Jeffrey Archer. A negyedik rend. Második kiadás

Átírás

1 Jeffrey Archer A negyedik rend Második kiadás

2 General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN A mű eredeti címe The Fourth Estate Copyright Jeffrey Archer Hungárián translation VAJDA TÜNDE GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította VAJDA TÜNDE A borítótervet KISS GERGELY készítette ISBN Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca fszt. 2. Tel: , Fax: generalpress@generalpress.hu Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető PÁL VÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZÁLA BOGLÁRKA Készült 35,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Nyomta és kötötte REÁLSZISZTÉMA DABASI NYOMDA Zrt. Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató

3 Michaelnek és Júliának A SZERZŐ JEGYZETE 1789 májusában XVI. Lajos francia király összehívta a rendi gyűlést Versailles-ba. Az első rend háromszáz nemesből állott. A második rend háromszáz papból. A harmadikat a közrendek hatszáz képviselője alkotta. Néhány évvel a francia forradalom után Edmund Burke ír filozófus és államférfi fölnézett a sajtókarzatra a brit parlament alsóházában, és így szólt: Amott ül a negyedik rend, s mind közt ez a legfontosabb.

4 ÉJSZAKAI KÜLÖNKIADÁS Sajtócézárok harca a birodalmuk megmentéséért THE GLOBE november 5. 1 Armstrong a tönk szélén Nem sok esélye maradt. Persze Richard Armstrong eddig sem sokat törődött az esélylatolgatással. Faites vos jeux, mesdames et messieurs. Tegyék meg a fogadásokat. Armstrong rámeredt a zöld posztóra. Húsz perccel ezelőtt még hegyekben álltak előtte a vörös zsetonok, most meg egyetlen kicsi kupac maradt. Negyvenezer frankot veszített már az est folyamán de mit számít negyvenezer frank az egymilliárd dollárhoz képest, amit az elmúlt egy évben elherdált? Előrehajolt, s rárakta a maradék zsetonokat a nullára. Les jeux sont faits. Rien ne va plus mondta a krupié, s apró csuklómozdulattal elindította a korongot. A picike fehér golyó csak pörgött-pörgött, aztán megindult lefele, s kibe ugrált a fekete meg a vörös rekeszekben. Armstrong a távolba bámult. Még akkor sem pillantott maga elé, amikor a golyó megállt. Vingt-six jelentette be a krupié, azzal összegereblyézett minden zsetont, ami nem a huszonhatos számon állt. Armstrong még csak oda se pillantott. Fölállt az asztaltól, s a zsúfolt backgammon- és rulettasztalok mellett lassan a dupla ajtóhoz lépkedett: ez vezet a kinti, valós világba. Egy hosszú kék kabátos, magas férfi a megszokott százfrankos borravaló reményében mosolyogva tárta ki az ajtót az ismert hazárdjátékos előtt. Ma este azonban elmaradt a jutalom. A kaszinó pompás teraszos kertjében Armstrong lefelé indult a szökőkút mellett, és beletúrt sűrű, fekete hajába. Alig tizennégy órája, hogy az igazgatótanács sürgősséggel összeült, s most érezte csak igazán, mennyire kimerült. Nagydarab ember létére mérlegre már évek óta rá se nézett szaporán haladt végig a sétányon, s meg sem állt kedvenc étterméig. Tudta, az öbölre néző teremben minden asztal legalább egy hete foglalt már, és az est folyamán most első ízben elmosolyodott: micsoda fölfordulást okoz majd az érkezésével! Belökte az étterem ajtaját. Egy magas, sovány pincér hátraperdült, s meglepetését mély meghajlással próbálta leplezni. Jó estét, Mr. Armstrong! mondta. Jó viszontlátni önt. Két főre? Nem, Henri. A főpincér szapora léptekkel átvágott a zsúfolt éttermen, s a váratlan vendéget az alkóvba vezette. Leültette egy picike asztalhoz, s nagy, bőrkötéses étlapot nyomott a kezébe. Armstrong megrázta a fejét. Nem vacakolok vele, Henri. Tudja maga jól, mit szeretek. A főpincér homlokán összeszaladtak a ráncok. Európa uralkodóházai, hollywoodi sztárok, sőt olasz focisták jártak oda, és senki se tudta zavarba hozni, de ha Richard Armstrong belépett, elfogta az idegesség. Most meg az ételt is rábízza. Az persze nagy megkönnyebbülés, hogy a híres vendég megszokott asztalát még nem foglalták el. Jött volna csak néhány perccel később: már a bárban várhatta volna, hogy nagy sietve fölállítsanak neki egy asztalt, az étterem közepén. Mire a főpincér Armstrong ölébe terítette a szalvétát, az italos már töltött neki kedvenc pezsgőjéből. Armstrong kifele bámult, a messzeségbe, de nem az öböl északi végében

5 horgonyzó nagy jachton jártatta a tekintetét. Gondolatai sok száz mérfölddel messzebb kalandoztak, a feleségénél meg a gyerekeinél. Vajon hogyan fogadják majd a hírt? A pincér ráklevest tett eléje, épp olyan hőfokon, hogy azonnal belefoghatott. Armstrong utálja, ha várnia kell, amíg az étel kihűl. Inkább megégeti a száját. Tekintete még akkor is a távolba szegeződött, amikor pohara másodszor is megtelt pezsgővel. Ha majd a vállalat pénzügyi helyzete nyilvánosságra kerül, tűnődött Armstrong, vajon mennyi időbe telik, hogy az igazgatótanács tagjai eltüntessék a nyomokat, s elhatárolódjanak tőle? Gyanította, hogy egyedül Sir Paul Maitland tudja majd megőrizni a jó hírnevét. Armstrong fölkapta a desszertkanalat, belemerítette a tálkába, és szapora, körkörös mozdulatokkal kanalazni kezdte a levest. A környező asztaloknál ülő vendégek olykor rápillantottak, aztán összesúgtak asztaltársaikkal. A világ egyik leggazdagabb embere mondta egy helybéli bankár az ifjú hölgynek, akit először hívott meg vacsorázni. Az kellő megilletődöttséget tanúsított. Armstrong általában élvezte a hírnevet. Ma este viszont észre se vette a többi vacsoravendéget. Gondolatai másutt jártak, egy svájci bank üléstermében: itt született meg a végleges döntés, hogy leeresztik a függönyt s mindez nyavalyás 50 millió dollár miatt. Az üres levesestányért abban a pillanatban elszedték előle, amint ajkához emelte a vászonszalvétát. A főpincér jól tudta, hogy vendége ki nem állhatja, ha várakoznia kell két fogás közt. Máris elébe került a doveri lepényhal filézve Armstrong a fölösleges tevékenységeket sem állhatta, mellé meg jókora tálban a kedvence, a sült burgonya meg egy üveg olcsó paradicsomszósz. Csak az ő kedvéért tartották az étteremben, más ugyanis sosem rendelt ilyet. Armstrong szórakozottan lecsavarta a kupakot, lefele fordította az üveget, és jól megrázta. Nagy, barna pötty toccsant a tányér közepére, azt szétkente a késsel a fehér halhúson. Aznap délelőtt, amikor Sir Paul lemondott az elnökségről, majdnem kitört a botrány az igazgatósági ülésen. Amint végeztek az Egyéb jelzetű napirendi ponttal, Armstrong gyorsan otthagyta az üléstermet, beszállt a liftbe, és fölment a tetőre. Ott várta már a helikopter. A pilóta a korlátnak dőlve élvezettel fújta a füstöt, mikor főnöke fölbukkant. A Heathrow-ra mordult rá Armstrong, mit sem törődve holmi felszállási engedélyekkel meg zsúfolt kifutókkal. A pilóta elnyomta a cigarettát, és hanyatt-homlok a géphez rohant. A londoni City fölött repülve Armstrong nekiállt, hogy végiggondolja, mi történik, ha az elkövetkezendő néhány órában nem sikerül valamely csodával határos módon 50 millió dollárt elővarázsolnia. Tizenöt perc sem telt bele, a helikopter leszállt egy magánpályára. Ezt azok ismerik csak, akik megengedhetik maguknak a heathrow-i repülőtér 5. termináljának használatát. Armstrong lekászálódott, s lassan a magánrepülőgépe felé indult. Itt újabb pilóta várta a lépcső tetején: ő már parancsra készen. Nizzába szólt oda neki Armstrong, aztán hátrament a kabinba. A pilóta eltűnt a fülkében. Úgy értelmezte a dolgot, hogy a főnök, Dick kapitány a Monte-Carlóban horgonyzó jachtjára igyekszik, nyilván pihen pár napot. A gép dél felé indult. A kétórás repülőúton Armstrong mindössze egyszer telefonált: Genfbe Jacques Lacroix-nak. Ám hiába könyörgött neki, mindig ezt a választ kapta: Mr. Armstrong, ma zárásig vissza kell fizetnie az 50 millió dollárt, különben nincs más választásom, mint hogy a továbbiakban a jogi osztály gondjaira bízzam az ügyet. A repülőút alatt még valamit csinált: összetépte annak a dossziénak a tartalmát, melyet Sir Paul hagyott az ülésterem asztalán. A papírdarabkákat bevitte a mosdóba, és lehúzta a vécén. Amint leszállt a gép a nizzai repülőtéren, a lépcső aljához odaállt a sofőr a Mercedesszel. Nem hangzott el egyetlen szó sem, amikor Armstrong bekászálódott a hátsó ülésre, hisz a

6 sofőr kérdezés nélkül is tudta, hova akar menni a gazdája. Armstrong voltaképp az egész út során, Nizzától Monte-Carlóig meg se szólalt a sofőrjétől végképp nem számíthatott ötvenmilliós kölcsönre. A kocsi befordult a kikötőbe, s megállt a jacht mellett. A kapitány már tisztelegve várta gazdája érkeztét. Armstrong senkinek sem szólt szándékairól, de mások odatelefonáltak már, hogy a főnök útban van, így aztán a Sir Lancelot tizenhárom fős legénysége indulásra készen állt. Valahányszor Armstrong úgy döntött, hogy végre elindul a repülőtérre, azonnal értesítették a titkárnőjét. Ez volt az egyedüli módja, hogy a világ minden sarkában szolgáló személyzet tagjai egy hétnél tovább is megmaradhassanak nála. A kapitányt nyugtalan érzés fogta el. Még vagy három hétig nem várta főnöke felbukkanását a hajón, hisz akkor akart csak indulni kéthetes vakációra a családdal. Amikor reggel befutott a hívás Londonból, a kapitány épp a helybéli hajógyárban ellenőrizte a Sir Lancelot néhány kisebb javítását. Senki se tudta, hová készül Armstrong, ám a kapitány nem akart kockáztatni. Jókora ráfizetéssel sikerült elérnie, hogy kiengedjék a járművet a hajógyárból, s pár perccel azelőtt kötött ki vele a rakpartnál, hogy főnöke átlépte Franciaország határát. Armstrong nagy léptekkel elvonult a hajóhídon a négyfőnyi, vakító fehér egyenruhás legénység mellett, akik haptákban állva tisztelegtek neki. Kibújt a cipőjéből, és lement a magánlakosztályába. A luxuskabin ajtaját benyomva észlelte, hogy mások számítottak az érkezésére, mert ágya mellett, egy asztalon már halomban álltak a faxok. Lehet, hogy Jacques Lacroix meggondolta magát? Aztán rögtön elvetette a gondolatot. Jól ismerte a svájciakat, hosszú évek óta dolgozik velük. Fantáziátlan, egysíkú társaság, ezeknek csak az a fontos, hogy a bankszámlán ne legyen hiány; a szót, hogy kockázat, nem is ismerik. Belenézett a pöndörödő faxokba. Az első a New York-i bankáraitól származott; arról értesítették, hogy reggel, nyitás után tovább estek az Armstrong Communications részvényei. Végigpásztázta az oldalt, mígnem az alján megtalálta a rettegett mondatot: Senki se vásárol, csak elad, fogalmazott klinikai pontossággal a levél. Amennyiben folytatódik a trend, a banknak nem marad más választása, át kell értékelnie álláspontját. Armstrong lesöpörte a faxokat az asztalról, aztán a titkos páncélszekrényke felé indult, melyet nagy, bekeretezett fénykép takart a falon: őt ábrázolja, amint épp kezet fog a királynővel. Elfordította a tárcsát, először hátrafele, aztán meg előre, s megállította a nál. A nehéz ajtó kipattant, s Armstrong két kézzel nyúlt bele. Gyorsan kiszedett belőle minden vaskos készpénzköteget. Háromezer dollár, huszonkétezer francia frank, hétezer drachma és egy kövér köteg olasz líra. A zsebébe gyömöszölte a pénzeket, aztán otthagyta a hajót, s egyenest a kaszinóba indult. A legénységnek meg se mondta, hová készül, meddig marad, mikor ér vissza. A kapitány utasította egyik beosztottját, hogy maradjon a nyomában, nehogy meglepetés érje őket, amikor a főnök visszaindul a kikötőbe. Nagy adag vaníliafagylaltot raktak eléje. A főpincér forró csokoládéöntettel kezdte locsolni, s mivel Armstrong egy szóval sem jelezte, hogy hagyja abba, addig csinálta, míg az ezüst szószostál ki nem ürült. A kanál körkörös mozgása ismét beindult, s meg sem állt, míg le nem kaparta az utolsó csepp csokoládét is a kehely oldaláról. A megüresedett kelyhet gőzölgő feketekávé váltotta föl. Armstrong változatlanul az öbölt kémlelte a távolban. Ha egyszer híre megy, hogy már 50 milliót sem tud összeszedni, égenföldön nem akad bank, mely szóba áll vele. A főpincér néhány perccel később visszatért, s meglepődve vette észre, hogy a kávé érintetlen. Hozzak egy másik csészével, Mr. Armstrong? kérdezte tiszteletteljesen suttogva. Armstrong nemet intett.

7 A számlát, Henri. És most utoljára fenékig itta a pezsgőspoharat. A főpincér elsietett, és szinte azonnal visszatért az ezüsttálcára rakott, összehajtott fehér papírdarabbal. Ez a vendég semmire sem szeretett várni, még a számlára sem. Armstrong szétnyitotta a papírlapot, de nem törődött a tartalmával. Hétszázhúsz frank, service non compri. Fölkerekítette ezerre, s aláírta. A főpincér az est folyamán első ízben elmosolyodott. Majd lehervad a mosolya, ha megtudja, hogy az étterem az utolsó a hitelezők hosszú sorában. Armstrong hátralökte a székét, s az összegyűrt szalvétát az asztalra dobva szótlanul távozott. Mentében jó néhány szempár kísérte, amikor meg kilépett a járdára, még egy tekintet tapadt rá. Nem vette észre, hogy egy fiatal matróz elüget a Sir Lancelot irányába. Armstrong végigment a sétányon, elhaladt az összebújó hajók mellett, melyek kikötöttek éjszakára, közben nagyokat böfögött. Rendesen élvezte a tudatot, hogy a Lancelot a legnagyobb hajó a kikötőben, persze csak ha a brunei szultán vagy Fahd király be nem tér éjszakára. Ma este viszont csak arra gondolt, vajon mennyit adnak érte, ha piacra kerül. Persze ha kiderül az igazság, ki a csoda akarná megvásárolni Richard Armstrong valahai jachtját? A kötelek segítségével feltornázta magát a hajóhídon; ott már várta a kapitány meg az első tiszt. Azonnal indulunk. A kapitánynak szeme se rebbent. Tudta, Armstrong addig marad csak a kikötőben, míg muszáj, mert még az éjszaka közepén is csak a hajó csöndes ringása tudja elaltatni. Kiadta a parancsot az indulásra, Armstrong pedig kibújt a cipőjéből, és eltűnt odalent. A luxuskabinba benyitva látta, újabb faxhalmaz várja. Fölszedte őket, mert még mindig reménykedett, hogy valaki mentőövet dob neki. Az elsőt Peter Wakeham, az Armstrong Communications elnökhelyettese küldte, aki a jelek szerint még a kései óra ellenére is az íróasztalánál ül Londonban. Kérlek, azonnal hívj föl így az üzenet. A második New Yorkból érkezett. A vállalat részvényei tovább zuhannak, a bankárok vonakodva bár, de szükségét látták, hogy saját részvényeiket is piacra dobják. A harmadik Jacques Lacroix-tól jött Genfből, aki megerősítette: mivel a bank a zárásig nem kapta meg az 50 millió dollárt, nincs más választásuk, mint Az óra öt óra tizenkét percet mutat New Yorkban, tíz óra tizenkettőt Londonban, tizenegy óra tizenkettőt Sydneyben. Másnap reggel kilencre valószínűleg már saját újságainak címoldalait sem tudja befolyásolni, nemhogy Keith Townsend lapjait. Lassan levetkőzött, hagyta magáról leesni a ruhákat a padlóra egy kupacba. Aztán elővett egy üveg konyakot a pohárszékből, töltött egy nagy pohárral, s lerogyott a dupla ágyra. Ott feküdt mozdulatlan, miközben a motorok felzúgtak, s pillanatokon belül hallotta, hogy felhúzzák a horgonyt. A hajó lassan kifele indult a kikötőből. Teltek-múltak az órák, de Armstrong nem mozdult, csak a gömbölyű konyakospohárba töltött olykor. Aztán hallotta, hogy ágya mellett négyet üt a pici óra. Ekkor föltápászkodott, várt néhány pillanatig, majd letette a lábát a vastag szőnyegre. Bizonytalanul fölállt, s a kabin másik végébe ment, a fürdőszobába. A nyitott ajtó kampójáról levett egy nagy, krémszínű öltözőköpenyt, melynek zsebére arannyal volt ráhímezve: Sir Lancelot. Visszakacsázott a kabin ajtajához, óvatosan kinyitotta, s mezítláb kilépett a halványan megvilágított folyosóra. Habozott, bezárja-e az ajtót maga mögött, aztán megtette, a kulcsot meg a köpenye zsebébe csúsztatta. Mozdulatlan állt, míg meg nem győződött róla, hogy semmi más zaj nem hallatszik, csak a hajómotor ismerős zümmögése odalentről. Dülöngélve ment végig a szűk folyosón, s megállt a fedélzetre vezető lépcső aljában. Aztán lassan fölment, kétoldalt jó erősen kapaszkodva a kötelekbe. A lépcső tetejére érve kilépett a fedélzetre, s gyors pillantást vetett jobbra-balra. Egy lelket se látott. Tiszta, hűvös volt az éjszaka, az évnek ebben a szakaszában százból kilencvenkilenc ilyen.

8 Armstrong csöndben botorkált tovább, mígnem a motorház fölé ért ez volt a hajó legzajosabb pontja. Kioldotta a fürdőköpenyét, hagyta, hogy a földre csússzon. Csak egyetlen pillanatig várt. Ahogy ott állt meztelenül a meleg éjszakában, és nézte a csöndes, fekete vizet, arra gondolt, vajon nem ilyenkor szokott-e elvonulni az ember szeme előtt egyetlen pillanatban az egész élete?

9 THE CITIZEN november 5. 2 Townsend a csőd szélén Townsend az irodájába menet odaszólt a titkárnőnek: Üzenet? Az elnök telefonált Camp Davidból, épp mikor maga fölszállt a gépre mondta Heather. Most meg melyik újságom bosszantotta föl? kérdezte Townsend, s leült. A New York Star. Azt hallotta, hogy holnap címlapon hozzák a bankszámláját felelte Heather. Több esély van rá, hogy holnap a saját bankszámlám egyenlege kerül a címlapokra jegyezte meg Townsend, és ausztrál akcentusa a szokásosnál is erősebben érződött. Más? Margaret Thatcher faxolt Londonból. A mi feltételeinket fogadja el a két kötet kiadására, pedig Armstrong többet ajánlott neki. Remélhetőleg egyszer nekem is ajánl majd valaki 6 millió fontot az emlékirataimért. Heather halványan elmosolyodott. Még valaki? Gary Deakins újabb idézést kapott a bíróságra. Most meg miért? A Truth tegnapi számában nemi erőszakkal vádolja a brisbane-i érseket a címlapon. Az igazságot, a teljes igazságot és csakis az igazságot mondta erre Townsend mosolyogva. De csak míg növeli a példányszámot. Sajnos kiderült, hogy a szóban forgó hölgy ismert laikus hitszónok, s évek óta az érsek családi barátja. Townsend hátradőlt a székében, s hallgatta a millió és egy problémát, mellyel a többi embernek szembe kell néznie az egész világon: a szokásos panaszokat politikusoktól, üzletemberektől, úgynevezett médiaszemélyiségektől, akik elvárnák tőle, hogy azonnal lépjen közbe, és mentse meg értékes karrierjüket a bukástól. Holnap ilyenkorra a legtöbbjük megnyugszik, de tucatnyi új lép a helyükbe, azok is éppilyen haragosak, éppily követelőző primadonnák lesznek. Tudta, valamennyi megörülne, ha meghallaná, hogy ő maga is közel áll a bukáshoz s mindez azért, mert egy nyavalyás kis clevelandi bank elnöke követeli, hogy ma záróráig fizessen vissza egy 50 millió dolláros kölcsönt. Heather folytatta az üzenetek listáját a többségük olyanoktól érkezett, kiknek neve semmit se mondott Townsendnak. Gondolatai eközben az előző napon mondott beszédén jártak. Cégeinek vagy ezer vezetője gyűlt össze a világ minden tájáról Honoluluban egy háromnapos konferenciára. A zárószónoklatban azt mondta nekik, hogy a Global Corp jól fölkészülve néz szembe az új médiaforradalom kihívásaival, jobban már nem is lehetne. Beszédét ezzel zárta: A miénk az egyetlen cég, mely képes elvezetni a szakmát a XXI. századba. A hallgatóság fölállt, és percekig tapsolt neki. Ő meg lenézett a zsúfolt teremben a bizakodó arcokra, s arra gondolt, vajon hányan gyanítják, hogy a Globalnak már csak pár órája van, és csődbe megy. Mit csináljak az elnökkel? kérdezte Heather már másodszor. Townsend visszazökkent a való világba. Melyikkel? Az amerikaival. Várja meg, míg újból jelentkezik. Lehet, hogy már lecsillapodott. Közben beszélni akarok a Star főszerkesztőjével. És Mrs. Thatcherrel?

10 Küldessen neki egy halom virágot, s a kártyára ezt írja: Emlékirataiból első számú bestsellert csinálunk Moszkvától New Yorkig. Londont ne írjuk hozzá? Ne, azt ő is tudja, hogy ott szétkapkodják. És mit csináljak Gary Deakinsszel? Hívja föl az érseket, és mondja meg neki, hogy megcsináltatom az új tetőt a székesegyházra, amit annyira szeretne. Aztán várjon egy hónapig, és küldjön neki egy 10 ezer dolláros csekket. Heather bólintott, becsukta a jegyzettömbjét, és megkérdezte: Beadhatom a telefonokat? Csak Austin Piersont. Townsend egy pillanatig hallgatott. Azonnal kapcsolja, amint telefonál. Heather sarkon fordult és kiment. Townsend pördült egyet a forgószékben, s kibámult az ablakon. Megpróbált visszaemlékezni rá, mit mondott neki a pénzügyi tanácsadó, aki Honoluluból visszafelé fölhívta a magánrepülőgépen. Most jövök Piersontól mondta a hölgy. Több mint egy óráig tartott, mégse tudott dönteni, mire eljöttem. Nem tudott dönteni? Nem. A végső döntés előtt ki kell kérnie a bank pénzügyi bizottságának véleményét is. De hiszen fölsorakozott mögém az összes többi bank, akkor most Pierson hogyhogy nem képes Lehet, hogy ő is megteszi, nagy a valószínűsége. De ne feledje, ő egy kicsi ohiói bank elnöke. Nem érdekli, hogyan dönt a többi bank. És magának olyan rossz volt a sajtója az elmúlt hetekben, hogy Piersont csak egyvalami izgatja. Mi? Hogy fedezze magát hátulról mondta a hölgy. De hát nem érti, hogy visszalép az összes többi bank, ha ő nem fogadja el az átfogó tervet? Dehogynem, csak amikor ezt mondtam neki, vállvonogatva azt válaszolta: Ez esetben vállalnom kell a kockázatot a többiekkel együtt. Townsend elkáromkodta magát, mire E. B. hozzátette: Azért egyvalamit megígért. Mit? Hogy amint dönt a bizottság, azonnal telefonál. Milyen nagylelkű! Na és ha ellenem döntenek, akkor mi a teendő? Tegye közzé a sajtónyilatkozatot, ahogy megállapodtunk mondta E. B. Townsendot hányinger kerülgette. És semmi más megoldás nem létezik? Nem, semmi felelte határozottan Ms. Beresford. Most csak üljön szépen, és várja Pierson hívását. Nekem meg rohannom kell, ha el akarom kapni a következő gépet New Yorkba. Dél körül ott leszek. Townsend tovább tűnődött a hallottakon, s föl-alá járkált a szobában. A kandalló fölötti tükörben megigazította a nyakkendőjét nem volt ideje átöltözni azóta, hogy leszállt a gépről, s ez meg is látszott rajta. Életében először nem tudott másra gondolni, mint hogy idősebbnek látszik a hatvanhárom événél. Hát csoda azok után, amiken E. B. közreműködése folytán az elmúlt hat hétben keresztülment? Persze ő ismeri el a legkészségesebben, hogy ha valamivel előbb kéri ki a hölgy tanácsát, akkor most nem függene a sorsa egy vacak kis ohiói bank elnökének telefonjától.

11 Townsend a készüléket bűvölte: szólaljon már meg. Semmi. Mégsem fogott bele a titkárnő által hátrahagyott levélhalmaz aláírásába. Gondolatait az szakította meg, amikor Heather visszajött, s átadott neki egy papírlapot. Nevek voltak rajta, ábécérendben. Gondoltam, hasznos lesz mondta Heather. Huszonöt éve dolgozott Townsendnál, tudta, nem olyan fából faragták, hogy tétlenül üljön és kivárjon. Townsend szokatlanul lassan húzta végig az ujját a nevek mellett. Egyik sem jelentett számára semmit se. Három név mellett csillag szerepelt, ami azt jelzi, hogy valaha a Global Corp alkalmazásában álltak. Ma egyébként a cégnek összesen harminchétezer alkalmazottja van, ebből harminchatezerrel sose találkozott. Hárman viszont, akik pályájuk valamely pontján neki dolgoztak, most a Cleveland Sentinel szerkesztőségének tagjai. Townsend azt se tudta, hogy létezik ilyen újság; tény viszont, hogy Cleveland Ohio állam legfontosabb városa. Kié a Sentinel? kérdezte abban a reményben, hátha tud valami nyomást gyakorolni rá. Richard Armstrongé felelte Heather minden további nélkül. Már csak ez hiányzott. Az a helyzet, hogy Cleveland körül százmérföldes körzetben egyetlen lap sincs a maga tulajdonában folytatta a titkárnő. Csak egy rádió a várostól délre, az is csak countryzenét nyom. E pillanatban Townsend szívesen elcserélte volna a New York Start a Cleveland Sentinellel. Megint a három megjelölt névre pillantott, de még mindig nem jutott eszébe róluk semmi. Fölnézett Heatherre. Van köztük olyan, aki még szeret engem? kérdezte, s megpróbált magára erőltetni egy mosolyt. Hát, Barbara Bennett nem, az biztos felelte Heather. Ő most a Sentinel divatrovatának vezetője. Akkor rúgták ki a seattle-i helyi laptól, amikor maga átvette. Pert indított jogtalan elbocsátás miatt, s azt állította, olyasvalakit vettek föl helyette, akinek viszonya volt a főszerkesztővel. A végén kénytelenek voltunk peren kívül megegyezni vele. Az előzetes tárgyalások során azt mondta magáról: pornógyáros, akit egyvalami érdekel csak: a mellbőség. Maga meg utasítást adott, hogy soha egyetlen újságjához se kerüljön vissza. Townsend tudta, az ilyen nevek listája történetesen ezernél is többre rúg. Ezek mindegyike kéjjel mártaná a tollát a vérébe, ha a holnapi első kiadásba fogalmazhatná róla a nekrológot. Ki az a Mark Kendall? kérdezte. Főmunkatárs a bűnügyi rovatnál. mondta Heather. Néhány hónapig a New York Star-nál dolgozott, de semmi nyoma, hogy érintkeztek volna egymással. Townsend tekintete megállt egy másik ismeretlen névnél, s várta, hogy Heather szállítsa az adatokat. Tudta, hogy titkárnője a legjobbat szokta hagyni utolsónak: még ő is szerette érezni, hogy képes befolyásolni a főnökét. Malcolm McCreedy. Rovatvezető a Sentinelnél, a nagyriportokat gondozza és 84 között nálunk dolgozott, a Melbourne Couriernál. Akkortájt mindenkit azzal traktált a szerkesztőségben, hogy maga meg ő ősidőktől fogva ivócimborák. Kirúgták, mert mindig késve adta le a cikkeket. A hírek szerint a lapindító értekezlet után azonnal a skót whiskyre irányult az érdeklődése, ebéd után viszont már mindenkire kiterjedt, aki szoknyát visel. Állításaival szemben semmi bizonyítékot nem találtam, hogy valóban találkoztak volna. Townsend csak bámult, milyen sok adatot tudott összeszedni Heather ilyen rövid idő alatt. Persze azzal is tisztában volt, hogy ennyi évi titkárnősködés után majdnem olyan jó kapcsolatokkal rendelkezik, mint ő.

12 McCreedy kétszer nősült folytatta Heather. Mindkettő válással végződött. Az első házasságából két gyereke van: Jill huszonhét éves, Alan huszonnégy. Alan a cégnél dolgozik, a Dallas Comet apróhirdetés-rovatánál. Ennél jobbat kívánni se lehetne mondta Townsend. McCreedy a mi emberünk. Nemsokára telefont kap rég nem látott komájától. Heather elmosolyodott. Máris hívom. Reméljük, nincs elázva. Townsend bólintott, Heather pedig visszament a szobájába. És a sajtócézár, 297 lap tulajdonosa, melyeket szerte a világon több mint egymilliárd ember olvas, arra várt, hogy bekapcsolják egy alig harmincötezres példányszámú, ohiói helyi lap rovatvezetőjéhez. Fölállt, körbejárt az irodában, fogalmazta a kérdéseket, melyeket föl kellett tennie McCreedynek, s latolgatta sorrendjüket. Közben a falakra akasztott, bekeretezett lappéldányokra esett a tekintete: ezek tartalmazták a leghíresebb címlapsztorikat. New York Star, november 23.: Dallasban meggyilkolták Kennedyt. The Continent, július 30.: Károly és Diana esküvői fényképe alatt: Holtomiglanholtodiglan. The Globe, május 17.: Richard Branson elvette a szüzességemet, állítja Virgin. Townsend félmillió dollárt is megadott volna, ha láthatná a holnapi címlapokat. Az íróasztalon harsányan megcsörrent a telefon. Townsend gyorsan visszaült, és fölkapta a kagylót. Malcolm McCreedy az egyesen mondta Heather, s kapcsolta. Amint Townsend meghallotta a kattanást, beleszólt: Malcolm, te vagy az? Én bizony, Mr. Townsend szólt egy meglepett hang, hamisítatlan ausztrál akcentussal. Rég nem láttalak, Malcolm. Nagyon is régen, ez az igazság. Hogy vagy? Jól, Keith. Jól vagyok érkezett a válasz valamivel magabiztosabban. És a gyerekek? kérdezte Townsend, Heather odakészített cetlijére pillantva. Jill és Alan, ugye? És ugye, Alan a cégnél dolgozik Dallasban? Olyan hosszú szünet következett, hogy Townsend már azt hitte, megszakadt a vonal. Végre McCreedy megszólalt: Így van, Keith. Köszönöm, ők is jól megvannak. És a tieid? A jelek szerint nem jutott eszébe, hányan vannak és hogy hívják őket. Köszönöm, Malcolm, nagyon jól megvannak mondta Townsend, szándékosan visszhangozva Malcolmot. Na és hogy tetszik Cleveland? Minden oké mondta McCreedy. De azért nem bánnám, ha visszamehetnék Ozba. Istenem, ha szombat délutánonként megint járhatnék a Tigers meccseire! Nahát, én többek között épp ilyen ügyben kereslek mondta Townsend. Először viszont szükségem lenne egy kis tanácsra. Ha tudok segíteni, Keith, bármiben. Rám mindig számíthatsz mondta McCreedy. De azért jobb, ha becsukom az irodám ajtaját tette hozzá, miután megbizonyosodott, hogy a teremben minden második újságíró tisztában van a hívó fél személyazonosságával. Townsend türelmetlenül várt. Itt vagyok, Keith. Miben állhatok szolgálatodra? kérdezte a kissé elfulladt hang. Mond neked valamit ez a név, hogy Austin Pierson? Újabb hosszú szünet következett. Valami pénzügyes nagykutya, nem? Úgy emlékszem, az egyik banknak a vezére, de lehet, hogy biztosítónak. Maradj egy percet, megnézem, mi van róla a komputeren. Townsend megint várt egy sort, közben az járt az eszében, hogy ha az apja tett volna föl ilyen kérdést negyven évvel ezelőtt, órákig, vagy tán napokig is várnia kellett volna a válaszra.

13 Megvan szólt a telefonba a clevelandi hang néhány másodperccel később. Most már tudom, honnét olyan ismerős a neve. Négy évvel ezelőtt hoztunk egy riportot vele, akkor vette át a Manufacturers Cleveland elnökségét. Mit tudsz róla? kérdezte Townsend. Úgy döntött, eleget pocsékolta az időt banalitásokkal. Nem sokat válaszolta McCreedy a képernyőt böngészve, s újabb billentyűket nyomott meg. A jelek szerint az állampolgárok gyöngye. Alulról kezdte a bankszakmát, a helyi Rotary Klub pénztárnoka, metodista világi szónok, harmincegy éve ugyanaz a nő a felesége. Három gyerek, mind itt lakik a városban. Nem tudsz valamit a gyerekeiről? McCreedy újabb billentyűket nyomott meg. De. Az egyik biológiát tanít a helyi gimnáziumban. A másik ápolónő a városi kórházban, a legfiatalabbat meg épp most vették föl az állam első számú ügyvédi irodájába. Ha Austin Pierson úrral akarsz üzletelni, Keith, örömmel közlöm, hogy minden jel szerint feddhetetlen. Townsend egyáltalán nem volt elragadtatva. Szóval semmi sincs a múltjában, amivel Tudomásom szerint semmi, Keith mondta McCreedy. Gyorsan átfutotta öt éve készült jegyzeteit, hátha talál valami kis falatot volt főnökének. Á, most már visszajött az egész. Fösvény, mint az egyszeri farmer, aki a bika alatt is borját keres. Nem volt hajlandó interjút adni munkaidőben. S tudod, mit kaptam a fáradságért, mikor este elmentem a házába? Egy pohár vizezett ananászlevet. Townsend úgy látta, Piersonnal is, McCreedyvel is zsákutcába jutott, nincs értelme a további beszélgetésnek. Köszönöm, Malcolm mondta. Sokat segítettél. Ha megtudsz még valamit Piersonról, hívj föl. Már épp le akarta tenni a telefont, mikor a volt alkalmazott megkérdezte: És mi az a másik, amiről beszélni akartál? Tudod, Keith, kezdtem remélni, hogy adódik valami Ozban, talán épp a Couriernél. Elhallgatott. Azt akarom mondani, Keith, hogy még kevesebbért is elmennék, ha megint neked dolgozhatnék. Ezt nem felejtem el mondta Townsend. Nyugodj meg, Malcolm, ha bármi fölmerül, egyenest hozzád fordulok megint. Letette a kagylót, s pontosan tudta, hogy erről az emberről életében nem hall még egyszer. McCreedy nem tudott neki mást szállítani, csak azt, hogy Mr. Austin Pierson az erény mintaképe nem éppen az a kategória, mellyel Townsendnak gyakran lenne dolga, és járatos lenne a kezelésében. Most is, mint mindig, E. B.-nek lett igaza. Nem tud mit tenni, csak ülni és várni. Hátradőlt, fölhúzta egyik lábát a másik alá. Az óra tizenegy óra tizenkét percet mutatott Clevelandben, négy óra tizenkettőt Londonban, három óra tizenkettőt Sidneyben. Este hatra valószínűleg már a saját újságjainak címoldalát sem tudja befolyásolni, nemhogy Richard Armstrongéit. Megint csöngött a telefon tán nem McCreedy talált valami érdekeset Austin Piersonról? Townsend meg volt győződve róla, hogy nincs ember, kinek ne lenne legalább egyetlen picike kis piszkos rejtegetnivalója, amiről nem szeretné, ha kiderülne. Fölkapta a telefont. Az egyesen az Egyesült Államok elnöke mondta Heather. A kettesen meg egy Austin Pierson nevű úr Clevelandból. Melyiket adjam először?

14 ELSŐ KIADÁS Születés, házasság, halál THE TIMES július 6. 3 Működik a kommunista gépezet Rutén zsidónak születni jár ugyan némi előnnyel, de annál több hátránnyal, és sok időnek kellett eltelnie, míg Lubji Hoch az előnyökbe is belekóstolhatott. Lubji a cseh-román-lengyel határra telepedett városka, Douski egy kicsi kőházában született. A pontos dátum felől sosem tudott megbizonyosodni, mivel a család nem vezetett följegyzéseket. Annyi bizonyos, hogy nagyjából egy évvel volt fiatalabb a bátyjánál, s egy évvel idősebb a húgánál. Anyja a karjába vette az újszülöttet, és rámosolygott. Tökéletes volt mindene, egészen a jobb lapocka alatti élénkvörös anyajegyig az apjától örökölte. A házacska Lubji rabbi nagybátyjáé volt. A rabbi annak idején nemegyszer könyörgött Zeltának, ne menjen hozzá Sergei Hochhoz, a helybéli marhakereskedő fiához. A lány azonban nem merte bevallani neki, hogy terhes Sergeitől. És bár óhaja ellenére cselekedett, a rabbi a kis házat az ifjú párnak adta esküvői ajándék gyanánt. Lubji világrajövetelekor a négy helyiség már zsúfolva volt, s mire megtanult járni, öccse meg húga is született. Az apából nem sokat látott a család. Pitymallatkor elment hazulról, és sötétedésig elő sem keveredett. Megy a dolga után magyarázta Lubji anyja. És mi a dolga? kérdezte Lubji. Ellátja a marhákat, amiket a nagyapád hagyott rá. Anyjára igazán nem lehetett ráfogni, hogy azt a pár tehenet meg borjút csordának állítja be. És hol dolgozik apa? kérdezte Lubji. A mezőn, a város túlsó végében. És mi az a város? kérdezte Lubji. Anyja türelmesen válaszolgatott, míg csak Lubji el nem szenderedett az ölében. A rabbi sose beszélt neki az apjáról, azt viszont sokszor mondogatta, hogy anyjának fiatalkorában számos csodálója volt, mert nemcsak a legszebb, hanem a legokosabb lánynak is tartották az egész városban. Aki így indul az életben, abból legalábbis tanítónő kellett volna váljon, mondta neki a rabbi de hát most már csak az egyre szaporodó családdal tudja megosztani a tudását. Ám összes gyereke közül egyedül Lubji bizonyult fogékonynak e törekvésre. Ült az anyja szoknyáján, itta a szavait, s megjegyzett minden választ, amit a kérdéseire kapott. Ahogy teltek-múltak az évek, a rabbi fölfigyelt Lubji fejlődésére, ugyanakkor nyugtalanul leste, vajon a fiú tulajdonságaiban a család melyik ága kerekedik fölül. Aggodalmai akkor törtek ki először, amikor a fiúcska mászni kezdett, és fölfedezte a bejárati ajtót. Attól fogva ugyanis már nem a tűzhelyhez kötött anyjára figyelt, hanem az apját leste, hova indul reggelente. Amint állni tudott, az ajtókilincs után nyúlkált, és attól a pillanattól fogva, hogy megtanult járni, ki is lépett a házból bele a nagyvilágba, ahol apja létezett. Hetekig megelégedett azzal,

15 hogy apja kézen fogja, s végigmennek az alvó város macskaköves utcáin, ki a mezőre, ahol papa legeltet. Lubji viszont hamar beleunt a tehenekbe: ezek csak ácsorognak, várják a fejést, aztán leborjaznak. Meg akarta tudni, mi folyik a városban, mely áthaladtukkor épp csak ébredezett. Douskit városnak nevezni voltaképp túlzás, hisz mindössze néhány utcából áll. Volt benne egy-két bolt, egy kocsma, egy pici zsinagóga ide vitte anyja a családot szombat reggelente meg egy városháza, ahová sose lépett be. Lubji szemében azonban ez volt a világ közepe. Egyik reggel az apja se szó, se beszéd, kötelet vetett két tehén nyakába, és visszaindult velük a városba. Lubji boldogan ügetett a nyomában, s kérdésekkel nyaggatta, vajon mit akar kezdeni a tehenekkel. De apjától nem mindig szokott választ kapni a kérdésekre, s ha igen, se mindig értelmeset nem úgy, mint anyjától. Lubji abbahagyta a kérdezősködést, mert mindig csak azt a választ kapta: Majd meglátod. Mire a város szélére értek, a marhákat már át is csalogatták az utcákon, a vásártér irányába. Apja hirtelen megállt egy zsúfoltnak aligha nevezhető részen. Lubji úgy döntött, semmi értelme, hogy megkérdje, minek választotta épp ezt a sarkot, mivel tudta, úgysem kap választ. Apa és fia csak állt csöndben. Beletellett jó kis idő, mire érdeklődő érkezett. Lubji lenyűgözve figyelte, ki hogyan járja körbe az állatokat. Egyesek megböködték őket, mások meg csak sose hallott nyelveken fejezték ki véleményüket az értéküket illetően. Ráébredt, mekkora hátrányt jelent apjának, hogy a három ország határára települt városkában egyetlen nyelvet beszél csak, és az ösztövér jószágot vizslató emberek többségének véleményét értetlenül hallgatja. Aztán apja kapott egy ajánlatot az egyetlen nyelven, melyet értett, s rögtön el is fogadta, nem próbált alkudozni. Több színes papiros gazdát cserélt, végül a tehenek is. Apja meg a piacra vonult, ott vett egy zsák búzát, egy rekesz krumplit, valamennyi gefilte halat, különféle ruhadarabokat, egy pár, suszterért kiáltó használt cipőt, ezt-azt, például szánkót meg egy nagy rézcsatot, melyről úgy gondolta, elkel a családban. Lubjinak föltűnt, hogy a vásárosokkal mindenki alkudozik, csak a papa adja meg nekik a kért összeget minden további nélkül, s ezt igen furcsállotta. Hazafelé menet apja betért a városka egyetlen kocsmájába, Lubjit meg kint hagyta az udvaron ücsörögve, hogy őrizze a portékát. A nap már eltűnt a városháza mögött, mire apja számos butélia sligovica elfogyasztása után dülöngélve előbukkant a kocsmából, s boldogan hagyta, hogy Lubji egyik kezével a holmival teli szánnal küszködjön, a másikkal meg őt gardírozza. Amikor anyja ajtót nyitott nekik, papa betántorgott, s lerogyott a matracra. Pillanatok múlva hortyogott. Lubji segített anyjának becipelni a vásárlást. De akárhogy dicsérte is a portékát, anyja láthatólag elégedetlen volt egész évi munkájuknak ilyen eredményével. Elrendezte, mi hova kerüljön, közben sűrűn csóválta a fejét. A zsák gabonát odaállították a konyha sarkába, a krumpli a rekeszben maradt, a hal az ablakba került. Ezután Zelta szemügyre vette a ruhákat: melyik kinek lesz jó. A cipő az ajtó mellé került: szükség szerint hordják majd. Utoljára a csatot rakta el, egy kis kartondobozba, s Lubji megfigyelte, hogy az apja felőli oldalon, az ágy alatt, egy kilazított padlódeszka alá rejti. Éjszaka, míg a család aludt, Lubji eldöntötte: ez volt az utolsó alkalom, hogy apjával tartott a mezőre. Másnap reggel, mikor papa fölkelt, Lubji belebújt az ajtó mellett hagyott cipőbe, bár lötyögött a lábán. Az apja után indult, de csak a város széléig követte, ott elbújt egy fa mögé. Megvárta, míg a papa eltűnik az meg vissza se nézett, követi-e a kis trónörökös vagy sem.

16 A fiú sarkon fordult, s visszaszaladt a piacra. Ott töltötte az egész napot, mászkált a bódék közt, ismerkedett a kínálattal. Itt zöldséget meg gyümölcsöt árultak, amott bútort vagy a háztartás kellékeit. És majd mindenki hajlandó volt kereskedni mindennel, ami csak egy kis haszonnal is kecsegtetett. Lubji élvezettel figyelte a kereskedők fogásait az alkudozásnál: egyesek hőzöngtek a vásárlók előtt, mások hízelegtek, a portéka eredetét illetően meg jóformán mindenki hazudott. Még inkább lenyűgözte Lubjit a sokféle nyelv, amit hallott. Hamar fölfogta, hogy a vásárlók legnagyobb része úgy jár, mint apja: rossz üzletet köt. Délután még feszültebben figyelt, akkorra már megértett néhány szót a számára ismeretlen nyelveken is. Este, mikor hazaért, száz meg száz kérdéssel árasztotta el az anyját, s most először tapasztalta meg, hogy néhányukra még ő sem tud válaszolni. Egy újabb, felelet nélkül maradt kérdésére csak ennyit mondott a mama: Ideje, hogy iskolába adjalak, kicsikém. Csak az volt a bökkenő, hogy Douskiban az ilyen piciket sehol se fogadták be az iskolába. Zelta úgy döntött, az első adandó alkalommal megtanácskozza a dolgot a nagybácsikájával. Hiszen akinek ennyi esze van, mint az ő fiacskájának, abból még rabbi is lehet! Másnap reggel Lubji meg se várta, míg apja mocorogni kezd, hanem belebújt az egyetlen pár cipőbe, és csöndben, nehogy fölkeltse a többi gyereket, kilopakodott a házból. Kirohant a piacra, s megint ott tekergett a bódék között; figyelte, hogyan rakosgatják ki az árusok a portékájukat. Hallgatta az alkudozást, s egyre többet értett a szavukból. Kezdte fölfogni, mire célzott az anyja, mikor azt mondta, hogy istenadta tehetsége van a kereskedéshez. Lubji ámulva nézte, hogy az egyik árus csirkét ad tizenkét gyertyáért, a másik meg két zsák krumpliért megválik egy sublóttól. Arrébb kecskét kínáltak kopottas szőnyegért, és egy szekérderék fa cserélt gazdát egy matrac ellenében. Ó, ha ő is tudna ilyen matracot vásárolni hisz ez szélesebb meg vastagabb annál, amin az egész család alszik. Minden reggel kiment a piacra. Megtanulta, hogy az alku sikere nem az eladandó áru minőségétől függ, hanem attól, mennyire tudja az árus meggyőzni a vevőt, hogy szüksége van rá. Napok sem teltek bele, fölismerte, mennyivel jobban öltözködnek azok, akik a színes bankjegyekkel foglalkoznak, sőt a jó üzletkötéseknél kétségkívül sokkal jobb pozícióban vannak. Amikor apja úgy döntött, ismét eljött az ideje, hogy a vásárba hajtson két tehenet, a hatéves fiúcska ragaszkodott hozzá, hogy ő alkudozzon. Aznap este is az újdonsült kereskedő vezette haza apját. Csakhogy mikor az részegen ledőlt a matracra, anyja csak állt elképedve, mi mindent hozott haza a fia. Jó óráig tartott, míg anyja Lubji segítségével szétosztotta a portékát a családban, s azt meg el sem árulta neki a fiú, hogy még maradt egy színes papírdarabkája, amin tízes szám áll. Meg akarta tudni, mit kap érte. Másnap reggel Lubji nem ment egyenest a piacra. Először a Schull utca felé vette útját, mert meg akarta tudni, mit árulnak azokban a boltokban, melyeket anyja nagybácsikája időnként fölkeresett. Megállt a pék, a hentes, a fazekas meg a ruhabolt előtt, aztán az ékszerész, Lekski úr boltjánál posztolt egyedül az ő neve volt aranybetűkkel fölfestve az ajtó fölé. Bámulta a kirakat közepére rakott melldíszt. Szebb, mint amit anyja évente egyszer, az új év ünnepén szokott fölvenni, s amiről azt mondta, családi örökség. Este odaállt a tűzhelyhez anyja mellé, aki a vacsorát főzte. Elmesélte neki, hogy a boltok ugyanolyanok, mint az árusok bódéi, csak épp házakban vannak, az utca felé meg kirakatuk nyílik, s amikor odadugta az orrát az üveghez, látta, hogy odabent majdnem mindegyik vevő papírszeletkékkel vásárol, és nem alkudozik a boltossal. Másnap Lubji visszament a Schull utcába. Elővette a papírszeletkét, s egy darabig tanulmányozta. Fogalma se volt róla, ki mit adna neki cserébe. Legalább egy óráig bámult a kirakatüvegen át, aztán nagy magabiztosan bement a péküzletbe, és odaadta a bankjegyet a pult mögött álló

17 embernek. Az elvette, s megvonta a vállát. Lubji reménykedve bökött egy cipóra a pék mögötti polcon, s meg is kapta. A művelet megelégedéssel töltötte el, megfordult, hogy távozzék, ám a boltos utánakiabált: Ne feledd itt a visszajárót! Lubji visszafordult, nem tudta, mire céloz a pék. Aztán látta, hogy belerakja a bankjegyet egy pléhdobozba, kivesz belőle néhány érmét, s a markába nyomja. Odakint az utcán a hatéves gyerek nagy figyelemmel tanulmányozta az érméket. Egyik oldalukon számokat látott, a másikon meg egy ismeretlen férfi arcmását. Lubji fölbátorodott a tranzakción, és továbbment a fazekashoz. Itt az érmek feléért vásárolt egy tálat; remélte, anyja hasznát veszi majd. A következő állomás Lekski úr ékszerboltja volt. Tekintete a kirakat közepén díszelgő szép brosson nyugodott meg. Benyomta az ajtót, odament a pulthoz, és szembe találta magát egy öltönyös-nyakkendős öregúrral. Neked meg mi kéne, kisfiam? kérdezte Lekski úr a pulton áthajolva. Meg akarom vásárolni azt a brossot a mamámnak mondta Lubji a kirakatra bökve, s reménykedett, hogy meggyőzőnek hangzik. Kinyitotta a tenyerét, melyben ott lapult a reggeli bevásárlásból megmaradt, utolsó három pénzdarab. Az öreg nem nevette ki, hanem szépen megmagyarázta neki, hogy sokkal több érmére van szüksége, ha a brossot akarja megvenni. Lubji pirulva markolta föl a pénzét, és gyorsan ki akart menni. Gyere vissza holnap szólt utána az öreg. Majdcsak találunk neked valamit. Lubji elvörösödött, kirohant az utcára, és vissza se nézett. Aznap éjjel nem jött álom a szemére. Újra meg újra elmondta magában a Lekski úrtól hallottakat. Másnap reggel pedig ott várt már jó darabig a bolt előtt, mire az öregúr megjött és kinyitott. Lekski úr iskolájában az első lecke úgy hangzott, hogy akik ékszert tudnak vásárolni, azok nem korán kelő emberek. Az öregúrnak, aki a városka egyik elöljárója volt, annyira megtetszett a talpraesett hatéves gyerek, aki pár vacak pénzdarabbal beállít egy üzletbe, hogy az elkövetkező hetekben hajlandó volt a marhakereskedő fiából áradó kérdészuhatag megválaszolására. Nem telt bele sok idő, Lubji délutánonként rendszeresen betért pár percre a boltba. De mikor az öregúr kiszolgált valakit, mindig odakint várt. Csak akkor masírozott be, amikor a vevő már elment. Akkor odaállt a pulthoz, és szájából záporoztak az előző este kigondolt kérdések. Lekski úr elégedetten állapította meg, hogy Lubji soha nem kérdezi ugyanazt kétszer, és ha vevő lép be, gyorsan a sarokba vonul, és az újságba bújik. Forgatta ugyan a lapokat, ám az ékszerész nem tudta megállapítani, vajon olvassa-e, vagy csak a képeket nézegeti. Egy este, amikor Lekski úr bezárt, hátravitte Lubjit a bolt mögé, és megmutatta neki az automobilját. Lubjinak elkerekedett a szeme, mikor megtudta, hogy ez a csodálatos szerkezet magától mozog, nem kell elébe lovat fogni. De hiszen lába sincsen! kiáltott föl hitetlenkedve. Kinyitotta az ajtaját, s bekászálódott Lekski úr mellé. Az öregúr elfordította az indítógombot, s ekkor Lubjit egyszerre fogta el hányinger meg félelem. S mégis, bár alig tudott kikukucskálni a műszerfal fölött, pillanatokon belül legszívesebben már helyet is cserélt volna Lekskivel. Lekski úr megkocsikáztatta Lubjit a városban, s a házuk előtt tette ki. A gyerek azonmód berohant a konyhába, és odakiáltotta az anyjának: Egyszer nekem is lesz autóm. Zelta megmosolyogta, s nem mondta, hogy még a rabbinak is csak biciklije van. Tovább szoptatta a legkisebbik gyereket, s közben fogadkozott, ez az utolsó. Az új jövevény miatt Lubji már nem fért föl a matracra a testvérei mellé. Az utóbbi időben meg kellett elégednie a rabbi régi újságjaival, ezeket terítették neki szét a sutban fekhely gyanánt. Amint besötétedett, megindult a harc a gyerekek közt a matrac helyeiért: a Hoch család nem tehette meg, hogy csekélyke gyertyakészletét a nap meghosszabbítására pazarolja. Lubji

18 éjszakánként a tűzhelyen fekve Lekski úr automobilján jártatta az eszét, s próbálgatta, hogyan bizonyítsa be, hogy anyjának nincs igaza. Aztán eszébe jutott a bross, amit anyja csak a zsidó újév ünnepén szokott föltűzni. Számolásba fogott az ujjain, s kiszámította, hogy még hat hétig várnia kell a tervvel, amit fontolgat egy ideje. Lubji az új év előtti éjszaka nagy részét ébren töltötte. Attól fogva, hogy anyja felöltözött, le nem vette a szemét róla jobban mondva, a brossról. Az istentisztelet után, a zsinagógából kilépve Zelta meglepődve tapasztalta, hogy hazafele menet Lubji a kezébe kapaszkodik hároméves kora óta nem esett meg ilyesmi. Amikor hazaértek, Lubji törökülésben letelepedett a tűzhely sarkába, s figyelte, hogyan kapcsolja ki anyja a picike ékszert s szedi le a ruhájáról. Zelta egy pillanatra az örökségre bámult, aztán letérdelt, fölemelte az egyik matrac melletti padlódeszkát, s nagy gonddal visszarakta a deszka alá, a régi dobozba. Lubji olyan csöndben bámult, hogy anyja fölfigyelt, s megkérdezte, nincs-e valami baja. Semmi bajom, mama felelte Lubji. Csak itt az új év, s azon gondolkodom, mit kezdjek magammal. Anyja elmosolyodott; még mindig éltette a remény, hogy ebből a gyerekből rabbi lesz. Lubji csak ült szótlanul, és a doboz problémáján gondolkodott. Nem érzett bűntudatot, hogy olyasmire készül, amit anyja bűnnek szokott nevezni, mivel meggyőzte magát, hogy még év vége előtt mindent visszarak, senki nem tud meg semmit. Aznap éjszaka, amikor a család minden tagja nyugovóra tért a matracon, Lubji is összekuporodott a sutban, és úgy tett, mintha aludna, míg meg nem győződött róla, hogy a többiek elszenderedtek. Hatan zsúfolódtak össze, kettő fejtől, kettő lábtól, az anyja meg az apja a két végén, s tudta, hogy az álom kivételes állapot a nyugtalan testeknek, ritkán tart néhány pillanatnál hosszabban. Amikor megbizonyosodott, hogy senki sincs ébren, óvatosan, a fal mentén megkerülte a matracot. Apja olyan zengzetesen horkolt, hogy Lubji attól félt, bármikor fölébred valamelyik testvére, és meglátja. Lélegzet-visszafojtva tapogatta a padlódeszkákat, kereste, melyik jár ki. A másodpercek már percekbe váltottak, mire az egyik deszka végre megmozdult kicsit. Lubji lenyomta az egyik végét az egyik kezével, így lassan fölfele tudta fordítani a másikkal. Benyúlt a lyukba, s érezte, hozzáér valaminek a széléhez. Megfogta, s lassan kihúzta a papírdobozt, aztán visszaengedte a deszkát a helyére. Mozdulatlanul várt, bizonyos akart lenni, hogy senki se vette észre, mit csinál. Egyik öccse forgolódott álmában, húgai nyöszörögve követték a mozdulatát. Lubji kihasználta a csöndes felfordulást, visszalopakodott a fal mentén, s csak az ajtónál állt meg. Fölkapaszkodott a térdelő helyzetből, s a kilincs után tapogatózott. Izzadt a tenyere, mire megtalálta, s lassan lenyomta. Azelőtt észre se vette, milyen nyikorgós az öreg rugó. Lélegzetét visszafojtva lépett ki a házból, és becsukta maga mögött az ajtót. Magához szorította a kartondobozt, s megiramodott, minél messzebbre a háztól. Nem nézett hátra, de ha megteszi, meglátta volna anyja bácsikáját, aki a velük szomszédos, nagyobb házból figyelte. Ettől féltem motyogta a rabbi. Az apja családjára ütött. Látótávolságon kívül kerülve Lubji végre először pislogott bele a dobozba, ám a holdvilágnál sem tudta kivenni tartalmát. Továbbment, mert attól félt, meglátja valaki. A város központjába érve izgatottan és remegve leült a vizet nem látott szökőkút lépcsőjére. De percekbe tellett, mire világosan ki tudta venni a dobozkába rejtett kincseket. Két rézcsatot talált benne, különféle gombokat, köztük egy nagy fénylőt meg egy régi pénzérmét, melyen egy cár feje volt. A doboz sarkában pedig ott lapult a legcsábítóbb kincs: a kicsi, kerek, ezüst melltű, körös-körbe kirakva kicsi kövekkel, melyek megcsillantak a kora reggeli napfényben.

19 Amikor a városháza órája hatot ütött, Lubji a hóna alá fogta a dobozt, és a piac felé vette útját. Az árusok közé érve leült két bódé között, és mindent kiszedett a dobozból. Aztán lefele fordította, és minden tárgyat kirakott a sima, szürke lapra. A melltűt a legfeltűnőbb helyre, középre rakta. Alighogy elkészült, már meg is állt előtte egy ember, vállán nagy zsák krumpli, és a portékát vizslatta. Ezért mit kérsz? kérdezte a férfi csehül, és a nagy, fényes gombra mutatott. A fiúnak eszébe jutott, hogy Lekski úr sose válaszolt kérdésre, hanem visszakérdezett. Mit tud adni érte? kérdezte az ember anyanyelvén. A gazda leengedte a zsákot a válláról. Hat szem krumplit mondta. Lubji a fejét rázta. Ilyen értékes holmiért legalább tizenkettő jár mondta, és föltartotta a gombot a napfényben, hogy a vevő jobban láthassa. A gazda mogorva képet vágott. Kilenc bökte ki. Nem felelte Lubji határozott hangon. Ne feledje, nálam az első ár az utolsó ár. S remélte, úgy hangzik, mint Lekski úr, mikor nehéz ügyféllel tárgyal. A gazda megrázta a fejét, vállára vette a zsák krumplit, azzal elballagott a városközpont felé. Lubji azon gondolkodott, rosszul tette-e, hogy nem fogadta el a kilenc krumplit. Szitkozódott, aztán újrarendezte a portékát a doboz tetején, hogy jobban érvényesüljenek, és a melltűt a közepén hagyta. Mennyit kérsz ezért? kérdezte egy újabb vevő, és a melltűre mutatott. Mije van cserébe? kérdezte Lubji, ezúttal magyarra váltva. A legfinomabb búzámból egy zsákkal mondta a gazda, és levett egyet a zsákokkal megrakott szamárról, s Lubji elé lökte. És mire kell a tű? kérdezte Lubji, eszébe idézve Lekski úr egy másik fogását. Holnap van a feleségem születésnapja magyarázta a gazda. Már tavaly is elfelejtettem neki ajándékot venni. Elcserélem ezt a szép örökséget, ami a családom tulajdona volt nemzedékeken keresztül mondta Lubji, és a magasba tartotta a tűt, hogy a gazda jobban lássa. Cserébe azt a gyűrűt kérem az ujjáról De az arany ám nevetett a gazda. A te melltűd meg csak ezüst. meg a zsák búzát mondta Lubji, mint aki nem tudta befejezni a mondatot. Nem vagy te eszednél felelt a gazda. Ezt a tűt valaha egy igen előkelő nemesasszony viselte, akire aztán nehéz idők jöttek. Föl kell tehát tennem a kérdést: vajon nem érdemli meg az az asszony, aki gyerekeket szült magának? Lubjinak ugyan fogalma se volt, van-e gyereke a gazdának, vagy sincs, de folytatta: Vagy ebben az évben is megfeledkezik róla? A magyar gazda csendben gondolkodott a gyermek szavain. Lubji visszarakta középre a melltűt, és bámulta, a gyűrűre rá se nézett. A gyűrűt nem bánom mondta végül a gazda, de búzát nem adok hozzá. Lubji összeráncolta a homlokát, úgy tett, mintha gondolkodna az ajánlaton. Fölkapta a tűt, megint megnézte a napfényben. Hát jó mondta végül sóhajtva. De csak mivel születésnapja van a feleségének. Lekski úr arra tanította, hogy mindig hagyja, hadd érezze a vevő, ő nyeri az alkudozást. A gazda gyorsan levette a vastag gyűrűt az ujjáról, és elvette a melltűt. Alighogy lezajlott a vásár, visszatért Lubji első vevője egy nagy ásóval. Félig telt krumpliszsákját ledobta a fiú elé. Meggondoltam magam mondta csehül. Megadom a tizenkét szem krumplit a gombért. Lubji a fejét rázta.

20 Most már tizenötöt kérek érte mondta, és föl se nézett. De hiszen az imént még tizenkettőt mondtál! Igen ám, de azóta maga is elcserélt fél zsák krumplit, s gondolom, a jobbik felét, azért az ásóért mondta Lubji. A gazda habozott. Jöjjön vissza holnap mondta Lubji. Akkor már húszat kérek. A cseh gazda arcára visszatért a mogorvaság, de most nem kapta föl a zsákját. Elfogadom mondta dühösen, és kezdte kiszedni a krumplikat a zsák tetejéről. Lubji megint csak a fejét rázta. Most meg mit akarsz még? kiabált a gazda a fiúra. Azt hittem, megegyeztünk. Maga jól megnézte az én gombomat, én viszont nem láttam a maga krumpliját mondta a gyerek. Úgy illik, hogy én válasszak, nem maga. A gazda megvonta a vállát, kinyitotta a zsákot, és megengedte a gyereknek, hogy jó mélyen kotorásszon benne, és kiválogassa a tizenöt szem krumplit. Lubji aznap nem árult többet. Amikor az árusok csomagolni kezdtek, ő is összeszedte a szerzeményeit, a régieket meg az újakat is. Belerakta őket a kartondobozba, és első ízben fogta el az aggodalom, mi lesz, ha anyja fölfedezi, miben mesterkedik. Lassan átvágott a piacon, a város másik végébe ment, s megállt ott, ahol az út két keskeny ösvényre szakad. Az egyik a mezőre vezetett, ahol az apja őrizte a marhákat, a másik meg az erdőbe. Lubji jól megnézte a városba vezető utat, nem követte-e valaki, aztán eltűnt a bokrok közt. Kisvártatva megállt egy fánál. Olyat választott ki, amit biztosan fölismer, ha megint erre jön. Kis gödröt ásott a tövében a puszta kezével, és beletemette a dobozt a tizenkét szem krumplival együtt. Jól elrendezte, hogy ne lássék jele, hogy itt bármit elrejtettek, aztán lassan visszasétált az útra, közben számolta a lépéseket. Kettőszázhét. Még visszanézett egyszer az erdőre, aztán keresztülvágott a városon, s meg sem állt a házuk ajtajáig. Ott kicsit szusszant egyet, aztán bement. Anyja már merte a híg répalevest a tányérokba, és ha Lubji nem veszi elő a három szem krumplit, bizony nem menekülhet meg a kérdezősködéstől, hol töltötte a napját. A testvérei azonban diadalüvöltéssel fogadták az ajándékot. Anyja a fazékba ejtette a merőkanalat, úgy bámult rá. Loptad őket, Lubji? kérdezte csípőre tett kézzel. Dehogy, mama felelte Lubji. Zelta megkönnyebbült, és elvette a krumplikat. Egyenként megmosta őket a vödörben, ami mindig szivárgott, ha a felénél magasabban állt benne a víz. Lemosta róluk a földet, aztán körmével meghámozta. Kis darabokra vágta mindegyiket, s kettőt meghagyott a férjének. Sergeinek eszébe se jutott, hogy megkérdezze, honnét szedte a fia a legjobb ételt, amihez foghatót napok óta nem evett. Aznap este Lubji már sötétedés előtt elaludt; kimerítette az első nap, melyet kereskedőnek fölcsapva töltött. Másnap reggel még apja ébredése előtt elment hazulról. Megállás nélkül szaladt az erdőbe, kiszámolta a kettőszázhét lépést, a fa tövénél megállt, és kiásta a dobozt. Azzal visszament a városba, s figyelte, hogyan állítják föl a bódékat az árusok. Most a piac másik végében telepedett le két bódé közé. Ám mire a küszködő vevők őhozzá értek, már vagy túladtak portékájukon, vagy nemigen érdekelte őket az üzlet. Aznap este Lekski úr elmagyarázta neki, mi a kereskedés három legfontosabb szabálya: pozíció, pozíció és pozíció. Másnap reggel Lubji a piac bejáratánál állította ki a dobozka tartalmát. Rövidesen megállapította, hogy sokkal többen állnak meg szemügyre venni, és sokan mindenféle nyelven kérdezgették, nincs-e kedve elcserélni az aranygyűrűt valamiért. Egyesek föl is próbálták, mekkora, ám annak ellenére, hogy jó pár ajánlatot kapott, Lubji nem tudott nyélbe ütni olyan üzletet, melyet előnyösnek ítélt volna meg. Épp a tizenkét szem krumplit próbálta