IZRAEL TÖRTÉNETE IRODALOM. Addison G. Wright, S.S. Roland E. Murphy, O.Carm. Joseph A. Fitzmyer, S.J. *

Átírás

1 75 IZRAEL TÖRTÉNETE Addison G. Wright, S.S. Roland E. Murphy, O.Carm. Joseph A. Fitzmyer, S.J. * IRODALOM 1 Általános irodalom. Albrektson, B.: History and the Gods, Lund Avi-Yonah: EAEHL. Bickermann, E. Smith, M.: The Ancient History of Western Civilization, New York Braidwood, R. J.: Prehistoric Men, Glenview CAH. Child, V. G.: New Light on the Most Ancient East, New York Drioton, E. Vandier, J.: L Egypte, Paris Frankfort, H.: The Birth of Civilization in the Near East, New York 1956; Kingship and the Gods, Chicago Frankfort, H. és mások: The Intelectual Adventure of Ancient Man, Chicago Gelb, I. J.: A Study of Writing, Chicago Gray, J.: The Canaanites, New York Gurney, O. R.: The Hittites, Harmondsworth Hallo, W. W. Simpson, W. K.: The Ancient Near East, New York Jacobsen, T.: The Treasures of Darkness: A History of Mesopotamian Religion, New Haven Kramer, S. N.: The Sumerians, Chicago Macqueen, J. C.: The Hittites, átd., London Mazar: VBW és WHJP. Morenz, S.: Egyption Religion, Ithaca Moscati, S.: The Face of the Ancien Orient, New York Nissen, H. J.: Grundzüge einer Geschichte der Frühzeit des Vorderen Orients, Darmstadt Oates, J.: Babylon, átd., London Oppenheim, A. L.: Ancient Mesopotamia, Chicago Perrot, J.: Préhistoire Palestinienne DBSup 8. köt., Pritchard: ANET, ANEP, ANE. Rinngren, H.: Religions of the Ancient Near East, Philadelphia Roux, G.: Ancient Iraq, London Starr, C.: A History of the Ancient World, New York Steindorff, G. Seele, K. C.: When Egypt Ruled the East, Chicago Trigger, B. G. és mások: Ancient Egypt: A Social History, Cambridge Van der Woude, A.S. (szerk.): The World of the Bible, Garden City Van Seters, J.: In Search for History, New Haven, Wooley, L.: The Beginnings of Civilization, New York Yadin, Y.: The Art of Warfare in Biblical Lands, London 1963; Or 49 (1980). 2 Az ósz-i kor irodalma. Aharoni: LBib. Albright: BP. Bright: BHI. Cazelles, H.: Histoire politique d Israël, Paris De Vaux, R.: Israël DBSup 4. köt., ; EHI. Donner, H.: Geschichte des Volkes Israel und seiner Nachbarn in Grundzügen, 2 köt., ATD 4, Göttingen Gottwald, N.: The Tribes of Yahweh, Maryknoll A BHI áttekintése a BARev 8 (4, 1982) Grant, M.: The History of Ancient Israel, New York Gunneweg, A. H.: Geschichte Israels bis Bar Kochba, TW 2, Stuttgart Hayes: IHJ. Herrmann, S.: A History of Israel in Old Testament Times, Philadelphia Jagersma, H.: A History of Israel in the Old Testamen Period, Philadelphia 1983; magyarul: Izrael története I-II, Budapest Lamaire: HPH. Lemche, N. P.: Early Israel, VTSup 37, Leiden Mazar, B.: The Early Biblical Period, Jerusalem Miller, J. M. Hayes, J. H.: A History of Ancient Israel and Judah, Philadelphia Noth: NHI. Rowley, H. H.: Men of God, London Smith, M.: Palestinian Parties and Politics That Shaped the Old Testament, New York Soggin: HAI. Weber, M.: Ancient JudaismI, Glencoe Az úsz-i kor irodalma. Abel, F. M.: Histoire de la Palestine dupuis la conquete d Alexandre jusqu á l invasion arabe, EBib, Paris , ; 2, ANRW II/19.1, ; 19.2, 1-101; 25.1, Avi- Yonah, M. (szerk.): A History of the Holy Land, New York ; Palaestina, PWSup 13 (1973) különösen Barret: NTB. Bruce, F. F.: New Testament History, Garden City Ehrilch, E. L.: A Concise History of Israel, London Foerster, W.: Palestinian Judaism in New Testament Times, Edinburgh, Grant, M.: The Jews in the Roman World, New York Hayes: IJH Jeremias, J.: Jerusalem in the Time of Jesus, Philadelphia Jones, A. H. M.: Cities of the Eastern Roman Provincies, Oxford Kee, H. C.: The Origins of Christianity: Sources and Documents, Englewood Cliffs Leaney, A. R. C.: The Jewish and Christian World 200 BC and AD 100, Cambridge Lohse, E.: The New Testament Enviroment, Nashville Malina, B. J.: The New Testament World, Philadelphia Mor, M. Rappaport, U.: A Survey of 25 Years ( ) of Israeli * Az 5 25 pontokat A. G. Wright, a et R. E. Murphy, a at J. A. Fitzmyer írta. 313

2 IZRAEL TÖRTÉNETE 75:3 4 Scholarship on Jewish History in the Second Temple Period, BTB 16 (1986) Safrai, S. Stern, M. (szerk.): The Jewish People in the First Century, 2 köt., CRINT, Philadelphia Schürer: HJPAC. Sherwin-White, A. N.: Roman Society and Roman Law in the New Testament, Oxford Zeitlin, S.: The Rise and Fall of the Judean State, 3 köt., Philadelphia Ábrahám elôtti kor (5 25) (I) A kôkor (Kr.e elôtt) TARTALOM (A) Az ôskôkor, vagy paleolitikum (7) (B) A középsô kôkor, mezolitikum, vagy epipaleolitikum (8) (C) Az újkôkor, vagy neolitikum (9) (D) A kôrézkor, vagy chalkolitikum (10 12) (II) A bronzkor (Kr.e ) (A) A korai bronzkor (14 20) (a) Mezopotámia (14 17) (b) Egyiptom (18 19) (c) Palesztína (20) (B) A középsô bronzkor (21 25) (a) Mezopotámia (21 23) (b) Egyiptom (24) (c) Palesztína (25) Ábrahámtól Pompeiusig (26 144) (I) Bevezetô (26 33) (II) A pátriárkák kora (Kr.e. kb ) (A) Ábrahám, Izsák és Jákob (35 38) (B) József története (39 41) (III) A kivonulás és a hódítás (Kr.e. kb ) (A) Mózes (43 44) (B) A csapások (45) (C) A kivonulás (46) (D) A sivatagi vándorlás (47 52) (E) Kánaán (53 54) (F) A hódítás (55 58) (G) A bírák (59 63) (IV) A királyság és a fogság (Kr.e. kb ) (A) A nemzetek (65 77) (B) Saul (78 79) (C) Dávid (80 85) (D) Salamon (86 87) (E) Izrael és Júda (88 96) (F) Jéhu-dinasztia (97 101) (G) Izrael államának utolsó évei ( ) (H) Acház és Hiszkija ( ) (I) Manassze és Jozija ( ) (J) Júda államának utolsó évei ( ) (K) A fogság ( ) (V) A fogság utáni idôszak (Kr.e ) (A) A helyreállítás ( ) (B) Nehemiás és Ezdrás ( ) (C) A perzsák uralkodása ( ) (VI) A görögök uralkodása (Kr.e ) (A) Nagy Sándortól a Szeleukidák uralmáig ( ) (B) Makkabeusok felkelése ( ) (C) A Hazmoneus uralkodók ( ) Pompeiustól Bar-Kochbáig ( ) (I) Zsidó mozgalmak Palesztínában (A) A farizeusok ( ) (B) A szaddúceusok ( ) (C) Az esszénusok (151) (II) A római kori Palesztína Jézus elôtt (Kr.e. 63 4) (A) Pompeius, Iulius Caeasar és Marcus Antonius ( ) (B) Nagy Heródes ( ) (III) A római kori Palesztína Jézus korában (Kr.e. 4 Kr.u. 30) (A) Jézus születése ( ) (B) Augusztus császár (162) (C) Heródes utódai ( ) (D) A prokurátorok (167) (E) Poncius Pilátus (168) (F) Keresztelô Szent János (169) (G) Jézus tevékenysége és halála ( ) (IV) A római kori Palesztína Jézus halála után (Kr.u ) (A) A kereszténység elterjedése (172) (B) I. Heródes Agrippa ( ) (C) II. Agrippától az elsô felkelésig ( ) (D) Az elsô felkelés ( ) (E) Jeruzsálem ostroma ( ) (F) A két felkekés között ( ) (G) A második felkelés ( ) évvel ezelôtt az ôsi Közel-Keletrôl való tudásunkat kizárólag a Bibliából és Hérodotosz írásaiból meríthettük. Az elmúlt két évszázadban az ar- 314

3 75:5 8 IZRAEL TÖRTÉNETE ÁBRAHÁM ELÔTTI KOR cheológia és társtudományai által rengeteget tanultunk az emberi nem történetérôl, Izrael elôdeirôl és szomszédairól. Ezek az információk gyökeresen megváltoztatták az ember eredetérôl, az ókori történelem alakulásáról vallott elképzeléseinket, s így a Biblia értelmezését is. Az utóbbi idôben szerzett adatok ismerete a bibliai kor eseményeinek elhelyezését szolgálja az emberiség történetének kontextusába. Ennek a tudásnak exegetikai értéke is van, mivelhogy segít helyesen megérteni azt az irodalmat, amely az ôstörténetben (Ter 1 11-ben) van. Az erre a fejezetre kiszabott rész rövidsége miatt, csak nagy általánosságban vázolhatjuk az ôstörténetet, valamint az ókori Közel-Kelet politikai és kulturális történetét. A téma iránt mélyebben érdeklôdôk számára az irodalomjegyzékben található forrásmunkákat ajánljuk. ( 74:44 köv.) Az alábbiakban megadott kôkori és bronzkori idôpontok hozzávetôlegesek. 6 (I) A kôkor (Kr.e elôtt). Az emberi egzisztencia változó lépcsôfokainak megkülönböztetése és megnevezése attól az anyagtól függ, amelyet a megfelelô korszakban a legelterjedtebben használtak az alapvetô szerszámok és fegyverek elkészítésére. Mivel az átmenet az egyik anyagról a másikra nem történt egy pillanat alatt, ezért a korszakok kezdetének és végének kijelölése hozzávetôleges. A kô (lithos) a legôsibb anyag, amely a réz (chalkos), majd a bronz követett. 7 (A) Az ôskôkor vagy paleolitikum. A bolygónk kora kb. 4,5 milliárd év. Az elsô egyszer bb életformák 3,5 milliárd évvel ezelôtt jelentek meg. Az élet összetettebb formáiról 600 millió éves kövületek tanúskodnak. Az Afrikában talált, egyenesen járó emberszabású majmok kövületei 7 5 millió évesre tehetôk. Az emberi intelligencia kezdetleges fokát jelzik az emberi maradványok mellett talált 2,5 millió éve készült kôszerszámok. Az emberi fejlôdés korai szakaszát (australopithecus, homo habilis) követte a homo erectus, akinek nagyobb agytérfogata volt, képes volt tüzet rakni és kifinomultabb kôszerszámokat használt. Eme lépcsôfok bizonyítékát, amely több mint 1,5 millió évvel ezelôtt keletkezett, Afrikában találták meg. Jellegében azonos, de más kövületeket Indiában, Kínában, Jáván és valószín leg Dél-Európában is találtak. Ez a korszak évvel ezelôttig tartott. Ezt követôen jöttek az átmeneti fajok (archaikus homo sapiens?), amilyeneket az angliai Swanscombe-nál, vagy a németországi Steinheim-ben ( ), Hollandiában ( ) találtak, és kb évvel ezelôtt jelentek meg a teljesen modern csontvázak (homo sapiens, Cro-Magnon, Combe- Capelle, Grimaldi, stb.) Az emberek a korai paleolitikumban vadászattal és élelem gy jtögetésével foglalkoztak, nyáron a szabad ég alatt éltek, télben pedig barlangokban, vagy más hasonló természetes menedékhelyen. Életüket a helyváltoztatás jellemezte, amelyet az élelem beszerezhetôsége és az évszakok változása határozott meg. Bizonyítékaink vannak arra, hogy kb évvel ezelôtt az emberek lassanként kezdtek letelepedni, egyre kisebb területeket jártak be, és megtanulták az adott helyen található változatos készletek jobb felhasználását. Ez a folyamat az átmenet a gy jtögetô és magszerzô életmódra (amely már sokkal céltudatosabb és szervezetteb életforma, mint az egyszer gy jtögetés). Talán Kr.e ig bizonyos embercsoportok Ausztráliából elkezdtek terjeszkedni a tengeren, és egy kicsit kevesebbel, mint évvel ezelôtt elkezdôdött a vándorlás a Bering-szoroson át a nyugati féltekére. Az ôsi elôdeinkhez ld. a NatGeog (1976. dec., nov.); Arch 34 (4, 1981) (B) A középsô kôkor, mezolitikum, vagy epipaleolitikum (Kr.e ). A mezolitikus kultúrát az intenzívebben folyó gy jtögetô életmód jellemzi, illetve a fokozatos átmenet az élelemtermelésre (növénytermesztés és az állatok háziasítása). Ez az elsô, valóban alapvetô változás az emberi életmódban (a második bizonyos értelemben az ipari forradalom az elmúlt 200 évben) Kr.e körül ment végbe Közel-Keleten (Natufian Palesztínában; 74:50). Innen terjedt el Európába és Indiába (Kr.e ), és ettôl függetlenül megjelent Közép-Amerikában is (Kr.e. 7000), valamint egy kicsit késôbb DK-Ázsiában. (Ugyanakkor a világ bizonyos részein megmaradtak primitív életformájú emberek, akiket a forradalom nem érintett és továbbra is a gy jtögetô életmód lépcsôfokán élnek). Közel-Keleten a mezolitikus változás központjai a hegyoldalak esôáztatta füves legelôi voltak ( m-rel a tengerszint felett), amelyek az iraki, iráni, török, palesztin és szíriai hegyek gerincei felé emelkedtek. A törökországi Beldibi és az iraki Karim Shahir, M lefaat és Zawi Chemi, valamint a Kármel-hegy és Jerikó, azok a színhelyek, ahol a földm velés és az állatok háziasításának kezdetei láthatók. 9 (C) Az újkôkor, vagy neolitikum (Kr.e Közel-Keleten). Ebben a korszakban az emberek teljes mértékben élelemtermelôkké váltak. Az élelem-gy jtögetôk, vagyis a vadászok, halászok, mag és bogyógy jtögetôk kis csoportokban éltek, mivel bármikor készenlétben kellett lenniük, hogy más helyre költözzenek, ha az adott terület már nem biztosított elég táplálékot számukra. Nem volt jelentôs élelem készletük, és ami volt, azt sem volt alkalmas hosszú távú raktározásra. Ruházatuk 315

4 IZRAEL TÖRTÉNETE 75:9 13 valószín leg állati bôrökbôl készült. Eszközeik törékenyek voltak, nem voltak cserépedényeik, nem volt idejük gondolkodni, mivel az élelem beszerzése és biztonság megôrzése minden idejüket lekötötte. Velük ellentétben az élelem termelôk helyhez kötöttebb életet folytattak. Mert ha valaki veteményezet, annak meg kellett várni az aratást is. Az ember házban élt, mert azt megérte felépíteni. Sok ember számára elegendô táplálékot tudtak elôállítani egy adott területen. Ennél fogva elterjedtek a falusi közösségek és velük együtt szokások és normák is kezdtek kialakulni. Több idô jutott a természet adta anyagok megismerésére (cserépedény és szövet készítésere), és így némely ember specializálódott, mesteremberek lettek, minden idejüket ennek a munkának szentelték és az elkészített termékeikkel kereskedtek élelemre cserélték. A hetedik évezredben alakultak ki az ilyen kezdetlegesen gazdálkodó falvak, amelyeket többek között az iraki Jarmonál, a szíriai Ras Shamraban, török Catal Hüyükben és Jerikóban tártak fel, késôbbrôl való leleteket az egyiptomi Fayumnál és az ún. termékeny félhold több helyén is találtak. 10 (D) A kôrézkor vagy chalkolitikum ( Közel-Keleten). A neolitikumot követô korban a földm velés nagymértékben tökéletesedett és kiterjedt. Ez lehetôvé tette az egyre s r södô lakosság élelmezését, és ez a kultúra fejlôdését is magával hozta. Felsô-Mezopotámia fennsíkjait lakó csoportok fokozatosan vándoroltak a közeli folyók mocsaras síkjai felé (pl. Baghouz és Samarra), hogy itt gazdálkodó falvakat hozzanak létre, és a mesterségek is virágzásnak indulhassanak. Ebben az idôben jelent meg a festett cserépedény (a chalkolitikum fémjele). Hamarosan egész Felsô-Mezopotámia s r n lakottá vált, és hasonlóan Palesztína falvainak lakossága is jelentôs lett. 11 Sehol sem volt a fejlôdés olyan briliáns, mint az Alsó-Mezopotámiában, mivel itt jelentek meg a civilizáció elsô kísérletezései. Anélkül, hogy megpróbálnánk meghatározni a civilizációt, egyszer en mint urbanizációt írjuk le: léteznek városok, politikai intézmények (királyok vagy irányító testületek), ezenkívül törvények, amelyeket kormányok hoztak létre, megvalósult tervek (utak, kikötôk, öntözôcsatornák és hasonlók), bizonyos fajta hadsereg és rendfelügyelet, új m vészeti formák, és általában az írás. (Azért mondjuk, hogy általában, mert az inkáknak is mindenük megvolt, amivel a civilizáció együtt jár, kivéve az írást, de ennek hiánya miatt nem vitathatjuk el tôlük civilizációjukat.) A találékony mezopotámiai civilizáció az Eufrátesz és a Tigris alsó folyásának mocsaras vidékén alakult ki, és az elsô városállamok a IV. évezredben itt, Alsó- Mezopotámiában jelentek meg (Eridu, Al-Ubaid, Warka [Erech], Úr stb.). Kétségtelen, hogy már jóval korábban éltek ezen a folyómenti vidéken élelem-gy jtögetôk, és talán izolált falvak is voltak, de ezt a termékeny, ugyanakkor csapadék nélküli vidéket mindaddig nem lehetet hatékonyan megm - velni, amíg a csatornázás kialakításához szükséges technikával nem rendelkeztek. Miután megkezdôdött a gazdag táj fokozatosan megm velése, az idegenek ezrei sereglettek erre a vidékre. E térség csatornázása közös erôfeszítést és a szervezettség növekedését igényelte. Ez serkentette a technikai, társadalmi, politikai és erkölcsi elôrehaladást. E tényezôk biztosították a civilizáció nagyon gyors fejlôdését itt és Egyiptomban egyaránt. A kor legnagyobb kulturális felfedezései közé tartozik az írás (Kr.e k.). E korszak vége elôtt kereskedelmi és kulturális kapcsolatok alakultak ki Mezopotámia, Palesztína és a predinasztikus Egyiptom között. Ezen civilizáció megteremtôi Alsó-Mezopotámiában a sumérok voltak, akik még egy évszázada ismeretlenek voltak számunkra, és továbbra is történelmünk egyik legrejtélyesebb népe. Nem vagyunk biztosak abban, hogy mely antropológiai csoporthoz tartoztak, nyelvüket nem tudjuk besorolni egyik élô vagy holt nyelvcsaládba sem, semmit sem tudunk Mezopotámiába való érkezésük idejérôl vagy körülményérôl, de az világos, hogy ott voltak a IV. évezred közepéig, és mivel a legôsibb írásos leletek sumér nyelven vannak, ezért feltételezhetjük, hogy ôk találták fel az ékírás-rendszert. 12 Egyiptomban is nagy lépésekkel haladtak elôre a csatornázás és a földm velés terén, ahol hasonlóan, az együttm ködô erôfeszítés segítette megformálni a politikai egységeket (nomes). Valószín leg a IV. évezred második feléig a különbözô egységek két királyságba tömörültek; az egyik Felsô- a másik Alsó-Egyiptomban. Rezet használtak, amelyet a Sínai hegyekbôl vagy a K-i sivatagból hoztak. Ôk találták fel a képírást. Egyiptom kapcsolatban volt Palesztínával és Mezopotámiával, minden bizonnyal Byblos cédrusfát szállító kikötôivel is, amelyekkel az eljövendô évszázadok alatt is fenntartotta kapcsolatát. 13(II) A bronzkor (Kr.e ) Ezzel a korszakkal elhagyjuk az ôstörténet (prehisztorikus) világát, és a szó szoros értelemben vett történelem korszakába lépünk, mert itt azzal a korral foglalkozunk, amelyet számos korabeli irat dokumentál. Az egyiptomi, palesztínai és a mezopotámiai idôrendre vonatkozó szóhasználata különbözô, és még nem született egységes terminológia, amely mind a három területre vonatkozna. Az egyszer ség kedvéért fogadjuk el a szíriai-palesztínai fogalomhasználatot a korai- és középbronzkorra vonatkozóan, és ezeknek a korszakoknak megfelelôen iktassuk be Egyiptom és Mezopotámia történetét. A késôbronzkort (Kr.e ) nem itt tárgyaljuk ( 74:77 93). 14 (A) A korai bronzkor (Kr.e Közel-Keleten). (a) MEZOPOTÁMIA. A sumér kor idején 316

5 75:13 16 IZRAEL TÖRTÉNETE ( ) Mezopotámiát a városállamok rendszere jellemezte, amelyek többsége nagyon kicsi volt. A városállamot általában egy fallal körülvett város alkotta, amelynek legnagyobb részét a templom és a hozzá tartozó kerület foglalta el, valamint a falvak és az annál kisebb települések. Elképzelésük szerint az egész városállam a fôisten tulajdona volt. A templom volt a háza, a várost úgy tekintették, mint a birtokát, és az embereket, mint a birtokán szolgáló munkásait. Gyakorlatilag azonban a városállam nagy része a magántulajdonosok kezében volt, és a gazdaság minden ellenôrzés nélkül sok tekintetben szabadon m ködött. Eredetileg a kormányzást a városi tanács gyakorolta, késôbb kialakult a királyság, kezdetben szükségintézkedésként, majd mint állandó intézmény. A városállam vezetôjében az istenség alkirályát látták. Ebben a korban a városállamokat egyre nagyobb mértékben fenyegették a háborúk és a portyázó rablóbandák, de mindezek ellenére a gazdaság és a kereskedelem az iráni fennsík népeivel és ÉNy-tal virágzó volt (ez már a prehistorikus korban elkezdôdött). A fejlôdô földm velés lehetôvé tette a szaporodó emberek ellátását, a városi élet pedig elôsegítette a mesterségek és m vészetek szakosodását; az írnok-iskolák ontották magukból az irodalmi alkotások sokaságát. 15 A korai Mezopotámia politikai fejlôdésében feszültséget keltett a független városállamok léte, és ezen városok egyesítésére irányuló visszatérô próbálkozások. A III. évezred korai szakaszában Alsó- Mezopotámia Kish hegemóniája alatt élvezhetett bizonyos mérték egységességet az egyenrangúak szabad szövetségében. A városok vallási központja valószín leg Nippurban volt. Idônként más rivális városok szerezték meg az egyeduralmat (Erech, Ur, Adab, Lagash és Umma), gyakran betöltve a határok védelmezôjének szerepét a K-rôl és ÉNy-ról érkezô támadásokkal szemben. Egy rövid idôre Hamazi, az iráni fennsíkon lévô királyság irányítása alá kerültek. Nagyon kevés ismeretünk van errôl a korról, és ezért Mezopotámia politikai és gazdasági törekvéseit illetô tudásunk hiányos. 16 Még hiányosabbak ismereteink Szíriáról és az É-i szomszédjairól, mivel a legkevesebb ásatást a Közel-Kelet ezen területén végeztek. Mezopotámia életében kiemelkedô szerepet töltött be Mari, valószín leg az É-i határvédelem is az ô feladata volt, de az innen ÉNy-ra esô térség története nagyobb részt ismeretlen. Az ásatásokból kiderült, hogy bizonyos mértékig urbanizálódott Szíria központi térsége, de errôl is csak keveset tudunk. Amikor Szárgon kiterjesztette birodalmát Szíria felé ( 17), ebbôl a korból származó szöveg ezt úgy írja le, mint Iarmuti és Ebla meghódítását. Egy másik leírás Szárgon unokájának ebben a térségben történt expedíciójáról azt írja, hogy az Arman, Ebla és Ullis meghódítása volt. Ezeknek a városoknak a helye ismeretlen, de a szöveg azt sugalja, hogy a III. évezredi Szíriában több jelentôs politikai egység és államszövetség létezett ben Tell Mardiknál, a szíriai Aleppótól DNy-ra, kezdôdô ásatások alapján ezt a helyet az ôsi Eblával azonosították óta táblatöredéket tártak fel. Ezek a töredékek politikai, irodalmi és üzleti szövegeket tartalmaznak, napjainkig ez a legnagyobb kiásott állami irattár és a legkorábbi írásos emlékek gy jteménye Közép-Szíriából, a III. évezredbôl. Ezekbôl megtudhatjuk, hogy Szíriának 2500 után fejlett kultúrája volt, és hogy Ebla nagy kiterjedés királyság volt és egyben üzleti központ is, ahol élelmiszerrel, fémekkel és fôleg szövetekkel kereskedtek. A városnak üzleti kapcsolatai voltak más városokkal Palesztínában, Anatóliában, Cipruson, Szíriában, és Mezopotámiában, valamint egyenrangú volt olyan városokkal, mint Mari, Akkád, vagy Asszúr, de még az iráni fennsíkon lévô Hamazival is. A szövegek magasabb fokú urbanizációt jeleznek Szíriában és Palesztínában, mint ahogy azt idáig képzeltük és utalnak más Eblától eltérô, de vele egyenrangú üzleti központok létezésére. Az agyagtáblák segítségével lehetôség nyílik a III. évezred végén élô közösségek részletesebb tanulmányozására. Információt kapunk Szíria korai lakosságáról, ismeretlen eseményekrôl, a termékeny félholdra gyakorolt kulturális hatásról és annak irányáról. A feltárt sumér-eblai kétnyelv szövegek hozzájárulnak ezek és a velük kapcsolatban lévô nyelvek megértéséhez. A Palesztínával való nyelvi és földrajzi szomszédság miatt ezek a szövegek összehasonlítási alapot képeznek a korai izraeli hagyomány különbözô szempontjainak kutatásához. (Ebláról általánosságban, ld. C. Bermant és M. Weitzmann: Ebla: A Revelation in Archaeology, New York 1979; P. Matthiae: Ebla: An Empire in Archaeology, New York Pettinato: The Archives in Ebla, New York 1981 és BA 47 [1984] 6-32; NatGeog [1978. dec.].) 17 Kétségtelen, hogy a legkorábbi idôktôl kezdve nomádok éltek az Eufrátesz völgyének Ny-i szélein, és a IV. évezredtôl kezdve többen tódultak erre a vidékre, és a III. évezredre az ottani lakosság jelentôs részét alkották. Ezek a népek a semitákhoz tartoznak, és akkádnak hívjuk ôket. Összekeveredtek a sumér lakossággal, magukévá tették és átalakították a sumér kultúrát, és némelyik városállamban ôk lettek az uralkodók. A XXIV. sz.-ban ezek a semita uralkodók a dinasztia erejének egyesítésével létrehozták a világtörténelem elsô igazi birodalmát, az akkád birodalmat ( ). Az alapító Szárgon Kishben jutott hatalomra, leigázta az összes sumér városállamot a Perzsa-öbölig, Akkadban vagy Agadban (a késôbbi Babilon közelében) építette fel a fôvárost, és innen kezdetben ô majd fiai kiterjesztették hatalmukat Felsô-Mezopotámiára egészen a Földközi-tengerig (elfoglalva Ebla várost), katonai expedíciókat folytattak Kis-Ázsiába, DK-Arábiába, 317

6 IZRAEL TÖRTÉNETE 75:16 21 üzleti kapcsolataik voltak az Indus völggyel. Az akkád hatalom hamarosan csökkent és a Zagroshegységrôl származó guti barbár törzsek támadása vetett véget az akkád birodalomnak. Az ezt követô 100 évben ezek a barbár népek uralták Mezopotámiát. 18 (b) EGYIPTOM. A koradinasztikus Egyiptom történetét ld. a BA 28 (1985) A legrégebbi egyiptomi templomot, amelyet kb. Kr.e ben építettek, a felsô-egyiptomi Hierakonopolisznál tárták fel (DNy-ra Karnaktól, vagy Tébától). Ezt a várost kapcsolatba hozhatjuk Narmer királlyal (azonosítható Meneszszel?), aki valószín leg a IV. évezred végén egyesítette a két predinasztikus királyságot, a fôvárost Memfiszbe helyezte át és ezzel megkezdôdött Egyiptomban az ókirályságnak nevezett kor (XXIX XXIII. sz.). A III. dinasztia (2600 k.) fölemelkedésével a Birodalom virágzásnak indult ez volt az alkotó géniuszok kora. Ebben az idôben kialakult kultúra jellemvonásai határozták meg Egyiptom arculatát az elkövetkezô évszázadokban. Ez volt a piramisok kora és az irodalom, építészet, szobrászat, festészet és más kisebb m vészeti ágak fejlôdésének idôszaka. Az egyiptomi állam szervezettsége nagymértékben eltért a korabeli Mezopotámiáétól. A fáraó nem isten alkirálya volt, hanem ô maga volt az isten. Egyiptom az ô tulajdona volt, irányítását a hivatalok élén álló vezérek biztosították. Nem volt szükség jogi törvénykönyvre és azok fejlesztésére, mivel az istenkirály szava volt a jog és a jogrend. 19 Az V. dinasztia uralkodásának kezdetével az állam hatalma hanyatlásnak indult és a XXII. sz.-dal, amikor is a Guti népek letörték az akkádok uralmát, Egyiptom az ún. elsô átmeneti korba lépett, amire a káosz és belsô széthúzás volt jellemezô (XXII XXI. sz). Rivális fáraók a trón megszerzéséért hadakoztak, és ezalatt a tartományi vezetôk igyekeztek magukhoz ragadni a hatalmat. A helyzetet a beszivárgó félnomád népek súlyosbították. Állandóvá váltak a zavargások, a jog és a rend megsz nt, a kereskedelem is hanyatlóban volt. 20 (c) PALESZTÍNA. A korai bronzkorban Palesztína területén számos városállamot találhatunk, mint pl. Jerikó (évszázadok kihagyásával Kr.e körül újraépítették), Bétsán, Ai, Szíchem, Lákis, Gezer, stb., amelyek közül sokat ekkor alapítottak. A III. évezred közepéig az állandó letelepedés Transzjordánia D-i részéig terjedt el. Palesztínában soha nem jutott el az anyagi kultúra olyan szintre, mint amilyet Egyiptomban vagy Mezopotámiában találtak, és semmiféle politikai szervezettség sem alakult ki. A lakosság túlnyomó részét kánaiták, semita népek képezték, akik Palesztína területét a IV. évezredben vagy még korábban foglalták el. Késôbb a III. évezredben a lakosság teljes szétmorzsolódását okozták a félnomád népek támadásai. Egyik várost a másik után semmisítették meg, sokszor hihetetlen kegyetlenséggel. A városokat kiürültek és a vidék, különösen a városok közötti területek állandó lakosság nélkül maradt. Transzjordániában ténylegesen megsz nt az állandó letelepedés. A hagyományos felfogás szerint, amelyet széles körökben vitatnak, az újonnan érkezôk az amoriták sarjai voltak, É-Ny-i semiták, akik ebben az idôben a termékeny félhold minden területére beszivárogtak. Az elsô, átmeneti korban az Egyiptomba beszivárgó semita népeket szintén hasonló törzsbôl származónak gondolják. (Más értelmezések, 74:65 67) 21 (B) A középsô bronzkor (Kr.e ). (a) MEZOPOTÁMIA. Erek királya megtörte a Mezopotámia felett uralkodó Guti népek uralmát. Uralkodását hamarosan megbuktatta az uri Ur-Nammu, valószín leg ô és az ôt követô III. uri dinasztia királyai irányították Mezopotámia síkságának legnagyobb részét, és ezalatt a sumér kultúra rövid reneszánszát élte. Ur-Nammut nem csak számos épülete és irodalmi tevékenysége miatt jegyezték fel, amely uralkodását jellemezte, hanem mindenekfelett jogi kódexe miatt, amely a legrégebbi a ma ismertek közül. Ezzel a sumér kultúra az út végére ért. A sumér nyelv kihalóban volt, az akkád nemzeti nyelv szorította ki. Ekkorra a sumérok és semiták teljes mértékben összekeveredtek és a semita elem lett a domináns. Így egy teljes kultúra és civilizáció jött létre, másfél ezer év alatt pompás pályát futott be, és Izrael színrelépése elôtt le is t nt. A sumérok néhány fontos alkotása a már említett városállamkormányzat, kifejlett jogi rendszer és az ékírás feltalálása mellett a következôk: holdkalendárium, vízóra, napóra, kétkerek szekér és falanx, fazekas korong, boltozat, bolthajtás, kupola, oszlop- és toronyépítés, és nem utolsó sorban a magasan fejlett többisten hit vallása, amelynek jelentôs hatása volt az ókori világ civilizációira. 22 Ur központi hatalmának hanyatlásával Mezopotámia városállamai fokozatosan visszaszerezték önállóságukat. A hagyományos elmélet szerint a termékeny félholdon számos, etnikailag azonosítható semita nép pl. amoriták élt (de 74:67), akik erre a területre a III. évezred késôi szakaszában nyomultak. Elárasztották Palesztínát, és Felsô- Mezopotámiát pl. az amoriták földjévé tették. Elterjedtek Mezopotámia minden részén, egymásután szerezték meg a hatalmat a városállamok fölött és így a XVIII. sz.-ra gyakorlatilag teljes Mezopotámia az amoriták uralma alá került. Fokozatosan háromirányú küzdelem alakult ki Mezopotámia irányításáért: Asszíria, Mari és Babilon. Asszíria (Asszúr várostól kapta nevét) az Ur bukása elôtti idôktôl egészen a XVIII. sz.-ig terjeszkedô kereskedelmi politikát folytatott Kis-Ázsiában. Ezt tanúsítják a kappadókiai szövegek és az üzleti okiratok ószír nyelven, amelyeket a kis-ázsiai Kultepnél találtak. Az amoriták beszivárgásáig, akik végül át- 318

7 75:21 25 IZRAEL TÖRTÉNETE vették az uralmat, Asszíria rövid idôre meghódította Felsô-Mezopotámiát a Földközi-tengertôl egészen a Zargosz-hegységig. Asszíria azonban nem tudta sokáig megtartani hatalmát. Néhány év múlva a XVIII. sz.-ban Mari felváltotta Asszíriát egy rövid idôre a Mezopotámia fölötti uralomban. Ebbôl a korszakból nagy számban származnak a Mariban lelt híres szövegek: levelek, gazdasági, jogi és közigazgatási iratok, amelyek többek között leírják a korabeli nomád törzsek csoportjait, és így hasznos anyaggal látnak el bennünket Izrael törzsi társadalmának tanulmányozásához. De a hatalomért folyó harcban gyôztesként Babilon került ki Hammurabi ( ) uralkodása alatt. Megragadta az irányítást Alsó-Mezopotámia legnagyobb részén, leigázta Marit és Asszíriát, majd békét teremtett, valamint kulturális fölvirágzásnak indította a mezopotámiai síkságot (óbabiloni birodalom). Ebbôl a korból a szövegek bôsége maradt ránk, különösen az ôsi eposzok (pl. babiloni beszámolók a teremtésrôl és a vízözönrôl) és Hammurabi híres törvénykönyve. Mindez fényt derít a kor kultúrájára és sok bibliai szöveghez összehasonlító forrásként szolgál. 23 A babiloni birodalom sokféle nyomásnak volt kitéve, mivel új népek özönlöttek a termékeny félhold minden területére. É-on voltak a hurriták, akiknek eredeti hazájuk az Örmény-hegység volt. Észak- Mezopotámiában kis számban jelen voltak a XXIV. sz-tól, de a XVII XVI. sz.-ban nagy tömegben özönlötték el Felsô-Mezopotámiát, Kis-Ázsiát, Szíriát, de még Palesztínát is. Felsô-Mezoptámiában megalapították a Mittani királyságot, amelynek uralkodó rétege az indoárja népekhez tartozott. A lakosság alapvetôen hurrita volt és a királyság Asszíriát kis kiterjedés állammá redukálta. A hurriták közvetítették a sumér-akkád kultúrát a hettitáknak és Kis-Ázsia más népeinek. A XV XIV. sz.-ból származó táblák, amelyeket a hurrita Nuzi városban találtak, értékes információkat tartalmaznak a bibliai pátriárkákkal kapcsolatos társadalmi szokásokról. Keletrôl, az iráni hegyvidékrôl kassziták törtek be a babiloni birodalomba, és Kis-Ázsiában megjelent az egyre hatalmasabb hettita királyság. Kr.e ig Kis-Ázsia lakossága átszövôdött számos indoeurópai csoporttal, a legbefolyásosabbak magukat hettitáknak nevezték. Ezek fokozatosan egyesítették az országot és a XVI. sz. közepére már erôs hettita királyság létezett Keletés Közép-Kisázsiában, amely D felé, Szíria irányába terjeszkedett körül a hettiták vakmerô támadással ostrom alá vették Babilóniát, egészen az Eufráteszig. Ez csak betörés volt, mivel K-rôl a hurriták állandó nyomásának voltak kitéve, valamint belsô problémákkal küszködtek, és ezért hatalmukat visszavonták Kis-Ázsiába, ahol több mint egy évszázadon át uralkodtak. Babilonban viszont a kassziták ragadták magukhoz az irányítást, és azt négyszáz éven át kezükben tartották. Ezzel Mezopotámiát sötétségbe borították. A hettitákról a Bibliában, ld. BARev 5 (5, 1979) (b) EGYIPTOM. A II. évezred kezdetével, a középbirodalom (XXI XVIII. sz.) fáraóinak uralkodása idején Egyiptom kész volt arra, hogy belépjen a fellendülés új korszakába. Az országot újra egyesítették, gazdasági jólétnek és politikai kiterjedésnek örvendtek, idôközönként uralmuk alá kerítették Nubiát, Líbiát, Palesztínát és Föníciát. Ez az idôszak volt az egyiptomi kultúra aranykora. A XVIII sz.-ban azonban Egyiptom hatalma rohamosan hanyatlott a belsô megosztottság következtében és ezzel Egyiptom belépett a második átmeneti korba (XVIII XVI. sz.). Ekkor vonultak be az országba a hikszoszok (valószín leg kánaita vagy amorita uralkodók Palesztína vagy Szíria D-i részérôl), akik elôször a Nílus deltáján állapodtak meg, majd egész Egyiptomot kb. 100 éven át uralták, és birodalmukat kiterjesztették É-Szíriáig. A szabadságért folytatott elkeseredett harcok árán az egyiptomiak végül ki zték a hikszoszokat (kb ) és ezzel elkezdôdött az Új Birodalom kora. 25 (c) PALESZTÍNA. A korai bronzkor végén az ország feldúlt állapotát (valószín leg) az amoriták inváziója okozta, de a XIX sz. kezdetén Ny- Palesztína és É-Transzjordánia gyorsan talpra állt, sok új várost építettek, amikor a félnomád népek letelepedtek és meghonosították Kánaán nyelvét és kultúráját. Mindazonáltal nagy területekre, különösen a középhegység vidékére nagyon kevesen telepedtek le. Fokozatosan kialakult a városállam rendszer, amely jellemzô Palesztínára az Izraelita korig. A hikszoszok uralkodása alatt Palesztína elérte azt a jólétet, amelyet addig nem ismert. A közép bronzkort tekintjük általában annak a kornak, amikor elkezdôdik annak a népnek a története, amelyet a Biblia hébereknek, majd Izraelnek mutat be. Ábrahámtól Pompeiusig 26 (I) Bevezetô. A bibliai elbeszéléseket nem úgy szerkesztették, hogy Izrael történetét adják elô. Ez a fogalom a modern történelemkutatás módszereinek és standardjainak alkotása, a források értékelésének és az archeológiai, valamint más tudományos bizonyítékok használatának eredménye. Ezeket a megközelítéséket alkalmazták az ÓSz-re, különösen a pátriárkák korától a kánaáni letelepedésig, és ezekbôl számos feltételezés származott. Ez elkerülhetetlenül együtt jár a bibliai források természetével. A korai hagyományokat csak sokkal késôbben írták le, bár a szájhagyomány megôrizhetett néhány érvényes történeti emléket. Ugyanakkor az egységes szerkesztés szempontjából az adatokat egyeztették: egész Izrael (MTörv 1,1; 5,1) bekapcsolódott a kivonulás eseményeibe, az egész országot (Józs 11,16.23) leigázták, az atyák törzsi hagyományát egyesítették a nemzetek által 319

8 IZRAEL TÖRTÉNETE 75:25 30 (tôl e dôt 2:3, 16). Hogyan bánjunk a nemzetségtáblákkal, amelyeket földrajzi és kereskedelmi megfontolások alapján írtak? Azonkívül a bibliai feljegyzés önmagában elég adatot tartalmaz, hogy megmutassa a globális egyesítés túlzott leegyszer - sítését: nem minden törzs vett részt a kivonulás eseményeiben (több mint egy kivonulás volt?), a hódítás leírása a Bír 1-ben különbözik a Józs 1 12-tôl. A modern történészeknek meg kell tanulni valamit abból, amit a bibliai hagyomány könnyed toleranciával mutat be (pl. ellenszenv az eltérések harmonizálására a Pent.-ban). Figyelembe véve mindezen problémákat a tudósok közelítenek az archeológiához, antropológiához és az irodalmi analízishez (forma- és hagyománytörténet-kritika) azzal az erôfeszítéssel, hogy rekonstruálják a történelmet, amelyet a Biblia csak tökéletlenül mutat be. 27 Milyen bizonyossággal vonhatunk le történelmi következtetést pusztán irodalmi analízis alapján? A kérdés fôleg azért aktuális, mert a határozottan megállapított pentateuchoszi J és E hagyományok különbözôségeit és keletkezésük idejét manapság sokan megkérdôjelezik. Mire következtethetünk az ôsi társadalmi gyakorlatokból (pl. Nuzi 23), amelyek jelen voltak a patriarchális hagyományokban? Rámutathatunk a nuzii rabszolga-örökbefogadási törvényre, amely párhuzamba állítható a Ter 16,1-4-vel, vagy a rabszolga feleségére és gyermekére vonatkozó hivatalos bánásmód, amely alkalmazható a Ter 21,10 köv.-re. Feltehetôen ezeket a jellegzetes vonásokat rendszerint nem találhatnánk meg azokban a bibliai elbeszélésekben, amelyeket jóval késôbb alkottak. Ezért a legtöbb párhuzam helytállóságát manapság megkérdôjelezzük (pl. a nuzii házi-istenek összefüggése a Ter 31,19-42-ben olvasható örökösödési jogigénnyel). 28 Wellhausen óta sokan bemutatták a pátriárkai és a kivonulási elbeszélések történelmiségének tudományos bizonytalanságát (összefoglalások: IJH, , ; M. Wippert: The Settlement of the Israelite Tribes, STB 21, London 1971). Albrighttal az egyik oldalon, T. Thompsonnal és J. van Settersszel a másik oldalon terjed a skála az elôvigyázatosoktól a radikálisokig (Bright, De Vaux, Mendenhall, Gottwald, Alt, Noth, és Soggin valahol a közepén, vö. S. Herrmanntól De Vauxról VT 23 [1973] ). Az anyagok összetettsége és sz - kössége meglehetôs különbözôségekhez vezet. A bizonytalanságok körét bemutatjuk a kor rövid áttekintésével a pátriárkák korától a bírákig (XII. sz.). 29 Pátriárkák kora. Idôpontját nem tudjuk biztosan meghatározni. Úgy t nik, hogy az apa-fiúunoka viszonya szerkesztett és a bibliai nemzetségtáblák stílusának megfelelôen magyarázható. Ezek legalább annyira társadalmi és kereskedelmi kapcsolatokra épülnek (vö. a nemzetségtáblák a Ter 10,1-32-ben), mint a vér szerinti leszármazásra. A pátriárkai elbeszélések jellemzôi a leszármazottak és a föld ígérete nyitott ígéretek, amelyet késôbb egész Izrael értelmezett. Az eseményekre fôként a szentélyeknél történô teofániák jellemzôk, mint pl. Beerseba, Hebron, Bétel, Penuél ( 76:27 29), amelyeket lehet, hogy a késôbbi kultusznak megfelelôen fogalmaztak meg. Az Eponimus elôdjeivel kapcsolatba hozott csoport Mezopotámiából (Ter 11,31) vagy Arameából (MTörv 26,5) származott? 30 Egyiptomi tapasztalat. A Biblia ezt késôbb egész Izrael szempontjából mutatja be. A kivonulás és a sínai hagyományt úgy t nik, hogy József (Efraim, Manassze), talán Benjamin törzse hozta magával. Más törzsek, mint Lea fiai (Ruben, Simeon, Lévi, Júda, Iszakár, Zebulon) és még további csoportok (vö. Józs 24,14-15), valószín leg késôbb fogadták el az izraeli hagyományt. Az egyiptomi szabadulás és a sivatagi vándorlás központi témája a kivonulási tapasztalatnak, de az ide tartozó részleteket és csoportokat nehéz meghatározni. A Sínai tapasztalatot teofániából, közösséggel kötött szerzôdésbôl és törvénybôl alakították ki (késôbbi távlatból felfedezhetô mint számos törvénykódex vö. Kiv 19 Szám 10). 31 Kánaáni honfoglalás. Az elbeszélések vázolják az alap eseményeket, amelyeket nehéz összefüggésbe hozni az archeológiai adatokkal. A történetek a Józsue és a Bírák könyvében, amelyekben csak egyes törzsek vettek részt (Bír 1,1-36), a honfoglalást megsemmisítô gyôzelemmel írják le (Józs 1 12). Ezzel szemben a Bír 1 más forgatókönyvet sugall. Ebben a korban a létezô törzsi föderáció természete és gyarapodása nem világos. 32 Összefoglalóan a problémás pontok a következôk: 1) a pátriárkai elbeszélések keletkezésének ideje és történetiségük lényege; 2) a kivonulási tapasztalat és a sínai-hegyi találkozás keletkezésének ideje és annak részletei (pl. kik voltak a résztvevôk); 3) a törzsek eredete és egysége, valamint Kánaán birtokbavételének izraeli módja. Ezeknek a nehézségek tudatában a következô pátriárkai és kora izraeli történet nem fog más rekonstrukciót javasolni, hanem követni fogja a bibliai leírást, miközben felhívja az olvasó figyelmét a problémákra. 33 Nem meglepô, hogy a bibliai idôrend bizonytalan a korai idôszakban. A királyság korából származó több adatban megbízhatunk, mivel Júda és Izrael királyainak idôpontjai összehangolhatóak a Biblián kívüli forrásokból nyert keltezés miatt. De még itt is találunk eltérô keltezést (ld. Jagersma: History, ). Az érthetôség kedvéért Albright (BP, ) idômeghatározását fogjuk követni a megosztott királyság királyinak idôpontjaira ( 88) vonatkozóan. 34 (II) A pátriárkák kora (Kr.e. kb ). A keltezés bizonytalanságai miatt De Vaux végkövetkeztetése szerint semmilyen pontos idôponttal 320

9 75:30 38 IZRAEL TÖRTÉNETE nem tudjuk meghatározni a pátriárkai kor kezdetét vagy végét (EHI, 286). Szerinte ezt az idôpontot a II. évezred elsô felére kell tenni. Egyrészt a pátriárkák nevei miatt, amelyek ilyen messzire nyúlnak vissza, másrészt a pátriárkák a vándorló amoritákkal való állítólagos kapcsolata miatt. 35 (A) Ábrahám, Izsák és Jákob. Ábrahámot (ld. Ter 17,5) úgy mutatja be, mint aki kivándorolt Mezopotámiából. Azok, akik egy korai idôpontot részesítenek elônyben, Ábrahám letelepedését Palesztínában kapcsolatba hozták azzal az idôponttal, amikor az amoriták ( 22 és 74:65 67) beszivárogtak Mezopotámiába és Palesztínába. Ábrahám nem állapodott meg, hanem félnomád életet élt Palesztínában, nyáját legelôváltó szokás szerint legeltette, de az állandósult lakhely emlékei a Mamre-Hebron vidékéhez kapcsolódnak. A pátriárkák elsôdleges jellemzôi a vándorlás és a palesztínai szentélyekhez kötôdô teofániák: Szíchem (Ter 12,6), Bétel (Ter 26,19; 35,1), Penuel (Ter 32,23-33). Az Ábrám nevet babiloni szövegekben találták meg, amelyek a XVI. sz.-ból származnak, és mari szövegek említést tesznek a Náchor névrôl (Ter 11,22; 24,10), mint városról Hárán közelében, amelyet egy amorita vezér hódított meg. A Jákob név hasonlóan elôfordul egy XVIII. sz-i mezopotámiai szövegben, amely hikszosz uralkodót jelöl (Ya qobhar). Jákob néhány fiának nevével azonosakat találtak mari szövegekben, pl. Benjamin és Lévi. A pátriárkák szokásainak kapcsolata az ôsi közel-keleti jogi gyakorlattal vitatott; az adózási gyakorlatról Jákob elbeszéléseiben ld. M. Morrison: BA 46 (1983) Ábrahám meghívása (Ter 12,1-3) tartalmazza a föld és a népek ígéretét. A rá vonatkozó történetek az örökös születésének ígéretérôl és Lót unokaöccsével kapcsolatos viszonyáról szól. Sára meddôsége, az örökös anyjának veszélyeztetése (Ter 12,10-20 párh.), Izmael elutasítása ezek az események azt a bizonytalanságot készítik elô, amikor végül az ígéret gyermeke megszületik, abból a célból, hogy áldozatul felajánlják (Ter 22). Az Ábrahám Lót ciklus azt a lehetôséget hordozza, hogy összehasonlítsa a két embert (Ábrahám javára), és hogy bevezesse Szodoma Gomora eseményeit, valmint a rejtélyes hadjáratot a Ter 14-ben. Makpéla bevételérôl (P beszámolója a Ter 23-ban), amely az elsô része az ígért föld elnyerésének. 37 Izsák. Aránylag homályos alak, fôként összekötô elemként szolgál Ábrahám és Jákob között. Beér-sebával áll kapcsolatban (Ter 26,23-33), bár a régészet itt nem talált semmilyen bizonyítékot a bronzkori maradványokról (LBib, ). Jákob. Két fô ciklus alkotja a családi történetet: Jákob Ézsau, amely kiemeli még a méltatlan személy kiválasztásának témáját is, és a Jákob Lábán, amely reflektál a pátriárka kapcsolatára az arámokkal. Ha csak nem az arámok anakronizmusáról van szó ebben a korban (így vélekedik De Vaux: EHI, ), akkor a Ter eseményei a pátriárkák korát késôbbi idôre helyezik (Herrmann: History, 45). A helyszín Arám-naharinban, az Eufrátesz felsô folyásánál fekszik, de az arámok nem telepedtek ide a II. évezred végéig. 38 A pátriárkák vallása nem egyezik azzal, amit elvárnánk a késôi iratokból. (A Bál kultusz hiányzik, ami annyira kiemelkedô a késôbbi idôkben, és amelyet megvilágítanak a korai ugariti mítoszok.) Ábrahám, Izsák és Jákob Istene az Atyák Istene ( 77:15). Az istenséget nem nevezik meg, de azonosítják ôt, hivatkozva az elôdre, aki imádta ôt: Ábrahám Istene, Izsák rokonsága (Ter 31,42), és Jákob erôse (Ter 49,24). Az Atya Istene így kapcsolatban áll a pátriárkával, vagy az atyával, akivel különös viszonyt létesített, ô a pátriárka családjának, vagy törzsének védnöke, vezeti ôket történelmükben. ô nem csak helyi istenség, aki a szentélyhez kapcsolódik, mivel az olyan jelzôket mint Ólam (az Örökkévaló, Ter 21,33) ennek az Istennek (Él, Elohim) tulajdonították. Az valószín, hogy az Él fogalma, az ugariti panteon legfôbb istene, befolyásolta az Atyák Istenének eszmei fejlôdését (CMHE, 3-75; C. L Heureux: Searching for the Origins of God, Traditons in Transformation [Fest. F. M. Cross, szerk. B. Halpern] Winona Lake 1981, 33-57). Így folytonosságot találhatunk az Atyák Istene és Jahve, Mózes Istene között (Kiv 3,3-15 és a 6,2-3 alátámasztja ezt), de a történeti fejlôdôs kicsúszik kezeink közül. 39 (B) József története. A Ter bibliai mesterm, amelyet a gondviselés motívuma jellemez (Ter 45,5-8; 50,20). A visszafogottság abban, ahogy József a testvéreivel bánik ( fej.), nagy irodalmi készségre vall (vö. von Rad analízisében a bölcsességi történetet SAIW, ). József hatalomra kerülésének hagyományos idôpontja a hikszoszok kora ( ), de semmi sem található József történetében, ami alátámasztaná ezt (ld. S. Herrmann: Israel in Egypt, SBT 27, London 1973, 1-37). Történetiségét erôsen vitatták, annak ellenére, hogy az elbeszélés meglehetôsen komoly ismeretet közvetít az egyiptomi életrôl (Vergote, J.: Joseph en Egypte, Louvain 1959). Mindent egybevetve De Vauxnak felfogása optimista a József történet hisztorikus jellegérôl, összehasonlítva Herrmannal, History, 56-57, vagy Sogginnal, HAI Sokkal problémásabb azonban az a kérdés, hogy ki Izrael, vagy kik a tényleges törzsek Egyiptomban. Biztos, hogy az egyiptomi tartózkodás hagyományát József fiaival, Efraimmal, Manasszéval továbbá Benjaminnal kell kapcsolatba hozni. Az lehetséges, hogy különbözô szemita csoportok léphettek Egyiptom földjére. M. Weipert amellett érvel, hogy a pátriárkák a kánaáni nomád sasu népbôl jöttek. (Bib 55 [1974] ,

10 IZRAEL TÖRTÉNETE 75: ). Más feltételezés kapcsolatba hozza a zsidókat az (egyiptomi) apirukkal vagy (akkád) habirukkal, akiket az egész ôsi Közel-Keleten említettek (Egyiptom, amarnai levelek, Alalak, Nuzi, Mari). Az identitásuk nem tisztázott. A vita azon folyik, vajon szociológiai vagy etnikai egységet alkottak (ld. Cazelles: POTT, 1-28, de ld. De Vaux: EHI, 216). Szembeötlô, hogy a Ter és a Kiv a zsidó fogalmat akkor használja, amikor egy izraelita egy egyiptomihoz beszél, vagy amikor megkülönböztetik az izraelitákat az egyiptomiaktól (pl. Ter 39.17; 43,32; Kiv 2.13). A zsidók és az apiruk azonossága továbbra is a vita tárgya marad. 41 A pátriárkai kor meghatározásának bizonytalansága kapcsolatban van Izrael egyiptomi tartózkodásával. A bibliai adatokból eltérô eredményeket kapunk. A Kiv 12,40-41-ben 430 év megváltoztatott formában jelenik meg a LXX-ban: a pátriárkák korát is tartalmazza. A Ter 21,5; 25,26; 47,28 szerint 307 évet számolhatunk Ábrahám születésétôl Jákob haláláig, de az idôrend kétségkívül mesterséges. Nem lehetünk már abban sem biztosak (ld. Albright: BP, 10-11), hogy az egyiptomi tartózkodás visszanyúlik egészen a hikszoszok koráig ( ). Ami biztos, az a történeti valószín - ség, hogy Egyiptomba különféle történelmi idôpontokban léptek be a semita népcsoportok. Azt tudjuk, hogy olyan népek, mint Izrael, már jelen voltak Kánaánban 1220-ig ( 42), de az egyiptomi tartózkodás történeti hátterét nem tudjuk rekonstruálni. (Cazelles, H.: Patriarches, DBSup 7. köt., De Vaux, R.: EHI, ; WHJP II: Patriarchs. Millard, A. Wiseman, D. (szerk.): Essays on the Pariarchal Narratives, Leicester Miller, J. M.: The old Testament and the Historian, Philadelphia Sarna, N. M.: Abraham in History, BARev 3 [4, 1977] 5-9. Thompson, T.: The History of the Patriarchal Narratives, BZAW 133, Berlin Van Setters, J.: Abraham in History and Tradition, New Haven JÓZSEFRÔL: Coats, G.: From Canaan to Egypt, CBQMS 4, Washington Redford, D. B.: A Study of the Bilical Story of Joseph, VTSup 20, Leiden 1970.) 42 (III) A kivonulás és a hódítás (Kr.e. kb ). Az események összessége úgy t nik, hogy a késôi bronzkor késôbbi korszakához tartozik ( 74:78 93). Ha a királyt, aki nem ismerte Józsefet (Kiv 1,8) nem lehet azonosítani, akkor az a legkézenfekvôbb, hogy a zsarnok fáraót (és a kivonulást) II. Ramszesznek ( ) tekintsük. A legdöntôbb érvül szolgál Ramszesz és Pitom raktárvárosok építésén dolgozó izraeliek megemlítése (Kiv 1,1-11). Ramszesz a Nílus Deltáján folytatott nagyszabású építkezései miatt volt híres (amelybe bekapcsolódtak a titokzatos apiru munkások). A héberek itt, Gósen földjén telepedtek le ( 73:20). Így arra következtethetünk, hogy a kivonulás a XIII. sz.-ban történt. Ezt a hipotézist alátámasztja Ramszesz utódjának, Merneptah sírkövén található felirat, amely említést teszarról, hogy Izrael nép 1220 körül jelen van Kánaánban (ANET, ). Így a kivonulás idôpontját 1250 körülre tehetjük. Nincs azonban elfogadható magyarázat a résztvevôk számára ( fölött, Szám 1,46; 26,51). Az egyiptomi okiratokban nincs utalás az izraeliek egyiptomi tartózkodásáról. 43 (A) Mózes. Nagyon nehéz feladat elôtt áll a történész, ha értékelni akarja ezt a személyt (Schmid, H.: Mose: Überlieferung und Geschichte, BZAW 110, Berlin 1968). Mózes születése legenda jelleg (vö. Szárgon történetével, ANET, 119), és a Kiv 1 15 szövege nem más, mint a források összeollózása; pl. megbízatás a JE szerint a Kiv 3 4-ben és a P szerint a 6 7. fejezetekben. Úgy mutatják be, mint egy örökbefogadott egyiptomit, aki egyiptomi nevet visel (vö. Tutmozisz), ugyanakkor a midianitákkal áll kapcsolatban, akikhez menekül, miután gyilkosságot követett el. A sivatagban találkozik Jahvéval, és megbízást kap, hogy vezesse ki Isten népét Egyiptomból. A csapások amelynek csúcspontja az elsôszülöttek halála peszah ünnepén következtében a kivonulás lehetôvé válik (az ünnep eredetéhez és történetéhez ld. de Vaux: AI, ; 76:127). 44 Az Úr kinyilatkoztatja magát Mózesnek, mint vagyok, aki vagyok ( 77:11 13), az Atyák Istene, ezzel biztosítva az ígéretek folytonosságát és az üdvtörténetet. Yhwh volt az az Isten, akit korábban ismertek? Azt a elméletet, amely Jahvét a kenitai mádiánita törzs istenévé tette (Rowley, H. H.: From Joseph to Joshua, London 1950), nem sokan osztják. Hermann (History, 76-77) arra hajlik, hogy a yhwh-t elismerje egy edomita csoport megjelölésének, a yhw sasujai, akiket egyiptomi szövegek említenek (ANET, 259), mint akik a környéken mozogtak. Itt azonban a yhw a vidéket jelöli és nem az istenséget. Kétséges az állítólagos Ya (= Jahve) istennév jelenléte az eblai szövegekben, amelyek 2400 körüli idôbôl származnak (Pettinato, G.: BA 39 [1976] 44-52, Mi-ka-Ya listák, Ki olyan, mint Ya? ; 16). Ez idáig nincs bizonyíték yhwh Isten jelenlétérôl Mózes elôtti idôbôl. Bizonyára Mózes monoteizmusa nem elméleti, hanem gyakorlati volt (ld. Kiv 15,11; Zsolt 89,7-9). 45 (B) A csapások. A csapások 10-es száma a hagyomány különbözô, különösen a J és P ( 3:17 22) változatainak kombinálásából keletkezett. A csapásokat nem kell olyan természeti jelenségként magyarázni, amelyek igazolhatók lennének Egyiptom életében (pl. a víz vérré változtatását a Nílus évi áradásával nem kell kapcsolatba hozni). A bibliai írónak ezek a jelenségek nem megszokott szerencsétlenségek, hanem jelek és csodák, amelyeket Isten Mózes által vitt végbe. Ezek nem is csodák vagy események, amelyek a természet törvényein kívül történnek ez modern kategória, 322

11 75:42 48 IZRAEL TÖRTÉNETE nem bibliai ( 81:92 94). A csapások arra szolgálnak, hogy Isten és a fáraó, Izrael és Egyiptom közti feszültséget hangsúlyozzák, amelynek csúcspontja a 10. csapásban peszah ünnepén tapasztalható. 46 (C) A kivonulás. Az irodalmi források, amelyek leírják a kivonulást Egyiptomból, a yâm s p (talán a Vörös-tenger), és az útvonal, amelyen haladtak, nagyon bonyolultak ahhoz, hogy egyértelm végkövetkeztetést lehessen levonni ( 73:26 31 a térképpel). De Vaux (EHI, ) rámutatott a kiszivárgás (amely kilenc csapással áll kapcsolatban) és a ki zés (a 10. csapással áll kapcsolatban) kettôs hagyományára. Ô ezeket összekapcsolja a két kivonulással. A kivonulás-ki zés az É-i vonalon zajlott (Kádes és Kánaánba D-rôl léptek be), míg a kivonulás-kiszivárgás K felé haladt. Ez magában foglalja a ki zést Egyiptomból, az átvonulást, a sínai eseményeket, és a belépést Transzjordániából Kánaánba. Ez párhuzamban van az É-i vonal J hagyományával (Beelszefonnon keresztül, Kiv 14,2), de ellentétben az E hagyományával, amely a pusztaságon át vezet K-re és D-re. Talán Lea törzse É- ra ment és Ráchel törzse Mózes vezetésével D-re a Sínai hegy felé haladtak. Ez a feltételezés magyarázatot ad a Kivonulás könyvében található különbözô hagyományokra. A Kiv 14,10-31-ben de Vaux elemzése alapján két hagyományt ismerhetünk meg: az egyik hangsúlyozza, hogy Isten megsemmisítette az egyiptomiakat (14,13.30 köv.; 15,21); a másik kiemeli a csodálatos átkelést a kettéválasztott tengeren (14,21-22). Mindenesetre az Úr a harcos (Kiv 15,3), aki megmenti a zsidókat. 47 (D) A pusztai vándorlás. A híres epizódok, mint pl. a zúgolódás és a lázadás, Mózes közbenjárása, gondviselô törôdés (manna, fürj, víz), és a 40 éves vándorlás különbözô hagyományokból származnak (JEP). A kivonulási útvonal körüli bizonytalanságok a Sínai, vagy a Hóreb, Isten hegye fekvésének meghatározásához kapcsolódnak (ld. de Vaux: EHI, ). Néhány újkori kutató egyetért a hagyományos (bizánci) lokalizálással: a Sínai félsziget déli részén. Mások a hegyet Kádes vagy Kádes-Barnea környékére helyeznék (Ain Qudeirat környéke kb. 80 km-re Béersebától D-re). Más helymeghatározások: ( 73:27). 48 A legfontosabb kérdés, hogy mi történt Sínainál. A Pent. a Kiv 19-tôl a Szám 11-ig mindent összefüggésbe hoz a sínai pusztasággal : a szövetségkötést, a dekalógust, és a teljes Tórát. G. Mendenhall (Law and Covenant in the Ancient Near East, Pittsburgh 1955; BAR 3, 3-53) nagy hatású, eredeti felismeréseket tartalmazó tanulmányának publikálása óta a szövetséget az ôsi közel-keleti szerzôdések, és különösen a hettita h béri szerzôdések felfedezésének fényében értelmezik. Ez az összehasonlítás hasznos a MTörv megértésénél, amely szerzôdési szövetség stílusában íródott. De D. J. McCarthy (Treaty and Covenant, AnBib 21A, Rome 1978) kimutatta, hogy a szerzôdés analógiája Jahve és Izrael viszonyának virágzó állapotát mutatja, és nem az a gyökér, amelybôl a szövetség eszméje kinô (293). Különösképpen a Sínai-hagyomány (Kiv 19,1 24,11) nem a szerzôdéskötés m faja szerint íródott, amely viszont kétségkívül hatással volt a szövetség nyelvezetére és eszméjére a késôbbi hagyományokban. A Kiv 24 rámutat a szövetségkötési rítusra, a szentségi táplálékra, amint Izrael Isten népévé válik. Ez a gondolat nem öszszeegyeztethetetlen a h béri viszonnyal, de a legalizmust el kell kerülni. A szövetség nem ugyanaz, mint a szerzôdés, hanem egyezmény (az együtt járó kikötésekkel), amely jó példa arra, hogy kifejezze az elkötelezett viszonyt, amelyet a szövetség jelez ( 77:75 98). Míg a szövetség teológiája évszázadokon át fejlôdött, annak eredetét a sínai tapasztalatban nem szabad megtagadni (Perlitt, L.: Bundestheologie im Alten Testament, WMANT 36, Neukirchen 1969). 49 A Szövetség könyve (Kiv 20,22 23,33) feltételezi a letelepedett népet (Palesztínában) és kétségkívül egy késôbbi korban keletkezett, mint a Sínai tapasztalat. A dekalógus a jelen formájában (Kiv 20,1-17; vö. MTörv 5,6-21) bizonyára tartalmaz olyan elemeket, amelyek az eredeti mózesi vallásból származnak: kizárólagos igénye annak, hogy imádják a bálvány nélküli Istent (az elsô két parancsolat), azonban úgy t nik a többi parancsolat általános és egyetemes (talán még a szombat megtartása is?) ahhoz, hogy korlátozza az izraeliták életstílusát. 50 Von Rad (PHOE, 1-78) állítja, hogy a Sínaihagyomány eredetileg független volt a kivonulás hagyományától. Az elôbbi a szövetségi ünnep kultikus legendája, amely a Szíchembôl származik, míg az utóbbi a gilgali ünnepség kultikus legendája, amellyel megemlékeztek a Palesztínába való bevonulásról. A szerzônek pusztán irodalomkritikai érvei vannak: a Sínai említésének hiánya számos kulcsfontosságú szövegben, mint pl. a hitvallás a MTörv 26,5-9-ben. A hely elhallgatásása mint bizonyíték nem elegséges, hogy szemben állítsuk azzal a ténnyel, miszerint a hagyományok együtt léteznek a Pentateuchus legôsibb elbeszéléseiben (JE; vö. de Vaux: EHI ). 51 A P hagyomány elfoglalja a Pent. központi részét (Kiv 25 Szám 10), és így a teljes papi törvényhozást Mózesnek tulajdonítják. A sivatagi sátor szentély stb., nyilvánvalóan régi hagyományok a papi írásokban, és azok különbözô cikkeinek megvitatását illetôen 76: A sivatagi vándorlást büntetésként értelmezik, amelyben azért részesültek, mert nem követték Józsue és Káleb vezetését (Szám 14,26-35), és úgy mutatják be, mintha az nemzedékrôl nemzedékre szállna, és Kádes-Barnea lenne a cselekmények központja (de vö. R. Cohen: BA 44 [1981] ). 323

12 IZRAEL TÖRTÉNETE 75:48 53 Sikertelen az a próbálkozás, hogy a Negeben keresztül jussanak Palesztínába (Szám 14,39-45). Ugyanakkor a Szám 21,1-3-ban a kánaániták fölötti gyôzelmet Hormánál feljegyezték, és úgy t - nik, hogy ez beilleszkedik a Bír 1,16-17-be, jelezve, hogy néhány csoportnak (Simeon, Júda) sikerült D- rôl beszivárogni Palesztínába (ld. Aharoni: LBib, , ). A mózesi csoport behatolása Transzjordánián ( 73:38 49) keresztül történt, ahol Edom, Moáb és Ammon királysága volt (ld. Szám 20,14 21,10-35; Aharoni: LBib, ). Szihon és Óg király fölött aratott gyôzelmek, amelyek Arnontótól É-ra, illetve Jabboktól É-ra történtek, hagyományossá váltak Izraelben (ld. Szám 21,21-35; Zsolt 136,17-20). Transzjordánia védtelennek látszott a támadókkal szemben. Moáb síkságaihoz közel, Bálám jóslata után ( 5:44 51), Mózes meghalt a Nébó hegyen. Fátyol borítja azt tényt, hogy Mózes nem lépett az ígéret földjére, és ez lehetôvé tette, hogy számos magyarázat keletkezzen a hagyományban (Szám 20,12; MTörv 1,37). Izrael h tlensége a peori Bállal (Szám 25) annak a jele volt, hogy a Baál kultusz már létezett Kánaánban. 53 (E) Kánaán. A XIII. sz. vége kedvezett a kánaáni letelepedésnek. A termékeny félhold tele volt élettel, köszönhetôen a tengeri népek vándorlásainak. Ami mindennél fontosabb, hogy egyetlen hatalom sem uralta ezt a földrészt, mint ahogyan a korábbi századokban, amikor az egyiptomiak, hettiták, mitanniak és az asszírok versenyeztek a Palesztína fölötti uralomért. Az egyiptomiak uralma a vége felé járt, bár jelenlétük az erôd-városokban, mint Megiddó, Bétsán és Gazar a XII. sz.-ig bizonyított. A kis-ázsiai Hettita birodalomnak véget vetett a tengeri népek inváziója. Kis királyságok jöttek létre Moáb, Edom és Ammon területén. Annak ellenére, hogy harcban álltak az asszíriaiakkal, az arámok (ahlamuk) ÉK-rôl tudtak behatolni Palesztínába. A politikai pangás megteremtette a letelepedés lehetôségét a zsidóknak és más csoportoknak. A kánaániták, hettiták, hivviták, periziták, girgasiták, amoriták és jebuziták (Józs 3,10) fölsorolás találóan fejezi ki a népek örvénylését (ld. G. Mendenhall: The Tenth Generation, Baltimore 1973, ). A politikai szerkezetet a városállamok határozták meg. Ezt a helyzetet Egyiptom évszázadokon át jóváhagyta, mivel kezében volt a fô irányítás. A kiskirályok h ek voltak a fáraóhoz, akinek sarcot fizettek, de az amarnai levelek a XIV. sz.-ból azt mondják, hogy nehézségeik voltak, különösen a hapirukkal (DOTT, 38-45; E. Campbell: BA 23 [1960] 2-22). 54 Az egyiptomi hatás kiterjedt a kánaáni kultúrára, de a vallás ettôl függetlenül fejlôdött, mint az ugariti vallásos szövegek mutatják. Az istenségek É-on a hegyen lakoztak (Szafon, a késôbbi Kaziusz hegy, Ugaritól 35 km-re ÉK-re). Él volt az istenségek élén, de Baál (Hadad) túlszárnyalta ôt. A három legfôbb istennô: Asera (qnyt ilm, talán ô volt az isteneknél az erôs szexuális jellem teremtôje), Asztarte (Astoret) és Anat (a sz z és harcias természet ), tetteik jól ismertek az ugariti szövegekbôl. A kánaánita istentiszteletet jellemezte a termékenységi rítus, amely tartalmazta a kultikus prostitúciót. (ARI, Gray, J.: The Legacy of Canaan, VTSup 5, Leiden 1957, Craigie, P.: Ugarit and the Old Testament, Grand Rapids 1983.) 55 (F) A hódítás. A hódítás bibliai elbeszélése a konkrét eseményeket epikai stílusban s rítette össze. Mindent Józsuénak tulajdonítottak, miként minden törvényt Mózesnek. A hódítást három hadjáratban képzelték el: Jerikó és Ai elfoglalása a központi hegyvidékben; gyôzelmek D-en, miután szövetkeztek a gibeonitákkal; végül támadás É-on, amelyben Hazor elesett. Nem semmisítették meg a kánaánitákat teljesen, a cherem vagy ítélet -háború ideája ellenére sem ez az ôsi közel-keleti kultúra jellegzetessége volt, amelyben Izrael osztozott (ANET, 320). A szöveg világossá teszi, hogy az erôd-városokat (Megiddó, stb.) nem vették be, és a kánaániták vagyona is megmaradt. Ennek magyarázatát a Bír 2,21-23 adja meg. 56 A modern korban több forgatókönyv alakult ki a hódításról. Albright és mások (pl. J. Bright) a Józs 1 12-ben található adatokra összpontosítottak és összefüggésbe hozták a lerombolt városok régészeti bizonyítékaival, amelyeket a bibliai feljegyzés említ. A régészeti leletek azonban több gondot okoznak, mint amennyit megoldanak: még ha a régészeti adat bizonyítja is, hogy a Bibliában említett városok közül valamelyiket lerombolták, ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy valóban az izraeliták rombolták le azokat. Sôt, sok esetben úgy t nik, hogy egyes városokat, amelyeket a Biblia szerint ôk romboltak le, még el sem foglaltak ebben az idôben (Jerikó, Ai, Gibeon 74:79 köv.). Az úgynevezett bevándorlás modell, amely Alt, Noth és M. Wippert nevéhez f zôdik, megköveteli a különbözô törzsek viszonylag békés beszivárgását. Bár a csatározások nem hiányoztak, a Józs 1 12-ben a hódítás úgy néz ki, mint egy etiológiai összetétel, amelyek a jelen helyzetre adnak magyarázatot (miért van Ai romokban?). Mendenhall tagadja, hogy bármilyen valós hódítás lett volna, és a letelepedést szociopolitikailag magyarázza, mint paraszt felkelést a kánaánita városállamok ellen. Akik ebben részt vettek, azok közé a zsidókat is be kell sorolni. Kivonultak a városállamok hálózatából, és végleg egyesítette ôket a mózesi csoportok törzsi társadalma. Gottwald megközelítette ezt az álláspontot, de hangsúlyozta a felkelés mozzanatát, amely magában foglalja az átmenetet az elnyomott proletariá- 324

13 75:53 58 IZRAEL TÖRTÉNETE tustól a viszonylag egalitariánus társadalomig, amelyben a hatalmat megosztják. Természetesen nincs tudományos egyetértés a hódítás természetérôl. (AEOT, Aharoni: LBib Albright: BP, BHI, Gottwald, N.: The Tribes of Yahweh, Maryknoll 1979, különösen a Mendenhall, G.: The Hebrew Conquest of Palestine, BA 25 [1962] 66-87; BAR 3, ; NHI, 53-84; Palestine in Transition [szerk. D. N. Freedman és D. Graf] Sheffield Soggin: HAI, Ld. még BA 39 [1976] 55-76, ) 57 Nehéz meghatározni Izrael identitását ebben a korban. A békés hatalomátvétel Szichemben (Józs 24,1-18; magában foglalja Efraim és Manasze egész területét) azt sugallja, hogy a jövevények itt több törzzsel találkoztak, amelyek rokonságban voltak velük ( 73:101). Megjegyzendô: a szichemi ásatások azt mutatják, hogy a várost nem rombolták le a XIII. sz.-ban (BAR 2. köt., ). Sôt, a szichemi szövetség ünneplése (Józs 24,14-15) feltételezi, hogy Izraellel más csoportok (kánaániták) is együtt éltek. A hébereket úgy írják le, mint az ôsök kevert tömegét (Kiv 12,38; vö. Szám 11,4), akik kivonultak Egyiptomból. Feltehetôleg mások is azonosítottak magukat velük Gósenben. Indokolt feltételezni, hogy az elôzô századokban már mozgásban voltak a héberek Palesztína felé, és sokan Palesztínában maradtak anélkül, hogy valaha is Egyiptomba mentek volna (Albright: BP, 32). A kivonulás hagyománya fokozatosan mindenkié lett, amint különbözô etnikai csoportokkal egybeolvadtak. 58 A görög amfiktónia -fogalmat elôször Noth alkalmazza (NHI, ) a törzsi társadalom természetének megjelölésére. Ez szentségi törzsi társadalmat jelent, amely a központi szentély körül egyesül, és hasonlít a görög szervezetekre. Ez a felfogás idejét múlta (vö. de Vaux: EHI, ; C. de Geus: The Tribes of Israel, Asen 1976), bár valamiféle laza törzsi társadalom létezett. Ha mégsem létezett a sínai-hegyi élmény óta, akkor ez az esemény hamarosan gócponttá vált, amely körül egyesültek a Kánaánban élô törzsek. A 12 törzs egyenes vonalú leszármazását a közös elôdtôl nem lehet szigorúan értelmezni: a genealógia inkább kulturális, mint biológiai kapcsolatot fejez ki. Arra a viszonyra reflektál, amelynek földrajzi, kereskedelmi vagy más megfontolandó alapja van. Az egység, amelyet a törzsi társadalom kialakított, elsôsorban vallási és nem politikai volt, ahogyan erre a bírák-korabeli törzsek individualista magatartásából következtethetünk. Ebben a korai idôszakban az istentiszteletek központjai valószín leg többször változtatták helyüket: Szíchem, Bétel, Siló (amelyet végül a filiszteusok romboltak le Sámuel korában). A megôrzött listákon a törzseket két különbözô módon nevezik. Az ôsibb forma tartalmazza Lévi törzsét (Ter 29,31 30,24; 49,1-27) és József (Efraim és Manassze) törzsét, ezeket egynek mutatja be. A késôbbi formában Lévi hiányzik, Efraim és Manassze különálló törzsként szerepelnek (Szám 24,4-51). A 12 törzs egyesülését nem a szövetség hozta létre; emögött összetett történeti folyamat húzódik, amelyet nem tudunk megragadni (ld. de Vaux: EHI, , ). 59 (G) A bírák. A bírák kora általánosságban a korai vaskorba helyezhetô, 1200-tól 1050-ig. (A 410 év sematikus, a kronológia megvitatásához ld. de Vaux: EHI, ). A korszak története nem folyamatos, de különálló események sorozata, fôként helyi terület ek. Ezt az állítást világosan illusztrálja a Bír 2,10 3,26, amely magában foglalja a b n, az elnyomás, a megtérés és felszabadulás sorrendjét (és visszhangozza a deuteronomista történelem-teológiát). Ugyanakkor a címkék megvilágosítják a kor történetét. A törzsek legtöbb esetben önállóan cselekedtek, amikor megtámadták szomszédaikat, pl. Debóra éneke több törzsnek felrója, hogy nem m - ködtek együtt (Bír 5,15-17). A földrajzi helyzet növelte a különálló csoportok individualizmusát. A galileai törzseket az ezdreloni síkság választotta el a központi területtôl ( 73: ); a központi hegységet több területre osztotta a sok völgy. A Jordán völgye elvágta K-et Ny-tól. 60 Az izraeliták a letelepedés folyamatában voltak, és új életstílusra álltak át, fôleg a gazdálkodásra. Elkezdôdött a kánaáni kultúra asszimilálása, amely késôbb kiterjedt Baál és Asztarte kultusz tiszteletére, akiket több megmaradt kánaáni magaslati helyen imádtak. Baál, a termékenység istene volt az ország birtokosa, akit ki kellett engesztelni. Jahve volt a történelem Istene, aki megmentette Izraelt; de most a termékenység és a termés bôségének biztosítása volt a mindennapi probléma. Jahve magára vette Baál vonásait, és az eredmény szinkretizmus lett. A kánaáni magaslatok közelebb voltak és rítusaik érdekesek, ellentétben a silói szentéllyel, ahová idônkénti elzarándokoltak (ld. J. L. McKenzie: The World of the Judges, Englewood Cliffs 1966, 34-44). 61 Nehéz meghatározni a bíra (ëüfâ ) eredetét és szerepét (ld. de Vaux: EHI, ). Úgy t nik, a bíra elsôdlegesen karizmatikus katonai vezér, szabadító (Bír 2,16; 3,9). A törzsek többirányú támadásoknak voltak kitéve (minden olyan csoport részrôl, amely a gyôzelemben reménykedhetett). Otoniel sikeresen ellenállt a két folyó menti arámi (amennyiben Arámot kell Edom helyett olvasni) Kúsan-Resátaim betörésének. A hagyomány Otonielt azzal a személlyel azonosítja, aki Júda helyett Debirt vette be (Bír 1,11-16). A balkezes Ehud merész hôstettével agyonverte a moábi Eglont és ezzel sikeressé tette a Moáb elleni hadjáratot, amellyel a Jordán folyótól K-re szorította a moábitákat. Debóra inspirálta Bárákot és több É-i törzset, hogy 325

14 IZRAEL TÖRTÉNETE 75:58 63 a Jezreli síkságon a kánaániták ellen harcoljanak, akiket Sisera vezetett. A kánaáni harci kocsik sikerét szertefoszlatta a viharos esôzés, amely megárasztotta a Kison folyót (Bír 4,15; 5,20-21) és lehetôvé tette az izraeliek gyôzelmét. Az esemény idôpontját nem lehet meghatározni (ld. Bright: BHI, 179 követve Albrightot), de ez inspirálta az ÓSzben olvasható egyik legkorábbi zsidó költeményt ( 8:26). 62 A mádiániták, amalekiták és a sivatagi arabok (qedemiták) rabló hadjárataival Gedeon (Jerubbaal) a központi fennsíkon szállt szembe. Hadi történeteinek részletei sokat elárulnak a harcok kiterjedésérôl és az irodalmi díszítésrôl, amely jellemzô volt a korai, gyôzelmi történetekre (pl. a gyapjúról szóló rész, Bír 6,36-40). Ain Harod melletti gyôzelmét követte Zebah és Calmunna ki zése a Jordánon túlra, ahol agyonverte ôket (Zsolt 83,12). Megjelenik már az Efraim törzs hatalma (Bír 8,1; vö. Sibbólet részlet 12,1-6) a késôbbi É-ra és D-re osztódásnak a jele. Amikor Gedeon elutasította (?) a királyság felajánlását, akkor már létezett egy koraérett mozgalom a királyság létesítésére, és ezek után fia Abimelek megalapított egy bizonytalan, rövid élet királyságot (Bír 9). Úgy t nik, hogy egyesítette a szichemi kánaánitákat és az izrael szomszédságában élôket, akik fölött uralkodott Arumahban élt, de Szichemet a kormányzója által irányította. 63 Származása és élete ellenére számkivetettként élt Transzjordániában Jeftét arra kérték a gileádi emberek, hogy segítségükre legyen az ammonitákkal szemben. Sikere kötelezte ôt, hogy teljesítse azt a kegyetlen fogadalmat, amely szerint saját lányát fel kellett áldoznia. A törzs nyers erkölcsi felfogását illusztrálja ez az eset és a függelék is (Bír 17 21). Sámson hôstettei jelzik Júda reménytelen helyzetét honfitársai átadják ôt a filiszteusoknak (15,12-14). Erejérôl és bátorságáról szóló történetek tovább éltek a leigázott törzsben, amelyek ébren tartották a reményt. Ezeket a filiszteusok szatírájaként hagyták az utókorra. Nagyon kevés részlet ôrzôdött meg az ún. kisbírákról, akik inkább bírókként, mint sem hadvezérekként tevékenykedtek. Valószín, hogy néhányan közülük nem izraeliek voltak. Samgár hôstettei a filiszteusok ellen Sámsonra emlékeztetnek. A neve, Anat fia, tanúsítja a kánaánita (ugariti) istenség befolyását a vidéken. 64 (IV) A királyság és a fogság (Kr.e k.). A Saul által alapított királyság válasz volt a nép követelésére, mivel azt akarták, hogy olyanok legyenek, mint más nemzetek (2Sám 8,20). A más nemzetek a szomszédos országok népei, mint Moáb, Edom, az arámok, természetesen Egyiptom és az Eufrátesz-Tigris völgyének lakosai. Lehetetlen megragadni Izrael történetének alakulását anélkül, hogy áttekintenénk Izrael szomszédságát és a nagyhatalmakat. A fejlôdés fontosabb szakaszait a különbözô csoportok önálló tárgyalásánál fogjuk jelezni. (Hallo, W. Simpson, W.: The Ancient East, New York Moscati, S.: The Face of the Ancient Orient, Garden City Oppenheim, A. L.: Ancient Mesopotamia, Chicago Wiseman, D. (szerk.): Peoples of Old Testament Times, Oxford Ld. még Cities and Lands of Israel s Neighbors in BAR 2, és a megfelelô címszavakat in IDB, IDBSup és DBSup.) 65 (A) A nemzetek. KÁNAÁNITÁK. Ezt a fogalmat tág értelemben vesszük a különféle népek jelölésére, amelyek Kánaán földjén éltek, ahová az izraeliek végülis betelepedtek. Fontosnak tekintjük a különbözô hatások kulturális megnevezését, amelyek összeütközésbe kerültek Izraellel. É-on a föníciaiak az ôsi Ugarit (Ras-Shamra 74:72) mentén fontos szerepet játszottak Baál vallás fejlôdésében, amelynek kiemelkedô szerepe van a Bibliában. A bibliai korban a beékelôdött kánaáni települések évszázadokon át fennmaradtak és ezzel elômozdították a vallási szinkretizmust, amelyet olyannyira kárhoztattak a próféták. 66 FÖNÍCIAIAK. A tíruszi, a bibloszi és a szidoni kolóniák híresek voltak tengerjáró bátorságukról (Tíruszról ld. BA 42 [1979] 23-24). Salamon a tíruszi Hírámmal hozott létre tíruszi hajóflottát Ecjón-gebernél (1Kir 10,22). A vallás befolyását Ácháb király és Jezabel (a szidoni Etbaál lánya) közötti házasság mutatja, aki elômozdította a Baál Melkart kultuszt Szamáriában (1Kir 16,31). Bár a föníciaiak fedezték fel az írást, nem maradtak fenn jelentôs irodalmi emlékek, kivéve az ugariti dokumentumokat a XIV. sz.-ból, amelyeknek óriási hatása volt a bibliakutatásra (ANET, ; Craige, P.: Ugarit and the Old Testament, Grand Rapids 1983; Harden, D. B.: The Phoenicians, New York 1962; Moscati, S.: The Wold of the Phoenicians, London 1968). 67 FILISZTEUSOK. Anakronizmusnak t nik, hogy a filiszteusokat a pátriárkai korban említik. Feltehetôleg az Égei-tenger vidékén éltek. A filiszteusok, akikrôl Palesztína a nevét kapta, a Földközi tenger felôl betolakodó tengeri népek részét alkották, s akiket végül III. Ramszesz 1200 körül visszavert Egyiptomból. A filiszteusok (megközelítô) hazája Ám 9,7 alapján Kaftor (Kréta). Egyiptomtól elszenvedett vereségük után a DK-i partvidéken telepedtek le, ahol megalapították a Pentapoliszt (Gáza, Askelón, Asdód, Gát és Ekrón). Terjeszkedésüket É-on egészen Gilboáig, ahol az ellenük folytatott harcban Saul elesett, a Bír és 1 2Sám-ben jegyezték fel. Végül Dávid törte meg hatalmukat, de nem vonta ôket saját királysága alá (2Sám 5,17-18; 8,1). Ritkán találunk említést a filiszteusok cselekedeteirôl (Gebbetonnál, 1Kir 16,15-17; Hiszkija hadjárata 2Kir 18,8), gyakorlatilag elt nnek a bibli- 326

15 75:63 70 IZRAEL TÖRTÉNETE ai feljegyzésekben. A filiszteusok uralmának az asszírok és a babilóniaiak inváziója vetett véget. Az asszíriaiak kegyetlenül megtámadták Gázát, Askelónt és Asdódot (vö. Iz 20,1), és a filiszteusi terület ütközôzónaként szolgált számukra az egyiptomiak elleni harcban ( 74:95 104). 68 EDOM. Edom, Moáb és Ammon jelen voltak Transzjordániában a zsidók bevonulásakor ( 73:38 49). Politikai és kereskedelmi kérdés húzódott meg Edom végleges leigázása mögött, amelyet Dávid és Salamon vitt véghez. A királyság kettéosztása után ideiglenesen függetlenségre tett szert. Az Asszír uralom alatt Edom Moábbal együtt rendszeresen adót fizetett az uralkodónak (ANET, ). A bölcsességérôl híres (Jer 49,7; Abd 1,8) Edomot többször úgy emlegeti az ÓSz, mint aki ujjongott Jeruzsálem lerombolásán (Abd 1,12-13; Zsolt 137,7). Edom végül megadta magát a nabateusi királyságnak, de Idúmeában megôrzött valamilyen azonosságot a késôbbi korban ( 73:84; BARev 14 [2, 1988] 28-41). 69 MOÁBról Izrael korai történelmében találunk említést, amikor Bileám Bálák királlyal együtt elátkozta Izraelt (Szám 23 24). Ehud ekkor ölte meg Eglon királyt (Bír 3,15-20). Dávid bekebelezte Moábot a birodalomába, de a gyôzeleme nem tartott sokáig. Mesa király híres sírköve (ANET, ) tanúsítja Moáb elnyomását Omri uralkodása alatt és felkelésüket Ácháb király halála után (2Kir 3,4). Moáb képtelen volt ellenállni Asszíria támadásának. 70 AMMONt Moábbal együtt keser gúnnyal illeti a Ter 19, Számos utalást találunk a korai történelem harcaira (Jefte a Bír fej.-ben; Saul a 1Sám 11; Dávid a 2Sám 10,1-4; 12,26-31). Rabbat- Ammon elfoglalása után Dávid királyságával egyesítette Ammont. Amikor Dávid Machanajimba menekült fia, Absalom felkelése elôl, akkor Sóbi, az Ammon fiainak Rabbátjából való Naás fia (2Sám 17,27) gondoskodott róla. Úgy látszik, hogy az ammoniták Salamon uralkodása után függetlenné váltak, és úgy említik ôket, mint akik más országokkal szövetségben Qarqarnál ellenálltak az asszíroknak (Kr.e. 853; ANET, 279). Az ammonita királyokról ld. a BA 48 (1985) Asszíria hatalma végül is állandosult, s így Ammon Asszíria vazallusává lett. Az ammoniták fellázadtak Cidkija ellen (vö. Jer 27,3), és fontos szerepet játszottak Gedalja halálában (Jer 40,14; 41,15). A VI. sz.-ban megsz nt állami létük, és az ország területe a Perzsa Birodalom része lett. A zsidó nép, amelyet Tóbiás vezetett (Neh 2,10), és akitôl a tekintélyes Tóbiás-család származik, beékelôdött az ammoniták közé ( 130). 71 ARÁMOK. Az arámok D-Szíria területén Dávid uralkodásának kezdetéig kis királyságokat alapítottak: Arám-Zobah, Tob és Maakah. A zobahi Hadadezer király uralkodása alatt Dávid legyôzte ôket (2Sám 10). Úgy látszik, hogy a következô Arám királyság komoly gondot okozott Izraelnek. Már a királyság megosztása után az arám-damaszkuszi Benhadadot segítségül hívta a júdai Aza az izraeli Bása ellen (1Kir 15,18-20), és leválasztotta Észak-Galileát az É-i királyságtól. A damaszkuszi arámok és az izraeliek viszonyát az idôszakos háborúk jellemezték. Bár egyesültek, hogy Qarqarnál (853) visszaverjék az asszír fenyegetést, hamarosan harcban álltak egymással Rámót-Gileádnál (1Kir 22). Annak ellenére, hogy az asszír fenyegetettség nem enyhült, Damaszkusz Házaél ideje alatt egyre hatalmasabb lett, egészen a Transzjordánián túli Arnonig terjeszkedett (2Kir 10,22-33), és Júdát is adófizetésre kényszerítette (2Kir 12,17-18). III. Adad-nirarival azonban a szerencse megfordult és a Arám-Damaszkusz komoly adót fizetett az asszíroknak. Az izraeli Joás ( a szamariai Ia- a-su, mint ahogy a Tell All-Rimai feliraton szerepel a neve; A. Cody: CBQ 32 [1970] ) háromszor támadta meg az arámokat (2Kir 13,24-25) és visszaszerezte azokat a városokat, amelyeket Házaél elvesztett. Az izraeli II. Jeroboám visszanyerte Transzjordániát. Halálra volt ítélve a damaszkuszi Rezin és az izraeli Pekach erôfeszítése, hogy a szír efraimi háborúban (Iz 7) megnyerjék az uralmat Júda felett, mivel III. Tiglatpilezer 732-ben egyszer és mindenkorra szétverte az arámokat. Ezután az arámok ugyanúgy szétszoródtak az asszír provinciákban, mint ahogyan az izraeliek nagy része a 733-as asszír hadjárat után (2Kir 15,29-30). 72 EGYIPTOM. Salamon a fáraó lányát (valószín - leg Sziamunt) vette feleségül; mindazonáltal a lázadó Jeroboám menedékjogot kapott Egyiptomtól. Rövidesen Salamon halála után Sisák fáraó fosztogatta Jeruzsálemet és betört Negebre és É-ra (a karnaki Amon templom felirata szerint). Több mint 150 helységnév van feljegyezve (ezek elemzését ld. Y. Aharoni: LBib, ). De Egyiptom nem volt olyan erôs, hogy helyreállítsa a régi uralmat Palesztína fölött. Egészen az Asszír Birodalom hanyatlásáig nem kaptak különösebb szerepet, amikor Nekaó fáraó megpróbálta támogatni a roskadozó Asszíriát a babiloni rohammal szemben. Joziját megölték Megiddónál (609), amikor az ellenállt az egyiptomiaknak, és testvérét Joakimot helyezték a trónra, hogy Egyiptom vazallusa legyen (2Kir 23,29-35). Nabukadnezár babiloni hadseregével gyôzelmet aratott (605) Karkemisnél Nekaó fölött és ezzel véget vetett az egyiptomi terjeszkedésnek. Egyiptom semmilyen szerepet sem játszott Izrael történetében Nagy Sándor birodalmának megosztásáig, amikor a III. sz-ban a ptolemaioszok ragadták magukhoz a Palesztína fölötti uralmat. 73 ASSZÍRIA. II. Asszúrnaszirpal (kb ) uralkodása alatt Asszíria katonai hatalma újra feléledt és fosztogató betöréseivel megerôsítette befolyását az Eufrátesz és Tigris mentén. A zsák- 327

16 IZRAEL TÖRTÉNETE 75:70 74 mányszerzô hadjáratok elôkészítették az utat III. Szalmanasszárnak, Ácháb kortársának, hogy az észak-szíriai városállamokat (Karkemist, Adinit, stb.) meghódítsa. Ez a fenyegetés a dél-szíriai államokat (Hamat, Damaszkusz) arra késztette, hogy rávegyen más kishatalmakat, hogy szövetségre lépjenek Szalmanasszár ellen a qarqari csatában az Orontesz folyónál (853). Bár az asszír évkönyvek gyôzelemrôl beszélnek (ANET, ), a helyzet inkább holtponton volt. Szalmanasszár következô hadjárata nem terjedt messzire. Idôközben Izrael és Damaszkusz között újra kiújultak a harcok (1Kir 22). Az asszír uralom elkerülhetetlen volt, a harcok folytatódtak, míg 841-ben Szalmanasszár Izraelt adófizetésre kényszeríttette (Jéhu király). Végül más katonai vállalkozások K-en ahhoz vezettek, hogy Ny-on Asszíria elvesztette hatalmát, és a damaszkuszi Házaél megtámadta Izraelt, sôt még Júdát is (bevette Gátot, 2Kir 12,18). A Biblia ezért tekinti III. Adad-Nirarit megmentônek (2Kir 13,5), mivel 805-ben legyôzte Damaszkuszt. Hatalma a Földközi tengerig terjedt és Izrael ( Omri országa ) is az adófizetô nemzetek közé tartozott (ANET, 381). 74 Ahogyan Asszíria katonai szerencséje hanyatlott az elkövetkezô 50 évben, Palesztína megmenekült a további fosztogatásoktól. Ennek megfelelôen sikeres uralkodók voltak Júdában (Uzija) és Izraelben (II. Jeroboám). Késôbb új király, bitorló jelent meg a trónon: III. Tiglatpilezer, aki egy sor sikeres hadjáratot vezetett. Az izraeli Menachem adót fizetett és hamarosan harcra készen állt. Ennek következménye lett a szír efraimita háború. A damaszkuszi Rezin és az izraeli Pekach képtelen volt meggyôzni Acházt, hogy lépjen velük koalícióba Tiglatpilezer ellen. Tiglatpilezer elfogadta Acház segélykérését, azzal, hogy adót fogadott el tôle. Feldarabolta Izraelt (2Kir 15,29), vazallusi állammá redukálta és Pekachot felcserélte Hóseával. Tiglatpilezer utóda, V. Szalmanasszár uralkodása alatt Hósea részese volt az asszírellenes öszszeesküvésnek, amelyet Egyiptom vezetett, és ez ismét bosszúhadjáratot eredményezett. Szamariát három éven át ostromolták (2Kir 17,5) végül ben elesett, valószín leg Szárgon, Szalmanasszár követôje alatt (ANET, ). Szárgonnak komoly nehézségei voltak a babiloni Meródák- Baladánnal (2Kir 20,12), akit Szanherib gyôzött le. 75 Szanherib bibliai dicsôségét Hósea uralkodása alatt Jeruzsálem fölött aratott gyôzelmével (701) nyerte el (2Kir 18,13 19,36; Iz 36,1 37,37; 2Krón 32,1-22). Bár egy-két ostroma még mindig problémát okozott ( 10:65 66). Szanherib azzal dicsekedett, hogy Hóseát mint madarat a kalitkában tartja (ANET, 288), és adót kap tôle, de szerencsére Jeruzsálemet felszabadították. Szanherib még megsemmisítette Babilont, mielôtt Asszarhaddon követte volna a trónon. Asszarhaddon egyiptomi inváziója Tírhaka fáraó ellen (2Kir 19,9) és Téba lerombolása (Náh 3,8-10) ellenére Asszíria hatalma csökkeni kezdett. Asszúrbanipál ( ) hadseregét Pszametich fáraó ki zte Egyiptomból. Manassze hosszú jeruzsálemi uralkodása idején ( ) azonban teljesen az asszírok fennhatósága alatt állt. Asszúrbanipál halálával a júdeai Jozija kiterjeszthette reformjait (és irányítását) az izraeli királyság korábbi területére (2Kir 23; 2Krón 34 35). A történelem iróniája, hogy amikor 612-ben Ninive végre a káldeusok kezébe került (vö. Náh), akkor Egyiptom az asszírok oldalára állt, hogy támogassa ôket abban a törekvésükben, hogy ellenálljanak a hatalmában növekvô újbabilóni birodalomnak Ld. A. C. Brockman: The Luck of Niniveh, New York BABILONIAK. A Babilon kifejezés Bábel városára (a mai Bagdadtól D-re) vonatkozik és ugyanakkor a Tigris és Eufrátesz-i síkság D-i részét is jelenti, amely a nagy ôsi akkád és sumér kultúrák bölcsôje volt. A Gilgames-eposzból, Hammurabi kódexébôl, valamint más forrásokból nyilvánvaló a babilóniak hatása a Bibliára. A Ter 11,27-31 szerint Ábrahám errôl a területrôl, a káldeai Urból jött ( 73:15 19). Izrael történeti idôszakában az Újbabiloni Birodalom szerepel. Az asszírok a babiloniak fölött között uralkodtak, de mire Hósea színre lépet, addigra a babiloni Meródák- Baladán szövetkezett Júdával az asszírok ellen (2Kir 20,12-15). Nabopolasszár felemelkedése (626) biztosította Babilon uralmát a termékeny félholdon. Elôkészítette az utat olyan mozgalmas eseményeknek, amelyek következtében 10 évvel Jeruzsálem sikeres ostroma (597) és az elsô júdeai vezetôk szám zetése után, 587-ben Babilon Nabukadnezár hadseregével megsemmisítette Jeruzsálemet. A júdaiak babiloni fogsága azzal ért véget, hogy miután az ansani Kürosz 539-ben bevette Babilont, megengedte visszatelepülésüket Jeruzsálembe ( 117). 77 A PERZSÁK. A bibliai korban élô perzsa népek fölött Achaemenid királyok sora uralkodott. Területük többé-kevésbé azonos volt a mai Irán területével. Az I. évezredben két uralkodó törzs, a médek és a perzsák telepedtek le az urmiai tó alatt. A médek több mint egy évszázadon át szembeszálltak az asszír hatalommal, de csak 612-ben szövetkeztek a babilóniakkal, hogy megsemmisítsék Ninivét. Gyôzelmük rövid ideig tartott, mert az ansani (Nagy) Kürosz egyesítette a perzsa törzseket, és 550 k. legyôzte a médek fôvarosát Ekbatanát. A hatalmas perzsa birodalom ( ) elindult azon az úton, amelyen sorjában legyôzze Babilont, Egyiptomot, Kis-Ázsiát és majdnem Görögországot is (az uralkodók felsorolása 25:3). Kürosz azzal folytatta, hogy 539-ben elfoglalta Babilont, és vallási toleranciájából fakadóan megengedte a zsidóknak, hogy visszatérjenek hazájukba. A zsidó restauráció korszaka Dáriusztól Artaxerxészig ( ) felje- 328

17 75:74 78 IZRAEL TÖRTÉNETE gyezi a perzsák befolyását Palesztínában ( ). Nehemiástól (445) Nagy Sándorig (333) tartó idôszak a perzsák sötét kora. Nagy Sándor III. Dáriusz fölött aratott Granikusz és Gaugamela melletti gyôzelmével elkezdôdött a hellenista korszak ( ). 78 (B) Saul (1020 k.). A XI. sz.-ban Izrael létét legjobban a filiszteusok fenyegették ( 67), akik öt tengerparti városállamot alapítottak. A Sámson történetek (Bír 13 16) illusztrálják Júda fölötti uralmukat. A vas birtoklásának filiszteus egyeduralma (1Sám 13,19-22) hátrányos helyzetbe szorította az izraelitákat. Áfek melletti gyôzelmük lehetôvé tette, hogy az É-i területre lépjenek (1Sám 4; számos törzs vett részt ebben a harcban és a frigyláda a filiszteusok kezére került). Ebben a krízishelyzetben két alak emelkedett ki: Sámuel a próféta és Saul az elsô király. Sámuel ellentmondásos személyiségnek látszik, mivel születésérôl, hivatásáról és cselekedeteirôl szóló elbeszélések változó természet ek. Ifjúságát nazírként töltötte (1Sám 1,11; Szám 6) a silói szentélyben, mint szolga, Héli pap mellett. A Biblia úgy mutatja be ôt, mint látnokot és prófétát, aki a régi törzsi jogokat képviselte Saullal, az új királlyal szemben. Ebben a korban, és Sámuellel kapcsolatosan, megjelennek az eksztatikusok csoportjai, akik hasonlítanak a kánaáni prófétákhoz. Végül Sámuelt is úgy jellemzik, mint az utolsó bírát (1Sám 7,2-7), aki Bételnél, Gilgalnál és Micpánál gyakorolja hivatalát. Ebben az értelemben ôt a bírákkal hozzák összefüggésbe abban a sematizált jelentésben, amely Sámuel a filiszteusok fölött (7,10-14) aratott gyôzelmérôl szól; így ezt ennek megfelelôen kell kezelni. Saul uralkodásának idejére jutott a filiszteus elnyomás legnehezebb idôszaka. 79 A filiszteusok fenyegetése a király vezetése alatt egyesítette a törzseket a közös ellenség leküzdésére. A királyság bevezetését Izraelbe két hagyomány ôrizte meg: az egyik kedvezô a monarchiára nézve (1Sám 9,1 10,16; 11), a másik azzal ellenséges (8; 10,17-27; 12). Az elsô, a fiatal Saul története, aki keresi az elveszett szamarakat, és helyette királyságot talál, amikor Sámuel felkeni ôt Rámánál. A másik elbeszélés egy korszak végét mutatja be, ahol Sámuel, mint az utolsó bíra enged a nép követelésének, hogy olyanokká váljanak, mint más népek. úgy t nik, hogy Saulra úgy tekintettek, mint aki folytatja a bírák karizmatikus irányvonalát; megkérdôjelezhetô, vajon kezdetben királynak tekintettéke. A Biblia azt mondja, hogy ôt ngd-nak jelölték ki (1Sám 9,16; 10,1; hasonlóan Dávidról 2Sám 7,8), és nem pedig melek-nek, vagy királynak. A ngdkifejezés árnyalata ismeretlen maradt (katona vezér, trónörökös?) Bizonyára nem dicsekedhetett látványos udvartartással és hatékony kormányzati rendszerrel. Sault jelentékeny mértékben segítették a kezdetekben elért sikerei, mint pl. az ammoniták elleni gyôzelem a gileádi Jábes mellett (1Sám 11), ahol a filiszteusok nem avatkoztak közbe. Fiának, Jonatánnak köszönhetôen (1Sám 14) helyi gyôzelmet aratott a filiszteusok fölött Makmásnál. Sámuellel azonban vitába szállt (két beszámoló szól errôl az 1Sám 13. és 15. fej.-ben); depressziós és az irigységtôl ôrjöngô rohamai voltak, amelyek megjelennek azokban az elbeszélésekben, amelyek a Dáviddal való kapcsolatáról szólnak. Bukását véglegesítette a papok tömeges lemészárlása Nobnál, és szánalmas alakként jelenik meg az endori halottidézô történetben. Idôközben a filiszteusok nyomása is egyre növekedett, amely a gilboai megsemmisítô vereségben csúcsosodott ki, ahol mind Sault, mind a fiát, Jonatánt megölték (Dávid gyászéneke a Sám 1,17-27-ben). 80 (C) Dávid ( ). Két jelentôs elbeszélés ismerhetô fel Dávid történetében: Dávid felemelkedése (1Sám 16,14 2Sám 5,25) és az ún. utódlás történet (2Sám 9 20 és 1Kir 1 2, úgyszintén bíra-történetnek nevezik). Ld. J. Flanagan: JBL 91 (1972) Különbözô hagyományok léteznek arról, hogyan mutatták be ôt Saulnak: 1Sám 16,14-23; 17, (hárfás és Saul harci segítôje) és 17,12-30; 17,33 18,2 (a fiatal testvér, aki élelmet visz a harci vonalba). A késôbbi fejezetek, amelyek az udvari életre és a számkivetett napokra vonatkoznak, úgy t nik, hogy ismétléseket tartalmaznak (Dávid kétszer menti meg Saul életét, Saul kétszer próbálja Dávidot falhoz szorítani, stb.) Fegyverforgatói képessége segítette, hogy felemelkedjen a királyi udvarba (házassága Saul lányával, Mikállal) és olyan gyorsan bukjon el, mint ahogyan Saul igyekezett ôt megölni. Elmenekült a júdai pusztaságba, ott kb. 400 magához hasonló számkivetett embert gy jtött maga köré és várta az alkalmas pillanatot. Sikerült politikai elônyt kovácsolnia a gáti filiszteusok királyával való kifinomult kapcsolata révén, és mielôtt Saul halálát lelte volna Gilboánál már mint ziklagi vazallus fônök kiemelkedett. 81 Dávid azonnal Júda királya lett Hebronban (2Sám 2,1-4) a hatalomátvételhez hozzásegítette ôt törzsi származása és házassága a judaitákkal (Abinoam, Abigail). A transzjordániai Mahanaimban Saul fia, Isbaál (vagy Isboset, mint ahogy az írnokok jegyezték fel a nevét) folytatta királyságát Ábner hadvezér támogatásával. Az idôszakos, de nem jelentôs háború folyt közöttük (a gibeoni tónál, 2Sám 2,12-17), míg végül Ábner Dávidhoz csatlakozott. Dávid politikai realitásérzékérôl tett tanúságot az, hogy bebizonyította ártatlanságát Isbaál meggyilkolásában, valamint Joáb megöletésében, amelyet Abner vitt véghez. Ezzel nyitva állt az út, hogy Dávidot Izrael királyává kenjék, amikor Izrael vénei Hebronhoz érkeznek, ahol 7 évig uralkodott és elfogadják ôt 329

18 IZRAEL TÖRTÉNETE 75:78 82 (2Sám 5,1-5). Ez a királyság kettôs volt Júda ás Izrael fölött, még ha egyesített királyságról is beszélünk. 82 Dávid tovább terjesztette királyságát É-ra, mindezt az arámok rovására. Bekebelezte Zobát (az arám Hadad-Ezer feletti gyôzelemkor) és Damaszkusz területét ( 71). Jövedelmezô szerzôdést kötött Tírusszal és Hamattal. Transzjordániában Edom és Ammon fölött aratott gyôzelmet és vazallus királyt állított Moáb élére. Így Dávid királysága Ecjon-Gebertôl az akabai öböltôl egészen Homig és a Földközi-tengertôl az Eufráteszig terjedt (2Sám 8,3). A Palesztína területére beékelôdött kánaánita területtel fokozatosan eggyé vált (pl. Megiddó). Ezen a területen korábban sohasem létezett ekkora birodalom, korábban mindig Egyiptom uralma alá tartozott. Ez azért volt lehetséges, mert az egyiptomi birodalom hanyatlóban volt, és az asszírok még nem ébredtek fel. Dávid megtörte a filiszteusok hatalmát is. Látszólagosan egyik siker követte a másikat, bár errôl nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre (2Sám 5,17-25; 21,15-17). Az öt filiszteus városállam vazallusi státuszt kapott. 83 Dávid mesteri remekm ve volt az a döntés, hogy Jeruzsálemet fôvárossá tette ( 73:92 94). Azáltal, hogy elfoglalta ezt a jebuzita várost, és királyi város rangjára emelte, saját fôvárosa lett (hasonlóan, mint amikor személyesen megjelent az ammoni Rabba város elfoglalásánál, hogy az az ô nevét hirdesse 2Sám 12,28). Jeruzsálem politikailag semleges hely, amelyet É és D egyaránt elfogadott, védekezés esetén különféle elônyöket jelentett, mivel völgyek vették körül, kivéve az É-i részrôl. Az biztos, hogy Dávid városa, vagy Ofél, a hegy K-i oldalának D-i nyúlványán terült el ( 74: ). A frigyláda áthelyezése a várost vallási központtá alakította, amelyet soha sem veszített el. Nehéz meghatározni, hogy milyen mértékben került át a jebuzita liturgia és ideológia az izraeliták gondolkodásába, de úgy t nik, hogy egy ilyen átvett elem a Melkizedek rendje szerinti papság (Zsolt 110,4; 76:15 17). A politikai szervezettséget az egyiptomi intézmények szerint alakították ki: hírnök (mazkîr), generális, stb. (ld. de Vaux: AI, ). Dávid testôrségében különbözô idegen zsoldos csoportok voltak: pl. kereták és peleták. Elképzelhetjük, hogy milyen krízist váltott ki Izraelben egy ilyen radikális változás, amely magába foglalta az átmenetet a törzsi társadalomból a monarchiába, melynek teljes közigazgatási rendszere, hadserege és elkerülhetetlen adórendszere volt és mindez arra irányult, hogy eltörölje a régi törzsi individualizmust (2Sám 8,15-18; 20,23-26). 84 Az udvari történetet különbözô módon elemezték. R. N. Whybray a bölcsességi irodalom mintadarabjának tartja (The Succession Narratives, SBT 9, Naperville 1986). Von Rad (PHOE, ), egyetértett L. Rost-tal (1926, 1965, valamint The Succession to the Throne of David, Sheffield 1982) a Dávid trónutódlását körülvevô bizonytalanság hangsúlyozásában. Valóban m ködik a dinasztikus elv? Mint ahogyan az udvari történet feltárja, Ammont megölték, Absalom felkelése halálával fejezôdött be és Adonija veszített Salamonnal szemben. Az utódlás témája sok színhelyen jelenik meg, az udvaron belül és kívül, valamint a Jordán mindkét partján. A jellemek széles palettáját találhatjuk meg: Dávid szenvedélyes és vakon szereti fiait. Joáb és Amasza vezérek; Zador és Abiatak papok; Ziba és Barzilai közemberek; Szimei és Seba a lázadók; Támar és Batseba nôk, valamint a tekoai özvegy. Az elkerülhetetlen kapcsolat a b n és a büntetés között jelen van Ammon, Absalom és különösen Dávid történetében. A közvetlen pozitív teológiai ítélet csak ritkán jut kifejezésre (2Sám 11,27; 12,24; 17,14); Isten a színfalak mögött cselekszik. Absalom felkelése Dávid ellen kevésbé meghatározó politikai szempontból, mint Seba késôbbi felkelése (2Sám 20). Ezt az irigység váltotta ki, mert Dávid kedvezô ajánlattal fordult azon júdeai vezetôk felé, akik Absalom felkelését támogatták. Dávid mozgolódása okozta, hogy néhány É-i törzs Sebához gyülekezett. Ám Dávid csapatai, amelyeket a félelmetes Joáb (aki meggyilkolta Amaszát, akit Dávid Joáb helyére állított) vezetett, hamar véget vetettek ennek a megosztottságnak, de ez a késôbbi szakadás jele volt. 85 Dávidtól függött Izrael megszilárdulásának hitele. Salamon uralkodásának ideje alatt a nagyobb jólét a Dávid által elért szilárdság rovására valósult meg. Számos történet arról számol be, hogy Dávid vonzó személyiség volt (az idegen zsoldosok lojalitása a gáti Ittai 2Sám 15,18-22; részlet a Betlehem kapujából való vízrôl 2Sám 23,13-17). Fontosságát a benne megtestesülô dinasztikus elveknek köszönheti, amelyek Nátán jövendölésébôl (2Sám 7) ismeretesek. Ez a jövendölés (a messianizmus Magna Chartája 77: ) hozzájárult a júdai királyi ház általános megszilárdulásához, ellentétben az É-i királyság ingatagságával a szakadás után. (AEOT, Aharoni: LBib, Carlson, R.: David, The Chosen King, Stockholm Gronbaek, J.: Die Geschichte vom Aufstieg Davids (1Sam 15-2Sam 5), Copenhagen Gunn, D.: The Story of King David, JSOTSup 6, Sheffield 1978; The Fate of King Saul, JSOTSup 14, Sheffield Sinclair, L.: TRE 8. köt., ) 86 (D) Salamon ( ). A zsidó hagyományban közismertté vált Salamon uralkodásának dicsôsége. Helyzetét politikai szövetségkötéssel erôsítette meg: a fáraó lányát vette el feleségül, és ezzel Gezert kapta hozományba, kereskedelmi kapcsolatba lépett a tíruszi Hírámmal, így lehetôség 330

19 75:82 86 IZRAEL TÖRTÉNETE nyílt az exportálásra. A kereskedelem új szintre került, például az Akaba-öböl áruforgalomának növekedése az Ecjon-Geber-i kereskedelmi hajóknak köszönhetôen; az arany és ékszer kereskedelem Arábiával (Sába királynô 1Kir 10,1-10), valamint Ofirral (afrikai Szomáliával vagy talán az Arab-félsziget D-i részével), az Egyiptom és Kilíkia közötti elônyös ló és szekér cserékkel (1Kir 10,28 kijavított szöveg). Hadi létesítményeket hozott létre, hogy azok támogassák a már létezô hadsereget harci szekerekkel ( 74:39). Salamon építôi hírnevét ( 74: ) nem csak a templom megépítése teremtette meg, melyet föníciai hagyomány szerint építettek meg, hanem a kidolgozott palota rendszer is növelte (ld. BA 36 [1973] 78/105). A bölcsesség és a m vészetek pártfogója volt ( 27:7 8), és valószín, hogy a Pent. JE hagyomány uralkodásának ideje alatt formálódott meg a felvilágosodás korában, miként ezt von Rad nyomán elnevezték. A deuteronomista szerkesztô indulatosan hangsúlyozza azt a törôdést, amelyet Salamon tanúsított a háremhölgyek isteneinek imádása iránt (1Kir 11,1-8). Így született meg még Jeruzsálemben is a nyílt bálványimádás szinkretikus mintája. Minden ôt követô királyt a deuteronomista mérték szerint ítélnek meg, vagyis aszerint, hogy a királynak milyen viszonya volt a bálványimádáshoz és a magaslatokon gyakorolt istentisztelethez (ezek kétségtelenül jahvisták), a második mércét anakronizmus jellemzi, mivel a kultuszhelyek központosítása csak fokozatosan vált eszménnyé, mint Hiszkija/ Ezekiás és Jozija reformja a VIII VII. sz.-ban ( 76:53 55). 87 Az, hogy Salamon 12 területre átszervezte a királyságot, amelyek nem egyeztek szigorúan a törzsi határokkal, erôsen a kormányzás központosításához vezetett. Ez tette lehetôvé a hatékony és súlyos adóztatási rendszer m ködését, hogy a királyi kiadásokat fedezni tudják. Figyelembe kell vennünk azt a nagy társadalmi átalakulást, amely Dávid és Salamon uralkodásának ideje alatt végbement. Néhány generáció alatt átalakult a törzsi társadalom birodalommá. A földm velô és legeltetô életmódot felváltotta a városi életmód, és ennek megfelelôen növekedtek a társadalmi egyenlôtlenségek. Albright (BP, 56) Izrael lakosságát ebben a korban fôre teszi. De nem volt minden napsugaras Salamon napjaiban. Damaszkuszt és Edomot részben elvesztették (1Kir 11,14 köv.). Sikertelen lázadást vezetett Jeroboám, aki csak azért menekült Egyiptomba, hogy onnan visszatérve Roboám alatt kikiáltsa Izrael É-i királyságát. A kényszer- és a közmunka intézménye hozzájárult az általános elégedetlenséghez. Ezt az elégedetlenséget oktalanul nem vette figyelembe Salamon fia Roboám, és így a fiatal királyság kettészakadása várható volt. 88 (E) Izrael és Júda ( ). Nem véletlen, hogy az É-i törzsek lázadása egy régi vallásközpont helyén, Szichemben (Józs 24) történt. Itt kellett Roboámot ( ) elismerni egész Izrael királyaként. De amikor nem vette figyelembe az idôs államférfiak tanácsát és skorpiókat ígért Salamon korbácsolása helyett, akkor felhangzott a régi sivatagi lázadás kiáltása: Térj vissza sátraidba Izrael! Csak Benjamin tartott Júdával, mert Roboám egyszerre foglalta el ôket (2Krón 11,12). Salamon fiára még több szomorúság várt, mert Palesztínát megtámadta az egyiptomi Sesonk (Sisák), aki kifosztotta Jeruzsálemet. Beszámolója jelzi, hogy feldúlta mind a D-i, mind az É-i királyságokat és Negebet is (vö. Aharoni: LBib, 325). Dávid és Salamon királysága feloszlott, amint a filiszteusok újra visszanyerték hatalmukat és az arámok elnyerték függetlenségüket. A moábiták és az ammoniták igen hamar önállóak lettek. 89 Az É-i törzseknek aránylag könnyen visszatértek a karizmatikus elvekhez és felismerték az új vezért. I. Jeroboám ( ), aki már a felkelés szimbólumává vált, Achija próféta pártfogoltja volt (aki késôbb cserben hagyta ôt). Királylyá kikiáltva elfoglalta helyét Szichemben, Penuelben és végül Tirzában ( ). Végül, hogy bebiztosítsa népeinek h ségét, és hogy kárpótolja a vonzást, mellyel a jeruzsálemi templom még mindig hatott, Jeroboám királyi templomokat alapított Dánban és Bételben, ahol híres ôsi szentélyek voltak (Ám 7,13; 8,14; 76:27, 40). Itt arany bikát állított fel, valószín leg csak tartóként, amelyen a láthatatlan Jahve trónolt (Albright: FSAC, ). Fenyegetô volt a szinkretizmus veszélye és az, hogy azonosítják Jahvét a bika képével, mint ezt a késôbbi események igazolták. Jeroboám cselekedete Jeroboám b neként vált híressé a deuteronomista szóhasználatban, bár a jeruzsálemi templom elleni törzsi összefogást kétségkívül a politikai realizmus indokolta. 90 A deuteronomista történész, az 1 2Kir könyvének szerzôje a megosztott királyságok történetét egy kronológiailag merev keret alapján, a jeruzsálemi templom szemszögébôl írta meg az uralkodók összehangolását és a vallási értékelését. Noha egy b nvallomást szerkesztett, és így igazolta a 721-es és az 587-es katasztrófát, sok forrást megjelöl (16 hivatkozás az Izrael királyainak Krónikák könyvére és 14 hivatkozás Júda királyainak Krónikák könyvére), mégis tartalmaz eltérô elbeszéléseket, mint például azok, amelyek az Illés és Elizeus próféta ciklusaiból valók. (A deuteronomista történész(ek)rôl, ld. CMHE, ; van Seters: In Search, ) A MEGOSZTOTT MONARCHIA KIRÁLYAI JÚDA 331

20 IZRAEL TÖRTÉNETE 75:86 90 IZRAEL Roboám (Rechabeám) I. Jeroboám Abia (Abijam) Nádáb Ásza Bása Éla 876 Zimri Jozafát Omri Ácháb Ahaszja Jórám (Jehorám) Jórám (Jehorám) Ahaszja (Ohoszja) 842 Atália királynô Jéhu Joás (Jehoás) Joacház (Jehoaház) Amaszja Joás (Jehoás) Uzija (*Azarja) II. Jeroboám (Jotám uralkodása ) Zakariás (Zecharja) 745 Sallum Jótám Menahem Pekahja Ácház (Jehoaház) Pekah Hósea 721 SZAMARIA ELESTE Hiszkija (Ezekiás) Manassze Ámon Jozija (Joziás) II. Joacház (*Sallum) 609 Joakim (*Eljákim) Joachin (*Jekonia) 597 Cidkija (*Mattanja) JERUZSÁLEM ELESTE 587 MAGYARÁZATOK: A legfontosabb királyok nevei félkövér bet vel vannak nyomtatva. Névvariánsok vagy más nevek zárójelben vannak, csillag jelöli a királyok lehetséges születési nevét, míg az elsô név az uralkodása alatt használt nevet jelöli. Az izraeli királyok listáján a két oszlopban lévô nevek a különbözô dinasztiát jelölik, pl. Omri és a következô három név egy dinasztiát jelent és Jéhu egy új dinasztia kezdetét jelöli. Az idôpontok Albright (Albright: BP, ) kronológiáját követi, más tudósok más idôpontokat határoznak meg. (Ld. E. R. Thiele: The Mysterious numbers of the Hebrew Kings, Grand Rapids ) Lehetetlen tökéletesen összeegyeztetni azokat a bibliai adatokat, amelyeket az 1 2Kir és az 1 2Krón közvetítenek, mert néha az adatok ellentmondóak. Az idôpontok meghatározását részben befolyásolja a polgári év kezdete. A korszakok legtöbb része úgy t nik, hogy ôsszel (Tisri) kezdôdik, de biztosan Jozija után, amikor a babiloni hatás vált uralkodóvá, és az újév tavaszra (Nisan) tolódott. Ez már korábban is vallási gyakorlat lehetett. Mi több, az elôrehozott és a késôbbre tett keltezés problémájával találkozunk. Az elôrehozott keltezés (egyiptomi gyakorlat, amelyet a monarchia legtöbbször követett) a király felkenésének hónapját az újévig, uralkodása elsô évének számították, még akkor is, ha csak néhány napról volt szó. A késleltetett datálás (babiloni gyakorlat, amelyet Júda utolsó királyai követtek) a király uralkodásának elsô éve a beiktatását követô újévvel kezdôdik. A közbeesô idôszakot nem számolják. (Ezt az áttekintést R. E. Brown állította össze.) 91 A következô 50 évben, I. Jeroboámtól Omriig, instabil volt az izraeli trón, amely nélkülözte a Dávidnak tett ígéretet, nevezetesen hogy dinasztiája fennmarad. Idôszakosan polgárháború tört ki É és D között. Ebben az idôben Bása megölette Jeroboám fiát, Nádábot két év uralkodás után, akinek fiát és utódát, Élát pedig Zimri ölette meg. Zimri öngyilkos lett, amikor Omri a hadsereg sikeres lázadását vezette ellene. A júdai Ásza és az izraeli Bása közötti polgárháború akkor oldódott meg, amikor Ásza kölcsönös segítségnyújtási szerzôdést kötött a damaszkuszi Ben-Hadaddal ( 71). A szíraiak inváziója Izrael ellen azzal járt, hogy Bása elvesztette É-Galileát (1Kir 15,18 köv.). 92 Omri ( ) Izrael kiemelkedô királya volt, de a Biblia csak néhány szóval tesz róla említést, mivel ez volt a deuteronomista szerzô kifejezett szándéka. Jelentôs nyomot hagyott a történelemben, amit még az asszírok II. Szárgon (kb. 700) korában is elismertek, és úgy beszéltek Izraelrôl, mint Omri házáról és országáról. Habár az arámokkal való kapcsolata sikertelenül fejezôdött be, viszont Moábot adófizetésre kényszerítette. (Mesa-sírkô, ANET, 320 köv.). Júdával békés kapcsolatra törekedett, és a föníciaikkal kötött szövet- 332