SZAKDOLGOZAT. Bulgakov Színházi regénye mint A Mester és Margarita kontextusa

Átírás

1 KÁROLI GÁSPÁR REFORMÁTUS EGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR SZAKDOLGOZAT Bulgakov Színházi regénye mint A Mester és Margarita kontextusa Készítő neve: Uhlár Karola Készítő évfolyama: V. évfolyam Készítő szakja: magyar szak Készítés éve: 2007 Témavezető neve: Dr. Hermann Zoltán Tanszék: Klasszkus magyar irodalom tanszék

2 1. Bevezetés 2. A Mester figurája 2.1 A figura értelmezésének recepciótörténeti vonatkozásai 2.2 A figura értelmezésének új aspesktusai 3. A Mester és Margarita és a Színházi regény kapcsolata 4. A beavatás 4.1 Az avatási rítusokról általában 4.2 Az átmeneti rítusok elmélete, a rítusok csoportosítása 4.3 A rítusok sémájának értelmezése: átmeneti rítusok a gyakorlatban 5. Bulgakov és a beavatási rítusok 6. Beavatás a Bulgakov-regényekben 6.1 Beavatás a Színházi regényben Makszudov beavatása A Színházi regény egyéb szereplői és a beavatás 6.2 Beavatás A Mester és Margaritában Hontalan Iván beavatása Hontalan Iván és a Mester 7. Konklúzió 8. Melléklet a dolgozat pedagógiai felhasználhatóságáról 8.1 A Mester és Margarita mint középiskolai kötelező olvasmány 8.2 A beavatási rítusokról az irodalomóra keretein belül: három óravázlat A Mester és Margarita tanításához 9. Felhasznált irodalom 2

3 1. Bevezetés Bulgakov főművét, A Mester és Margaritát számos nézőpontból elemezték már, így én egy eddig kevéssé tárgyalt értelmezési kontextussal, A Mester és Margarita, és a vele egy időben született Színházi regény eddig háttérben maradt összefüggéseivel foglalkozom. Koncepcióm lényege, hogy Makszudov története a Színházi regényben olyan beavatási történet, ami olvasható a Mester személyes történetéből kimaradt pontosabban kifejtetlen beavatási történetként. Dolgozatomban ezt a feltevésemet szeretném igazolni. 2. A Mester 2.1. A figura értelmezésének recepciótörténeti vonatkozásai Kamarás Istvánnál a következőket olvashatjuk a Mester figurájának recepciótörténetéről: Hasonlítják a regény [A Mester és Margarita] szereplői közül Jézushoz, Pilátushoz, Wolandhoz is, más regények hősei közül Fausthoz, Leverkühnhöz, a felesleges emberekhez, és természetesen vannak, akik magát az írót látják benne. Sokan passzívnak [...] látják (mint N.P. Utyehin, J. Delaney, N. Jovanović, Bakcsi Gy., Szente P., Gábor Gy.) Elsősorban lengyel, angol és amerikai kritikusok érzik Pilátushoz hasonlónak, aki konformmá válik, megtörik a hatalom alatt (V. Woroszylski, A. Drawicz, P. Kuncerovicz, D. G. B. Piper, a Time kritikusa). A szakértők egy másik csoportja antihősnek, kisszerűnek (E. Ericson), tragikomikusnak (J. Karas, a Newsweek kritikusa) látja őt, vagy a lelkibeteg orosz értelmiség képviselőjének (E. Mahlow).[ ] Vinogradov és D. G. B. Piper sztoikusnak látja, jónéhány irodalmár pedig a passzív Jesuához hasonlítja (mint Gábor Gy., A. Szkorino, V. Laksin).[ ] Fábri Anna szerint a Mester nem tett-telen, hanem író és igehirdető, [ ] Radnóti Sándor szerint ha nem is zseni, az igazság lejegyzője. I. Mallinen szerint a Mester műve tükrében bátor és erős. V. Laksin inkább prófétának, mint írónak tartja. D. Segal a lelki, szellemi értékek képviselőjét, V. Levin a humanistát, I. F. Belza a tudatos alkotót látja benne. 1 Ha ezen értelmezések általános tendenciáit akarjuk meghatározni, nagyjából a következők különíthetők el: a, az elemző a Mester figuráját egy másik irodalmi alakhoz (Faust stb.) képest értelmezi, b, az elemző a Mester figuráját annak egy lényegi tulajdonságát (passzivitás, gyávaság stb.) kiragadva értelmezi, c, az elemző A Mester és Margarita keletkezésének idejében élő személyekhez (például a szerzőhöz) képest értelmezi a Mester figuráját. 1 KAMARÁS István, Utánam, olvasó!, Múzsák közművelődési kiadó, Budapest, 1986, o. 3

4 Még azok az elemzők is, akik a figura értelmezésénél a "Mester" megnevezésből indultak ki, a figura mesteri mivoltának lényegét csupán a Jesuához vagy Wolandhoz való hasonlóságában találták meg, s ezáltal figyelmen kívül hagyták e kérdéskör néhány fontos részletét. 2.2 A figura értelmezésének új aspesktusai A következő kérdések mentén szeretném újra felvetni a Mester nevére, valamint mesteri mivoltára irányuló problémakört: 1. Ki nevezi el a Mestert Mesternek? 2. Miben áll mesteri mivoltának lényege, tekinthető-e mesternek egyátalán? 3. Ha igen, hogyan vált a Mester mesterré? Ami az első kérdést illeti, a Mester Margaritától kapja nevét, pontosabban a nevét helyettesítő titulust; mesteri mivolta azonban nem egyetemesen elfogadott, hiszen csak Margarita értékrendjében (illetve az ő értékrendjének hatására később a Mester saját és Wolandék rendszerében) illeti meg a mesteri cím: Az asszony, hegyes körmű, finom ujjait hajába mélyesztve, órákig olvasta a kéziratot, és amikor elolvasta, akkor varrta ezt a sapkát. Néha a könyvespolc előtt állt vagy guggolt, és törölgette a sok-sok könyv porlepte gerincét. Hírt, dicsőséget jósolt barátjának, bátorította, akkor kezdte Mesternek szólítani. 2 A második kérdésre szintén választ kapunk a regényszövegből, Margarita ezekkel a szavakkal mutatja be a Mestert Wolandnak: - Ez az ember mester, Messire, az írás mestere! 3 A Mester tehát az írás mestere, ez mesteri mivoltának elsődleges, a regényszövegben expliciten is megjelenő lényege 4. A harmadik kérdésre sokkal nehezebb választ adni, mivel a regényben csak egyetlen szövegrész foglalkozik a Mester korábbi életével. A Mester homályos és töredezett visszaemlékezése inkább csak utalásokat tartalmaz az irodalommal való kapcsolatba kerüléséről, az írás mesterévé válásának történetéről: 2 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 176.o. 3 uo. 359.o. 4 A regény még egy szövegszerű támpontot ad a Mester mesteri mivoltának értelmezéséhez: A Mester Hontalan Ivánt egy ízben tanítványomnak szólítja. A Mester figurájának a mester-tanítvány relációban való értelmezésével a dolgozat fejezetében foglalkozom részletesen. 4

5 - Kezemben a kézirattal kiléptem az életbe, és életem ezzel véget ért - suttogta a Mester, lecsüggesztette fejét, és a sárga M betűs, siralmas kis fekete sapka sokáig bóklászott ide-oda. Elbeszélése attól fogva már kissé összefüggéstelenné vált, csak annyit lehetett megérteni, hogy a Mestert katasztrófa érte. - Akkor kerültem bele az irodalom világába, de még ma is, amikor mindennek vége, s életem összeomlott, iszonyattal gondolok rá vissza - súgta a Mester ünnepélyesen, kezét égnek emelve. - Megijesztett engem az az ember, rettenetesen rám ijesztett! - Ki? - rebegte Ivan alig hallhatóan, mert nem merte félbeszakítani a Mester zaklatott beszámolóját. - Ki? Hát a szerkesztő! Hisz mondom, hogy a szerkesztő![ ] A látogató elbeszélése egyre kuszább lett, egyre több kimondatlan sejlett mögötte. Valamit motyogott arról, hogy ferde pászmákban esett az eső, kétségbeesés és csüggedés honolt az alagsori menedékben, meg hogy hány helyen kilincselt még. Suttogva bizonygatta, hogy az asszonyt, aki harcra tüzelte, egyáltalán nem hibáztatja, ó, a legkevésbé sem! - Emlékszem, emlékszem arra az átkozott mellékletre - dünnyögte a vendég, és két ujjával egy újságlap körvonalait rajzolta a levegőbe. A további zavaros mondatokból Ivan kihámozta, hogy egy másik szerkesztő terjedelmes részletet leközölt ennek az embernek a regényéből, aki Mesternek nevezte magát. 5 A Mester és Margaritában alig esik több szó a Mesternek erről az életszakaszáról, ezért ha meg akarjuk ismerni mesterré avatódásának történetét, más forrást kell keresnünk. 3. A Mester és Margarita és a Színházi regény kapcsolata Bulgakov A Mester és Margaritával egy időben egy másik művén, a Színházi regényen is dolgozott. A Színházi regény története a főhős Makszudov íróvá válásának története. Makszudov célja, hogy A Színházi regény szavait idézve "igazi íróvá" válhasson, ezért regényt ír, és a regényt publikálva megpróbál a kortárs irodalomi világba bekerülni. Majd a regényből színdarabot ír, s így próbál meg színházi szerzőként beilleszkedni a színház világába. Mind a regénnyel, mind a színdarabbal kapcsolatban számos kritika, támadást éri. Ennek hatására Makszudov elhatárolódik az irodalmi világ értékrendjétől, elhatározza, hogy saját törvényeinek engedelmeskedve fog igazi íróvá válni. 5 uo o. 5

6 Látható, hogy Makszudov története számos egyezést mutat a Mester idézett visszaemlékezésével, ezenkívül a két figura megformálását tekintve is találunk hasonlóságokat 6. Mindketten regényírással kezdik pályájukat, és művük miatt kerülnek összeütközésbe az irodalmi élettel. Ezután elfordulnak az irodalmi világtól, és saját normáikhoz kezdik mérni önmagukat és művüket. Makszudov célja, hogy "igazi íróvá" válhasson, a Mester pedig már igazi íróként, az írás mestereként lép elénk. A Mester és Margaritában a Mestert akkor ismerjük meg, amikor azt az életszakaszt, amit Makszudov történetéből megismerünk, már maga mögött hagyta. Makszudov és a Mester sorsának és jellemének hasonlóságait figyelembe véve kézenfekvőnek látszik a felvetés, hogy a Mester története olvasható Makszudov történetének folytatásaként. Ez megfordítva is igaz, hiszen Makszudov története éppen azt meséli el, ami a Mester történetének kimaradt pontosabban kifejtetlen része: hogy hogyan válhat, hogyan avatódhat valaki az írás mesterévé. Ahhoz azonban, hogy ezt részletesebben kifejthessem, szükséges néhány szót ejteni az avatás mibenlétéről. 4. A beavatás 4.1 Az avatási rítusokról általában A köznyelvben az avatás kétféle jelentésben szokott előfordulni: vagy valamivé/valakivé avatásról beszélünk, vagy valamibe való beavatásról. Az első nyelvi forma esetében általában valamilyen tisztségbe való beiktatásra gondolunk, például doktorrá avatásról, bíróvá avatásról. A második forma esetében legtöbbször egy kívülálló személynek valamilyen titokba, misztériumba való beavatása jut eszünkbe. Természetesen az avatás ennél sokkal tágabb jelentéskörrel rendelkezik. Az avatás az antropológiában és a néprajzban is használatos fogalom. Szóhasználat tekintetében a magyar nyelvű szakirodalmakban az avatáson kívül a beavatás és az iniciáció formák elterjedtek. Ami a fogalom jelentését illeti, legtöbbször a hagyományos törzsi társadalmak ifjúavatásainak megjelölésére használják. Az ifjúavatások lényege, hogy a törzs fiatal tagjai általában csak a fiúk átesnek egy szertartássorozaton, s ezután nem tekintik őket többé gyermeknek, hanem befogadják őket a törzs felnőtt tagjai közé. 6 Makszudov és a Mester hasonlóságát tekintve meg kell jegyeznünk, hogy számos elemző tartja mindkettőjüket szerzői alteregónak. 6

7 Néhány szakirodalom azonban ennél tágabb jelentéskörben értelmezi a beavatást, a Magyar Néprajzi Lexikonban például a következőket olvashatjuk az avatás címszónál: Az emberi élet jelentős fordulatait, társadalmi állapot-, státus- és környezetváltozásait sűrítetten kifejező rítus és szokás, amelyet egyének vagy az egyént befogadó társadalmi csoportok és szervezetek gyakorolnak. Az avatás rítusát szokásszerűen kiváltó és előidéző szokásszabályok és normák tartalmazzák az avatandó iránt támasztott követelményeket, amelyek gyakran maguk is rítusformát öltenek az avatást megelőző, az alkalmasságot, rátermettséget bizonyító próbában. Néha maga az avatási ceremónia is utal a rítust kiváltó okokra, érdekekre és célokra, azonban lényege szerint a fordulat, az állapotváltozás ünnepélyességét és fontosságát hangsúlyozza változatos eszközökkel. Az avatás az átmeneti rítusok egyik válfaja. A magyar parasztság avatási rítusai és szokásai a következő tagolódást mutatják: a) Az emberi életet, életkorváltozásokat kísérő avatások. Jellegzetességük, hogy meghatározott életkorhoz és az életkort jellemző funkciókhoz kötődnek, de ezzel együtt meghatározott csoportokba és szervezetekbe is bejuttatják a felavatott egyéneket. (Pl. családba fogadás; az újszülött gyermek befogadása; megbütülés a gyermek iskolába kerülésekor; legényavatás és leányavatás: a serdülőket a legények és lányok csoportja vagy szervezete felnőttként és a csoport vagy szervezet tagjaiként ismeri el; asszonyavatás: az asszonyt szülése után az egyház és társadalmi közössége asszonyként ismeri el stb.) b) avatási rítusok és szokások, melyek az egyént valamely társadalmi csoport vagy szervezet tagjává teszik. Ezek a rítusok és szokások is meghatározott életkorhoz kötődnek, azonban fő sajátosságuk, hogy a csoportba vagy szervezetbe kerülés motívumait hangsúlyozzák. (Pl. Aki először arat aratóbandában, a banda tagjává avatják stb.) c) A harmadik csoportba azok az avatások tartoznak, amelyek az egyénnek a szervezetben, csoportban betöltött funkcióihoz kapcsolódnak, vagy az egyén meghatározott teljesítményeit minősítik. (Pl. céhes avatás, legénybíró avatás.) 7 Láthatjuk, hogy a Magyar Néprajzi Lexikon nem csak az ifjúavatást (a legény- és leányavatást) tekinti beavatásnak, sőt ezt az avatástípust egy átfogó kategória, az életkorokhoz kötődő beavatások részeként tartja számon. Ezen kívül még két kategóriát különít el, a csoportokba való bekerüléshez kapcsolódó, valamint a csoportokban betöltött funkciókhoz kapcsolódó beavatásokat. Érdemes felfigyelni a szócikk még egy mondatára, miszerint az avatás az átmeneti rítusok egyik válfaja. 4.2 Az átmeneti rítusok elmélete, a rítusok csoportosítása Az átmeneti rítusok elmélete Arnold van Genneptől származik. Gennep az átmeneti rítusok lényégét a következő módon határozza meg: 7 Magyar Néprajzi Lexikon, főszerk. ORTUTAY Gyula, Akadémiai kiadó, Budapest, 1977, 1. kötet, o. 7

8 Az egyén élete bármiféle társadalomban egyik életkorból a másikba, egyik foglalkozásból a másikba történő átmenetekből áll. [ ] Magából az élet tényéből következik, hogy egyik speciális társadalomból a másikba, egyik társadalmi helyzetből a másikba kell átlépni: ily módon az egyén élete olyan szakaszok sorából áll, amelynek vége és kezdete azonos rendű egységeket alkot: születés, társadalmi serdülés, házasság, szülővé válás, osztálybeli előrelépés, foglalkozásbeli szakosodás, halál. Valamennyi effajta egység olyan szertartásokkal jár együtt, amelyeknek mindig ugyanaz a céljuk: hogy meghatározott helyzetből egy másik, szintén pontosan meghatározott helyzetbe juttassák az egyént.[ ] Az effajta átmenetek fontosságára való tekintettel megalapozottnak tűnik a számomra a rítusokon belül önálló osztályt különíteni el Átmeneti rítusok néven, azt pedig tovább osztani Elválasztó rítusok (Rites de séparation), Határhelyzeti rítusok (Rites de marge) és Befogadó rítusok (Rites d'agrégation) alkategóriákra. 8 Gennepnél tehát átfogó kategória az átmeneti rítusok kategóriája. Minden átmeneti rítussornak közös sémája van: elválasztó, határhelyzeti és befogadó rítusok egymásutánja. Az átmeneti rítusok kategóriáján belül a következő csoportokat különíti el: 1. Az idegenekkel (a törzsön, közösségen kívülállókkal) kapcsolatos átmeneti rítusok 2. A terhességgel és a gyermekággyal kapcsolatos átmeneti rítusok 3. A születéssel és gyermekkorral kapcsolatos átmeneti rítusok 4. A beavatási rítusok 5. Az eljegyzéssel és a házassággal kapcsolatos átmeneti rítusok 6. A temetéssel kapcsolatos átmeneti rítusok 7. Egyéb átmeneti rítuscsoportok (1. haj; 2. fátyol; 3. speciális nyelvek; 4. szexuális rítusok; 5. verés és ostorozás; 6. az első alkalom; 7. éves, szezonális, mindennapi rítusok; 8. áldozat, zarándoklat, fogadalom) A beavatási rítusok tehát külön csoportot képeznek az átmeneti rítusokon belül. Gennep a beavatási rítusok csoportját is tovább bontja kisebb csoportokra, ennek megfelelően a következő beavatás-típusokról beszél: 1. Korosztályok közti átmenetet biztosító avatások 2. Totemisztikus klánokba való beavatások 3. Mágikus-vallási testvériségekbe való beavatások 4. Titkos társaságokba való beavatások 5. Politikai és harci társaságokba való beavatások 6. Vallási egyesületekbe való beavatások 8 Arnold VAN GENNEP, Átmeneti rítusok, L'Harmattan kiadó, 2007, o. 8

9 7. Vallási- kasztbeli- és társadalmi oszálybeli hovatartozás megváltozásához kapcsolódó beavatások 8. Papok és varázslók felszenteléséhez kapcsolódó beavatások 9. A törzsfőnökök és királyok trónraemeléséhez kapcsolódó beavatások 10. Szakmákba való beavatás A rítusok osztályozás után lássuk, hogyan működik a gennepi elmélet egy-egy konkrét beavatási rítussorra vetítve. 4.3 A rítusok sémájának értelmezése: átmeneti rítusok a gyakorlatban A gennepi elmélet szerint a beavatási rítussorok az átmeneti rítussorok sémájának megfelelően három fő szakaszra oszthatók: elválasztó (preliminális) rítusokra, határhelyzeti (liminális) rítusokra és befogadó (posztliminális) rítusokra. Nézzük, hogyan értelmezhetők a gennepi hármas séma elemei, illetve azok gyakorlati megjelenése; vagyis melyek azok az állandó megnyilvánulási formák a konkrét, hagyományos törzsi beavatási szertartássorok leírásaiban, melyeket elválasztó, határhelyzeti és befogadó rítusoknak tekinthetünk. Az elválasztó rítusok funkciója egy beavatási rítussor esetében, hogy az avatandót elválasszák, kiszakítsák korábbi élethelyzetéből, és abból a társadalmi csoportból, ahová addig tartozott. A hagyományos beavatások esetében az elválasztó szakaszban az avatandót gyakran hosszabb-rövidebb időre elszeparálják hozzátartozóitól, sőt, néha az egész közösségtől, amelyben él. A közösség lakóhelyén kívülre (a falu melletti erdőbe, stb.) viszik, vagy egy külön e célra készült építménybe. Az avatandónak ebben az időszakban legtöbbször teljes magányban kell élnie, tilos emberek előtt mutatkoznia. Mielőtt kivonulna a közösségi életből, az avatandót megfosztják korábbi társadalmi státuszának (vagy egyéb állapotának) külső jeleitől: elveszik a ruháját, levágják a haját, stb. Ebben a szakaszban nem gyakorolhatja a korábbi szokásait, tevékenységeit, ezen kívül gyakran viselkedési és táplálkozási tabuknak van alávetve. Az elválasztó rítusok összességükben az avatandó fizikai és pszichés legyengülését okozzák. Annak, hogy avatandót ilyen testi-lelki állapotba hozzák, kettős célja van: egyrészt az, hogy az avatandóból minden, a múltjára vonatkozó információ törlődjön, vagy legalábbis elhalványuljon, s ezáltal eltávolodjon a kiinduló állapotától; másrészt pedig az, hogy minél megtörtebbé, azaz formálhatóbbá váljon, hogy az avatás során, mintegy tabula rasaként működjön, akire ráírják az beavatottsághoz szükséges tudást. 9

10 A határhelyzeti szakaszba való átlépésnek sok esetben feltétele az avatandó szimbolikus halála. Ez az aktus hivatott jelképezni, hogy az avatandó végleg elszakadt korábbi életétől, személyiségétől. Az ilyen esetekben az avatandót a határhelyzeti szakaszban végig halottnak tekintik. Ebben az időszakban két világ között, átmeneti állapotban van; tulajdonságai bizonytalanok, mert helyzete nem jellemezhető sem a kiinduló, sem az elérendő állapot tulajdonságaival; kívül kerül a közösség szokás- és normarendszerén. A liminális állapotú avatandót összefoglalóan a hiány és a bizonytalan pozíció jellemzi: megfosztják a társadalomban elfoglalt helyétől, nevétől, külső megjelenésében is minimálisra csökkentik az identifikáló és individualizáló jegyeket. Az avatandótól elvárt viselkedés ebben az állapotban az alázatosság, passzivitás; az avatottak ilyenkor ismertetik meg annak az állapotnak a normáival, szabályrendszerével, amelybe törekszik, illetve megtanítják neki az új állapotához kapcsolódó hagyományokat, s végül leleplezik a misztériumokat. A liminális szakasz után az avatás befogadó szakasza következik, melynek során az avatandó befogadó rítusok segítségével kerül vissza a közösségbe. Természetesen a közösségbe való visszakerülés esetében nem a korábbi pozícióját foglalja el, hanem az újat, amit a beavatás során kiérdemelt. A befogadó szakasz az avatandó jelképes újjászületésével kezdődik, s ezután újabb befogadó rítusok következnek, melyek által avatottá válik, és új identitást nyer: új névvel, társadalmi pozícióval stb. ruházzák fel. Frazer is észrevette, hogy a beavatási rítusok esetében működik valamilyen általánosságban érvényes séma, ő ezt a halál és feltámadás liturgiájának nevezte, az avatandók jelképes halála és feltámadása miatt. Hogy érthetőbbé váljanak a beavatási rítus egyes elemei, nézzük meg egy konkrét beavatási szertartás leírását. A következőkben egy indonéz törzs titkos társaságba beavató rítusainak leírását idézem. Seram nyugati részén a serdülő fiúkat felveszik a Kakian-szövetségbe. [ ] A Kakian-ház téglalap alakú facsűrféle; az erdő mélyén a legsötétebb fák alatt áll; úgy építik, hogy nagyon kevés fény jut be, így lehetetlen a benne történteket látni.[ ] Ide vezetik az avatásra váró bekötött szemű fiúkat szüleik és rokonaik kíséretében. Minden egyes fiút két férfi vezet kézenfogva; ők ajánlóiként vagy gyámjaiként lépnek fel, és az avatás időszaka alatt gondját viselik. Miután valamennyien összegyűletek a csűr előtt, a főpap hangosan kiált az ördögöknek. Azonnal utálatos zaj hallatszik ki a csűrből. Ezt bambusztrombitákkal felszerelt férfiak keltik, akiket egy hátsó ajtón titokban vezettek be az épületbe; de a nők és a gyermekek azt hiszik, hogy az ördögök ütnek zajt, s ezért nagyon megrémülnek. Azután a papok belépnek a csűrbe, s a fiúk egyenként követik őket. Ahányszor egy fiú eltűnik a helyiségben, tompa csapás hangját lehet hallani, borzalmas üvöltés hangja szűrődik ki, s egy vértől csepegő kardot vagy lándzsát dugnak ki a csűr 10

11 tetején. Ez annak a jele, hogy a fiú fejét levágták, s az ördög elvitte őt a másviágra, hogy ott megújítsa és átalakítsa. A véres kard láttán az anyák sírnak, jajgatnak; panaszolják, hogy az ördög meggyilkolta gyermekeiket. Úgy látszik, egyes helyeken a fiúkat átlökik egy nyíláson, amely krokodil állkapcsát vagy egy kazuár csőrét utánozza, azután kijelentik, hogy az ördög elnyelte őket. A fiúk öt vagy kilenc napon át maradnak a csűrben. A sötétben ülve hallgatják a bambusztrombiták recsegését, időnként pedig puskalövések és kardcsattogás hangját is. Mindennap megfürdenek, arcukat és testüket pedig sárga mázzal kenik be, hogy olyan legyen a megjelenésük, mint akiket elnyelt az ördög. A Kakianházban időzése alatt mindegyik fiúnak tövissel egy vagy két keresztet tetoválnak a mellére vagy a karjára. Amikor nem alszanak, a fiúk kötelesek összekuporodva ülni anélkül, hogy egyetlen izmuk is megmozdulna. Amint ott ülnek egy sorban, keresztbe tett lábbal és kinyújtott karral, a főnök veszi trombitáját, egyik nyílását sorban ráhelyezi mindegyik fiú kezére, s idegenszerűen beszélve rajta keresztül, utánozza a szellemek hangját. Halálbüntetés terhe mellett inti a fiúkat, hogy tartsák meg a Kakian-szövetség szabályait, és sohase árulják el azt, ami a Kakian-házban történt. A papok azt is lelkére kötik az újoncnak, hogy viselkedjék rendesen vérrokonaival szemben, továbbá megtanítják törzse hagyományaira és titkaira.[ ]...egy-két nap múlva az újoncok mellett gyámokként vagy ajánlókként szereplő férfiak azzal a jó hírrel térnek vissza a faluba, hogy az ördög a papok közbenjárására visszaadta a fiúk életét. Ezek a hírhozó férfiak, mint a túlvilágról éppen most érkezett követek, ájuldozva és sárral befröcskölve érkeznek meg.[...] Amikor visszatérnek otthonukba, tántorogva járnak, és háttal lépnek be a házba, mintha elfelejtették volna, hogyan kell rendesen menni[...] Mindez annak a kifejezésére szolgál, hogy még mindig az ördög vagy a szellemek befolyása alatt állnak.[...] Ajánlóiknak kell megtanítaniuk őket az élet minden közönséges aktusára, mintha újszülött gyermekek volnának.[...] Ezek után az avatási szertartások után az ifjakat férfiaknak tekintik [...] 9 Ebben az avatási rítussorban az elválasztó szakasz egyetlen rítusban sűrűsödik össze: a jelképes lefejezésben. Ez egyben az avatandó szimbolikus halála is, amely biztosítja számára a belépést az avatás határhelyzeti szakaszába. Az ördöggel való találkozás is fontos motívum, mivel az ördög viszi el az avatandót a túlvilágra, ahol avatásának határhelyzeti szakaszában tartózkodni fog, és ahol megtörténik vele az a változás, ami avatottá teszi. A határhelyzeti szakasznak ebben az esetben a Kakian-házban töltött idő felel meg, a leírás hangsúlyozza is, hogy itt tanítják meg a fiúkat a törzsük hagyományaira és titkaira. A Kakian-házbeli körülmények is utalnak arra, hogy az avatandók ilyenkor halottak és a pokolban tartózkodnak: sötétben, mozdulatlanul kell tölteniük napjaikat. A határhelyzeti 9 James George Frazer, Az Aranyág, Századvég kiadó, Budapest, 1994, o. 11

12 szakasz végét az avatandók megjelölése jelenti. A megjelölés általában olyan csonkítás (például az egyik ujjperc levágása, a körülmetélés, az egyik fog kiverése stb.), amely az avatandó megjelenését egész hátralevő életére megváltoztatja, s egyúttal az azonos jelet viselők csoportjának tagjává avatja. A fent idézett leírásban a megjelölés tetoválással történik, s ezáltal fogadják be a fiúkat a Kakian-szövetségbe. Az avatás befogadó szakaszába való átlépést az ajánlóknak az a bejelentése jelzi, hogy az ördög visszaadta a fiúk életét. Ez felel meg az avatandók jelképes feltámadásának, ez után térhetnek vissza a közösségbe. A közösségbe való visszatérés után még reintegráló rítusokra van szükség, ezért kell az ajánlóknak visszavezetni az avatottakat a közösség életébe azáltal, hogy újra megtanítják nekik a hétköznapi élethez szükséges cselekvéseket. Az ajánlóknak vagy segítőknek a beavatás egész folyamatában fontos szerepe van, az ő feladatuk, hogy az avatandókat tanácsaikkal, magyarázataikkal végig irányítsák, segítsék. A hagyományos beavatási rítusok megismerése után vizsgáljuk meg Bulgakov, és a beavatási rítusok kapcsolatba kerülésének lehetőségét. 5. Bulgakov és a beavatási rítusok Felmerülhet a kérdés, vajon ismerhetett-e Bulgakov bevatási rítusokat, s ha igen, honnan? A 20. század elején Oroszországban igen népszerű volt az okkultizmus, még a politikában is fontos szerepet kaptak egyes elemei. Számos formája, köztük a legtöbb vitát kiváltott szabadkőművesség is elterjedt volt: 1917 februárjára már huszonnyolc nagyobb (és jóval több kisebb) páholy volt ismert Oroszországban, összesen mintegy kétezer-ötszáz taggal. A mozgalom áthatotta az orosz értelmiség szakmai és intellektuális életének minden szintjét. Nyina Berberova rámutatott, hogy»ebben az időben [...] nem létezett egyetlen szakma, intézmény, hivatalos vagy magántársaság, szervezet vagy csoport, amelyben ne lettek volna szabadkőművesek.«10 Eszerint Bulgakovnak is tudomást kellett szereznie a szabadkőművesség létezéséről, valószínűleg erre utal A Mester és Margaritában a Mester elejtett mondata is: - Tudja, kik ezek az építőmesterek? - kérdezte a vendég Ivantól, majd megmagyarázta: - Ez egypár emberből álló csibész banda, amely ki tudja, hogyan, meghúzta magát Moszkvában Maria Carlson, A divatos okkultizmus, in Az okkult az orosz és a szovjet kultúrában, szerk. B. G. ROSENTHAL, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, o. 11 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 170.o. 12

13 A rendelkezésre álló források hitelességének kétségbevonhatósága miatt a szabadkőművesség mibenlétét nem kívánom boncolgatni. Dolgozatom szempontjából annyi is elég, hogy a szabadkőművesség olyan titkos társaság, melybe a bekerülés beavatási rítusok elvégzéséhez volt kötve. Tehát ha Bulgakov tudott a szabadkőművességről, feltehetően a beavatási rítusokról is tudomást szerzett. A beavatási rítusok tanulmányozására Bulgakov korában sok újonnan megjelent mű nyújtott lehetőséget: a század fordulóján az európai értelmiség érdeklődése a kulturális antropológia felé fordult. A kutatók igyekeztek hagyományos, érintetlen törzsi társadalmakat, kultúrákat fellelni, és életmódjukról, szokásaikról, vallásaikról leírásokat készíteni. Az egyik legjelentősebb mű Arnold van Gennep Átmeneti rítusok című munkája, amely 1909-ben, francia nyelven jelent meg először. Ez a könyv a rendszerezés igényével lép fel: a századfordulón keletkezett antropológiai jellegű rítusleírások értelmezéséhez hozott létre átfogó sémát. Megjelenése francia műveltségterületen nagy visszhangot és érdeklődést váltott ki, valószínűleg Bulgakov is ismerhette. Ez annál is inkább valószínű, mivel a Bulgakovhősök beavatásának elemei jól megfeleltethetők a gennepi séma elemeinek, amint az majd a dolgozatban bizonyítást nyer. Szintén hatással lehetett Bulgakovra Frazer Az Aranyág című könyve, a kor talán legnagyobb hatású antropológiai munkája, amely több helyen is foglalkozik a beavatási rítusokkal. Az Aranyág ismeretére utal például A Mester és Margarita elején Berlioz monológja, ahol a felsorolt istenségek megegyeznek Az Aranyág-ban kiemelt szerepű istenségekkel, sőt a két műben az említésük sorrendje is nagyjából megegyező, ami a gondolatmenet egyezését is feltételezi. Berlioz magas tenorja ércesen szárnyalt a néptelen fasorban, és ahogy egyre mélyebben merészkedett a dzsungelbe, amelybe csak nagyon művelt ember hatolhat be nyaktörés kockázata nélkül, egyre több és több érdekes és hasznos adatot közölt az ifjú költővel az egyiptomi Oziriszről, Ég és Föld fiáról és istenéről, a föníciai Thammuzról, továbbá Mardukról, végül a kevésbé ismert, hatalmas Huitzilopochtliról, akit a mexikói aztékok hajdanában igen nagy tiszteletben részesítettek. És amikor Mihail Alekszandrovics fejtegetései során odáig jutott, hogy az aztékok tésztából is kicsiny Huitzilopochtli-figurákat gyúrtak - a fasorban feltűnt az első ember. [...] 13

14 Mulatságosan, szatirikusan írod le például Jézusnak, isten fiának a születését, de a dolog csattanója az, hogy Jézus előtt már egy egész sereg istenfia született, mint például a fríg Attisz, a perzsa Mitrasz. 12 Számos jel mutat tehát arra, hogy Bulgakov ismerhetett beavatási rítusokat, és valószínűleg a hagyományos beavatási rítusokat leíró és magyarázó munkákkal is kapcsolatba kerülhetett. Így elfogadhatjuk azt a feltételezést is, hogy egyes Bulgakov-hősök története olvasható beavatási történetként. 6. Beavatás a Bulgakov-regényekben Vizsgáljuk meg először, hogy milyen típusú beavatáson esnek át Bulgakov hősei. Makszudov igazi íróvá akar válni, a Mester pedig az írás mestereként jelenik meg; tehát a Színházi regényben kifejtetten, A Mester és Margaritában vázlatosan megjelenő beavatási történet az írói szakmába, mesterségbe való beavatás története. A Színházi regény esetében felmerül az a lehetőség is, hogy a színház világát titkos társasághoz, vallási egyesülethez hasonló intézménynek tekintsük, így Makszudov beavatását az ilyen jellegű társaságokba való beavatásokhoz is hasonlíthatjuk. A szakmákba való beavatásról Gennepnél is azt találjuk, hogy sok esetben összefonódik valamilyen más, vallási jellegű vagy titkos társaságba való beavatással: A szakmákba való belépés nálunk is speciális szertartásokkal járt, amelyek legalábbis néhány vallási jellegű rítust is tartalmaztak, főleg ha a céhek valamilyen speciális jellegű vallási társasággal estek egybe. Valaha a tanoncság még akkor is befogadási rítussal (közös étkezés stb.) végződött, ha nem jelentette az előző környezettől való elválasztást. Mint tudjuk, a céhekbe történő belépést szigorúan szabályozták. 13 Bulgakov egyébként más típusú beavatási szertartásokból is használ fel elemeket az íróvá avatás történetében, s ezt könnyen megteheti, mert amint láttuk a gennepi elmélet tárgyalásánál a különböző típusú beavatási rítussorok sémája közös, mindegyik ugyanazokból az állandó elemekből építkezik. 6.1 Beavatás a Színházi regényben Makszudov beavatása 12 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, o. 13 Arnold VAN GENNEP, Átmeneti rítusok, L'Harmattan kiadó, 2007, o. 14

15 Makszudov beavatásának fázisait a gennepi elmélethez igazodva fogom rendszerezni, vagyis a regény különböző momentumait a korábban már felvázolt séma kereteiben értelmezem. Ennek megfelelően fogom használni az elválasztó rítusok, határhelyzeti rítusok, illetve befogadó rítusok kategóriákat. 14 Nézzük először is, hogy honnan hová akar a főhős eljutni, milyen állapotok között kell átmenetet biztosítani a beavatási rítusoknak? A regény hetedik fejezetében ezt olvashatjuk: Végigtekintettem múltamon. - Eddig tehát a következő világokban éltem - magyaráztam önmagamnak egy márciusi hóvihar idején, a petróleumfőző mellett kuporogva. Az első világ: egyetemi laboratórium. Onnét egy huzatszekrényre emlékszem, meg állványos lombikokra. Ebből a világból a polgárháború idején szakadtam ki [...] mindezek után a Hajózási Híradó-hoz kerültem. Miért, mi okból? Ne kerülgessük a forró kását. Arról ábrándoztam, hogy író legyek. 15 Láthatjuk, hogy ez a szövegrész a gennepi elmélethez hasonlóan az emberi életet úgy tűnteti fel, mint amit átmeneti beavatási rítusok tagolnak. Makszudov egyik világból, mesterségből lép át a másikba. Az utolsó állomás, az állapot, amelybe törekszik írói hivatás, az irodalom világa. A Színházi regény eseményei Makszudovnak a Hajózási híradó világától való elszakadását és az írói hivatásba, az irodalom világába való beavatását mesélik el. Térjünk rá a beavatási folyamat tárgyalására, nézzük Makszudov beavatásában az elválasztó rítusokat. A beavatás folyamatát a regény megírása indítja be. A beavatás folyamata a sámánjelöltek beavatásához hasonlóan indul el, akik álom vagy látomás formájában kapnak útmutatást mesterségük titkairól. Az ural-altáji sámán: 1. kora gyermekkorától ideges és ingerlékeny; 2. többször»megszállják«a szellemek (hallucinációk, fóbiák, epilepszia, transz, katalepszia stb.) [...]; 3. elvonul az erdőbe [...] különböző nélkülözéseknek teszi ki magát [...]; 4. mind gyakrabban jelennek meg neki ember vagy állat formájú [...] szellemek, megtanítják a mesterség fogásaira Mielőtt Makszudov beavatásáról beszélnénk, szót kell ejtenünk a Színházi regény idő- és szövegszerkezetéről, hogy a későbbiekben helyes sorrendbe állíthassuk Makszudov történetének mozzanatait. Mint ismeretes, a regény töredékben maradt ránk, összesen tizenhat fejezetét ismerjük. Ez a tizenhat fejezet két nagy egységre tagolódik, az első rész az elsőtől a tizennegyedik fejezetig tart, a második részből csak a tizenötödik fejezet készült el teljesen, a tizenhatodik befejezetlen. A regényhez csatolt előszó előrevetíti Makszudov történetének tervezett végpontját, az öngyilkosságot, ez is igazolja a szöveg befejezetlenségét. Ha a regény eseményeinek egymásutániságát akarjuk rekonstruálni, a 2-7 fejezetek dolgozzák fel az időben legkorábbi eseményeket, majd az 1. fejezet következik, ezután a 8., majd ezt követően a fejezetek időrendje lineáris. 15 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 50.o. 16 Arnold VAN GENNEP, Átmeneti rítusok, L'Harmattan kiadó, 2007, 121.o. 15

16 Makszudovot is egy számára megrázó élményt jelentő álom indítja el az írói pályán....éjjelente, néha hajnalig, regényt írtam manzárdszobácskámban. Az ötlet egy éjjel született, amikor szomorú álomból ébredtem. Szülővárosomat láttam, tél volt, jég, hó, polgárháború... Nesztelen hóvihar száguldott el fölöttem, azután ócska zongora jelent meg, s körülötte emberek álltak, akik már nincsenek ezen a földön. Álmomban rádöbbentem, hogy milyen magányos vagyok, megsajnáltam magamat. Könnyek közt ébredtem. [...] Bal oldalam fájt a rugótól, szívemet rettegés szorította össze. Úgy éreztem, mindjárt meghalok ott, az asztalnál ülve; a szégyenletes halálfélelem úgy megalázott, hogy felnyögtem, és segélykérőn néztem körül, oltalmat, segítséget keresve.[...] Így kezdtem regényt írni. Leírtam az álmomban látott hóvihart. 17 Ezzel a mozzanattal indul Makszudov beavatásának elválasztó szakasza, ugyanis a regényírás miatt kezd elmaradozni munkahelyéről, a Hajózási Híradótól: Minden lehető alkalommal igyekeztem betegség ürügyén eltávozni munkahelyemről. Természetesen nemigen hitték el, hogy beteg vagyok, és helyzetem odabenn egyre kellemetlenebbé vált. De mindent elviseltem, és fokozatosan belejöttem az írásba. 18 Nem csak a munkáját, de egyéb emberi kapcsolatait is elhanyagolja: Azon a télen elveszítettem néhány megmaradt ismerősömet, nagyon elgyengültem, reumát kaptam, és némiképp elvadultam. 19 Ezekben a momentumokban felismerhetjük a hagyományos beavatási rítusoknak azt a fázisát, amikor az avatandó elszigetelődik a közösségtől, magányosan él, kerüli az emberekkel való találkozást. Az elvonulást a testi-lelki legyengülésen, és a korábbi élethelyzethez kapcsolódó élmények szükségszerű elhalványításán túl az is indokolja, hogy az avatandó számára a korábbi állapot már valami miatt nem élhető, az új életforma gyakorlásához viszont még sem joga, sem tudása nincs. Megfigyelhetjük, hogy Makszudov már a Hajózási Híradó világában sem érzi otthon magát ( helyzetem odabenn egyre kellemetlenebbé vált ), és az irodalmi világ részéről is határozott visszautasításban részesül: regényére kizárólag negatív kritikákat kap (lásd a 17 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, o. 18 uo. 14.o 19 uo. 15.o. 16

17 felolvasóestek eseményeit, a 2. fejezet második felében), és a szerkesztőségek mind visszautasítják a regény kiadását. Szintén a korábbi életétől való elszeparálódás, az elválasztó szakaszban szokásos egyedüllét felé mutat a macska halála. Aztán kimúlt a macskám. Nem evett, a sarokba húzódott, és nyávogott. Majd beleőrültem. Három napig tartott. Negyednap mozdulatlanul kinyúlva találtam zugában.[ ]Egyes-egyedül maradtam a földön 20 Ez a momentum párhuzamos a hagyományos beavatási rítusok közül azzal, amikor az avatandót elszakítják hozzátartozóitól. Szintén elválasztó rítus a fizikai-lelki legyengülést, illetve a korábbi élmények törlődését okozó álmatlanság. Minden éjjel álmatlanul feküdtem, szememet a vaksötétbe meresztve, és ezt hajtogattam:»borzasztó, minden borzasztó.«ha megkérdeztek volna, hogy mire emlékszem szerkesztőségi munkámból, tiszta lelkiismerettel ezt válaszoltam volna: semmire.[ ] Két hét múlva az álmatlanság megtette hatását. 21 Az avatandóknak a határhelyzeti szakaszba való átlépését mindig a jelképes haláluk jelzi. A Színházi regényben a jelképes halálnak Makszudov öngyilkossági kísérlete felel meg. Annak is van jelentősége, hogy Rudolfit Mefisztónak nézi, mert ennek is van megfelelője a hagyományos beavatási rítusok között: az avatandók jelképes halálában a törzs által félt gonosz szellem, az ördög (pontosabban ezt a szerepet eljátszó avatottak) vállalnak szerepet. Később a beavatási folyamatnak egyik kulcseleme lesz, amikor az avatandók előtt leleplezik, hogy az ördög nem létezik, csak az avatottak játszották el az ő szerepét. A Színházi regényben is lelepleződik hogy csak Rudolfi egy egyszerű lapszerkesztő az, akit Makszudov Mefisztónak nézett 22. Az ajtó kinyílt, és én a padlón kuporogva kővé meredtem rémültömben. Ez ő, igen, kétségtelenül ő az. [ ] Mit szaporítsam a szót: Mefisztó állt előttem. [ ] 20 uo o. 21 uo. 21.o. 22 Külön érdekes ebben a jelenetben, hogy Makszudov szobájában éppen kialudt a villany, és sötét van, amikor Rudolfi megérkezik, de Rudolfi táskájában történetesen van új villanykörte. Bulgakov itt valószínűleg arra játszik rá, hogy Mefisztó másik elnevezése Lucifer, amely név fényhozót jelent. 17

18 - Rudolfi - mondta a Gonosz, nem basszus, hanem tenor hangon. A bemutatkozás fölösleges volt. Úgyis megismertem. Az akkori irodalmi élet egyik legnevezetesebb alakja állt előttem, az egyetlen maszek folyóirat a Rogyina főszerkesztője és kiadója: Ilja Ivanovics Rudolfi. 23 Makszudov öngyilkossági kísérletével belép avatásának határhelyzeti szakaszába, ahol már a Hajózási Híradó világához sem tartozik, de még az irodalom világa sem fogadja be. Makszudov, mint minden határhelyzeti szakaszban lévő avatandó, liminális állapotú személy: kívül kerül a közösségi élet rendszerén, hiány és bizonytalan pozíció jellemzi. Az avatandóknak ebben a szakaszban szellemi és fizikai próbatételeket kell kiállnia, ezzel bizonyítja, hogy méltó a beavatottságra. Általában az avatásnak ebben a szakaszában kap fontos szerepet az avatandó mellett álló segítő, aki segít neki eligazodni az új világ körülményei között, és megismerteti az új állapot normáival, szabályaival. Makszudov esetében ez a segítő személy Bombardov lesz, ő fogja tanácsokkal ellátni a színházi világban való helyes viselkedést illetően. Makszudov beavatásának határhelyzeti szakaszában az első próbatételek: a revolver visszacsempészése; harc Makar, majd Alojzij Rvackijjal a szerzői jogdíj kifizetéséért; találkozás a szöggel felhasított fülű fiatalemberrel; részvétel az írók estélyén. Makszudov ezeknek a próbáknak még egyértelműen meg akar és meg is tud felelni. A revolvert sikeresen visszacsempészi barátja fiókjába, a Rvackijoktól sok nehézség árán ugyan, de kicsikarja a neki járó pénzt. Az írók estélyén sikerül visszautasítania Agapjonov tolakodó ajánlatát, és itt már a szöggel felhasított fülű fiatalember is barátságosan fogadja. Eddig a pontig tehát Makszudov minden próbán sikerrel áll helyt. Az estély után azonban megbetegszik, s a betegség alatt átalakul az irodalmi világhoz való viszonya, az eddigi tisztán pozitív hozzáállását ambivalencia váltja fel. Arról ábrándoztam, hogy író legyek. [ ] És akkor voltaképpen feltárult előttem az a világ, amelybe törekedtem, de - hogy, hogy nem - egyszeriben elviselhetetlennek találtam. 24 Ez az ambivalencia adja meg Makszudov beavatásának sajátos színezetét: író akar lenni, de közben a kortárs irodalmi élet törvényeinek nem veti alá magát. A Színházi regény számos helyen hangsúlyozza, hogy Makszudov nem hajlandó arra az alázatos és passzív viselkedésre, amit az avatandótól elvárnak. Így áll elő az a helyzet, hogy a beavatási próbákon a játékszabályok el nem fogadása miatt sorra elbukik, ennek ellenére mégis beavatottá válik. 23 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 24.o. 24 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 50.o. 18

19 Makszudov beavatása kettős pályán fut: a regénybeli irodalmi közélet által támasztott próbatételeken sorozatosan elbukik, de ennek ellenére mégis íróvá, az "írás mesterévé" avatódik az általa írt szövegek, a regény és a színdarab által. Így jönnek létre azok az ellentmondásos helyzetek és a folyamatos feszültség, amiben Makszudov élni kénytelen, s ami végül elviselhetetlenné válik számára. Az irodalmi közélet szereplői többé-kevésbé kívülállóként kezelik, hiszen az ő rendszerükben rendre elbukik, viszont Makszudov egy másik értékrendhez méri önmagát, miszerint az író - és minden művész - helye az általa létrehozott mű alapján határozható meg a művészi világ hierarciájában. A Makszudov által képviselt értékrendet Bulgakov később A Mester és Margaritában konkrétan megfogalmazza: A terasz bejáratánál, a sarokban, ott, ahol nyílást hagytak a rácsra felfuttatott zöld sövényben, fehér zoknis, fehér fityulás, sápadt és unatkozó ábrázatú nőszemély üldögélt közönséges hajlított széken; előtte egyszerű konyhaasztalon vastag üzleti könyv feküdt, amelybe a nő - miért, miért sem - beírt mindenkit, aki az étterembe jött. Korovjovot és a Behemótot is megállította. - Kérem az igazolványokat! - szólt rájuk, és megdöbbenten meredt Korovjov cvikkerére, a Behemót benzinfőzőjére és rongyos könyökére. - Ezer bocsánat, kisasszonykám, miféle igazolványt? - álmélkodott Korovjov. - Maguk írók? - kérdezte a nő. - Föltétlenül - válaszolta Korovjov önérzetesen. - És hol az igazolványuk? - makacskodott a nő. - Elragadóan bájos hölgyem... - kezdte Korovjov behízelgően. - Nem vagyok elragadóan bájos - vágott szavába a nő. - Ó, de kár! - mondta Korovjov csalódottan, és így folytatta: - Nos, ha nem óhajt elragadóan bájos lenni, akkor ne legyen az, ámbátor igazán nagyon kellemes volna. Tehát, ha meg akarunk győződni arról, hogy Dosztojevszkij író, vajon az igazolványát kell-e kérnünk? Nem, vegyük elő bármelyik regényének bármelyik lapját, és igazolvány nélkül is azonnal meglátjuk, hogy íróval van dolgunk. Egyébként, azt hiszem, nem is volt semmiféle igazolványa... mit gondolsz? - fordult a Behemóthoz. - Akármibe fogadok, hogy nem volt - erősítette meg a kandúr; benzinfőzőjét az asztalra állította a főkönyv mellé, és mancsával törölgette a verítéket kormos homlokáról. - De ön nem Dosztojevszkij - mondta a nő, aki valósággal elszédült Korovjov szóáradatától. - Ki tudja, ki tudja! - válaszolt Korovjov. - Dosztojevszkij meghalt - mondta rá a nő, de eléggé bizonytalanul. - Tiltakozom! - kiáltott fel szenvedélyesen a Behemót. - Dosztojevszkij halhatatlan! - Az igazolványokat kérem, polgártársak! - szajkózta a nő. Korovjov azonban nem adta meg magát. 19

20 - Már engedje meg, de ez igazán nevetséges! - méltatlankodott. - Elvégre nem az igazolvány teszi az írót, hanem az, amit ír. 25 Makszudov értékrendjének és az irodalmi világ elvárásainak összeütközésére a Színházi regény is reflektál: Mindenekelőtt elmentem a könyvesboltokba, és megvettem kortársaim műveit. Látni akartam, miről írnak, hogyan írnak, mi a fortélya ennek az ördöngös mesterségnek.[ ] Legelső kötelességemnek persze azt tekintettem, hogy nekifeküdjek Izmail Alekszandrovics legújabb könyvének. Már a borítólap láttán balsejtelem fogott el. A könyv címe ez volt: Párizsi mozaik. A mozaik minden kockája ismerősnek tetszett az elsőtől az utolsóig. [...] Meg kell adni, Izmail Alekszandrovics brilliánsan írt, mozaikja olvastán hovatovább megundorodtam Párizstól. Agapjonov, amint kitűnt, az estély óta új elbeszéléskötetet tett közzé A tyetyusi nyüzsgönc címmel. Nem esett nehezemre kitalálni, hogy Vaszilij Petrovicsnak nem sikerült szállást találni, mégis Agapjonovnál töltötte az éjszakát, minek következtében ő maga volt kénytelen kiaknázni hajléktalan sógora anekdotakincsét. [...] Ámde a tökéletlenségem felett való búbánat és elmélkedés igazából mit sem számított ahhoz a tragikus felismeréshez képest, hogy legjobb íróink műveiből semmit sem merítettem, új utakat - hogy úgy mondjam - nem fedeztem föl, semmiféle jelzőfényt nem láttam magam előtt, hanem mindentől megcsömörlöttem. És lelkemet féregként kezdte rágni a gondolat, hogy sosem lesz belőlem igazi író. És akkor mellbe vágott egy még ennél is szörnyűbb gondolat: de hát hogy lesz valakiből olyan író, mint Likoszpasztov? Sőt, nekibátorodva, még tovább megyek: és olyan, mint Agapjonov?»Nyüzsgönc?«Mi az, hogy nyüzsgönc? És miféle kínai? Szamárság az egész, tessék elhinni! 26 Láthatjuk, hogy Makszudov nem akar kortársaihoz hasonló íróvá válni, hanem az a célja, hogy igazi íróvá váljon. Ekkor érlelődik meg benne az elhatározás, hogy az íróvá válás minden intézményesült formáját elutasítja, hiszen műveiket olvasva csalódnia kell azokban, akik ezen az úton kerültek irodalmi élet hierarchiájának csúcsára (Izmail Alekszandrovics, Agapjonov). Makszudov szerint az igazi íróvá váláshoz nem olyan földhözragadt módszerek módszerek vezetnek, mint a nyakunkon ragadt sógor anekdotakincsének kiaknázása; sokkal inkább egy olyan misztikus élmény, ami nem irányítható és tudatosan nem előidézhető: mint ami a regény megírására is ösztönözte. Makszudovot a színdarab megírására is egy hasonló 25 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, o. 26 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, o. 20