Azt mondogatták, hogy baj van ezzel a gyerekkel, egyetlen perc nyugta sincs, örökké táncolva, pörögve, énekelve jár az utcákon.

Átírás

1 Zákányszéki IV. évfolyam, Õsz A ZakaHom-e Egyesület folyóirata " H E T E K Ó T A L E L K I L E G I S L Á B U J J H E G Y E N J Á R O K " E M L É K E Z É S T Á B O R I N Ó R A S Z Í N É S Z N Õ R E November 23-án lesz öt éve annak, hogy Tábori Nóra Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló mûvész hetvenhét éves korában az égi pódiumra távozott. Ez már önmagában elég indok lenne ahhoz, hogy egy viszszaemlékezõ, posztumusz írás szülessen az emléke elõtt tisztelegve. Az Életképek címoldalán azonban mindig olyan emberek életútját mutatjuk be, akiknek valamilyen kötõdésük van Zákányszékhez. Ezt Tábori Nóra esetén is megtaláltuk. Egyetlen gyermeke, Mezey Julianna Németországban él, de minden évben ellátogat Zákányszékre. Látogatásának oka egyszerû. Öccse, dr. Mezey Róbert négy éve költözött családjával a Juhász Gyula utcába. Édesapjuk Mezey Károly táncos-koreográfus volt. Mezey Julianna a Tábori Nórával kötött elsõ házasságából, míg Róbert a harmadik házasságából született. Az itteni családtagoktól értesültem arról, hogy Mezey Julianna Zákányszékre látogat. Egy kellemes délutáni beszélgetés során nem csak az õ életét ismerhettem meg, hanem körvonalazódott Tábori Nóra pályafutása, magánélete is. Julianna március 10-én született Gyõrben. Orvosnak készült, egy hajszálon múlt (hiányzott a munkás származása), hogy nem vették fel az egyetemre. Az egészségügyben helyezkedett el orvosírnokként. Huszonkét évesen megtalálta a szerelem egy német fiú személyében, 1969-ben az NDK-ba költözött és házasságot kötött. Közgazdász diplomát szerzett, akárcsak férje. Két fiúgyermekük született ben költöztek át a nyugati oldalra. Mivel Németországben nem kapott végzettségének megfelelõ állást, házi betegápoló szolgálatot nyitott. Húsz évig foglalkozott az idõs emberek testi-lelki egészségével. E visszaemlékezõ írásból reméljük, hogy a Kedves Olvasók jobban megismernek majd egy különleges embert, egy nagyszerû mûvészt a lánya elmesélése alapján. - Arra kérem, meséljen az Édesanyjáról. Ugye jól tudom, hogy Tábori Nóra nem Magyarországon született? Édesanyám Romániában, Temesváron látta meg a napvilágot, június 15-én Szuba Eleonóraként. Tíz éves volt, amikor szülei különváltak. Nagyanyám édesanyámmal Magyarországra költözött, elõbb Budapestre, majd Békéscsabára. Késõbb gyakran felidézte a csabai éveket. Nyughatatlan kislány volt. Emlékszem, amikor arról mesélt, hogy környezetében furcsállták a mozgékonyságát. Azt mondogatták, hogy baj van ezzel a gyerekkel, egyetlen perc nyugta sincs, örökké táncolva, pörögve, énekelve jár az utcákon. - Elég korán megmutatkozott, hogy különleges tehetségnek és önkifejezõ erõnek a birtokosa. Mindössze 14 éves volt, amikor elkerült otthonról, hogy valóra váltsa álmait. Talán kevesen tudják, hogy anyukám pályáját táncosnõként kezdte Szegeden, 1942-ben. Ekkor vette fel nagymamám után a Tábori vezetéknevet. Már Temesváron is tanult táncolni, eredetileg járáshibájának javítására íratták be szülei a tánciskolába. Szegeden elõször balettet és akrobatikát tanult, késõbb mindezt kiegészítette a sztepptánc tudományával. Zseniális módon kombinálta a táncot a szteppel, aminek akkoriban nemigen akadtak Magyarországon követõi. Tánctudását késõbb gyakran szõtte bele színházi szerepeibe is. - Hogyan lett a tehetséges táncosnõbõl színésznõ? A táncban is mindig a közlés, az önkifejezés izgatta. Igyekezett mindig több tartalmat adni a mozgásnak. Így kezdett el eleinte pantomimmal kísérletezni, majd rádöbbent, hogy szüksége van a szóra is. Beiratkozott Both Béla szegedi színiiskolájában, õ figyelt fel tehetségére, neki köszönheti, hogy ban lediplomázott és hivatalosan is "segédszínésznõ" lett. Lelkesen jelent meg a Színészkamaránál, és mit sem törõdve az épület elõtt szerzõdésre várókkal, 15 éves törékeny kamaszlányként magabiztosan kopogtatott be a fõtitkárhoz. Közölte, hogy õ tulajdonképpen szerzõdésért jött. Határozottságának meg is lett az eredménye, szerzõdést kapott és kezdõ színésznõ lett Szombathelyen 150 pengõ "kezdõ gázsival". Két év múlva Pécsre került, majd pedig a Gyõri színházhoz kötötte szerzõdés. - Ebbõl adódik, hogy az Ön születési helye éppen Gyõr? Igen, véletlennek is mondható, hiszen szüleim 1947-ben Gyõrben voltak egy privát társulatnál szerzõdésben. Apukám, Mezey Károly szintén mûvész ember volt, elsõsorban táncos, késõbb koreográfus és színész is. Szüleim 1946-ban házasodtak össze. Se anyukám, se apukám nem mesélte, hogy hol, de elképzelhetõ, hogy Pécsen, mert '46-ban ott voltak. Anyukám nagyon fiatalon, három hónappal a 19. születésnapja elõtt hozott világra engem. Házasságuk nem volt felhõtlen és nem is tartott sokáig. Tábori Nóra ( ) - Tábori Nóra élete elsõ komoly prózai szerepét a Szegedi Nemzeti Színházban játszotta. Melyik darab volt ez? Gyõr után a Szegedi Nemzeti Színházban kapott szerzõdést 1949-tõl. Ugyanebben az évben megkapta élete elsõ komolyabb prózai szerepét Gorkij: "Ellenségek" címû drámájában. Prózai játékára a fõvárosban is felfigyeltek és a Magyar Néphadsereg Színházához (a késõbbi Vígszínház) szerzõdtették, amelynek 55 éven (!) keresztül maradt hûséges tagja. Tábori Nóra a Szegedi Nemzeti Színház színpadán 1950-ben (folytatás a 2. oldalon)

2 2. oldal Zákányszéki Életképek 2010.Õsz (folytatás az 1. oldalról) - Soha nem akart más társulatnak a tagja lenni? A Vígszínházban olyan partnerekkel játszott együtt, mint Ruttkai Éva, Bulla Elma, Sulyok Mária, Somogyvári Rudolf, Benkõ Gyula, Ajtay Andor. Ezek a kitûnõ mûvészek nagy hatással voltak pályájának alakulására, mûvészi fejlõdésére. Soha nem vágyódott másik színházhoz, büszke volt, hogy ilyen kollégái lehettek. Amikor a Vígszínház még a Magyar Néphadsereg Színháza volt, sokat "tájoltak". Így nevezték a vidéki alkalmakat, amikor fõleg laktanyákban léptek fel. Ezeknek az éveknek is megvolt a maguk mozgalmassága. Az igazán átütõ sikert az 1956-os Antigoné alakítása hozta meg számára. Korábban fõleg munkásnõket, naivákat alakított, az igazi karakterszerepek csak ezután találták meg. E szerepére készülve nyilatkozta: "Soha még így nem próbáltam. Hetek óta lelkileg is lábujjhegyen járok." 1956-ban több színészkollégája disszidált, amirõl az volt a véleménye, hogy egy magyar ember nem lehet külföl-dön színész, csakis magyar nyelven - a szülõhazájában. - A színház mellett sokat rádiózott, szinkronizált, filmezett, sõt a kabaré világa is megtalálta. Valóban rengeteget játszott a Vígszínházban és annak kamaraszínházában, a Pesti Színházban. Jó volt, amikor a Kamarában játszott, mert nagyon közel laktunk hozzá, így nem kellett korán elmennie otthonról. Délutánonként mindig lepihent, erre szüksége volt az esti fellépések elõtt, ilyenkor nem volt szabad zavarni. Egyetlen alkalommal tettem csak kivételt, amikor Temesvárról látogatóba érkezett a 25 éve nem látott öccse. Arra a megható találkozásra a mai napig elevenen emlékszem. Gyakori vendége volt a szinkronstúdióknak. Egyszer az unokáját, a kisebbik fiamat is elvitte magával a szinkronba, aki lelkesen mesélt a különleges világról. Megszámlálhatatlan felvétel õrzi hangját a Magyar Rádióban, különös tekintettel a Rádiókabaréra, amelynek évtizedeken keresztül állandó szereplõje volt. Az Antal Imre vezette "Szeszélyes évszakokban" Máthé Erzsivel hosszú évekig alakították a szókimondó asszonyságokat. - A sokrétû színészi teljesítmény mellett maradt ideje a kikapcsolódásra, pihenésre? Anyukám nagyon szeretett olvasni, egyszerre több könyvet is olvasott párhuzamosan. Rengeteg könyvünk volt, a lakásunk egyik fala telis-tele volt könyvekkel. Nem csak szórakozásból olvasott, hanem a szereptanulás miatt is. Ha szerepre készült, mindig utánanézett az adott történelmi kornak, az irodalmi háttérnek, a divatnak. Ezért sok könyvet vásárolt. Érdekességként mondom el, hogy rendszerint a könyvek mögé rejtette az ajándékokat. Gyakran elõfordult, hogy elfelejtette, hogy a sok-sok könyv közül pontosan hova. Megesett, hogy emiatt másikat kellett vennie. Ezek az ajándékok az évi rendszeres portalanítás során kerültek elõ. Mivel Erdélyben született, ahol egy mondaton belül három nyelven is beszélnek, így a magyaron kívül ismerte a román és a német nyelvet. Emellett önszorgalomból tanult olaszul és franciául. Az olvasás szeretetét tõle örököltem. Azért viszont nagyon haragudott, ha könnyed olvasmányokat, ún. "ponyvákat" talált nálam. Ilyenkor azt mondta, hogy elõbb ismerd meg kislányom az értékes irodalmat és ha már meg tudod tõle különböztetni a "ponyvát", akkor elolvashatod. - Édesanyja és Ön között mindössze 19 év volt a korkülönbség. Ez hogyan befolyásolta kapcsolatatukat? Anyukám három hónappal a 19. születésnapja elõtt hozott világra engem. Az, hogy ilyen fiatalon szült, inkább azt jelentette, hogy mindentõl nagyon óvott, védett. Nem akarta, hogy olyan szituációba kerüljek, mint õ, hogy nagyon korán férjhez megyek és gyereket szülök. Szigorú édesanya volt. Konzervatív neveltetést kapott és nevelési módszerére is ez volt jellemzõ. Ahogyan õ tanulta, úgy adta tovább. Volt osztályfõnöknõm mondogatta is anyukámnak: Ne fogd már olyan rövid gyeplõre Julit! Négyes osztályzatot nem mertem hazavinni, mert azért nagy leszidás járt. A színészkollégák között volt egy kis versengés, hogy kinek milyen tanuló a gyermeke. Az év végi kitûnõ bizonyítvány emiatt elvárás volt. Mivel nehezen tudtam koncentrálni, elvitt egy mûvészettörténet tanárhoz, akinek a testvérénél õ franciát tanult. Elsõsorban nem azért, hogy mûvészettörténetet tanuljak, hanem egy speciális módszerrel javuljon a memóriám. Festményeket kellett megfigyelnem a legapróbb részletekig és letakarás után el kellett mondanom, mi volt a képen. Innen ered a mûvészetek ismerete és szeretete, amit anyukámnak köszönhetek. Anya és lánya 1962-ben a Duna-parton - Gyermekként bejárhatott a színházi próbákra, elõadásokra? Igen, a premiereken mindig ott voltam. A próbákra is gyakran vitt be magával az öltözõbe. Közben kimentem, kukucskáltam, hogy mi történik a színpadon. Gyakran álltam a színfalak mögött vagy ültem a nézõtéren, és onnan figyeltem anyu alakításait. Otthon pedig én végszavaztam, amikor szöveget tanult a szerepeihez. Olykor már én is tudtam a teljes szöveget, például amikor a Cyranoban Roxane szerepére készült. - Számos színházi alakítása mellett 40 játékfilmben és 80-nál is több tévéfilmben, sorozatban játszott élete során. Hogyan õrizte meg az erõnlétét? Nagyon vigyázott az egészségére, odafigyelt szervezetének legapróbb jelzésére is. Délelõtt próba, este elõadás, éjszaka felvétel - mindehhez nagyon jó kondíció kellett. Fittségével gyakran a fiatalabb korosztályon is túltett. Legendásan jó erõnlétnek örvendett, hatvanadik évén túl a "Vidám kísértet" elõadásának egyik jelenetében hosszú perceken át fejen állt a színpadon. Folyamatosan edzésben tartotta magát szobakerékpárral, súlyzókkal, expanderrel. A közlekedésben is megnyilvánult dinamikussága, rendszerint sportos autókat vásárolt. Nagyon szeretett vezetni. A nagyobbik fiunkat egyszer elvitte magával Bulgáriába, amikor a kisebbik fiunkkal terhes voltam. A közös út mindkettõjüknek nagy élmény volt. Németországba vagy repülõvel, vagy autóval jött. Jókedélyû ember volt, huncut tekintetével és jellegzetes, bársonyos hangjával szeretetet csalt az emberek szívébe. - Színésznõként maradt ideje a háztartás vezetésére, sütésre, fõzésre? Anyu imádott fõzni, befõzni, kézimunkázni. Gyönyörûen kötött és horgolt, különleges csipketerítõket készített. Kislánykoromban rengeteg ruhácskám volt, melyeket saját kezûleg õ készített. Emlékszem egy vajszínûre, melybe világoskék bársonyszalagot fûzött. Nagyon szép volt. A világ legjobb sárgabarack lekvárját õ készítette. Ült a konyhában és órákon át kavargatta a lekvárt. Az unokáinak különleges csemegével kedveskedett. A narancshéjat megfõzte, gyúródeszkán feldarabolta és csokimázzal bevonta. Nem szerette a konzerveket, nem tartotta egészségesnek, ezért mindent maga készített el. Megvette inkább a piacon a friss zöldségeket és gyümölcsöket, és otthon feldolgozta. A spájza telis-tele volt befõttekkel, lekvárokkal. Gyakran volt ínhüvelygyulladása, mert a konyhai munkában megerõltette a kezeit. Az orvosa gyakran megkérdezte tõle, hogy miért csinálja, hiszen mindent meg lehet venni készen. Erre õ azt felelte, hogy "az nem olyan". - Az állatoknak és a természetnek õszinte rajongója és nagy tisztelõje volt. Valamilyen állat mindig volt nálunk. A Vígszínházhoz való szerzõdését követõen befogadott egy cicát, amely elveszítette a gazdáját az 1956-os események forgatagában. A "forradalmi cicát" egy uszkár követte, akibõl egy öreg hölgy lett és végül el kellett altatni. Ezután egy törpe schnauzere volt sokáig. Elvesztését követõen megfogadta, hogy többé nem tart állatot. Fogadalmát azonban képtelen volt betartani, és befogadta a Médi névre keresztelt cicát. Az évek alatt még két rizspintyõke - Sáli és Máli - is otthonra talált nála. Nagyon szerette a kertet, Buda környékén volt egy telke. Amikor az unokái megszülettek, kaptak egyegy fenyõfácskát és azt néztük, melyik nõ gyorsabban. Volt ott mandulafa, õszibarackfa, zöldséget, gyümölcsöt termesztett. Még víz sem volt, le kellett mennie vízért és kannában felhordani. Nagyon sok munkája volt benne, ezért amikor a környezõ vadak mindent lelegeltek, bánatában eladta a kertet. - Hogyan viselte a kor elõrehaladtát, nem félt az öregségtõl? Sok kollégájával ellentétben büszkén vállalta a korát azt mondogatva, hogy megdolgozott a ráncaiért. Nem is értette azokat, akik féltek az öregedéstõl. "Amíg játszhatok, addig élek" - vallotta. Gyakran fájtak a lábai, fájt a háta. Már fiatal korában trombózisokkal küzdött. Ennek ellenére - vagy éppen emiatt - sokat edzett. Reggelente, ahogy kinyíltak a szemei, rögtön tornázni kezdett, ez így volt minden reggel. A színpadon senki nem vette észre, hogy milyen fájdalmai voltak olykor. Híres szerepét, az Antigonét negyven fokos lázzal, arcüreggyulladással játszotta végig szeptemberében a Vígszínház nyílt napján még süteménnyel kínálta a nagyérdemût, igaz kicsit fáradtan, de mosollyal az arcán. Aztán néhány hét múlva végleg levonult a színpadról. Kegyes volt hozzá a sors, álmában érte a halál. Végakarata szerint imádott édesanyja mellé temettettük el a Farkasréti temetõben. Zseniális alakításait már nem láthatjuk, de itt hagyta nekünk mókázó jókedvét, õzikebarna tekintetét, jellegzetesen bársonyos hangját. Maradjon meg így az emlékezetünkben! Paraginé Tóth Edina

3 2010. Õsz Zákányszéki Életképek 3. oldal HOGYAN TEREMTETTE A JÓISTEN AZ ÓVÓNÕT? Amikor a Jóisten az óvónõt teremtette, már hatodik napja túlórázott. Ekkor megjelent egy angyal és azt mondta: - Uram, már olyan régóta dolgozik ezen a figurán! - Láttad a megrendelésen a speciális kívánságokat? Könnyen kezelhetõ legyen, de ne legyen mûanyagból. Álljon 160 mozgatható részbõl, az idegei drótkötélbõl legyenek, az ölében egyszerre 10 gyerek kapjon helyet, és mégis elférjen egy óvodai kisszéken. A háta olyan széles legyen, hogy minden terhet elbírjon és az életét nagyrészt elõre hajtott tartásban tudja leélni. Szavai mindent begyógyítsanak, legyen az egy dudor a homlokon, vagy lelki fájdalom, és hat pár keze kell legyen! Az angyal megcsóválta a fejét és azt mondta: - Hat pár kéz, az nem fog menni! - A hat pár kéz, az nem okoz fejtörést - válaszolta az Úr, de a három szempár, amellyel egy óvónõnek rendelkeznie kell, az annál inkább! - Ezek mind az alapmodellhez tartoznak? - kérdezte az angyal. A Jóisten bólintott. - Egy pár, amellyel a csukott ajtón is átlát, miközben azt kérdezi: Mit csináltok ti ott? - pedig már rég tudja, hogy mi történt. Egy másik szempárnak a tarkóján kell lennie, hogy azt is lássa, amit nem szabadna látnia, de tudnia kell róla. Természetesen két szemnek elõl is kell lennie, amellyel szigorúan néz rá a rakoncátlankodó gyermekekre, de közben azt mondják: megértelek, és így is nagyon szeretlek! - Óh Uram! - mondta az angyal és gyengéden megérinti a karját, - menjen aludni, majd holnap folytatja! - Nem tehetem, közel állok hozzá, hogy valami olyat alkossak, ami egy kicsit rám hasonlít! Már majdnem elértem, hogy önmagát gyógyítsa, ha beteg, hogy 30 gyereknek tudjon örömet szerezni egyetlen picurka születésnapi tortával, hogy rá tudjon venni egy hatévest az ebéd elõtti kézmosásra, hogy megtudjon gyõzni egy három évest arról, hogy a gyurma nem ehetõ, hogy a lábait elsõsorban járásra teremtettem és nem mások megrugdosására... Az angyal körbejárta az óvónõ modellt. - Túl lágy! - sóhajtotta. - De jó szívós! - mondta az Úr határozottan. - Te nem is hiszed, hogy egy óvónõ mennyit kibír és mennyit teljesít! - És gondolkodni tud? - Nem csak gondolkodni, hanem döntéseket hozni, és kompromisszumokat kötni is képes! - mondta az Úr, - és felejteni... Végül az angyal elõre hajolt és ujjával megérintette a modell arcát: - Itt egy vízfolt van - mondta. Megmondtam Önnek, hogy túl sok mindent próbál beletenni ebbe az egy alakba! - Az nem vízfolt, hanem könnycsepp. - Az meg minek? - A könnyei hullanak, ha örül, ha gyászt, fájdalmat, vagy elhagyatottságot érez. - Ön egy zseni Uram! - mondta az angyal. A Jóisten távolba révedõ tekintettel csak ennyit felelt: - A könnyek? Az rajta a túlfolyó... V ERSELÕ - MACI M ARCI ÉS M ACI M ICI Verselõ rovatunkban olyan emberek írásait jelentetjük meg, akik saját szórakoztatásukra próbálkoznak tollforgatással, de másoknak is szeretnének vele örömet okozni. A következõ mese még a nyarat idézi. Jámbor Dávid írta, még elsõ osztályos korában. Reméljük Önöknek is kellemes perceket szerzünk a fordulatos, kedves történettel! Bizony, nagyon nehéz egy medvegyerek élete! Mégis mennyire? Ezt tapasztalja most meg az elsõ születésnapját ünneplõ Maci Marci és testvére Maci Mici. Anyukájuk, Maci Mama úgy döntött, eljött az ideje annak, hogy önállóan is megállják a helyüket a Nagy Erdõben. Tudta, számtalan veszély leselkedik rájuk, de az elmúlt egy évben megtanította õket ezek elhárítására. A rengeteg játék és móka közben megtanultak önállóan vadászni, halászni és arra, milyen módszerekkel lehet finom és bõséges táplálékhoz jutni. Egyszer például Maci Marci úgy döntött, nyulat fog reggelizni, mivel éppen elõtte futott át az erdõn egy megtermett tapsifüles. Úgy gondolta: megbirkózom én ezzel a falattal, ezért üldözõbe vette. Arra nem számított, hogy Nyúl Egon elõtt nincs akadály, a legkisebb résen is átjut, míg Maci Marcinak egy nagyobb farönk leküzdése is gondot okozott. Már lógott a nyelve a nagy üldözéstõl, de a távolság nemhogy csökkent volna, egyre nõtt. Bizony, nem Egon ment össze, hanem a távolság törpítette meg. Barna bundáján verejték patakzott, és belátta, ma nem lesz nyúlhús. Egon a távolból kacagott, nyúlfogai messzirõl virítottak. No, Maci Mama azt mondta Marcinak és Micinek: mától kezdve magatoknak kell gondoskodnotok élelemrõl, Maci Papa már nem bírja az iramot, nagykorúnak nyilvánítalak benneteket. Ha nagy veszély leselkedik rátok, számíthattok ránk, megvédünk, de nem tudjuk már eltartani a négytagú családot. A Nagy Erdei Tanács megszüntette a macicsaládi pótlékot, elfogyott a mackó-micó segély, nincs más hátra, mint elõre. Maci Marci és Maci Mici úgy gondolta, nem lesz semmi gond, ellesték a megélhetési technikákat. Kettõjük közül Maci Mici volt az ész, Maci Marci az erõ. Mici gondolkodott, töprengett, majd hirtelen elkiáltotta magát: Ma mézet fogunk ebédelni! Menjünk azonnal árkon-bokron át! -így Maci Marci. Elindultak a Nagy Erdõ sûrû rengetegébe, de csak sejtették, merre kell menniük. Hát a virágzó bokrok közelébe, hiszen a virágport gyûjtik a méhek! - mondta Mici, a Mackó. Megkérték a Madarak Hadát, mutassák nekik az utat, nem lesznek hálátlanok a segítségért. A bagoly, a fenyõrigó, a pinty, a punty, a csíz, a kakadu mind-mind segítségükre voltak. Hol egyik, hol a másik vette át az irányítást attól függõen, melyikük lakóhelyén jártak. A bagoly huhogással jelezte a jó irányt, a fenyõrigó füttyentett, a pinty csivitelve jelezte az utat, a punty puttyogott, a csíz csak mosolygott, a kakadu hangos rikoltással hívta fel magára a figyelmet. Maci Marci és Maci Mici boldogan gondoltak a bõséges csemegére. Megérkeztek a méhek éléskamrájához, az odúhoz. Igen ám, de arra nem számítottak, hogy a méhek hadsereget szerveztek a méhkirálynõ és a következõ virágzásig elegendõ méz védelmére. A felderítõk jelezték, két óriási gombolyag közeledik, érezték, ebbõl még baj is lehet. A közkatonák élesítették fullánkjaikat, tudták, még ma szükség lesz rá. A méhkirálynõ testõrei szorosabbra zárták a lépük mellett a léptüket. Egyedül a herék voltak /H.Wenke/ boldogok, mert nem tûnt fel senkinek, miért nem dolgoznak. Elérkezettnek látták az idõt a támadásra. Százával támadtak Marcira és Micire, miközben õk hõsiesen védekeztek. Maci Marci és óriási mancsával nagyokat ütött a méhkatonák közé, Mici ugyanezt tette. Nem is fáj!- lelkendezett Marci, és egyre közelebb kerültek a felséges ételt rejtõ odúhoz. Igen ám, de a méhek sem buták, tudták, másként kell támadni a betolakodókra. Csak az orrát csípd, csak az orrát csípd!- visította a méhkirálynõ viasztrónjáról. Jaj, jaj, ez nagyon fáj!- Visította Marci és Mici egyszerre, hiszen az orruk védtelen volt, nem fedte sûrû bunda. Maci Marci ennek ellenére hõsiesen beverekedte magát az odúba, mancsával jókora mézkupacot markolt. Nem törõdve a száz veszéllyel, jól bele is nyalt a mézbe, és elcsent egy hatalmas lépes mézet Micitesónak is. Nem törõdtek már vele, milyen nagyra dagadt az orruk, boldogan futottak hazafelé. Jól belaktak a lépes mézbõl, nem korgott már a gyomruk. Belátták, hogy nagyon nehéz így élelemhez jutni, ezért elhatározták, megtermelik maguknak a finom falatokat. Megjelölték területüket, melyet a Nagy Erdõ lakói tiszteletben tartottak, ahová málnát, epret,vadkörtét, vadalmát, galagonyát, vadcseresznyét és szamócát telepítettek. S hogy hús nélkül se maradjanak, egy jókora tavat alakítottak ki, ahol rengeteg hal fickándozott, bõséges táplálékot nyújtva gazdáiknak. Sokat dolgoztak míg elkészült a kert, s termõre fordultak a gyümölcsfák, bokrok, de többé nem éheztek. Sõt, jutott a finom gyümölcsbõl Maci Mamának és Maci Papának is, akik addigra megöregedtek és már eltartásra szorultak. A szükségbarlang helyett összkomfortos barlangban hajtották téli álomra fejüket, s teli hassal, boldogan várták február másodikát, mit mond vajon a sok süket meteorológus: hosszú lesz még a tél, vagy mindjárt vége? Meglátja Maci Marci és Maci Mici az árnyékát vagy sem? Itt a vége, fuss el véle!!!

4 4.oldal Zákányszéki Életképek Õsz L Á N Y O K, K A S S Z O N Y O K K U L T Ú R Á L Ó Amikor a mûkedvelõ színjátszás történetének feldolgozásához anyagot gyûjtöttem, beszélgetõtársaim sokat és szívesen meséltek fiatalságukról, a sok-sok munka mellett a szórakozási lehetõségekrõl, a KALÁSZ-ról, a KALOTról. Õseink iránti tiszteletbõl adódó kötelességünk, hogy megörökítsük, õrizzük az emlékeket, és ápoljuk, továbbörökítsük a hagyományokat. Ebben a szellemben szeretnék a háború elõtti és utáni idõk nõmozgalmának történetébõl egy-egy szeletet felvillantani. De mielõtt a múltidézésbe kezdenék, nézzük meg, hogy a Szeged környéki tanyákon az 1900-as években milyen oktatási, kultúrálódási lehetõségek voltak. TANYAI ISKOLÁK, TANÍTÓK, LÁNYOK, LEGÉNYEK A század folyamán Szeged városból Zákány pusztára kirajzott családok kemény és kitartó munkával hódították meg ezt a homokos vidéket. A Szeged környéki tanyásodással együtt megindult az iskolák építése, ami három nagy hullámban történt, a kezdet a 19. század közepe. Az elsõ tanyai iskolát itt Zákányban állította föl Szeged városa az 1850-es években. Volt egy Tóth János nevû öreg pap, aki kijárt a Lengyel kápolnához misézni. Látta a gyerekek elhagyatottságát, és nem nyugodott bele, elhatározta, a gyerekekkel törõdni kell. És addig járkált erre-arra, hogy egész Magyarországon az elsõ tanyai iskolát a volt Lengyel kápolnának a közelében építtette föl. Késõbb, 1880-ban a Zákányi iskola készült el. A második szakasz a milleniumi iskolaépítés ideje ban a Külsõ-Domaszéki (ma Zákányszék-alsói) iskola épült meg, majd 1905-ben a Lázár tanyai, és 1907-ben pedig a Bogárzói és a Csorva-új, azaz a Vágói iskola követte. A harmadik tanyai iskolaépítési szakasz Klebelsberg Kunó kultuszminiszter nevéhez, mûködéséhez és korának mûvelõdéspolitikai programjához kapcsolódik. Ebben az idõszakban történt meg a Zákányi, a Zákány-alsói, valamint a belterületi iskola bõvítése. A tanyai iskolában együtt tanult mind a hat osztály, akikkel a tanító sorban foglalkozott. Ezért minden tanyai iskolában kivételesen képzett, sokoldalú tanítókra volt szükség, akik a tanyai nép mûvelõdését is szervezték. Az iskolákban a napi tanrenden túl népszínmûveket is tanultak a gyerekek, amelyekkel - fõként a misetartásra is fölszentelt iskolában - egyházi ünnepek délutánján elõadásokat tartottak. A tanyán élõk hétköznapjai sok-sok munkával teltek. A gyerekek egy része inkább iskola mellé járt, hiszen nekik is ki kellett venni a részüket az otthoni munkából. Nyaranta nem sok idõ jutott játszásra, ám annyit mindig szakítottak - fõként szombaton és vasárnap délután -, hogy átnyargaljanak a szomszéd tanyába "égy kis humócskázásra". A nagylányok - a zákányszékiek nyelvén - "surbankókorba érve cimboráltak". Általában a szomszéd tanyákba jártak össze beszélgetni, de elõkerült a kártya, olykor a citera is. Legalább havonta elmentek misére, vagy a templomba, vagy a legközelebb esõ iskolába, részt vettek a tanyáknál szervezett ima alkalmakon. Mentek újévet köszönteni, aztán piros tojással, virággal és borral várták a húsvéti locsolkodókat, de elmentek pünkösdölni, és a közeli-távoli búcsúra is. Ez utóbbi alkalmakon szerelmek szövõdtek, és aki vagy a kocsmai bálokon, még inkább a tanyákon oly kedvelt csutrikban, padkaporos bálokon, vagy a bucsúbálokon szeretõre talált, akár három farsang között is válogathatott, hogy melyikben tartják meg a menyegzõt. (Nagyfarsang: vízkereszttõl hamvazószerdáig; bárány- vagy zöldfarsang: húsvéttól pünkösdig; kisfarsang: Szent Mihálytól Katalinig.) A tanyai legényeknek a legtöbb része - miután a kerékpár elterjedt - már nem lovon járt a lányhoz, csak ha télen nagy volt a hó. Ahogy komolyodott a dolog, a legény egyre gyakrabban ment udvarolni, és igyekezett kedvében járni leendõ anyósának, apósának is, hogy bizonyítsa: beillik a családba. KALOT ÉS KALÁSZ 1935-tõl a tanyai fiatalság mûvelõdését a KALOT (Katolikus Agrár Legények Országos Titkársága) és a KALÁSZ (Katolikus Lánykörök Szövetsége) - katolikus ifjúsági mozgalom - szervezte. A KALOT mozgalom céljai között elsõ helyen szerepelt a katolikus családok megerõsítése, a fiatalok hitének és jó erkölcsének megtartása, megerõsítése, annak hagyományozása, a vidéki fiatalság oktatása, népfõiskolák szervezése, modern mezõgazdasági módszerek meghonosítása, életpálya tervezése. A tanyai iskolákban nagyon rövid idõ alatt sorra alakultak meg a KALOT-csoportok, amelyeknek általában a helyi tanító lett a vezetõje. Mûködésük szinte azonos volt, mindegyikükhöz jártak ki Szegedrõl a segítõ jezsuiták, tanárelõadók, illetve írók, költõk, orvosok és mûvészek, agrárgazdasági szakemberek. Ezáltal a mûvelõdés és a kultúra egyszerre volt jelen a tanyai fiatalság életében. KALOT- és KALÁSZ-tag csak az lehetett, aki elvégezte az elemi hat osztályát, és természetesen azok is, akik ennél magasabb iskolát - pl. polgárit - végeztek. Politizálásban nem vettek részt. Az volt a cél, hogy jó gazda és gazdasszony váljék a fiatalból. A mai Zákányszék területe az évi tanyai községek alapítása elõtt más képet mutatott. Lengyelkápolna nevet viselte a mai belterület, a mai Zákányszék-alsót Külsõ-Domaszék elnevezéssel illették. (Ez a magyarázat a KALOT és KALÁSZ szervezõdésének megértéséhez szükséges.) Szélpál Lajosné Cziczelszki Jolán egykori KALÁSZ lány naplót vezetett. Az tanúsítja, hogy a Kisivánszéki iskolában (a mai Domaszék területén) 1941-ben megalakult KALOT vezetõi Szalma János és Ábrahám Imre voltak. Joli néni 28 KALOT tagot és 19 KALÁSZ lány nevet tud felsorolni. Naplójából tudjuk, hogy õsztõl tavaszig szombati napokon voltak a foglalkozások, tanultak fõzni, sütni, varrni, kézimunkázni, énekeltek, verseket és színmûveket tanultak. A legények nagy sikerrel mutatták be a sipkatáncot. Tanítójuk Palkovics Irma - késõbb Szalma Jánosné - tanítónõ volt. Mûsoraikat jeles napok délutánján, búcsúkor mutatták be, ilyenkor nagy táncmulatságokat is szerveztek. Lánytalálkozókra jártak, ahova a KALOT legényekkel együtt mentek, közösen tartották a kapcsolatot más KALOT csoportokkal is. Nagyon jól tudták a katekizmust, szépen szerepeltek a hittanos vetélkedõkön. Bata Mária (Sebõk Mihályné) részt vett egy országos versenyen Budapesten, 30 körzetbõl voltak ott lányok. Manci néni "csak" a második helyezést szerezte meg, egy - a püspök által aláírt - imakönyvet kapott ajándékba. (Az elsõ egy "makai lány" lett, õ egy zászlót vihetett haza.) Kisivánszéki KALÁSZ lányok, Balról a második Cziczelszki Jolán, jobb szélen a sötét, hosszú kötényben Bata Mária A lengyelkápolnai KALOT és KALÁSZ 1936-ban alakult. A KALOT vezetõje Szécsi Antal, a KALÁSZ-é Szekfû Jánosné Schneider Anna tanítónõ volt. "Lengyelkápolnán alig volt fiatal, aki ne vett volna részt a KALOT- és a KALÁSZ-mozgalomban. Mentünk, mert akkor ez volt számunkra az egyetlen mûvelõdési és szórakozási alkalom. Zászlónkon kis szívbe varrva ragyogott a nevünk, mellünkön meg a jelvényünk." - mondta el egy korábbi interjú alkalmával Széll Zoltán. A KA- LÁSZ lányok és KALOT legények Lengyelkápolnán tánccsoportot is alakítottak, mûsoruk különlegességnek számított. A legények fehér bõ szájú ingben, csizmában, fekete nadrágban és lajbiban, fejükön árvalányhajas kalappal, a lányok pedig színes ruhában - piros mellénnyel, kék, zöld, rózsaszín ruhában, fejükön csillogó pártával - ropták a táncot. A lányok egységes ruháját Savanya Anna (Frank Szilveszterné) varrta. A szórakozás mellett gyakran hallgattak orvosi elõadásokat, a helyi Gazdakör tagjaival együtt gazdasági tanfolyamokon vettek részt, amelyeket népfõiskola jelleggel tartottak meg után a Budapesten tanfolyamot végzett Frank Szilveszter lett a fiatalok elnöke. Leánykör Szegfû Jánosné tanítónõvel, 1937-ben