RADÓ POLIKÁRP A MEGÚJULÓ ISTENTISZTELET. Múlt jelen jövő ECCLESIA BUDAPEST 1975

Átírás

1 RADÓ POLIKÁRP A MEGÚJULÓ ISTENTISZTELET Múlt jelen jövő ECCLESIA BUDAPEST 1975

2 TARTALOMJEGYZÉK TARTALOMJEGYZÉK... 2 ELŐSZÓ... 3 I. AZ ŐSI ISTENTISZTELET... 4 Az Úr szent vacsorája... 4 Az apostolok istentisztelete... 5 Az apostolok utáni száz esztendő... 6 Istentisztelet a katakombákban... 7 II. ISTENTISZTELET AZ ARANYKORBAN Négy ünnepélyes felvonulás a misében A római miseliturgia rögzítése A római Kánon szerzése Az Istendicséret (zsolozsma) kifejlődése Az istentisztelet szentségei III. ISTENTISZTELET A KÖZÉPKORBAN A frank-római liturgia A román lelkiség nyoma a liturgiában Istennek báránya. Te elveszed a világ bűneit A gótikus lelkiség hatása a liturgiában A zsolozsma továbbfejlődése a középkorban A szentségek liturgikus fejlődése IV. A LITURGIA AZ ÚJKORBAN A mise körüli visszaélések A tridenti zsinat misekönyv reformja A Tridentinum utáni kor eszméi a liturgikus reformmal kapcsolatban V. ISTENTISZTELET A XX. SZAZADBAN A megújulás hajnala A második lépés A harmadik lépés Átmeneti újítások a Zsinat előtt VI. AZ ISTENTISZTELET ÁLTALÁNOS MEGÚJHODÁSA A liturgia kérdése a zsinaton A liturgia megújításának elrendelése a zsinaton A zsinat liturgikus konstitúciójának végrehajtása A Második Instrukció Az eukarisztia titkáról szóló Instrukció Három új kánon Az egyházi rend új rítusa A házasság megújított rítusa Az egyházi év egyszerűsítése A teljesen megújított miserend A keresztény-avatás Az új lekcionárium A keresztény végtisztesség Egységes szerzetesi fogadalom Az új Vatikáni Misekönyv Az eukarisztia ünneplésének életszerűbbé tétele A Liturgia Horarum az imaórák liturgiája A szentségek újabb rendjei JEGYZETEK

3 ELŐSZÓ Ha valaki betekinthetett a II. Vatikáni Zsinat munkájába, és láthatta azokat a több kötetbe foglalt javaslatokat, amelyeket az un. liturgikus szkéma tárgyalása során a világ minden tájáról egybegyűlt zsinati atyák, bíborosok, püspökök és szakértők terjesztettek elő a szent liturgia megújítása érdekében, az csodálkozva szemlélhette, hogy évszázadok folyamán mennyi gondolat és kívánság halmozódott össze a hívek és a papság lelkében ezen a téren. Amikor ennek a könyvnek írója a helyszínen szem és fültanúja lehetett a Zsinat mindent megújító munkájának, a lelkében kibontakoztak a liturgia fejlődésében lejátszódó múlt, jelen és jövő körvonalai, hivatásbeli feladatának érezte, hogy könyvben tárja a magyar olvasóközönség elé ennek a csodálatos folyamatnak az útját. Az utolsó vacsora terméből indult el ez az út, és napjaikon keresztül vezet Isten boldogító színelátására. A II. Vatikáni Zsinat óta egyre jobban féljük, hogy csak megújuló istentiszteletről beszélhetünk; hiszen Szentséges Atyánk, VI. Pál pápa, akárcsak az evangéliumi családapa, fáradhatatlan buzgósággal hozza elő az Anyaszentegyház lelki kincstárából az új és a régi gyöngyszemeket a liturgia felújítására. Egyébként is, művem lassanként alakult ki a Hittudományi Akadémián tartott előadásaim során. Ezt az anyagot bővítettem ki az időközben különböző folyóiratokban megjelent tanulmányaim felhasználásával. Minthogy könyvemben történeti sorrendben iparkodtam feltüntetni a liturgia fejlődésének menetét, a dolog természetéből következik, hogy látszólagos ismétlődések fordulnak elő benne. Pedig ezek nem ismétlődések, hanem elénk tárják a liturgia öltözetének az egyes korszakokban bekövetkezett színpompás alakulását. Mindenképpen hálás köszönetemet fejezem ki mindazoknak, akik ezen szerény munkám kiadását lehetővé tették, vagy elkészítésében segítséget nyújtottak. Kedves olvasóimat pedig szent X. Pius pápa áldó közbenjárásába ajánlom, hogy szerény művem olvasása és tanulmányozása által részvételük a szent liturgia minden területén tevékenyebb lehessen, így valósuljon meg bennük a zsinati liturgikus megújulás célja: A liturgia legyen az első és nélkülözhetetlen forrás, amelyből a hivők az igazi krisztusi szellemet merítik. (Lit. Konst. 14.) Pannonhalma, szent X. Pius pápa emléknapján. Dr. Radó Polikárp 3

4 I. AZ ŐSI ISTENTISZTELET Amint az emberi egyed ugyanaz születése pillanatától haláláig, ha lényegét szemléljük, és mégsem ugyanaz, mivel folyton változik, ha minden egyéb tulajdonságát tekintjük, így van ez a kereszténység legnagyobb ajándékával, a szentmisével is. Lényegileg minden mise az utolsó vacsora megismétlése, annak a szent cselekménynek ünneplése, amely megjeleníti a Kereszt áldozatát, mégpedig azzal, hogy titokzatos módon a valóságos Krisztust áldozat alakjában a szentségi színek leple alatt felajánlja a mennyei Atyának. Minden egyéb tulajdonsága a misének lényegtelen abban az értelemben, hogy körülveszi, díszíti, magyarázza a voltaképpen pillanat alatt történő szent cselekményt. Ez a járulékos anyag, mint minden az Egyház történetében, ami nem a lényeghez tartozó, a fejlődés törvényének van alávetve; a századok folyamán az Egyház lassanként kifejlesztette, létrehozta azt a sok szépséget, oktató elemet, mely a hivő emberek lelkét alkalmas a szentmisében történő lényeg megismerésére és befogadására előkészíteni. Mindjárt elöljáróban meg kell mondanunk, hogy tévedés volna azt vélni, hogy az őskorban, tizennyolc, vagy tizenkilenc századdal ezelőtt minden egészen más volt. A mise ugyanis nemcsak lényegében, hanem liturgiájában is, fő vonásaiban erre a korra mutat vissza, ebben az őskorban találja gyökereit, azaz a Kr. u közötti évtizedekben. Az Úr szent vacsorája az volt, amelyet Krisztus Urunk mutatott be a Coenaculumban, abban az emeleten fekvő ebédlőteremben, mely János-Márk, a későbbi evangélista édesatyjának házában volt s ahol Jézus az utolsó vacsorán a kenyér és a bor konszekrálásával bemutatván a legelső szentmisét, az új húsvétnak új törvényét megszerezte. 1. A legújabb kutatók szerint nagyon valószínűnek kell vennünk, hogy a legelső szentmise teljesen a húsvéti szent vacsora keretébe illeszkedett bele. (1) Húsvét előestéje volt ugyanis, midőn a Tizenkettő összegyűlt, nem is sejtve, mily nagy intézmény megszületésének lesznek szemtanúi, részvevői és majdan folytatói. Minden elő volt készítve ehhez a szent vacsorához. Szokatlan volt, amit Jézus e vacsora előtt tett: a lábmosás, mikor sajátkezűleg mosta meg tanítványainak lábát, az alázatosság példaadására s a lelki tisztaság Jelképéül. Utána a zsidó húsvéti vacsora szokása szerint egy nagy közös serlegbe bort töltöttek, a családapa a rituális áldás szavaival megáldotta azt, és mindnyájan ittak belőle. Kézmosás után megáldotta az asztalon lévő ételeket: a húsvéti bárányt, melyet nyárson, egyben megsütött állapotban tettek oda, a keserű salátát, az ecetet, a kovásztalan kenyereket és a kharószet nevű mártást, amely almából, dióból, fügéből és borból készült. Előétel gyanánt a kharószetbe mártott keserű salátából evett a családapa és mindenkinek nyújtott belőle. Jézus nyilván ennél az első serlegnél mondotta: Vágyva-vágytam ezt a húsvéti vacsorát enni veletek, mielőtt szenvedek! 2. A második serleg megtöltése vezette be a szent vacsora második részét, mert mialatt megtöltötték, a legifjabbnak meg kellett kérdeznie, mire valók ezek a szokatlan szertartások. Az utolsó vacsorán ezt a kérdést nyilván Szent Jánosnak kellett feltennie. A felelet a húsvéti Haggada volt, azaz a családapa megmagyarázta az egyiptomi szolgaság korát, s a szabadulás történetét a Vörös-tengeren való átkeléssel együtt. Hálaadásul a jelenlévők elénekelték a Kis Hallelt, vagyis a kis dicséretet: a 112. Zsoltárt s a 113. első felét : Alleluja! Dicsérjétek az Urat, ti szolgái, alleluja! Dicsérjétek az Úr nevét, alleluja! Áldott légyen az Úr neve, alleluja! Most és mindörökre, alleluja! Napkelettől napnyugatig, alleluja! Dicsértessék az Úr neve, alleluja! A zsoltárdicséret befejezése után a második serleg bort vették magukhoz s elkezdték a tulajdonképpeni étkezést. Asztalhoz telepedtek, vagyis jobban mondva az akkori szokás szerint kerevetekre dőltek. Az első az volt, hogy a családapa kezébe vette a kovásztalan kenyeret, mely éppen az Egyiptomból való kivonulás emlékére volt kovásztalan, hiszen a gyors menekülés miatt a zsidók nem értek rá a kenyér kovászosítására. Ezért darabokra törte, megszegte azt és közben ezt mondotta: Íme, itt a nyomorúság kenyere, melyet atyáink ettek, mikor kivonultak! Az utolsó vacsorán itt történt az első jelentős változás. Jézus ugyanis aligha mondotta el ezeket a sza- 4

5 vakat, de mindenképpen ekkor, midőn kezébe vette a kovásztalan kenyeret, jelentette ki: Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem, mely érettetek adatik! A kovásztalan kenyér kiosztása után elfogyasztották a húsvéti bárányt, vele a keserű salátát és a kharószetet. Szent Lukács és Szent Pál elbeszélése szerint (Lk 22,15-20 és 1Kor 11,23-25) biztosra vehető, hogy a kenyér konszekrálása után, mellyel kapcsolatos volt természetesen annak magukhoz vétele, azaz a legelső szentáldozás. Krisztus és tanítványai folytatták a húsvéti vacsorát, vagyis megették a húsvéti bárányt. Pál apostol és kedves tanítványa. Lukács ugyanis világosan megjelöli ezt azzal, hogy először a kenyér konszekrálásának szavait közlik, utána a kehelyét, de ezzel a megjegyzéssel: Miután megvacsoráltak (méta tó deipnésai), ami alatt az újabb magyarázók szerint (Hanssens, Goossens, Sickenberger, Schürmann, Meinertz, J. A. Jungmann) egyértelműen a húsvéti rituális vacsora folytatását kell érteni. 3. A szent vacsora lakomás részét befejezték a harmadik serleg megtöltésével és megáldásával. E serleget az áldás serlegének nevezték, mert különleges, hosszabb áldással áldották meg azt. Az utolsó vacsorán ekkor történt a bor konszekrációja. Jézus ugyanis fölegyenesedve a kerevetről, mint a családapa szokta ezen alkalommal a megtöltött serleget kezébe vévén, azt kissé felemelte és ezt mondotta: Ez a kehely az új szövetség az én vérem által, mely értetek kiontatik. Amint a régi, rituális vacsorán a jelenlévők erre rögtön megitták a harmadik, az áldás serlegének tartalmát, ugyanúgy az apostolok is a bor konszekrációja után magukhoz vették Jézus szent vérét. Hálaadásul minden húsvéti lakomán a Nagy Hallelt, vagyis a nagy dicséretet énekelték el (Zsoltár 113,9-117,29). Hogy az utolsó vacsorán is megtartották e szokást, Szent Máté és Márk evangéliumai tanúsítják (Mt 26,30 és Mk 14,26): kai hymnésantes, miután a szent éneket elmondották. Ilyen volt a legelső szentmise, amely soha többé teljesen ugyanezen rítussal nem ismétlődött meg. Milyen volt tehát: Az apostolok istentisztelete 1. Gustav Bickell, (2) azaz 1872 óta, voltak, akik azt vélték, hogy az apostolok az utolsó vacsorának a húsvéti szent vacsora által adott kereteit ismételték meg. Ez a nézet azonban manap már tarthatatlannak bizonyult. Igaz, hogy az apostolok a parancsot vették: Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre! Ez azonban nem jelenthette azt, hogy betűről betűre úgy tettek minden nem lényegest, amint az utolsó vacsorán történt. Ezt már abból is látni lehet, hogy az evangélisták éppen nemzedékük liturgikus praxisa miatt alig közölnek valamit a húsvéti vacsorából, amint azt a zsidók az ő korukban még ünnepelték. Mintha csak azt akarták volna ezzel jelezni, hogy azt a szent rítust, melyet az apostolok nemzedéke kenyértörésnek (klasis tou artou) nevezett, mi pedig misének, nem a húsvéti rituális vacsora szertartásaival vették körül. Ez természetes is, ha meggondoljuk, hogy Jeruzsálem pusztulásáig (Kr. u. 70) a Jeruzsálemi zsidó-keresztények még megtartották az ószövetség ceremoniális törvényeit, e szerint pedig a húsvéti vacsora csak egyszer az évben volt megengedett, ők pedig a kenyértörést naponként és házanként végezték, mint az Apostolok Cselekedetei mondják (2,46). Hozzátehetjük ehhez, hogy még az apostolok idejében megtörtént a kenyér és a bor konszekrációjának egymás mellé tevése legalábbis mint fakultatív eljárásmód, amint az Máté és Márk elbeszéléséből látható, akik elhagyják a kehely konszekrációja előtt a miután megvacsoráltak szavakat. A mise tehát nem a húsvéti vacsora rítusa szerint folyt le. Sajnos, mintegy száz évig az apostolok után alig tudunk valamivel többet a szentmiséről, mint azokat a vonásokat, melyek még nagyjából az apostolok első nemzedékének idejéből maradtak meg. 2. Ezek a jellemző vonások a következők. A misének új voltát ékesen bizonyítja az új név. kenyértörés, mely mind a korabeli zsidó, mind a hellenista irodalomban ismeretlen. Tény, hogy a jeruzsálemi templom liturgiáján részt vettek, de a kenyértörést házanként, tehát kisebb csoportokban végezték. Szent János apostol halála után alig néhány évvel Antiochiai Ignác már arra buzdít, hogy amennyire lehet, törekedjenek egy eucharisztiával élni, azaz nem kis csoportokban, hanem lehetőleg az egész közösség. Ez a kenyértörés imádsággal járt együtt, amint az Apostolok Cselekedetei mutatják: Állhatatosán kitartottak az apostolok tanításaiban, a kenyértörésnek közösségében és az imádságban (2,42). Minden erőltetés nélkül vallhatjuk, hogy az apostolok tanításán azt a beszédet kell érteni, melyet a kenyértöréssel, 5

6 tehát a misével kapcsolatban mondottak. Annál is inkább mert egészen biztos, hogy Szent Pál ilyen hosszúra nyúló beszédet mondott a régi Trója romjain épült új kikötővárosban, Troasban, amint Lukács, a szemtanú megírta: A hét első napján pedig (azaz szombat estétől kezdve) midőn egybegyűltünk a kenyérszegésre, Pál... a beszédet egész éjfélig nyújtotta (20,7). 3. Legjellemzőbb vonása azonban az apostolok miséjének, hogy az utolsó vacsorát annyiban utánozták, hogy a szentmisét vacsora keretében ünnepelték. Első és biztos bizonyítéka ennek Pál apostolnak tanúságtétele, melyet az ókori Korinthos híveiről tett. Egészen nyilvánvaló, hogy a miséről van szó e klasszikus helyen (1Kor 11,20-34), mivel az Úr vacsorája, kyriakon deipnon a neve, melyen aki méltatlanul eszi ezt a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vetkezik az Úr teste és vére ellen (11,27), már pedig közönséges emlékvacsorán nem lehetne szó a szentségtörés ilyen bűnéről. Viszont éppen olyan biztos, hogy ez a szent cselekmény valódi étkezés közben bonyolódik le, mert a dolog nem lévén jól megszervezve, a tehetősebbek dőzsölnek s így míg az egyik éhezik, a másik ittas és ekként meg is szégyeníti azt, akinek nincsen (11,21 k.). Megjegyzendő, hogy Pál apostol nem magát a gyakorlatot ítéli el, hogy a mise ily, később agapénak, szeretetlakomának nevezett étkezéssel kapcsolatos, hanem csupán a visszaélést. Biztosra vehető az is, hogy Korinthos városában és nyilván a többi szentpáli egyházban is a kenyér és a bor konszekrációja még el volt egymástól választva; kiváló újabb kutatók így értelmezik e helyet: E. B. Allo, továbbá J. Arnold és főképp J. A. Jungmann standard workjében. (3). Az apostolok utáni száz esztendő 1. Ha az I. század közepét vesszük, attól számítva Justinosig, ki Kr. u. 155 körül írt Első Apológiájában a mise első koronatanúja, épp száz évet kapunk, melyben csupán töredékek és következtetések segítenek előre a mise fejlődésének ismeretében. Az első, amit megállapíthatunk, a hálaadó imádság erős hangsúlyozása, amely imádságnak görögül euchatistia (hálaadás) a neve, s mely már az I. század utolsó évtizedében nemcsak a hálaadó imádságot jelentette, hanem magát a misét, illetve az arra egybegyűlt gyülekezetet, valamint a szent ételt, amelyet ott magukhoz vettek. Hogy hálaadó imádságot nemcsak a zsidó rítus ismert a liturgikus lakománál, az magából a keresztény lelkiségből következik. Hiszen aki eledelt és italt vesz magához, természetadta kötelességnek tartja a mindenek Teremtőjének hálát adni. Az az étkezés pedig, ahol az utolsó vacsorán nyújtott mennyei eledelt kapja, kétszeresen megérdemli a hálaadást. Magától értetődő volt tehát a hálaadó imádság fokozatos kiépítése és christologiai tartalommal való megtöltése. Krisztus az, aki szerezte ezt a szent úrvacsorát, ő jelenik meg a szent színek alatt, tehát hálát kell neki adni. Ily hálaadás nyomait találjuk a Szentírás után legrégibb keresztény iratban, az I. század utolsó évtizedében írt Didachéban. Nem bizonyos, hogy maga a szöveg, melyet rögtön közlünk bár eléggé közismert valóban maga szoros értelemben vett liturgikus szöveg. Általában azt vélik, hogy csupán étkezési imádságok; leghelyesebb talán Péter són véleménye, ki azt tartja, hogy a Didaché étkezési imádságai (c ) egy ókeresztény kenyértörési imádság utánzása. (4) Az imák ezek: Ami pedig a hálaadást (eucharistiát) illeti, ekként adjatok hálát (eucharistésate). Először a kehelyről: Hálát adunk neked, Atyánk, a te fiadnak, Dávidnak szőlőtőjéért, amelyet megismertettél velünk a te fiad Jézus által, néked légyen dicsőség mindörökké! A megtört kenyérről pedig: Hálát adunk neked, Atyánk az életért és az ismeretért, mellyel megismertettél bennünket a te fiad. Jézus által, neked légyen dicsőség mindörökké! Amiként ez a kenyér szétszórva volt a hegyekben és összegyűjtve eggyé lett: ekként legyen összegyűjtve a te egyházad a fölei határaitól a te országodba, mert tiéd a dicsőség és a hatalom Jézus Krisztus által mindörökké. Senki sem egyék és igyék a ti eucharisztiátokból, csak akik meg vannak keresztelve az Úr nevére, az ilyenekről mondotta ugyanis az Úr: Ne vessétek a szent dolgot az ebek elé. Aligha tévedünk, ha Petersonnak igazat adunk: itt csakugyan liturgikus imádság nyomai maradtak ránk, mégpedig abból az időből, mikor Szent János evangéliumát írta. Különösen érdekes maga a cím: A hálaadásért pedig így adjatok hálát ez ugyanis a betű szerinti fordítás, mintha itt már az eucharistia magát a szent ételt jelentené. Ezenkívül erre utal, úgy látszik, a rendelkezés, hogy csak megkereszteltek vehetnek részt e lakomán. A tüstént következő hálaadó imádság még inkább ezt mutatja (5). Ebben ugyanis ez a cím. A jóllakás után ekként adjatok hálát és az imádságban többek között hálát ad, hogy megajándékoztál bennünket szellemi étellel és itallal és az örök 6

7 élettel a te fiad, Jézus által. 2. A hálaadó imádság mellett azonban más imádságok is szokásban voltak már ebben az időben: azok az imádságok, amelyeket közös imáknak, vagy közösségi imáknak nevez a II. század közepén Justinos. (6) Ilyen közös imádságnak szavai visszhangzanak Római Szent Kelemen levelében, melyet Kr. u körül írt a korinthosi híveknek: Kérünk téged. Urunk, légy segítőnk, oltalmazónk! Akik közülünk szorongattatást szenvednek azokat tedd szabaddá, az alázatosoknak irgalmazz, az elesetteket karold fel, segítsd az ínségeseket, gyógyítsd a betegeket, népednek tévelygőit térítsd meg! Tápláld az éhezőket, váltsd ki a foglyokat, támogasd a támasz nélkül valókat, vigasztald a kislelkűeket. Hadd ismerje meg minden nemzet, hogy csak Te vagy az Isten és a te fiad, Jézus Krisztus, mi pedig néped és legelődnek juhai vagyunk Adj egyetértést és békét nekünk és minden földlakónak, mint ahogy megadtad atyáinknak, kik hitben és igazságban könyörögtek hozzád. Adj békét nekünk, kik meghajolunk erővel teljes és mindenható neved előtt, és engedelmesek vagyunk uralkodóinknak, és elül jár óinknak a földön... Csak magad adhatod meg ezeket és a többi jókat, téged magasztalunk a mi lelkünk pártfogója és főpapja, Jézus Krisztus által, kiben Neked légyen dicsőség, felség, most és nemzedékeken s a századoknak századain által. Ámen. (7) 3. Ebben a száz esztendőben azáltal is fejlődött a szentmise, hogy lassanként elvesztette étkezéssel kapcsolt voltát. A korinthosi viszonyok már rámutattak azokra a visszaélésekre, melyek ezt az eredeti állapotot megszüntetendőnek javalltak. Csakugyan, az I-II. század fordulóján mind több lett a keresztények száma, az ifjabb Plinius, a kisázsiai Bithynia helytartója Kr. u. 111 körül ezt írta Traianus Caesarnak: Nemcsak a városokban, hanem még a falvakban s a tanyákon is elterjedt ennek a babonának a fertőzete és beszámol arról, hogy a (pogány) templomok már csaknem elhagyatottak voltak, s alig akadt, aki áldozatot bemutattatott volna. Nagy tömegnél pedig, különösen miután sürgették, mint láttuk, a lehetőleg közös részvételt, nem lehetett gyakorlatilag megoldani a közös étkezést. Lassan tehát megszűnt ebben az időben a több asztal a gyülekezetben, ehelyett csak egyetlen mensa maradt, melyet majd később oltárnak neveznek. Kivételként az agapés mise még soká megmaradt a régi, tiszteletre méltó szokás emléke gyanánt, így például Afrikában még Szent Ágoston korában ( 430) is megvolt nagycsütörtökön a lakomával egybekötött mise az utolsó vacsora emlékére, s a házakban ünnepelt misék sokáig még étkezéssel kapcsolódtak. 4. Valami azonban már ebben a században kifejlődött, amit a 155 körül írt Justinos-féle Apológia már feltételez, mások pedig már részletesebben ismertetnek: s ez a mai igeszolgálatnak nevezett miserésznek terebélyes őse, a vigília. Belőle lesz majd az aranykorban, a IV. század folyamán különválás folytán a zsolozsmás vigília, azaz az éjszakai officium, a mise előtt pedig csökevényként az eredeti terjedelmességéről rövidített előmise. Addig is azonban szemügyre kell venni ezt a vigíliát, amint a II. század közepétől kezdve már teljes fényben ismerhetjük, mert kétségtelen, hogy még az apostolok utáni században fejlődött, ámbár a források hiánya miatt nem említik. Istentisztelet a katakombákban 1. A misét megelőző vigília. Szent Justinos, az első keresztény filozófus, ez a kedves és bátor ember, aki Kr. u. 120 körül Názáretben járva még látta azokat a faekéket és igákat, amelyeket maga a Názáreti készített, írta le először részletesen a korabeli vigíliát, majd az utána következő tulajdonképpeni misét. 155 körül Antoninus Pius Caesarhoz intézett egy Apológiát, melynek végén ír ezen keresztény intézményekről, hogy megértesse vele: nincs semmi elvetendő ezekben a dolgokban. A vigíliáról ezt írja: A Napról elnevezett napon (vasárnapon) összegyülekeznek mindazok, akik a városokban vagy a falvakban élnek, a közös ünneplésre. Olvasnak az apostolok emlékirataiból, vagy a prófétáknak írásaiból annyit, amennyi az időből futja. Ha a felolvasó befejezte szolgálatát, az elöljáró beszédet mond, amelyben arra buzdít, hogy amit éppen hallottunk, a szép tanításokat az életben is kövessük. (8) Ezt persze korántsem úgy kell érteni, ahogy mai olvasó értené: a dies solis-on, a Napról nevezett napon (ma: vasárnapon) jöttek össze, azaz reggel, vagy délelőtt. Minthogy akkor ez a nap munkanap volt; (csütörtök volt a dies Jovis, Jupiter napja, szünetnap), meg az üldözések miatt is, csak éjnek idején jöhettek össze. A vasárnapra virradó éjszaka volt tehát a gyülekezet, me- 7

8 lyet épp ezért vigíliának hívtak. Justinos erről nem szól, mert ez nem érdekelte a caesart, épp úgy nem szól arról sem, hogy a keresztények énekeket is mondanak eme gyülekezeten. Pedig ez mind megvolt Justinos ideje előtt, az apostolok ideje óta és ezt egy pogány író nyomozása tartotta fenn számunkra, az említett Plinius, aki azt jelentette császári barátjának, hogy a vallatásnak alávetett keresztények által ezt tudta meg: Azt állították, hogy vétkük vagy tévedésük mindössze abból állott, hogy bizonyos napon pirkadat előtt össze szoktak jönni, és egymással váltakozva (secum invicem) Krisztusnak, mint Istennek, éneket (carmen) mondottak, esküvel pedig magukat nem valami gonosztettre kötelezték, hanem arra, hogy lopást, rablást, házasságtörést nem követnek el, hogy a hűséget meg ne szegjék, s a törvény elé idézettnek óvadékukat meg ne tagadják. Ezek után széjjelmenni szoktak, majd újból összejöttek étkezésre, de ez közös és ártatlan valami volt; de rendeletem után ezzel felhagytak. (9). Mindebből teljesen világos, hogy a mise előtti istentisztelő virrasztás, a vigília, már az apostolok idejében is megvolt, mint Pál apostol idézett példája Troasban tanúsítja, s hogy ez rendes, állandó szokássá vált. Közelebbről azonban, mint már említettük, csak a II-III. századi kútfők ismertetik ezt. Elsősorban a II-III. század fordulóján élő Tertullianus tanúskodik erről. Háromféle vigília volt már ekkor szokásban. Az első a vigilia dominicalis, a vasárnapi virrasztás, mely minden szombatról vasárnapra virradó éjjelen volt szokásos. A leszálló éjszaka folyamán összegyűltek a keresztények és hosszas vigíliájuk után hajnal felé a szentmise következett. A második vigília a vigilia stationalis, stációnak, állomáshelynek hívták a gyülekezőhelyet, melyről kihirdették, hol lesz. Ezek a virrasztások Tertullianus szerint szerdán és pénteken voltak szokásban. (10) Ősi mivoltukat mutatja a Didaché buzdítása az I. század végéről, hogy szerdán és pénteken böjtöljenek a keresztények. Ez a magánájtatosságra való buzdítás volt, és sok századon át megmaradt; még a szerdai félböjt is az egész középkoron át szokásban volt, aminek nyoma mai napig Európa sok országában a szerdai tésztás nap. A harmadik fajta virrasztás a vigilia coemeterialis, a temetői virrasztás. Mivel a keresztény felfogás szerint a halál csak ideiglenes valami, mely szerint nemcsak a lélek marad meg, hanem a világ vége után a test is feltámad, ezért keresztény őseink a halált álomnak, szünetelésnek mondották (dormitio, pausatio, görögül koimésis), a coemeterium, görögül koimétérion tehát alvóhelyet jelent. Mivel a római törvény szerint a temetkezési helyek sérthetetlenek voltak, a keresztények is építettek szeretteik sírja fölé sírboltot s így temethették el a vértanúkat. Sírjaikon a halál évfordulóján összejöttek és vigíliával, meg misével ünnepelték a napot. 2. A vigília alkotó elemei. Tertullianusnál megtaláljuk annak leírását, hogyan folyt le egy ilyen vigilia: A gyülekezetben az Űr titkainak ünneplése közben zsoltárokat énekelnek, (szent) írásokat olvasnak föl és kéréseket mondanak. (11) A zsoltározás módja ebben a korban csak egyféle volt: felelgető zsoltározás (psalmus responsorius). A nép cselekvő (aktív) módon kapcsolódott bele ebbe a zsoltározásba. A részvételt két mozzanat biztosította: a zsoltár végén mindig azonos záró sorok éneklése. Egyik ilyen zárósor máig is használt. Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek. A másik mozzanat az volt, hogy a zsoltár minden egyes verssora után azonos, mindig ismétlődő refrént (antifónát vagy hüpakoét) énekelt a nép. Meglehetős hosszadalmas éneklési mód volt ez, de a cselekvő részvételt valóban biztosította. Liturgiánkban a Zsinatig már csak csökevények maradtak meg ebből az éneklési módból (Gyertyaszentelőn és Virágvasárnapon), de a liturgikus megújhodás teljes egészében visszaállította ezt a felelgető zsoltározást: megjelent már az Egyszerű Énekeskönyv (=Graduale simplex). A mise énekeit, úgy ahogyan a liturgikus könyvekben vannak, így végezhetjük ezentúl, hogy az egyszerű és rövid antifónát a nép egyszeri hallásra megjegyezni és énekelni tudja, a zsoltárt pedig egy kis kar énekli egy hangon és közérthetően. Mekkora hatással van ez a fajta éneklésmód, csak az tudja, aki azt már megélte. Magától értedődik, hogy ez a zsoltározási mód a nép nyelvén történik. A 150 zsoltár az ószövetségi bibliában található. A keresztény ókorban nagyon sokan voltak, akik magán zsoltárokat is szereztek (=psalmus idioticus). Ilyen volt például a II. század második felében Markion, a gnósztikus-eretnekvezér, aki 150 új zsoltárt írt az ószövetségiek helyett. Igazhitűek is írtak ilyeneket, így Athenogenész, akinek zsoltárai nagyon népszerűek vol- 8

9 tak. A IV. században ezek nagyrészét eltiltották, mert az eretnekek visszaéltek a lehetőséggel: saját szerzeményű magán zsoltáraikon keresztül lopták a hívek lelkébe tévtanaikat. A latin liturgiában csak egy maradt meg belőlük: a mise Glóriája: Dicsőség a magasságban Istennek. Írásokat is olvastak a vigília alkalmával: ezek a szent és isteni írások, azaz az ószövetség és újszövetség szent könyvei. Keresztény őseink az ószövetség gyakorlatából vették át a Biblia olvasását a gyülekezetben. Az apostolok idejében a zsinagógában két olvasmány hangzott el: a Törvényé (Tóra Mózes öt könyve) és a Prófétáké (ApCsel 13,15). A keresztények természetszerűen ezt a gyakorlatot folytatták, de még Pál apostol életében szokássá vált az ő leveleit is olvasni. Az I. század végén természetes és magától értetődő volt, hogy az evangéliumokat is olvasták, hiszen a legelső őskeresztény írók már folyamatosan idézik azokat. A könyörgések az ókeresztény gyülekezet harmadik elemét jelentik. Minden zsoltár után mondták azokat. A gyülekezet vezetője, püspök vagy pap saját maga mondta a könyörgést, a hívek, akik a zsoltározás alatt ültek, felálltak vagy bűnbánati napon (péntek) térdeltek. Néhány ilyen, a legelső időkből származó imádságot bemutatunk. Imádkozzunk, hogy Jézus uralkodjék fölöttünk, hogy országunkban szűnjenek meg a háborúk. Szűnjenek meg bennünk a testi vágyakozás kísértései és ha mindez elül, akkor pihenjen meg ki ki szőlője, fügefája és olajfája alatt. Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek árnyékán pihenjen meg lelkünk, amely magában helyreállította a békét a testtel és a lélekkel (Origenész). (12) Egy másik imafoszlány Cyprianus vértanú-püspöknél található: Imádkozzatok, hogy a jó Isten méltósága beteljesítse a mi vallomásunkat és hogy a világnak ebből a sötétségéből minket dicsőségesen kimentsen, így azután bennünket a szeretet és béke kötelékei fonjanak össze. Nem félünk és ellenállunk az eretnekek és a pogányok kísértéseinek és együtt örvendezünk majd a mennyek országában. (13) Bűnbánati imádságot is találunk egy régi papiruszban: Egyedülvaló Úr Isten, ki az eget és a földet meg a tengert alkottad, és mindent, ami bennük van, segíts engemet, könyörülj meg rajtam, töröld el bűneimet, ments meg engem a mostani és az eljövendő világban Jézus Krisztus, a mi Urunk és Üdvözítőnk által, mert tiéd a hatalom és a dicsőség most és mindörökkön örökké. Ámen. (14) Más alkalommal homília után így imádkoztak őseink: Könyörögve kérjük, mindenható Isten, irgalmasságodat, tégy minket ne csak igéd hallgatójává, hanem annak megvalósítójává is. Vezesd át lelkünket vizeidnek özönén és pusztítsd el bennünk, aminek pusztulnia kell és tedd élővé, aminek a Te ítéleted szerint élőnek kell lennie a mi Urunk Jézus Krisztus és a Szentlélek által, kinek dicsőség légyen mindörökre. Ámen. (15) A következő imában a láthatatlan dolgokra irányul figyelmünk: Bár az Úr Jézus maga tenné a szemünkre kezét és kezdenénk nemcsak a láthatókra nézni, hanem a láthatatlanokra is. Bár nyitná meg Ő szemünket, hogy ne a jelenlevőket nézzük, hanem az eljövendőket. Bár nyitná meg szívünk tekintetét, mellyel Istent látjuk majd a Lélekben ugyanazon Urunk Jézus Krisztus által, kinek dicsőség és hatalom légyen mindörökkön örökké. (16) 3. Az áldozati adományok előkészítése. A vigília után, hosszabb-rövidebb szünettel az áldozati adományok elfogadása következett. Ennek legrégibb formája az agapés misékben található. Felajánlás, adomány-átadás (latinul offertorium vagy offera) volt ez. Abban állt, hogy a hívek összehozták a bort, kenyereket s más felajánlott adományokat. Ezekből kiválasztották a diakónusok az áldozathoz szükséges mennyiségű kenyeret és bort. A többi eledelt szeretetlakoma formájában elfogyasztották. Az agapés miséknél az étkezés után következett az eukarisztia. Mihelyt az agapék megszűntek és önálló szentmisék lettek, azonnal megkezdődött a szoros értelemben vett offertorium: az áldozati adományok előkészítése. A gyülekezet helyén ott áll az oltár asztala mellett egy külön oltár, a felajánlás oltára (prothesis). Sok mindenfélét hoztak a hívek, kenyeret és bort is amulákban (kancsók), azonkívül viaszt, gyapjút, olajat és mindenféle mást. Az adományok felajánlásának kettős célja volt. Az egyik karitatív, az őskeresztény egyház szeretet (karitász) gyűjtése volt a szegények és a papság részére; a másik cél szakrális: az ószövetségi zsenge-áldozatnak mintegy folytatása az újszövetségben. Minden termés zsengéjét, azaz legelső szép termését felajánlották az Istennek. Kévéket az aratás után, a legszebb szőlőfürtöt, gyümölcsöt, madarakat stb. A III. században ez a szokás annyira túlfejlődött, hogy már rendezni kellett. Megállapították, hogy mit szabad a püspöknek vagy papnak elfogadnia. Tilos lett mást tenni az Isten oltárára, mint mézet vagy tejet, kenyeret és bort. Tilos lett bármily más alkoholos italt, erjesztett gyümölcsleveket, madarakat vagy bármily más állatot vagy hüvelyes veteményeket felajánlani. Csak akkor, amikor frissen termett, lehetett kalászokat, vagy szőlőt hozni és 9

10 olajat, semmi mást. Ezeket a IV. században rendelték el, amiből látható, hogy azelőtt mi mindenfélét vittek a gyülekezetbe. Amint nőtt a hívek száma, ez lehetetlenné vált. Az aquileai dóm mozaik padlóján 317-ből való ilyen offera-jelenetet láthatunk. A kép közepén az eukarisztia szimbóluma van: kosárkában kenyerek, mellette bor. Kisebb emblémák veszik körül, ezeken emberek láthatók, amint kezükben ajándékokat visznek: bort, kenyeret, gyümölcsöt, virágot, madarakat. A dómban azon a helyen állhatott a prothesis oltára, mert most is ott van az asztallábak helyén a mélyedés. 4. Az eukarisztikus csúcsimádság. Az áldozati adományok előkészítése után következett az anafora, latinul oblatio az eukarisztiás csúcsimádság vagy főimádság, németül Hochgebet, franciául priére eucharistique, mai nyelven. Ennek első része hálaadás volt, mert Jézus is az utolsó vacsorán megáldotta hálákat adván a kenyeret és a bort és átváltoztatta azt testévé és vérévé. Ebbe a hálaadásba ágyazták bele az utolsó vacsora történetének elbeszélését, benne az átváltozás (konszekráció) szavaival, anélkül, hogy azokat bármilyen módon kiemelték volna. Az Úrfelmutatás szokása csak a XII. században alakult ki, amikor a hívők bizonyos emberi kíváncsisággal igényelték, hogy az átváltozás csodáját láthassák. Justinos erről az imáról ennyit mond: Az elöljárónak kenyeret hoznak és egy kelyhet, amelyben vízzel kevert bor van. Ezt elfogadja és a mindenség Atyjának a Fiú és Szentlélek neve által dicséretet és magasztalást mond és hálaadást. Ha befejezte ezeket az imádságokat és a hálaadást az egész jelenlévő nép helyeslőén kiáltja: Ámen. Az ámen héber szó és azt jelenti, így legyen. (17) Egy Kr. u körül Rómában írt liturgikus mű, az Aposztoliké Paradoszisz, magyarul Apostoli Hagyomány ebből az időből közli a legelső eukarisztikus csúcsimádságot: Hálát adunk neked Istenünk, szeretett Fiad, Jézus Krisztus által, akit az idők teljében, mint Megváltót, Üdvözítőt és akaratodnak követét küldtél el. Ő a te elválaszthatatlan Igéd, aki által mindent alkottál és kiben neked kedved telt. Az égből Szűz méhébe küldted. Testet öltött és anyai méhében hordta Mária azt, aki a Szentlélektől és a Szűztől születve, mint a te fiad mutatkozott. Teljesíteni akarta akaratodat, neked szent népet akart nyerni, ezért szenvedéseiben kitárta karjait, hogy megszabadítsa a benned hívőket a kínoktól. Önként engedte magát gyötörni, hogy a halál fölé emelkedjék, a sátán bilincseit elrepessze, az alvilágra taposson, az igazaknak világosságot gyújtson, határt szabjon és feltámadását nyilvánvalóvá tegye. Mindezen felül kezébe vette a kenyeret, hálát adott neked és így szólt: Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely megtöretik értetek. Hasonlóképpen kezébe vette a kelyhet és mondta: Ez az én vérem, mely kiontatik értetek. Valahányszor ezt teszitek az én emlékezetemet ünnepelitek. Megemlékeztünk haláláról és feltámadásáról és kenyeret és bort ajánlunk fel és hálát adunk neked, hogy méltónak tartottál minket arra, hogy előtted álljunk és teneked szolgáljunk. Egyszersmind kérünk, küldd le Szentlelkedet a szent egyház áldozatára! Váljék az kegyelmedből mindenkinek megszentelésére, és a Szentlélekkel való eltelésre, az igazságba vetett hit megerősödésére, hogy dicsérjünk és magasztaljunk fiad, Jézus Krisztus által, aki által tisztelet és dicsőség legyen neked, az Atyának és a Fiúnak, a Szentlélekkel egyetemben most és mindenkoron. Ámen. (18) Meg kell jegyeznünk, hogy nem ez az egyetlen eukarisztikus csúcsimádság a három első keresztény századból, vannak még mások is és Jungmann már ebben az ősidőben három típus kialakulását fedezi fel. Hippolytosé a krisztologiai típus; van emellett a zsinagógás imádságokon iskolázott típus is, ebben a hálaadás a teremtés tényével kezdődik, az ószövetségi nép kegyes vezetésével folytatódik, majd áttér azután az újszövetségre és ebben mondja el az utolsó vacsora szent szavait. Az Izajás próféta látomásánál (6. fej.) hallott háromszoros Szent, szent, szent... éneke az utolsó vacsora szavai előtt felcsendül a népnek ajkán. A harmadik típus azután a hellenisztikus bölcselet szókincsével látja el ezt a hálaadó imát és Istent keletkezésnélkülinek, kifürkészhetetlennek, kimondhatatlannak, felfoghatatlannak magasztalja. 5. Áldozás. Az eukarisztikus főimádság után következik a szent áldozás, ennek gerince már Hippolytosnál meglelhető. A püspök előkészítő szavakat szól, nyilván imádságot; későbbi források említik, hogy a nép közben fejét meghajtva áll. Azután a püspök megtöri a szent kenyeret, tehát ekkor már egészben konszekrálta s az egyes részeket szétosztja, mondván: Mennyei kenyér Krisztus Jézusban, mire az áldozó ámennel felel. A papok, ha nincs elég pap, a diakónusok, kelyhekből nyújtják a szent vért, mely alkalommal szintén ámennel válaszolnak. A IV. század első felében Jeruzsálemi Szent Cyrill mondja el bővebben az áldoztatást ebben az ősi szentmisében, bizonyos, hogy már a III. században így történt, csak Cyrill mondja el a szokást, 10

11 hogy az áldozok ekként vették a szent adományokat: Tedd bal kezedet trónussá a jobb kéz számára, mely a Királyt fogadja majd be, homorítsd tenyeredet, fogadd Krisztus testét, és mondd rá az áment. Azután szenteld meg szemeidet a szent testtel és azután vedd magadhoz, de ügyelj, hogy semmi le ne hulljon belőle, mert ha valami leesnék, az olyan, mintha saját tested egy tagja menne veszendőbe! (19) Ugyancsak Cyrill említi az áldozás utáni hálaadó imát, mely szintén egészen bizonyosan megvolt már a három első században. Ha azt kérdezzük, egységes volt-e ez az ősi, egyszerű rítus az első három században, azt kell felelnünk, hogy igen is, meg nem is. Monumentális egyszerűség, tökéletes szabadság és kereteiben az egész világon teljes egység jellemzi. Ferdinánd Probst, a múlt század híres liturgiatörténésze azt írja: Una, sancta, catholica est apostolica liturgia. Bár kereteiben teljesen egységes, az imákat, énekeket és olvasmányokat szabadon választják. Az imádságokra vagy előkészülnek, vagy ott rögtönzik. Sem a zsoltárok, sem a szentírási szakaszok, sem külön a papi imádságok nem voltak tehát rögzítve. A mostani szentmisének előmiséje nem más, mint a vigília csökevénye, viszont a vigília teljes formájában megmaradt a mostani matutinumban, az éjszakai zsolozsmában. Ez a kettő nem volt elkülönítve az őskeresztényeknél: a vigília után az áldozat következett. A IV. század végén Etheria a Jeruzsálem! keresztények életéről azt írja, hogy a vigília hajnalig tart és utána következik a szentmise (oblatio). Ebben az időben teszik át a mise idejét délelőttre, ezért van előmiséje, egy lerövidített vigília. Éjszaka azért megtartják a nagy vigíliát. Egységes volt annyiban, hogy a vázolt keret mindenütt a világon egységes volt. Szent Polykarpos szmirnai püspök ( 156) Rómában járván Anicetus pápa ( ) jelenlétében végezte a szent áldozatot, semmi nehézség, mai nyelven szólva, rítuskülönbség nem volt. Ha a keretek tartalmát nézzük, azaz az imádságok szavait, ezek rögtönözöttek voltak, olyanok, mint manap a szentbeszéd: készültek rá, de szabadon adták elő, mint Justinos mondja, amennyire ki-ki képes erre. Egy valami viszont egészen biztos: vannak elemek, melyek az apostolok ideje óta bár nem a mise dogmatikai lényegéhez tartoznak már mindig megvoltak s a mai napon is megvannak a Kelet és a Nyugat minden liturgiájában. Ezek a következők: a püspök, vagy a pap a népet Dominus vobiscum mal, az Úr legyen veletek ószövetségi áldásformulával köszöntötte, mire a nép Et cum spiritu tuo És a te lelkeddel! felelt, Szent Pál leveleiből vett kívánsággal. Minden imádság végén volt már záró-doxologia. azaz dicsőítés, mint az idézett szövegekből láthattuk. Ezekben szinte mindig benne van az örökkévalóságra való utalás; in saecula saeculorum a századoknak századain keresztül, tehát az örökkévalóságon át tart Isten uralma és az örök élet. Az eukarisztikus imádságot mindenütt dialógussal vezették be: Sursum corda Fel a szívekkel és a Gratias agamus Dominó Deo nostro felszólítással, melyre a maival azonosan feleltek. Kezdettől fogva megvolt a Szent, szent, szent... éneke. Mindezek csíráját képezték annak a gyönyörű szertartásnak, amely azután a hivő nép épülésére a IV. századtól kezdve színpompásabbá és tartalmasabbá gazdagodott. II. ISTENTISZTELET AZ ARANYKORBAN Az első három század viharos, az üldöztetésektől barázdált kora feloldódott a konstantinuszi békének szinte váratlanul jött szabadságában. Immár nem volt többé ok a félelemre, mindinkább nagyobb tömegek tértek az Egyházba. Szabad volt az istentisztelet és Konstantinusnak és édesanyjának. Szent Helénának hallatlan bőkezűsége folytán a római Birodalom legnagyobb városaiban és a Szentföldön gyönyörű, pazar bazilikák épültek. Minden városban szerte a Földközi tenger egész világában szinte varázsütésre emelték a templomokat és ezzel megadatott a liturgiának az, ami eddig hiányzott: az élettér, a hely, ahol kifejthette önmagát. A hívek bámulatos gyorsasággal szaporodó serege mindig megtöltötte ezeket a szent helyeket; a nagy tömeget az istentisztelet méltó fényének emelésében nemcsak a hivatásos énekkarok, a skálák segítették, hanem a IV. században még a család körében élő aszkéták és a szent szüzek, azok, akik Isten tökéletes követésére szentelték életüket s akik mintegy vallásos társulatokat, askétérion-okat alkottak. Ezek voltak a liturgia kórusának szilárd magva, körülöttük és általuk fejlődött ki a zsolozsma, mert a IV. század folyamán az egykori vigília önálló, külön istentiszteletté lett, a szentmise viszont szintén önállóan fejlődött. A klérus is számosabb lett; lektorok, 11

12 kántorok, akolitusok (gyertyavivők) segítették a papokat és a diakónusokat. Az egykori vigília emlékére, mint valami csökevény, a tulajdonképpeni áldozati mise elé az előmise került, vagy, amint szintén nevezték, a katekumenok miséje, mert ebben a korban a hittanulók, akik még nem voltak megkeresztelve, az áldozati misén nem vehettek részt. Ez az elnevezés. hittanulók miséje, előmise manap már elavult, a II. Vatikáni Zsinat ezért új nevet adott ennek az első miserésznek: az Ige szolgálata, vagy liturgiája. Röviden: Igeszolgálat, vagy Ige-istentisztelet (Liturgia Verbi és Liturgia Eucharistica). (20) Az első három század miséje monumentálisán egyszerű volt, keretei azonosak az egész világon, a keretet megtöltő tartalom azonban szabad. Az aranykorban, mely az első három századra következő három századnak ideje, a IV-VI. század, kettős munkát végezett el a szentmise rítusának gazdagításában. Az egyik a fejlesztés, a másik a rögzítés, azaz állandó formulák, szövegek kialakulása. Politikai történelem szemszögéből a római impérium utolsó századai ezek az idők: 313- tól a milánói béke rendelet kiadásától 604-ig, Nagy Szent Gergely haláláig, aki mintegy összefoglalója, rendezője az addig kialakult liturgiának az akkor már csak egykori nyugat-római birodalomban. E három századból álló aranykor idején látjuk a szentmise fejlődését; oly elemekkel gazdagodott az őskor egészen egyszerű miséje, amelyek azóta is megvannak. Mit hozott ez a fejlődés, a következőkben vázoljuk rövid vonásokkal. Négy ünnepélyes felvonulás a misében Ezek mind Keleten, mind Nyugaton megvannak s a következők: 1. Az ünnepélyes bevonulás, introitus, görögül mikra eiszodosz, a kis bevonulás. 2. Az olvasmány és az evangélium közötti ének, mely az evangéliumos-könyvet vivő körmenetet kíséri: graduale, a görög prokeimenon. 3. A felajánlásra az oltárhoz vonuló hivők offertoriumát kísérő ének: az offertorium, megalé eiszodosz görögül, a nagy bevonulás. 4. A hívek felvonulása a szentáldozáskor s az azt kísérő ének: a kommunió. 1. A bevonulást a papság végezte, amely ünnepélyesen körülvette püspökét és a bazilikán keresztül vonult a szentélyhez. Mivel nincs nyomasztóbb valami, mint a teljes csendben történő felvonulás, magától adódott, hogy ezt a felvonulást énekkel kísérték. Az előmise tehát ezentúl már nem az olvasmányokkal kezdődik, amint nagypéntek liturgiájában ősi archaizmusként mai napig láthatjuk, hanem az introitusszal, a bevonulással mely nevet azután megtartotta az ének is. Rómában az V. század folyamán már biztosan megvan ez a bevonulás és az azt kísérő ének, lehet, hogy I. Coelestinus pápa ( ) volt elrendelőjé. A rendes szokás az volt, hogy zsoltárt énekeltek, olyat, amely főleg az ünnepeken annak gondolatvilágába beleillett. Kivételképpen más szentírási szöveg is szerepelt, például karácsonynak napi miséjében ezt énekelték antifóna gyanánt: Gyermek született nekünk, fiú adatott nekünk, hatalmának jelvénye vállán, a nagy tanács angyalának fogják nevezni. Ezt az Izajás jövendöléséből vett antifónát énekelték a 97. Zsoltár egyes versei után, addig amíg a bevonulás és elhelyezkedés tartott. Ebből a zsoltárból a középkor óta már csak egyetlen vers maradt meg, rendszerint az első, utána mindjárt következik a minden zsoltárt berekesztő doxologia, záró-dicsőítés, a Gloria Patri, s az antifóna megismétlése. Legtöbbször azonban ez az antifóna is a zsoltárból vett, abból, amelyet énekeltek, és ez éppen a legjellemzőbb, mintegy az illető miseszövegnek s az ünnepnek, vagy vasárnapnak alapgondolatát csendíti meg (vezérmotívumát). A mai Római misekönyvben olvasható introitusok legnagyobb része már a VIII. században leírt Liber antiphonariusban megtalálható. (21) 2. Az evangéliumhoz való ünnepélyes felvonulás s az azzal kapcsolatos ének (graduale, prokeimenon) valószínűleg a IV. század folyamán keletkezett, s a következőben terjedt el, mint a többi is, mindenesetre az V-VI. században már ünnepélyesen megvan Rómában is (az I. Ordo Romanus ugyanis erre a korra mutat vissza). Maga a zsoltárének már régen megvolt, hiszen ez a vigíliának alkotó része volt, és itt, az előmisében csak összezsugorodott csökevényként élt tovább minden liturgiában. Responzoriális, felelgető módon énekelték, azaz a nép mindig csak refrénnel felelt, mialatt a kántor a zsoltár egyes verseit énekelte. Ehhez az olvasmányok közti zsoltáréneklés-maradványhoz járult az evangélium körmenete. A diakónus áldást kért a püspöktől, megcsókolta lábát, s ő így szólt hozzá: Legyen az Úr szívedben és ajkadon! Azután levette az oltárról az evangéliumos könyvet; ezek mindig a legdíszesebben írott köny- 12

13 vek voltak, akárhányszor ezüst vagy arany betűkkel, táblájuk sokszor domborművekkel borított elefántcsont- vagy ezüstlemez kötésű, vagy díszes selyem- vagy bársonykötés volt: a Krisztus szavai iránt való tiszteletből. Ez a tisztelet hozta létre azt a szokást is, hogy ezt a könyvet mindig megcsókolták; a hívek Keleten most is, ha bemennek a templomba, kérik, hogy láthassák az evangéliumos könyvet és megcsókolják. A diakónus is megcsókolta a könyvet, s a menet felállott: előtte két szubdiakonus a tömjénezővel, azok előtt két gyertyavivő gyertyákkal és így vonulnak az ambóhoz, mialatt még a graduálét énekelik. Az olvasás után a püspök és minden körülálló tisztelettel Krisztus szavai iránt megcsókolják az őt jelképező könyvet. A graduale voltaképpen annak a zsoltáréneklésnek a csökevénye, amely az ősi vigíliában az olvasmányok után történt. A graduale szorosan véve (tehát az allelujáig) egy responsum, azaz felelet az episztolára, egy énekelt elmélkedés a hallottakról. Az utána következő alleluja-vers egészen más jellegű és tőle független, ezt mutatja a más tónusú dallam is, de elsősorban a tartalom. A graduale hátrafelé tekint, az alleluja-vers pedig előre; az evangéliumra. Az alleluja-vers egy evangéliumot előkészítő, ráhangoló, imádságos ének, győzelmi harsona az evangélium olvasása előtt. A legtöbb misében megtalálhatjuk ezt a kettős Janus-arcot. Ez a kettősség nincs meg a bűnbánati időben s a húsvétiban. Ebben az utóbbiban csak allelujavers van, ez azonban kettős. A húsvét előtti időben húsvétig pedig elmarad az alleluja vers, de viszont archaikusán hosszabb a responzoriális zsoltáréneklés; a graduale után következő éneknek elnyújtott, latinul traktus a neve. 3. A harmadik körmenet az offertóriumé. Igaz, hogy a hívek az őskorban is odamentek a papsághoz, hogy átadják adományaikat, ez a felvonulás azonban a nagy bazilikákban rendezendő volt, hogy illetlen tolongás ne támadjon. A IV. században már a hatalmas templomhajókban a férfiak és a nők külön voltak, külön a hajadonok, az özvegyek és a gyermekek. Magától értetődő valami volt, hogy ezt az offertórium-járást is énekkel kellett kísérni. Úgy látszik Afrikában kezdődhetett e szokás, Szent Ágoston (22) élete végén ugyanis panaszkodik, hogy azt is szemére hányták, miért kezdte az új szokást, hogy himnuszokat mondottak a Zsoltárok könyvéből akár az obláció előtt, ez az áldozati mise (= oblatio) előtti felajánlás a nép részéről, akár amikor szétosztották a népnek, amit felajánlottak (azaz az áldozásnál). Ez az éneklés is responzoriális, felelgető módon történt, azaz a nép minden egyes zsoltárversre felelt az azonos refrénnel, az antifónával. Gyönyörű részeket válogattak ki, amelyek mind a szentmise áldozati jellegét emelik ki, vagy az ünnep gondolatvilágát hangsúlyozzák. A verseket azután elhagyták (a XI. század óta) és csak maga az antifóna maradt meg rendszerint az offertórium-körmenetet kísérő énekből. Az offertórium-körmenet sokhelyütt Európában a mai napig megmaradt; mint népi szokás bizonyos esetekben (temetési mise, nászmise, vagy délutáni esküvő, mely azt helyettesíti), vagy nagyobb ünnepeken, mint nálunk is, az ilyen esetben az oltárt megkerülik, s mivel már az eredeti célt nem tudták, a pap feszületet csókoltat ( oltárkerülés, offera ). 4. A negyedik felvonulás, az áldoztatásra való járulás. Az oltárhoz menés, visszatérés, a hívek nagy tömege áldozás alatt magától értetődővé tette azt, hogy énekeljenek ezen aktus alatt. Szintén már Szent Ágoston tanúja ennek, a fent idézett helyen, de ezen esetben nem ő az első tanú, hanem 348 körül Jeruzsálem! Szent Cyrill, aki elmondja, hogy a 33. Zsoltárt szokták énekelni a hívek áldozása alatt. Valóban gyönyörűen illik a szentáldozás hangulatához ez a zsoltár: Isteni dallammal hívnak benneteket a szent titkok közösségére, mikor mondják: Ízleljétek meg és lássátok, mily édes az Úr! (23) Szent Jeromos félévszázaddal később tanúskodik e palesztinai áldozási énekről, midőn kijelenti, hogy mindennap mondjuk a mennyei kenyér vétele után: Ízleljétek meg és lássátok, mily édes az Úr! (24) A római liturgiának a változatosságot kedvelő szellemében ez az áldozási ének minden misében más más lett, azonban itt is csak az antifóna maradt meg. A középkor hatása alatt, midőn igen ritka lett a szentáldozások száma, érthető ez, most azonban, mikor újra nagy tömegek áldoznak megint, ezt a zsoltár antifónát, melynek communio a neve, szabad kibővíteni, ami úgy történik, hogy vagy saját zsoltárával lehet énekelni, váltakoztatva az antifónát a zsoltár mindenegyes versével, vagy, ha nincsen saját zsoltára a communiónak, mert más a szövege, az introitus zsoltárába szabad a communio-antifónát beleszőni. Ezt azért lehet megtenni, mivel a communio zsoltára rendszerint azonos az introituséval. Kivétel az egész Szent Negyvennap ideje, mikor is a communio zsoltárai lectio continua-ban vétetnek egymás után, a csütörtök mindig kimarad, mert e rendezés idején még nem volt mise ezen a napon. Ez a négy ünnepélyes felvonulás, énekkel kísérve, jelentősen szebbé és szívhez szólóbbá tette 13

14 az ősegyház egyszerű miserítusát. Szövegeiket szabadon válogatták eleinte e korban; a püspök határozta meg, mit kell énekelni ezen alkalmakkal. De a korszak végén Nagy Szent Gergely már meghatározza, mit kell és mily dallammal énekelni: nem mintha ő maga válogatott volna mindent ki, Gergely működése a rendezés és a végleges megrögzítés volt, mind eme négy ének szövegében és dallamában, mind pedig az állandó miseénekek (Kyrie, Gloria, Sanctus) rögzítésében. Erről külön kell még egy-két szót szólnunk. A római miseliturgia rögzítése A négy változó mise ének fejlődését láttuk, három új ének is került azonban a misébe, amelyet nem ismert az ősegyház, és ez a Kyrie, a Glória s a Credo éneke, ezek változatlan énekek. 1. A Kyrie éneke az ősi litánia-ének maradványa, amint azt a keleti egyházak énekelték és énekelik ma is, szinte végtelen hosszúságban a mise folyamán. E görög énekeket ekteniának nevezik, s bár a litánia is görög szó, mégis a keleti liturgiák az előbbit használják. A Kyrie eleison Uram irgalmazz ősi emberi kiáltás az istenséghez. Nemcsak a Zsoltárok könyvében fordul elő, hanem a pogányok is használták. A Zsoltárok görög Hetvenes fordítása is így adta vissza a héber eredetit: Eleison me Kyrie (Zs 6,3), vagy Kyrie eleison me (Zs 40,5.11), azaz Uram irgalmazz nekem!. 390 körül Etheria, az aquitaniai zarándoknő Jeruzsálemben tapasztalta ezt az éneklési módot, ahol a diakónus, vagy maga a püspök egyes kéréseket mondott, amire a gyermekek (pisinni) kara mindig Kyrie eleison -nal válaszolt. Azt is megjegyzi, hogy náluk otthon Domine miserere -t felelik, ami ugyanazt jelenti, Tehát a IV. században már megvolt ez a könyörgésfajta, az ektenia. Keleten is és legalább is Gallia déli részén, Aquitania-ban. A Kyrie eleison csupán felelet, nem önálló imádság. Rómában is az V. században így volt, e század végéről meg is maradt a Deptecatio Domini Gelasii, Gelasius pápa könyörgésének szövege pro universali ecclesia, az egyetemes egyházért, melyben a 18 kérésre a nép legtöbbször Kyrie eleison-nal felelt, néha latinul (Domine miserere), vagy: Add meg Urunk, add meg! (25) Nagy Szent Gergely a misében, legalábbis a köznapi misékben lerövidítette a puszta Kyrie eleison énekére, melyhez még a Christe eleison -t is hozzáfűzte. Még az ő idejében azonban nem háromszor, hanem soká énekelték a Kyrie-ket: Az énekkar az (introitus) antifónáját befejezvén, elkezdi a Kyrie eleison-t, vezetőjük pedig ügyel a főpapra, hogy mikor int neki, hogy változtassák meg a könyörgésnek számát, azaz mikor hagyják abba. (26) Nagyon szép és megragadó imádság ez a Kyrie: azt fejezi ki, hogy a szent és félelmetes titkok ünneplése előtt bűnbánatra van szükség, és egyúttal mindenért, amire a keresztény embernek s az Egyháznak szüksége van, a bánattól megtisztult lélekkel könyörög. 2. A Glória = Dicsőség a magasságban Istennek a nagy doxologia, dicsőítő ének már a IV. században megvolt, mint magánzsoltár, amely szinte egyedül maradt meg a Szentíráson kívül írt dicsőítő énekekből. A keleti liturgiában a zsolozsmában van meg a helye, a hajnali istenszolgálaton, melyet görögül orthrosz-nak, szlávul utrenye -nék., hajnalinak hívnak; ebből a magyar középkorvégi kódexekben a brevárium éjszakai istentiszteletének (manap matutinumnak) ómagyar ueternye neve lett. Rómában a Glória az előmisébe került, mégpedig rögtön a Kyrie után. Mikor történt ez, biztosan nem lehet tudni: egy teljesen bizonyos, hogy nem Telesphorus pápa ( 136) a szerzője, amint a Liber pontiticalis téves közlése alapján sokan vélték. Bizonyos, hogy a Liber Pontificalisnak ez a jelentése 530 körül került bele, akkor tehát már régi szokásnak kellett lennie, annál inkább elhihető, hogy Symmachus pápa ( 514) a vasárnapokra és vértanú ünnepekre is kiterjesztette a Glória használatát, mint a Liber Pont. mondja. Ebből tehát az következik, hogy az V. század folyamán már megvolt Nyugaton ennek a gyönyörű himnusznak a használata, melyet valószínűleg csak Szent Hilarius útján, a IV. században ismertek meg. A római szokás szerint csak a püspöki misében, a pap csupán húsvét napján élt vele, (a püspök és az angyal az Apokalypsis hét levele alapján ti. szoros összeköttetésben álló személynek számított ker. őseink szemében), míg az északi országokban már a koraközépkorban szokás volt, hogy a papok is mondották a Glóriát. 3. Mivel még mindig az egész mise fejlődését kísérjük figyelemmel, hitvallásról; latin nyelven: a Credo-ról is kell szólnunk, de mindjárt azzal a fenntartással, hogy Rómába a Credo csak II. Henrik császár kérésére került 1014 körül. Egyébként már régen, még a tárgyalás alatt lévő korszakban., a szentmise aranykorában vették be a nicea-konstantinápolyi hitvallást a misébe. 14

15 Biztos, hogy Konstantinápolyban Timoiheos pátriárka ( ) vezette be, Nyugaton Hispániában a mozarab liturgiába került, mégpedig ugyanazon helyre, mint Antiokiában, a Pater noster előtt. Ezért valószínűbb, hogy Antiokia volt a szülőhazája a Credo recitálásának, mert a gallikán típusú liturgiák antiokiai hatás alatt állottak. Hispánia bizánci uralom alatt álló parti városai vezették be e szokást és a wizi-gótok megtérése után (586) a Credo is bekerült az egész ország által immár követett honi liturgiába. A gallikán liturgia is átvette a Credot, Nagy Károly valószínűleg Alkuin tanácsára szintén belevette a misébe, immár a római rítusú misébe, de az evangélium után, hogy ezzel jelezze a hitet az evangélium szavai iránt, másrészt pedig, hogy a tulajdonképpeni áldozati mise elé tegyék. (27) 4. A Sanctus ( Szent vagy ) ősi éneke már az előző korszak miséjében is megvolt, így most már csak az van hátra, hogy a római rítusban mind a változó, mind a változatlan (Kyrie, Gloria, Sanctus énekeknek állandósításáról beszéljünk. Damazus pápa rendelte el a Sanctusénekét. Ezt a művet Nagy Szent Gergely fejezte be ( 604), mint az ősrégi hagyomány állítja, amit a kételkedő szkepszis ellen határozottan meg kell védeni. Az első kétely a Liber Antiphonarius kiadójától származik, Gaussainville-tól, 1675-ben; a kételyt határozott formában mondta ki F. A. Gewaert 1890-ben (28) szerinte 11. Gergely, vagy III. Gergely érdeme lenne ez a rendező szerep ( 731, ill. 741). Erről szó sem lehet. Joannes diaconus, Nagy Szent Gergely életírója világosan szól római kutatásai alapján és Nagy Szent Gergely szerzőségét állítja. Ezt teljesen megerősíti az angliai Egbert, York püspöke, ki 732-ben írja: A mi tanítónk, a boldogemlékű Gregorius, antifonáriumait és misekönyvét a mi pedagógusunk, boldogemlékű Ágoston által küldötte nekünk. Ez idő tájt halt meg II. Gergely, tisztára lehetetlen tehát, hogy ne Nagy Szent Gergelyt értette volna, akit különben is megjelölt a Canterbury-i Ágostonnal ( 604) való kapcsolata. Emellett Th. Klauser visszaállította a VIII. századi Gergely-féle Antiphonale azon formáját, amely Honorius pápa idejében használatos volt, tehát között, negyedszázaddal Nagy Szent Gergely halála után. (29) 5. Az olvasmányok kialakulása is a rögzítés munkájához tartozik. A katakombák egyházában a Szentírást olvasták a vigíliákon, ószövetséget és újszövetséget egyaránt, kivétel nélkül minden könyvét. Ez volt az első fázis, az első létezésmódja az olvasásnak: egymásután olvasták a bibliai könyveket, ott folytatták a következő együttlétkor, ahol abbahagyták az előző alkalommal. Ezt az olvasásmódot lectio continua, folytatólagos olvasás néven ismerjük. Ahogyan Justinos mondotta a II. század közepén, addig olvastak, amíg az idő engedte. Mivel a katakombák korában az egyházi év a vasárnapokból állt, semmiféle ünnep nem volt a húsvéton kívül és; ez is vasárnapra esett a pünkösddel együtt, ezért nem kellett válogatni, mit olvassanak. Természetes, hogy a húsvéti szent ötvennapban Jézus húsvéti misztériumáról, azaz szenvedéséről, haláláról és föltámadásáról olvastak, bizonyos rögzítések csírában már ekkor is észlelhetők, pl. a húsvéti szent éjjelen az Exodus 14. fejezete az egyiptomi kivonulásról, az Apostolok Cselekedetei és a János-evangélium a húsvéti időben stb. A liturgia olvasmányaiban, a misében a második fázis a sorrendben való olvasás, amelyre akkor lett szükség, mikor már ünnepek keletkeztek és szükség volt ebből a célból kiválogatott szakaszokra a könyvekből. E szakaszokat görög műszóval perikopának nevezzük. A IV. század folyamán egyszerre keletkezett a nagyböjt, a húsvéti idő részletei (mennybemenetel ünnepe, a húsvét és pünkösd hete), karácsony, epifánia stb. Ezen ünnepeken kívül maradt a folytatólagos olvasás, legalább annyiban, hogy a perikopák az egymás után következő fejezetekből vétettek. Ilyen sorrendben való olvasás nyoma pl. a pünkösd utáni szentlecke-perikopák rendszere (a VI-XXIV. vasárnapig, kivéve a XVIII.-at). A harmadik fázis az olvasmányok módjában a teljes perikopa-rendszer, ez a szabadságot és a változatosságot kedvelő római liturgiában teljességgel érvényesült. Természetesen a püspök jelölte meg az illető vasárnapon, ünnepen, mily szentlecke és evangélium legyen. Korán megvannak a nyomai ennek a rendszernek, már Nagy Szent Leó beszédeiből vissza lehet állítani részben, mily perikopák voltak használatban, ugyanígy kortársánál Krizolog Péternél a Ravennában használatos. Nagy Szent Gergely ( 604) pápánál már nagyjában a későbbi római rendszer látható. Azt mondhatjuk, hogy a perikóparendszer Leó és Gergely között, tehát közt: már nagyjából Rómában kialakult. Nagy Szent Gergely liturgiát rendező szerepe véghezvitelének idejében már kettévált a Kelet és a Nyugat liturgikus csoportja és ettől kezdve már csak a nyugati, főleg a római liturgiát vizsgáljuk. A 15

16 legkiválóbb és legsajátszerűbb új alkotás az aranykorban: A római Kánon szerzése 1. Canon actionis a neve ennek a tündöklő stílusú, mély dogmatikai tartalommal, kissé mérsékelt formában kifejezett műnek, azaz a mise cselekmény szabálya ; actio -n ugyanis az áldozati misét értették. A Canon ősi magva, eredeti rövidségében már a IV. században megtalálható. Egy ismeretlen szerzőjű irat a Supra quae kánon-ima szövegét ismeri 375 körül, mikor azt írja, hogy a mieink a misében főpapnak mondják Melkizedeket. (30) A római kánon legrégibb emléke az V. század elejéről való, mégpedig a De sacramentis című műben, amelyet sokan Szent Ambrusnak tulajdonítottak és ezért Szent Ambrus művei között szokták felsorolni. A legújabb kutatás nagyon valószínűvé teszi, hogy Szent Ambrus nem lehet a szerzője ennek a műnek, hanem az őt tisztelő és műveit fel is használó balkáni, nagytekintélyű püspök Nicetas Remesiana főpásztora ( 420 körül) a szerzője. (31) Nem Nicetas állította össze ezt a canont, a használatban levőt ismerteti. A kutató, Klaus Gamber, megállapítja, hogy észak-afrikai hatással Rómában alkották meg ezt a csúcsimádságot. A De sacramentis beszédsorozat a Canonról, négy imádságot szóról-szóra idéz belőle Nicetas. Éppen a lényeget, a középponti részt kommentálja. Ezek a következők: Kérünk tehát Istenünk (Quam oblationem), utána rögtön: A kínszenvedés előtti estén (Qui pridie a konszekrálással) Megemlékezünk tehát (Ergo memores), végül: Nézd kegyes (Supra quae kissé eltérő szöveggel). (32) A kánon többi imádsága is tanúságot nyer, mégpedig a római pápák idézéséből, I. Ince például 416 ban írt levelében, I. Bonifác 420 körül írt levelében és I. Celesztin 430 körül írt levelében tanúskodnak ilyen imádságokról, úgy hogy az V. század első három évtizedében már a római kánonnak ezek az imái megvoltak, jelentéktelen szövegváltozatokkal: Könyörögve kérünk tehát (Te igitur) Kérünk tehát Istenünk (Quam oblationem) A kínszenvedés előtti estén (Qui pridie) Megemlékezünk tehát (Unde et memores) Nézd kegyes (Supra quae) Mély alázattal (Supplices) Istenünk te mindezeket (Per quem haec omnia) Őáltala (Per ipsum) A dőlt betűkkel jelölt imádságok azok, amelyekről Nicetas nem szól. Ezekkel az imákkal együtt szép és egységes imádságos füzért találunk magunk előtt. A prefáció, ez a változó imádság a kánonnak mintegy előszava. A Te igitur-tól a többi imádság 1400 éven át változatlan maradt, így érthető, hogy a Te igitur T betűjét kiemelték és festett iniciálét készítettek belőle, a betű alakja magával hozta, hogy hamarosan már csak kereszt lett belőle. Erre a középkor későbbi századaiban ráfestették a Megváltót is, az iniciáléból pedig hamarosan külön, egy egész lapot elfoglaló kép lett, a kánon-kép. Ha elővesszük misekönyvünket, és a fentközölt nyolc imádságot egybeolvassuk, szép öszszefüggést találunk bennük és egybeláncolásukban is. A középpont a Qui pridie (A kínszenvedése előtti estén) vagyis a konszekráció (átváltozás). Ezzel szervesen kapcsolódik az Unde et memores ( Megemlékezünk tehát ), az un. anamnézis azaz visszaemlékezés Jézus halálára és feltámadására, vagyis a megváltás húsvéti misztériumára és megtalálható azonos jelentésű tartalommal minden más liturgiában, hiszen valóra váltása az Űr intelmének: Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre! Előtte is, utána is a hálaadás ősi gondolatát már mintegy feltételezve, a felajánlás gondolata, motívuma csendül fel. Két imádság a konszekráció előtt ( Könyörögve kérünk és Kérünk tehát Istenünk ); két imádság pedig a konszekráció után ( Nézd kegyes és Mély alázattal ). Az egész kánon záradéka két dicsőítés, doxologia: Istenünk Te mindezeket és az ünnepélyes záró dicsőítés: Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd Mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké. 2. A kánonnak ez a tiszteletre méltó ősi tormája azonban már erősen különbözik a régi eukarisztikus imáktól és a keleti egyházak anaforáitól. Az ősi kánon azonban még gazdagodást nyert bővítések által, mégpedig az V. század folyamán. Ezek a bővítések a következők: Az első az élőkről való megemlékezés (Memento = Emlékezzél meg Urunk ). Ez már kétségtelenül meg- 16

17 volt I. Ince pápa alatt, aki 416-ban írt levelében így ír a mise áldozati részéről: Először az áldozati ajándékokat fel kell ajánlani, és akkor kell elmondani azoknak a nevét, akik adták, hogy ekként a szent titkok közepette nevezzük meg őket, nem más imák között, amelyeket előre végzünk el. 3. A szentek közösségéért való könyörgés ( A szentek közösségében = Communicantes ) kétségtelenül az V. század alkotása. A szöveg minden bizonnyal még az efezusi zsinat (431) előtti időből való, mert a zsinat hivatalos szövege: A szent, dicsőséges, Istenszülő és mindig Szűz Mária, míg a Communicantesben ez áll: A dicsőséges, mindenkor Szűz Mária Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak édesanyja. (33) Ennek az imádságnak az ünnepi betoldásairól csak a VI. században hallunk, Vigilius pápa ( ): Amikor húsvétról, vagy Urunk mennybemeneteléről vagy pünkösdről. Vízkeresztről és Istennek szentjeiről ülünk ünnepet, ezeknek a napoknak megfelelő részleteket vetünk közbe és így emlékezünk meg az ünnepről vagy azokról, akiknek születésnapját (= mennyei születésnapját, halálát) ünnepeljük. (34) Az ember felveti a kérdést: hátha ez az imádság is éppen olyan csak bizonyos alkalmakkor betoldott valami volt, mint a Hanc igitur, és ez is belekerült változatlan szöveggel minden misébe? Vigilius pápa levelében azt mondja, hogy apostoli hagyomány a Canon, tehát nagyon régi volt már az ő korában s így a Communicantesről is biztos, hogy régen előtte már megvolt. Hogy mikor, azt onnan tudhatjuk, hogy a kutatás szerint (35) Nagy Szent Leó pápa legalább is a pünkösdi Communicantes változó részének szerzője, tehát már előtte meg kellett lennie ezen imádságnak. Az imádság maga semmi egyéb, mint szerves összeköttetés a Mementoval: a földön élő emberekért imádkozunk, akik a pappal együtt a misét bemutatják, velük együtt a szent ősökhöz, akik szintén egykor részt vettek ebben a cselekményben, Szűz Máriától kezdve és az apostoloktól, egészen néhány ókori római pápáig és kiváló, főleg római szentekig. 4. A Memento etiam Emlékezzél meg Urunk az elhunyt hívekért való emlékezés a Canonnak rendes és állandó tartozéka csak későn lett. Az I. Hadrianus által Nagy Károlynak küldött hivatalos Sacramentarium Gregorianumban nincsen benne, sőt még akad X. századi kódex is, ahol hiányzik. Ennek azonban az a magyarázata, hogy csak akkor mondották, ha köznapokon, vagy halottakért miséztek és így a Nagy Szent Gergelyhez oly közelálló Paduanum-ban, mely Honorius pápa idejére megy vissza, megvan ezzel a rubrikával. Ha vannak halottak, nevüket a diakónus olvassa föl és mondja: emlékezzél meg Urunk... Az öt betoldott ima közül ennél látszik leginkább, hogy azért nincs az eredeti Canonban, mert nem mindig használták. Régiségéhez azonban szó sem férhet; talán a legarchaikusabbnak ható darab a Canont alkotó imádság füzérek gyöngyeiből. Akik a hit jelével előttünk távoztak ( Qui nos praecesserunt ), akik minket megelőztek, egyenesen a katakombák frazeológiája: a hit jegyével, szintén őskeresztény kifejezés: a keresztség eltörölhetetlen jegye ez, mely belépőjegy az örök életre. A béke álmát alusszák. Valóban alszanak a halottak, ez a kifejezés az Úr példája nyomán (Mt 9,24 nem halt meg a leányzó, hanem alszik, ugyanez Lázárról: Jn 11,11), tehát oly halottakról, akiket nemsokára feltámasztott Jézus, a keresztény halottakról az őskeresztények rendes szavává vált. Hiszen reményük van a biztos és dicsőséges feltámadásra. Ezért dormientes, pausantes, koiméthentes, azaz alvók a halottak. A béke álma, a békesség helye semmi egyéb, mint Krisztus békéje, vagyis Isten színelátása, de nem precíz különbségtétellel. Az, aki meghalt, a feltételezés szerint nem kárhozott el, sorsa tehát: a béke biztos, ezért a béke álma az, amelyben van. Ám ugyanez az imádság kéri, hogy Isten elengedés által ( indulgeas!) juttassa el őket az enyhület, világosság és béke helyére, azaz a tisztítótűzből az Isten színelátására. A másvilági tisztulás helye nagyon világos kifejezést nyer már a 202-ben vértanúhalált halt Perpetua aktájában, semmi okunk, hogy a kánon nem ezt tételezné fel. A legnagyobb archaizmus azután az, hogy a halottakért való megemlékezés a konszekráció után van, mégpedig ahhoz az imádsághoz kapcsolva, amely a szent áldozatban való szentségi részesedés gyümölcsöző voltát kéri (valahányan csak vesszük szent Fiadnak szentséges testét és vérét ezen oltár áldozatából részesülve, a mennyei áldás és kegyelem teljessége töltsön el.). Ezért van a Memento elején az etiam, is szócska: mi a szentáldozás által bőséges kegyelemben részesülünk, a halottak már nem áldozhatnak, kérjük tehát Istent, tekintsen a hit jegyére, a keresztségre s az abban gyökerező többi szentség kegyelmére, melyben a halottak részesültek és irgalmazzon meg nekik. Az ősiség abból látszik, hogy Egyiptom egyik legrégibb anaforájában, a Serapion-félében (Kr. u. 340 körül) a halottakért való megemlékezés szintén a konszekráció után van, mégpedig ott is ugyanily kérelem után és szintén az is szócskával kezdődően. (36) 17

18 5. A római szellemnek a helyes mérték és szimmetria iránti érzéke azután a halottakért való megemlékezéshez a Nobis quoque ( Nekünk is ) imádságot csatolja. Eredetileg ez az imádság rövidebb volt: csak az apostolokat és vértanúkat említette, s ezért az V.-VI. század fordulóján a Communicantes névjegyzékét kiegészítették itt. Ez az imádság is ősi eredetű, ha nem is volt benn az eredeti Kánon szövegben. Az 1928-ban felfedezett egyiptomi IV. századi papyrustöredékben, mely a Márk-anafora legrégibb emléke, pontosan ilyen imádság van: Adj az elhunytak lelkének nyugalmat,... és add, hogy részünk legyen és örökségünk (merida kai kléron echein) a te szent prófétáid, apostolaid és vértanúid társaságában. (37) Ez a szöveg szinte szóról szóra megvan a Nobis quoque latinjában: Adj kegyesen némi részt és közösséget szent apostolaiddal és vértanúiddal, Az imádság maga az áldozatot bemutató papság esedezése, maga a bűnös szolgák ősi keresztény kifejezés. Az örök életre gondolva, ahol az elhunytak elnyerik az Isten boldogító látását, miután valamennyiüknek esedeztek a szentáldozás bőséges kegyelméért, az áldozatot bemutató papság arra gondol, hogy másoknak prédikálván, kárhozott ne legyen és ezért kéri, hogy bár meg nem érdemeljük, végtelen irgalmából mégis bebocsátást nyerjen társaságukba. Ezt a szellemet akarta fenntarani és hangsúlyozni a szokás a IX. század óta (Amalarius már említi), mikor a Kánont már csendesen mondták, hogy itt a pap felemeli szavát és hangosan mondja a Nobis quoque peccatoribus -t. A Communicantes és a Nobis quoque szentjeinek névsorát különösen Symmachus pápa ( 514) bővítette, véglegessé Nagy Szent Gergely ( 604) rendezte. Nem szabad azt gondolni, hogy a Kánonba toldott öt ima talán megzavarta annak rendjét; nem zavarta, hanem gazdagította. Minden erőltetés nélkül tagadhatatlan szimmetriát láthatunk az imádságok füzérében; ezek a konszekráció köré csoportosulnak. Az Istendicséret (zsolozsma) kifejlődése 1. Láttuk már, a vigília milyen volt a katakombák korában. A vigília vagyis éjszakai virrasztás rendszerint a misének bevezetése volt: az Isten igéjének olvasása, megmagyarázása, azaz hirdetése (kérügma) és a zsoltárok felelgető éneklése. Utána következett a mise. Az első három század, a katakombák egyháza ilyen embrionális állapotban mutatja a vigíliát, amely azonban már akkor is némely esetben egymagában volt, nem következett utána a szentáldozat. Szó sem volt arról, hogy mindennap lett volna gyülekezet, vigília, és mise, vagy csupán vigília. 2. Ugyanilyen kezdetleges állapotban az Istendicséret más órái is megvoltak már a katakombák idején. A különbség a későbbi hivatalos zsolozsma órái és az első három század dicsőséges ideje között az, hogy nem volt kötelező, nem volt megszabva a mértéke: mit és mennyi ideig imádkozzak és leginkább az, hogy nem papi imádság volt, hanem Isten egész népének Isten-dicsérete. Egyébként teljes szabadság volt ezen a téren, semmiféle szabály nem létezett, így pl. a katakombák idején magától értetődő volt, hogy reggel imát mondottak. A legkedveltebb reggeli Isten-dicséret a Dicsőség a magasságban Istennek (Glória). A keleti egyházban a mai napig a reggeli Isten-dicséretben használják, ennek a neve orthrosz, ugyanezt a nevet használták már a katakombák idejében is. A régi Egyház nyugati részén, a latin nyelvű római birodalomban ennek a reggeli órának a neve volt matutini, vagy matutinae, amely kiegészítendő a laudes szóval, ami reggeli imádságot, illetve reggeli dicséreteket jelent. Egy zsoltárt mondtak el közösen, vagy egyedül rögtönzött imádságot, nagyon sok szent egyházatya feljegyzéseiben maradt meg ilyen hosszabb rövidebb imádságnak a szövege. A nap leáldozta után magától értetődőnek vették, hogy az este beálltakor újra imádkoztak. Ez az esti imádság a nyugati egyházban a lucernarium nevet viselte, ami lámpagyújtást jelent. A keleti egyház görög nyelven epilüchnikon névvel illette, ami ugyanazt jelenti. A keleti egyház a mai napig használja a Fósz hilaron (= vidám fényesség) című IV. századi himnuszt. A napnak egyéb óráit is megszentelték. Az egész ókori római birodalomban a városokban az un. nyilvános órákat gongütésekkel jelezték. Ezek voltak: Harmadik óra (tertia), a napnak első órája ugyanis a mi reggeli 6 óránk, így tehát az említett nyilvános óra a mi reggeli 9 óránknak felel meg. Erre az időjelzésre is a katakombák idején, amint a III. század elején Alexandriai Kelemen írja, némelyek bizonyos meghatározott órákat szentelnek az imádságra, mint pl. a Harmadik, Hatodik és a Kilencedik órát. (38) Hangsúlyoznunk kell, hogy ez mind tisztára magánjellegű imádság volt. 18

19 Ennek az imádságnak az első három század idején már ugyanazok voltak az alkotóelemei, amelyek mindvégig megmaradtak: zsoltárok és a szentírásból vett olvasmányok. Keresztény őseink elég sok zsoltárt tudtak betéve, felelgető módon, pedig szinte valamennyit ismerték hallomásból. Méltán írhatta Szent Vazul, a IV. század vége felé: A zsoltár elűzi a gonosz lelkeket, segítségül hívja az angyalokat, oltalmul szolgál az éjszakai félelmek ellen, a nappali munkákban elpihenés, a gyermekeknek biztonság, az ifjúság ékessége, az öregeknek vigasztalása. A zsoltár a kezdőknek kezdet, gyarapodás az előre haladóknak, az egyháznak hangja, vidámmá teszi az ünnepnapokat. (39) Nagy Szent Atanáz, Alexandria püspöke kiemeli a zsoltárok elsőbbségét más szentírás fölött: Minden írásunk, mind az ó mind az újszövetség Istentől sugalmazott és hasznos tanulság... De a Zsoltárok könyve olyan, mint az Istennek tündérkertje, az összes többi könyvnek gyümölcseit magában gyűjti össze. (40) 3. Az Egyház aranykorában nagy fejlődésbe került az eddigi inkább magánjellegű imádkozás. Nem szabad felejteni, hogy a roppant római birodalom városaiban mindenütt egy-két évtized leforgása alatt Kr. u. 313 után szinte gomba módra szaporodtak a templomok. Hatalmas bazilikák, kisebb templomok épültek ezrével. Az addig tartott szokás szerint csak vasárnap gyülekeztek a hívek egybe az Isten Igéjének és az Úr vacsorájának, az eukarisztiának ünneplésére. Furcsának tetszett, hogy ezek a szent helyek egész héten át kongjanak az ürességtől, voltak viszont már ekkor a IV. században mindenfelé olyanok, férfiak és nők, akik életüket az evangéliumi tanácsok szerint rendezték be. Ezek bár általában ebben a korban még családjuk körében maradtak, de önként vállalták a házasság nélküli, önmegtartóztató életet. Ezek Istennek szentelt egyéneknek számítottak, akik egymás között szövetségben állottak. Ezt a társulatot aszkétérion-nak nevezték, őket magukat aszkétá -nak, azaz gyakorlók -nak, mivel az Istennek való odaadó életben gyakorolták magukat. Ezek mentek naponta a bazilikákba és a katakombák korában már rögzített imádságos órákban zsoltárokkal, szentírás olvasással, könyörgésekkel dicsérték az Urat. így a IV. században mindennap megvolt a templomokban teljesen önkéntes résztvevőkkel az éjszakai Isten-dicséret, a vigília, azután a reggeli Istendicséret, a Harmadik, Hatodik és Kilencedik óra istentisztelete, valamint az esti hóra, amelyet latinul Vesperae-nek, azaz Estéli imaórának hívtak. Nem kell mondanunk, hogy ezek az állandó Isten-dicsérők jópéldájukkal sok más hívőt is magukhoz vonzottak, tekintve, hogy az istentisztelet a nép nyelvén folyt és mindenki megérthette. Megváltozott azonban a zsoltározás módja. A responzoriális, felelgető zsoltározás lassanként megszűnt és helyette az jött szokásba, hogy a résztvevők két kórust alkottak és a zsoltárokat versekként váltakozva mondották. Ez az un. antifonális zsoltározás lehetséges volt akkor, amikor a szűkebb körű és állandó részvétel biztosította azt, hogy a zsoltározók tudják a zsoltárokat. Mert egészen szinte a legújabb korig megmaradt a szokás, hogy a 150 zsoltárt megtanulták, Itália bencés monostoraiban pl. még századunk elején a noviciusok (újoncok) az első évben megtanulták mind a 150 zsoltárt. Ennek a zsoltározási módnak az előnye mellett, hogy szép, zúgó kórusok hangja váltakozott egymással, megvolt viszont az a hátránya, hogy a nagy néptömeg már nem kapcsolódott bele, mint azelőtt az azonos refrén felelgetésével, így megkezdődött már a IV. században bizonyos mértékig az Isten népének háttérbe szorulása, a hallgató passzív szerepe. 4. A keleti egyházban új elem jutott a zsoltározásba azáltal, hogy költői alkotásokat, himnuszokat, istendicsérő énekeket is bevezettek az egyes imaórák elején és végén. A himnuszoknak ez a felhasználása, valamint a zsoltározás új módja, a két kórusú éneklés a nyugati egyházba is elkerült. Szent Ambrus, az egykori római prefektus (tartományfőnök), mint Mediolanum (Milano) püspöke vezette be. Kr. u. 385 nagyhetén történt ez, Szent Ágoston jelen volt ennél az eseménynél: Isten népe ott őrködött a templomban... Akkor kezdtek himnuszokat és zsoltárokat énekelni a birodalom keleti részeinek szokása szerint, hogy a nép ne unja el magát, azóta a mai napig így tartják, sokan majdnem már mindenütt a földkerekség egyéb részein is követik ezt. (41) 5. A VI. században lett kötelezővé a zsolozsma. A régi, családjukban lakó aszkéták hamarosan különváltak és monostorokban, távol családjuktól éltek. A legpontosabban megtartották az imaórákat, amelyek mind tovább tartottak, a nép ellenben ezekben a templomokban kevésbé vehetett részt, mert nagyobbrészt elhagyott helyeken, sivatagokban, hegyeken épültek. Emellett azonban a nagy városokban is maradtak ilyen szerzetesházak, azonban azok csak a saját maguk templomát látták el az istentisztelet végzésében. Érthető volt tehát, hogy a többi templom részére a zsolozsma végzésére az egyházmegyés papságot kezdték elköte- 19

20 lezni. Ennek állomásai a következők: 528-ban Justinianus császár megparancsolta, hogy minden papnak, akit saját temploma részére szenteltek, személyesen kell elvégezni éjjel, reggel és este a zsolozsmákat... Ha ugyanis akárhány laikus saját lelkének üdvösségére a szentegyházakba tódul és a zsoltározás körül buzgónak mutatja magát, mennyire nem helyénvaló dolog, ha a klérus tagjai, akiket erre rendeltek, nem töltik be hivatásukat. (42) Azelőtt enyhébben, de mégis rendelkeztek, ha nem is az egész zsolozsma, hanem legalább a reggeli és az esti zsolozsma elvégzését minden papra kötelezőnek mondották ki. Nyugaton pl. az Agde-i zsinat Galliában 506-ban, Tarragonában, Spanyolországban 516-ban. (43) 6. A IV.-V. század folyamán két új, voltaképp már meglévő célt szolgáló imaóra került a sorozatba. Az első a Prima (= első óra), ez reggel 6 órakor volt, miután már az éjszakai zsolozsmát és a hajnalit elmondották. Betlehemben látta ezt Cassianus, aki Keleten járva, az ott virágzó szerzetességet átültette az Egyház nyugati felébe. A reggel imádsága tulajdonképpen a Laudes, mivel ezzel túl korán végeztek, és utána még lefeküdtek a szerzetesek és sokszor a Harmadik imaóráig aludtak. Ezért tették Első órára (= 6 óra) az új reggeli imát. Mindenesetre mindenfelé elterjedt, az egyházmegyés papok átvették és egészen napjainkig használatban volt, a II. Vatikáni zsinat megszüntette. Az estéli imádság, az eredeti (Vesperae) a lámpagyújtás imádsága volt, tehát az estének kezdete. Itt nem mondható duplázásnak mint a Prima esetében az új imádság, amelyet ugyancsak szerzetesek lefekvés előtt a közös hálóteremben mondottak. Ennek a neve Befejező imádság, latinul Completorium. Erről is Cassianus számol be, de a nevét és végső elrendezését a nyugati szerzetesség atyjának. Szent Benedeknek köszönhetjük, aki Reguláját 529-ben írta meg. (44) A zsolozsmázás órái azonosak voltak, felépítésük már csak nagyjából, az alkotóelemek műfajukat tekintve azonosak (zsoltár, himnusz, könyörgés, szentírási olvasmány, egyházatyákból vett olvasmány), de a kiválasztás: melyik zsoltár, milyen bibliai könyvből vett olvasmányt, melyik egyházatyákból vett olvasmányt stb. már sok lehetőséget adott különböző stílusok kifejlődésére. Nyugaton kialakult három irányzat (= kurzus, latinul cursus): A szerzetesirányzat (cursus monasticus), a gallikán irányzat (= cursus Gallicanus), a mai Észak-Itália, Franciaország, Spanyolország, és Anglia területén, végül a római irányzat (= cursus Romanus), amely Rómában és Róma környékén dívott, de hivatva volt arra, hogy meghódítsa az Egyház túlnyomó részét. Az istentisztelet szentségei 1. A legelső kezdettől fogva egyre világosabban bontakoznak ki a szakramentumok, magyarul a szentségek. Az Egyház meggyőződése szerint ezek Krisztus által rendelt szent jelek, amelyek az ember különböző lelki szükségleteinek kielégítésére és beteljesítésére szolgálnak. Hét ilyen kegyelmi forrást nyitott meg Jézus. A bibliából világosan csak háromnak a krisztusi rendelő szavait találjuk meg, a keresztségét, az eukarisztiáét és a bűnbánat szentségét. Nekünk most feladatunk az, hogy nagy vonásokban bemutassuk, hogyan gyakorolta Egyházunk a legrégibb időktől kezdve liturgiája által az emberek megszentelését a szakramentumok által. 2. Az eukarisztiáról már hosszasan szóltunk, mint áldozatról és mint szentségről. Most csak az eukarisztia harmadik valóságát vizsgáljuk: azt, hogy az eukarisztia lényegéhez tartozik. Krisztus szentségi jelenléte. A szentostyában és a borban Krisztus testét és vérét vesszük magunkhoz. Ez pontosan azt jelenti, hogy Krisztus az eukarisztiában jelen van, és ezért a megőrzött eukarisztiának is imádás jár, isteni tisztelet, nemcsak a vétel pillanatában. Biztos, hogy keresztény őseink az eukarisztiában magát Krisztust személyesen (= substantialiter), és valósággal (realiter) látták benne ben találtak Rómában egy régi ház romjai alatt egy feliratot. A felirat pontosan elárulja keletkezésének időpontját, és ez a Kr. u. 78. év. A felírásos szöveg tagolását és megfejtését Ezió Cannata archeológus végezte el. A felírásos emléknek ez a szövege: Vettem a Kenyeret a világosságban, Krisztust fogadtam magamba április 30-án Commodus és Priscus konzulsága idején (vagyis a 78-ik évben). A Kenyér nyilvánvalóan az eukarisztikus Kenyér. Ezt a Kenyeret a világosságban vette magához. A világosság, megvilágítás a keresztségnek rejtjeles neve az első századokban (Fótiszma görögül). (45) Kr. u. 107-től kezdve nagyon világosan fejezi ki Krisztus valóságos jelenlétét Ignatios, Antiokia 20