Magyarok a Szovjetunió táboraiban ( ) Vándorkiállítás a GULÁG-GUPVI Emlékév alkalmából Készítette a VERITAS Történetkutató Intézet

Átírás

1 Magyarok a Szovjetunió táboraiban ( ) Vándorkiállítás a GULÁG-GUPVI Emlékév alkalmából Készítette a VERITAS Történetkutató Intézet Hadifoglyok és internáltak táborrendszere szeptember 19-én, tehát néhány nappal a Szovjetunió Lengyelország elleni inváziója után, Lavrentyij Pavlovics Berija belügyi népbiztos rendeletet adott ki a hadifoglyokat és a külföldről internált civileket dolgoztató új táborrendszer felállításáról, a Hadifogolyügyi Parancsnokságról (UPV) végétől a hadifoglyok és elhurcoltak egyaránt a Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága (UPVI) által irányított új táborokba kerültek, amelyeket január 11-ét követően, különböző átalakítások után GUPVI-nek neveztek. A Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága a Táborok Főigazgatósága, azaz a GULAG (Glavnoje Upravlenyije Lagerej) mellett működött. A két táborrendszer kiegészítette egymást, az UPVI, majd GUPVI a külföldiek GULAG-jának tekinthető. A külföldi foglyok elhelyezésére szolgáló táborrendszer korai felállítása arra utal, hogy a szovjet vezetés eleve nem tett különbséget civilek és katonák között, és hogy a háborús célok között fontos szempont volt a munkaerőszükséglet kielégítése februárjában a táborrendszert kiegészítették és átszervezték. A Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatóságából 350 főtábort és mintegy négyezer melléktábort irányító Főigazgatóság lett. A fő- és melléktáborokon kívül speciális munkabrigádok, kórháztáborok, elkülönített munkabrigádok, büntető munkatáborok, politikai elkülönítő táborok és börtönök is működtek. A világháború utáni évtized minden jelentős nagyberuházásán dolgoztak külföldi kényszermunkások: így Moszkvában a metró, és a Dinamó stadion építésénél, vasútvonalak helyreállításánál, vízierőművek létesítésénél, csatornák ásásánál. Munkaerejüket igénybe vették a nyersanyagok, így a fa- és 1

2 érckitermelésben, a bányászatban, a kohászatban, valamint minden nagyobb út-, gát- és hídépítéseknél. A világégés során lerombolt, lebombázott lakó- és középületek újjáépítésében is részt kellett vállalniuk. Fizikai erejükön és szakmai tudásukon kívül, szellemi képességeiket és technikai felkészültségüket is a szovjet gazdaság fellendítése érdekében használták ki. A GUPVI kényszermunka-táboraiban megfordult több mint négymillió külföldi rabot 23 nemzetből hurcolták oda. Túlnyomó részük (85%-uk) német, japán, illetve magyar volt. Magyarok hadifogságban 1944-ig Berija számú parancsa értelmében (1939. szeptember 19-én) Lengyelország megtámadása után nyolc hadifogolytábor felállításáról döntöttek. Így kötelezték a kalinyini, a szmolenszki, a poltavai, csernyigovi, vorosilovgradi, ivanovoi és a gorkiji területi Belügyi Népbiztosság (NKVD) parancsnokait a táborok felállítására, továbbá az utasítás úgy szólt, hogy 68 ezer férőhelyet kell kialakítani október 1-jéig nyarán a nyolc hadifogolytáboron kívül harminc hadifogoly átvevőállomás működött nyarán így léteztek a fronton működő táborok, az átvevőállomások és a hátországi táborok (a hadifoglyok és internáltak részére, illetve a különleges táborok a szovjet vöröskatonák részére). Az június 5-én kelt , illetve a számú parancs értelmében a frontok területén, az átvevőállomások mellett elosztótáborokat is létesítettek. Később ezek száma is bővült végén a Voronyezs-Kasztornoj körzetben, ahol a magyar alakulatok állomásoztak, öt átvevőállomás működött, ahová 1942 decemberétől a fogságba esett magyar katonákat szállították március 1-jével az NKVD számú parancsa átszervezte a már létező elosztótáborokat a fronton működő átvevő-továbbító táborokká, amelyekből tizenegyet felállítottak, átszerveztek őszére alakult ki a rendszer, a központi intézkedések következtében. Ez magába foglalta a hadseregek átvevőállomásait, a fronton működő gyűjtőállomásokat és átvevő-továbbító táborokat, a hátországban működő, állandó közkatonai- és tiszti táborokat. A táborrendszer részét képezték a hadifogolykórházak, különleges kórházak is. 2

3 1943 őszétől megkezdődött az ún. különleges operatív objektumok kialakítása, amelyekbe kiemelten kezelt hadifoglyokat helyeztek el. Ideiglenesen ilyen objektumban hallgatták ki az ellenséges hadseregek tábornokait, főtisztjeit. Ezek a speciális objektumok Moszkvához közel, titokban, többnyire a főváros környékén épült dácsákban működtek. A táborrendszer fennállása alatt a jelenlegi kutatások szerint tizennégy különleges objektumot sikerült feltérképezni. Ujszászy István és Deseő László vezérőrnagyokat is ezekben hallgatták ki. A doni katasztrófáig arányaiban kevés volt a szovjet hadifogságba esett magyar katona. Azt követően az NKVD vezetősége február 4-én egy jelentést készített Sztálinnak. Ebben részletesen beszámoltak az UPVI által működtetett állandó táborokban, a gyűjtő- és elosztóállomásokon és a hadműveleti területeken létesített táborokban levő hadifoglyokról, nemzetiségük szerint. A beszámoló az február 3-i állapotokat tükrözte, és a magyar hadifoglyok számát személyben jelölte meg. Csak a regisztrált magyar hadifoglyokat tartalmazta, a többiek eltűntek, illetve meghaltak a hómezőkön. Egy 1943 decemberében készült kimutatás 3258 magyar hadifogolyról tett említést, amelybe nem számolták bele a kórházakban fekvő hadifoglyokat, így a magyar hadifoglyok 90%-a elpusztult. Ekkor a magyarok közül a legtöbben négy nagy elosztótáborban voltak. A 64. számú morsanszki táborban 3.000, a 81. számú hrenovojei táborban 4197, az 56. számú hobotovói táborban 1615, míg a 62. számú novohoperszki táborban magyar hadifogoly volt. Ez a szám a következő évben megsokszorozódott, és a magyarok létszáma 1944 decemberében személyre növekedett. A szovjet megszállás emlékei Nyíregyházát október 31-én foglalták el másodszor a szovjet csapatok. November 2-án kezdődött meg a civil lakosság összeszedése. Sok férfit az utcán, téren fogtak el és tereltek a kisebb körzeti gyülekezőhelyekre: a Népkertbe, a városháza elé, a mostani Kozák lovas-szobor [ ] környékére és a Friedmanntelepen egy fűszerüzlet udvarába. Mintegy 300 vasutast egy tagban vittek el munkahelyükről. Elvitték műhelyéből az iparost, a fodrászt, a villanyszerelőt, sőt a fiákerest is. Az emberek nagy részét a lakásukról hurcolták el 3

4 Budapesten a Thököly út és a Hungária körút találkozásánál lévő átjáróról egy szemtanú a következőket írta: A kereszteződésben [ ] akkor még a vonat az út szintjén közlekedett, [ ] egy tengelyében elforgatható sorompó volt, ami teljes terjedelmében elzárta a Keleti felé az utat. Az ott közlekedő civileket, köztük engem is, hat-nyolc orosz katona igazoltatott. Volt nálam igazolvány, oda is adtam, elvették és tizenöt-húsz civilt félreállítottak azzal, hogy elvisznek minket Malenkij robotra 1, egy kis munkára. Ez délelőtt kilenc óra körül volt. Ekkor a sarkon lévő ház udvarára vittek, kinyitották a pinceajtót és lehajtottak a lépcsőn. Lent sötét volt, de a morajból hallható volt, hogy már sokan vannak ott. Még vagy ötször-hatszor hoztak újabb civileket. Sötétedéskor mindenkit kihajtottak az udvarra, sorba állítottak tízesével minket. Akkor láttam, hogy körülbelül kétszázan lehetünk. Tíz-tizenkét gitáros [szovjet dobtáras géppisztoly a szerk.] katona kíséretében elindultunk a Rákóczi út felé. Amikor odaértünk a Divatcsarnokhoz [ ], a pince rolóját felhúzták, és oda valósággal lelökdöstek mindannyiunkat. Sokan már három napja voltak ott étlen-szomjan. [ ] Szerencsére másnap reggel az egész társaságot kiterelték az utcára. Tízesével sorba állítottak bennünket, pont kétezren voltunk. Ekkor már hatnyolc lovas gitáros katona kíséretében elindultunk a Kerepesi út felé. Szedettvedett társaság voltunk. [ ] Egy-két ember tudott valami szláv nyelvet, és csak így tudtuk meg, hogy Gödöllőre megyünk. Ott egy nagy hadifogolytábor volt. (Miklósi Károly: Málenkíj robot ( )) Malenkij robot A kifejezés eredete az orosz malenkaja rabota, ami kis munkát jelent. A második világháború során Magyarország területére érkező szovjet fegyveres szervek a Vörös Hadsereg, az NKVD, az Állambiztonsági Népbiztosság és a szovjet katonai hírszerzés (SZMERS) emberei többnyire ennek a kifejezésnek a sűrű használatával vagy csak néhány perces igazoltatás ígéretével, hazugságával hurcolták el a polgári lakosság tömegeit 13 évestől a 76 évesig több éves kényszermunkára. Így csapták be az ártatlan civilek százezreit, hogy az esetleges tiltakozásoknak, ellenszegüléseknek, valamint a szökési kísérleteknek elejét vegyék. Ezért vált a kifejezés a polgári lakosság tömeges elhurcolásának és több éves szovjetunióbeli kényszermunkájának a kifejezésévé. 1 Malenkij robot a magyarban, az oroszból helytelenül átvett kifejezés a kényszermunkára. 4

5 A mai Magyarország területéről mintegy kétszázezer polgári lakost hurcoltak el malenkij robotra, míg a korabeli, km 2 -es 14,7 millió lakosú Magyarországról a számuk háromszázezer személyre tehető. A fogságba vetett polgári személyek nagy részét hadifogolyként, míg kisebb részüket internáltként hurcolták el a megszállók. Az orosz levéltárakból előkerült dokumentumok igazolják, hogy a civil foglyok megnevezése hadifoglyok, internáltak vagy csak egyszerűen letartóztatottak mindig a felsőbb szervek parancsaitól függött. A 2. Ukrán Front parancsnoka, Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsall által Budapest ostroma során összeszedett civilek egy részét személyt hadifoglyokból átsorolták az internáltak nyilvántartásába, valószínűleg a náluk előírt tervszámok teljesítése céljából. Küzdelem az elhurcoltakért, a hadifoglyokért A katolikus egyház mindig is feladatának tekintette az elhurcoltak és a foglyok kiszabadításának előmozdítását. Az 1945-ben és 1946-ban szervezett budapesti fogolyszabadító zarándoklatok a trinitáriusok templomába vezettek Makkosmáriára. Különösen nagy aktivitást fejtett ki az elhurcoltak és a hadifoglyok érdekében az 1945 szeptemberében esztergomi érsekké kinevezett Mindszenty József. Az ország vezetőinek állásfoglalásaival ellentétben amelyek félrevezetőek voltak, és a lakosság aggodalmát kívánták csupán leszerelni az új hercegprímás nyíltan beszélt és írt a foglyok valódi helyzetéről, minden alkalmat felhasznált arra, hogy felhívja a közvélemény és a politikusok figyelmét a hadifoglyok és elhurcoltak tragédiájára. Esztergomban mondott székfoglaló beszédében megemlékezett a négy égtáj rabsóhajairól, a külső, belső börtönökről. A Püspöki Kar október 17-én kiadott, a politikai zsarolás áldozatainak helyzetét bemutató körlevele többek között kimondja: [ ] lehetetlen hallgatni a mi népünk megsokasodott szenvedései felett is: főként azokat a megpróbáltatásokat értjük, amelyek nem a háború velejárói, hanem amelyeknek a harag, a gyűlölet, a bosszúállás és alantas indulat a szülői. Gondolunk itt a szabadságuktól megfosztottak nagy számára, fájlaljuk a hadifoglyok, elhurcoltak sorsát, övéik fájdalmas bánatát és éjjel nappal gyötrő aggodalmát. A hercegprímás december 31-i rádióbeszédében is szólt az üldözöttekről és hadifoglyokról. 5

6 A magyar emigráció akciója a foglyok hazahozatalért 1948 után a Szovjetunióban még életben lévő foglyok ügyét a külföldre kényszerült katonák szervezete, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) karolta fel. Dr. Makra Zoltán (1941-től 1944-ig a Honvédelmi Minisztérium miniszteri titkára) vezetésével 1949-ben létrejött a hadifogoly-szolgálat, amely a visszatért német hadifoglyok beszámolóit is felhasználva több száz, a Szovjetunióban lévő fogolytábort derített fel és azonosított. A MHBK megbízásából Palásthy Rezső egykori hadifogoly 1950-ben összeállította a Fehér Könyvet, mely a világ elé tárta a Szovjetunióba hurcolt magyar foglyok tragikus sorsát. A magyar nyelvű kiadáson kívül a kötet angol, francia, olasz és spanyol nyelven is megjelent, és az MHBK munkatársai számos kormányfőnek küldtek belőle példányt. Részben e kampány hatására 1951-ben az ENSZ létrehozott egy ad hoc bizottságot a világ különböző részén dolgoztatott kényszermunkások és hadifoglyok helyzetének feltárására. A bizottság évekig dolgozott és hatalmas mennyiségű adatot gyűjtött többek között a baltikumi, finn, lengyel, német és román foglyokról, valamint a keletközép-európai országokban végrehajtott belső áttelepítésekről, kényszerlakhelyre költöztetésekről. Kárpátalja Kárpátalján az első elhurcolási hullám az etnikai tisztogatás volt, a terület Szovjet Ukrajnához való csatolásának előkészítéseként. Majd a politikai tisztogatás különösen nagy méreteket öltött Kárpátalján, ahol a letartóztatási hullám a magyarság vezető rétegének a szétverését jelentette. Bűnösnek számított mindenki, aki a szovjet csapatok bevonulása előtt állami, hivatali, egyházi tisztséget töltött be. A 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának, november 13-án kiadott 0036-os parancsa többek között a következőket tartalmazta: Egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek laknak, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és hadifogolytáborba kell irányítani. [ ] A felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élő német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket külön osztagokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogoly-gyűjtőhelyekre kell irányítani. A feladat végrehajtásával az 6

7 NKVD-csapatokat bízták meg. A parancs alapján hadifogságnak nevezett kényszermunkára hurcolták a félrevezetetteket. A parancsot kiterjesztették a Kárpátaljával határos Kelet-Szlovákiára, a trianoni Magyarországhoz tartozó Csonka-Bereg vármegyére és Máramaros vármegye romániai részére is. Az elhurcoltakat főként a szolyvai hadifogolytáborba, majd onnan tovább vitték. A lágerben több ezer hadifogoly halt meg különböző okok következtében. Ezért nevezik Szolyvát a kárpátaljai magyarság XX. századi Golgotájának. A 4. Ukrán Front hátországát biztosító NKVD-csapatok parancsnoka, Fagyajev vezérőrnagy december 17-i jelentésében az áll, hogy november 18-tól december 16-ig az NKVD-csapatok a Kárpátalja területén összesen személyt tartóztattak le és továbbítottak hadifogolytáborokba. A tisztítóakció folytatódik a hátországban. Kárpátaljai történészek szerint az elhurcoltak teljes létszáma eléri a főt. Demjanovics Péter Pál görög katolikus lelkész rahói esperest 1944 őszén végezték ki. Ugyanez a sors várt Fenczik István teológiai tanárra, magyar parlamenti képviselőre november 7-én kivégezték Bródy Andrást, aki az október 9-én alakult autonóm ruszin kormánynak volt a miniszterelnöke, majd a magyar parlament tagjává választották. Perbe fogták és elítélték a magyar parlament minden, helyben maradt képviselőjét szeptemberétől a letartóztatásoknak új hulláma kezdődött. Ekkor ítélték el azokat, akik 1938 és 1944 között valamilyen közhivatali tisztséget töltöttek be. Ugyanebben az évben kezdődött meg a görög katolikus egyház szétverése, illetve beolvasztása az ortodox egyházba. A kampány egyik áldozata Romzsa Tódor munkácsi püspök volt, aki ellen először sikertelen merényletet kíséreltek meg, majd megmérgezték. Elhurcolás Kárpátaljáról Egy Nagybaktáról elhurcolt fiú esete sok lefogott kárpátaljai magyar dilemmáját és próbatételét tükrözi. Mindannyiunkat egy iskolában gyűjtötték össze. Amikor megkérdezték az emberektől, ruszin-e vagy magyar, apám ruszinnak vallotta magát és elengedték. Én még fiatal voltam és a velem folytatott beszélgetés során célzásokat tettek rá, én is tegyem azt, amit az apám. Akkor 7

8 hazaengednek. Nekem azonban kellemetlen volt társaimmal szemben, nem akartam itt hagyni őket, és magyarnak vallottam magam. Gyakorlatilag önként egyeztem bele a háromnapi munkába, amely másfél évi kényszermunka lett számomra. (Dupka György Alekszej Korszun: A Malenykij Robot dokumentumokban.) Ungváron azt hirdették ki, hogy lakóhelyük igazolása végett kell a katonaköteles férfiaknak a Teleki (ma Duhnovics) utcai iskolában megjelenni. Körülbelül 500-an gyűltünk össze. Kezdtek beengedni az iskola épületébe: az egyik ajtón beléptünk, a másik ajtón, amely már a párhuzamos utcára nyílt, kiléptünk, de már egészen más emberként, teljesen kifosztva: elvették személyi iratainkat, óránkat, késünket [ ] Bejelentik, hogy szervezetten Szolyvára visznek bennünket dolgozni. Azt nem mondták meg, mennyi időre (Dupka György Alekszej Korszun: A Malenykij Robot dokumentumokban.) Visket november 27-én érte az a nagyon szomorú sors, hogy csaknem minden éves magyar férfit orosz táborokba hajtottak. A kötelességteljesítés alól sohasem húzódott a viski magyarság, háborús kötelességének most is eleget tett. Az elhurcolt férfiakat az itthoni sok-sok megpróbáltatás között is csendes reménységgel helyettesítették a közeli viszontlátás reményében a gyenge nők és gyermekek. Amióta azonban a táboristákról [a gyűjtőtáborban lévőkről a szerk.] a néhány hazaengedett, szinte élőhalott ember hírt hozott, azóta a csendes reménység a legsürgetőbb aggodalommá és kétségbeeséssé változott. Ugyanis a néhány éves hazatért ember a legelhagyatottabb külsővel, a legszánalmasabb ruházattal és oly egészségi állapotban jött, hogy most mind fekvő beteg, s talán soha többé nem lesznek egészségesek. Ha ezeket hét hét Oroszországban ennyire tönkre tette, mi lehet a többiek sorsa három hónap után megfelelő ruházat, emberies élelem, fűtés, gyógyszer és orvos hiányában? (Levél Miklós Béla miniszterelnöknek. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, Külügyminisztérium hadifogolyosztály.) Vittek olyanokat, akik egy szót sem tudnak németül december 22-én adta ki a Magyarországon harcoló 2. és 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa a hírhedt 0060-as szigorúan titkos parancsát, amelyben a Sztálin által aláírt, a szovjet Állami Honvédelmi Bizottság december 16-i 8

9 7161-es határozatának végrehajtási utasításaként elrendelték a német származásúak deportálását szovjetunióbeli kényszermunkára. A parancsban nem háborús bűnösökről, nem német nemzetiségűekről és nem is német anyanyelvűekről volt szó, hanem német származásúakról. Tehát nem az elkövetett bűnök és nem is a választott saját identitás, vagy anyanyelv volt az alapja a kényszermunkára hurcolásnak, hanem a demokratikus világ, sőt a Szovjetunió által is legalábbis szavakban elítélt, a náci Németország által is alkalmazott megkülönböztetés. Az összegyűjtést végrehajtó parancsnokok sok esetben eldönthették, hogy kiket vegyenek fel az elhurcolandók listájára. A parancs végrehajtói nem törődtek a korhatárokkal sem, hiszen éves korig vitték a lányokat, fiúkat, nőket és férfiakat. A német származásúak elhurcolása az addig megszállt országrészen történt december 22-étől február 2-ig. Magyarországról a szűk másfél hónap alatt mintegy 60 ezer főt hurcoltak el e parancs alapján szovjetunióbeli kényszermunkára, akiknek mintegy 1/3-a nem élte túl a borzalmas körülményeket és a túlfeszített munkát. Pólen Béla (Ürményháza, Veszprém, 1992.) Kisoroszi plébános január 6-án szentelték pappá Belgrádban. Ettől a naptól augusztus 31-ig káplán volt Nagybecskereken, majd Tiszaszentmiklóson plébános március 1-jén került vegyes nyelvű, a magyar többségű torontáloroszi (kisoroszi) egyházközség élére október 12-én a szovjet csapatok bevonultak a faluba. Pólen Béla ettől kezdve osztozott bánáti német híveinek sorsában. November 4-én, majd szabadulását követően december 6-án ismét gyűjtőtáborba hurcolták. Ez alkalommal a tábor parancsnoka azzal kínozta, hogy 9 napig egymás után kivégzőosztag elé állítja, majd az utolsó pillanatban visszaparancsolta. Barátai közbenjárására, december 24-én szabadult a lágerből, de mert a karácsonyi ünnepeken a tilalom ellenére németül is felolvasta a szentmisén az evangéliumot, ezért december 28-án ismét elvitték szilveszterén már vasúti marhavagonba préselve várta az indulást az ukrajnai szénbányák felé. 20 napi utazás után megérkeztek a donyeci szénmedencéhez november 3-án hagyták el a lágert november 19-én látta újra az édesanyját. 9

10 Romániai magyarok és németek kényszermunkára hurcolása a Szovjetunióba A civilek nagyarányú foglyul ejtése Erdélyben két hullámban ment végbe: először 1944 októberében, a frontátvonulást közvetlenül követően, magyarokat és német katonáknak vélt, németes kinézetű, vagy német nevű fiúkat és férfiakat hurcoltak el, majd néhány hónappal később, 1945 januárjában, Észak- Erdély és a kelet-magyarországi vármegyék elfoglalása után, a bánsági, partiumi és erdélyi német polgári lakosságot deportálták. Az első, szervezett akció keretében végrehajtott, masszív elhurcolások a tordai csatát követően, Tordán és Kolozsváron következtek be, október 6 15-e között. A szovjet katonák többezer magyar civil férfit és serdülő korú fiút hurcoltak el mindkét városból többéves kényszermunkára a Szovjetunióba. Csak Tordán egyes források szerint több mint 700, Kolozsváron 5000 civil magyar embert érintett ez az akció. Egész Észak-Erdélyben 1944 szeptember októberében kb magyar polgári lakos esett szovjet fogságba. Őket marhavagonokba zsúfolva előbb a brassói tranzittáborba irányították, majd onnan a Focşani mellett kiépített hatalmas gyűjtőlágerbe szállították. Innen vitték tovább a Szovjetunió kényszermunka-táboraiba. A sors furcsa fintora, hogy ezek többsége éppen Baskíriában, a magyar őshazában volt. Az Urál hegység déli lábainál elterülő erdei munkatáborok: Cseljabinszk, Magnyitogorszk, Asa, Salasova, Beloreck, Karpacsova, Minjar, Kistim, Karabas, Nyizsnyij Tagil, Ufa, Ufalej, Kopejszk, Tvarájá Platyina barakkjai nyelték el az elhurcolt erdélyi magyarok többségét. A szovjet elhurcolások második hulláma Erdélyben a német polgári lakosságot érintette. A parancs szerint, január a között a munkaképes németeknek kötelező módon jelentkeznie kellett a lakóhelyük szerinti városvagy községházán. Az előírás értelmében minden munkaképes 17 és 45 év közötti német nemzetiségű férfit és 18 és 30 év közötti német nemzetiségű nőt mozgósítani kellett. A szovjetek azonban a éves fiúkat és lányokat is elvitték, válogatás nélkül, sőt 40 éves nőket és 50 éves férfiakat is fogságba vetettek. Az 1945 januárjában elhurcoltak pontos számát nem lehet meghatározni, csak különböző becslések vannak, amelyek fő közöttire teszik a Szovjetunióba kényszermunkára vitt németek számát. Ebből mintegy fő a bánsági sváb, ember az erdélyi szász, és kb ezer fogoly a jórészt elmagyarosodott szatmári sváb volt. A németek 10

11 többségét Ukrajnába vitték, Dnyeprozsinszk, Dnyepropetrovszk, Odessza, Nyikolajev, Volodarka, Zaporozsje, Irmino és Vorosilovgrád (ma: Luhanszk) lágereibe. Igen sokan kerültek a Donbász hírhedt szénbányáiba, Dokucsajevszk, Jenakijevó, Jelenovka, Gorlovka, Petrovka, Krasznoarmejszk vagy Makejevka táboraiba. Az elhurcoltak közül nagyon sokan elpusztultak. Az 1944 őszén foglyul ejtett erdélyi magyarok majdnem egyharmada, mintegy személy halt meg a többéves fogságban. A második hullámban januárjában fogságba vetett romániai németek közül az áldozatok száma legkevesebb , legtöbb fő volt. A szovjet rabságból leghamarabb a munkaképtelen betegek szabadultak, őket már 1945 nyarán hazaengedték. A foglyok többsége azonban csak ban térhetett haza. Az utolsó nagyobb fogolyszállítmány 1949 októberében érkezett Erdélybe, de szórványosan még 1950 és 1953 között is tértek vissza foglyok. Magyarországi németek elhurcolása Az Állami Honvédelmi Bizottság december 16-án kiadott parancsa (részlet) 1. A Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia területén tartózkodó valamennyi 17 és 45 év közötti munkaképes német férfit, valamint 18 és 30 év közötti munkaképes német nőt internálni kell, és a későbbiekben szovjetunióbeli munkára kell szállítani. A német és magyar állampolgárságú németek, valamint a romániai, jugoszláviai, bulgáriai és csehszlovákiai német állampolgárok szintén internálandók. 2. Az internálás irányítására a Szovjetunió NKVD-je (Berija elvtárs) kapott megbízást. A gyűjtőhelyek kijelölése, az internáltak fogadása, a vasúti szállítmányok megszervezése és lebonyolítása az NKVD feladata. Az internáltakat vonattal szállítják a Szovjetunióba. A transzportok sűrűsége a gyűjtőhelyeken tartózkodó németek számától függ. 11

12 3. Romániában Malinovszkij és Vinogradov elvtárs, Bulgáriában és Jugoszláviában pedig Tolbuhin és Birjuzov elvtárs a következő feladatokat kapja: a) az érintett államok kormányszerveinek bevonásával készítsék elő a németek mozgósítását és internálását. b.) Az NKVD képviselőivel, Apollonov és Gorbatyjuk elvtársak közreműködésével érjék el, hogy a katonai és polgári hatóságok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a németek megjelenjenek a gyűjtő-állomásokon. Magyarországon Malinovszkij és Tolbuhin elvtárs, Csehszlovákiában pedig Petrov elvtárs feladata a németek internálásával kapcsolatos parancsok kibocsátása [ ] 4. A mozgósított németek hozhatnak magukkal meleg ruhát, tartalék alsóneműt, ágyneműt, étkezőeszközt és élelmiszert összesen személyenként 200 kg súlyban. 5. Khrulev elvtárs, a Vörös Hadsereg front mögötti területének parancsnoka és Kovalev elvtárs, a katonai szállítási osztály parancsnoka lesz a felelős a mozgósított németek vasúti szállításáért és a szállítás alatti élelmezésért. 6. A mozgósított németeket a Donyec-medence szénbányászatának újjáépítésén, valamint a déli acélművekben kell dolgoztatni. A táborokba érkező németeket 1000 fős munkabrigádokba kell szervezni.[ ] 10. A németek begyűjtését és internálását 1944 decemberében és 1945 januárjában kell végrehajtani és a munkaterületekre való kiszállítást február 15-ig be kell fejezni. Állami Honvédelmi Bizottság Elnöke, Sztálin Révai József (1945 áprilisától a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségének tagja, a Szabad Nép főszerkesztője volt) január 7-én a németek kitelepítésével kapcsolatban a még Moszkvában tartózkodó Rákosi Mátyásnak (aki nem sokkal később a Magyar Kommunista Párt főtitkára lett és miniszterelnök-helyettes) a következőket írta: a munkabíró német lakosság 12

13 elszállítására vonatkozó akció, sajnos, nem járt azzal a hatással, amivel kellett volna járnia. [ ] Az történt ugyanis, hogy a parancsnokságok a legtöbb helyen úgy hajtották végre a dolgot, hogy családnevekből indultak ki és fix kontingensekből. Ha nem volt elég német, vettek magyarokat. Vettek olyanokat, akik egy szót sem tudtak németül, bizonyítottan antifasiszták, ültek, internálva voltak, mindegy: vitték őket. (Kun Miklós Izsák Lajos szerk.: Moszkvának jelentjük Titkos dokumentumok.) Magyarországi gyűjtőtáborban A gyűjtőtáborba érkezett foglyokat nem csupán a jövő bizonytalansága fölötti aggódás, hanem a fogságba esés pillanatától kezdve a Magyarországra történő visszatérésig életüket a túlélésért való küzdelem töltötte ki. A rabtudatot senki se tudta megemészteni, tudomásul venni. A tépelődést egyébként túlszárnyalta az a materiális kérdés, hogy mikor, mit és mennyit kapunk a hasunkba. Ehhez képest másodlagos volt az is, hogy van-e valami a priccsen a deszka felett nem volt, de takaró se volt, meg fűtés se, pedig már igencsak keményedett az időjárás ebben az időben. (Hadas Ferenc: Hol sírjaink domborulnak...) 1945 május hóban a ceglédi fogolytáborban fő tartózkodott a Honvédelmi Minisztérium összefoglaló jelentéséből. Gödöllő közelében nagy koncentrációs tábor létesült, ahol mintegy internáltat [civil (hadi)foglyot a szerk.] őriznek és onnan ismeretlen céllal kelet felé deportálják őket A svájci követség jelentése a gödöllői (hadi)fogolytáborról 1945 tavaszán. A politikai tisztogatások hozzátartoztak a szovjet megszálláshoz. A Szovjetunió által 1939 és 1941 között bekebelezett lengyel területekről, Besszarábiából és Észak-Bukovinából, valamint a balti államokból szovjet adatok szerint mintegy hatszázezer embert szállítottak Közép-Ázsiába, Szibériába. Az elhurcoltak között tanárok, papok, gazdálkodók, köztisztviselők voltak, olyan személyek, akiket potenciális ellenségnek tekintettek. A politikailag megbízhatatlan, ellenséges személyeket Magyarországon is a szovjet kémelhárítás (SZMERZS) különleges alakulatai tartóztatták le. 13

14 A politikai tisztogatásokat kezdetben csak a szovjet alakulatok végezték, de 1945 januárjától már a Magyar Kommunista Párt ellenőrzése alatt álló politikai nyomozó hatóságok is részt vettek a szovjet szempontból megbízhatatlannak tekintett személyek felkutatásában és összegyűjtésében. Elsősorban olyan politikusokat, közéleti személyeket tartóztattak le, akikről a szovjet hatóságok feltételezték, hogy tevékenységük vagy csupán jelenlétük akadályozhatja a sztálini rendszer magyarországi kiépülését. Közéjük tartoztak olyan konzervatív és kisgazda politikusok, mint például Bethlen István, Kovács Béla, Lajos Iván, Apponyi Károly és Mocsáry Dániel. A politikai elítéltek másik nagy csoportját a katonai vezetés tagjai, valamint a titkosszolgálati múlttal rendelkező személyek alkották. Például a kémelhárítás és hírszerzés vezetőjét, Kádár Gyulát azután tartóztatták le, hogy visszatért Magyarországra a német koncentrációs táborból, majd tizenöt évi javító-nevelő munkára ítélte a szovjet hadbíróság. Az angolszász hatalmakkal 1943-ban tárgyaló, majd 1945 januárjában Malinovszkij marsall főhadiszállásán is jelentkező Hátszegi Hatz Ottó ezredest április 5-én, Budapesten vették őrizetbe. Mikó Zoltán vezérkari százados 1944 szeptemberétől a magyar katonai ellenállás egyik vezető személyisége volt január 30-án a Szmers letartóztatta, majd a Szovjetunióba hurcolták, ahol kivégezték. A magyar katonai felső vezetés tizennyolc tagját ítélték el szovjet katonai bíróságok. Bartha Endre vezérkari ezredest, Abt Ottó vezérőrnagyot, valamint Bakay Szilárd vezérőrnagyot kivégezték. A többi elítélt évi javító-nevelő munka büntetést kapott. A hetvenes évektől kezdve a szovjet hatóságok elkövetett bűncselekmények hiányában szinte minden elítéltet rehabilitáltak. Az elítéltek legnagyobb csoportját azonban olyan levente fiatalok alkották, akik különböző magyarországi kisegítő és ifjúsági alakulatokban szolgáltak. A rosszul felszerelt, gyakran fegyvertelen fiatalokat a szovjet kémelhárítás potenciális partizánoknak tekintette és letartóztatta. Általában nem harci tevékenység során tartóztatták le őket. Az alakulataiktól leszakadt vagy a háború végeztével hazatért fiatalokat gyakran otthonukban keresték fel az NKVD emberei, akik besúgóik révén megszerezték az ifjúsági alakulatok nyilvántartását. Magyarországon az ítéleteket a szovjet állambiztonság elhárításának és ideiglenes hadbíróságának épületeiben és börtöneiben tartották fogva. Ezek 14

15 között a két leghírhedtebb hely Budapesten az egykori Conti utcában (Tolnai Lajos utca 43.) és a Vilma királynő úton (Városligeti fasor 4/b.) volt. Szovjet börtönök működtek még szerte az országban. Sok magyart ítéltek el a szovjet katonai bíróság Baden bei Wien-i központjában, valamint Grazban és Turnu Severinben [Szörényvár/Szörénytorna] A tárgyalások rövidek voltak. Az igazságszolgáltatást a hadbírón kívül általában még 2 4 katonabíró és egy jegyzőkönyvvezető képviselte. Védőügyvéd még csak formálisan sem volt jelen a tárgyalásokon. A visszaemlékezők beszámolói szerint a magyarul rendszerint csak gyengén tudó tolmács az ujjai feltartásával jelezte, hogy a vádlottat ha ugyan elkerülte a halálbüntetést 10, 20 vagy 25 évre ítélték-e. Az elítélt rabok A GUPVI táborrendszer mellett működtek a GULAG táborok, vagyis a Táborok Főigazgatósága által felügyelt munkatáborok. Ide azok a személyek kerültek, akiket a magyar hatóságok közreműködésével a szovjet katonai bíróságok ítéltek el. Ezek a tárgyalások csak formálisak voltak, az ítéleteket pedig a szovjet katonai bíróságok hozták. A GULAG táborokba került magyarok számáról is csak megközelítő adatokkal rendelkezünk. Egy 1947-ben adott szovjet jelentésben 8200 fő szerepel. De ez nem a végleges szám, ugyanis 1948-ban és 1949-ben is sorozatosan születtek ítéletek. A három leghírhedtebb táborkörzet a kolimai, a norilszki és a vorkutai volt. Azok a foglyok, akik ellen ítélet született, azokat a GULAG felügyelete alatt működő táborokba szállították, ezért nem kerültek bele a hadifoglyok és internáltak nyilvántartásába. Ezen elítéltek száma fő körül mozgott. Elítélt magyar hadifoglyok 1946-tól folyamatosan, 1950 nyaráig kerültek a GUPVI rendszeréből, vagyis a hadifogolytáborokból, a GULAG büntetőtáboraiba november 21-én, az Szovjet Belbiztonsági Minisztérium (MVD) rendelete egyszerűsítette a szabályozást, és megfogalmazta, hogy valamennyi elítélt hadifoglyot és internáltat, egységesen a vorkutai büntetőtáborba kell szállítani. A GULAG vorkutai táborrendszerében a vorkutai büntetőtábor javító-nevelő munkatáborként működött különböző elnevezéseken között állt fenn a tábor és működése alatt a Szovjetunió egyik legnagyobb 15

16 táborrendszerévé nőtte ki magát. Így Vorkuta, Pecsora, Uhta, Inta, Obszkaja, Recsnoj települések körzetében megalakult munkatáborok tartoztak a vonzáskörzetébe. A foglyok összegyűjtése A hadifoglyok és internáltak közti különbség értelmezésében fennálló zavart a hadifoglyokról szóló, a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa által július 1- én jóváhagyott, T. (Titkos!) számú határozata is elősegítette, amely szerint: Hadifoglyoknak minősülnek: a Szovjetunióval hadiállapotban lévő államok fegyveres erejéhez tartozó mindazon személyek, akik katonai tevékenység során estek fogságba, továbbá ezen országoknak a Szovjetunió területére internált polgári személyei. Valóban, a foglyok Magyarországra való hazaszállításánál már nem történt semmiféle elkülönítés a hadifoglyok és az internáltak között. Az őket hazaszállító szerelvények egységesen, mint hadifogoly-szállítmányok érkeztek haza, s a szovjetek által uralt Magyarországon az internáltak ügye is csak a hadifogolykérdés keretében volt említhető. Kiszállítás a Szovjetunióba A bevagonírozásban gyakran magyar karhatalmi erők, policok is részt vettek. Az orosz őrökhöz hasonlóan ők is puskával ütötték a foglyokat és kényszerítették őket a beszállásra. Egy vagonba általában hatvan személyt préseltek. A jobb és baloldali emeletes priccseken főnek kellett elhelyezkednie. A kétoldali priccs között kályha volt, de tüzelőt csak szórványosan adtak. A vagon aljára kis lyukat fúrtak, az volt a WC. A kémlelő nyílásokat sűrű szögesdróttal fonták át. Indulás előtt az ajtókat lelakatolták. A szerelvények végén fékezőbódé volt, ezekben álltak az őrök. Útközben néha megálltak vizet venni. Ilyenkor adódott az utolsó alkalom a szökésre. Az őrök rálőttek a szőkésben lévőkre. Nyilván pontosan el kellett számolni a rabok létszámával, ezért a szökevényeket az őrök új foglyokkal pótolták. Egy szemtanú így mondta el egy vonatról megszökő fogoly pótlásának történetét. Az egyik állomás közelében egy borzalmas esemény tanúja voltam. Még nem értünk be a faluba, útkereszteződésnél állt a szerelvény, és a sorompón túl ott állt egy dohányt szállító ember a kisfiával, várakoztak egy 16

17 lovas szekéren. A férfi harminchat-harmincnyolc év körüli, a gyerek úgy tizenhárom-tizennégy éves lehetett. Az orosz katona odaszaladt, lerántotta őket a kocsiról, mind a kettőjüket bevágta egy vagonba. Az ember úgy ordított, hogy rossz volt hallgatni. Kiabálta: - Vigyenek akárhová, nem bánom, de a gyereket engedjék el, hadd hajthassa haza a fogatot. A feleségem soha nem fogja megtudni, hová lettünk! Nem hallgattak rá. Vitték. Megindult a vonat, néztem vissza, ameddig láttam, ott állt a két ló gazdátlanul, meg sem mozdultak. Várhatta őket este az asszony. Rajtunk kívül más szemtanú nem volt. (Szebeni Ilona, Merre van a magyar hazám?) A visszaemlékezők arról számoltak be, hogy a szállítás hetei alatt naponta csak egyszer kaptak enni, főleg száraz kenyeret és vöröshagymalevest. De a szomjúság sokkal rosszabb volt, mint az éhezés. Úgy segítettünk magunkon, hogy az ablaknál ülők, meg akinek hosszú volt a karja, kinyúltak a drót között, és kaparták, söpörték befelé a havat, ahogy érték, a tetőről. Kapkodtunk érte, és ettük, nyaltuk, adtuk egymásnak tovább kézről kézre, mert mozgási lehetőség nem volt. (Szebeni Ilona, Merre van a magyar hazám?) Amikor a vonatra felszálltunk, az volt a tájékoztatásunk, hogy a vonat időnként meg lesz állítva, hogy szabad legyen a katonaságnak a vasúti vágány, akkor megállt egy-két óra hosszára, vagy fél órára. Volt úgy, hogy huszonnégy órát egy helyen állott. Így volt az utazásunk, úgy hogy három hétig utaztunk innen befelé a szovjet hazába. Kétezer kilométerre voltam a hazától. Három hétig utaztunk zárt vagonokban, a vagon tiszta zúzmara volt. Nyolcvan ember volt a vagonba elhelyezve. A nyolcvan emberbül, mikor megérkeztünk maradtunk [ ] hát olyan hatvanan, harmincan, húszan melyik vagonba mennyien. A többi meghalt éhen, szomjasan, meg tetvesen, meg a fázástul. Meg a vagonunk, amiben utaztunk, olyan zúzmarás volt belül, mintha ki lett volna díszítve a zúzmarával. Szomjúságunkban, kínunkban a vagon ajtaját nyaltuk. Ha olyan nagyon nem bírtuk ki, akkor, aki bátor volt, az megdöngette a vagon oldalát, hogy adjon a katona be vizet. Hát nem, fasiszt, hallgass, ne kiabálj!, ne könyörögjünk se vízért, se enni, semmi ilyenért. (Kurmai-Ráti 2011.) 17

18 A tábor A magyarok mintegy 2000 táborban szóródtak szét. Azerbajdzsánban 44, a Baltikumban 158, Belorussziában 131, a Kóla félsziget térségében 53, Grúziában 65, Kazahsztánban 39, Moldáviában 15, Észak-Oroszországban 119, Leningrád térségében 53, Közép-Oroszországban 627, az Urálban 276, Szibériában 64 táborban voltak magyarok. A magyar foglyok zöme a donyeci iparvidéken (a Rosztovi terület nyugati része, valamint a Vorosilovgrádi, Zaporozsszkiji, Sztalinszkiji területek), a Krím-félszigeten és Ogyessza környékén, az Uralban (Szverdlovszki és Cseljabinszki területek) a Volga mentén (Sztálingrádi és Szaratovi területek), valamint a Moszkvai, Minszki, Kijevi, Voronyezsi területeken és a Krasznodári kerületben, továbbá Azerbajdzsánban végezte kényszermunkáját. A táborokban a lakóhelyül szolgáló építményeket a kényszermunkásokkal építették fel. A legkezdetlegesebb barakkok földbevájt bunkerek voltak. A foglyokkal hosszú gödröket ásattak, melyek fölé fahasábokat fektettek. A hasábokra gallyakat, majd egy réteg földet tettek. A szálláshelyre való be- és kijutást a barakk két nyitott végében ásott lépcső biztosította. Az állandó szálláshelyül szolgáló, általában 300 személy számára készült barakkok félig földbe ásott kohósalakkal kibélelt, egyszerű deszkaépítmények voltak. A nagyobb, fős fogolytömegek elhelyezésre téglából építettek szálláshelyeket. Ezekben hosszú folyosókról nyíltak a szobák. Az alacsonyabb helységekben egy emeletes, a magasabbakban két-három emeletes deszkasor volt. Az ágyaknak nevezett tákolmány keresztbe fektetett különböző vastagságú deszkákból állt. A barakkok zsúfoltak voltak. Gyakran olyan sokan feküdtek egymás mellett, hogyha valaki meg akart fordulni, akkor az egész sornak meg kellett mozdulnia. Takarót, matracot, szalmát a foglyok nem kaptak. Nem volt tűzhely sem. Esetenként maguk a foglyok készítettek kályhát téglából és vaslemezből, amin, ha valahonnan sikerült tüzelőt szerezniük, vizet is forralhattak. A kényszermunkásokat nemcsak kiépített táborokban helyezték el. Lágerré alakítottak romos gyárépületeket, raktárokat, csűröket, kifosztott kolostorokat, templomokat és kaszárnyákat is. A rendszerint jó ruhában, bakancsban érkező civilek és hadifoglyok ruházatát a lágerparancsnokság általában elvette, s a foglyok szovjet és német halott katonákról lehúzott koszos rongyokat kaptak helyettük. A foglyok lábbelije fatalpra dolgozott vászoncipő volt, de ha tehették, gyakran maguk is készítettek 18

19 cipőt gumi- és vászonhulladékból. Vászoncipőt hordtak a szabad orosz munkások is. Fehérneműjük nem volt a foglyoknak. Télire általában vattás nadrágot, pufajkát, halina csizmát kaptak, vagy maradt a faklumpa. A bányában dolgozók kaptak egy zsákvászon nadrágot, amit derékszíj híján madzaggal, dróttal kötöttek fel, valamint egy nyakon megköthető inget, pufajkát, lábbelinek pedig egy gumikalucsnit, illetve faklumpát. Előfordult, hogy több fogolynak csak egy kalucsni jutott. Ilyenkor a lábbelit műszakonként váltani kellett. Élet a táborokban A lágerélet mindenhol a nyomort, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget és a tömeges halálozást jelentette. A foglyok hosszú ideig történő tartására és dolgoztatására alkalmas táborok rendszere folyamatosan épült ki a háború alatti, illetve a háborút követő években. A fogolytábort általában 4 sor kerítés vette körül. Két magas kerítés állt 3 4 méterre egymástól, majd 4 5 méterre a két párhuzamosan futó kerítéstől kifelé és befelé is 1 1 méter magas védelmi fal húzódott. A belső, alacsony védelmi fal volt a határ, annál tovább a foglyok nem mehettek. A két magas drótkerítés között mozogtak az őrök. A tábor sarkaiban megfigyelőtornyok álltak. Az őrök általában durvák voltak: vállukról gyorsan lekerült a puska, ha gyorsabb mozgásra kellett kényszeríteni a munkahelyük felé vánszorgó foglyokat. A puska csövével fenyegették, a puska tusával meg ütötték a le-lemaradozókat, gyengén teljesítőket. Gyakran konkrét ok nélkül, pusztán elrettentésként is verték a rájuk bízottakat. A barakkok félig a földbe voltak süllyesztve. A földet építés előtt kitermelték, majd körbe a falnál oszlopokat ástunk a földbe. Az oszlopok két oldala ki volt vésve, ebbe illesztettük szintén fából a falat. Ez tartotta a barakk mellett a földet, s így a barakk hőmérséklete fűtéssel a legnagyobb hidegben is elfogadható volt. A barakk közepén egy sor oszlop volt, erre gerenda került, ami tartotta a szarufákat, a tető pedig fűrészelt vagy hasított, egymás mellé rakott anyagból volt megoldva. Erre 50 cm vastagon [ ] lomblevelű ágat, nyáron kaszált füvet, esetleg szalmát raktunk, amit aztán vastag földréteggel fedtünk. A föld és a tető között, a fal fa részén ablakokat építettünk a barakkba. A padozat deszkából készült. 19

20 A munka A magyar foglyok zömét szénbányákba küldték, de sokan dolgoztak nehézipari létesítmények építésénél, továbbá vaskohászati üzemekben és szénkokszoló művekben. A visszaemlékezések szerint a szén kitermelése különösen keserves és veszélyes fizikai munkával történt. A bányákban különböző vastagságú szénrétegek voltak. A 40 centis rétegben csak hason kúszva lehetett dolgozni. A 2 3 méteres rétegekben állva kellett csákányozni, de ezekben a nagyobb járatokban volt a leggyakoribb a beomlás. A foglyok, illetve a velük dolgozó orosz munkások biztonságára, testi épségére senki sem ügyelt. A munkát tovább nehezítette, hogy sok bánya egyáltalán nem volt gépesítve. Ilyen esetekben a tárnákba vivő liftet kézzel kellett felhúzni és leengedni. A kibányászott szenet kézben hordták a csillékhez, amelyeket a munkások maguk toltak ki a bányából. A Hadifogoly és Internáló Táborok Főigazgatósága (GUPVI) részletes rendelkezéseket adott ki a munkaidő hosszával kapcsolatban. Az március 12-én kiadott utasítás szerint a foglyoknak havonta 4 pihenőnap járt és a munkaidő 8 óra volt, tehát megegyezett a szabad munkások munkaidejével. A munkaidőbe elvben beleszámított a munkahelyre történő kiszállítás, illetve kivonulás időtartama is. Az előírások és a valóság azonban nem fedték egymást. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a munkahelyen eltöltött munkaidő valójában 8-12 óra volt. De van példa bőven 12 óránál hosszabb munkaidőre is. A Donyec vidéki szénbányákban időnként 16 órát kellett dolgozni. Sokszor előfordult, hogy a kényszermunkások csak akkor hagyhatták abba a munkát, ha teljesítették az aznapra előírt feladatot. Ez gyakorlatilag mindig munkaidő hosszabbítást jelentett. A munkaidő számításánál a gyakorlatban nem vették figyelembe a munkahelyre való ki és bevonulás időtartamát. A Donbasz vidéki Vorosilovka egyik bányájában a Bodrogközből elhurcolt nőknek a norma szerint napi 25 mázsa szenet kellett lapátolniuk. A Dombasz vidék egy másik bányájában egy műszak alatt a norma szerint két nőnek darab csillét kellett kiborítania. Szaratov környékén, az erdőirtásnál kidöntött fákat két méteres darabokra kellett felvágni. Két fogolynak a norma szerint 7 köbméternyi fát kellett feldolgoznia. A fakivágás normája egy másik munkahelyen 5 köbméter volt személyenként. Mint egy visszaemlékező 20

21 elmondta, a sírásásnak is meg volt a normája. Hát ott megvolt a norma, 4-5 méterbe, illetve köbméterbe. De nem lehetett azt megásni, mert lehetetlenség volt. Hát olyan fagyos földbe, ugye ott Szibéria [ ] Mindenki tapogassa meg a szomszédját, hogy él-e még. Éhezés, büntetés, halál Mivel a magyar foglyok túlnyomó része 1945 második felében került a Szovjetunió táboraiba így rájuk már az NKVD által május 19-én kiadott normák vonatkoztak. A 100 százalékos munkateljesítményt nyújtó hadifoglyoknak 600 gramm kenyéren kívül naponta 30 gramm hús, 100 gramm hal. 600 gramm krumpli, 300 gramm zöldségféle és 90 gramm kása járt. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a foglyok legjobb esetben is csak a kenyérből kapták meg az előírt mennyiséget. Reggelire általában 200 gramm kenyeret és fél liter híg levest vagy teának mondott forró vizet kaptak a foglyok. Az ebéd 200 gramm kenyérből, levesből és kevés kásából állt. Híg leves és 200 gramm kenyér volt a vacsora. A leves és a főzelék csalánból, lucernából, korpából, kölesből, káposztából, cukorrépából, zöldparadicsomból, uborkából, krumpliból és gersliből készült. De az egyes táborokban nem volt ekkora választék, a táplálkozás rendkívül egyhangú volt, vagyis a foglyok hónapokig ugyanazt az ételt kapták. A mindig éhes foglyok mindent megtettek annak érdekében, hogy kiegészítő élelemhez jussanak és megettek mindent, amiről azt gondolták, hogy ehető. Az állandó éhezéstől, nehéz munkától legyengült és a hazamenetel reményét elvesztett foglyok könnyen megbetegedtek. Legtöbbjük szervezete nem bírt ellenállni az élősködők által terjesztett fertőzéseknek, így a gyakoriak voltak a járványok, amelyek tömeghalálhoz vezettek A leggyakoribb betegségek a krónikus gyomorbélhurut, fagyási sérülés, verési sérülés, tüdőgyulladás, végelgyengülés, skorbut és tífusz voltak. elég gyakran alkalmaztak fenyítési módszert a környék (Ural, Szolikamszk a szerk.) vagy talán a távolabbi vidékek lágereiben is. A munkát megtagadó dolgozót a brigádvezető átadta a legközelebbi őrnek, az pedig őrhelyétől pár lépésre felparancsolta egy fatönkre. A szigorú hidegben mozdulatlanul szobrot állni egy fatönkön, szinte kibírhatatlan kín, még tipródni sem lehet a talpalatnyi helyen. Az őr csak akkor engedte vissza az erdőbe, ha a büntetés 21

22 végrehajtására rábízott embert, ha, az esküdözött és fogadkozott, hogy szorgalmasan fog dolgozni. A kegyetlen hajlamú őrök nem egy esetben agyon is lőtték a tönkre állított embert szökési kísérlet címén, ha az nem bírta erővel és lelépett a havas fatönkről. Annál is inkább agyonlőhette, mert mindig olyan tönkre állítatták fel a szerencsétlent, amely a képzeletbeli határzónán kívül volt és így csak a tönk jelentette számára a biztonságos helyet: egy lépésnyire tőle már szökésben volt. (Rózsás János: Keserű Ifjúság) A halál olyan állandó kísérője volt a foglyok életének, hogy például a cserepoveci körzetben lévő Vozsega tábor kórházbarakkjának parancsnoka minden reggel felhívta a foglyok figyelmét, hogy Mindenki tapogassa meg a szomszédját, hogy él e még. Nemcsak a kórházakban, hanem a lakóbarakkokban is gyakori volt a halálozás. A tömeges halálozás fásulttá tette a barakkok lakóit. Társaik halálát, ha tehették, csak késve jelentették, hogy felvehessék ételadagjaikat. A halálozásokról elvben minden táborban készült nyilvántartás. Feljegyezték az elhunytak nevét és azonosítási számát. A halottak azonban sokszor felismerhetetlenek voltak, ezért adataikat gyakran hibásan vagy egyáltalán nem jegyezték fel. A halálozás valódi okát sohasem tüntették fel a halotti jegyzőkönyvekben. A halottakat a barakkok hátsó végébe, majd onnan a tábor halottasházába vitték. A rabok fásultságát jól tükrözi, hogy ezt a helyet a szumi táborban koccintó -nak hívták, mert télen az összefagyott állapotban odadobott testek jellegzetes hanggal ütődtek össze. A halandóság a tél végi járványos időszakokban volt a legnagyobb. A legtöbb táborban nem koporsóban temettek. A koporsót csak a halott szállítására használták. Ahol nem volt koporsó, ott általában deszkalapon húzták ki a halottakat a sírhoz. Előfordult, hogy még jelképes sír sem volt. Kelet-Karéliában télen léket vágtak a táborokhoz közeli tavak jegébe és az elhunytak földi maradványait abba dobták. Egyes temetőkben a sír fölé fejfát állítottak, de ezen név helyett csak az elhunyt azonosítási száma volt feltüntetve. A táborvilág áldozatainak többsége jeltelen tömegsírokba került. De a szovjet táborvilág vezetői még a jeltelen sírokat is igyekeztek eltüntetni. A fogolytemetők fölé fákat ültetnek, vagy oda építettek valamit, hogy a foglyoknak még az emléke se maradjon fenn. 22

23 Hazatérés? hadifoglyok, internáltak és elítéltek Az Ideiglenes Nemzeti Kormány, majd az első szabad választás után hatalomra kerülő Nagy Ferenc miniszterelnök által vezetett kormány is lehetőségeihez képest sokat tett a hadifoglyok, illetve internáltak kiszabadítása és hazaszállítása érdekében. Miklós Béla az Ideiglenes Kormány feje először december 26-án majd január 7-én is panaszt tett a megszálló hatóságoknál a civilek elhurcolása miatt. Nagy Ferenc 1946 áprilisában moszkvai tárgyalásai folyamán Sztálin előtt felvetette a hadifoglyok hazaszállításának a kérdését. Bár a szovjet kormány már 1945 augusztusában bejelentette a foglyok elbocsátását, de szervezett hazaszállításukat csak 1946 júniusában kezdték meg. A vonatszerelvények azonban csak novemberig futottak be rendszeresen a debreceni átvevő-szűrőtáborba. Hosszú szünet után Sztálin csak 1947 májusától engedélyezte a foglyok hazaengedését, hogy ezzel javítsa az önmagát hadifogoly-szabadító -nak kikiáltó kommunista párt választási esélyeit. A Szovjetunióból hazaszállított foglyokat 1946 júniusától regisztrálták hitelt érdemlő módon. Az addig érkezettek számát a legtöbb forrás közé teszi júniusa és 1948 decembere között a Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság visszatérő foglyot vett számba között mintegy tértek vissza. Az 1951 után hazaszállítottak pontos száma viszont nem ismert és 1955 novembere között mintegy háromezer magyar rabot szállítottak haza. Magyar források alapján a visszatérők összlétszáma mintegy főre tehető. A folyok és a visszatérők száma közötti hiány tükrözi hitelesen a szovjet táborvilágban, illetve az oda vezető úton elpusztult magyarok számát, figyelembe véve azt a tényt, hogy az átmenőtáborokban és a kiszállítás közben elhunytakat a szovjet őrök nem regisztrálták. Hazatérő hadifoglyok és elítéltek 1947 decemberében egy szovjet minisztertanácsi utasítás alapján 3844 internált személyt indítottak útnak Magyarországra március végére kb magyar fogoly maradt a szovjet hadifogolytáborokban és a munkászászlóaljakban áprilisában egy szovjet Minisztertanácsi rendelet határozott a magyar hadifoglyok repatriálásáról, melynek eredményeként 23