Caroline Anderson Ki a házamból!

Átírás

1 Caroline Anderson Ki a házamból! Lydia Moore doktornő hosszabb időt tölt Indiában, hogy tapasztalatot gyűjtsön, és feledje szerelmi csalódását. Gyermekkorában szerető nagyapja nevelte, akinek a levelei egyszer csak elmaradnák. Ezért Lydia nyugtalan érzésekkel tér haza. A házban egy érzéketlen, zord férfi fogadja, aki szemére veti, hogy számító örökséghajhász, s halála előtt sem sietett nagyapja segítségére. Lydia döbbenten hallja a lesújtó hírt, ráadásul azt is megtudja, hogy az öreg doktor a goromba Frankre hagyta rendelőjét

2 1. FEJEZET A taxisofőr megpörgette a kormánykereket, s lendületes kanyar után megállította a kocsit egy patinás téglaépület előtt. Kisegítette Lydiát a gépkocsiból, majd felcsapta a csomagtartó fedelét, és a ház elé hordta az útipoggyász darabjait. Lydia hálásan rámosolygott a fiatalemberre, bőséges borravalót csúsztatva a kezébe. Megvárta, míg a taxi befordul a sarkon és eltűnik a szeme elöl, aztán a szívének oly kedves öreg házra emelte tekintetét. Ismét itthon vagyok hát, gondolta elérzékenyülten. Milyen szép ez a ház, milyen Jó megint itt lenni A metsző februári szél az arcába fújt. Lydia mélyet szippantott a friss, tiszta levegőből. Hosszú, fárasztó repülőút volt mögötte; a kalkuttai Járat óriásgépe motorhiba miatt kényszerleszállást hajtott végre Zürichben. Nemsokára már elnyújtózhatom a fürdőkádban, gondolta Lydia, és az előszobaajtó kulcsa után kotorászott a kézitáskájában. Előbb talán iszom egy csésze Jó erős teát, aztán Jöhet a finom levendulaszappan meg a bolyhos, hófehér fürdőlepedő No végre, megvan! De miért nem mozdul senki a házban? Különös, gondolta Lydia, és türelmetlenül fordította el még egyszer a kulcsot a zárban, de az ajtó nem engedett. Talán valaki rátolta belülről a reteszt, vélekedett Lydia. Furcsa, nagyon furcsa. Fejcsóválva megfordult, és a hátsó bejárat felé indult a kerten át. Nyomasztó látvány fogadta: a sövény rég nem látott ollót, a bokrok kuszán, elvadultan nőttek, a virágok színehagyottan, hervadtan árválkodtak. Mire a konyhaajtóhoz ért, az eső is eleredt. Megrázta a kilincset, de ez az ajtó is zárva volt. Kedvetlenül bandukolt vissza az ázott kerti ösvényen a főbejárathoz. Vajon mi történhetett itt? Felágaskodott, és bekukkantott a rendelő ablakán. Odabenn minden sötét De hol van nagyapa?! Valahogy be kell jutnom a házba, gondolta Lydia, hiszen máris csuromvíz vagyok. Hirtelen szorongás fogta el, éppen le akart hajolni egy kőért, amikor átvillant az agyán még egy lehetőség. Talán a télikert ajtaját nyitva felejtették! És lám, keservesen nyikorogva, de kinyílt az üveges helyiség ajtaja. Lydia belépett, s egy váratlan szélroham máris becsapta mögötte az ajtót. Megkönnyebbülten felsóhajtott: itt legalább nem ázik. Ott, a sarokban áll nagyapa kedves, öreg hintaszéke, majd abban megvárja Levetette átázott kabátját, a kifakult vászonhuzattal borított hintaszékbe kuporodott, és csendesen ringatózott. Rég nem szellőztethettek Itt, állapította meg. száraz növények fanyar Illata és dohszag szállong a levegőben. Milyen álmosítóan dobol az eső az üvegtetőn Kicsit pihenek, míg nagyapa hazajön, gondolta Lydia, lehunyta a szemét, és máris elszunnyadt. Frank felkapta a hátsó ülésről az orvosi táskáját, kiszállt az autóból, s kissé hevesre sikerült mozdulattal becsapta maga mögött a nagy sportkocsi ajtaját. Várhatott volna még egy kicsit ez az eső, zsörtölődött magában, miközben felhajtott gallérral az oldalsó bejárat felé Igyekezett. A fürdőkád fölé akasztotta nedves felöltőjét, kibújt a cipőjéből, és amúgy harisnyásan a konyhába sietett, hogy feltegye a teavizet. Enni is kellene valamit, gondolta, s az órájára pillantott. Van még idő az esti rendelés előtt. A hűtőszekrényben azonban csupán a tegnapi sült csirke maradványai árválkodtak. Frank kedvetlenül nézegette a hideg húst, aztán mégis hozzálátott. Evés közben 2

3 bekapcsolta az üzenetrögzítőt. Először Mrs. Jacobs Jelentkezett: ma este feltétlenül fogadnia kell őt a doktor úrnak, mert cseppet sem javult a kötőhártya-gyulladása. Aztán Judith, a körzeti nővér közölte náthás hangon, hogy Influenzás, nem tud eljönni a rendelésre. A boltból is telefonáltak: este fél hatig lehet elhozni a megrendelt élelmiszereket. Frank bosszúsan csóválta meg a fej ét; ebből ma már nem tesz semmi, hiszen mindjárt hat óra, kezdődik a rendelés Az utolsó hívó Mrs. Leeming volt, megint a fiával, Daviddel történt valami. Ezúttal belevágott a kezébe Vajon a doktor úr össze tudja-e varrni Itthon, vagy be kell vinni a gyereket a kórházba? Frank nagyot sóhajtott, és Judith számát tárcsázta. Judith hangja erőtlenül és gyengén hallatszott a kagylóból: sajnálja, hogy cserben kell hagynia Davenport doktort, de képtelen felkelni, magas láza van. Frank megígérte, hogy másnap reggel odaszól telefonon, ha szükséges, meglátogatja. Nagyon is rosszkor Jött Judith betegsége, füstölgött magában a férfi, az influenzajárvány kellős közepén! Bement a fürdőszobába, lezuhanyozott, aztán ismét felöltözött, és a hűtőszekrényhez lépett. A már ismert vigasztalan látvány tárult elébe: penészes joghurt, színét vesztett felvágott, kőkeménnyé szikkadt sajt. Bosszúsan dobált mindent a szemetesedénybe, aztán nekifogott, hogy pirítóst és kávét készítsen magának. Néhány pillanat múlva kesernyés, égett szag töltötte be a konyhát: a kenyérpirítóba szorult szeletek alaposan odapörkölődtek Frank dühösen rántotta fel az ablakot, s az égett pirítósokat egyszerűen kihajította a kertbe. Éppen sajgó ujjait akarta a hideg vizes csap alá tartani, amikor megcsördült a telefon. Mrs. Leeming érdeklődött, elhozhatná-e máris a fiát. Természetesen, Mrs. Leeming válaszolta Frank apatikusan. Letette a kagylót, és éhes farkasként nézett körül a konyhában. Hát ezt jól elintéztem, szidta magát némán. Most Itt a hétvége, még el sem ugorhat valami harapnivalóért, hiszen ö az ügyeletes. Töltött még egy csésze kávét, aztán átment a rendelőbe. Leült az ódivatú, nagy íróasztal mögé, és hátradőlt a kényelmes bőrfotelban. Elégedett sóhajjal két kezébe fogta a kávéscsészét. Rossz hangulata egy szempillantás alatt szertefoszlott. Itt, az elődjének szerény életmódját híven őrző szobában mindig megnyugodott. Milyen különös, gondolta Frank a kávét kortyolgatva, sohasem akartam körorvos lenni. Az egyetem után klinikai pályafutásról álmodoztam, aztán minden egészen másként alakult. Közvetve az apámmal való nézeteltérésnek köszönhetem, hogy idekerültem. Frank és édesapja, mint már oly sokszor az életben, egy alkalommal megint keményen összepöröltek. A vitához a betegek felvilágosítása szolgáltatta az okot. Az apa szerint a beteggel csupán annyit kell és szabad közölni betegségéről meg annak várható kimeneteléről, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egyáltalán kezelni lehessen. Frank viszont az emberek megváltozott felfogására hivatkozva kijelentette: mindenkinek Joga van tudni, mi vár rá. Az apa erre egy legyintés kíséretében annyit mondott, hogy ez afféle hóbortos, új divat. Frank akkor ingerülten hagyta el apja rendelőjét azzal az elhatározással, hogy oda soha többé be nem teszi a lábát. Másnapra persze lehiggadt, de egyre többet gondolkozott jövendő pályáján. Már tudta, hogy mit akar, s innen már csak egy lépés volt az elhatározás: vidékre megy, hogy általános orvosi gyakorlatot folytasson. Ennek Immár öt éve. És most, utólag visszagondolva, tisztában van azzal, milyen nagy szerencséje volt. Helyettesítést vállalt, és megismerkedett Hány Moore-ral, egy 3

4 rokonszenves, idősebb és tapasztalt körorvossal. Moore felajánlotta neki, hogy társuljon be a rendelőjébe, mert ő már nehezen tudja ellátni egyedül a körzetét. Frank egyetlen pillanatra sem bánta meg, hogy elfogadta Hány ajánlatát. Vérbeli vidéki körorvos vált belőle. Két falu és számos, távolabb fekvő farm tartozott hozzá. Közös munkájuk rövid Ideig tartott. Moore megbetegedett, és Frank csakhamar utolsó útjára kísérte atyai barátját. Valakit keresnem kell, gondolta Frank, míg kiitta maradék kávéját, egyedül nem győzöm. Talán George Hastings? Már többször is helyettesítették egymást, ám a tapasztaltak nem szóltak George mellett A kővetkező két órában a betegek egymásnak adták a kilincset. Miután az utolsót is kikísérte, Frank bezárta a rendelő és a váró ajtaját, felment a lakásba, belebújt meleg felöltőjébe, aztán elhagyta a házat. Metsző szél fújt, de az eső már elállt. Mélyen homlokába húzta felöltője csuklyáját, zsebre dugta a kezét, és öles léptekkel Igyekezett a vendéglő felé. A törzsasztal mellől örvendező felkiáltások fogadták, ő azonban elhárította a meghívást: hazaviszi a vacsoráját, túlságosan is fáradt ahhoz, hogy itt maradjon. Átvette a rendelt ételt, és máris elköszönt. Valóban nem érzett más vágyat, mint enni valami meleget, és aludni A ház főbejárata előtt fedezte fel a csomagokat. Szép rendesen álltak egymás mellett az üvegtető alatt. Frank felkattintotta a zseblámpáját, és kíváncsian vizsgálgatta a kissé megviselt poggyászt. A nagy bőröndön címke lógott: Dr. Lydia Moore. A férfi meglepetten füttyentett. Még csak ez hiányzott! Nagyot sóhajtott, aztán becipelte a bőröndöket a váróba, végül elhelyezte vacsoráját a sütőben, s elindult, hogy megkeresse Moore doktornőt. És egyszer csak ott volt előtte Lydia összehúzódzkodva aludt Hány kedvenc hintaszékében. Selymes, sötét híja arcába hullott, fejét kissé féloldalasan kezére támasztotta. Hosszú, karcsú lábait maga alá húzta. Szép szája mosolygott álmában, és alig hallhatóan mormolt valamit. Bársonyos szempillái meg-megrezzentek. Frank már nyújtotta a kezét, hogy visszaigazítsa a lány térdére a lecsúszott takarót, de az előbbi ingerültség ismét úrrá lett rajta, és tapintatlanul az alvó arcába világított. Lydia hunyorogva nyitotta ki a szemét az éles fénysugárban. Óvatosan kinyújtóztatta tagjait, és álomittasan kérdezte: Nagyapa? Te vagy az? Válasz azonban nem érkezett, mire Lydia kinyitotta a szemét. A zseblámpa vakító fénye már nem nyugodott rajta, s a homályba merült szobában egy ismeretlen férfit vett észre, aki vastag talpú bőrcsizmát, kordbársony nadrágot viselt, felöltője alatt pedig kézzel kötött, sötét pulóvert. Ez nem nagyapa Lydia nehézkesen kikászálódott a hintaszékből, lesimította a ruháját. aztán az idegen felé nyújtotta a kezét. Lydia Moore vagyok mondta halkan. Tudom vetette oda a férfi, és máris az ajtó felé fordult. Jöjjön be a házba, itt hideg van. A lány előtt átment a nagy ebédlőn, az előcsarnokon, és a rendelő felé vezető folyosó felé fordult. Felkattintotta a villanykapcsolót, megállt a fényárban úszó helyiség közepén. Lydia most látta először az idegen arcát, aki olyan otthonosan mozgott nagyapa házában Magas, erőteljes alkatú fiatalembert látott. Sűrű, gesztenyebarna haját rövidre vágva viselte, s határozott, kellemes vonalú száját szigorúan összeszorította, míg barna szeme vizsgálódva tapadt a lányra. Tekintete bosszúságot, kellemetlen meglepetést fejezett ki. 4

5 Jóképű férfi, gondolta Lydia, de miért haragszik rám? Önkéntelenül felemelte a fejét és szembenézett vele. Megtudhatnám, kicsoda ön, és mit keres itt? kérdezte kimérten. Micsoda?! Hát a nagyapja nem tájékoztatta magát? Ó! Persze! Lydia mentegetőzve mondta: Hogyne, már emlékszem! Bocsásson meg az ostoba kérdésért! Tudom, hogy nagyapa helyettese. De hosszú, fárasztó repülőút van mögöttem, azt hiszem, még mindig nem ébredtem föl teljesen. Nagyapa írta, hogy talált valakit, aki helyettesíti. Talán Jeleznem kellett volna az érkezésemet tette hozzá kissé félénken. Ugyan miért? Tudtam, hogy egy szép napon majd megjelenik nálunk. A férfi hangja élesen, bántóan csengett. De persze, addig is kellett itt lennie valakinek, mert hiszen magát lehetetlen volt elérni! Az irgalmas angyal Indiában enyhítette a szenvedést, holott itt lett volna rá szüksége egy szegény, beteg öregembernek! Szegény, beteg öregember?! Mit nem mond? Ez nevetséges! Nagyapám mindig is szívós, egészséges ember volt Valamikor talán az lehetett. Mostanában azonban már nem. Szüksége lett volna magára. És hol volt maga? A hősnőt Játszotta egy távol-keleti missziós kórházban, ünnepeltette magát a bennszülöttekkel. Itt kellett volna lennie, ápolnia, vigasztalnia kellett volna, amikor a fájdalmai elviselhetetlenné váltak. Cserbenhagyta a nagyapját, Lydia! A felebaráti szeretet a családban kezdődik, nem mondta ezt még magának senki? A férfi hang] a olyan felháborodottan, olyan vádolóan csengett, hogy Lydia ingerülten vágott vissza: Hát most itt vagyok mondta hangosabban, mint szándékában állt - és most már jobb volna, ha a saját dolgával törődne! Azt teszem! Ez ugyanis az én dolgom, vagy legalábbis az volt. A férfi bántó hangja felért egy arculcsapással. Én Itt voltam, amikor szüksége volt rám Hárynék, de hol az ördögben volt akkor maga?! Lydia önkéntelenül kihúzta magát. Jeges kéz szorította össze a szívét. Merev pillantását az idegen férfira emelte. Hiszen tudja! Az irgalmas angyalt játszottam Indiában. Vagy nem ezt mondta az imént? De ennek már vége. Köszönöm a segítségét. Mostantól fogva én fogok gondoskodni a nagyapámról. Nem megyek többé vissza Indiába. Átveszem nagyapa rendelőjét, és Semmit sem fog átvenni, kedvesem! Legkevésbé az én rendelőmet! Lydia kitágult szemmel bámult rá. Nehezen találta meg a szavakat. Végül azonban hitetlenkedve elnevette magát. No nem! Maga tréfál! A maga rendelője? És ha szabadna kérdeznem, mióta a magáé? December óta vetette oda a férfi. Ezt nem közölte magával a nagyapja? A lány megrázta a fejét. Nem. Mindig csak úgy emlegette magát, mint a helyettesét. Csak valamelyik utolsó levelében nevezte Frank -nek. Arról azonban soha nem ejtett szót, hogy átveszi a rendelőjét. A férfi felnevetett. Kétlem, hogy valaha is magát szemelte ki utódjául. Persze maga nem is volt a közelében, mert Indiában járt a barátjával. Holdén doktor nem a barátom. Lydiának eszébe Jutott rokonszenves főnöke, aki közös munkájuk idején mindig atyai támogatóként állt mellette. Akkor már évek óta özvegyember volt, csupán munkájának élt. Lydiát is meglepte, hogy legutóbbi szabadságáról egy kolléganőjével tért vissza, akit feleségeként mutatott be 5

6 munkatársainak. Angliában kötöttek házasságot, és Anne olyan hamar és könnyen alkalmazkodott az indiai körülményekhez, hogy Lydia a szerződésben kikötött határidőnél három hónappal hamarább visszatérhetett a hazájába. Örült, hogy így alakultak a dolgok, mert nagyapja levelei már rég aggodalommal töltötték el. Bár nagyapa soha nem panaszkodott, a sorok között meghúzódó csendes búcsú véglegesnek tűnt. Holdén doktor és én igen jól tudtunk együtt dolgozni tette hozzá még magyarázólag. Magával ellentétben mindig udvariasan viselkedett, soha nem vesztette el az önuralmát. Frank gúnyosan elhúzta a száját. Végtelenül sajnálom, de én más vágású ember vagyok. Lássa be, nem teljesen alaptalan a bosszúságom maga miatt. Szép, hogy akadt még némi tisztesség magában, és nem közvetlenül a temetés előtt jelent meg, hogy álszent arccal kísérje utolsó útjára szeretett nagyapját. Lydia dühösen lépett előre egyet a férfi felé, keze önkéntelenül ökölbe szorult. Most aztán már igazán elég! Túl sokat enged meg magának! Biztosíthatom, hogy ha nagyapám meghalna, nem álszenteskedésből lennék szomorú. No, ne mondja! Mindjárt elsírom magam. Kár, hogy nem Jól időzítette hatásos fellépését. A temetés már múlt héten megtörtént. Elkésett, kedvesem, ne is fárassza hát magát. A házat azonban maga örökölte. És erre megy ki a Játék, ugye? És persze a rendelőre is fáj a foga! No de az nem lesz a magáé, az máris az enyém, rám hagyta a nagyapja, azzal a földdarabbal együtt, amelyen áll. Ha van elvesztegetni való pénze meg Ideje, megtámadhatja a végrendeletet, én azonban nem tanácsolnám. Előre megmondhatom: semmit sem fog elérni vele. A váróban álltak egymással szemben. A férfi elfordult, és ingerült mozdulatokkal a kisasztalon heverő folyóiratokat rendezgette. Nem vette észre, hogy Lydia arcából kifutott a vér. A lány úgy érezte, percekig tartott, míg a szavak értelme eljutott a tudatáig. Akkor kérdezni akart valamit, de csak halk, rekedtes nyöszörgés hagyta el az ajkát. Frank csípős válaszra készen fordult meg, ám amint pillantása a lány holtsápadt arcára esett, elakadt a szava. Lydia élettelen tekintete a férfi válla fölött a távolba irányult, és egész testében reszketett. Jóságos ég! kiáltott fel a férfi, csak nem csak nem azt Jelenti ez az egész, hogy valóban nem tudott semmiről?! Lydia szóra nyitotta a száját, aztán csak erőtlenül intett. Frank még éppen idejében kapta el; a lány félig eszméletlenül csuklott a férfi mellére, s egyetlen szót ismételgetett suttogva: nem nem Frank megrendülten karjára emelte a lányt, és felvitte a lakásba. Lefektette a heverőre, aztán két pohárba whiskyt töltött, és Lydia kezébe erőltette az egyik poharat. Igyon legalább néhány kortyot meglátja, mindjárt erőre kap unszolta szelíden. Lydia megkísérelte eltolni magától a poharat, ám a férfi nem engedte el addig, amíg egy-két kortyot nem ivott. Maga is Jókorát kortyolt a pohárból, aztán mindkettőt visszatette az asztalra. Pillantása megpihent a heverőn fekvő fiatal nő arcán. És ebben a percben már tudta, hogy tévedett, hogy igazságtalan volt Lydia Moore-ral. Nem rideg, számító örökséghajhász, akinek képzelte, inkább megfélemlített, riadt, kétségbeesett kisgyerekhez hasonlít, ahogy ott kuporog a heverő sarkában. Érezte, hogy bocsánatot kell kérnie bárdolatlan viselkedéséért, de nem jöttek szavak az ajkára. Biztos volt benne, hogy bármit is mond, még inkább ront az amúgy is kínos 6

7 helyzeten. Zavarában ismét a pohara után nyúlt, és hallgatva tűrte Lydia fürkésző pillantását. A lány hosszú percek után felkelt a heverőről, s kissé bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment. Odakinn már teljesen besötétedett. A lány sápadt arca visszatükröződött a függönytelen ablak sötét üveglapján. Anélkül, hogy megfordult volna, csendesen kérdezte: Hogyan halt meg? Október közepén gyomorműtétet akartak végezni rajta. Nem egyezett bele. Tudta, hogy rákja van. Megkért, hogy vegyem át a rendelőjét. De ezt már bizonyára maga is tudja Lydia hevesen megrázta a fejét. Nem. Semmit sem írt nekem erről. Azt tudtam, hogy a gyomra nincs rendben, bár ő mindig csak gyomorfekélyről beszélt És hogy maga csak addig veszi át a rendelőjét, ameddig ő meg nem gyógyul. Soha nem írt olyasmit, hogy fel akarja adni a rendelőjét, vagy hogy hogy Gyógyíthatatlan beteg egészítette ki a férfi nyugodt, szenvtelen hangon a mondatot. Látta, hogy az ablaknál álló lány válla megrándul, mint akit váratlan ütés ért. Sokáig hallgattak, az eső egyhangúan dobolt az ablaktáblákon. Lydia a hűvös üveglaphoz támasztotta a homlokát. Mikor történt? Frank maga elé nézett a földre. Arcán elmélyültek az árnyékok, most látszott, hogy ő is nagyon fáradt. Holnap lesz két hete. Szombaton hajnalban halt meg. Lydia nem válaszolt. Keze görcsösen szorította az ablakdeszka szélét. Tudta, hogy? Igen. Azt hiszem, kezdettől fogva tudta. Egészen az elején persze még ő is gyomorfekélyre gondolt, de nem sokáig. Bizonyára hamarosan gyanította, hogy rákja van. Október elején a kórházban elvégezték a gyomortükrözést, és a vizsgálat sajnos megerősítette a végzetes diagnózist. Javasolták, hogy operáltassa meg magát, ő azonban érezte, hogy már késő. Végül is tüdőgyulladásban halt meg. Előtte néhány napig nagyon rosszul volt. Frank elhallgatott, aztán kis szünet után hozzátette: Azt hiszem, megbékült a közelgő halál gondolatával. Úgy tűnt, szinte megkönnyebbült, amikor érezte, hogy közeledik a vég Lydia nagyot nyelt, és elfúló hangon kérdezte: Hol halt meg? Itt, ahol meg akart halni. Állandóan ápolónő volt mellette, de amikor rosszabbra fordult az állapota, felkértem egy kollégát, hogy helyettesítsen, és én maradtam mellette mindvégig. Köszönöm - suttogta Lydia. Nincs mit vetette oda a férfi. Érte tettem. A barátom volt, derék, jószívű ember, akinek sokat köszönhetek. Lydia megfordult. Szürke szemét szinte feketére mélyítette a szomorúság. Azt hiszem, most felmegyek lefeküdni mondta fojtott hangon, de nagy önuralommal, és sietve elindult a főépületbe vezető ajtó felé. Várjon, Lydia! Nem alhat ott kiáltotta után Frank. Az áramot kikapcsolták, a szobák hidegek és nyirkosak. Alhat itt, az én ágyamban. Én majd elalszom a nappaliban, a heverőn. Ezzel kinyitotta hálószobája ajtaját a lány előtt. Lydia megtorpant a küszöbön, aztán beleegyezésül bólintott. A széles ágy hívogatóan melegnek és kényelmesnek tűnt. 7

8 Felhozom a bőröndjeit. Frank ezzel kiment a szobából. Lydia lassan leült az ágy szélére, és a cipője orrát bámulta. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy soha többé nem láthatja a nagyapját. Soha többé Milyen egyszerű, rövid két szó, és milyen végtelenül nehéz elfogadni az értelmét. Soha többé Nem hallani nagyapa szívből jövő. meleg nevetését, nem érezni karját, cirógatását. Nagyapa mindig vele volt, akkor Is. amikor a többiek mind-mind elmentek. Futólag megjelent előtte apja arca. Már alig emlékezett rá, hiszen egészen kicsi volt, amikor apu egy napon nem jött haza. Eltűnt, mondta anyu. Lydia anyuval élt addig a szörnyű napig, amelyen anyu nem ébredt fel többé. És attól fogva nagyapával, aki mindenben pótolni igyekezett számára az elvesztett szülőket, s aki életének biztos támasza lett. És most ő sincs többé Frank visszatért a csomagokkal a szobába. Felsegítette Lydiát az ágy széléről, és amikor a lány mozdulatlanul állva maradt, határozott mozdulatokkal levetkőztette, mint egy álmos kisgyereket, gyengéden lefektette és gondosan betakargatta. Érezte, hogy reszket a lány teste a meleg takaró alatt. Kisietett a konyhába, és néhány perc múlva melegítőpalackkal tért vissza. Óvatosan a lány Jéghideg lábához igazította. s megállt az ágy lábánál. Rövidesen elégedetten látta, hogy a reszketés alábbhagyott, és a lány elaludt. Frank elhatározta, hogy másnap reggel bocsánatot kér. Hogy is lehetett ilyen otromba? De annyira biztos volt benne, hogy a lány megkapta a leveleit, hiszen kétszer is írt. Először azért, hogy megkérje: jöjjön haza, másodszor néhány sorban közölte a halálhírt, és jelezte a temetés időpontját. Eh! Akárhogy is volt, el kellett volna jönnie! Meg kellett volna éreznie. hogy a nagyapjának szüksége van rá!l Szegény Harry! Naponta kérdezősködött Lydia felől. Neki pedig halvány sejtetne sem volt arról, hogy Harry nem tájékoztatta pontosan az unokáját. Miután Frank megállapította, hogy a vacsorája odaégett, jól-rosszul elhelyezkedett a rövid heverőn, és megpróbált elaludni, lábát a heverő végében álló kisasztalra nyújtóztatva. Közben folyvást azon törte a fejét, vajon miért hallgatott betegségéről indiai leveleiben az öreg doktor? Valamikor bizonyára mégis elaludt. A szobában most teljes volt a sötétség, de Frank meg mert volna esküdni rá, hogy valamire felriadt. Feszülten figyelni kezdett. Igen, ezt hallottal Ezt a különös, panaszos hangot, mintha halálfélelemben vergődő állat nyüszítene Félrelökte a takarókat-párnákat, és két ugrással ott termett a hálószobája ajtajánál. Aszóba üresen állt. A panaszos hangok lentről hallatszottak, és ő addig ment a hangokat követve, míg rá nem lelt az eredetükre. Lydia ott kuporgott a nagyapja íróasztala mögött álló öreg, kopott bőr karosszékben, két karjával magához ölelt egy párnát, könnyáztatta arcát beletemette, és zokogva, lassan dülöngélt Jobbra-balra. Olyan volt, mint egy elhagyott kisgyerek. Néha-néha panaszos hang tört fel belőle; erre, a zokogásnál fájdalmasabb, szívfacsaróbb hangra riadt fel a férfi. Most némán odalépett a lányhoz, felemelte a székről és magához ölelte. Aztán leült a kanapéra, ölébe vette a lányt és csendesen ringatta. Amikor a vékony reggeli köntösön keresztül megérezte tagjainak reszketését, egy pillanatra letette, és bekapcsolta a fűtést. Aztán ismét magához ölelte, kisimította szeméből-arcából a nedves hajszálakat, és egy könnyű csókot nyomott a homlokára. Az érintésre elemi erővel szakadt fel Lydiából a sírás. Hangosan, görcsösen, lélegzet után kapkodva sírt, míg nagy sokára végre elapadtak a könnyei. Kimerülten elszunnyadt 8

9 a férfi mellén, aki magához ölelve tartotta egészen addig, amíg a lány hajnal felé felébredt. Lydia felült és döbbenten nézett Frankre. A férfi rámosolygott, majd kiengedte karjaiból. Sajnálom mentegetőzött Lydia, nem akartam kényelmetlenséget okozni. De sehogy sem tudtam elaludni. Kerestem valamit Zavartan elhallgatott, aztán tétova mozdulattal kissé megemelte a kezét. Valamit, ami az övé volt Hogy közelebb legyek hozzá Sajnálom Tudom, Lydia. Nem kell mentegetőznie. Inna egy kis teát? Köszönöm, szívesen. De előbb megmosom az arcomat. Együtt mentek fel a lépcsőn. Lydia a fürdőszobába. Frank a mellette levő kis öltözőhelyiségbe. Farmert és Ingpulóvert húzott; mégsem járkálhat félmeztelenül Most utólag hirtelen valahogy kínosnak érezte az előbbi bizalmas jelenetet. Amikor néhány perccel később Lydia megjelent a konyhában, a hideg víztől rózsás arccal, kislányosan hátrafésült hajjal, egy nappal sem látszott Idősebbnek tizenhét évesnél. Frank futó pillantást vetett rá, és szinte maga is megijedt attól a heves vágytól, amely eltöltötte. A lány magas volt, fiúsan nyúlánk, és Igen karcsú. Keskeny arcát szinte betöltötte az óriási szempár. Finom csontozatú arcának csupán a telt vonalú, kicsit duzzadt száj adott némi érzéki színezetet; Inkább gyermekien érzékeny volt, semmint nőies. Frank kölcsönkapott fürdőköpenyét szorosan összehúzta a derekán. A két kezemmel könnyedén átérném, olyan karcsú, gondolta a férfi, és pillantása feljebb siklott a lány kis, formás mellére, amely jól észrevehetően kirajzolódott a bolyhos köntös anyagán át. Frank ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse, megsimogassa a lány testét. Úgy látszik, teljesen megőrültem, gondolta dühösen, de mégsem tudta Lydiáról elfordítani a pillantását. A lány arca, mozdulatai valami nyugodt derűt és szelídséget sugároztak, effélét eddig még soha, egyetlen nőnél sem vett észre. Harmónia jutott eszébe a szó. Nevetséges, hiszen semmi sincs összhangban rajta: kicsit túl magas, kicsit túl vékony, kicsit elrajzolt az arca És mégis, egyszerűen elragadó! Eh, nincs mit töprengeni ezen, ész, logika itt mit sem segít. Kívánja ezt a nőt, ennyi az egész. És ugyanakkor szeretné megvédeni mindentől, oltalmazni, babusgatni Micsoda érzelmi zűrzavar, vessünk véget neki! Itt a teája! mondta szinte nyersen, és a lány kezébe adta a párolgó csészét. Lydia letelepedett egy székre. Sajnálom, hogy miattam kényelmetlen volt az éjszakája Frank az ablak felé fordulva kortyolgatta a teáját, s most megvonta a vállát, majd lassan, nagy szüneteket tartva mondta: Rosszabb is megesett már velem. Felejtsük el! Ma majd bekapcsolom odaát a házban a fűtést, és alaposan kiszellőztetek. Este már a saját ágyában térhet nyugovóra. Kis hallgatás után folytatta: Sajnálom, hogy tegnap olyan kíméletlenül közöltem magával nagyapja halálhírét. Annyira biztos voltam benne, hogy megkapta a leveleimet, és mindenről tud Mindig olyan sokára érkeztek oda a levelek? Lydia halványan elmosolyodott. Ó, Igen. És ráadásul én egy guruló kórházban dolgoztam, gyakran nem is tudták a központi intézetben, hogy merre Járunk. Múlt héten kézbesítették a karácsonyi postánkat Higgye el,nagyon sajnálom Általában nem szoktam ilyen tapintatlanul viselkedni. 9

10 Ugyan, ne beszéljünk többet erről! A lényegen mit sem változtat. A nagyapám halott. Lydia hangja elhalkult, lehajtotta a fejét, és elmerülten babrálta a fürdőköpeny zsinórját. Ha a kocsija még itt áll a garázsban, szeretnék Biztosan itt temették el Ó. Istenem A könnyek kibuggyanták a szeméből, és eltakarta az arcát. A férfi szótlanul a zsebébe nyúlt, és egy csomag papír zsebkendőt halászott elő. Igen, itt temették el a temetőben. Ha megvárna, kicsit később én is elmennék magával. Most azonban le kell mennem a faluba bevásárolni. Semmi nincs itthon, még kenyér sem. Reggelivel sem kínálhatom meg Lydia bólintott és kiitta a teáját. Aztán a férfi felé fordult. Megengedné, hogy lezuhanyozzam? Természetesen. Bőven van forró víz. Most lemegyek a pincébe és bekapcsolom a főépület fűtését is. Frank ezzel eltűnt, Lydia megkönnyebbülten pillantott utána, ö is kissé zavarodottnak és feszélyezettnek érezte magát az idegen férfi jelenlétében. És milyen goromba volt tegnap este Davenport! Persze, ez érthető, ha feltételezte, hogy ő csupán az örökség kedvéért jött ide. Ma reggelre azonban teljesen megváltozott: megértően, barátian és segítőkészen viselkedett. Nagyapa is meleg szavakkal írt róla a leveleiben. Szinte az volt Lydia érzése, hogy fiaként szerette Frankét. Saját fia, Lydia apja soha nem állt hozzá ilyen közel lelkileg Lydia elgondolkodott, és amikor a férfi visszatért, egyenesen nekiszegezte a kérdést: Mennyi időbe telik, míg más rendelőt talál magának? 2. FEJEZET Frank megállt az ajtóban, mint akinek földbe gyökerezett a lába. és hitetlenkedve meredt Lydiára. A barátságos mosoly lehervadt az arcáról, és ellenségesen vonta össze a szemöldökét. Legjobb lesz, ha mindjárt az elején tisztázzuk, kisasszony, hogy ez Itt az én rendelőm. Értette, kérem? Az én rendelőm! Hivatalosan és törvényesen. Hatósági Igazolásaim és papírjaim vannak róla. A rendelő tehát sem a magáé, sem másé nem lehet. Ha állást keres. Moore doktornő, akkor nézegesse a hirdetéseket az orvosi lapokban. Ezzel sarkon fordult, nagy léptekkel kiment a szobából, és bevágta az ajtót maga mögött. Lydia felháborodva futott utána, és ő is felemelte a hangját: Hogy merészel Ilyen hangnemben beszélni velem a saját házamban? A férfi megpördült, s ujjával az épületszárnyakat összekötő ajtóra mutatott. Az ott a maga háza, doktornő. A fűtést és az áramot már bekapcsoltam. Most elmegyek bevásárolni, és azt Javasolom, addig vigye át a poggyászát a saját lakrészébe. Mire visszajövök, ne legyenek már nálam a csomagjai! Többé pillantásra sem méltatva Lydiát. elindult a garázs felé. Néhány pillanattal később a lány hallotta a csukódó billenő ajtó zaját, aztán vadul felsivították az induló kocsi kerekei. Lydia önkéntelenül összerezzent, majd vállat vont, bement a hálószobába, ledobta magáról a fürdőköpenyt, és átcipelte csomagjait a főépületbe. Dühös könnyek fojtogatták a torkát, mélyen megbántottnak és tehetetlennek érezte magát. Végül is a férfi egyszerűen kidobta! Olyan hihetetlennek tűnt a dolog, hogy leroskadt a bőröndjére, és keservesen sírni kezdett. Kis idő múlva összeszedte magát, letörölte a könnyeit. Nem ülhet itt sírdogálva, tennie kell valamit. Azzal kezdi, hogy hétfőn reggel nyomban felhívja 10