Stephen King - A Remény Rabjai

Átírás

1 Stephen King - A Remény Rabjai FORDÍTOTTA BIHARI GYÖRGY ELEKES DÓRA NAGY ATILLA POLGÁRDI PÉTER A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent: AZ I-II. ÁLLATTEMETŐ BILINCSBEN BORZALMAK VÁROSA CARRIE CHRISTINE CUJO DOLORES HALÁLOS ÁRNYÉK A HALÁLSORON I-VI. HASZNOS HOLMIK A HOLTSÁV A KÉT ROSE A NAPKUTYA NEM JÖN SZEMEMRE ÁLOM A RAGYOGÁS RÉMÁLMOK ÉS LIDÉRCEK A RÉMKOPPANTÓK RÉMÜLETA SIVATAGBAN SORVADJ EL! A TALIZMÁN TITKOS ABLAK, TITKOS KERT TORTÚRA A TŰZGYÚJTÓ Richard Bachman néven: A RENDCSINÁLÓK SORVADJ EL! EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1998 STEPHEN KING: DIFFERENT SEASONS PENGUIN BOOKS USA INC, 1982 PUBLISHED BY AGREEMENT WITH THE AUTHOR AND THE AUTHOR'S AGENTS, RALPH M. VÍCINANZA, LTD. COPYRIGHT 1982 BY STEPHEN KING HUNGARIAN TRANSLATION BIHARI GYÖRGY, 1998 ELEKES DÓRA, 1998 NAGY ATILLA, 1998 POLGÁRDI PÉTER, 1998 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente, igazgató Szedte az SZBÉ Bt. Nyomta a Kaposvári Nyomda Kft.

2 Felelős Mike Ferenc Készült Kaposváron, 1998-ban Felelős szerkesztő Dezsényi Katalin A fedélterv és a tipográfia Sz. Bodnár Éva munkája Műszaki vezető Névery Tibor Készült 36,97 (A/5) ív terjedelemben ISBN A MESE A LÉNYEG, NEM A MESEMONDÓ. A mocskos tettnek mocskosul kicsi az értéke. AC/DC A verebek csiripelték el nekem. NORMAN WHITFIELD Tout s'en va, tout passe, l'eau coule, et le coeur oublie. (Minden elmúlik, ahogy a víz is elfolyik, ahogy a szív felejt.) FLAUBERT A Remény Rabjai Azt hiszem, az Államok szövetségi börtöneiben szinte mindenütt akad olyan fickó, aki megszerzi, amire szükséged van. Kézzel sodort spanglit - persze ha buksz az ilyesmire, akár füveset is -, egy üveg brandyt, hogy megünnepeld a lányod vagy a fiad érettségijét, vagy majdnem minden mást... Bizonyos határokon belül. Am ez nem volt mindig így. Húszévesen kerültem Shawshankbe, és ebben a boldog családban azon kevesek közé tartoztam, akik megfizettek azért, amit tettek. Gyilkosságot követtem el. Feleségem nevére - aki három évvel volt idősebb nálam - nagyobb összegű biztosítást kötöttem, majd megpiszkáltam az apjától nászajándékba kapott Chevrolet kupé fékrendszerét. Minden úgy történt, ahogy elterveltem, egy dolgot kivéve, ami nem volt benne a pakliban, hogy Castle Hillről lefelé menet megáll, felveszi a szomszédasszonyt s újszülött kisfiát, és együtt mennek be a városba. Az autó fékrendszere kiengedett, és száguldva keresztültört a városi park bokrain, majd egyre jobban felgyorsult. A bámészkodó járókelők elmondása szerint úgy ötvenmérföldes sebességgel vagy még többel nekiütközött a polgárháborús emlékmű talapzatának, és lángba borult. Persze az sem szerepelt a terveim között, hogy elkapnak, de megcsíptek. Kaptam is egy hosszú beutalót ide. Maine-ben nem ismerik el a halálbüntetést, de a kerületi ügyész megkártyázta, hogy hármasgyilkosság vádjával életfogytot kapjak; minden egyes kioltott életért egyet-egyet. Ez hosszú-hosszú időre meghiúsította minden reményemet. A bíró tettemet förtelmesen gonosz bűnténynek minősítette, amit nem is tagadok, de már ez is a múlté. Ha érdekel a történet, utánanézhetsz a Castle Rock-i Harsona megsárgult lapjain, ami hatalmas főcímmel közölte ítéletem körülményeit, habár egy kissé vicces, és csip-csup, dolognak tűnhet - mint egy leves hirdetés - azokhoz a hírekhez képest, amelyek Hitlerről, Mussoliniról és Franklin Delano Rooseveltről szóltak akkortájt. Megkérdezheted persze, hogy jó útra tértem-e. Ennek a szónak a jelentését nem ismerem, legalábbis úgy nem, ahogy ezt a börtönökben és fegyintézetekben értik. Véleményem szerint ezt a politikusok találták ki; lesz rá időm bőven, hogy rájöjjek az értelmére, de ez még a jövő zenéje... olyan lecke, tanítás, amit a fegyencek hamar kitörölnek a gondolataikból. Fiatal, jóképű srác voltam a város szegénynegyedéből. Felcsináltam egy gyönyörű, durcás, makacs

3 leányzót, aki a Carbine Street egyik pompázatos kúriájában lakott. Az apja áldását adta a házasságunkra, azzal a feltétellel, ha beállok dolgozni az öreg optikai vállalatához, és önerőből felküzdöm magam. Hamar rájöttem, mit ért ezen, odahaza úgy uralkodott rajtam, mint egy engedetlen háziállaton, amely nem kifejezetten szobatiszta, és talán még marni is képes. Így aztán elegendő gyűlölet halmozódott fel bennem ahhoz, hogy elkövessem azt, amit megtettem. Ha kapnék egy újabb lehetőséget, nem hiszem, hogy ismét megtenném, de ebből még nem következik, hogy jó útra tértem. Egyébiránt nem magamról akarok mesélni, hanem egy különös figuráról, akit Andy Dufresne-nek hívtak. De mielőtt még nekikezdenék Andy történetének, néhány dolgot el kell mondanom magamról. Nem tart sokáig. Ahogy már említettem, én voltam az anyagbeszerző itt, Shawshankben negyven istenverte évig. Ez persze nemcsak olyan csempészárukat jelentett, mint a különleges koporsószögek, piák - habár ezek a cuccok szerepeltek a toplista élén -, de sok ezer olyan árut is az itt lakóknak, ami odakint teljesen törvényes, ám amihez nehéz hozzájutni itt a hűvösön azoknak, akiket azért hoztak be, hogy megbűnhődjenek tettükért. Ismertem egy tagot, akit egy kislány megerőszakolásáért és több tucat szemérem elleni vétségért varrtak be, neki szereztem három darab rózsaszín vermonti márványt, amiből ő három nagyon pofás szobrocskát faragott - egy kisdedet, egy fiút és egy szakállas fiatalembert. El is nevezte Jézus három életkorának - ezek most egy volt nagykutya szalonjának a díszei, aki egykor az állam kormányzójának mondhatta magát. Aztán van itt egy ember, akire emlékezhetsz, ha Massachusetts északi részén cseperedtél föl: Robert Alan Cote ben megpróbálta kirámolni a Mechanic Falls-i First Mercantile Bankot, és a rablás vérfürdővé változott; a végeredmény hat halott: ketten a bandából, három túsz és egy fiatal szövetségi zsaru, aki rosszkor, rossz helyre toppant be, és aki mindezért golyót kapott a szeme közé. Cote-nak volt egy éremgyűjteménye. Természetesen a smasszerek nem engedték volna meg, hogy behozza, de egy kis segítséggel - az anyja közreműködésével és egy közvetítő révén, aki a mosodai teherautó sofőrje volt - el tudtam intézni neki. Megőrültél, Bobby - figyelmeztettem -, hogy egy éremgyűjteményt akarsz tárolni itt, ebben a rácsos hotelben, ami hemzseg a tolvajoktól. Rám nézett, elmosolyodott, majd így szólt: Tudom, hogy hova dugjam. Elég tuti a hely. Csak semmi izgalom. És igaza is lett. Bobby Cote 1967-ben agytumorban meghalt, de az éremgyűjtemény a mai napig nem került elő. Valentin-napra csoki emberkéket kerítettem, aztán három zöld tejturmixot a McDonald'sból egy lökött ír fazonnak, O'Malleynek, Szent Patrick ünnepére. De még egy éjszakai vetítést is elintéztem feketén, olyan szaftos filmekkel, mint a Mély torok és a Miss.. Jones ördöge, egy húszfős csoport részére, akik összedobták vagyonkájukat, hogy meglegyenek a filmek... igaz, az előadásom nem volt mindenki ínyére, így egy hét jutalomszabadságot kaptam érte a sötétzárkában. A rizikó persze benne van a pakliban, ha ilyesmibe kezdesz. Szereztem még enciklopédiákat, kúrós könyveket, olyan mókás újdonságokat, mint a tenyérbizgentyű, viszketőpor, és több alkalommal akadt olyan is, aki a feleségétől vagy a barátnőjétől akart egy-egy ínycsiklandó bugyit... Gondolom, tudod, hogy mire kell az ilyesmi a sütéseknek, mikor a hosszú éjszakák szárnya rájuk borul, és az idő vágni tud, mint a borotva. Mindezt persze nem grátisz, sőt egyes áruk beszerzői értéke egész tekintélyes summára rúgott. De mindezt nem csupán a pénzért csináltam; hisz mire jó nekem a lóvé? Soha nem lesz belőlem Cadillac-tulaj, nem repülök két hétre Jamaikába sem, mondjuk, februárban. Ugyanaz az ok vezérelt, mint a hentest, aki csak friss húst ad el: jó volt a hírem, és ezt meg is akartam tartani. Mindössze kétfajta áru volt tabu a számomra: a fegyver és a kemény drog. Nem engedhettem meg magamnak, hogy valaki felsegítse magát vagy mást a

4 felhő szélére. Elég gyilkosság terhelte már a számlámat így is a hátralévő életemre, úgyhogy volt min eltöprengenem. Aha, olyan vagyok, mint egy született Neiman Marcus. És akkor, amikor 1949-ben Andy Dufresne megkeresett, s megkért, hogy csempésszem be neki a börtönbe Rita Haywortht, azt mondtam, semmi gond. És nem is okozott problémát. Amikor Andy 1948-ban bekerült Shawshankbe, harmincadik életévében járt. Jó benyomást keltő, apró emberke volt, homokszín hajú és kicsi, ügyes kezű. Aranykeretes szemüveget viselt. Körmei mindig ápoltak voltak, és ragyogtak a tisztaságtól. Tudom, hogy viccesnek hathat az, hogy erre emlékszem, de mindent összevetve Andy így maradt meg az emlékezetemben. Mindig úgy festett, mint akit skatulyából húztak ki, mint aki elképzelhetetlen nyakkendő nélkül. Odakint egy hatalmas portlandi bank befektetési alelnöke volt. Az ő korában ez remek munkának számított, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a legtöbb bank mennyire konzervatív... és ezt a vaskalaposságot még szorozd meg tízzel, ha New England-ben jársz, ahol a helybeliek nem szeretik egy másik emberre bízni a pénzüket, hacsak az a pofa nem kopasz, sánta, vagy nem huzigálja állandóan a nadrágját azért, hogy a sérvkötőjét a helyére igazítsa. Andy a felesége és annak szeretője meggyilkolásáért került hűvösre. Azt hiszem, már említettem, hogy a sitten mindenki ártatlan. Szegény ördögök úgy hajtogatják ezt a szentírást, mint azok az álszentek, akik felolvasást tartanak a tévében a Jelenések Könyvéből. Azt tartották, hogy a kőszívű, kemény tökű bírók, a kontár zugügyvédek vagy egyszerűen csak annak az áldozatai, hogy rossz csillagzat alatt születtek. A szájuk idézte ugyan ezt a szentírást, de az arcuk mást tükrözött. A legtöbbjük valóban olyan szerencsevadász, aki rendszerint bakot lőtt, nem volt jó semmire, és a legnagyobb szerencsétlensége az volt, hogy az anyja világra hozta. A Shawshankben töltött éveim során kevesebb, mint tíz elítéltet ismertem, akiknek hittem az ártatlanságában. Andy Dufresne is közéjük tartozott, noha csak hosszú évek múlva bizonyosodtam meg efelől. Ha a Portlandi Fellebbviteli Bíróság esküdtszékének a tagja lettem volna, amely ban az ügyét tárgyalta hat viharos héten át, akkor én is bűnösnek mondtam volna ki. Pokoli egy ügy volt, frankón, cefetül szaftos kis eset minden beleillő kellékkel. Vegyünk egy társasági kapcsolatokkal rendelkező nőt (hulla), egy helyi sportolót (szintén hulla) és egy prominens fiatalembert a vádlottak padján. Adva volt mindez, plusz habnak a tortára még az a botrányos tett, amit az újságok előszeretettel szellőztettek meg. A vád számára a dolog teljesen sima ügy volt. Maga a tárgyalás is csak azért tartott ennyi ideig, mert a kerületi ügyész tervei között az szerepelt, hogy indul a képviselő-választásokon, és azt akarta ezzel elérni, hogy a választópolgár, akár egy szürke egér kispista is jól bevésse a képét az emlékezetébe. Így támadt vihar egy biliben, egy vérbeli törvényes cirkusz, olyan nézőkkel, akik a lógó mínuszok dacára nem átallották már hajnali négykor letáborozni a bíróság elé a bebocsátás és az ülőhely hiú reményében. A vád bizonyítéka, amit Andy soha nem tagadott, a következő volt: felesége, Linda Collins Dufresne 1947 júniusában érdeklődni kezdett a golf iránt a Fallmouth Hills-i Country Clubban. Neje valóban leckéket vett négy hónapig; az instruktora egy Fallmouth Hills-i profi golfozó, Glenn Quentin volt; 1947 késő augusztusában Andy tudomást szerzett arról, hogy a felesége Quentin szeretője lett; Andy és Linda Dufresne éles vitába keveredtek szeptember tizedikén, veszekedésük tárgya az asszony hűtlensége volt. A férfi azt vallotta, Linda örült, hogy a dolog végre kiderült, mivel torkig volt ezzel a bújócskával. A felesége azt is közölte, hogy feltett szándéka: elintézni a gyors válást Renóban. Andy erre azt mondta, hogy szívesebben látná viszont a pokolban, mint Renóban. Az asszony elment, és az éjszakát Quentin bérelt bungalójában töltötte, nem messze a golfpályától. Másnap reggel a takarítónő talált rá mindkettőjük hullájára az ágyban. Mind a két áldozatot négy lövés érte.

5 Ez az utolsó tény nyomott legtöbbet a latban Andy bűnösségét illetően. A kerületi ügyész politikai törekvései által fűtve nagy népszerűségre tett szert nyitó és összegző vádbeszédével. Elmondása szerint Andrew Dufresne nem azért aljas, mert mint férj vérforraló bosszút tervelt ki hűtlen felesége ellen - szónokolt a kerületi ügyész -, mert ez még érthető is lenne, ha nem is megbocsátható. Ám a vádlott hidegvérrel hajtotta végre a bosszúját. Ne feledjék! - mennydörögte a kerületi ügyész az esküdteknek. Négyet lőtt az egyikbe, négyet a másikba! Nem hatszor tüzelt, hanem nyolcszor! VAGYIS BELÉJÜK ERESZTETTE A TELJES TÁRAT.. MAJD MEGÁLLT, HOGY ÚJRATÖLTSE A FEGYVERT, CSAKIS AZÉRT, HOGY ISMÉT BELÉJÜK LŐHESSEN! NÉGYETA FÉRFINAK ÉS NÉGYETA NŐNEK, ahogy a Portland Sun nevű újság harsogta. A Boston Register el is nevezte őt Igazságszeretőgyilkos -nak. A lewistoni Wise-féle Bizományi Áruház eladója azt vallotta, hogy két nappal a kettős gyilkosság elkövetése előtt eladott egy hatlövetű 38-as Police Specialt Andrew Dufresne-nek. A helybéli bár mixerének vallomása szerint Andy szeptember tizedikén úgy este hét körül betért három, ütős whisky elfogyasztására, amit húsz perc alatt dobott be egymás után - aztán, amikor felkelt a bárszékről, annyit mondott a mixernek, hogy Glenn Quentin házába készül, és még hozzátette: a többit az újságokból megtudhatja. Egy másik eladó a Handy-Pik üzletből - alig egy mérföldre Quentin házától - azt vallotta a bíróságon, hogy Dufresne úgy háromnegyed kilenckor tért be hozzá. Cigarettát vett, három rekesz hatos sört és néhány konyharuhát. A megyei orvos szakértő azt vallotta, hogy Quentint és Dufresne asszonyt éjszaka tizenegy és hajnali kettő között ölték meg, szeptember 11-re virradóra. A főügyészi hivatal nyomozójának vallomása szerint - aki a vádat képviselte az ügyben - a bungalótól nem messze, alig hetven méterre volt a vádlott megfigyelőállása. Valamint azt is elmondta, hogy szeptember 11-e délutánján három darab tárgyi bizonyítékot találtak a leshelyen, melyek a következők: első számú tárgyi bizonyíték két darab Narragensett márkájú sörös rekesz (a vádlott ujjlenyomataival). Második számú tárgyi bizonyíték tizenkét darab cigarettacsikk (Kools, a vádlott kedvenc márkája); harmadik számú tárgyi bizonyíték egy gipszlenyomat, amit egy ott talált keréknyomról vettek le (pontosan egybevág a vádlott 1947-es Plymouthának megkopott kerékmintájával). Quentin bungalójának nappalijában találtak négy darab konyharuhát a kanapén. Golyó ütötte nyomokkal és égett lőpor maradványaival. A nyomozó elmélete (Andy védőügyvédjének kétségbeesett tiltakozása ellenére) a következő volt: a tettes azért csavarta rá a konyharuhát a gyilkos fegyver torkolatára, hogy tompítsa a lövések dörrenéseit. Andy Dufresne elfoglalta helyét a vádlottak padján, és saját védelmében tette meg vallomását nyugodtan, higgadtan és érzelemmentesen. Azt mondta, hogy nyugtalanító pletykák jutottak a fülébe a feleségéről és Glenn Quentinről már július utolsó heteiben. Augusztus végére már eléggé aggódott ahhoz, hogy némi nyomozásba kezdjen a tényeket illetően. Egy este, amikor Linda állítólag vásárolni ment Portlandbe a golflecke után, Andy követte őt és a szeretőjét Quentin egyszintes bérelt lakásáig (amit az újságok természetesen szerelmi fészeknek tituláltak). A férfi leparkolt a leshelyén, amíg Quentin kocsijával visszavitte Lindát a helyi klubba, ahol az asszony úgy három órával azelőtt hagyta a saját autóját. - Azt kívánja ezzel mondani a bíróságnak, hogy ön a nejét követte a vadonatúj Plymouth szedánjával? - intézte hozzá keresztkérdései egyikét a kerületi ügyész. - Arra az estére elcseréltem az autómat egy barátommal - válaszolt Andy, és ez a nyugodt vallomás, amelyben annak látták bizonyítékát, hogy alaposan kitervelte a magánnyomozást, nem vetett rá különösebben jó fényt az esküdtek szemében. Miután visszatért a barátja kocsijával, átült a sajátjába, majd hazahajtott. Linda az ágyban volt és olvasott. A férfi megkérdezte, hogy milyen volt a portlandi útja. Az asszony azt felelte, hogy egész jó, de nem talált semmit, ami annyira tetszett volna, hogy megvegye. - Ekkor

6 bizonyosodtam meg az egészről - vallotta Andy a lélegzetvisszafojtva figyelő hallgatóságnak. A férfi mindezt ugyanazon a halálosan nyugodt, visszafogott hangon mondta, ahogy egész vallomását. - Mi járt a fejében az alatt a tizenhét nap alatt és a felesége meggyilkolásának éjszakáján? - kérdezte az ügyész Andytől. - Nagyon nyugtalan voltam - válaszolta Andy nyugodtan, ridegen, közönyösen. Ahogy az ember a bevásárlási listáját sorolja fel, úgy mesélte el, hogy az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, amely egészen odáig fajult, hogy elment fegyvert vásárolni Lewistonba szeptember 8-án. Az ügyvédje megkérte, mondja el az esküdteknek, mi történt azután, hogy a felesége elment Glenn Quentin lakására a gyilkosság éjszakáján. Andy eleget is tett a kérésnek... amitől csak tovább romlottak az esélyei. Közel harminc évig ismertem, és elmondhatom, hogy a leghiggadtabb fickó volt, akivel valaha is találkoztam. Amivel egyetértett, arról mindig véleményt nyilvánított. Amivel azonban nem, azt megtartotta magának. Ha komor lelkiállapotba került - ahogy ezt egyikmásik író nevezi -, soha nem tudták róla. Az a típusú ember volt, aki ha öngyilkosságot tervez, akkor meg is teszi mindenféle sallang, búcsúlevél nélkül, de addig semmi esetre sem követi el, amíg a dolgait pontosan, precízen el nem rendezte. Ha sírni kezd a vádlottak padján, vagy a hangja elcsuklik, kihangsúlyozva ezzel a helyzet drámaiságát, vagy akár leugatja a Washingtonból kirendelt ügyészt, én nem hiszem, hogy életfogytot kap. Vagy ha mégis, akkor 1954-re már szabad, mint a madár. Ám ő úgy darálta el az egész vallomását, mint egy érzéketlen magnó, mintha csak ezt vágta volna az esküdtek képébe: ez van, tetszik vagy nem. Nem tetszett. Elmondta, hogy azon az éjszakán teljesen be volt csattanva, és hogy többé-kevésbé rendszeresen a pohár fenekére nézett, augusztus 24-e óta. Olyan ember volt, aki nem tudta, hol a határ, ha ivásra került a sor. Ez már önmagában túl sok volt ahhoz, hogy a világ bármely esküdtszéke benyelje. Egyszerűen képtelenségnek tűnt a szemükben az, hogy egy ilyen higgadt, elegáns kétsoros, háromrészes öltönyt viselő fiatalember összeomolhat és berúghat egy olyan kisvárosi apróságtól, mint hogy a felesége összeáll egy kisstílű profi golfozóval. Én hittem neki, mert szemben a tizenkét dühös emberrel nekem megadatott, hogy figyeljem őt. Andy Dufresne évente mindössze négy alkalommal ivott. A gyakorlóudvaron odajött hozzám minden évben a születésnapja előtt vagy egy héttel, máskor pedig kábé két héttel karácsony előtt. Minden alkalommal rendelt egy üveg Jack Danielst. Ugyanúgy vásárolt, ahogy a többi sittes szerzi meg az áruját - az éh-bérből, amit itt bent adnak, megfejelve a saját készletéből ig az órabér tíz cent volt. Hatvanöttől felment egészen negyed dollárig. Az én piajutalékom tíz százalék volt, most is annyi, és ha még ráteszed erre egy jóféle whisky pótdíját - mondjuk, egy Black Jackét -, akkor már lehet valami elképzelésed arról, mennyit kellett mindezért izzadni Andy Dufresne-nek a börtön mosodájában, hogy megvehesse az évi négy löket italát. A születésnapja reggelén, szeptember huszadikán, egy valódi jó minőségű kígyómérget töltött magának, majd lámpaoltás után még egyet. Másnap a maradékot nekem adta. így én körbekínáltam az üveget. Ami a második flaskát illeti, ivott belőle karácsony estéjén, majd még egyszer meghúzta szilveszterkor. Aztán ez a butélia is hasonló kéréssel került hozzám, hogy adjam tovább, akinek kell. Négy löket ital évente - s mindez olyasvalakinek a szokása, akit gyorsan kiütött a pia. Olyannyira, hogy ez elegendő legyen ahhoz, hogy vért akarjon látni. Elmondta az esküdteknek, hogy tizedikén éjszaka annyira kiütötte magát, hogy többször volt filmszakadása. Azon a délutánon ivott, mint a gödény. A szeszből merítettem bátorságot - említette vallomásában, mielőtt Linda nyomába eredt.

7 Miután a felesége elment, hogy találkozzon Quentinnel, emlékezett vissza, Andy úgy döntött, utánuk megy. Miközben Quentin bungalójához hajtott, betért a helyi klubba, és felhajtott néhány gyorsítót. Elmondása szerint nem emlékezett az ominózus a többit az újságokból megtudja kiszólásra, amire a mixer igen, vagy egyáltalán arra, hogy mondott-e valamit is neki. Az üzletben vásárolt sörre emlékezett, de a konyharuhára már nem: Mire kellettek volna nekem azok a konyharuhák? - kérdezte, és az egyik újság úgy tudósított erről, hogy szavaitól az esküdtszék három nőtagja megborzongott. Később, csak jóval később elmélkedett el az eladón, aki tanúvallomásában említést tett a konyharuhákról, és úgy érzem, érdemes leírnom azt, amit erről mondott. Tegyük fel, hogy a szemtanúk begyűjtése során - vetette fel Andy egyik nap a gyakorlóudvaron - rábukkantak arra a fickóra, akitől a sört vettem azon az éjszakán. Addigra három nap eltelt. Az eseményeket több oldalon is közölte minden újság. Valószínűleg agyonvallatták az eladót, négy vagy öt zsaru meg egy hekus a főügyészi hivataltól, plusz egy kerületi ügyész helyettes. Az emlékezés elég szubjektív dolog, Red. Ők is ebből indulhattak ki. Nem kizárt, hogy a vádlott valóban vett négy vagy öt konyharuhát, igaz? és ennek nyomán kikaparták a maguk kis finomra sült gesztenyéjét. Ha elegendő ember akarja, hogy emlékezz valamire, az nagyon is meggyőző érv lehet. Ezzel teljesen egyetértettem. - De van még egy ennél is erősebb ráhatás - folytatta Andy a maga réveteg stílusában. - Szerintem az sem kizárt, bár lehet, hogy meggyőzte magát az eladó. Ugyanis rivaldafénybe került. A riporterek kérdései, a képe az újságokban... mindenki azon serénykedett, hogy ő legyen a sztár a bíróságon. Nem azt mondom persze, hogy szándékosan meghamisította a történteket, vagy hamisan tanúskodott. Azt hiszem, lehetséges az is, hogy sikeresen átverte a hazugságvizsgáló készüléket, vagy megesküdött az anyja szent nevére, hogy tényleg megvettem azokat a konyharuhákat. De még most is... azt mondom, hogy az emlékezés istenverte szubjektív dolog. Ezzel magam is tisztában vagyok: még akkor is, ha azt vesszük, hogy az ügyvédem azt gondolta, a tanúvallomásom fele hazugság, és abszolúte nem vevő a konyharuhás mesére. Ez még kopasznak is hajmeresztő elképzelés. Hisz olyan részeg voltam, mint a disznó, túl piás ahhoz, hogy olyasmi jusson az eszembe, hogy elfojtsam a lövések dörrenését. Ha én tettem volna, akkor csak úgy kapásból beléjük eresztem a golyókat. Visszahajtott a leshelyére és leparkolt. Sört ivott, és egyik cigijét szívta a másik után. Figyelte, ahogy Quentin lakásának lámpái kialszanak. Majd felgyulladt egy villany... És tizenöt perc elteltével a férfi látta, hogy lekapcsolták. Azt mondta, hogy a többit el tudta képzelni. - Mr. Dufresne, azután odament Glenn Quentin házához, és megölte mind a kettőjüket, így volt? - mennydörögte az ügyvéd. - Nem - válaszolta Andy. Éjfél körül - mondta - kijózanodott. Rátörtek a szörnyű másnaposság első jelei. Ezért úgy döntött, hazamegy, kialussza magát, és másnap az egészet átgondolja, úgy, ahogy egy felnőtthöz illik. - Ahogy hazafelé hajtottam, arra gondoltam, az lenne a legbölcsebb, ha elengedném a feleségemet Renóba, hogy intézze a válást. - Köszönöm, Mr. Dufresne. A kerületi ügyész felcsattant. - El is vált tőle a lehető leggyorsabban, ahogy csak az eszébe juthatott, így van? A válópert egy 38-as revolverrel intézte, aminek a csövét konyharuhába csavarta, igaz? - Nem, uram, nem tettem ilyet - válaszolta Andy nyugodtan. - Aztán lepuffantotta a felesége szeretőjét. - Nem, uram. - Úgy érti, hogy előbb Quentint intézte el?

8 - Nem, kérem, úgy értem, hogy egyikőjüket sem lőttem le. Két rekesz hatos sört ittam meg, és annyi cigarettát szívtam el, amennyi csikkre a rendőrök rátaláltak a leshelyemen. Ezután hazahajtottam, és lefeküdtem. - Azt mondta az esküdtszéknek, hogy augusztus huszonnegyedike és szeptember tizedike között öngyilkos hangulatban volt. - Igen, uram. - Elég önpusztító hangulatban ahhoz, hogy vásároljon egy revolvert. - Igen. - Van ellene kifogása, ha azt állítom, nem tűnik kifejezetten öngyilkos típusnak? - Nincs - válaszolta Andy -, de ön sem teszi rám azt a benyomást, mint aki olyan pokolian együtt érző lenne, és azt is erősen kétlem, hogy ha ilyen kedvemben lennék, azt az orrára kötném. Erre alig hallható kuncogás volt a válasz a teremben, de Andy ezzel nem szerzett mezei piros pontot az esküdteknél. - Magánál volt a harmincnyolcas, szeptember tizedike éjszakáján? - Nem; amint már elmondtam. - Ó, hogyne! - Az ügyész szarkasztikusan elmosolyodott -, hiszen beledobta a folyóba, igaz? A Royal folyóba. Szeptember kilencedikén, délután. - Igen, uram. - Egy nappal a gyilkosságok előtt. - Igen, uram. - Jó ötlet, nem? - Jó vagy nem, ez az igazság. - Gondolom, hallotta Mincher őrmester vallomását. - Mincher azt a csoportot képviselte, amely átvizsgálta a Pond Road híd közelében a Royal folyót, ahová Andy vallomása szerint a fegyvert beledobta. Amit a rendőrök nem találtak meg. - Igen, uram. Hallottam. - Akkor azt is hallania kellett, hogy azt vallotta a bíróságnak, hogy a fegyvert nem találták meg, noha három napig keresték. Ez is kézenfekvő, ugye? - Ha kézenfekvő, ha nem, tény, hogy nem találták meg a fegyvert - jegyezte meg Andy nyugodtan. - De szeretném az önök és a tisztelt esküdtszék figyelmét felhívni arra, hogy a Pond Road híd nagyon közel van ahhoz a helyhez, ahol a Royal folyó a yarmouthi öbölbe ömlik. Ott pedig nagy a sodrás. Van akkora, hogy esetleg magával vigye a fegyvert az öbölbe. - Így tehát nem lehet összehasonlítani az ön felesége s a Mr. Glenn Quentin véráztatta testéből kivett golyókat és az ön fegyverének a huzagolását. így van, Mr. Dufresne? - Igen. - Ez is egészen kézenfekvő, ugye? Andy, az újságok szerint, ezt is ugyanazzal a csekély érzelmi megnyilvánulással vette tudomásul, ami az egész hat, hétig tartó bírósági tárgyalás idején viselkedését jellemezte. Apró, gúnyos mosollyal, ami kiült az arcára. - Nem öltem meg senkit, ártatlan vagyok, igazat mondtam a fegyverről is, azt a gyilkosság előtti napon hajítottam a folyóba, és egyáltalán nem találom kézenfekvőnek, hogy a fegyver nem került elő. A kerületi ügyész két napig puhította: újra és újra felolvasta Andynek a Handy-Pik eladójának a vallomását a konyharuhákról. Andy ismételten azt válaszolta, hogy nem tud visszaemlékezni, vett-e ilyesmit, de elismerte, hogy lehetséges. Valamint igaz-e, hogy Andy és Linda nagy összegű biztosítást kötöttek 1947 elején? Ez is igaz volt. És ezt figyelembe véve, igaz-e, hogy Andy ötvenezer dollárt örököl? Igaz. És az igaz-e, hogy Glenn Quentin házához hajtott, gyilkos vággyal a szívében, valamint az is igaz-e,

9 hogy valóban elkövette a kettős gyilkosságot? Nem, ez nem igaz. Akkor mégis, mi az elképzelése? Mi történhetett, hiszen nem találtak betörésre utaló nyomokat? - Fogalmam sincs, uram - válaszolta Andy csöndesen. Az esküdtszék egy havas szerdai délelőttön pontban tizenegy órakor tárgyalta az ügyet. A tizenkét férfi- és női esküdt délután három óra harminckor tért vissza. A törvényszolga elmondása szerint már korábban vissza kellett volna érniük, de visszatartotta őket egy pompás csirkeebéd a Bentley vendéglőben az állam költségén. Bűnösnek találták, és, barátom, ha Maineben lett volna halálbüntetés, akkor még azelőtt ellejtett volna egy utolsó akasztófakeringőt, mielőtt a kikericsek elődugják fejüket a hó alól. Az ügyész megkérdezte, hogy szerinte mi történt, ám Andy ezt elengedte a füle mellett, ennek ellenére mégis volt egy elképzelése, amit később meg is osztott velem 1955 egyik estéjén. Hét évbe került, míg a köszönő viszonytól eljutottunk a közeli barátságig - de addig nem is voltam jóban Andyvel ban, vagy valahogy ekkor barátkozhattunk össze, és azt hiszem, én voltam az egyetlen, akinek valóban sikerült közel kerülnie hozzá. Mind a ketten életfogytot kaptunk, és a kezdetektől a végéig ugyanabban a börtönblokk épületben voltunk, noha az én cellám a folyosón lefelé menet volt félúton az övéhez. - Mi másra gondolhatnék? - nevetett, de a hangjában nyoma sem volt a humornak. - Azt hiszem, azon az éjszakán alaposan kitombolták magukat a balszerencse ördögei. Sokkal jobban, mint azóta bármikor, minden, ami rossz, az összejött. Azt hiszem, hogy egy arra járó idegen volt a tettes. Talán olyasvalaki, aki éppen akkor kapott defektet, amikor én hazafelé tartottam. Talán egy betörő. Vagy egy pszichopata. Megölte őket, ez minden. De mégis én vagyok itt. Egyszerű, mint a pofon. És Andyt ítélték életfogytiglanra Shawshankben - vagy egy jó időre, ha ez számít valamit. Öt évvel később hírek kezdtek keringeni a szabadulását illetően, ám módszeresen meghiúsították, annak ellenére, hogy mintafogoly volt. Ahhoz, hogy megkapd a szabadulási jegyedet Shawshankből, ha a gyilkosság szót pecsételik rá a minősítési lapodra, akkor az hosszadalmas folyamat lesz, olyan fáradságosan hosszú, mint ahogyan a folyó vájja ki a sziklát. Heten döntenek, kettővel többen, mint a legtöbb állami börtönben, és meggyőzni őket arról, hogy megérdemled a szabadságot, olyan kurvára kemény feladat, mint egy süketnémát rávenni arra, hogy szerenádkor szólót énekeljen. Semmi sem hatja meg őket, sem az édes beszéd, sem a dohány, de még a sírás sem. Azt tartják: győzheted pénzzel, innen te nem mész el. Andy esetében persze volt más is... de ezt egy kicsit később mesélném el. Volt egy rab, a smasszerek bizalmi embere, név szerint Kendricks, aki az ötvenes évek óta egész csinos összeggel lógott nekem, és csak most négy éve tudta visszafizetni az egészet. A kamatok zömét információkkal tudta le - ha ilyesmibe fog az ember, akkor egyszerűen halott, ha nem tartja a szemét és a fülét a pályán. Példának okáért Kendricksnek gyerekjáték volt megtudni a nyilvántartási és egyéb jegyzőkönyvek adatait, míg nekem még egy nyavalyás rendszámüzemi pecsétet sem sikerült volna elintéznem. Kendricks elmondta nekem, hogy a szabadulást eldöntő bizottság szavazati eredménye Andy Dufresne esetében a következően alakult: ellene 7 - mellette 0 egészen 1975-ig, ellene 6 - mellette 1 '58-ban, majd ismét 7-0 '59-ben és 5-2 '60-ban. Az ezt követő időszakról nincs adatom, de azt tudom, hogy tizenhat évvel később még mindig a 14-es zárka lakója volt az 5- ös börtönblokkban ben töltötte be ötvenhetedik életévét. Valószínűleg nagylelkűnek tartotta volna magát a bizottság, ha 1980-ra szabadlábra helyezik. Nem ölnek meg, de lassú halálra ítélnek - ez minden, ami számít. Talán egy napon hagyják, hogy elmenj, de... figyuzz csak: ismertem egy fickót, Sherwood Bokorinak hívták, és volt egy galambja a cellájában től egészen 1953-ig, amikor szabadon engedték, még mindig megvolt a galambja. Na, ne gondolj valami nagy alcatrazi madárgyűjtőre; mindössze egyetlen galambja volt. Jake-nek nevezte el a jószágot. És egy nappal a szabadulása előtt engedte el, szóval Sherwood kisétált,

10 és Jake is olyan szépen repült el, ahogy a nagykönyvben meg van írva. De úgy egy héttel azután, hogy Sherwood Bolton elhagyta a mi kis boldog családunkat, egy barátom a gyakorlóudvar nyugati sarkához hívott, oda, ahol Sherwood általában lógott. Egy halott madár hevert a földön, mint egy miniatűr mocskos ágynemű tollcsomója. Úgy látszott, szegény pára éhen pusztult. A barátom így szólt: - Te, ez nem Jake, Red? - Ő volt. A galamb olyan halott volt, mint szarnak a rendje. Emlékszem arra a napra, amikor Andy Dufresne először került kapcsolatba velem valamiért; olyan jól emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. Ez nem akkor esett meg, amikor Rita Haywortht kérte tőlem. Az később történt. Azon az 1948-as nyáron valami más miatt jött. A legtöbb üzletet rendszerint a gyakorlóudvaron bonyolítottam le, ezt is. Ez az udvar nagyon nagy, szóval tágasabb, mint a többi börtönben. Valóságos tér, kilencven méter minden oldalon. Az északin áll a külső fal, egy-egy őrtoronnyal minden sarokban. A smasszerek távcsővel és rohamfegyverekkel felfegyverezve. A főkapu is az északi oldalon van. Az udvar déli részén a teherautók rakodóhelye. Öt van belőlük. Shawshankben kemény munka zajlik hétköznap - ki-be járnak a szállítmányok. Működik egy rendszámtáblagyártó üzem és egy nagyüzemi mosoda, ami a börtön szennyesét, valamint a Kittery Kórház és az Eliot Szanatórium szennyesét tisztította. Volt még egy hatalmas járműszerelő garázs, ahol hozzáértő börtöntöltelékek javították meg a börtön-, az állami, valamint a hatósági verdákat - nem is beszélve az adminisztrációs részleg smasszereinek privát autóiról... vagy nem egy esetben a szabadulást eldöntő bizottság járgányairól. A keleti oldalon állt egy vastag kőfal, megannyi ablakréssel. Ennek túloldalán helyezkedett el az ötös börtönblokk. Ettől nyugatra az adminisztrációs részleg, valamint a gyengélkedő. Shawshank soha nem volt az a kimondottan túlzsúfolt börtön, mint a legtöbb ilyen hely, és '48-ban is csak kétharmad részben volt foglalt, de előfordulhatott, hogy nyolcvan, illetve százhúsz sittes múlatta az időt az udvaron labdáztak, baseballoztak, poénkodtak, hencegtek, beszélgettek vagy éppen üzleteltek egymással. A gyakorló vasárnaponként még jobban tömve volt, mint máskor; hisz a hét utolsó napján az egész terep akár úgy is festhetett volna, mint egy hétvégi tábor... persze ha lett volna nő is. Vasárnap történt az is, amikor Andy először odajött hozzám. Éppen befejeztem a beszélgetést Elmore Armitage-dzsel, azzal a pofával, aki gyakran szállította a híreket, amikor Andy odaballagott hozzám. Természetesen tudtam, kivel van dolgom; olyan hírnévnek örvendett, hogy egy sznob, halvérű alak. Az emberek azt tartották róla, hogy magának keresi a bajt. Ez volt a véleménye egy Boggs Diamond nevezetű rohadéknak is, aki nagyon is megérte a pénzét, akinél már jobbat is fellógattak. Andynek nem volt cellatársa, és ahogy hallottam, éppen erre volt szüksége, noha a többiek már azt terjesztették róla, azt gondolja magáról, hogy az ő szara illatosabb, mint a másé, egyszóval nagyon fenn hordja az orrát. De én nem hallgattam a pletykákra, amíg meg nem bizonyosodtam a dologról saját magam. - Hello - köszönt -, Andy Dufresne vagyok. - Felém nyújtott kezét megráztam. Nem az a fajta volt, aki arra pazarolja az idejét, hogy udvariassági kérdéseket tegyen fel, hanem azonnal a tárgyra tért. - Tudom, te az a fajta ember vagy, aki tudja, hogy kell beszerezni egyet, s mást. Helybenhagytam, hisz időről időre már sikerült kerítenem néhány dolgot. - Hogy csinálod? - érdeklődött Andy. - Néha csak úgy a kezembe kerül az áru - válaszoltam. - Nehéz elmagyarázni. Talán azért van így, mert ír vagyok. Ettől egy kissé elmosolyodott. - Tudnál nekem szerezni egy érckalapácsot? - Az meg mi a manó? És minek az neked? Andy arcán meglepetés tükröződött. - Ha üzletet köt veled az ember, akkor meg kell magyaráznia azt, hogy amit akar, az mire kell? - Az ilyen megnyilvánulások miatt tehetett

11 szert a sznob titulusra, jöttem rá, olyan srác, aki szereti fenn hordani az orrát - ám a kérdésében éreztem valami cérnaszálnyi humort is. - Ide hallgass - kezdtem. - Ha egy fogkefe kellene, semmit sem kérdeznék, csak lökném az árát. Mivel beláthatod, hogy egy fogkefe, nem az a kifejezett gyilkos fegyver. - Tán ellenérzéseid vannak a gyilkos fegyverekkel szemben? - Igen. Egy ősrégi, összevissza ragasztott, ütött-kopott baseball-labda repült felénk, Andy megfordult, majd macskaügyességgel még a levegőben elkapta. Erre a mozdulatra akár Frank Malzone is büszke lehetett volna. Majd visszaküldte a labdát oda, ahonnan érkezett - egy gyors, ugyanakkor egyszerűnek tűnő laza csuklómozdulattal, de ebben a dobásban valóban benne volt a spiritusz, ugyanúgy, ahogy a legelső mozdulatban is. Láttam, hogy még a többiek is fél szemmel odasandítottak rá, miközben ki-ki, tette a dolgát. Valószínűleg még az őrtorony smasszerei is leesett állal bámulhatták a produkciót. Nem akarom szépíteni a dolgot, de minden börtönben akad olyan figura, aki beveti személyes varázsát vagy erejét, hogy elérje, amit akar, egy kisebb helyen talán négy vagy öt, egy nagyobban úgy két-három tucat. Shawshank-ben mindössze egyetlen ilyen kaliberű alak volt, és én azt gondoltam Andy Dufresne-ről, hogy még összehoz néhány hasonló alakítást, amíg le nem telik az itteni kényszerszabadsága. Ezzel valószínűleg ő is pontosan tisztában volt, de nem nyalizott nekem és meg sem alázkodott előttem, amit nagyra értékeltem. - Világos. Akkor elmondom, mi ez a dolog, és hogy mire kell nekem. Az érckalapács úgy néz ki, mint egy miniatűr csákány - körülbelül ilyen hosszú - tenyerét széttárta úgy harminc centi távolságra, és ez volt az a pillanat, amikor először vettem észre, hogy milyen ápoltak a körmei. - Van egy éles csákányos rész a fej egyik végén és egy tompa kalapács a másikon. Azért van rá szükségem, mert szeretem a köveket. - Köveket - mondtam. - Guggolj csak le egy pillanatra - kérte. Bírtam a szövegét. Úgy kuporodtunk le a hátsónkra, mint az indiánok. Andy felvett egy maréknyi követ a gyakorlóudvar földjéről, és a tiszta keze között rostálni kezdte, amitől látványos porfelhő támadt. Néhány apró kavics maradt csak a tenyerében, egy vagy két csillogó, a többi tompán fénylő, átlagos. Az egyik tompább kvarckristály volt, de csak addig maradt tompa, amíg az ember tisztára nem dörzsölte, ezután gyönyörű szép tejszínű ragyogással pompázott. Andy megdörzsölte, aztán odadobta nekem, elkaptam, és megneveztem. - Kvarc, persze hogy az - helyeselt. - Nézd csak, csillámkő, agyagpala, és ez itt hordalékos gránit. Itt a hegyoldalban, ahonnan ezt a helyet kialakították, minőségi mészkövet találtak. - Eldobta a kavicsokat, majd letörölte a kezét. - Bolondulok a kövekért, vagy legalábbis az ásványok megszállottja voltam. A kinti életemben, egykor. Újra szeretnék hódolni ennek a szenvedélyemnek, természetesen bizonyos határokon belül. - Vasárnapi kirándulások a gyakorlóudvaron? - kérdeztem csipkelődve, majd felálltam. Bolondos ötlet volt... de most, ahogy azokra a tőle kapott kis kvarctüneményekre néztem, boldogan megdobbant a szívem. Nem tudom pontosan, miért, talán mivel úgy gondolom, hogy ez egy olyan szép dolog, ami a külvilághoz kapcsolható. Az udvaron nem nagyon jut ilyesmi az ember eszébe. A kvarc olyan ásvány, amit az ember egy apró, sebesen futó folyócskából szed ki. - Sokkal jobb az ilyen vasárnapi kirándulás, mint a semmi - válaszolta. - Egy ilyen dologgal, mint az érckalapács, bárki koponyáját meg tudod lékelni - jegyeztem meg. - Nincsenek ellenségeim - válaszolta csendesen. - Most nincsenek - mosolyodtam el. - De várd ki a végét. - Ha probléma lesz, akkor el tudom intézni azt érckalapács nélkül is.

12 - Talán megpróbálsz télakot venni? Alagutat vésni a falba a föld alatt? Mert ha ilyesmit ter... Udvariasan elnevette magát. Amikor három héttel később megláttam az érckalapácsot, megértettem, hogy mit talált olyan mókásnak. - Tudod - kezdtem bele á mondókámba -, ha bármelyik smasszer kiszúrja nálad, elkobozzák. Még ha csak egyetlen kanalat találnak nálad, az is hasonló sorsra jut. Mit akarsz vele kezdeni, ücsörögni az udvaron és kopácsolgatni? - Ó, azt hiszem, ennél sokkal jobb dolgom is akad. Bólintottam. Ez a része a dolognak már igazán nem tartozott rám. Annak, aki igénybe vette a szolgálataimat, nem volt kötelessége beszámolni arról, hogy mit tesz az áruval, megtartja-e vagy sem, miután beszereztem. Rábíztam a megrendelőre. - Mennyit kóstálhat egy ilyen dolog? - érdeklődtem. - Kezdtem megkedvelni halk, visszafogott stílusát. Ha tíz évet húzol le a hűvösön, ahogyan én is, akkor kurvára fárasztónak találod a nagy hangon bömbölő, nagypofájú, hőzöngő barmokat. Igen, azt hiszem, az a tiszta sor, ha bevallom, hogy Andyt első pillantásra megkedveltem. - Nyolc dollár bármelyik ásvány- és ékszerüzletben - felelte -, de én megértem, hogy az ilyen bizniszben, mint a tied is, bizonyos extrákkal dolgoznak. - Általában plusz tíz százalék az árfolyamom, de egy kissé emelnem kell az árat, ha veszélyes cuccról van szó. Egy ilyesféle játékszer árát, mint amit említettél, egy kissé meg kell kenni, hogy beinduljon a gépezet. Mondjuk, tíz dollár. - Akkor egy tízes. Mosolyogva tanulmányozni kezdtem. - Van tíz dollárod? - Persze - válaszolta csendesen. Jóval ezután tudtam csak meg, hogy több mint ötszáz dollárja van. Ennyit hozott magával. Ha ennek a hotelnek a lakója leszel, először egy kisinas ellenőrzi a motyódat, trükkösködni persze lehet, ami nem vet kifejezetten jó fényt rád, ha a fejedbe veszed, hogy tekintélyes summát becsempészel a hűvösre, valamilyen módon, úgy, hogy senki ne találhassa meg, leszámítva persze azt az esetet, ha a kisinasnak úgy hozza a kedve, és gumikesztyűt ölt, hogy terepkutatást végezzen. - Rendben - válaszoltam. - Tudnod kell azt is, hogy mit várok el tőled, arra az esetre, ha megcsípnek. - Azt hiszem, tudom - felelte, és meg kell, hogy mondjam, mintha szikrányi változást észleltem volna szürke szemében. Pontosan tudta, hogy mit akarok mondani. Újra felvillantotta különlegesen sziporkázó ironikus humorát. - Ha bukovári, akkor mondd azt, hogy találtad. Ez a lényeg dióhéjban. Valószínű, hogy sötétzárkát kapsz érte három vagy négy hétig... Na meg persze elkobozzák a játékszeredet is, és kapsz egy mezei fekete pontot a minősítési kartonodra. De ha elköpöd nekik a nevemet, akkor egyszer és mindenkorra végeztem veled, nincs több üzlet, semmilyen, legyen az akár egy pár cipőfűző vagy egy csomag Bugler rágógumi. Valamint elküldök hozzád látogatóba néhány nehézfiút, hogy meggyapáljának. Utálom az erőszakot, de meg kell értened az én helyzetemet is. Egyszerűen nem engedhetem meg, hogy csak úgy kicsússzanak a dolgok a kezem közül. Ez lenne számomra a biztos vég. - Igen, azt hiszem, így van. Megértettem, és nincs mitől tartanod. - Sohasem tartok semmitől - válaszoltam -, egy ilyen helyen, mint ez, az ember nem foglalkozhat ilyesmivel. Bólintott, majd elsétált. Három nappal később a gyakorlóudvaron, a délelőtti mosodai szünetben, odajött hozzám. Nem szólt egy szót sem, még csak felém sem nézett, csak a kezembe nyomott egy képet a tiszteletreméltó Alexander Hamiltonról, egy olyan varázslatos mozdulattal, ahogy a mágus bűvöli elő a kártyalapokat a semmiből. Azon emberek közé tartozott, akik gyorsan alkalmazkodnak. Megszereztem neki az érckalapácsot. Az áru még egy éjszakára a cellámban maradt, pontosan olyan volt, amilyennek Andy leírta. Nem az a fajta

13 szerszám, amivel az ember télakot vehet (ha valaki mégis szökésre adná a fejét, annak legalább hatszáz évig tartana, míg ezzel az érckalapáccsal alagutat váj a falba, gondoltam), de még mindig lappangott bennem egy csipet rossz előérzet. Hisz ha valaki meglékeli egy másik főszer buráját ezzel a helyre kis mini csákánnyal, az már valószínűleg soha nem fogja meghallgatni Fibber McGee és Molly műsorát a rádióban. És Andy már megkezdte háborúját a nővérekkel. Reméltem, hogy nem ellenük akarja bevetni. Végül bíztam az ítélőképességemben. Másnap korán reggel, húsz perccel azelőtt, hogy az ébresztő sziréna elhallgatott, odacsúsztattam az érckalapácsot, valamint egy doboz Camelt Ernie-nek, egy bizalmi állásban lévő vén rókának, aki az ötös börtönblokk folyosóit sepregette egészen ig, a szabadulásáig. Az árut szó nélkül a zubbonyába rejtette, és nem is láttam viszont a szerszámot, csak tizenkilenc év elteltével, akkorra olyan átkozottul elhasználódott, hogy már nem volt jó semmire. Az ezt követő vasárnap Andy ismét odajött hozzám a gyakorlóudvaron. Meg kell jegyeznem, nem festett valami pompásan. Az alsó ajka duzzadt volt és olyan vastagnak tűnt, mint a nyári kolbász, a szeme csak félig látszott a rajta éktelenkedő daganattól, és volt még egy csúnya horzsolás, ami egy sávban húzódott végig a fél arcán. Megvolt a maga baja a nővérekkel frankón, de ezt nem említette soha. - Köszönöm a szerszámot - mondta, majd elballagott. Érdeklődve figyeltem. Tett néhány lépést, észrevett valamit a földön, majd lehajolt és felvette. Egy apró kavicsra bukkant. A fegyencruhákon - kivéve persze azokat, amelyeket a szerelők használnak - nincsenek zsebek. De annak is megvan a módja, hogy ez ne okozzon gondot. Egy apró kavics tűnt el Andy ruha-ujjában, és nem is került elő. Értékeltem ezt a mutatványt... Mint ahogy őt is. A felmerülő gondok ellenére egész jól elboldogult az életével. Sok ezren vannak, akik erre képtelenek, és sokan közülük mégsem kerülnek hűvösre. És észrevettem azt, hogy - noha az arca úgy festett, mint amin egy úthenger robogott keresztül - a keze még mindig tiszta és ápolt volt, ahogy a körmei is. Akkor sokáig nem láttam az elkövetkező hat hónapban; hisz Andy ideje nagy részét a lukban töltötte. Néhány szót a nővérekről. A legtöbb börtönben mindig bikáknak hívták az ilyeneket, vagy sitkós buhereknek, de manapság inkább a gyilkos királynők dívik. Viszont Shawshank-ben mindig csak nővéreknek hívtuk őket. Nem tudom, miért, de szerintem csak az elnevezés változik, az ilyenek soha. Nem ment szenzációszámba, hiszen elég sűrűn megtörtént a seggbekuki a börtön falai között, csak azoknak a friss halaknak volt keserű újdonság, akik, szerencsétlen ördögök, elég fiatalnak, karcsúnak, jóképűnek s óvatlannak bizonyultak, de a homo szexualitásnak, mint a normális szexnek, ugyanúgy megvan a maga több száz variációja, útjamódja. Vannak olyanok, akik képtelenek meglenni szex nélkül, és megkérnek valakit, hogy orvosolja a bajukat, mielőtt még becsavarodnának. Rendszerint ezt egy megállapodás követi két olyan fickó között, akik alapvetően heteroszexuálisak, bár néha elgondolkodom azon, hogy ha tényleg olyannyira a másik nemhez vonzódnak, akkor valószínűleg minden visszatér a régi kerékvágásba, amikor visszamennek a feleségükhöz vagy a barátnőjükhöz. Vannak olyanok is, akik valóban váltanak a sitten. Egyszerűen szólva ők a köcsögök vagy bugyi bucik. A legtöbb esetben (de nem mindig) a nő szerepében tetszelegnek, és a kegyeikért elég hevesen versengenek egyesek. És itt vannak a nővérek. A börtönközösségben ugyanazt jelentik, mint a külvilágban az erőszakolok. Általában valamennyien életfogytosok, kemény büntetés mázsájával a nyakukban, brutális bűntettekért. Az áldozatuk fiatal, gyenge és tapasztalatlan... vagy, Andy esetét nézve, gyengének tűnő. Vadászterületük a zuhanyozók, a csapdaként szolgáló, alagútszerű sötét helyek, a nagyüzemű mosógépek mögött, és olykor a gyengélkedő. Néhányszor az is előfordult, hogy az auditórium

14 mögött lévő mozigépházban történt erőszak. Azt, amit a nővérek sok esetben erőszakkal szereztek meg, szabad akaratból is megkaphatták volna, ha kívánják; azoktól a fickóktól, akik titokban beléjük habarodtak, és egyik-másik nővérről úgy álmodoztak, mint a bakfisok a Sinatrájukról, Presleyjükről vagy Redfordjukról. De a nővéreknek az okozott élvezetet, ha erőszakkal szerezhették meg azt, amit akartak... és azt hiszem, hogy ez mindig is így lesz. Talán kis termetére vagy meglehetősen jóképű megjelenésére haraptak (vagy talán hihetetlen önuralma tüzelte fel őket, amit olyan nagyra értékeltem), tény, hogy attól a naptól fogva, amióta megérkezett, Andy nyomában koslattak. Ha ez egy tündérmese lenne, akkor elmondhatnám, hogy Andy tigrisként harcolt, míg le nem szálltak róla. Bárcsak elmondhatnám, de sajnos nem tehetem, mert a börtön nem a tündérmesék világa. Először a zuhanyozóban támadtak rá, még nem volt három napja, hogy shawshanki boldog családunk tagja lett. Először csak gúnyolódásaiknak volt céltáblája, meg néhány pofont kapott, azt is tudom, miért. Mielőtt komolyabb lépést tennének, felmérik az embert, mint a sakálok, akik azt puhatolják, hogy vajon a kiszemelt zsákmány valóban olyan gyenge, és olyan könnyű préda lesz, mint amilyennek gondolták. Andy visszaütött, és tekintélyes vérfolyamot fakasztott egy nagydarab melák manusz szájából, egy Bogs Diamonds nevű nővéréből - ilyen még nem történt, amióta világ a világ, és ki tudja, mit hozott volna a jövő Andy számára, ha egy őr véget nem vet az egésznek, mielőtt elszabadult a pokol, de Bogs megesküdött, hogy elkapja - így is lett. A második alkalomra a mosodában került sor, a gépek mögött. A szűk és poros térség sötét, homályos hely volt, tele mosóporos zsákokkal és Hexlite fehérítő, katalizátoranyagot tartalmazó tartályokkal, ez utóbbi szárazon olyan ártalmatlan, mint a só, ám ha víz csöppent rá, úgy mart, mint a leggyilkosabb akkumulátorsav. Hogy ott mi folyik, arról hosszú évek óta tudtak az őrök, de szemet hunytak a dolog fölött. Az őrök nem szívesen jártak ide, mivel nem volt hely a manőverezésre, és az első, amit a börtönszemélyzet megtanított a smasszereknek, amikor a hűvösön kezdtek dolgozni, hogy soha ne menjenek olyan helyre, ahonnan, ha a fegyencek csapdájába esnek, nincs menekülési lehetőség. Bogs azon a napon nem volt ott, de Henley Backus, aki a mosoda vezetője volt 1922 óta, elmesélte, hogy négy nővér viszont igen. Andy egy ideig sakkban tartotta őket egy pohárnyi Hexlite-tal, azzal fenyegetőzött, hogy a szemükbe önti, ha bármelyikük is közelebb merészkedik, de miközben hátrálni kezdett, nekiment egy hatalmas, Washex márkájú, nagy teljesítményű mosógépnek, csak ennyi kellett, és már rá is vetették magukat. A bandaerőszak azon kifejezések egyike, amelyek jelentése véleményem szerint generációk óta nem változott. A négy nővér is ezt tette Andyvel. Nekidöntötték a hajtóműszekrénynek, az egyikük elővett egy Phillips márkájú csavarhúzót, a homlokának szegezte, míg a többiek megerőszakolták. Ettől egy kissé megsérül az ember, de annyira nem vészes a dolog - megkérdezheted, hogy személyes tapasztalatból tudom-e ezt. Bárcsak azt mondhatnám, nem, de sajnos ez a keserű valóság. Utána az ember egy kicsit vérzik, és ha nem akarja, hogy valamelyik mókamiki megkérdezze tőle, hogy mi van, megjött a Mikulás, akkor jobban teszi, ha felkap egy maréknyi WC-papírt, és a gatyájába teszi, míg a szivárgás meg nem szűnik. Az egész tényleg olyan, mint a menstruációs folyás; két-három napig tart, aztán abbamarad. Semmi bántódásod nem eshet, kivéve azt, hogy valami kurvára természetellenes dolog történt veled. Nem történik fizikai értelemben vett sérülés - de az erőszak, az erőszak, és végül is újra a tükörbe kell nézned, és az arcodat figyelve ezek után fel kell tenned magadnak a kérdést: döntened kell, hogy mit is kezdjél magaddal. Andy mindenesetre önerőből dolgozta fel mindezt, mint ahogy mindent az idő tájt. Arra a végkövetkeztetésre kellett jusson, amire már előtte többek is, hogy csak két dolgot tehet a nővérekkel: harcolhat ellenük, hogy aztán elkapják, vagy egyszerűen csak hagyja, hogy elkapják.

15 Úgy döntött, harcol. Amikor Bogs és a haverjai úgy egy héttel a mosodai incidens után rátámadtak - hallom, betörtek, így szólt hozzá Bogs, legalábbis Érnie, aki akkor éppen arra járt, így mesélte nekem -, Andy szétcsapott közöttük. Betörte egy Rooster Mac-Bride nevű faszi orrát, akinek rohadtul benne volt a vér a pucájában, ráadásul azért ült, mert agyonverte a mostohalányát. Rooster itt a börtönben döglött meg. Hál istennek. Mindhárman nekiestek. Amikor végeztek, Rooster és egy másik szarházi, azt hiszem, Pete Verness, bár ebben nem vagyok egészen bizonyos, erőszakkal letérdepeltették Andyt. Bogs Diamond megállt előtte. Az idő tájt volt egy gyöngyház nyelű borotvája, a markolatán ez a gravírozás hivalkodott mind a két oldalon: Diamond gyöngye. Kinyitotta a gyilkot, s így szólt: - Most pedig lehúzom a sliccemet, Mr. Tekintélyes, és te bekapod, amit a szádba rakok, és miután bekaptad az enyémet, bekapod Roosterét, azt hiszem, hogy ez a legkisebb fizetség azért, hogy valószínűleg betörted az orrát. Andy csak ennyit mondott: - Bármire, amit a számba kívántok tenni, keresztet vethettek. Bogs úgy bámult Andyre, mintha az megőrült volna, mesélte Érnie. - Nem - mondta Andynek, olyan lassan beszélt hozzá, mint egy hülyegyerekhez. - Öcsi, te nem fogtad fel, amit mondtam. Ha csak a legkisebb ellenállást is tanúsítod, akkor tövig lököm a füledbe ezt a nyolc hüvelyk hosszú acélt, világos? - Én felfogtam, amit mondtál, de nem hinném, hogy te megértettél engem. Le fogom harapni azt, amit a számba szántok. A borotvádat persze beledöfheted az agyamba, ez kétségtelen, azonban neked is illene tudni valamit, mégpedig azt, hogy a komoly agysérülés következtében az áldozat hirtelen bevizel, becsinál... és harap. Miközben Bogsszal farkasszemet nézett, ugyanaz a jellegzetes apró mosoly ült az arcán, mondta a jó öreg Érnie, mintha csak mindhárman a kötvények árfolyamáról báj csevegnének. Mintha csak háromrészes bankáröltönyében feszítene, nem pedig a földön térdepelne a mocskos takarítószer-tároló padlóján, bokáig lerángatott nadrágban, és mintha nem neki szivárgott volna vér a lába közül. - Tényleg - folytatta -, hallottam már olyat is, hogy a harapási reflex esetenként olyan erős, hogy az áldozat állkapcsát csak vasrúddal vagy pajszerrel lehet szétfeszíteni. Bogs semmit sem tett azon a február végi estén, 1948-ban, Andy szájába, de még Rooster MacBride sem, és tudomásom szerint soha többé senki sem kísérletezett ilyesmivel. Amit mind a hárman megtettek Andyvel, az az volt, hogy úgy összeverték, hogy hajszál híján belehalt. Ezután a három nővért, pórul járt társukat és Andyt kivonták a forgalomból. Ketten a sötétzárka vendégszeretetét élvezték, Andy és Rooster MacBride pedig a gyengélkedőét. Hogy hányszor erőszakolta meg ez a díszes társaság? Nem tudom. Azt hiszem, Roosternek hamar elvette a kedvét, mivel hónapokig sínbe került az orra, és Bogs Diamond is bedobta a törülközőt azon a nyáron egyszer és mindenkorra. Maga az eset elég különösen zajlott le. Bogsra a cellájában találtak rá, kegyetlenül összeverve, egy, június eleji reggelen, amikor nem jött elő a reggeli létszámellenőrzésre. Nem dicsekedett el vele, hogy ki tette, vagy hogyan kapták el, de a tevékenységem során merített tapasztalatokból jól tudtam, hogy egy kis kenőpénzért mindig akad egy smasszer, aki szinte mindenre kapható, kivéve azt, hogy egy sittesnek fegyvert szerezzen. Soha, sem akkor, sem most nem kaptak valami nagy fizut. Az idő tájt még nem volt elektromosan működtethető zárrendszer, zárt láncú ipari tévéhálózat, de nem volt olyan főkapcsoló sem, ami a börtön egész területét szabályozza. Akkor, 1948-ban, minden egyes börtönblokknak megvolt a maga őre. Egy smasszert igen könnyen meg lehetett vásárolni, hogy beengedjen valakit - talán kéthárom nehézfiút a blokkba, persze még Diamond cellájába is. Természetesen az ilyen móka mindig sok pénzbe kerül. Nem a külvilági árfolyam szerint, á, dehogy. A börtönközgazdaság alacsonyabb rátával dolgozik. Ha volt az embernek egy egydollárosa, akkor ez idebent annyit ért, mint odakint egy húszas. Szerintem Bogs

16 meggyepálása egy kicsit borsos lehetett, úgy tizenöt dolcsi járhatott az őrnek és két-három dollár a verőlegényeknek - hogy megforduljon a kulcs a zárban. Nem gondolom, hogy Andy Dufresne bérelte fél őket, de azt tudom, hogy ötkilónyi dollárt hozott magával, amikor idekerült, és odakint bankár volt - olyasvalaki, aki mindenesetre sokkal jobban tisztában van vele, mint mi, hogy a pénz hatalom. És én tudtam ezt: a verés után - ami a következőket eredményezte: három törött bordát, véraláfutásos szemet, egy megrándított hátat, valamint egy kificamított csípőt - Bogs Diamond békén hagyta Andyt, de nem csupán őt. Olyanná vált, mint a nyári szél, fújni fújt ugyan, de nem harapott, így lett gyengus... nővér. Ezzel vége szakadt Bogs Diamond rémuralmának, aki előbb vagy utóbb megölte volna Andyt, ha ő meg nem teszi a kellő lépéseket saját védelmében (feltéve persze, ha ő volt az). Ezzel azonban Andy nem vetett még véget a nővérekkel való balhéknak. Volt egy kis ziccer, aztán az egész újra elkezdődött, igaz, nem volt olyan drámai, és nem is olyan gyakori. A sakálok szeretik a könnyű zsákmányt, és Andy nem adta olcsón a fogát, akadtak nála könnyebb áldozatok is. Mindig is harcolt velük, emlékszem. Úgy vélem, jól tudta, ha az ember egyszer is hagyja magát, akkor a következő alkalommal már sokkal könnyebb dolguk lesz, és talán harc nélkül is célt érhetnek. Szóval Andy továbbra is horzsolásokkal, zúzódásokkal az arcán jelent meg, ez lehetett az oka, hogy az egyik legvérmesebb nővérnek eltörték két ujját, hat vagy nyolc hónappal Diamond megverése után. Ó, igen - és valamikor 1949 végén az egyik nővér a gyengélkedőn kötött ki, mivel az arccsontját valószínűleg egy rongyba csavart vasrúddal törte össze egy ismeretlen. Mivel Andy nem hagyta annyiban a dolgot, elég gyakori látogatója volt a sötétzárkának. De nem hiszem, hogy a luk Andy számára gondot okozott volna, ahogy másoknak, hiszen szerette a magányt. Az ügyét a nővérekkel is egyedül intézte el - és 1950-re szinte teljesen felhagytak a zaklatásával. Ez a rész is a történetemhez tartozik, amire még visszatérek őszén egy reggel odajött hozzám a gyakorlóudvaron, hogy tudnék-e szerezni neki fél tucat kőcsiszolót. - Az meg mi a fene? - kérdeztem. Elmesélte, hogy ezt a tárgyat a kövek szerelmesei hívják így, valójában konyharuha nagyságú csiszolópapírról van szó, az egyik oldalán viszonylag sima felülettel, a másikon durvábbal, érdesebbel, a simábbik lapja egy finoman szemcsézett smirglipapírra emlékeztet, a durvábbiké pedig olyan, mint a gyári acélgyapot (Andy a cellájában tartott egy dobozt is, amit nem én hoztam neki, azt hiszem, a börtön mosodájából szerkesztette ) Azt feleltem rá, nem gond, az üzlet megköttetett, és be is szereztem neki ugyanabból a szakboltból, ahonnan az érckalapácsot is. Ez alkalommal csak a szokásos tíz százalékomat vertem rá, egy pennyvel sem többet, hiszen tényleg nem találtam semmi életveszélyeset egy 20 x 20-as érdes felületű vászondarabban. A kőcsiszolóban. Öt hónapra rá Andy megkérdezte, hogy be tudnám-e csempészni neki Rita Haywortht. Megbeszélésünk színhelye az auditórium volt, ahol mozi vetítés folyt éppen. Manapság heti egy-két alkalommal vannak vetítések, de akkor ez havi eseménynek számított. Általában ezeket a filmeket felemelő erkölcsi üzenettel spékelték meg, így volt ez az Elveszett hétvégével is. Az üzenet jelen esetben a következő volt: veszélyes vedelni. És ezt még nekünk sem esett nehezünkre elfogadni. Andy odamanőverezett hozzám, úgy a film felénél, egy kicsit közelebb hajolt és megkérdezte, hogy meg tudnám-e szerezni neki Rita Haywortht. Az igazat megvallva, nagyon szórakoztatónak találtam az egészet. Hisz mindig hűvösen nyugodt volt és fegyelmezett, de azon az estén pokolian izgatott lett, szinte zavarba esett, mintha csak azt kérte volna tőlem, hogy szerezzek be neki egy csomag Trojan márkájú óvszert vagy valami hasonló szex

17 játékszert, ami fokozza magányában az élvezetét, ahogy a magazinok hirdetik az ilyesmit. Olyan túlfűtött volt, hogy azt hittem, rögtön elsül. - Megszerzem - csillapítgattam. - Nyugi, ne izgulj. Nagyot akarsz vagy kicsit? - Az idő tájt Rita volt a kedvenc csajom (néhány évvel Betty Grable előtt), és két méretben lehetett beszerezni. Egy dolcsiért egy kisméretű Ritát, kettő ötvenért pedig egy nagyot, egy egy méter húszcentis egész alakosat. - Egy nagyot - válaszolta rám se nézve. El kell mondanom, hogy azon az estén teljesen be volt sózva. Úgy irult-pirult, mint az a kiskölök, aki a bátyja személyijével akar belógni egy sztriptíz showra. - Meg tudod szerezni? - Nyugi, persze hogy meg. A medve nem szarik bele a saját málnásába, így van? - A nézősereglet fütyülni és tapsolni kezdett, amikor a bogarak kimásztak a falból, hogy elkapják Ray Millandet, akinek a delírium tremenstől ilyen hallucinációja támadt. - Milyen hamar? - Egy hét. Talán még kevesebb. - Oké - válaszolta, de a hangja olyan kiábrándultan csengett, mint aki azt várta, hogy máris előhúzom a nadrágomból. - Mennyibe kerül? A nagybani árat adtam meg. Megengedhettem magamnak ezt a gesztust; hiszen megbízható vásárló volt, ha figyelembe vesszük az érckalapácsot és a kő-csiszolókat. Azonkívül a tetejébe még jó fiú is volt több éjszakán át töprengtem azon, amikor problémája támadt Bogsszal, Roosterrel és a többiekkel, arra várva, hogy vajon mikor lékeli meg valamelyikük koponyáját az érckalapáccsal. Az üzleteim jó részét a poszterek tették ki, a pia és a cigaretta mellett, még népszerűbbek voltak, mint a füves spanglik. A hatvanas években a képkereskedés minden irányra kiterjedt, sokan kértek zenész posztereket Jimi Hendrixről, Bob Dylanről, vagy A szelíd motorosokat. De zömmel csajok szerepeltek a kívánságlistán; egyik szexbomba a másik után. Néhány nappal később, miután Andy megadta a rendelést, egy mosodai sofőr, akivel már néhány üzletet lebonyolítottam, nem kevesebb, mint hatvan plakátot hozott, zömmel Rita Hayworthét. Az ember képes visszaemlékezni arra a képre; nagyon is. Rita egy ennivaló fürdőruhában volt, egyik karja a feje mögött, szeme résnyire nyitva, érzékien duzzadt ajkai szintén nyitva. Rita Hayworthnek hívták, de akár lehetett volna maga a megtestesült vágyak tüzes asszonya is. Megkérdezheted, hogy a börtönadminisztráció tudott-e a feketepiacról. Hát persze. Úgy vélem, mindenről tudomásuk volt, többek között az én ügyleteimről is. Am elnézték, hiszen tisztában voltak vele, hogy a hűvös olyan, mint egy hatalmas, forrásban lévő kukta, amin kell, hogy legyen egy szelep, ami kiengedi a fölösleges gőzt. Alkalomszerű razziákat rendeztek, és háromszor fordult elő, hogy egy ilyen hipis után sötétzárkát kaptam, de nem a poszterek miatt, mert az ilyen tárgyak felett szemet hunytak. Ez az élni és élni, hagyni elve. És amikor az egyik zárkában feltűnt Rita Hayworth, arra gondoltak, hogy postán érkezett valamelyik baráttól vagy rokontól. Természetesen minden csomagot, amit ide küldtek, leltárba vettek és visszaigazoltak, de kinek jutna eszébe ellenőrizni egy olyan ártalmatlan dolgot, mint egy Rita Hayworth, vagy egy Ava Gardner-poszter? Ha az ember belekerül ebbe a nyomás alatt lévő kuktába, akkor megtanulja gyorsan, mit jelent az élni és élni, hagyni elve, mert ha nem, akkor valaki az ádámcsutkája fölé varázsol egy fültől fülig érő örök vigyort, egy éles fegyverrel. Szóval jobb, ha bevési az agyába, hogyan kell engedményeket tenni. Megint Érnie volt az, aki a posztert eljuttatta tőlem Andyhez a tizennégyesből a hatos cellába. Ugyancsak Érnie volt az, aki elhozott egy apró cédulát Andy kézírásával, amin mindössze egyetlen szó állt: Köszönöm. Valamivel később, amikor kitereltek bennünket a reggeli zabára, sikerült bepillantanom a cellájába, és megláttam Ritát az ágya fölött, fürdőruhás tündökletes pompájában, egyik kezével a tarkóján, félig lehunyt szemmel és puha, résnyire nyitott ajkakkal. A poszter az ágya

18 fölött lógott, ahonnan jól láthatta magányos éjszakákon, miután a fények kihunytak - a gyakorlóudvarról beszivárgó nátriumgőz lámpák fényében. De az éles reggeli napfényben fekete, megnyúlt árnyékok borultak a lány arcára - a kicsiny ablakon beszűrődő rácsok árnyéka. Most pedig elmesélem, mi történt 1950 májusának közepén, amikor végre-valahára befejeződött az a hároméves tortúra, amit Andy a nővérekkel vívott meg. Ez az incidens mentette ki mindörökre a mosodából, és helyezte át a könyvtárba, ahol egészen addig dolgozott, amíg el nem hagyta a mi kis boldog családunkat. Mint már észrevehetted: történetem egyes részei hallomáson alapulnak - valaki látott valamit, elmondta nekem, és én továbbadom neked. Persze néhány esetben leegyszerűsítettem a történteket, ahhoz képest, ahogy valójában megestek, s nem győztem (győzöm) hangsúlyozni, hogy az információkat negyedik vagy ötödik kézből szereztem. Ez a dolog itt így működik. A kopogtatós börtöntávíró nagyon is valóságos dolog, és az embernek használnia is kell, ha előbbre akar jutni, fenn akar maradni. Természetesen tudnia kell azt is, hogyan különböztesse meg a tiszta búzát az ocsútól, a hasznos felvilágosítást az értéktelen híreszteléstől, a hazugságtól, pletykától, egyesek vágyálmaitól. Az is megfordulhat a fejedben, hogy az illető, akiről a történet szól, legenda, és ebben rejlik is némi igazság. Hiszen nekünk, életfogytosoknak, akik hosszú ideig ismerték Andyt, olyanná vált, mint egy mesealak, szinte éreztük a belőle áradó mitikus mágiát, ha érted, mire gondolok. Az a történet is, amikor Andy nem óhajtott Bogs Diamondnak furulyázni, szintén ennek a mítosznak volt a része, vagy az is, ahogy a nővérek ellen harcolt, valamint az is lényeges eleme a hírnevének, ahogy a könyvtárba került... Ám egyetlen fontos különbséggel: nevezetesen, hogy én is ott voltam, és saját szememmel láttam mindent, ami történt, és esküszöm az anyám nevére, hogy mindaz, amit elmondok, teljesen igaz. Tisztában vagyok azzal is, hogy egy olyan pofának, mint én, akit gyilkosságért varrtak be a kaptárba, mit ér az esküje, de hidd el: nem hazudok. Andyvel sokat beszélgettem. Ez az ürge teljesen elkápráztatott engem, így visszagondolva a poszteres epizódra, most látom, hogy egy dolgot elfelejtettem megemlíteni, amit talán illene. Öt, héttel azután, hogy kitette a Rita-posztert (én már el is felejtettem az egészet, és más ügyleteket bonyolítottam le), Érnie a cellarácson keresztül átcsúsztatott nekem egy fehér dobozkát. - Dufresne-től - mondta mély hangon, és soha nem hagyta volna ki azt, hogy megütögesse a cellarácsot a fóka nyelével. - Kösz, Érnie - mondtam, és átpasszoltam neki egy fél doboz Camelt. Mi az ördög lehet benne, futott át az agyamon, amikor levettem a fedelét. A dobozka vattával volt kibélelve, és alatta... Amit már réges-rég kerestem. Egy kis ideig haboztam, hozzájuk sem mertem érni, annyira gyönyörűségesek voltak. Iszonyúan kevés a szép dolog a börtönben, és a legnagyobb baj az, hogy úgy tűnik, sokan nem is igénylik az ilyesmit. Kettő darab finoman lecsiszolt kvarc pihent a skatulyában. Úgy voltak kifaragva, mint két finoman megmunkált fadarab. A vaspiritek aranyló pöttyökként csillogtak rajtuk. Ha nem olyan nehezek, beillettek volna akár egy pár mandzsettagombnak is - hiszen olyannyira illettek egymáshoz, mint két tojás. Mennyi munka lehetett ezeket így megformálni? Mennyi tengernyi idő lámpaoltás után, jól tudtam ezt. Először is kifaragni, majd végtelen türelemmel megadni végső formájukat a kőcsiszolóval. Ha rájuk néztem, olyan melegséget éreztem, mint amit egy férfi vagy egy nő, ha olyan gyönyörűséget lát, mint amit csak kétkezi munkával lehet megteremteni - ez az a dolog, ami valójában megkülönböztet minket az állatoktól, gondolom -, és még valami más is

19 elfogott. Az a félelemmel vegyes tisztelet, amit egy kurvára nagy kitartású valaki iránt érezhet az ember. De arra, hogy Andy Dufresne mennyire kitartó, csak jóval később jöttem rá májusában a hatalom úgy döntött, hogy illene kijavítani kátránnyal a rendszámüzem tetejét. Az egészet szerették volna elintézni, még mielőtt beköszönt a nagy forróság, és önkénteseket kerestek a munkára, amit körülbelül egyhetesre terveztek. Több mint hetven ember gyűlt össze; mivel külső munkáról volt szó, és a május átkozottul szép hónap az ilyen melóra. Kilenc vagy tíz nevet húztak ki a kalapból, és valahogy úgy hozta a sors, hogy ezek közül az egyik az Andyé, a másik pedig az enyém volt. A következő héten reggeli után kivonultunk a gyakorlóudvarra két-két őrrel elöl és hátul... plusz minden őr a toronyban alaposan nyitva tartotta a szemét, távcsövön mozizta az eseményeket, elég nagy méretben. Négyen egy hatalmas tolólétrát cipeltünk azokon a reggeli kivonulásokon - mindig rohadtul élveztem a melót Dickie Bettsszel, aki ezt a létrát nyújtósnak csúfolta - amit nekidöntöttünk az alacsony, lapos épület falának. Aztán elkezdődött a vödrös brigád játéka, a forró kátrány tetőre juttatása. Ha ezt a szart magadra öntötted, akár be is rokizhattál a gyengélkedőre. Hat smasszer vigyázott ránk, mindet az öregek közül válogatták ki. Számukra az egész olyannak tűnhetett, mint egy hét vakáció, ahhoz képest, hogy nem kellett a mosodában izzadniuk vagy a rendszámüzemben ácsorogniuk egy rakás fegyenc társaságában, lesve, hogyan szabdalják a fát, de még kolbászolniuk sem kellett sehol valami sötét helyen. Szabályos májusi üdülést kaptak a napon ücsörögve, hátukat a falnak támasztva, múlatták az időt, lógatták a töküket. Alig néztek ránk, szinte csak fél szemmel, mivel a déli falnál álló őrhely elég közel volt ahhoz, hogy akár le is köphettek volna bagóval, ha akarnak. Ha bárki a tetőjavítás alatt csak a legkisebb meggondolatlan lépést teszi, négy másodperc sem kellett ahhoz, hogy szinte kettészakítsák a 45-ös kaliberű géppisztolygolyók. Szóval a smasszerek, dolguk nem lévén, csak ültek a babérjaikon és pihiztek. Más nem is hiányzott volna nekik, csak egy hatos sör tört jégbe hűtve, és akkor akár a teremtés koronáinak is képzelhették volna magukat ben Shawshankben volt egy Byron Hadley nevezetű smasszer, ő már azelőtt is a bűnbakokat őrizte, mielőtt engem bevittek. Az igazat megvallva sokkal régebben, mintha összeadnánk a legutóbbi két börtönigazgató szolgálati idejét. Egy figura nyitotta meg az eseményeket 1950-ben, George Dunahy, egy fontoskodó jenki. A büntetési részlegben dolgozott, legalábbis erről volt diplomája. Tudomásom szerint senki sem rajongott érte, kivéve azokat, akik találkozót kaptak tőle. Híreim szerint csak három dolog érdekelte: adatok gyűjtése egy könyvhöz (amit később ki is adott a Light Side Press, egy New Englandi kiadócska, ahol valószínűleg fizetnie kellett a mű megjelenéséért); hogy melyik csapat nyeri meg a házon belül a baseballbajnokságot minden szeptemberben; és még abban szerzett kimondhatatlan érdemeket, hogy elfogadják a halálbüntetést Maine-ben. George Dunahy szabályos kis smasszer volt, aki élt-halt a halálbüntetés bevezetéséért, mint egy buldog a velős csontjáért ban rúgták ki a munkahelyéről, amikor kiderültek a piszkos ügyletei, hogy a börtöngarázsban bevezetett feketén egy diszkont autójavító szervizt, és a profitot elrisztelte Byron Hadleyvel és Greg Stammassszel. Hadley és Stammas megúszták az egészet - hiszen öreg motorosok voltak, és azt is tudták, hogyan védjék meg a seggüket -, ám Dunahy lapátra került. Senki sem potyogtatott krokodilkönnyeket, amikor elhagyott bennünket, de azt sem fogadtuk kirobbanó lelkesedéssel, hogy Greg Stammas lépett az elődje csizmájába. Aprócska, ugyanakkor rohadttal kemény fickó volt, akinek barna szeméből olyan hidegség sütött, amilyet ember még nem látott. Örökös, szinte letörölhetetlen fájdalommal teli apró vigyor ült az arcán, mint annak az embernek, akit szólít a természet parancsa, de nem találja a mosdót. Stammas börtönigazgatói ideje alatt megnőtt a brutális cselekedetek száma Shawshankben, és noha nem volt rá bizonyítékom, de hitem szerint történhetett vagy fél tucat éjszakai titkos

20 temetés a holdfényben, a börtön keleti részében húzódó bozótos erdő rejtekében. Dunahy egy rohadék volt, ám Greg Stammas könyörtelen, kérges szívű, hitvány gazember. Ő és Byron Hadley jól megértették egymást. Jó barátok voltak. George Dunahy csak pózolt a börtönigazgatói szerepben; nem volt más, mint egy olyan zsinóron rángatott báb, aminek vége Stammas és valójában Hadley kezében összpontosult, aki a börtönt adminisztrálta. Hadley magas, lomha járású, ritkás vörös hajú férfi volt. Bőre könnyen lesült a napon, ugatott az emberrel, és aki nem mozdult elég gyorsan, annak alaposan ellátta a baját a rendőrkolbásszal. A munka harmadik napján, azon az ominózus napon egy Mert Entwhistle nevezetű smasszerrel beszélgetett a tetőn. Hadley meglepően jó hírt kapott, amivel meg kellett birkóznia. Ez szinte jellemző volt rá - goromba pokróc volt, egyetlen jó szó nem sok, annyit sem szólt soha senkihez, egy olyan pofa, aki azt képzelte, hogy az egész világ ellene van. Az a világ, amely elárulta őt és elrabolta életének legszebb éveit, és amely akkor lenne a legboldogabb, ha a maradékot is elrabolhatná. Már láttam néhány faszt, aki szinte szentnek képzelte magát, és volt elképzelésem arról, hogy az egész miért történt - hiszen a smasszerek jól látták a különbséget a között, ahogy ők éltek, szegénységgel küszködve, és a között, ahogy élhettek volna - mint azok, akiket az állam busásan megfizetett azért, hogy a rendre vigyázzanak. Egyes smasszerek ezt fájdalommal vették tudomásul, míg mások nem tudták vagy nem akarták. Byron Hadley ez utóbbiak közé tartozott. Ücsörgött a tetőn és, múlatta az időt a májusi napon, keserű gyászába süllyedve a balszerencséje felett, míg alig három méterre tőle maroknyi ember dolgozott és izzadt: égett a kezünk a hatalmas, kátránytól rotyogó, színültig töltött vödrök cipelésétől, nekünk, akiknek olyan keményen kellett dolgoznunk máskor, hogy ez a munka a szemünkben csak pihenésnek számított a többihez képest. Emlékszem egy régi mondásra, ami meghatározza az élet kilátásait, ha választ keresel a kérdésre. Byron Hadleynek ez mindig a következőt jelentette: csak félig telt az üveg, nem színültig! Most és mindörökké, ámen. Ha megkínálod egy pohár almaborral, az ilyen rögtön arra gondol, hogy ecet van benne. Ha azt mondod neki, hogy a felesége mindig hű volt hozzá, akkor csak ennyivel kommentálta volna az egészet, nem csoda, hisz cefetül rusnya némber. Szóval Mert Entwhistle-lel beszélgetett, elég hangosan ahhoz, hogy mindannyian hallhassuk, világos bőrű, őszes homlokát már kezdte vörösre égetni a nap. Egyik kezével nekitámaszkodott az alacsony tetőt körülölelő könyöklőfal mellvédjének, másik keze ráfeszült 38-asának az agyára. Mindannyian azt a sztorit figyeltük, amit Mertnek elmesélt. Úgy látszott, Hadley bátyja lelépett Texasba, úgy tizennégy évvel ezelőtt, és az egész család ez idáig egy hír nem sok, annyit sem hallott a kurafiról. Mindenki azt gondolta, hogy beadta a kulcsot, hál' isten, csakhogy megszabadultak tőle. Ezután úgy másfél hete egy távolsági hívás érkezett Austinból, az ügyvédjétől, miszerint a bátyóka négy hónappal ezelőtt elhalálozott és kő gazdag volt ( átkozottul hihetetlen, hogy egyes nyomoronc seggfejeknek milyen kurva nagy mázlijuk van. Ez volt a testvér hálaadása a rendszámüzem tetején). A lóvét, közel egymillió dollárt, az olaj és az olajszállítás eredményezte. Nem, Hadley korántsem volt milliomos - de egy időre volt mit a tejbe aprítania, ami picinység boldoggá is tette -, ám fivérére hagyott egy átkozottul csinos kis összeget, harmincötezer dollárt, és családja minden egyes élő tagjára Maine-ben, feltéve, ha megtalálják őket. Nem is rossz. Mintha az ember megütné az isten lábát a lovin. Ám Byron Hadley számára az üveg mindig csak félig volt töltve. Elnyígta a búját Mertnek, hogy az istenverte kormány arra utazik, hogy teljesen megszabadítsa az ölébe hullott örökségtől. - Talán eleget hagynak ahhoz, hogy vegyek egy új kocsit - panaszolta -, és akkor mi van. Az ember fizetheti a kurva adót a kocsira, a javítást, a fenntartást, s az átokverte kölykeid azért cseszegetnek, hogy vidd el őket autózni, lehajtott tetővel...