e percben, mint egy költő, eksztázisban a mennyezetre nézett, és ezt ismételgette magában: bors, só, gyömbér, kakukkfű, knédli, fokhagyma, miután eldarálta ezt a kis böllérimát, beledugta az ujját a töltelékbe, és odanyújtotta, az ujjamra vettem, azt meg a számba, megkóstoltam, én is a mennyezetre néztem, sertéseksztázissal teli szememmel széttártam, és nyelvemen ízlelgettem ezt az egész illatlegyezőt, majd bólintottam, hogy mint gazdasszony jóváhagyom az ízlajstromot, és semmi akadálya, hogy elkezdődjék a májashurka-készítés. Myclík úr fogta a levagdalt, egyik végükön behurkapálcikázott béldarabokat, bal keze két ujjával kitágította a nyílást, s a másik kezével csak gyömöszölte, és gyönyörű májas hurka nőtt ki a markából, fogtam, és hurkapálcikával elkötöttem; és így dolgoztunk, és ahogy fogyott a töltelék, úgy nőtt a belek közlekedőedény-lánca mentén a májashurkahalom. Martin úr, hol maradozik már megint? kiabált minduntalan Myclík úr, és Martin kocsis úrral mindannyiszor az történt, talán egész életében, valahányszor egy kis ideje akadt, hogy elácsorgott a színben, az ólban, a kocsi mögött, a folyosókon, elővett egy kis, kerek tükröt, és bámulta magát benne, annyira tetszett saját magának, hogy megrendülve azon, amit a kerek tükörben látott, egész órákat volt képes elálldogálni az istállóban, elfelejtett hazamenni, mert csipesszel tépdeste orrából a szőrszálakat, tépkedte a pamacsokat a szemöldökéből, sőt nemcsak a haját, hanem még a szempilláját is festette, és púderozta az arcát. Mondtam magamban, nekem a következő disznóhoz más segédet küldjön a Francin a sörgyárból. Martin úr, hol volt már megint, az istenért? Szíveskedjék felvagdalni itt ezt a bélhájat, darás meg zsemlés véres hurkát fogunk csinálni, hol volt? Myclík úr töltötte a darás hurkát, már meg-itta a második stampedlit, egyszerre csak belenyúlt a véreshurka-töltelékbe, és vércsíkot kent az arcomra. Elnevette magát, apró szeme megcsillant, mint egy gyűrű, belenyúltam a véres lábosba, és mikor arcon akartam kenni a böllért, az elugrott, mire tenyérrel a fehér falnak estem, de mire sikerült összekennem, Myclík úr már nyomta is rám a második flekket, és közben pálcikázta tovább a hurkát. Megint belenyúltam a vérbe, és nekieredtem, Myclík úr néhányszor félreugrott, mint a szavojai táncban, aztán összevéreztem az arcát pálcikáztam tovább a darás véres hurkát, és nevettem, ahogy a böllérre néztem, egészséges öblös nevetéssel nevetett, nemcsak afféle nevetés volt az, hanem valahonnan a pogány korból jövő nevetés, mikor az emberek hittek a vér és a nyál erejében, nem tudtam megállni, hogy föl ne markoljak egy csomó darás vért, és megint össze ne kenjem Myclík urat, újból félreugrott, elvétettem, ő meg nagy röhögéssel újabb csíkot kent az arcomra, közben szurkálta tovább a pálcikákat a hurkavégekbe, Martin úr hozott egy rekesz sört az erjesztőből, és amikor óvatosan lehajolt, egész maroknyi véres tölteléket mázoltam az arcába, Martin kocsis úr kivette zsebéből a kerek tükröt, megnézte magát benne, és alighanem jobban tetszett magának, mint bármikor máskor, egészséges nevetéssel felnevetett, és három ujja közé fogott egy csipet tölteléket, beszaladtam a szobába, Martin úr utánam, kiabáltam, el sem jutott az agyamig, hogy a falon túl már ülésezik a sörgyár igazgatósági tanácsa, és áthallatszik a székzörgés meg a kiabálás, de Martin úr összekent vérrel, és nevetett, az a vér valahogy közelebb hozott bennünket egymáshoz, igevettem, leültem a kanapéra, előrenyújtottam a kezemet, mint egy bábu, nehogy összepiszkítsam a huzatot, Martin úr is ugyanúgy tartotta összekent kezét, de lassanként testének egész többi részét elfogta a nevetés, rázkódott, s a torkából fullasztó, ujjongó, köhögő röhögés tört fölfelé, Myclík úr odarohant, és beletenyerelt Martin úr arcába, úgy villogott a dara azon az arcon, mint az igazgyöngy, erre Martin úr abbahagyta a nevetést, elkomolyodott, úgy látszott,. ütni akar, de nem, elővette a kerek zsebtükröt, belenézett, és alighanem olyan szépnek találta magát, amilyennek még soha, és felkacagott, felvonta torka zsilipét, és röhögött bömbölve, Myclík úr egy terccel mélyebben hahotázott gurgulázó nevetéssel, mely a fekete bajusza alól kikandikáló, apró fogóira hasonlított, és így röhögtünk torkunk szakadtából,; nem tudva, miért, elég volt egy pillantás, és máris kacagásban törtünk ki; hogy fájt tőle az oldalunk. Ekkor kinyílt az ajtó, és beszaladt Francin redingotban, mellére szorítva káposztalevél alakú kravátliját, s az összevérezett arcok meg az iszonyú röhej láttán összekulcsolta a kezét, de én nem tudtam megállni, rogy három ujjal ki ne vegyek egy kis véres tölteléket, és a Francin arcába ne kenjem, hogy akarva-akaratlan felnevessen, ámde ő úgy

7 megijedt, hogy azon véresen-hurkásan visszaszaladt az ülésterembe; az elnökség két tagja hanyatt vágódott, mert azt hitték, bűntény esett a serfőzdében, maga az elnök, Gruntorád doktor úr rohant be a konyhába a hátsó bejáraton, körülnézett, aztán mikor látta azt a nagy röhögést az összevérezett arcokon, fellélegzett, leült, én meg töltelékes kezemmel piros csíkot húztam a doktor úr arcára, egy röpke pillanatra mindnyájan elhallgattunk, könnyefolyós szemmel néztük doktor Gruntorádot, ő meg felállt, és ökölbe szorította a kezét, és bulldogállkapcsot vicsorított... ám egyszerre csak felkacagott, a vér ereje tette, az a szakrális valami, hogy nemtudommi el legyen hárítva, emberemlékezet óta így tombolták ki magukat az emberek sertésvérrel való összekenődzködéssel, a doktor úr belenyúlt a töltelékbe, és nekiiramodott, kacagva szaladtam a szobába, nem talált el a doktor úr, rátenyerelt a megvetett ágyra, megint kiment a konyhába, és teli marokkal jött vissza, az asztal körül kergetőztünk, a fehér abrosz tele volt a tenyérlenyomataimmal, Gruntorád doktor úr pillanatonként otthagyta véres névjegyét az abroszon, megelőzött, visongva szaladtam ki a folyosóra, ami az ülésteremmel köti össze a lakásunkat, a teremben már égett a villany, én meg belerohantam az ülésbe, arany csillárok, alattuk zöld posztóval bevont asztal, rajta nyitott akták meg jelentések. Gruntorád elnök úr utánam szaladt, az igazgatósági tanács minden tagja azt hitte, hogy az elnök úr meg akar ölni, sőt már meg is kísérelte, Francin ült a széken, és a homlokát törölgette a véres kezével, az elnök úr néhányszor körülszaladta velem az asztalt, visongtam, mindkettőnkről csurgott az izzadság, akkor megcsúsztam és elestem, és doktor Gruntorád, a korlátolt felelősségű városi sörgyár elnöke az arcomba tenyerelt, és leült, lógtak a mandzsettái, rájött a nevetés, nevetett, akárcsak én, nevettünk, de a nevetés csak fokozta az elnökségi tagok rémületét, mert mind azt hitte, hogy meghibbantunk. Ha nem veszik rossz néven, uraim, meghívom magukat a disznótorra mondtam. Gruntorád doktor úr hozzátette Maga meg, gondnok úr, intézkedjék, hogy hozzanak az erjesztőből tíz rekesz ászoksört. Mit tízet, húsz rekeszt! Jöjjenek, kérem, uraim, de a disznótoros gulyást levesestányérból kell enniük, kanállal, csurig! És mindjárt jön a májas hurka tormával meg a zsemlés véres hurkácska. Erre kérem, uraim tessékeltem be véres kézmozdulatokkal a vendégeket a hátsó bejáraton. Aztán késő éjszaka az igazgatósági tanács tagjai szétszéledtek a bricskáikban, ki-ki a maga kuckója felé, mindüket lámpával a kezemben kísértem ki, a kapu elé beálltak a bricskák, a sárfogóra erősített, égő kocsilámpák a lovak tompán fénylő farára világítottak, az igazgatósági tanács összes tagjai kezet fogtak Francinnal, és vállon veregették. Azon az éjszakán egyedül aludtam a hálószobában, a nyitott ablakon hideg levegő húzott be, a székek között a padlót borító rozsszalmán májas és véres hurkák csillogtak, közvetlenül az ágy mellett hosszú deszkákon hűltek a disznó szétszerelt alkatrészei, a kicsontozott és felparcellázott sonkák, karajok és sertéssültek, lapockák, csülkök és lábak, minden glédába állítva Myclík úr utasítása szerint. Mikor lefeküdtem, hallottam, hogy Francin fölkel, langyos kávét tölt magának a konyhában, és száraz kenyeret harap hozzá, pazar lakoma volt, úgy tömte magába az ételt az igazgatósági tanács minden tagja, mintha fizetnék érte, csak Francin ácsorgott a konyhában, és itta a langyos kávét, és harapdálta hozzá a száraz kenyeret, feküdtem a dunnák közt, és elalvás előtt még kidugtam a kezem, és megtapogattam a lapockákat meg a sültet, és ujjaimmal a szűzérméket érintve aludtam el, és az egész disznót megettem álmomban, hajnalban, mikor felébredtem, olyan szomjas voltam, hogy mezítláb mentem az üveg sörért, kihúztam a dugót, és mohón ittam, aztán meggyújtottam a lámpát, és a kezemben tartva jártam falatról falatra; és nem tudtam megállni, hogy meg ne gyújtsam a petróleumfőzőt, levágtam két szép sovány szeletet a combjából, kiklopfoltam, megsóztam, megpaprikáztam, és vajban nyolc perc alatt kisütöttem, egy örökkévalóságnak tetszett, egész idő alatt a nyálamat nyeldestem, ez volt az én stílusom, megenni mindkét combot csak úgy, natúrszeletekben, citromot rácsepegtetve, végül vizet is öntöttem a sniclik alá, befödtem, dühösen tört ki alóla a gőz, s már raktam is ki a húst a tányérra, és faltam mohón, szokás szerint leettem a hálóingemet mint ahogy mindig leeszem a blúzomat a lével vagy a mártással mert ha én eszek, akkor nem eszek, hanem habzsolok... és mikor megettem, és kitörültem a kenyérrel a tányért, láttam, hogy a nyitott ajtón át a sötétben néz rám a Francin szeme, csak az a két szemrehányó szem, hogy megint úgy eszem, ahogy egy rendes nő

8 nem eszik, még jó, hogy addigra jóllaktam, mert ez a tekintet mindig elvette az étvágyamat, a lámpa fölé hajoltam, de eszembe jutott, hogy a kanóc füstje beleenné magát a húsba, kivittem a lámpát a folyosóra, és egy erőteljes fújással elfújtam. És visszamásztam az ágyba, és egy sertéslapockát érintve ujjaimmal, lassanként álomba merültem, és előre örültem, hogy sütök ki és kapok be reggel, ha felébredek, két natúrszeletet. 3 Boďa Červinka mindig szívügyének tekintette a hajamat. Azt mondta, ez a haj a régi szép időkből maradt itt, sose volt ilyen haj a fésűm alatt. Ha Boďa kifésülte a hajamat, mintha két fáklyát gyújtott volna meg az üzletben, a tükrökben meg a tálakban meg a korsókban fellángolt a hajam máglyája, és kénytelen voltam elismerni, hogy Boďának igaza van. Sose láttam olyan szépnek a hajamat, mint Boďánál az üzletben, mikor megmosta abban a kamillateában, amit otthon főztem, és a tejeskannában hoztam magammal. Amíg nedves volt a hajam, soha nem nézett ki belőle az, ami száradás közben történt vele; alighogy száradni kezdett, mintha csak ezer arany méh, ezer szentjánosbogárka született volna azokban a hajfolyamokban, mintha ezer borostyánkő robbant volna szét. S amikor Boďa először húzta át a fésűt a sörényemen, hát pattogott és szikrát hányt a hajam, és felduzzadt és megnőtt és forrt, és Boďának le kellett térdelnie, mintha két egymás mellett álló csődör farkát fésülné kaparóval. És fény gyúlt az üzletében, a biciklisták leugráltak a kerékpárjaikról, és a kirakatüveghez nyomták az orrukat, hogy lássák és megtudják, mi vonzotta oda a szemüket. Maga Boďa meg elmerült a hajam felhőzetében, és hogy zavartalanul tehesse, mindig bezárta a boltot, pillanatonoként belém szagolt, és amikor végzett a fésüléssel, kéjesen felsóhajtott, s csak aztán fogta össze a hajamat a maga ízlése szerint, de én rábíztam magam, hol lila, hol zöld, hol piros vagy kék pántlikával; mintha valami katolikus szertartás részét képezném, mintha valami egyházi ünnep részét képezné a hajam. Aztán kinyitotta az üzletet, kitolta a biciklimet, felakasztotta a tejeskannámat a vázra, és udvariasan a nyeregbe segített. De akkorra már egész tömeg verődött össze az üzlet előtt, mindenki azt a kamillaszagú hajat bámulta. Amikor beletapostam a pedálba, Boďa úr egy darabig szaladt mellettem, és fogta a hajamat, nehogy bekapja a lánc vagy valamelyik drót. És amikor eléggé felgyorsultam, Boďa úr a levegőbe lendítette a frizurám csücskét, mint ahogy csillagot hajítanak a levegőbe, vagy sárkányt lendítenek az ég felé, és kifulladva ment vissza az üzletbe. Velem meg szaladt a bicikli, és lobogva úszott utánam a hajam, hallottam, hogy pattog, mint a só vagy a selyem, ha dörzsölik, mint ahogy a távolodó eső kopog a bádogtetőn, mint ahogy a bécsi szelet sül a zsírban, úgy lobogott mögöttem az a hajfáklya, mint mikor a srácok szurkos seprűvel szaladgálnak Szent Fülöp-Jakab éjszakája előestéjén, vagy mint ha boszorkányt égetnek, úgy lobogott mögöttem a hajam füstcsíkja. Az emberek pedig megálltak, és én egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy nem tudják levenni a szemüket erről a lobogó hajról, mely mint egy reklám vonul feléjük. Nekem is jólesett látni, hogy látnak, az üres kamilláskanna a kormányhoz ütődve csilingelt, s az áramló levegő fésűje hátrafelé fésülte a hajam. Átvonultam a téren, minden tekintet az én lobogó hajdíszemben futott össze, akár a drótok a bicikli kerekében, amelyen a pedált taposta az én mozgásba lendült énem. Francin kétszer látott így lobogni, és az én lobogó hajam mind a kétszer beléfojtotta a szuszt, meg se szólított, mintha nem ismerne, képtelen volt odakiáltani, váratlan megjelenésem úgy megbénította, hogy odalapult a falhoz, és várnia kellett egy darabig, hogy újra lélegzethez jusson, az volt a benyomásom, hogy ha megszólítanám, összerogyna, a szerelmessége, az nyomta oda a falhoz, mint azt az árva gyereket az Aleš festőtől az olvasókönyvben. Én meg nyomtam a pedált, hol az egyik, hol a másik térdemmel böktem bele a kannába, a szembejövő biciklisták megálltak, volt, aki megfordította a biciklijét, és tépett utánam, megelőztek, hogy visszafordulhassanak, és. megint szembejöhessenek velem, és köszönhessenek a blúzomnak meg a kannának meg a lobogó hajamnak és teljes egészemnek, és én megértően és jó szível tártam elébük ezt a Látványosságot, és csak azt sajnáltam, hogy nincs meg az a képességem, hogy egyszer is szembebiciklizhessek saját magammal, és én is örülhessek annak, amire büszke voltam, és amiért nem tudtam szégyenkezni. Még egyszer végigmentem a téren, aztán a főúton a

9 Grand Hotel előtt, ott állt egy Orion, az Orion előtt Francin gyertyával a kezében, ott állt a motorbiciklijével, és biztos látott, de úgy tett, mintha nem látna, folyton baj volt az Orionjával, a gyújtással és egyáltalán, Francin ezért nemcsak az összes kulcsot meg fogót meg srófhúzót hordta magával az oldalkocsiban, hanem még egy kis lábmeghajtású esztergapadot is. Francin mellett ott állt a korlátolt felelősségű sörgyár igazgatósági tanácsának két elnökségi tagja, mielőtt lepleccsent volna a cipőm talpa a kövezetre, hátranyúltam, előrehúztam a hajam, és az ölembe tettem. Szerbusz, Francin mondom. Francin belefújt a gyertyába, és hogy meghallotta a hangomat, ujja közül kiesett a gyertya, az arcán két piszokcsík a szereléstől. Kezit csókolom köszönt az igazgatósági tanács két tagja. Jó napot, uraim, szép időnk van ma, mi? mondtam, és Francin a feje búbjáig elvörösödött. Hova ejtetted, Francin, azt a gyertyát? kérdem. Lehajoltam, Francin letérdelt, és az oldalkocsi alatt kereste a gyertyát, leterítettem a zsebkendőmet a kövezetre, letérdeltem, a hajam leomlott, de Giorgi úr, a kéményseprő-mester, gyengéden fölemelte a hajamat, és átvetette a karján, akár a sekrestyés a papi ruhát, Francin térdepelt, és az oldalkocsi kék árnya alá meresztette a szemét, és láttam, hogy a jelenlétem úgy fejbe kólintotta, hogy csak azért keresgél, hogy magához térjen, ugyanez volt az esküvőnkön, mikor ujjamra húzta a gyűrűt, úgy remegtek az ujjai, hogy kiejtették a jegygyűrűt, és úgy elgurult valahová, hogy előbb Francin, aztán a tanúk, aztán a násznép, először csak lehajolva, majd négykézláb, még a pap is, négykézláb mászkáltak a templomban, míg végül a ministráns gyerek megtatálta a szószék alatt a jegygyűrűt, azt a gömbölyű jegygyűrűt, amely épp az ellenkező oldalra gurult, mint ahol négykézláb kereste az egész lakodalmi gyülekezet. És én nevettem akkor, ott álltam, és nevettem... Ott van valami a kanális mellett mondta egy fiú, és hajtotta tovább az abroncsát a főúton. A gyertya a kanális mellett feküdt, Francin felvette, és mikor be akarta csavarni a motorba, úgy remegett a keze, hogy a gyertya vacogott a menetben. Kinyílt a Grand Hotel ajtaja, kijött rajta Bernádek úr, a kovácsmester, az, aki együltében megivott egy negyedes hordó pilzenit, és hozott egy pohár sört. Nagyságos asszonyom, ne vegye rossz néven, igyon az enyémből! Egészségére, mester úr! Beledugtam az orrom a habba, föltartottam a kezemet, mintha imára emelném, és lassan, élvezettel ittam az édesen keserű italt, és mikor elfogyott, mutatóujjammal megtöröltem a számat, és azt mondtam: Azért a mi sörgyárunk söre is van ilyen. Bernádek úr meghajolt előttem: Csakhogy a piheni sör, nagyságos asszonyom, jobban megközelíti az ön hajszínét, engedelmével... habogta a kovácsmester engedelmével, megyek az ön tiszteletére tovább iddogálni az ön arany haját. Meghajolt és távozott, százhúsz kilós személyiség, hátul iszonyú lebernyegekben lengett a nadrágja, olyan lebernyegekben, mint az elefánté. Francin kérdem, megjössz ebédre? Csavargatta beljebb, meg-meghúzta a gyertyát a motor fejében, színlelte, hogy összpontosít. Meghajoltam az igazgatósági tanácsbeli urak felé, beletapostam a pedálba, hátradobtam pilzeni sörfolyamaimat, és sebességre tévén szert, felkarikáztam a szűk utcán a hídra, s a korlát mögött kitárult előttem a vidék, mint egy esernyő. Illat szállt felém a folyóból, és a háttérben ott emelkedett a drapp sörgyár a malátázóval, a korlátolt felelősségű. részvénytársaság polgári serfőzdéje. 4

10 Az expanderdoboz fedelén ez állt: "Önnek is ilyen szép teste lesz, hatalmas izmai és iszonyú ereje!" És Francin minden reggel edzette az izmait, mert bár ugyanolyan ragyogóak voltak, mint az expander fedelén látható gladiátoré, Francin saját magát nyúzott nyúlnak látta. Föltettem a resóra egy fazék krumplit, felvettem a dobozt, amelyen annak a gyönyörű izomférfiúnak a fényképe díszelgett, és hangosan felolvastam: Önnek is akkora ereje lesz, mint a tigrisnek, amely mancsa egyetlen csapásával leüti a nála sokkal nagyobb marhát. Francin kinézett a járdára, és kezében lekókadt az expander, mint egy collstok, a heverőre rogyott, és azt mondta: Pepin. Akkor végre meglátom a bátyádat, végre hallani fogom a hangját a sógoromnak, a sógorkámnak! Ezzel nekitámaszkodtam az ablakkeretnek, ott állt a járdán egy ember, ovális kiskalapban, kockás lovaglónadrágja zöld tiroli harisnyájába gyűrve, fintorgatta az orrát, s a hátán katonai rücksackot hordott. Jožin bácsi kiáltottam a küszöbről, kerüljön beljebb. Hát én vónék a maga sógornője, Isten hozta! A mindenit, ez ám a szerencse, hogy ilyen helyre sógornőm van, de hol a Francin? kérdezte a bácsi, és csörtetett befelé a konyhába meg a szobába. Hát te, hát mi van veled? Fekszel? No, a mindenit, eljöttem hozzátok látogatóba, nem maradok tovább két hétnél darálta a nagybácsi, és a hangja zúgva hasította a levegőt, mint egy lobogó, mint egy katonai vezényszó, és Francint minden szó áramütésként érte, fel-felpattant, és magára gabalyította a takarót. Mindenki üdvöző, csak Bóchalena nem, ammá a főd alatt van, valami tachinierer puskaport tett neki a tűzifáhó, oszt amikó a vénasszony betette a sparheltba, főrobbant, és képen törűte a vénasszonyt, hogy rándút egyet, oszt vége vót. Bóchalena? csaptam össze a kezemet. Az a maga nővére volt? Nővérem a fenét! A komaasszonyom vót, olyan vénasszony vót az, hogy egész nap almák meg bukták röpködtek a keziből, és harminc évig mondta: "Gyerekek, én nemsoká meghalok, émmá legszívesebben semmit se csinánék, csak alunnék.." hanem rajtam is van valami kórság mondta a nagybácsi, kibogozta a hátizsák zsinegét, és a padlóra szórta a cipészszerszámait; Francin, ahogy meghallotta ezt a csörömpölést, tenyerébe temette arcát, és úgy jajgatott, mintha az agyába szórta volna a nagybácsi a suszterszerszámot. Jožin bácsi mondtam elébe tartva a tepsit, tessék egy kis bukta. Pepin bácsi megevett két buktát, és kijelentette: Rajtam a kórság. Nini térdeltem le, és csaptam össze a kezem a kaptafák, kalapácsok, knejpek és egyéb suszterholmik felett. Vigyázat! ijedt meg a bácsi. Össze ne kenje nekem avval a hosszú hajával, hanem hallod-e, Francin, a Zbořil pap úgy eltörte a combját csípőbe, hogy nyomorék lesz egész életibe. Zavičák bácsi tetőt javított a templomotornyon, megcsúszott vele a palló, oszt repűt lefelé a bácsi, de ekapta az óra mutatóját, és így fogta a toronyóramutatót, de a mutató kilazút, oszt negyed tizenkettőrő leszaladt fétizenkettőre, akkó a bácsinak lefele gurútába lecsúszott a keze a mutatóró, és zuhant lefele, de hársfák vannak ott, és a bácsi beleesett az egyik hársfa koronájába, a Zbořil pap meg, ahogy ott nézte, összekúcsóta a kezit, és látta, hogy esik lefele ágró ágra Zavičák bácsi, osztán meg hanyatt, oszt szaladt mingyá gratuláni Zbořil pap, de enézte a lépcsőt, és elesett, és eltörte a lábát, oszt az öreg Zavičáknak kellett főpakónia a Zbořil papot, oszt má vitték is a prostĕjovi kórházba. Felvettem egy női cipőre való kaptafát, és megsimogattam. Gyönyörű holmi, ugye, Francin? kérdeztem, de Francin felbődült; mintha patkányt vagy békát mutogatnék neki. Gyönyörűség, de még mekkora mondta a bácsi, és elővett egy cvikkert, fölrakta az orrára,

11 de a cvikkerben nem volt üveg, és Francin, meglátva az üveg nélküli cvikkert a bátyja orrán, felvinnyogott, csaknem elsírta magát, a falnak fordult, és hánykolódott, hogy nyöszörgött az epeda, akárcsak Francin. Hát a Tómelléki bácsi mit csinál? kérdeztem. A bácsi megvetően legyintett, vállon ragadta Francint, maga felé fordította, és hatalmas hangon, lelkesen ecsetelte: Hát a Tómelléki Metud bácsi olyan fura dógokat kezdett mívelni, oszt eccer olvasta az újságban, hogy: "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!" Metud bácsinak nem vót gyereke, hát írt arra a hirdetésre, és egy hét múlva meggyütt ládában a mosómedve. No, az vót csak aztán! Akár egy gyerek, mindenkivel barátkozott, csak éppen amit meglátott, megmosta, és megmosta a Matud bácsi vekkerit meg három karóráját, hogy azt már helyre nem igazítja senki. Osztán eccer megmosott minden fűszert. Osztán meg Metud bácsi szétszedte a biciklijét, a mosómedve meg hordta kimosni a patakba, a szomszédok jöttek egymás után, és mondták : "Metek bácsi, nincs szüksége ilyesmire? A patakban talátuk!...", oszt mikó má hoztak neki néhány alkatrészt, megy a Metud, hogy utánanézzen, hát a mosómedve csaknem az egész biciklijét széthordta neki. De ez a bukta, ejjó. A medve csak az almáriumra járt a dógára, bűzlött tőle az egész ház, a végín mindent el kellett zárni a medve elől, sőt még beszéniük is suttogva kellett. Ez a bukta, ejjó, kár, hogy rajtam a kórság. De a medve megfigyelte, hová dugják a kúcsot, és kinyitotta, amit csak eldugtak előle. De a legrosszabb avvót, hogy a medve este hegyezte a fülit, és ha a Metud bácsi megcsókóta a nénit, a medve odarohant, és ő is akart, a Metud bácsinak az erdőbe kellett randevúznia a Rozára nénivel, mint legénykorában, de még ott is folyton hátra-hátrafordútak, nem áll-e mögöttük a mackó. Szóval nem unatkoztak, mígnem egyszer két napra elutaztak, pünkösd vót, és a medve unalmában széthajigáta a szobába a nagy cserépkályhát; és végleg úgy elintézte a bútort meg a dunyhákat meg a fehérneműt, hogy Metud bácsi leült, és apróhirdetést írt a Morva Sas-ba: "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!" Azóta kigyógyult a búskomorságból. Pepin bácsi beszélt, és ette a buktát, egyiket a másik után, most belenyúlt a tepsibe, az egészet végigtapogatta, és hogy nem tapintott ki semmit, legyintett, és azt mondta: Rajtam van a kórság. Mint a Bóchalenán mondtam. Miket zavarog itt össze? kiabált most már Pepin bácsi. Bóchalena olyan vénasszony vót, aki tömte magába az almát, éppen csak látomásai vótak... Az almától? vágtam közbe. Lófarát! Látomásai, no, hát a vénasszonyoknak látomásaik vannak, a templombó vótak a látomásai heherészett Pepin bácsi, hogy éccaka nagy ló röpű a város fölött, és annak a lónak égett a sörénye meg a farka, no és azt mondta akkó a Bóchalena: "Háború lesz"; és tényleg vót, hanem, Francin, hát a mi városunk, az fő vót bolydúva tavaly! A vénasszonyok térdre hullottak, én is láttam, a tér fölött meg a templom fölött a Kisjézus röpűt a levegőben! De aztán kiderűt, mi vót az, az a pöttöm Lolan bárányt legeltetett, és ahogy gyakorlatoztak az ajroplánok, és egy olyan zsákot húztak maguk után, és golyószóróval lőttek bele, megfeledkeztek a kötélrő, és ahogy csúszott a fődön a kötél, rátekeredett a Lolan lábára, igen szép gyerek az a Lolan, fehér a hajacskája, és ahogy az a röpülő röpűt főfele, ment vele a kötél is, és rajta a Lolan, és a városunk fölött röpűt a levegőbe a Lolan, de a vénasszonyok azt hitték, hogy a Kisjézus röpű ott, hát még amikó a kötél beleakadt a templomnál a hársfákba, és a Kisjézus hullott lefele ágról ágra, mint a Zavičák bácsi, és Lolan leesett a fődre, és azt mondja: "Hó vannak az én báránykáim?" És a vénasszonyok meg letérgyepőtek, hogy megálgya őket. Beszélt a bácsi, és a hangja öblös volt és lelkendező, és dörgött a szobában. Francin öltözködött, most fölvette a kabátját, a redingotját, benyomta a káposztalevél alakú nyakkendőjét, megigazította kajla sarkú kaucsuk gallérját, felpillantottam, és a szemébe néztem, megpusziltam az ujja hegyét. Tizennégy napra? suttogta. Majd meglátod, hogy tizennégy évig marad itt, de lehet, hogy életfogytiglan! Látva, milyen szerencsétlen, ajkára nyomtam szokásos csókomat, ő pedig szégyenkezett, szemrehányón nézett rám, hogy egy rendes asszony nem viselkedik így a nyilvánosság előtt, még ha csak a Pepin bácsi képviseli is azt a nyilvánosságot, és kibújt az ölelésemből, és a hátsó

12 bejáraton át bement az irodába, hallottam a falon át, hogy kivágódik az üveg csapóajtó, ó, a Francin a rendesasszonyozásával, mióta csak hozzámentem, folyton fennen lobogtatta a rendes asszony ideáját, ecsetelte nekem a mintaszerű nőt, ami soha nem voltam, és nem is lehettem, én úgy szerettem a cseresznyét, de ha kedvemre ettem, amúgy istenigazából, mohón és vadul, a feje búbjáig elvörösödött, én meg nem értettem, miért van úgy felháborodva, aztán láttam magam is, hogy a számban levő cseresznye szolgáltatja az okot az elégedetlenségéhez, merthogy egy rendes asszony cseresznyét ilyen mohón nem eszik. Mikor az ősszel kukoricát morzsoltam, hát megint csak nézte azt a morzsoló tenyeremet meg a szememben villogó tüzecskéket, és megint hogy egy rendes asszony így nem morzsol kukoricát, vagy ha igen, hát nem ilyen széles jókedvvel és lángoló szemmel, mint én, ha látná valami idegen pali, abban az én kezem dörzsölte csőben valami kedvező jelet láthatna a vágya számára. Pepin bácsi szétrakta suszterkincseit a hokedlin, majd lehúzta a lábamról a cipőt, és miután sorban megnevezett minden alkatrészt, újból föltette üvegtelen cvikkerét, és ünnepélyesen kijelentette: És minthogy rendkívül intelligens hölgynek tetszik lenni, megjavítom minden rossz cipőjét, mert én cipőt udvari szállítónak csináltam, aki nemcsak a császári udvar kegyit élvezte, hanem az egész világét, ahová szállította a cipőt... Biciklin mondtam. Lófarát! harsogta Pepin bácsi. Hát talán valami patkányirtó egy ilyen udvari szállító vagy bőrhulladékgyűjtő? Egy ilyennek hajói vannak, meg vonatni, ha biciklin akadna rá a császár... Hát a császár is biciklin közlekedett? csaptam össze a kezemet. Mit jár a szája, mint a kacsa feneke? kiabálta a bácsi. Mondom, ha biciklin akadna rá a császár egy ilyen udvari szállítóra, hát elvenné tőle... A biciklit mondtam. Lófarát! Ezt a címet meg a sast a cégtáblájáró! krákogott és hörgött Pepin bácsi, de ahogy a hokedlire nézett, boldog mosoly ömlött el arcán, elővett egy dobozt, kinyitotta, megszagolta, velem is megszagoltatta, és intett: Örűhet, sógorasszony, ez itt cipészszurok, miszerint susztercsiriz mondta Pepin bácsi, és a székre tette a kinyitott dobozt. S az ülésteremből székzörgés, tompa beszédhangok, cipőtalpcsusszanások hallatszottak át a falon, aztán lassanként elcsöndesültek a székek, Francin megnyitotta az ülést, és halk hangon előadta a sörgyár előző havi gazdálkodásáról szóló jelentést. Jožin bácsi kockáztattam meg, egy ilyen udvari szállító, az nagybirtokokra, udvarházakba szállított cipőt, ugye? Lófarát! üvöltötte Pepin bácsi. Mit locsog itt összevissza, mint egy taknyos kölyök? Mi dóga vóna marhákkal meg gabonával egy udvari szállítónak? Egy ilyen udvari szállító szörnyű ideges, az öreg Kafka. olyan ideges vót, hogy mikó a kislyánya pillanatonkint beverte a fejét a bútor sarkaiba, akkó az öreg Kafka, az udvari szállító, kihozott a műhelybő egy egész kosár válltömést, és körülbélelt vele minden bútorsarkot, no és mer olyan ideges vót, olyan hevessen nyitotta ki az ajtót, hogy ekábította vele a kislyányát, a Látal meg azt javasóta neki, hogy csak egy válltömést ragasszon, de azt a kislyánya homlokára. Jožin bácsi, a Látal, az a Francin unokafivére volt? kérdeztem. Szart! kiáltott fel Pepin bácsi. Látal vót a tanító! Tavaly lezuhant az első emeletrő, mikó azt magyarázta, hogy mi az, hogy egyelletes idő... meg hogy az olyan, mint amikó a vonat megy, oszt megy, megy, megy, megy, megy... és csapkodott Látal mindkét kezével, és mint egy vonat ugrát oda a nyitott ablakhoz, és kiesett rajta, és az egész osztály bódogan tódút az ablakhoz, hogy a tanító biztosan eltörte a lábát a tulipánágyásban, de Látal má nem vót ott, az udvaron át megkerűte az épületet, főment a lépcsőn, és megint megy a vonat, megy, megy, megy, megy... és úgy lépett be megint az osztályba, az ablakon kihajoló tanulók. háta mögött. Az ülésteremből megint áthallatszott a falon az elnöklő Gruntorád doktor úr hangja Gondnok úr, ki bömböl itt ilyen istentelenül? A bátyám jött, kérem, látogatóba mondta Francin. Akkor menjen át, gondnok úr, azt üzenem a bátyja urának, hogy csillapodjék! És hogy ez a

13 sörgyár itt a miénk! Ennek a Látalnak a Mercina volt a felesége, a maga unokahúga, ugye, Jožin bácsi? kérdeztem gyengéden. Dehogy! Mercinát Vaňura bácsi vette el, balkáncúgon vót szakács, itt lakott Csehországban, valahol Mnichovo Hradištĕben, és amikó a balkáncúg hetente egyszer átment Mnichovo Hradištĕn, Marcim délelőtt fél tizenegykó elengedte a kutyát, az kiment a pályaudvarra, Vaňura bácsi kihajót a balkáncúgból, és leejtett egy nagy csomag csontot, a kutya hazavitte, de az idén, amikó Vaňura leejtette a csontot, a csomag leütötte az állomásfőnököt, és Vaňurának fizetnie kellett az uniformis bepiszkításáért! kiabált Pepin bácsi. Újból kezébe vette a cipőmet, föltette az üvegtelen cvikkert, és boldogan ordítozott: Mire megy ezekkel a szamárságokkal, még eccer elmondok mindent, aztán a kezébe adom, oszt maga megpróbálja! Szóval ez egy parizer snitt, ez meg itt a cipőn a lágyék, avagy glenk, miszerint hajlat. Ez meg itten az alja rész, miszerint talp, ez meg a sarok avagy abzacc. Jegyezze meg, sógornő, hogy aki cipész akar lenni avagy lábbelékészítő, annak segédlevéllel kell rendelkeznie, és egy ilyen levél az olyan, mint az érettségi vagy a doktorátus. Weinlich udvari szállító... Ulrich? hajoltam oda, fülem mögé téve a tenyerem. Weinlich! üvöltött a bácsi, Wein mint bor, szóval egy tökfej elfuserálta a cipőt, és úgy vitte be Weinlich udvari szállítónak. Azt mondja a szállító: "Ember, maga ezt a cipőt elrontotta, mit csináljak én most ezzel?" Az a tökfej meg aszongya: "Adja el a zsidóknak." A Weinlich maga is zsidó vót, oszt már üvőtött is: "Mi az, hát a zsidók talán valami disznók?" Pepinke mondtam halkan. Szart! mennydörögte a bácsi, és fenyegetően magasodott fölém. Én mindenütt dicséretet kaptam, majd épp egy ilyen uracska fog velem komázni! Még hogy Pepinke! Sógorasszony, ostoba kend, mint az egyszeri gyerek reggel a vizsgán! S olyat csapott öklével a homlokára, hogy a cvikker az almárium alá repült, de egy cipőmre vetett pillantás lehűtötte a bácsit, leült, és az ujjával mutogatva és bömbölve tovább oktatott Ez meg itt, amint má mondottuk vót, az abzacc avagy sarokrész, és a sarokrészen avagy abzaccon a sarokráma, miszerint keret, hivatásos lábbelikészítők között úgynevezett kéder is! Fölvettem egy hosszú vaskanalat, a végén érdes volt, mint a marhanyelv, és megkérdeztem: Jožin bácsi; ez, ugye, egy abnémer? Micsoda!? üvöltött fel a megsebzett bácsi. Az abnémer az ez, abnémer, miszerint leszedőkés, de az, amit a kezében tart, az egy ráspoly avagy reszelő, miszerint fareszelő! Kivágódott az ajtó, és az ajtókeretben ott állt Francin, begyűrte a nyakkendőjét, széttárta karját, és letérdelt, kétrét görnyedt Jožin bácsi előtt, aztán előttem, és azt mondta Mit üvöltöztök itt, mint két kozák őrmester? Jožka, mért óbégatsz úgy? és beletenyerelt a nyitott csirizesdobozba. Nem én voltam hebegte Pepin. Hát ki? Talán én? mutatott magára mindkét kezével Francin. Valaki itten, bennem mondta Pepin bácsi, és az ujját fonogatta egymásba zavarában. Csillapodjatok, ülésezik a sörgyár igazgatósági tanácsa, maga az elnök úr küldött ezzel az üzenettel mondta Francin felemelve a kezét, és curikkolt kifelé a folyosóra... Aztán ismét hallatszott halk hangja, Francin mondta tovább a jelentést, kifejtve benne, mi módon egyenlítődik ki a jövő hónapban az éppen elmúlt hónap passzívája. Behoztam a zsírosbödönt, és egymás után kentem Pepin bácsinak a zsíros kenyereket, amikor beszélni akart, adtam a következő karéjt, de az ülésteremben elhallgatott a Francin hangja, felhangzott a cipőtalpak csusszanása, majd kiáltások, zörögni kezdett a tonettszékek lába, mintha az igazgatósági tanács minden tagja fölkelt volna róluk, azt hittem, hogy már vége az ülésnek, de felhangzott a sörgyár igazgatósági tanácsa elnökének, Gruntorád doktor úrnak hangja: Tíz percre felfüggesztem az ülést! Úgy vágódott ki az irodát a folyosótól elválasztó ajtó, mintha belerúgtak volna, s berontott a szobába Francin, nyakkendőjére szorítva kezét, és ordított: Ki rakta a székemre ezt a ragasztót? Borzalom! Úgy összeragasztottam vele az ívet, hogy nem tudtam tovább lapozni! De Giorgi úr segíteni akart, és úgy összekente magát, hogy még a

14 kezét se tudta levenni a zöld posztóról! Az elnök úr meg úgy összekente a cvikkerét, hogy az orrára ragadt! És főleg nekem ragadtak oda az ujjaim a nyakkendőmhöz, ide nézzetek! Francin eltartotta magától a kezét, a nyakkendőt tartó gumi megfeszült. Hozok egy kis langyos vizet mondtam. De Francin hevesen megrángatta a kezét, mire a gumi megfeszült és elszakadt, a nyakkendős kéz kivágódott, és a gumi Francin nyakára csapódott, ő pedig halkan feljajdult, mint egy kisfiú: Au! Pepin bácsi felvette a doboz tetejét, Francin szeme elé tartotta, és büszkén így szólt: Ezt a lábbelikészítő világ bécsi központja, a Salamander cég gyártja! És feljebb tolta orrán az üveg nélküli cvikkert. 5 Francin minden hónapban felment Prágába, de minden alkalommal eltörött valami a motorbiciklijében, és azt kellett javítgatnia. De visszajövet mindig sugárzott; és részletesen végig kellett hallgatnom, mi mindent kellett csinálnia hozzá, hogy az üzemképtelen Orion újra az a motorbicikli legyen, amely mindig célba ér. A célba érés azt jelenti, hogy visszajutott vele a sörgyárba, vagyis néha úgy tolta be. De nem káromkodott soha, tolta tíz-tizenöt kilométeren is az egész bazárt, de néha csak ötön, és ha Zvĕrínekből, egy három kilométerre levő faluból tolta haza, örvendezett a Francin, hogy már javul a helyzet. Francin ma tehénfogattól vontatva jött meg Prágából. Kifizette a parasztot, berohant a konyhába, én, mint mindig, megöleltem, megint odaléptünk a lehúzós lámpa alá, és ha valaki benézett volna az ablakon, csodálkozott volna. Ugyanis valahányszor megjött Prágából Francin, olyan rituálé következett, hogy ő behunyta a szemét, én benyúltam a szivarzsebébe, de Francin megrázta a fejét, aztán a bal zsebébe nyúltam, és Francin rázta a fejét, aztán kigomboltam a kabátját, és a zakója zsebébe nyúltam, és Francin a fejét rázta, aztán a nadrágzsebébe nyúltam, és Francin bólintott, és még mindig boldogan le volt hunyva a szeme, és én a ruhái valamely zugából mindig előhúztam egy csomagocskát, lassanként kibontottam, elképedést és örömet színlelve, és hol egy gyűrűt, hol egy brosst csomagoltam ki, egyszer egy karórát. De ez a rituálé nem az első volt, régebben, mikor Francin megjött Prágából, ahová a Serfőzőszékházba járt be havonta egyszer, megjövet mindig megvárta, míg besötétedik, rám szólt, hogy csukjam be a szemem, én becsuktam, alighogy belépett a konyhába, bevitt a szobába, leültetett a tükör elé, megígértette velem, hogy nem fogok leselkedni, és miután ezt megígértem neki, a fejemre tett egy gyönyörű kalapot, akkor mondta a Francin, hogy lehet, és én a tükörbe néztem, és fogtam a kalapot, és a magam feje szerint raktam a fejemre, megfordultam, és a Francin megkérdezte: Na, ki vette ezt neked, Maryška? és én azt mondtam : A Francin és megcsókoltam a kezét, ő pedig megsimogatott, máskor meg a nyakamra hozott valamit, ami hideg volt, kinyitottam a szememet, és a tükörben egy jabloneci nyaklánc csillogott, és Francin megkérdezte: Na, ki vette ezt neked? És én megcsókoltam a kezét, és mondtam: Te, Francin. És ő megkérdezte : És ki az a Francin? És én mondtam: Az én férjecském. És így kaptam ajándékot minden hónapbán, Francinnak az összes testméreteim megvoltak, kívülről tudta őket, mindig kipuhatolta, mit szeretnék. Soha nem mondtam meg nyíltan, beszéltem valamiről, Francin meg kiokoskodta belőle, aztán mikor előszörre hozta a gyűrűt, odalépett a zöld, lehúzós lámpa alá, és először megtanított, hogy kutassam át nagy és kis zsebeit, én meg mindig kitaláltam, hol lehet az ajándék, de mindig utoljára nyúltam oda, hogy örömet szerezzek Francinnak. Ma, ahogy megjött tehénfogattól vontatva, megkért, hogy csukjam be a szemem. És valamit bevitt a szobába. Aztán leoltotta a lámpát a szobában, kézen fogott, és behunyt szemmel magával vitt, leültetett a tükör előtti kis fotelba, aztán elment összehúzni a függönyt, hallottam, hogy kattan egy fedél, azt hittem, kalapdobozt vett, aztán hallottam, hogy bedug egy dugaszt, azt hittem, hogy valami robotgépet, szuperforralót vagy kvarclámpát vett, aztán sercegő, lassan erősödő zúgást hallottam. Francin finoman a vállamra tette kezét, és szólt, hogy: "Lehet." Kinyitottam a szemem, s amit láttam, gyönyörű volt. Úgy állt ott Francin, mint egy varázsló, kezében egy cső, a csőben halványkék fény világított, egy olyan dús, lila fény, és a Francin kezére és árcára és ruhájára esett, fojtott, lila tűz az üvegcsőben, Francin a kezemhez közelítette,

15 és a karom mágneses lett, éreztem, hogy lila vasreszelék pattog ki abból a fényből, anyagtalan szikrácskák, melyek belém hatolnak, és úgy átillatosítanak, hogy egy nyári vihar illatát árasztom, a szoba levegőjének is olyan illata volt, mint villámcsapás után, és Francin lassan az arcához emelte a szép tárgyat, megint láttam azt a szép profilját, olyan ünnepélyes pózban állt ott Francin, mint a Gunnar Tolnes, aztán a csövet óvatosan leeresztette a nyitott bőrönd fölé, és ott a fedelét is beborító, piros plüssön legyező alakban mindenféle ecsetek, csövecskék, csengettyűk voltak, minden üvegből és lezárva, mint a palackok, üveg szerszámok tucatszám, és Francin kihúzott egy csövecskét, és kivette a bőröndből, és az egyik ilyen gyönyörű tárgyat a másík után kapcsolta be a bakelit kapcsolótáblába, az üvegedényke minden alkalommal felragyogott, és megtelt lila fénnyel, mely szikrázott, és átszűrődött az ember testébe, kinek hogy volt rá szüksége. Francin cserélgette és kipróbálta az összes neongázzal töltött elektródát, és halkan beszélt: Maryška, most aztán bömbölhet a Pepin bácsi, most aztán csinálhatnak nekem kalamajkát a sörgyárban, sértegethet, akinek jólesik, itt... itt vannak ezek a gyógyszikrák, amelyek egészséggé változnak; nagyfeszültségek, amik új életörömöt adnak, új életbátorságot... Neked is, Maryška, neked is jót tesz, a te idegeidnek, a te egészségednek; ez itt az a katód, amelyik a fület gyógyítja, ez a katód meg a szívet masszírozza, gondold el, egy foszforeszkáló szikrázás, amely megnemesíti a szívedet! Ez meg itt a hisztériára való meg az epilepsziára, ez az ibolyaszín ózon megszabadít attól a vágytól, hogy olyasmit tegyél a nyilvánosság előtt, amire egy rendes embernek csak gondolnia szabad, vagy odahaza csinálni, a többi elektród az árpára meg a májfoltokra van, meg izomszakadásra, migrénre, a tizenötödik agybővérűségre rneg hallucinációra beszélt halkan Francin, és mindig másmilyen neontöltetű formák vonultak el a szemem előtt, ezek az elektródák inkább hatalmas orchideabibékre vagy porzókra vagy szirmokra hasonlitottak, mintsem gyógyászati eszközökre, füleltem, és először úgy meg voltam lepve, hogy meg sem tudtam szólalni, és bár a hallucináció elleni elektródák és a hisztéria meg epilepszia elleni magasfrekvenciák rám való egyenes célzást jelentettek, nem volt miért védekeznem, annyira levett a lábamról az a violaszín szépség. Francin beállított egy telefonkagyló alakú elektródát, a homlokomhoz közelítette, a tükörbe néztem, hát az volt csak a látványosság! Olyan voltam, mint egy szép vízitündér, mint azok a hölgyikék a szecessziós képeken, lila, egy hajfürttel, amit rőtesre perzsel az esthajnalcsillag! Egy légüres doboz lila északi fényviharral! Francin megint a kis koffer fölé hajolt, és bedugott a bakelit táblába egy neonfésűt, úgy sugárzott az a neonfésű, mint valami bécsi vagy párizsi divatáruház fölött a reklám, Francin lassan odajött, hajamba illesztette a szikrázó fésűt, néztem magam a tükörben, és tudtam, hogy most már nem tehet más vágyam, mint hogy újra meg újra végigfésüljem a hajam azzal a fésűvel. Francin pedig, mintha csak tudta volna, újra és újra végigjártatta a világító fésűt földig érő, makrancos hajamban, és újra meg újra végigment rajta a magas frekvenciákkal töltött fésűvel, egész testemben elfogott a remegés, át kellett ölelnem saját magamat, Francin halkan lihegett, egy alkalommal sem tudta megállni, hogy bele ne merítse arcát a hajamba, annak meg olyan jó volt az ibolyahideg vihar, hogy amikor visszaért hozzá a fésű, a hajszálak vége feléje ágaskodott, és megint az a hajamon át lefelé törtető lila fésű, az a hajam örvényein, vízesésén lefelé rohanó kék csónakocska, az a lila velővel teli, üreges üvegfésű! Maryška suttogta Francin, mögém ülve és lassan megint végighúzogatva a fésűt elektromossággal töltött hajamon ; Mary, ezt mindennap megcsináljuk, azért hoztam ezt, hogy a kék színnel enyhítsek minden életzajlást, megnyugtassam az idegeidet, nekem pedig inkább a píros színű elektródák lesznek jók, mert gyorsítják a vérkeringést, és felpezsdítik az életorganizmust... búgta Francin, és kalapácsütések hangzottak fel a konyha mögötti kamrából, és egy türelmét vesztett és egyre dühösebb hang emelkedett egyre feljebb, Pepin bácsi, aki tizennégy napra jött, már egy egész hónapja nálunk volt, és Francin, miközben a lámpa alatt simogattam, és a kezem hajlatával törölgettem róla a félelmet, azt mondta, attól iszonyodik, hogy Pepin bácsi húsz évig itt marad, de lehet, hogy életfogytiglan. Pepin bácsi meg foltozgatta a cipőinket a kamrában, ott is aludt, de nem cipő volt az, amivel Pepin bácsi birkózott, valami élőlény volt az, föltette a kaptafára, és úgy csepülte-szidta, olyan káromkodásokat hallottam, amilyeneket még soha addig, ráadásul félóránként felkapta a foltozott cipőt, és ha már eléggé lehordta, hagyta a fenébe, odavágta, csak ült a széken, és truccolt, amikor lecsillapodott, lassan megfordult, ránézett a cipőre, bocsánatot kért tőle, és megint kézbe vette, megsimogatta, és

16 faszegezte tovább, és foltozta dratvával, és mivel valahogy olyan ügyetlen ujjai voltak, mindig akkorákat kiabált, hogy beszaladtam, mert azt hittem, az ujjába szaladt a knejp, de csupán annyi volt az egész, hogy nem ment át a dratva a cipő talpán, és az egész cipő elrepüléssel fenyegetett, és meg is tette, mint amikor a megcsavart rugó ugrik ki a lemezjátszóból, úgy lőtte ki magát a cipő, mint a szappan a tenyeredből, és fölugrott egészen a szekrény tetejére meg a plafonra, mintha valami motor volna benne, és amikor kirepült a bácsi kezéből, a bácsi a cipő után vetette magát, mint a kapus robinzonáddal a labda után... És most kiabált a bácsi: Anyád! Ányád! Francin letette a neonfésűt, a kis kofferban levő szerkezeteket betakarta a kis plüsstakaróval, a bácsi ordítása felé nézett, és azt mondta: Ezek a fulgurációs áramok mindjárt elsőre eröt öntöttek belém. Ezzel feltette a koffert a szekrény tetejére, aztán megrántottam a fogantyút, erre fölszaladt a roletta, a porcelán fogantyú a fogamnak koccant, a gyümölcsösön át láttam a sárgásszürke malátázót, egy munkás, egy aszaló ment föl a lépcsőn az első emeletre, hasas lámpával a kezében, aztán eltűnt, aztán egy emelettel feljebb megint előbukkant a lámpa, megint eltűnt és előbukkant, lépcsőfokonként emelkedett, mintha magától járná az esti serfőzdét, egy lépcsőn mászó, magányos lámpa, aztán eltűnt a lámpa, de újra felbukkant, és ablakról ablakra haladt azon a kis fedett átjárón, amely a malátázót kötötte össze a főzőházzal. De ki járt ott csak úgy átabotában, ki vitt ott lámpát csak azért, hogy olyan legyen, mintha, a lámpa magától menne fölfelé a malátázóban meg a főzőházban? Álltam az ablaknál, és mint egy vadász; úgy vártam a dámvadat, melynek ki kellett jönnie elém az irtásra... és sejtésemre megremegtem. Most a lámpa egészen a hűtőkádaknál jelent meg, márpedig ott ilyeikor nem jár senki, ott, ahol akkora medence áll, mint egy jéghokipálya, az a tartály, arnelyben egy egész főzet sör hűl, fickó sör... és most.ott megy a lámpa, az a lámpa, mely mintha tudná, hogy nézem, az a csakis énmiattam odavitt lámpa, a hűtőház tíz nagy, négyméteres ablaka ki van takarva résryire nyitott zsalugáterekkel, mint az ablaktáblák Olaszországban meg Spanyolországban, a lámpa meg csak megy, megy, időnként megszakítja az a száz meg száz zsalugáterléc, egy égő lámpa csíkokra stábdalt mozgása, most megállt, láttam, hogy kinyílt a zsalugáteres ablak, valaki a lámpával kiment a jéghombár tetejére, amely alatt egy négy emelet magas jéghegy van, ezerkétszáz fuvar befagyott folyó, huszonhat fuvar jégfedél, amit fuvaronként szór felülről a jéghombárba egy vödrös lift, egy jéghombár, melyet felül félméteres homok- és folyami kavicsréteg véd, tavasztól őszig kövirózsa nyílik rajta, százezernyi kövirózsa zöld mohapárnák között... és most cgy hasas Lámpa áll ott, melyet a sörgyári munkások közül vitt oda valaki, egy malátaaszaló... kinyitottam az ablakot, kellemes férfihangot hallottam fentről, mintha az az égő lámpa énekelne... a szerelemnek vége van, picike volt, pici ám, aranyos szép kis cicám, már elszaladt, híre-hamva sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... A kamrából felharsant Francin kiáltása: Az istenért, Jožka, hagyd abba! Lassan kimentem a szobából, nem is néztem meg, hogy huny ki lassan az elektromos áram, mint az a szerelem, amely a vízbe veszett, Francin már lámpát gyújtott, kimentem a folyosóra, ott ült Francin a sámlin, kezét a mellére szorítva igyekozett lelkére beszélni a bácsinak, hogy mindent hagyjon már abba, és ha már egyszer itt van, akkor olvasson, járjon templomba, moziba, de legyen a házban csend és nyugalom... Francin fel akart állni, de valahogy nem ment, még egyszer megpróbálta, de össze volt nőve a székkel, a számhoz kaptam ijedtemben, mert tudtam, hogy Francin beleült a susztercsirizes dobozba, Fepin le volt törve, úgy szerette volna megjavítani az öccse összes cipőit, annyit mesélt erről, mert jobban szerette az öccsét mindennél, amit csak valaha is szeretett ezen a világon, Francin minden erejét összeszedve fel akart kelni, de nem tudott elszakadni a széktől, lehajolt és elvágódott, ott feküdt a padlón, és vele együtt a szék is, megijedtem, megpróbáltam elrántani róla Francint, de a cipészszurok, miszerint csiriz úgy odaragasztotta, hogy olyan volt, mint egy ledöntött, ülő Krisztus-szobor, Pepin bácsi a vállánál fogva húzta Francint, megpróbáltam Francin mögé feküdni és az ellenkező irányba húzni a széket, de úgy látszott, hogy előbb szakítjuk szét a férjünket, respektíve öcsénket, mintsem kihúzhatnánk a slamasztikából, felkeltem, és a hajam felemelt valamit, kézbe vettem a hajamat, bevontattam az ölembe, és láttam, hogy az meg a másik cipészszurkos, azaz csirizesdobozba ragadt bele, fogtam egy ollót, és levágtam a dobozt a hajam végével együtt, mint a szicíliai aranybulla, úgy hevert most ott a doboz, a hajam pórázára

17 kötve. Francin, látva, mi történt a hajammal, felágaskodott, mint a ló, s a hasadó szövet gyönyörű hangja horkant végig a kamrán, Francin kiperdült, és megint ott állt egészséges és vad, szikrázó haraggal szemében, egymás után vette kezébe a kaptafákat, tégelyeket, faszeges dobozokat, a Pepin bácsi meg, azt hittem, erre a látványra minimum a szíve szakad meg, de Pepin lelkesen adogatott az öccse kezébe minden éghetőt, Francin pedig egyre növekvő megkönnyebbüléssel szórt be mindent a sparheltba. A susztercsiriz olyan vadul kapott lángra, hogy felemelgette a karikákat, a csövek pedig egész a kéményig szürcsölték fel a lángot, a csaknem kétméteres lángot, mely oly hosszú, mint a hajam. 6 Pepin bácsi a legszívesebben a csíráztató szérű mögött üldögélt, az egyik oldalról a gyümölcsöstől takarva, a másikról a kéménytől, a kéménynél különböző nagyságú tölgyfa dongák leledzettek, abból készültek a hordók a kádárműhelyben, a szükségletnek megfelelően negyedhektósok, továbbá félhektósok, hektósok és kéthektósok avagy duplások, valamint nagy, ötven hektoliteres és száz hektoliteres hordók, amilyenekben egész főzet sörök voltak letéve az erjesztőkamrákban meg a pincékben, azok a hordók, amelyekben ért a sör közönséges sörnek vagy ászoksörnek. Pepin bácsi, ha már egyszer nem cipészkedhetett, talált itt magának egy fütyköst, és azzal járta a csíráztatókat, parádés marsokat, szuronyrohamokat gyakorolt. Francin kérte, tartsam szemmel a bácsit, hogy ne ordítozzon annyit. Jó, hogy jön, sógorasszony! mondta Pepin. A Francin, az egy cihopata, egy idegbajos, Bätista úr könyvecskéje szerint langyos vízzel kéne mosnia a nemi szervét, vagy jó levegőn tartózkodnia. De ha már itt van, akkó iskolázás lesz avagy sulbildung, mert énnekem csupa jelesem vót, kitüntetéseim, nem mint annak a hülye Hanáknak, aki a szemlén kilépett, és aszongya a von Wucherer ezredesnek: "Gazduram, kend itt marad a rekszumlinkszumaival, émmeg megyek haza, én katona nem leszek...", az ezredes meg ráordított a sarzsira: "Miféle kolerát tartanak itten?" A Pepinkét mondtam. Egy szart! üvöltött fel Pepin bácsi. Engem mindenki elé példaképű állítottak, és talán ismert engem a Wucherer ezredes? Hát emlékezhet több ezer fickóra? Eccer a lányokhó ment, két hülye baka megállította a kocsit, hogy beleűjjenek, hát látják, hogy a von Wucherer terpeszkedik benne, a bakák szalutáltak, aszongya szelíden a von Wucherer: "Hát hová, hová, kiskatonák?" Azok meg: "Szabadságolásra." Mondja a von Wucherer: "Ha valaki szabadságolásra megy, ahhó urlaubsejn kell, hát hó van? A bakák a zsebükbe kezdtek kotorászni, a von Wucherer meg megkérdezi az eggyiktő: "Hogy híjják?" "Šimsa!", aszongya. Kérdi a von Wucherer a másiktó: "Hát magát hogy híjják?" "Řimsa!", mondja a másik..akkó az a baka, aki azt anondta, hogy Šimsának híjják, futásnak eredt a fődeken át, erre a von Wucherer vezényet, hogy Řimsa, zofort idehozni a Šimsát! Csakhogy a Řimsa elszaladt a Šimsával, a von Wucherer ezredes megfordút a kocsival, és hajtotta visszafele a csődört a kaszárnyába; és kérdezte mingyár, melyik szakaszba van a Šimsa meg a Řimsa? A lajstromokban nem vót se Řimsa, se Šimsa, akkó a von Wucherer ezredes, aki azt mondta, hogy az ő emlékezőtehetsége olyan, mint a fényképezőgép, sorakozót csinát a kaszárnyába, és végigjárta a katonákat, mindegyiknek az álla alá nyűt, és közelrő a szemébe nézett, mintha meg akarná puszíni, két napig csináta, de nem ismerte fő se azt, amék Řimsának mondta magát, se azt, amék Šimsának, hát hogy emlékezhetne egy ilyen ezredes a Pepinkére? Pszt mondtam, délután ülésezik az igazgatósági tanács. Ammá igaz mondta halkan a bácsi, de most megtanítom rá, hány alkatrésze van a stucninak. Fogta a bácsi a fütyköst, amellyel gyakorolt, óvatosan és szakértő módjára vette kézbe, mintha igazi katonai puska volna, mutogatott, és sorban megnevezte rajta az összes alkatrészeket, és azzal fejezte be, hogy szóval ez itt egy kolbensú avagy tusaborító, és ez meg egy úgynevezett mündung, miszerint torkolat... -vidék mondtam. Szart! Mit jár a szája, mint a kacsa feneke? A torkolatvidék az egy delta, ez meg egy

18 mündung avagy torkolat, na, hát ha ezt a Brčul zupásnak mondta volna, hát az behúz magának, hogy belesárgul! A gyümölcsösön túlról hallatszott, amint dühösen bevágják az iroda ablakát, a könyvelésből fehér ingben kirohant Francin, láttam, hogy fut a magas fűben, hogy kerüli ki a faágakat, szép látvány volt a rohanó férfi, amint nyújtott lábbal ugrál át az akadályokon, a másik lábát csaknem vízszintesen tartva érinti a füvet, és hol az egyik, hol a másik lábával ismétli ezt az egész gyönyörű, fűcsomócskák fölött átúszó mozgást. Hogy odaért hozzánk, láttam, hogy ujjai közt egy hármas számú redisztollat szorongat. Mit műveltek már megint, ti ulánusok? Háborúsdit játszunk feleltem. Játsszatok, amit akartok, csak csöndben, a könyvelő kisasszony kilocsolt egy egész üveg tintát! kiabált halkan Francin. Szóval hol játsszunk? Ahol akartok, másszatok föl, mit bánom én, a kéménybe, csak ne lehessen hallani a hangotokat... az egész újságon végigöntötte a tintát! kiabált Francin, fehér ingujja gumival volt összefogva a könyökén, most visszafordult, de már nem futott, gázolt a magas fűben, néztem utána, hátrafordult, belepusziltam a tenyerembe, és mint egy pihét, utánafújtam a csókot. A kéményre? csodálkozott Pepin. A kéményre feleltem. Francin eltűnt az ágak mögött, fehér ínge most bement az irodába. Hát akkor: direkción! kiáltott Pepin bácsi, és felhágott az első kampóra, majd meggondolta magát, leugrott, és azt mondta; Csak ön után. És az, amiről első serfőzdei napom óta álmodozom, hogy legyen erőm fölmászni a sörgyár kéményére, az ott meredt és emelkedett előttem, lehajtottam a fejem, és megfogtam az első kampót, a perspektíva az égbe enyészett fölöttem az egyre kisebbedő és kisebbedő kampók mentén, a hatvanméteres torony a rövidülésben egy felfelé szegezett, súlyos ágyúra hasonlított, ami engem csábított, az a lobogó, zöld trikó volt, amelyet a villámhárítóra kötött valaki, és míg odalent enyhe szellő fújdogált, a zöld trikó harsogva lobogott, és a nyitott ablakig hallottam, hogy a zöld trikó egy dörgő vaslemez hangját hallatja, és megragadtam az első kampót, egyik kezemet szabaddá téve, kibontottam a hajamat összefogó zöld masnit, és húzódzkodtam gyorsan fölfele, a lábaim, mint két összekapcsolt tengely, egy ritmusba lendültek, a kémény közepén éreztem meg az áramló Levegő első ellenállását, a hajam mint vitorla dagadt, szinte elébem vágott, hirtelen teljes egészemben az én kibomlott hajamban találtam magam, mint a zene terjedt szét körülöttem, többször ráterült a kampóra, vigyáznom kellett, és lassabban dolgoznom a lábaimmal, mert bele-belegázoltam a saját hajamba, ah, ha itt volna Boďa, az tartaná a hajamat, angyallá változna, és röpködve vigyázna, nehogy a drótok meg rácsok közé kerüljön a hajam, egy kicsit a biciklizésre hasonlított ez az én kéménymászásom, vártam egy pillanatig, a szél mintha elhatározta volna, hogy most kiélvezi a hajamat, felemelte és úgy átlendítette rajtam, hogy úgy éreztem, hajamnál fogva lógok néhány kampóval feljebb odacsomózva, aztán hirtelen elült a szél, a haj szétbomlott, és lassan, mint a toranyóra kilazult arany mutatói, ereszkedett lefelé, mintha a fejemből széttárta és most lassan összezárta volna a farkát egy arany páva. Kaptam az alkalmon, és gyorsan húzódzkodtam fölfelé, a lábam mozgását a kezem munkájához hangoltam, míg a kémény fedkövére nem tettem a tenyerem, egy pillanatig lihegtem, mint a versenyúszó, ha leúszta a távot a medencében, aztán mintha vízből másznék ki, két kézzel fölhúzódzkodtam, átvetettem lábamat a fedkövön, elkaptam a villámhárítót, és lassan, mintha szirupból húznám ki, felhúztam a másik lábamat, összefogtam hátam mögött a hajamat, leültem, és a térdemre tettem a hajam. Hirtelen föltámadt a szél, és a hajam kisiklott a kezem közül, ugyanúgy lobogott az az én arany hajam, mint tavaly az első tavaszi nap előtt, lengett-lobogott, mint a moszat a sekély és sebes patakban, fél kézzel a villámhárítót fogtam, és úgy éreztem, én vagyok a vadászat istennője, Diana a dárdával, elragadtatásomban lángolt az arcom, és éreztem, hogy ha semmi mást nem csináltam volna ebben a városban, mint hogy felmásztam a kéményre, nem volna az sok, de évekre elég lenne, talán egész életemre. Előrehajoltam, és láttam, milyen kicsiny a Pepin bácsi ott lent a mélyben, fejből és két kézből álló angyalka csupán, elcsodálkoztam, mert addig azt hittem, hogy Pepin bácsinak sűrű, göndör

19 haja van, de most láttam, hogy egy pilises fej jön hozzám felfelé ritkás hajkoszorúval, most a fej egészen a fedkőre feküdt, kihúzta maga alól a másik kezét, és megragadta a fedkő szélét, rám nézett, az ő arca is sugárzott a boldogságtól. Fölhúzódzkodott a kéményre, és mintegy öntudatlanul csípőre tette egyik kezét, a másikat meg a szeméhez emelte. A nemjóját, sógorasszony mondta elismerő csodálattal, itt aztán szép beobachtungstelle avagy megfigyelőállás volna. Miszerint kilátó tettem hozzá. Lófarát! A kilátó az civileknek van, a megfigyelőállás, miszerint beobachtungstelle meg a katonaságnak, a katonaságnak, ami hadban áll, és figyeli az ellenség hadmozdulatait! Sógorasszony, amilyen intelligens szépasszony maga, ha ezt hallaná a Tonser kapitány, odarittyentene a kardjával, és ráordítana: "Apróra baszom a csucsáját!" Pepinke egészítettem ki, lábat áztatva a légkútban. Mennydörgős mennykő, mér baszná nekem apróra a csucsámat? Engem szeretett, a kardját hordtam utána! ordította rekedten Pepin bácsi, fölém hajolt, és fenyegető volt az arca, mint a kő vízköpőé a templom tetején. Mi haszna van belőle! legyintettem. Hát nem gyönyörű ez, Jožin bácsi? Legeltettem a szemem a dombok és kiserdők szegélyezte, lankás vidéken, néztem a városkát, és észrevettem, hogy a városunkba csak vízen át lehet bejutni, hogy tulajdonképpen szigeten épült város, fölötte a folyó, mely körbekerülte, kettéágazott, a várfalak alatt két patak folyt, a város alatt egyesültek újra folyóvá, hogy a városból kivezető minden utcának tulajdonképpen két hídja van, két bürüje, a folyón át viszont fehér kőhíd vezet, emberek álltak rajta a korlátnak támaszkodva, és nézték a sörgyári kéményt, engem meg Pepin bácsit, a levegőben suhogó hajamat, úgy villogott és tündöklött a napfényben, mint a pápai zászló, miközben odalenn szélcsend volt. A folyón túl templom emelkedett, arcommal egy magasságban volt az óra arany számlapja, a templom körül pedig koncentrált körökben vonultak az utcák és közök és épületek és parasztházak, úgy öltötte ki minden ablak a petúniáit, szegfűit és vörös muskátlijait, mint reggel a dunyhát, az egész várost várfalak csipkéje szegélyezte, olyan volt felülről, mint egy félbevágott kaledon. A fehér hídra felrobogott egy tűzoltófecskendő, csillogott a tűzoltók sisakja, a trombitás arany trombitát tartott a kezében, és fújta, hogy: "Tűz van!", és minden tűzoltón fehér meg rozsszínű egyenruha volt, a piros fecskendő átdübörgött a hídon, mint egy orkesztrion, a tűzoltók a kampókba kapaszkodva álltak a csengő-bongó tűzoltóoltáron, mely most besiklott a házak meg a kertek mögé. Jožin bácsi, igaz, hogy kecskét legeltettél a fronton? kérdezem. Ki mondta? bődült fel Pepin bácsi. Leült a fedkőre, aztán hanyatt feküdt, kezét a feje alá téve. A Melichar trafikos feleltem. Hát ott lehet a háborúban egy rokkant trafikos? harsogta a bácsi. Azt mondják, hogy Melichar a háború alatt százados volt, hogy azt mondta tegnap a Melichar százados, csak kerüljön hozzá egzecíroztatásra a Pepin, ha, ne adj isten, kitör a háború meséltem, megfogtam a villámhárítót, és néztem lefelé a sörgyárra, megint csodálkoztam rajta, hogy a sörgyár kívül van a városon, hogy fal veszi körül, akárcsak a várost a túloldalon, de a fal mentén magas jávor-és kőrisfák sora húzódik, és ugyancsak négyzetet alkot, aodálkoztam, hogy olyan ez a sörgyár, mint egy kolostor vagy valami erőd, börtön, hogy nemcsak szögesdrót koronáz minden falat, hanem zöld palackcserepekkel van beszórva mind a négy falnak és minden oszlopnak a tetején a beton, és úgy csillognak felülről, mint az ametiszt meg az amaránt. Hogy láthatott vóna... még ha legeltettem is vóna a kecskét? szóit a bácsi, feküdt tovább, és bámulta az eget, felhúzott egyik lábán átvetett másik lábbal. Szabad lábfejével rugózott a levegőben. Távcsővel feleltem. Talán kölcsönadja a császár a távcsövét egy trafikosnak? Melicharnak mint századosnak volt távcsöve, kettő is mondtam, és láttam, hogy annyi az ember a hídon, mint a fecskék indulás előtt, és valaki távcsővel néz róla engem. Belemosolyogtam abba a távcsőbe, a mélységből szél támadt, és a hajam lassan szétterült, mint a strucctoll legyező, láttam, hogy zárulnak össze szemem körül hajam áramlatai, olyan dicsfény

20 övezte egész ülő alakomat, mint az oszlopos, hétfájdalmas Szűz Máriát a főtéri pestisoszlopon... Na és ha kitörne a háború, és a Melicharhoz kerülnék, mi vóna akkó? kérdezett most Pepin, és úgy láttam, egyre növekvő fáradtsággal küszködik. Azt mondta, hogy ha megint kitörne a háború, az egzecírozáson így csinálna az ujjával, ni, és elkiáltaná magát "Pepin, zu mir!" És te repülnél hozzá kilógó nyelvel, és alázatosan köszöntenéd, és fél térdre ereszkednél előtte meséltem, és odanéztem, hát a Pepin bácsi aludt, úgy elaludt, mintha fejbe kólintották volna, ott feküdt a kémény fedkövén, és a kéménynek kilengése volt, csak most vettem észre Pepin bácsi fekvő szobrán, hogy mindketten jócskán ingunk, mintha valami ágra akasztott ingán ülnénk. A feszület felől száguldottak a tűzoltók, olyanok voltak felülről a lovak, mintha megbokrosodtak volna, a hátsó lábukat bedugták a hámba, a mellső lábaik meg közvetlenül a fejükből pattantak ki; úgy, ahogy a csiga löködi ki a szarvát, csillogott-villogott az egész tűzoltóverkli, mint egy gyermekjáték, és minden percben alkatrészeire való széteséssel és levegőbe repüléssel fenyegetett, mint az a katonai autó az Asztalos utcában, amelyben felrobbantak a gránátok, és ott állt a parancsnoki poszton a tűzoltók parancsnoka, de Giorgi úr, a sörgyár elnökségi tagja, akinek a kéményén ültem, a kéményseprőmester, aki a tűzoltók parancsnoka volt, mert lakás helyett tűzoltómúzeuma volt ha bárhol bármi leégett, de Giorgi ür azt lefényképezte, ellátta magát a tűzelőtti állapotot megörökítő fényképpel is, lakása minden falán mindig két fénykép szerepelt így, marha a tűzvész előtt és marha a tűzvész után, eb a tűzvész előtt, és eb a tűzvész után, hímnemű felnőtt egyén a tűzvész előtt és tűzvész után, csűr tűzvész előtt és tűzvész után, minden tárgyat, minden állatot, minden személyt, aki leégett vagy megpörkölődött, mindent lefotografált de Giorgi úr, és minden bizonnyal azért jön csak a sörgyárba, mert ha le találnék zuhanni, lefényképezné a sörgyárgondnokné asszonyt lezuhanás előtt és lezuhanás után... és most a tűzoltóorkesztrion bekanyarodott a sörgyár kapuján, a fecskendő keréknyikorogva eltűnt az iroda mögött, már azt hittem, a tűzoltók lovastul felfordultak, de most diadalmasan előrobogtak és trombitáltak, és a tűzoltófecskendő beállt szorosan a kémény alá... Azt hittem, hogy~most mindjárt nekilátnak fecskendezni, olyan magasra, mint a kémény, és de Giorgi úr felkér, hogy lépjek a felszökő gejzír csúcsára, aztán lassan elzárják a csapot, és leereszkedem a vízsugárral együtt, ámde a fecskendőből tűzoltók szaladtak ki, letérdeltek, tisztelegtek a szekercéikkel, aztán egyszerre csak széthúztak egy ponyvát, hat tűzoltó feszítette, hátrahajoltak, és néztek fölfelé, de a kémény kilengése, úgy látszik, akkora volt, hogy föl-alá szaladgáltak a ponyvával, leesésem lehetőségének helyváltoztatását követve. Az elnökségi tagok bricskákon gyülekeztek, máskor galoppban szoktak gyülekezni, de ma száguldottak a bricskák az országutakon, a falvakból meg a városból, lóhalálában vágtató lovak, az a sok bricska meg nem ám hogy megállt volna, mint máskor az iroda előtt, nem, mind a sörgyár udvarán röffent össze, ahol a kádárok meg az erjesztősök meg a serfőzőmunkások álltak, és néztek fölfelé kitekeredett nyakkal, mintha Jézus visszajövetelét várnák az egekből, vagy a Szentlélek alászállását, és most jött a feszület felől maga a sörgyár elnöke, Gruntorád doktor úr, mágnás és a régi Monarchia híve, szokása szerint a bakon ülve, és szarvasbőr kesztyűs kézzel tartotta a gyeplőt, a fején egészen a homlokáig utolérhetetlen eleganciával lehúzott kalappal, foga között borostyánszipkát tartva cigarettázott, és hajtotta a fekete mént a sörgyárba, miközben a kocsisa bűntudatos mosollyal terpeszkedett a plüssülésen, mint egy főúr... De Giorgi úr hasztalanul uiasítgatta a tűzoltókat, hogy másszanak föl a kéményre, de Giorgi úr végül elhatározta, hogy maga mászik föl a kéményre. És jött fölfelé a fehér egyenruhája, sűrűn meg-megállt; de aztán csak kapaszkodott tovább a kampókon; végül megjelent a lábamnál a sisakja. Jožin bácsi ráztam meg a bácsit a lábánál, s a bácsi fölült, megdörzsölte a szemét, s aztán ijedten felugrott, és megragadta a villámhárítót. De Giorgi úr föllendült a fedkőre, lihegett, levette sisakját, és zsebkendőjével letörölte a verejtéket. A törvény nevében mondta másszon le nagysasszony. Meg a sógorura is. De Giorgi úr, nem szédül? mondom. Mondom, a törvény nevében másszon le ismételte de Giorgi úr. Mondom, de Giorgi úr, elsőnek? mondom.