GALAKTIKA 56. Tudományos-fantasztikus antológia

Átírás

1 GALAKTIKA 56 Tudományos-fantasztikus antológia

2 U. K. LeGuin: Ahogy a felesége látta (Békés András fordítása) Helen Eustis: Halál uraság meg a vörös hajú lány (Békés András fordítása) Gael Baudino: Erd mélye Úrn je (Békés András fordítása) Natalja Szokolova: A tizenegyedik lépés (Földeák Iván fordítása) U. K. LeGuin: Az id hiány problémájának néhány újabb megközelítése (Békés András fordítása) Kürti Elvira: Az alma U. K. LeGuin: Schrödinger macskája (Békés András fordítása) V. Nagy Zsuzsanna: Egy esztend : három nap Gyürk Sarolta: A kísértet Nyina Katerli: Ahogy tetszik (Király Zsuzsa fordítása) Nyina Katerli: Firfarov, avagy ember és traktor (Király Zsuzsa fordítása) Katherine MacLean: Fert zés (Elek István fordítása) Pap Viola: Gyöngyök gyöngye Kate Wilhelm: Nagy voltál, baby! (Terstyánszky Krisztina fordítása) Galina Uszova: Víz (Földeák Iván fordítása) Anne McCaffrey: Az énekl hajó (Elek István fordítása) Jécsay György: Az Interferon sztori Kuczka Péter: Kötetünk képeir l Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter Viszt György illusztrációival Kuczka Péter editor U. K. LeGuin: Ahogy a felesége látta (Békés András fordítása) Jó férj volt, jó apa. Nem értem az egészet. Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy megtörtént. Láttam, amikor megtörtént, de nem igaz! Nem lehet igaz. Mindig gyengéd volt. Ha látták volna, ahogy a gyerekekkel játszott; akárki, aki látta a gyerekekkel, tudhatta, hogy egy szemernyi rossz sincs benne. Amikor megismerkedtem vele, még az anyjával élt, odaát a tónál. Gyakran láttam ket együtt, az anyát és fiait, és az járt az eszemben, hogy aki ilyen kedves a családjához, azt érdemes volna megismerni. Aztán egyszer, amikor az erd ben jártam, összetalálkoztam vele. Egyedül volt, vadászatról jött vissza. Nem ejtett semmit, egy árva egeret sem, de nem szomorkodott miatta. Csak vidoran sétált, élvezte a reggeli jó leveg t. Ez volt az, amit el ször megszerettem benne. Nem vette a szívére a dolgokat, nem morgott, nem nyafogott, amikor nem a kedve szerint történt minden. Szóval aznap beszédbe elegyedtünk. És azt hiszem, aztán gyorsan történt minden, mert hamarosan szinte mindig ideát volt nálunk. A n vérem meg azt mondta - tudják, a szüleim tavaly elköltöztek, délre mentek, és ránk hagyták az otthonukat -, szóval azt mondta, tréfásan, de komolyan: No jó. Ha ez itt tölt minden napot és majd minden éjszakát, akkor nekem már nemigen marad hely!" És elköltözött - nem messze, csak ide a szomszédba. Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz a n véremmel. Az ilyesmi nem múlik el. Ezt a szörny séget sem tudtam volna elviselni a n vérem nélkül. Egyszóval ideköltözött. És csak annyit mondhatok, hogy az volt életem legboldogabb éve. Olyan nagyon jó volt hozzám. Keményen dolgozott, sosem lustálkodott, délceg volt és jókép. Mindenki fölnézett rá, a fiatalsága ellenére. Az esti összejöveteleken egyre gyakrabban hagyták, hogy vezesse a kórust. Olyan gyönyör hangja volt, ahogy rázendített a dalra, s a többiek csatlakoztak hozzá, ki magas, ki mély hangon. Még most is beleborzongok, ahogy visszagondolok; amikor nem tartottam velük, mert még picik voltak a gyerekek, csak hallgattam, ahogy a fák között átsz dött

3 az ének, és sütött a hold, a nyáréji telihold. Soha többé nem hallok olyan szépet. Soha többé nem érzek már olyan örömöt. A hold miatt volt, azt beszélik. A hold az oka, meg a vér szava. Az apjának is a vérében volt. Nem ismertem az apját, és mostanában el-elgondolkodom, mi történhetett vele. A felvidékr l származott, nem voltak rokonai errefelé. Mindig azt hittem, visszament oda, de most már magam sem tudom. Ilyen-olyan szóbeszéd járta róla, történetek, amik el jöttek az után, ami a férjemmel történt. Azt mondják, a vérükben van, és lehet, hogy sosem kerül felszínre, de ha igen, akkor a hold változása hozza ki. Mindig újholdnál történik. Amikor mindenki otthon van és alszik. Valami elhatalmasodik azon, akinek a vérében van az átok, mondják, fölkel, mert nem tud elaludni, kimegy a t napsütésre, és elindul egyes-egyedül - valami vonzza, hogy magához hasonlókat keressen. És lehet, hogy így van, mert a férjem is így tett. Mindig felriadtam, megkérdeztem:,,hová mégy?", meg azt mondta: Csak vadászni, estére megjövök", de mintha más lett volna, még a hangja is idegen volt. De én mindig álmos voltam, a gyerekeket sem akartam felébreszteni, meg olyan rendes és megbízható volt mindig, minek is nyaggattam volna, hogy miért és hová". Talán háromszor-négyszer fordult ez el. Olyankor kés n jött haza, elcsigázottan, és ahhoz képest, hogy milyen jámbor volt, elég haragosan - nem akart beszélni róla. Én úgy gondoltam, mindenkinek ki kell rúgni néha a hámból, és a házsártoskodás soha nem old meg semmit. De aggasztani kezdett a dolog. Nem is az, hogy elment, hanem hogy olyan elcsigázott és furcsa volt, amikor visszajött. Még a szaga is más volt. Lúdb rös lettem t le. Nem tudtam elviselni, és megkérdeztem: Mi ez... mi ez a szag rajtad?" meg csak annyit mondott: Nem tudom", csak így, kurtán-furcsán, és úgy tett, mintha aludna. De amikor azt hitte, nem veszem észre, lement mosdani, és csak mosta, mosta magát. De a szag napokig ott maradt a testén és az ágyunkban. És aztán az a szörny ség. Nem könny beszélni róla. A sírás kerülget, amikor kénytelen vagyok rágondolni. A legkisebb gyerekünk, a picike kislány elfordult az apjától! Egyik napról a másikra. Az apja hazajött, a pici megriadt, egészen megmerevedett, kitágult a szeme, sírva fakadt, és mögém akart bújni. Még alig tudott beszélni, de egyre csak azt hajtogatta: Küldd el innen! Küldd el azt innen!" Az a pillantás az apja szemében, az az egy pillantás, amikor meghallotta! Ez az, amire soha többé nem akarok emlékezni. Ez az, amit nem tudok elfelejteni. A pillantását, ahogy ránézett a tulajdon gyerekére. Rászóltam a gyerekre: Szégyelld magad, mi ütött beléd?!", de nem engedtem el magam mell l, mert én is megijedtem. Annyira, hogy reszkettem. pedig elfordult, és valami olyasmit mondott: Nyilván rosszat álmodott", és ezzel elütötte a dolgot. Vagy legalábbis megpróbálta. Én is. És nagyon megdühödtem a picire, amikor továbbra is tébolyultan félt a saját apukájától. De nem tudott er t venni magán, s én sem rajta. egész nap került minket. Tudta már, azt hiszem. Akkor jött az újhold. Meleg volt odabenn és sötét, egy ideje már mindnyájan aludtunk, amikor valamit l felébredtem. nem volt ott mellettem. Hallgatóztam. Neszezést hallottam a folyosóról. Fölkeltem, mert már nem bírtam tovább elviselni. Kimentem: odakinn világos volt, éles napfény sütött be az ajtón. Megláttam, ahogy kinn áll az ajtó el tt, a magas f ben. Lehorgasztotta a fejét. Aztán leült, mintha elfáradt volna, és a lábára nézett. Én nem mozdultam odabenn, csak vártam, nem tudom, mire. És megláttam azt, amit. Láttam a változást. El ször a lábán. Megnyúltak a lábai, egyre nyúltak, a lábujjai is, hosszú lett a lába, húsos és fehér. És sz rtelen. Az egész testér l elt nt a sz r. Mintha csak leperzselte volna róla a nap. Az egész teste fehér volt már, mint a giliszta b re. És akkor felém fordult az arca. A szemem láttára változott meg. Egyre laposabb lett, a szája ellaposodott és kiszélesedett, fogsora laposan, tompán vigyorgott, az orrából csak egy húsgombóc maradt két lyukkal, a füle elt nt, a szeme megkékült - kék lett, a kékség körül fehér karika -, úgy meredt rám az a lapos, lágy, fehér arc. És akkor két lábra állt.

4 Láttam, látnom kellett, ahogy drága kedvesem átváltozott azzá a gy löletessé. Mozdulni sem tudtam, de ahogy ott kuporogtam a folyosón, és néztem ki a napfénybe, remegtem, rázkódtam a morgástól, ami hirtelen tébolyult, szörny üvöltésbe robbant ki. Jajkiáltásba, félelemkiáltásba. És a többiek meghallották álmukban is, és felriadtak rá. Az meg ott fürkészve nézett, a rémség, amivé a férjem változott, és odatolta az arcát az ajtónkhoz. Még mindig mozdulni sem tudtam a halálos rémülett l, de mögöttem felriadtak a gyerekek, és a pici felsírt. Akkor elöntött az anyadüh, kivicsorítottam a fogam, és el rekúsztam. Az emberlény körülnézett. Nem volt puskája, mint a többieknek, akik az emberhelyekr l jönnek, de felkapott egy faágat hosszú, fehér lábával, és bedöfte a házunkba, én-felém. A fogammal elkaptam a végét, és kifelé nyomakodtam, mert tudtam, hogy az ember megölné a gyerekeinket, ha tudná. De már jött is a n vérem. Láttam, ahogy rohan az ember felé, lesunyt fejjel, lobogó sz rrel, szeme sárgán villogott, mint a téli nap. Az a fajzat feléje fordult, és fölemelte az ágat, hogy megüsse. De már én is el bújtam, tombolt bennem az anyadüh, és jöttek a többiek is a hívásomra, összegy lt az egész falka ott, a vakító, forró déli napsütésben. Az ember körbepillantott rajtunk, hangosan felüvöltött, és megforgatta az ágat. Aztán inába szállt a bátorság, és elrohant, le a hegyoldalon, a megm velt mez k, szántóföldek irányába. Két lábon szaladt, ugrálva, hadonászva, mi meg utána. Én voltam az utolsó, mert a szeretet még mindig visszafogta bennem a haragot és a rettegést. Még futottam, amikor láttam, hogy lerántják. A n vérem fogsora a torkán csattant. Halott volt, amikor odaértem. A többiek visszahúzódtak a terítékt l, taszította ket a vér íze, a szag. A fiatalabbak lekushadtak, néhányan vinnyogtak, a n vérem meg egyre a száját dörgölte a mells lábához, hogy megszabaduljon az ízt l. Odamentem, egészen közel, mert azt gondoltam, hogy ha az ott meghalt, akkor vége a varázslatnak, az átoknak, és visszajöhet a férjem - élve vagy akár holtan, csak hogy láthassam egyetlen szerelmemet igazi, szépséges alakjában. De csak a halott ember feküdt ott fehéren, véresen. Elhúzódtunk t le, egyre messzebb, aztán megfordultunk és elfutottunk, vissza a hegyekbe, vissza az árnyas fák közé, a félhomályba, az áldott sötétségbe. Helen Eustis: Halál uraság meg a vörös hajú lány (Békés András fordítása) Halál uraság fakó cs dörén nyargalva jött a síkságról, l dözött a mordályával összevissza, hogy már azt hitte volna az ember, valami részeg indián dáridózik. Huhu! Berezelt ám az aprónép, de a feln ttek is, csak nekik már ismer sebb volt. De egy árva lélekhez se nyúlt aznap, csak Betyár Billy Bangtryhez, akiért úgy odavolt a fehérnép. És t is csak a kisujjával taszajthatta meg Halál uraság, mert nem holt meg egybül, csak feküdt hidegrázósan izzadva, a hasában a golyó, amit egy beszeszelt marhapásztor l tt bele a kártyaparti hevében. Bizony, volt b ven lány a városban, aki sírt, mint a zápores, mikor meghallotta, hogy a Billy gyerek gyertyája elalszik, mert jókép legény volt, elcsavarta minden n fejét; hanem aki a legkeservesebben rítt, a legjobban jajongott, az Maude Applegate volt, az a szepl s, vörös hajú lány. Billyt a vén Vajákos Mary istápolta, borogatta gyógyerej füvekkel, a közelébe se engedett más személyt, így hát Maude Applegate nemigen tudott mit csinálni Billyért. De egy vörös hajú lány nem fog ám csak ott ülni és búsongani, mint a közönséges asszonyok, márpedig Maude igencsak vörös hajú volt. Rítt egy darabig, majd meghasadt a szíve, de osztán úgy határozott, hogy csak csinálni kell már valamit, beletörülte hát a szemét a szoknyájába, fölnyergelte az apja tarka póniját, és nyakába vette a világot Halál uraság után.

5 Vágtatott, mint a forgószél, a marhalegel kr l a birkalegel kre, a birkalegel kr l az indiánok földjére, az indiánok földjér l a messzi hegyek közé, és ott végre utolérte Halál uraságot, egy mér földnyire a rozoga kunyhótól, ahol a nagyanyjával élt Halál uraság, az erd határ fölött. Amikor Maude Applegate meglátta a fakó cs dört, ugyan fáradt, ugyan elgyötört volt már, a vörös haja egy gubanc a fején, az apja pónija meg csak csont és b r. De összeszedte a szufláját, és nagyot kiáltott: - Hé, Halál uraság! Ne menj el, várj meg! Halál uraság erre megállította fakó cs dörét, és körülnézett. Alig hitt a fülének, mert hát kevés az olyan, aki utánaszól. - Miért, mit akarsz, ifjasszony? - kérdezte Maude Applegate-t l, ahogy melléje ért. - Azt a hét meg a nyolcát, te bizony úgy festesz, mintha tüskebokorba estél volna! - Jaj, Halál uraság - lihegte Maude -, vágtattam utánad, mint a forgószél! A marhalegel kr l a birkalegel kre, a birkalegel kr l az indiánok földjére, az indiánok földjér l a messzi hegyek közé, csak azért, hogy megkérjelek, hagyjad meg Betyár Billy Bangtryt, az én egy igaz szerelmemet! No, erre Halál uraság hátravetette a fejét, hogy lecsúszott a fekete sombrerója, csak a madzag tartotta a nyakán, úgy nevetett. - Hát ez jó! - hahotázott Halál uraság. - Babám, ahogy elnézlek, nem minden bokorban terem ilyen fehérnép!... De Maude Applegate bizony már eleget vágtatott, eleget éhezett, eleget szomjazott, kis híján agyonhajszolta az apja szép kis póniját; no meg amúgy is vörös haja volt, rajta aztán ne nevessen senki fia! Elfutotta az epe, és jól odamondogatott Halál uraságnak. Hogy ahonnét jött, ott az úriemberek nem nevetik ki a n ket, akik nagy bajban vannak, hogy megköszönné, ha Halál uraság megválogatná a szavait, és hogy egyáltalán, nem sül ki a szeme? Merthogy pucér indián tahók is jobban tudnak viselkedni. A tulajdon anyja megfordulna a sírban, meg így, meg úgy... No erre Halál uraság is összeszedte magát tüstént, kihúzta magát a nyeregben, és szépen, nyugton hallgatta, csak a szeme pillogott. Amikor Maude-nak kifogyott a szuflája. Halál uraság el szedte a dohányzacskóját, megnyalt egy papírt, és sodort magának egy füstölnivalót. - Mit adsz cserébe Betyár Billy Bangtryért? - kérdezte. De Maude Applegate bizony föl volt már paprikázva! Hátravágta a vörös haját, mint a ló a sörényét, és még neki állt följebb: - Nem alkuszom addig, míg meg nem mostam a képem, és nem ettem valamit - mondta. - Csak vágtattam utánad, mint a forgószél... - Jó, jó! - mondta Halál uraság. - Gyere velem, elviszlek a kunyhómba, ott a nagyanyám majd gondodat viseli. Maude és a Halál föllovagolt hát az ösvényen. Halál uraság visszafogta fakó cs dörét, hogy lépést tartson a szegény, fáradt kis pónival, mígnem odaértek egy kis kunyhóhoz, aminek a kéménye füstöt eregetett. Ott állt Halál uraság nagymamája az ajtóban, és igencsak örvendezett a látogatónak. - Isten hozott minálunk, kisjány! - kiáltott oda, mihelyt hallótávolba értek. - Ég már a t z, f már a vacsora! Gyere csak be, pihend ki magadat! No, akkor megálltak. Halál uraság leugrott fakó cs dörér l, odalépett Maude-hoz, és szépen leemelte a földre, hogy a nagy keze egészen általérte a vékony derekát. - Ejnye, de csinos kis jószág! - mondogatta egyre a nagyanyó, ahogy ott bicerészett körülöttük a mankójával, mint egy szárnyaszegett madár. Aztán behívta Maude-ot, adott neki meleg vizet meg elefántcsont fés t meg egy csinos selyemköntöst az öreg, rézveretes ládából, s amikor Halál uraság bejött a lovaktól, Maude Applegate már úgy ült ott, mint egy vörös hajú kisangyal, és teát ivott. No, aztán mihelyt megtöltötte a hasát, Maude-nak gyorsan megjött a kedve, és Halál uraság meg a nagyanyja nemsokára csak úgy d lt a nevetést l, ahogy az otthoni népség viselt dolgairól mesélt. De Halál uraság hamarosan ásítozni kezdett.

6 - Ma aztán kitettem magamért - mondta a nagyanyjának. - Kétszer körbelovagoltam a világot, meg vissza. Az öledbe hajtom a fejem, alszom egy kicsinyég. - És nemsokára horkolt is már. No, akkor a Halál nagyanyja halkan beszélgetni kezdett Maude Applegate-tel, jól kifaggatta, honnan jött, miért jött. Maude meg elmondta, hogy egy igaz szerelme. Betyár Billy Bangtry ott haldoklik golyóval a hasában, hát mi mást tehetett volna, mint hogy utánajön Halál uraságnak, hogy visszatartsa. Amikor a nagyanyó végighallgatta, nagyot sóhajtott. - Hát bizony - mondta - igen bánom, hogy másé a szíved, mert afféle lány vagy, mint én voltam annak idején, és ha rajtam állna, hozzáadnálak az unokámhoz, mert öreg vagyok már, fáradt vagyok, szeretném révben látni, miel tt nyugovóra térek. Fiatal vagy, szemrevaló vagy, nem aludttej folyik az ereidben, és ha öreg szemem nem csal, a b bájossághoz is értesz egy kicsit, igaz? - Hát - válaszolt szerényen Maude - egy-két egyszer bb varázslathoz. - Aztán miféléhez? - kérdezte a Halál nagyanyja. - Fehérhez vagy feketéhez? - Valamicskét ehhez is, ahhoz is - mondta Maude. - Megvarázsoltam az öcsémet, hogy jól feleljen számtanból, de a prédikátor feleségét is, hogy megbotlott a cip jében, és belebucskázott a lóitatóba... A nagyanyó megint csak sóhajtott. - Szép kezdet ez az ilyen fiatalkának - mondta. - Énszerintem a magadfajta jányt ugyan nem érdemli meg az a részeges, kártyás senkiházi, aki csak arra jó, hogy meglövesse magát a kocsmában. No de ha egyszer az övé a szíved, azért segítek neked. Amikor Halál így elszundikál, beszélni szokott álmában, és olyankor három kérdést híven megválaszol, aztán fölébred. Mit kérdezzek meg t le? - Azt - mondta egyb l Maude -, hogy mit kér érte, hogy meghagyja Betyár Billy Bangtryt. - Ez egy - mondta a Halál nagyanyja. - Hármat kérdezhetsz. Maude ezen már elgondolkodott, aztán kibökte: - Kérdezd meg, miért vitte el a pólyás kishúgomat. - Jól van, gyermek - mondta a nagyanyó. - És az utolsó? Akkor Maude Applegate lehajtotta azt a vörös fejét a t z fölé, és meg se mukkant, csak sokára, akkor is halkan: - Kérdezd meg t le, mit szokott csinálni, amikor egyedül érzi magát. Erre aztán semmit se szólt a nagyanyó. Csak ültek csöndben, amíg a Halál mormogni nem kezdett álmában. Akkor a nagyanyja megfogta egyik szénfekete hajfürtjét, és amúgy gyengéden meghúzogatta. - Tessék - mondta a Halál, de csak aludt tovább. - Tessék. - Mondd meg, fiam - mondta a nagyanyó a füléhez hajolva -, mit kérsz érte, hogy meghagyd Betyár Billy Bangtryt? Erre Halál uraság megmoccant, és forgolódni kezdett álmában. - Jaj, nagyi - mondta -, olyan szemrevaló az a lány! Volna, akit l a fél szemét kérném, volna, akit l tán tíz évet az életéb l. De le csak azt, hogy kétszer lovagolja velem körbe a világot, meg egy csókot a számra. Erre Maude nagyon nagyot sóhajtott, és hátrad lt a székén. - No, fiam - mondta a nagyanyó -, itt a következ kérdése. Miért vitted el a pólyás kishúgát? A Halál megint forgolódott álmában. - Beteg volt - mondta. - Tele volt fájdalommal. Azért vittem el, hogy sose kelljen sírnia többé. Ekkor Maude lehajtotta a fejét, és eltakarta az arcát. - Akkor hát, fiam - mondta a Halál nagyanyja -, itt az utolsó kérdés. Mit csinálsz, amikor egyedül érzed magad? Erre Halál uraság nagyot vetett magán, felnyögött, és elfordította az arcát a t z fényét l. Sokáig csak motyogott és sutyorgott, aztán nagy halkan kinyögte: - Beleselkedek az ablakokon, hogy alszanak egymás karjában az emberek. De ahogy ezt kimondta, rögtön fel is ébredt, és jókorát ásított.

7 - A mindenit, hát nem elaludtam! Nomármost a Halál meg a nagyanyja vidám népek voltak. Halál uraság foglalkozása ellenére, és aznap este olyan murit rendeztek Maude Applegate-tel, hogy az már szinte örült, hogy odament. A nagymama épületes történeteket mesélt fiatalkorából, no meg el vett egy kancsó házi szederbort is, Halál uraság meg olyan tüzes muzsikát játszott a nyiretty jével, hogy Maude Applegate fölugrott a székib l, felkapta a szoknyáját, és táncra perdült. Kés re járt már, amikor a nagyanyó megvetette tiszta huzattal a kis vendégágyat a magáé mellett. Reggelre kelvén pedig a nagyanyó szépen megfoltozta, kivasalta Maude ruháját, kiadós reggelit adott nekik, sonkát, kávét, kukoricadarát, hogy meg ne éhezzenek a hosszú úton, és. amikor Halál uraság el vezette fakó cs dörét, fölnyergelve, fölkantározva, útra készen, bizony könnyes lett a nagyanyó szeme, ahogy búcsúzóul megcsókolta Maude Applegate-et. - Isten veled! - mondta Maude. - Köszönöm a szíveslátást, és ha nem lenne Betyár Billy Bangtry, az én egy igaz szerelmem, bizony nehéz szívvel mennék el! Halál uraság felemelte a nagy cs dör nyergébe Maude-ot, aztán maga is fölpattant, és elnyargaltak, föl a havas hegyoldalon, egyenest az égbe, és Maude Applegate nagyot nézett, milyen meleg és kényelmes ott a nyeregben, ahogy ül a Halál mögött. No, az volt aztán az utazás! Halál uraság fölnyargalt a viharhegyeken az égi legel kre, ahol a kis felh borjak legelésztek nagy, kövér anyjuk mellett, a megtermett, sötét apafelh k meg a legel szélén vigyázták ket. Aztán fellovagolt egyenest oda, ahol a csillagok n nek, és megengedte, hogy Maude Applegate szedjen párat a vörös hajába. Elügettek a Hold mellett, és amikor Maude Applegate odanyúlt és megfogta, az bizony hideg volt, mint a jég, és csúszós. A Naphoz nem mehetnek közel, mondta Halál uraság, nehogy megégjenek. No de Halál uraságnak a munkájával is tör dnie kellett, így hát nemsokára nekivágtak, át a széles tengeren, hogy kétszer körbejárják a világot. Halál uraság beburkolta Maude-ot láthatatlanná tev köpenyébe, és elvitte mindenféle házba, ilyen-olyan vidékekre, ahol kínaiak éltek, meg oroszok meg japánok meg afrikaiak, olyan népek, akik egy szót se beszéltek angolul, amióta világ a világ! Mutatott neki várkastélyokat, de olyan mocskos kis gunyhókat is, amikhez hasonlót egész Texasban sem láthatott; mutatott királyokat, hercegeket és szegény embereket, és Maude bizony eltátotta szemét-száját. De észrevette, hogy egyvalamiben mind egyformák voltak ám: amikor Halál uraság megérkezett, az él k, akik nem látták, csak sírtak és jajongtak, de akik az utoljukat járták, azok fölemelkedve üdvözölték, és elmentükben rámosolyogtak, mintha régi jó barátjuk lett volna. Maude szíve örült, hogy lám csak, nem is mindenki hiszi olyan rossznak Halál uraságot! Útközben Halál uraság sokat mesélt messzi útjairól, és a vak is láthatta, hogy nem afféle senkiházi, akit csak a szesz, a szoknya meg a marhacsorda érdekel. És amikor hazafelé indultak már. Halál uraság odanyargalt az óceán fölé, és megmutatta Maude Applegate-nek, hol játszanak a bálnák - tisztán látta ket, ahogy úsztak a zöld vízben, mint egy bölénycsorda a legel n. És elmentek az Északi-sark fölé, hogy megnézzék a jegesmedvéket, amelyek tiszta fehérek, csak az orruk fekete, aztán megnézték az egyiptomi krokodélusokat a Nílusban, meg az indiai tigriseket és mindenféle fura szerzetet, mindet a párjával. És Maude Applegate-nek bizony megesett a szíve Halál uraságon, hogy csak neki kell egyedül lennie az egész széles föld hátán. Aztán végül már a városunk fele ügettek, látták, hogy száll a füst a kéményekb l az ég felé; végigléptettek a f utcán, és megálltak a Kékmadár kocsma el tt. - Miért állunk meg itt? - kérdezte Maude Applegate Halál uraságtól, mert meglep dött, de az csak azt mondta: - Majd meglátod! - Aztán leugrott a nyeregb l. Aztán felnyúlt, és leemelte Maude Applegate-et a fakó cs dörr l, megint ráborította a láthatatlanná tev köpenyt, és azt mondta: - És most kérem, ami még jár nekem!

8 No, akkor Maude csak megállt, behunyt szemmel, amúgy mereven, hogy elviselje a csókot, de semmi se történt. Kinyitotta hát a szemét, és Halál uraság azt mondta: - Nem, Maude, az volt az alku, hogy te csókolsz meg engem! Hát Maude-nak bizony meg kellett kérnie Halál uraságot, hogy hajtsa le a fejét - az meg is tette -, és szegény Maude-nak bizony oda kellett érintenie a száját a Haláléhoz. Nomármost lehet, hogy azt hitte, hideg lesz, vagy azt, hogy borzasztó lesz, én ugyan nem tudhatom, de annyi szent, hogy nagyon meglep dött, amikor azon kapta magát, hogy a karja Halál uraság nyaka körül van, az ajka meg az ajkán, és hát szó, mi szó. Halál uraság volt az, aki el ször hátralépett, és azt mondta halkan: Most szaladj, Maude! Egy igaz szerelmed Betyár Billy Bangtry odabenn ül a kocsmában! És akkor Halál uraság levette Maude-ról a láthatatlanná tev köpenyt, úgyhogy Maude nem is láthatta már, csak a sarkantyúja pengését hallotta, ahogy ellépdelt, meg ott maradt egyedül a Kékmadár kocsma el tt. És ahogy benézett az ablakon, hát meglátta egy igaz szerelmét, Betyár Billy Bangtryt, aki az asztalnál terpeszkedett, és whiskyt vedelt egy csomó afféle kikent-kifent dajna között, akik nem átallnak kocsmába járni. No, szegény Maude Applegate-et majd szétvetette a sokféle érzés. Nem is tudta, mit akar igazán: hogy fölkapjon egy husángot, berontson a kocsmába, és elagyabugyálja igaz szerelmét, vagy hogy elsüllyedjen szégyenében. De akkor meglátta, hogy az apia pónija lecsutakolva, fölnyergelve ott áll a kocsma el tt. Épp azon volt, hogy fölpattan és hazaüget, még miel tt valaki észreveszi, amikor Betyár Billy Bangtry megpillantotta a kocsmaablakon át, és nagy garral kicsörtetett a leng ajtón, de úgy páváskodott, úgy parádézott, mintha sosem lett volna halálán. Nézze meg az ember - kurjantott oda -, hát nem a kis Maude Applegate vár itt a Kékmadár el tt? Merre jártál, tubicám? Mondták, hogy nem vagy itt. No, erre Maude Applegate érezte, hogy elönti a vér az agyát. Odavágta: Nekem meg azt, hogy nagybeteg vagy! Nagybeteg is voltam - rázta a fejét Billy. - Majdhogynem elpatkoltam, de a vén Vajákos Mary kikúrált a füveivel, mint a parancsolat! Hát ezzel aztán csordultig lett Maude pohara! vágtat, mint a forgószél, a marhalegel kr l a birkalegel kre, a birkalegel kr l az indiánok földjére, az indiánok földjér l a messzi hegyek közé, csak azért, hogy Halál uraság el ne vigye Betyár Billy Bangtryt, egy igaz szerelmét; kétszer körbelovagolja a világot meg vissza, szájon csókol egy idegen férfit, csak azért, hogy meghagyja ezt a senkiházit, ezt a lószagú, beszeszelt, züllött, semmirekell, bagórágó marhahajcsárt, aki úgy áll itt, mintha Maude érett gyümölcs volna, akit csak le kell szakajtani a fáról! Maude Applegate bizony sírni tudott volna, de nem tette, mert vörös hajú volt az eszemadta, no meg különben is jobb ötlete támadt. Észrevette, hogy a vén Tarbell papa kihajol a háza emeleti ablakán, és Maude fogta magát, csinált egy varázslatot. Amikor Tarbell papa kiköpte a bagólét. Maude egyenesen belevarázsolta Betyár Billy Bangtry szemébe! És ahogy az csak állt ott és szentségelt, mint a jéges, ahogy asszonyfülnek nem való, Maude eloldozta az apja tarka kis póniját, és a nyeregbe ugrott. Megsarkantyúzta a lovat, és csak úgy porzott utána, ahogy végignyargalt az utcán, ki a városból. Vágtatott, mint a forgószél, a marhalegel kr l a birkalegel kre, a birkalegel kr l az indiánok földjére, az indiánok földjér l a messzi hegyek közé, amíg meg nem látta Halál uraságot fakó cs dörén. Akkor nagyot kiáltott: - Hé, Halál uraság! Ne menj el, várj meg! S amikor Halál uraság meghallotta, megfordult, és eléje lovagolt, vissza az úton pedig az, aki nem fordul vissza senki emberfiának -, aztán lekapta a kis póniról, megölelte szorosan, megcsókolta er sen, és azt mondta: - No hiszen, örül majd nagyanyó lelke, ha meglát! És Maude Applegate azt mondta: - Jó, jó, csak meg ne halljam még egyszer, hogy ablakokon leskel döl!

9 Száz szónak is egy a vége, Maude Applegate sokáig élt boldogan Halál urasággal, s amennyire tudom, még mindig vele van, s t már a munkájában is segít neki. Amikor kicsik voltunk, és este eltörött a mécses, mert nem akartunk lefeküdni, anyukáink mindig azt mondták: Csitt, kicsim, hunyd be a szemed, akkor nemsokára eljön Maude Applegate, leül az ágyad szélére, és énekel egy altatódalt." Énekelt is mindig. A saját fülemmel hallottam. Gael Baudino: Erd mélye Úrn je (Békés András fordítása) Teste fénylett a harc verejtékét l. Erd mélye Úrn je, Avdoyta hüvelybe dugta pallosát, s könnyed mozdulattal fölpattant a feltúrt földr l paripája izmos hátára. - Puszta, nyers er kevés hozzá, hogy legy zzön! - Kárörvend en legeltette szemét a földön elterül élettelen arcokon. - Tudhattátok volna, hogy ez a harcos nem városi kocsmanémber, aki felöltvén apja vértjét egy kis kiruccanásra, könny prédája lehetett volna átkozott kéjvágyatoknak. Ha bárki erre járó megkérdi, ki szabadult meg ily könnyen t letek, elmondhatjátok neki, hogy Erd mélye Úrn je, Avdoyta járt itt! Az egyik férfi felnyögött és megmozdult. - Micsoda?! - Avdoyta lehajolt nyergéb l. - Neked nem volt még elég? - Könyörülj, úrn m! - kiáltott fájdalmasan a férfi. - Könyörülj! Kérhetek-e egy kegyet legy mt l? - Kérjed, hitvány! - mondta Avdoyta megvet en. A férfi kínlódva lecsatolt nyakáról egy nyakéket. Finoman megmunkált ezüst fogta körbe a bonyolult gyöngyház ékszert, s ahogy a férfi felnyújtotta, Avdoytának felt nt, hogy a lánc nem fémb l készült, hanem mesterien faragott smaragdokból állt. - Ez a nyakék... - mondta a férfi. - Csinos darab. Talán a buzeráns testvériség tagja vagy-é, hogy ilyet hordasz magadon? A férfi szeme tágra nyílt, és fojtottan felnyögött, ahogy hevesen megrázta a fejét. - Kegyetlen vagy, úrn m, hogy rágalmakat szórsz egy haldoklóra. Ez a nyakék jegyesemé, a Fényl Hegyek Úrn jéé, Cynthiáé. adta nekem, hogy biztosítsa h ségemet. És most, tlenségemben joggal fosztott meg nyomorult életemt l a benne lakozó varázser. - Micsoda?! Nem a kardomtól halsz-e meg? - Tudd meg, úrn m, hogy ha nem kívántam volna meg más asszonyt, Beirgstaugh egész földjén nem lett volna oly kard, mely legy zhetett volna. - Másként vélekedem - mondta Avdoyta. - Nem, úrn m! Haldoklom. Csak egy kegyet kérek; hogy juttasd vissza ezt a nyakéket jegyesemnek, bizonyítékaként szerelmemnek, h tlenségem ellenére. - A férfi zihálva megpróbált fölemelkedni, hogy odanyújtsa a nyakéket, de ereje elhagyta, és visszahanyatlott. Avdoyta kardja hegyére akasztotta az értékes nyakéket, és a fölemelt pengén kezéhez csúsztatta. - Megteszem, hitvány - mondta. - De mondd csak, hol lakozik ez a Cynthia, a Fényl Hegyek Úrn je? A férfi kelet felé intett, és meghalt. Amikor Avdoyta rátalált a szerzetesre, annak pofája félig elt nt egy mocskos söröskorsóban. Férfiés kocsmab z áradt bel le. Az alacsony mennyezet szobában vastagon állt a füst, melyen durva röhögés és tapogatózó kezek hatoltak át Egy kéz - túl közel merészkedett. A következ pillanatban fájdalomkiáltás kíséretében rántották vissza. Avdoyta nem foglalkozott vele tovább. Fintorogva a köpedék-, a bagó-és húgyszagtól, gyors léptekkel odament a sötét asztalhoz, ahol a szerzetes hörpölte a sört.

10 Az észre sem vette, csak amikor Avdoyta belemarkolt zsíros hajába, és felrántotta a fejét úgy, hogy a férfi achátkék szeme közvetlenül az arcába meredt. - Elleigh szülötte, Monmouth? - Egek! Személyesen, úrn m! - nyögte az, és habzó sörpatak csorgott mocskos szakállára. Avdoyta elengedte és el relökte. A szerzetes szája ismét elt nt a korsóban. - Félre ezzel! - kiáltott Avdoyta, kiverte kezéb l a korsót, és mezítelen combját elhelyezte a szemközti pad durva fáján. - Szükségem van terád. - El húzta a nyakéket, és a szerzetes elé lökte. - Ismered ezt? Monmouth fölvette, és tétován megnézte. - Varázser t érzek benne - mondta. - Nem láttak ilyen munkát Beirgstaugh földjén évszázadok óta, azóta, hogy Westloz ura, Fergus meghódította a... - Hagyjuk a történelmet, szerzetes! - förmedt rá Avdoyta. - Egy haldokló férfitól kaptam, aki könyörgött, hogy juttassam vissza szerelmének. - Csak nem? is a buzeráns testvériség... - Nem. Azt állította, hogy nem a kardom, hanem ez a nyakék terítette le viadalunkban. - Egek! Egy halálvarázs! - A szerzetes alaposabban szemügyre vette a nyakéket, és megcsóválta a fejét. - Szerelmének neve Cynthia, a Fényes Hegyek Úrn je. - Egek! - Ismered? - Hirtelen a kocsmáros felé fordult. - Hozz bort! - Nekem is! - szólt utána Monmouth, ahogy a kocsmáros sóhajtva bólintott. - A Fényl Hegyek Úrn je, Cynthia - lehalkította hangját -, nagy hatalmú varázslón. Ha volt annak a férfinak a kedvese, aligha nézi majd jó szemmel a halálát. - Meglehet - mondta Avdoyta. - Ám saját bevallása szerint megkívánt egy másik n t. Ez lett a veszte. Zöldes fény villant meg a szerzetes szemében. Vastag ujjaival beletúrt hajába, szakállába. - Mindazonáltal a halálvarázs nem tréfadolog. Avdoyta bólintott, nemes vonású arcán komor kifejezéssel. A kocsmáros meghozta a bort, s a n egyszerre felhajtotta. - Ah, ez jólesett! - mondta. - Egy kocsmai felfrissülés szinte kötelez a harc után. - Smaragdok. Smaragdok - mondta Monmouth. - Rendkívül fortélyos munka. - Egy pillanatra elt dött. - Nehéz út lesz. - Személyesen tapasztalni fogod, ó, Elleigh szülötte. Velem jössz. - Én? Dehogyis, úrn m! Te bizonyára csak... A borostás nyakára szoruló er s kéz belefojtotta a szót. Aztán Avdoyta végigvonszolta a kocsma nyirkos, f részporos padlóján, kifelé. Legfeljebb három-négy napos út volt a Fényl Hegyek lábáig. Monmouth jelenléte azonban mintha hetekké, hónapokká nyújtotta volna. A szerzetes Beirgstaugh egész földjén t rhet varázsló hírében állt, de Avdoyta véleménye szerint legfeljebb egy dologhoz értett: a panaszkodáshoz. Az ötödik nap délel ttjén körülvették ket az els hegyek. A nap felszívta az éj h vös ködét, s magasan fönn látszottak már a csúcsok. Monmouth megállította lovát. - No végre - mondta. - Ez jó hely lesz, itt éjszakázhatunk. Avdoyta fölpillantott a napra. Úgy becsülte, átmér jének kétszeresét sem tette meg, amióta elindultak. - Tudok egy jobb helyet, valamivel messzebb. - Hol? - Cynthia várának udvarában. Monmouth arca megnyúlt. - De ez azt jelenti, hogy órákig úton lennénk - nyöszörgött. - Fáradt vagyok és éhes. - Még egy hang, szerzetes, és apácaként térhetsz vissza az ájtatos életbe!

11 - Ez a végzet mindenképpen elérhet - mormolta az. - Cynthia aligha fogadja kegyébe azokat, akiknek része volt kedvese halálában. -Túl sokat aggodalmaskodsz, Elleigh szülötte! Cynthia egyikünket sem fog bántani. - Van valami terved? - Igen. Mindent elmondok úgy, ahogy történt. Monmouth csüggedten nyergére szegezte tekintetét. - Jaj nekem! - Sose félj. Annak a férfinak a h tlenség okozta a vesztét, és Cynthia nem fog hibáztatni az önvédelemért. S t, mint n, annál jobban megérti majd tettemet. - Aha! Azt hiszed, megbocsát neked? - Bizonyos vagyok benne. Monmouth ismét lesütötte tekintetét, és halkan felnyögött. Tekervényes úton haladtak a habköves kérg lávaömledékeken át. Még a sebes patakok mellett sem n tt ki más a földb l, mint zuzmók. A likacsos lávahalmok óriás méhkasokként tornyosultak. - Ha olyan bizonyos vagy benne, hogy megbocsát - mondta Monmouth, ahogy fölértek egy fennsíkra -, miért van szükséged rám? - Váratlan esetekre - mondta Avdoyta, és el remutatott. A szerzetes gyorsan elhallgatott. Az egész fennsíkot s n burjánzó, haragoszöld dzsungel borította. Karvastagságú indák, liánok szöktek fel a földb l, és tekeredtek a legkülönböz bb trópusi faóriásokra. A s növénytömeg egészen a környez sziklafalig terjedt. Az út egyenesen vezetett a széléig, s ott véget ért. Avdoyta leszállt paripájáról, fölvett egy jókora követ, és belevágta a dzsungelba. Egy vastag inda tustént felszökkent, röptében elkapta a követ, és finom, fehér porrá zúzta. Avdoyta a szerzeteshez fordult. - Fejtsem ki b vebben? - Mi volna, ha megfordulnánk, és visszamennénk a kocsmába? - kérdezte Monmouth. Avdoyta sokatmondóan megzörgette kardját. Monmouth felsóhajtott, és leszállt a lováról. Néhány percig töprengve álldogált. - Több varázsigét is tudok b vös dzsungelok ellen - mondta végül. - De ilyen s vel még nem találkoztam. Nem lesz kis munka. - Megindult az erd felé, de megtorpant. Egy inda feléje siklott, aztán úgy döntött, hogy nem éri meg a fáradságot, és visszahúzódott. Monmouth olyan mozdulatokat tett karjával, mintha függönyt húzott volna szét. - Manthano TSIAJ! - kiáltott föl. A dzsungel nem reagált. Avdoyta kirázta a port s, sötét hajából, és összefonta a karját. Monmouth alig hallhatóan mormogott valamit, és levette a nyeregtáskáját. A rákövetkez három órában Avdoyta érdekl déssel figyelte, amint a szerzetes különféle porokkal, varázspálcákkal és fényes amulettekkel kísérletezett, amelyek szemlátomást semmilyen hatással sem voltak az el ttük magasodó rengetegre. Monmouth el re is, visszafelé is kántálta a varázsigéket, si hexametereket tagolt kett s dactilusokba, s t hemiola-variációkkal is megpróbálkozott. Valamikor a negyedik órában Avdoyta visszasétált egy darabon, hogy kijárja a zsibbadtságot a lábából. Id nként elfojtott káromkodást és harsány varázsigéket hallott a fennsík fel l, de amikor visszatért, a szerzetes még mindig ott állt a változatlanul zárt s ség el tt. - Nem értem - zihálta Monmouth. - Mi baja lehet? - Szemlátomást elvesztette a türelmét. Hirtelen fellobbanó haraggal fölkapott egy kis edényt, amelyben korábban tömjént égetett, és belevágta az erd be, ordítva: - Bóthar! A fene egyen meg! Bóthar! Az edény visszhangzó kondulással üt dött a legközelebbi fatörzsnek, s a fa kid lt, rá a mellette állóra. Mint a dominók, d ltek le egymás után a fák, fölfedve egy tiszta, egyenes utat, amely szinte vadonatújnak látszott. Monmouth némán mozgó szájjal, kiguvadt szemmel nézte. Az út átvezetett a megszelídült erd n, aztán lefelé tartott egy folyók öntözte, termékeny föld völgybe. Ott magasodott, egy hatalmas sziklából kifaragva, Cynthiának, a Fényl Hegyek Úrn jének fellegvára.

12 Mintha várták volna ket, mert a kapu els kiáltásukra feltárult, és amikor leszálltak a nyeregb l, libériás, néma szolgák jelentek meg, hogy az istállóba vezessék lovaikat. Egy bíbor selyembe öltözött, zöld b úr velük maradt, és el retessékelte ket. Mögöttük felemelkedett, aztán döngve bezárult a felvonóhíd. Némán haladtak vezet jük nyomán az ónix falburkolatú folyosón. A jelek szerint a zöld b úr is néma volt, s úgy lebegett el ttük, arasznyival a padló fölött, mintha a feje tetejére er sített dróton lógna. - Odaadhatnád a nyakéket ennek a lakájnak is - suttogta Monmouth. - Nem kellene magyarázkodni. - Egyszer még a szádban találod az öklömet, ha ennyit nyitogatod. És ha elfeledkezik róla, vagy úgy dönt, hogy megtartja magának? - De nem felejtheti el, hiszen jelenés! - Jelenés? Eggyel több ok, hogy magunk adjuk át. Kalauzuk kecses szaltót vetett a leveg ben, és egy kárpittal bevont ajtóra mutatott. Avdoyta merészen el relépett és kitárta. Monmouth követte. Nem lehetett más, mint hatalmas üvegház, ahová benyitottak. Tele volt növénnyel, és betöltötte ezerféle egzotikus virág illata. Az egyik falat páfrányok lepték el, a másikat pozsgás növények borították. Velük szemben orchideák tornyosultak, s a rikító szín virágok mintha nyelvet öltöttek volna az érkez kre. - Egy pillanat! - hallatszott fojtottan a levéltömeg mélyéb l. Aztán egy fiatalasszony nyomakodott el a növények közül, kertészkötényben, s feléjük intett a kezében tartott virágcsokorral. - Isten hozott a házamban! - mondta kifulladva. - Mindig örülök, ha látogató jön. Mondtam is magamban ma reggel, hogy legjobb, ha vágok néhány virágot a díszvacsorához. Avdoyta kardján nyugtatott kézzel, zavartan nézte. - Cynthiát, a Fényes Hegyek Úrn jét keressük - mondta ünnepélyesen. - Nagy fontosságú ügyben járunk. Monmouth arca olyan zöld lett, mint a környez levelek, amikor meghallotta a többes szám els személyt. A n arca felderült. - Itt vagyok, személyesen. - Nyájasan nézte Avdoytát, kissé butácska arcát aranysz ke, furcsán göndör haj keretezte. - Erd mélye Úrn je vagyok, Avdoyta - próbálkozott a h sn újra. - Mi?! Tényleg? - Cynthia gyorsan el relépett, és Avdoyta széles vállára tette a kezét. - Nahát, már annyit hallottam rólad! Milyen kár, hogy Lorr épp nincs itt. Akkor igazi mulatságot csaphatnánk. - Ööö, ha lehetek olyan merész - mondta Monmouth -, ki az a Lorr? - Lorr? - mondta vidáman a varázslón. - Ó, Lorr a legcsodálatosabb férfi a világon! - Széles jókedvvel mosolygott és bólogatott, akaratlanul utánozva a kezében bólogató virágokat. Monmouth lehajtotta a fejét, és felnyögött. Avdoyta mereven állt, keze megmarkolta kardját, er ltetetten mosolygott. - Lorr volt... a kedvesed? A jegyesed? Cynthia bólintott. - Bizony, az én Uram és Parancsolóm. Néha nehéz kijönni vele, de azért öröm a kedvében járni. Megérted, ugye, drágám? Mi más volna az asszony dolga, mint hogy kedvére tegyen az urának? - Odavitte egy kis asztalhoz a virágokat, és nekilátott szétválogatni ket. Avdoyta töprengve meredt maga elé. - Melyik tetszik jobban, a sárga vagy a rózsaszín? - kérdezte Cynthia, feltartva két virágot. Avdoyta összeszorította a fogát, és mély lélegzetet vett. - Ó, Cynthia, Fényes Hegyek Úrn je, gyászos hír hozója vagyok! Kedvesed h tlennek bizonyult irántad való érzelmében. Alantas gerjedelmében és útitársa buja vágyainak martalékává akart tenni, majd megölni. Cynthia szomorúan megcsóválta a fejét. Egy virág kihullott a kezéb l.

13 - Ejnye, Lorr, bizony néha h tlen vagy! - mondta. - Ám én megbocsátok neked. - Ismét felvidult, és elkezdte berakni a virágokat egy festett vázába. - Bocsánatot kérek az nevében is t led - mondta közben. Monmouth úgy látta, itt az alkalom, hogy óvatosan távolabb kerüljön a varázslón l. Egyenesen az ajtó felé igyekezett, de Avdoyta utánafordult, vállon ragadta, és maga elé húzta. Miel tt a szerzetes tiltakozhatott volna, Avdoyta a kezébe nyomta a nyakéket, és Cynthia elé perdítette, akinek figyelmét lekötötték a virágok. - Sajna, védekeznem kellett, úrn m - mondta a h sn, nem sok hajlandósággal a hangjában.- - Védekezned? Hogyan állhat ellen egy n Lorr... - Cynthia fölnézett, és meglátta a nyakéket Monmouth remeg kezében. - Te... - Elejtette a virágokat, és fölkapta a nyakéket. - Hol van Lorr? - Mint mondottam, úrn m, védekeznem kellett. - Avdoyta most kezdte igazán értékelni Monmouth jelenlétét. Varázser ide vagy oda, legalább köztük állt. - Mit csináltál a kedvesemmel?! -Hát... - Avdoyta valami más szót keresett a kézenfekv helyett, de nem talált. - Én... ööö... megöltem. Cynthia nem habozott. - rség! - kiáltott, és drámai, nyilvánvalóan varázserej mozdulattal fölemelte karját. A szobába vezet ajtók azon nyomban felpattantak, és zöld ruhás katonák osztagai t ntek föl. Némán, de acélos pillantással közeledtek Avdoyta és Monmouth felé. A h sn kardot rántott. - Fegyver nem árthat az én varázslatomnak - mondta Cynthia. Hangja rekedt volt a visszafojtott fájdalomtól. - Most meglakoltok gyilkos b nötökért! - Ez a te dolgod, barát! - Avdoyta a katonák felé lökte. Monmouth teljes magasságában kihúzta magát. Zsíros hajjal koronázott csontos alakja kialudt fáklyára emlékeztetett. Fölemelte karját, és méltóságteljesen intett a közelg katonáknak. - Távozz! - kiáltotta. A katonák csak közeledtek. Monmouth aggodalmasan hátrapillantott Avdoytára. - Egy pillanat, egy pillanat - mondta bocsánatkér en. - Apró tévedés, semmi más. Idegességemben néha kapkodok. - Ismét fölemelte karját. - Kotródj! A katonák csak jöttek. Durván eltaszították a szerzetest, s amikor elesett, zavartalanul átgázoltak rajta, majd körülfogták és lefegyverezték Avdoytát. Valahonnan a padlóról fojtott Sicc!" hallatszott, de a katonák nem t ntek el. - Úrn m - mondta Avdoyta -, könyörülj rajtam! Könnyek csorogtak Cynthia arcán, ahogy kimondhatatlan utálattal ránézett. - Miféle könyörületet vársz az után, hogy végeztél Lorral? rajta megkönyörültél talán? - H tlen volt hozzád, úrn m. Máskülönben hogy sebezhettem volna meg? - Mindig el kell néznünk az apró gyengeségeiket - hüppögte Cynthia. - De meg akart ölni! Cynthia oda se figyelt. Egy kézlegyintéssel elbocsátotta ket. A katonák vasmarokkal megragadták a még mindig tiltakozó Avdoytát, és kivonszolták a szobából. Cynthia várbörtönének b zös sötétjében Avdoyta csak azt érezte, hogy lelökdösik néhány meredek lépcs soron, aztán durván betaszítják egy kopár kis cellába. A vasajtó döngve bezárult mögötte, a katonák léptei eltávolodtak. Napok teltek el, úgy érezte. Kenyeret és vizet kapott, de mindig olyankor, amikor aludt. Nem látta rét, sem fogvatartóját, és nem tudta, mi lett a szerzetessel, csak feltételezte, hogy kínok között sikoltozik a várbörtön valamelyik távoli zugában. Keserves szemrehányásokat tett magának, amiért kiszakította söröskorsói közül, bizonytalan és veszélyes útra kényszerítette. Épp a kenyérhéj utolsó morzsáit rágta, amikor egyszerre zörgést hallott a cella el tti lépcs n. A vastag ajtó résein halvány, pislákoló fény sz dött be. Aztán elhúzták a reteszt, és Monmouth lépett be, selyembe-prémbe öltözötten. Nyakában smaragdláncon függött az ezüst-gyöngyház nyakék. A néma katonák egy csoportja szorosan mögötte várakozott.

14 - Üdv, ó H sn! - mondta Monmouth, ahogy aranyozott csizmájában megállt a cella k padlóján. - Lemondtál már rólam, nem kerestél volna, de én ím eljöttem, hogy vigaszt hozzak tenéked! Avdoyta észrevette, hogy minden cicoma ellenére még mindig zsíros a haja. - Megmagyaráznád netán, hogy mi folyik itt? - Hogyne - mondta Monmouth. - A szépséges hölgy, kinek vendégszeretetét élvezzük, kegyeskedett párjául választani szerény személyemet. - Hogyan?! - Avdoyta fölállt, és körbejárta, mintha egy oldal szalonnát méregetne. - És könyörgök, e szerény személy melyik erénye ragadta meg az úrhölgyet? - Igazi hivatásom - mondta Monmouth feszengve, óvatosan. - A varázser gyakorlása, melyben - némi ügyetlenkedésem ellenére - határozott tehetséget fedezett föl. - Meg az, hogy te vagy az egyetlen férfi a várban, leszámítva ezeket a jelenéseket. - Nos... igaz, ami igaz. - Monmouth magasabbra emelte a kezében tartott fáklyát. - Habár, mint magad is tanúsíthatod, ezek a jelenések nem megvetend mértékben képesek testi megnyilvánulásokra. Avdoyta feléje hajolt. - Mikor szabadítasz ki innen? Monmouth idegesen felsóhajtott. - Remélem, tisztában vagy vele, ó, Erd mélye Úrn je, hogy helyzetem még mindig... bizonytalan. - Bizonytalan? Jószerivel a férje vagy. Nem parancsolhatsz neki? Monmouth a szakállát, bajuszát húzkodta. - Hát nem egészen... tudod, még mindig neheztel Lorr halála miatt. És sajnos én... ööö... - szomorúan végignézett magán. - Én nem tudom igazán pótolni a nagyszer Lorrt. Avdoyta a kardja után nyúlt, rájött már vagy századszor, hogy nincs a derekán, ökölbe szorította kezét, és rámeredt a szerencsétlen barátra. - Még egyszer kérdem: mikor szabadítasz ki innen? - Én... ööö... - Beszélj! -...nem tudlak! - Monmouth látta, hogy a n szeme megvillan, és a katonák felé hátrált. - Vedd figyelembe, ó, H sn, hogy itteni helyzetem, enyhén szólva, kényes. A legcsekélyebb hiba, és jöhetek melléd a börtönbe. És akkor mihez kezdenénk? - Tovább hátrált az ajtó felé. - Megérted a helyzetemet, ugye? - Mint Cynthia párjáét? Nagyon is megértem a helyzetedet. - Avdoyta nézte, ahogy kihátrál. - Nem lesz könny dolgod, barát, ha jól ismerem Cynthia lelkét. - Nem feledlek el! - kiáltott Monmouth, ahogy bevágódott az ajtó. Amikor Monmouth visszatért, érzésre egy hét múlva, egyedül jött és nesztelenül. Korábbi, jól táplált, elégedett megjelenésével ellentétben most sovány és ideges volt, szeme véreres, és minduntalan az ajtó felé tekingetett, mintha hirtelen támadástól tartott volna. - Meneküljünk! - mondta. Avdoyta eltakarta a szemét a szerzetes gyertyájának fényét l. - Ó, szerzetes - mondta -, mily megrendít ez a hirtelen változás! Pedig a jóságos Cynthia hogy elhalmozott minden kegyével! Min megtiszteltetés! Monmouth a földre roskadt mellette. - Mondom, hogy menekülnünk kell! Cynthia úrn megszállott! Tönkremegy az egészségem! - Talán megmagyaráznád, mit jelent mindez? - Az istenekre, Avdoyta! Az a n kielégíthetetlen! Alig alszik, alig eszik... nem érdekli semmi más, csak a nemi aktus! - Ó, Édenkert! - csúfolódott Avdoyta. A másik lesoványodott kezével karon ragadta. - Ó, H sn - nyöszörgött -, ments meg engem! - Úgy látszik, szerzetes, elkerülte a figyelmedet, hogy rab vagyok.

15 - Ki tudlak szabadítani! Rájöttem a módjára. Cynthia úrhölgy, elfáradva a szerelmi er feszítésekben, nagy ritkán elalszik. Ha egyszer elalszik, megkötözöm, és kiengedlek. Még ha felébred is, ha nem lesz képes megtenni a varázsmozdulatokat, nem akadályozhatja meg, hogy elmenjünk. - Bizonyos vagy ebben, barát? - Amennyire a varázser mben! Avdoyta megdörgölte a homlokát. Minden lehet ség jobb, mint a várbörtön. - Meg kell szerezned a kardomat is - mondta. - Ne félj. Két napon belül szabadok leszünk. Mint rendesen, a szerzetes túl optimista volt. Avdoyta úgy becsülte, négy nap is eltelt, amikor végre kulcszörgést hallott a zárban. Monmouth bedugta a fejét. Avdoyta látta, hogy nagyon izgatott, és azt is, hogy Cynthia gyengédségei azóta még jobban felemésztették erejét. - Sietnünk kell - mondta, odalökve a kardot. - Könnyebben ment, mint gondoltam, de attól félek, felébred. - Hát nincs alaposan megkötözve? - Alaposan! Ó, istenek! Mire kiszabadulna azokból a kötelékekb l, megöregedne. Fölébredt, amikor nekiláttam megkötözni, és az a teremtés rám nevetett! Azt hitte, új figura, így hát, hogy ne fogjon gyanút, kénytelen voltam... - Pszt! Mi az? Az els lépcs sor alján voltak. Valahonnan fentr l hangok hallatszottak. - A katonák - mondta Monmouth. - Azt hittem, csak jelenések. - Cynthia nagy erej varázsló - mondta a szerzetes -, ha esze nincs is sok. Az rök és a szolgák meglep en tartósak. Akkor sem t nnek el, ha Cynthia alszik, bár nincs akarat, ami irányítsa ket. - Ezért nem akarod hát, hogy felébredjen. Monmouth bólintott. Fénycsóva jelent meg a lépcs sor tetején, és lassan feléjük ereszkedett. - Lehet, hogy tévedtem - mormolta a szerzetes. Avdoyta megragadta a kardját. A fény tovább közeledett, egyre er sebbé vált, aztán elhaladt mellettük. A derengésben látták, hogy a zöld b lakáj lebeg fejjel lefelé a lépcs fölött. Szeme csukva volt, halvány mályvaszín haja végigsöpört a lépcs n, ahogy lefelé ereszkedett. Pár pillanat múlva elt nt egy sarok mögött. Amikor felértek a vár földszintjére, egy lélek sem volt a nagyteremben, de Avdoytának szemébe nt egy jókora, hosszúkás láda, amely a terem közepén hevert a padlón. Alig volt rövidebb Avdoyta testmagasságánál. - Valami csapdát állított nekünk Cynthia? - kérdezte halkan. A szerzetes gyors léptekkel odament, és megragadta a fogót a láda egyik végén. - Ez - szólt ünnepélyesen - nem más, mint Fergus szarkofágja! Mindenképpen magunkkal kell vinnünk. Avdoyta odalépett, és megbökte a lábával. A láda meglep en könny volt. - Kisebb emléktárgyat nem találtál? - Emléktárgyat? Ez nem emléktárgy, úrn m! Ez az s varázslók leghatalmasabbikának, Westloz urának, Fergusnak a m ve, akinek keze nyomán emelkedtek ki a hegyek is, melyeken e várkastély áll, úgy beszélik. Fogalmam sincs róla, hogyan juthatott hozzá Cynthia... - Talán valamelyik férjét l kapta - jegyezte meg a h sn. - A jelek szerint könnyen váltogatja ket. Monmouth nem figyelt rá. - Szóval fogalmam sincs róla, de ez bizonyosan a szarkofág, mely igen nagy becsben áll varázsló rendem tagjai el tt. Ha visszajuttathatom nekik, minden bizonnyal visszahelyeznének régi méltóságomba. - Avdoytát szemlátomást hidegen hagyta a dolog. - Hát nem érted? Nem kellene többé a városok húgyszagú kocsmáiba szám zve gyakorolnom hivatásomat. Újra én lehetnék a... Hirtelen egy sikoly verte fel a várkastély súlyos csendjét. - Jaj, elárultak!

16 Monmouth leveg után kapkodott. - Cynthia! Egek! - De hangját elfojtotta a szomszédos termekb l és a folyosókról hirtelen behallatszó fémes lépések zaja. - Az rök! - kiáltott Avdoyta. A kapu felé rángatta a szerzetest, de az csökönyösen fogta a szarkofágot. Nem akarván vitára fecsérelni az id t, Avdoyta megragadta a láda másik fogóját, s ahogy nekilódultak, a köztük vitt szarkofággal sikeresen hanyatt is löktek egy csoport katonát, akik a kijáratot akarták elállni. Vezet jük, egy nehézkes mozgású, megtermett, ormótlan jelenés azonban átugrott a szarkofágon, és már ki is rántotta kardját. Avdoyta megpördült, és vívóállásba helyezkedett. - Úgyis hiába, úrn m! - jajdult föl a szerzetes. - Csak varázslat állhatná útját, és én nem vetekedhetem Cynthiával. - Varázslat? - Avdoyta karon ragadta a szerzetest. - Mondd, keltettem benned buja vágyakat mostanában? - kérdezte hevesen, és a nyakéket méregette, mely még mindig Monmouth nyakában lógott. - Úrn m - kapkodott leveg után az -, a buja vágyaknak egyel re a gondolata is fájdalmas. - Nagyszer. - Ahogy a katona csapásra emelt karddal el relendült, Avdoyta egyenesen nekilökte a szerzetest. Monmouth feljajdult, és fémes csendüléssel visszapattant a jelenés mellvértjér l, majd feje köré kulcsolt karral a padlóra rogyott. A katona azonban vakító villanással elt nt. Avdoyta a kapurostély emel láncával bajlódott. - Remélem, volt annyi eszed, hogy a kapuhoz hozd a lovakat - mondta. Monmouth fölnézett. - Lovakat? - Bizonytalanul a szarkofág felé kezdett mászni. - Ó, istenek! Mindörökké bolondokkal leszek körülvéve? A csarnok távolabbi végén újabb katonák t ntek föl. Avdoyta ökölcsapásokkal és rúgásokkal ösztökélte ki a szabadba a szerzetest, aki makacsul fogta a szarkofágot. A katonák már majdnem odaértek a boltozatos kapufolyosóhoz, amikor Avdoyta megfordult, és föltaszította a felvonóhidat. A jól kiegyensúlyozott tömb könnyen elfordult, és döndülve elzárta a kaput. A várfalakon kívül épült kis istállónál nem volt rség. Csak az lovaik álltak odabenn. Miközben felnyergelték az állatokat, egy hang sem hallatszott a várból. - Baljóslatú ez a csend - mormolta Avdoyta, és azon igyekezett, hogy csonttörés nélkül lefejtse Monmouth ujjait a szarkofág fogójáról. - Nem hiszem. Cynthia csatlósai a várban rekedtek - mondta a szerzetes. - És nem tud újabbakat kivarázsolni ide, mert, hála egy bizonyos illet éleselméj ségének, meg van kötözve - tette hozzá kárörvend en. - Hála egy bizonyos illet kapzsiságának - mondta Avdoyta -, mindjárt megetetem veled ezt a koporsót! - Mindenképpen magammal kell vinnem, úrn m. - Más emberek ékszert vagy varázskardot vinnének magukkal. Vagy egy koronát. Vagy talizmánt, amely segítségükre volna a szökésben. De nekem ki a kísér m? Egy csuhás, akinek azon jár az esze, hogy ládákat lopjon! Monmouth megsért dött. - Úrn m - mondta -, ez, amit te ládának nevezel, felmérhetetlen hatalmú varázseszköz. A benne lakozó er segítségével a hozzáért varázsló bárhová eljuthat a világmindenségben. - És mi módon? Talán eltüntetjük magunkat innen? - Nem, el ször a ládát kell el reküldeni. Aztán ugyanis a varázsló belevarázsolhatja magát, akárhol legyen is. A szarkofágból hangos puffanás hallatszott. Monmouth rémült pillantást vetett rá, majd riadtan odébb ugrott, amikor felpattant a fedél, s a szarkofágban felült a még mindig megkötözött Cynthia, a Fényl Hegyek Úrn je, és villogó szemmel végigmérte ket. - Elárultatok - mondta rekedten -, de nem menekülhettek büntetéstek el l! Hiába szöknétek, az én haragom el l nincs menekvés! Bemocskoltátok a házamat, a becsületemet, visszaéltetek a

17 vendégszeretetemmel! Eddig türelmes voltam, de... Tedd el azt a kardot, némber, hasznát nem veheted úgyse! Avdoyta elmosolyodott, az ismer s pallost latolgatva. - Öö... úrn m... - Kínzóverembe vettetlek, éhen pusztulhatsz... - Cynthia... - Csontjaidról lerohad a hús... - Cynthia... - És még a... Min nevetsz? - Elkerülte a figyelmedet, hogy még mindig meg vagy kötözve. - Avdoyta elmosolyodott, és kardjának hegyét a varázslón torkához nyomta. Az végignézett magán, és rángatni kezdte kötelékeit, de Monmouth csomói kitartottak; Cynthia meg sem tudott moccanni. Szeme tágra nyílt, és hisztérikus kis vihogással pillantott Avdoytára. - Ejnye! - mondta végül. - Hol is tartottál? Monmouth odaugrott. - A hatalmunkban van, Avdoyta! Most megfizethetünk neki azért, hogy... A h sn szabad kezével félrelökte. - Vissza, hitvány! Ne merészelj kezet emelni erre a n re! Cynthia mozdulatlanul ült, tekintetét a kard hegyére szegezte, mely még mindig el tte lebegett. -Könyörülj, úrn m! - nyögte ki. Minden harciassága elszállt. Várfalain kívül, megkötözött kézzellábbal egészen tehetetlen volt. - Könyörülj! -Vendégként jöttem a házadba, úrn m - mondta Avdoyta -, és te megszegted a vendégbarátságot, amikor börtönbe vettettél. Könyörületet vársz most? Szólj! - Uram elvesztése fölötti bánatom az oka! - zokogott a másik. Szemlátomást valóban félt, és Avdoyta azon vette észre magát, hogy hiába er lködik, nem tud annyi indulatot felszítani magában, hogy lecsapja Cynthia fejét. - És rólam hallgatsz? - kérdezte sért dötten a szerzetes. - Kis híján a halálba kergettél átkozott kéjvágyaddal, s t... Avdoyta fenyeget mozdulattal elhallgattatta, aztán visszafordult Cynthiához. - Úrn m - mondta -, ha jól emlékszem, uraddá és parancsolóddá választottad ezt a frátert. Cynthia rápillantott a szerzetes zsíros hajára, végignézett rajta, és megborzongott. - Ez... így igaz. De nem volt más választásom. - Választásod? Hát én adok neked egy választási lehet séget. Vagy ezzel az emberrel tartasz, és szolgálója leszel életed végéig, vagy velem jöhetsz, és megszabadulhatsz néhány különös hiedelmedt l. Monmouth elsápadt Avdoyta els javaslatától. Cynthia még kevésbé látszott lelkesnek. - Vagy pedig - vetette oda a h sn, meglengetve a pallost Cynthia arca el tt - el fordulhat, hogy ezzel egy kicsit elhamarkodottan... -Veled megyek! - robbant ki Cynthiából, mintha egy léggömböt pukkasztott volna ki a kard. Avdoyta elmosolyodott. - Bölcsen választottál, úrn m. - Megfordította a kardot, és markolatát a varázslón elé tartotta. - Most esküdj h séget nekem! Cynthia a markolatra tette homlokát, és elmondta az esküszavakat. Pár pillanat múlva Avdoyta elvágta kötelékeit, és Cynthia elgémberedve fölállt. - Az az érzésem, hogy nagy hibát követtem el - motyogta. - Ugyan, menj már! - Avdoyta barátságosan hátba vágta, és Cynthia kis híján elvágódott az alomban. - Legfeljebb kicsit kés n kezded el a tanulást, de ragyogó pályafutás áll el tted: egy sn fegyverhordozója leszel. Elbírod ezt? - Odanyújtotta a kardot a varázslón nek, akit csaknem földre rántott a súlya. - No igen... - elt dött. - Biztosan hozzászoksz majd. - Cynthia tovább küszködött a karddal. - El bb-utóbb.

18 Natalja Szokolova: A tizenegyedik lépés (Földeák Iván fordítása) Nagyapa a padon ült, és újságot olvasott. Ez vasárnap volt. Toddik meg ott játszott a közelében. Pontosabban, játszania kellett volna, azonban hátát a padnak vetve csak állt, s elégedetlen képpel, ajkát elfintorítva bámulta cip jét, a pad oroszlánmancs formájú talpát, a park útjának es után foltosan száradó homokját. Miért egyezett bele ebbe a tíz lépésbe?... Toddik unatkozott, és kényelmetlenül érezte magát. Toddik nagyapja egyáltalán nem hasonlít a könyvek apró termet, derék nagyapóira. Magas, széles vállú férfi, markáns arcát piros vérerek hálózzák be, hangja er teljesen, parancsolón cseng, haja szép fehér. Vastag, szürke kabátban jár, sapkát nem hord - még es ben sem -, viszont mindig rajta a b rkeszty. Nagyapa - f könyvel. Pontos, akkurátus ember, minden szaváért felel. Ha azt mondja, hogy magával viszi Toddikot oda, ahonnan a repül gépek felszállnak, akkor feltétlenül meg is teszi. Ha megígéri, hogy elegáns, kétcsatos iskolatáskát vesz, feltétlenül úgy lesz. Csak éppen ez a tíz lépés... így egyeztek meg. Nagyapa egész csomag újságot hozott magával a sétányra, s kijelentette: nyugodtan, komolyan végig kell olvasnia, anélkül hogy bármi elvonná vagy elfoglalná a figyelmét. Ez az egész, hozzávet legesen... úgy félórát vesz igénybe. Igen, vagy talán negyven percet... El ször is, ne mászkálj el - utasította nagyapa hangos, parancsoló szóval, s behajlította egyik b rbe bújtatott ujját -, másodszor pedig, hagyj békén! Világos? Utána majd elmegyünk galambokat etetni. S kitalálunk valami klassz dolgot. Egyel re maradj itt a közelemben... No, hány lépés kell, hogy ne unatkozz?" Toddik pedig, anélkül hogy egy pillanatra is végiggondolta volna, rávágta: Tíz." Tehát megegyeztünk! Törvényer re emeltük!" S miközben ezt az érthetetlen szót öblösen, jóíz en kimondta, b rbe bújtatott ujjaival nagyapa kihajtotta a Nyegyelja szélben susogó lapjait, s mélyen lehajtotta markáns, fehér fejét. Mindenr l megfeledkezett. Nos, az egyezség megköttetett. Akárhogy vesszük, tíz lépés mégiscsak nagyon kevés. Az ágakról hólé csöpög a padra, a deszka csupa víz, a következ pad messze van, oda már nem mehet. Körben az összes gyerek futhat húsz lépést vagy akármennyit, egy kislány még biciklizik is. Toddik tíz lépést tett a pad lábától, óriási, hatalmas lépéseket, úgy, hogy minden lépést elnyújtott, ahogy csak bírt, majdnem orra bukott. Álldogált egy darabig, toporgott, s válla felett hátrapillantott... A nagyapó vakító fehér feje alig látszott ki az újság lapjai mögül, a lapok szélét a szél cibálta. Toddik megingott egyszer, még egyszer, mint aki képtelen megtartani egyensúlyát. Mégis megtette ezt a tizenegyedik lépést, apró, pirinyó lépést, alig lehetett észrevenni - nem is lépés volt, inkább csak egy fél lépés, nem is tudja, minek nevezhetné. Hunyorított, hogy egy kissé magához térjen, gyorsan leguggolt, s a térdére könyökölt. Majd nagy kék szemét hirtelen kinyitotta, s lelkesen, tágra nyílt szemmel bámulni kezdte a világot. Innen, alulról a sétány valahogy egészen másnak, újszer nek t nt. Vajon mindig ilyen hatalmasak voltak a járókel k sárga és fekete, vastag és vékony talpú cip i? Mindig ilyen csábítón ropogott alattuk a homok? S vajon mindig ilyen mulatságosan érdekes, vékony nyomot hagyott a biciklikerék rajzolata ez alatt az unalmas, dundi kislány alatt. Toddik ekkor megpillantott egy gombát. Igen, egy igazi, hamisítatlan erdei gombát. Nyilván tévedésb l bújt ki a földb l. Egyszer en nem ott bújt el, ahol kellett volna - lehet, hogy rövidlátó volt, vagy éppenséggel szórakozott, s nem tudta, hogy ez sétány; azt hitte, hogy erd, hát fogta magát, és el bújt. A gomba nem jó helyen ért földet, bár ezt aligha mondhatjuk, hiszen a gombák nem fölülr l ereszkednek le, hanem alulról bújnak el a földb l... Toddik hamarosan iskolás lesz, s akkor nyomban megkérdezi a tanító nénit, honnan jönnek el a gombák.

19 - Jó napot! - üdvözölte Toddik udvariasan a gombát, de változatlanul tovább guggolt. - Én nemsokára iskolába megyek. - Jó napot! - válaszolta udvariasan a gomba. Toddik a meglepetést l majd hanyatt zuhant, de gyorsan összeszedte magát. Végtére nem olyan, mint az a dundi, gyáva kislány, aki visít, ha kerékpárja útjába egy egészen apró, lapos kavics kerül. - Jó napot! - ismételte el Toddik, immár kissé bizonytalanabbul. Nem tudta, hogyan beszéljen a gombával; tegezheti, vagy inkább magázza. A feln ttek megkövetelik, hogy magázzák ket, de amikor egyszer egy ismer sük telkén magázni kezdett egy nagyon öreg és sovány, leng t gy tehenet, mindenki elnevette magát. Az ördög érti ket. A gomba az els pillantásra középkorú lehetett (bár nagyon nehéz meghatározni a gombák életkorát), még jó karban volt, vörösesbarna szín erny je alul fehér s harmonikaszer, akár édesanyja rakott szoknyája, amit anyja, miel tt leül, mindig felemel. Édesanyja szoknyájának árt az es, a gomba viszont akármilyen id ben kint áll a szabadban, s meg kellene tudni t le... - Melyik iskolába fogsz járni? - érdekl dött vékony, de nagyon érthet hangon a gomba. - Az újba. A piacnál. Bizony, nincs mese, magázni kell t. A kalapja nem domború, pereme felkunkorodik, kissé már megpuhult, foszladozó, ez csak a korosabb gombáknál fordul el. - Az én osztályom az els D" lesz - osztotta meg Toddik a gombával azt, ami szíve legmélyén rejlett. - S már iskolatáskát is vettek. Két csat van rajta. - Van nálatok els U" osztály? - érdekl dött a gomba. Toddik nehéz helyzetbe került. Még sohasem hallott ilyen osztályról. A házukban lakó fiúk és lányok nem jártak ilyen osztályba. Lehet, hogy ez a gombák gyerekei részére indított osztály volt? A gombafiókáknak - vagy talán ezt másképp kell mondani -, a gombagyerekeknek - hiszen k is tanulnak valahol, mert manapság tanulás nélkül senki nem létezhet. A nagyapa mondogatja, hogy tanulatlan embert a munkapad mellé sem állítanak, s t még azt sem engedik, hogy a gépek között söprögessen. Ez a gomba nyilván szintén járt valahol iskolába; ahogy a nagymama mondaná, intelligens kinézése van. Persze a gombagyerekek külön osztályba járnak, s t az is lehet, hogy egészen külön iskolába, hiszen nekik egészen más, apró iskolapadok kellenek, s nem kell sámli a lábuk alá. Minek is kellene? Az is lehet, hogy nem is padokban ülnek, hanem egyszer en mohán, nedves mohán. S a tanáruk is gomba... És az ábécéskönyvük is különleges, gombás... Abban nem az áll, hogy Mása mos" - hiszen ez a gombagyerekeket nem érdekli -, ott ez van: A gomba szára" vagy A gomba kalapja", de nem, ez nagyon bonyolult, sok különböz bet kell hozzá. Lehet, hogy egyszer en ez áll:,,a gomba gombja" vagy A gomba boga". Fuj, ez így egészen goromba... - Nos, mi a helyzet az U" osztállyal? - ismételte meg a gomba. Toddik még tágabbra nyitotta kék szemét. S az a kis tincs, ami sohasem simult homlokára, hanem úgy ágaskodott, mint a háztet, most végképp az ég felé meredezett. - Én... én sohasem hallottam els,,u" osztályról. Fogalmam sincs, hogy van-e ilyen. Úgy látta, a gomba kissé megsért dött, kalapjának rakott alja összeborzolódott, egyik pereme még jobban felkunkorodott. Mégis, úgy t nt, hogy békülékeny természet. Nyomban megnyugodott, s nagyon intelligensen és jóindulatúan megjegyezte: - Minden bet jó, mind megfelel, az els osztály kezd dhet bármely bet vel. Miért is ne? Szerinted melyik bet nem alkalmas? Az Y"? Az X"? Vagy a ZS"? Toddik szégyellte bevallani, hogy még nem ismeri az összes bet t. Amellett nagyon elzsibbadt a térde, s fel szeretett volna állni. Félt viszont megsérteni a gombát, aki olyan alacsony növés volt. - Az osztályok majd mindig vagy els A"-k vagy els,,b"-k - kezdte békít n. - Nyilván így szebb, azután meg... A gomba elcsodálkozott: - Különös. Akkor hogyan jutnak el az A"-hoz? Hiszen az A" az ábécé utolsó bet je. Közismert, hogy az ábécé úgy kezd dik, hogy...

20 S ekkor távolról, mintha egy másik bolygóról jönne, felharsant nagyapa hangja: - Toddik! Toddik borzasztóan szerette volna tudni, milyen bet vel kezd dik a gombák ábécéje - talán,,g"- vel? S hogyan mondják azt, hogy ábécé, ha az A" az utolsó bet jük. A gomba pedig, mintha szándékosan tenné, késett a válasszal: - Kezd dik pedig, miként azt mindenki tudja... tudja... Ismét felharsant nagyapa hangja, most már hangosabban: -Tod-dik! Toddik kiegyenesítette elzsibbadt térdét, s felállt. Tett egy apró lépést visszafelé, igazából nem is egy teljes, csak egy fél lépést. A rend a lelke mindennek, be kell tartani a rendet. Most már semmiféle gomba nem létezett. A járókel k cip i - barnák, feketék, vörösek - már nem ntek Toddiknak olyan óriásiaknak és annyira önállóknak, mint akik kiugrálnak a kirakatokból, s szétfutnak, hogy ellássák lábbéli teend iket. Az egyik cip olyan, mint a másik. Semmi érdekes nincs bennük. Toddik odalépett a padhoz. - Nagypapa! Itt vagyok. - Elmúlt negyvenöt perc - mondta a lelkiismeretes nagyapa, miközben felhajtotta rövid kabátja vastag, szürke ujját, s órájára pillantott. - Tudod... - Hangjában nem volt semmi parancsoló. - Ha nem ellenzed, én még egy kicsit... - S szes feje ismét a susogó lapok fölé hajolt. - Nem többet, mint öt-hét percet. Látod, Venezuelában...,,És ha visszatérek - gondolta Toddik, miközben nagyapjához d lt, s arcát kabátjának bolyhos, szúrós vállához nyomta -, s ugyanarra a helyre állok..." Nem tudni, miért, de úgy érezte, hogy ezt a gombát akkor sem látja soha többé, nem láthatja. Egyáltalán, vissza tud-e térni, s állhat-e pontosan oda (egészen pontosan arra a helyre, ahol az el bb volt)? Nagyapa, miközben tovább olvasott, keszty be bújtatott kezével átölelte Toddikot. - Mindjárt... Borzasztóan sokat tud nagyapa, azt, hogy mi az az év végi mérleg, hogyan fordul el a repül gép cs lapja, s mindig legy zi sakkban a szomszédot, Kirill Matvejicset, a meghívókat pedig úgy címezik neki, hogy Tisztelt..." Akkor az is lehet, hogy tudja, milyen bet vel kezd dik a gomba-ábécé? U. K. LeGuin: Az id hiány problémájának néhány újabb megközelítése (Békés András fordítása) Az icipici lyuk elmélete A James Osbold, a Lick Obszervatórium munkatársa által fölvetett hipotézis - impozánsan átfogó jellege ellenére - bizonyos nehézségeket támaszt a problémára gyakorlati megoldást keres k számára. A matematikai megfogalmazásból kihántva, dr. Osbold elmélete megközelít leg úgy írható le, hogy posztulálja egy anomália létezését a térid kontinuumban. Az anomáliának az az oka, hogy a valóság, bár csak egy jelentéktelen részletben, de nem elégíti ki az általános relativitáselmélet el írásait. A világegyetem tényleges szerkezetében ennek következményeként egy helyi tökéletlenség vagy hiba lép föl, más szóval, lyuk a kontinuumban. A lyuk, Osbold számításai szerint, határozottan térjelleg lyuk. Veszélye éppen ebben a térjellegében rejlik, mivel a kontinuumban ily módon fellép egyensúlyhiány következtében kiegyenlít áramlás indul meg a világmindenség id jelleg dimenziójából. Más szóval, az id kifolyik a lyukon. Ez valószín leg már tizenkét-tizenöt milliárd éve, a világegyetem keletkezése óta folyik, de csak újabban öltött észrevehet méreteket a szivárgás. Az elmélet megalkotója nem borúlátó. Felhívja a figyelmet arra, hogy még rosszabb volna, ha az anomália a kontinuum id jelleg dimenziójában lépett volna fel, amikor is a tér szökne el,