Kárász József A gyújtogató

Átírás

1 Kárász József A gyújtogató A regény digitális változata a Németh László Városi Könyvtárban készült Hódmezővásárhelyen, 2007-ben. Szövegbevitel: Fülöpné Rákos Éva Szöveghűség ellenőrzése: Kárász Eszter 1

2 TARTALOMJEGYZÉK Az udvaron 3 Az eső még a harmadik nap is zuhogott 10 A csendőrlaktanya 16 Megették a paprikáskrumplit 22 Az eső elmúltával 27 Feri a tehenet várta 34 A csordás kürtje 35 Sára néni csöndesen 39 Angyal Mihály 45 Az uradalmi kocsik 49 Ebéd után álmos 52 Az énekszó elhallgatott 63 A Bíróék udvarán 69 Olyan korán fölkelt 81 A következő napok 85 A nap jó magasan állt 87 A kövesút kikerülte a falvakat 91 A kocsmában 98 Az ég megtelt felhőkkel 100 A káplán otthon sietve 104 A ritka hajnali köd 110 Rozinak csak a harangszó 113 A káplán éppen végzett 125 Ánizs úr kikísérte vevőjét 130 A bérlő fáradtan érkezett 136 Utószó 147 2

3 Az udvaron, a konyhaajtóval szemben, tisztára söpört helyen felállították a Szent Mihály lovát. A koporsó még bent volt a házban, a tisztaszoba felső végében, a két ablak között, benne az öreg Ferenc összeégett, megszenesedett teste. Az orvosokon, a csendőrökön s a temetkezési vállalat emberein kívül senki nem látta milyen volt, mikor hajnalban megtalálták az elhamvadt asztag tövében, a pörnye alatt. A csendőrök hazaküldték a népet, Feri is bejött a faluba a kocsiért, anyját a falu szélétől karjaiban kellett vinnie, olyan gyönge volt. Piri is segített neki. Mire lefektették, s kihajtott a kocsival, az orvos rendeletére leszögezték a koporsót. A nevet és az évszámot itthon írták rá tegnap délelőtt. Azóta itt ült mellette az özvegy Sára néni, Rozi, a lánya, az ács felesége, aki tegnap érkezett haza a szomszéd faluból, Jancsi és Feri, az egész család. A rokonok közül is van itt mindig valaki, az ismerősök, az aratóbanda tagjai egymásnak adják a kilincset az ezüstös, fekete gyászlepellel bevont kiskapun. Az eresz alá nyíló ablak nyitva van, mégis meleg, fülledt a levegő a szobában, hervadó őszirózsa s más virágok nyomasztó szaga érzik, hamar megsápadnak az arcok s megfájul a fő. Valami bágyadt szomorúság lepi meg azokat is, akiket csak a kíváncsiság hozott ide. Feri csöndes, óvatos léptekkel kimegy a szobából az eresz alá. Nekitámaszkodik az egyik oszlopnak, előveszi fehér zsebkendőjét s izzadt homlokát törülgeti vele. Az ólban rínak a disznók, sivalkodnak a malacok, marják egymást. A tyúkok s a libák is igen hangosak az udvaron. Nem éreznek semmi tisztességet a halott iránt. Éhesek. Feri hallgatja egy darabig, aztán megunja az istentelen lármát. Mindjárt kezdődik a szertartás. Hogy legalább az alatt csöndben legyenek, enni ad minden jószágnak. Idekint is majd csak olyan fülledt, párás és sűrű a levegő, mint a szobában. Sötét esőfelhők takarják az eget, lassan kúsznak rajta nyugat felé, fáradtan, mintha szeretnék letenni terhüket. Az eresz előtt a szőlő vesszőjébe olykor belekap a szél s leráz néhány száraz levelet. Az eperfa meg az akácfa mélyet sóhajtanak ilyenkor, mintha együtt éreznének a szőlővel, s róluk is lepereg egy csomó sárga levél. A verebek alacsonyan szállnak, lecsapnak az udvar mélyibe, szárnyuk hegyével csaknem a földet súrolják. A galambok csöndesen búgnak, tollászkodnak a tetőn. A Szent Mihály lova körül unatkozva váltogatják lábukat a temetkezési vállalat zsinóros, feketeruhás emberei. Az egyik felnéz az égre s ásítás közben azt mondja: Csak el ne kezdené már! Talán kibírja addig dörmögi a másik. Bizakodó pillantást vet az égre, cigarettával kínálja a társát, s nem esik több szó köztük a készülő esőről. Az udvaron az eresz alatt csoportokba verődnek az emberek. Hallgatnak, álldogálnak, s ha valaki szól is néha, olyan halkan suttog, hogy a szomszédja is alig hallja. Komorrá, csöndessé s kissé ünnepélyessé hangolt mindenkit a Szegénysor nagy halottja. A banda tagjai, még azok is, akik ellenlábasai voltak, mintha most megérezték volna, hogy Ferenc bácsi nemcsak velük, hanem értük élt, dolgozott s vesződött az uradalommal annyi éven át, s mikor tegnapelőtt a maga igazáért a tűzbe rohant, miattuk is tette ezt Erre gondolt Feri, miközben a kopott, foltos embereket nézte. A gyász megülte a lelkét, s mintha egy forró üst süstörögne benne. Kíméletből vagy félelemből nem szólnak hozzá az emberek? Csak kerülgetik s úgy tekingetnek rá a szemük sarkából, mintha attól tartanának, hogy az első hangos szó föl találja robbantani. Talán berohan a kastélyba s megtáncoltatja a tiszttartót. Mert azt mindenki világosan látta már, hogy a Ferenc bácsi haláláért az a felelős, aki a csendőrökkel rátetette a bilincset. De Ferinek most nem a bosszún járt az esze. Nézte a halál miatt olyan komorrá és ünnepélyessé vált hétköznapot. Körülötte minden élt, mozgott és lélegzett. Ha nem áll itt a Szent Mihály lova s nem ácsorognak itt az emberek, semmi változást nem lehetett volna 3

4 észrevenni. Ezt a fekete deszkaalkotmányt is milyen hamar megszokja a szem! Csak az apja fekszik bent mozdulatlanul, holtan. Bármire gondolt, a koporsó volt előtte, a lángoló asztagok, a tehetetlen nép, a Piri könnyes szeme, az anyja sápadt, eszelős tekintete. Ha lehunyta szemét, látta az apját a két csendőrló közelében, kezén a csillogó bilinccsel. Arca nyugodt volt, talán komorabb, mint máskor, de senki sem gyaníthatta, mi forr, mi lázad benne Most megint úgy rémlik, ő észrevette, hogy néhányszor olyan mozdulatot tett, mintha el akarná tépni a bilincset, s neki eszébe jutott: segíteni kellene. Ártatlanul kötözték meg. Mintha előre eldöntötték volna, hogy ő lesz a gyújtogató. Akkor tán minden másképp történik, ha őt vasalják meg. El is ítélik talán, de az apja megmenekül, nem rohan be szégyenében a tűzbe. Most már hiába minden. A fákat nézi s a gyülekező népet, bólogat az ismerősöknek, s azt látja ismét, hogy elindul az apja, néhány elszánt lépést tesz, aztán szalad, megbotlik, de újra talpra áll, rohan tovább, s égő ruhájában elnyelik az asztagok Most is futásra erőlteti lábát ez a szörnyű kép, s torkát kiáltás szorongatja. Mintha szédülne, meg kell kapaszkodnia az oszlopban. Fülében felsivít a csendőrpuska hatalmas szava. Mind odacsődültek az urak is a lovak köré, a káplán a kezét tördelte, a jegyző a körmét rágta, a tiszttartó halottsápadt volt, kövér szivarja kiesett a szájából, aztán, mintha kámforrá vált volna, eltűnt a tömegből s azóta senki se látta Jobb is, hogy eltűnt a nyomorult!... A kapun a fekete kárpitot félrehúzták, két ember bújt át alatta egy hatalmas koszorúval. Tétován lépkedtek, mintha nem tudnák, jó helyen járnak-e. Az eresz alatt ácsorgók utat nyitottak nekik. Ahogy közelebb értek, Feri fölemelte fejét, s rámeredt a koszorúra. Gyönyörű fehér és vörös őszirózsákból fonták, olyan szép volt, mintha nem is itt, hanem a városon készült volna. Két széles fekete szalag libegett rajta, az egyiken az apja neve, a másikon ez a két szó: AZ URADALOM. Férfiak, asszonyok, lányok egymást taszigálva tolongnak a két uradalmi ember körül, nézik a koszorút, a szalagokat, s szótagolva olvassák a feliratot: AZ U-RA-DA-LOM Aztán Ferire emelik kérdő tekintetüket. Az szótlanul nézi a földet, néha rápillant a szalagokra, de be is hunyja rögtön a szemét, mintha vakítaná az ezüsttel írt betűk fénye, amelyek mindig ugyanazt kiáltják: Az uradalom! Arca vörös, mint az érett paprika, nyakán ujjnyi vastagra dagad egy ér, s elől az ingéről lepattan egy gomb. Agyon tudna ütni most egy csapással egy ökröt. Most segíts Úristen, ha tudsz! Az egyik uradalmi előrenyújtja sovány nyakát a koszorú mellől: A tiszttartó úr küldte! Nem szól, nem mozdul senki. Minden szem Ferire mered, de az is csak áll, néz s hallgat. Állkapcsai úgy egymásra záródtak, mint a harapófogó két foga. Képtelen szétnyitni őket. Mondd, hová tögyük? kérdi a másik uradalmi. Húzza már a karját a nehéz teher, jó volna letenni, de nem mernek mozdulni a Feri szava nélkül. A koszorúnak a koporsón a helye! mondja most Feri, s maga is csodálkozik a szavakon, mintha nem az ő szájából röppentek volna ki. Látja, hogy a körülötte állók csalódottan húzódnak vissza, tekingetnek rá s egymásra, mintha mást vártak volna. Köhögés hallatszik, néhányan torkukat köszörülik s köpnek. A két uradalmi pedig eltűnik a szoba ajtaján túl a homályban. Senki nem követi őket, csak Feri. A koszorút óvatosan leteszik a koporsó lábához, kisimítják a szalagokat, néhány pillanatig levett kalappal, meghajtott fővel állnak. Senki nem ügyel rájuk, csak Feri fog kezet velük, a többiek észre sem veszik, hogy kisomfordálnak a halottas házból. A gyönyörű koszorút figyeli mindenki. Jobbról is, balról is fölkel egy-egy asszony, férfi, s a szalagokra 4

5 hajolva lassan betűzi a félhomályban nehezen olvasható írást. Ahogy visszazökkennek a székre, halk suttogás kezdődik. Ezt a két szót motyogják, ez röpköd a szobában mindenfelé: Az uradalom! Most Sára néni, az özvegy bújik elő a koporsó elejéről. A különös suttogás felébresztette a gyász álomszerű mélységéből. Odabotorkál a koszorúhoz, bámulja, mint valami idegen világból való csodát, sokáig nézi, de a betűket nem fogja a szeme, összefutnak könnyei sűrű fátyolán, odafordul hát a fiához. Ki küldte ezt? Feri vállai közé húzza nyakát, és sokáig töpreng, megmondja-e. De az anyja másodszor is kérdi, türelmetlen szipogással. Feri a torkát köszörüli, de aztán világosan csendül a hangja: Az uradalom! Az özvegy szipogó, síró hangja sikoltásba csap át, megtántorodik, mintha megütötték volna. Nem!... Vigyétök innét, vigyétök! Ledobja könnyekkel telesírt zsebkendőjét, mind a két kezével egyszerre kap a koszorú felé, de Feri megfogja a vállát. Hagyja, édösanyám! A koszorúnak a koporsón a helye. Nem! Nem engedöm! A koporsó körül röcsögnek a székek, mindenki megmozdult. Rozi odasiet az anyja mellé, suttogó hangon kérleli ő is, de az özvegy nem tágít, szét akarja tépni, ki akarja dobni a koszorút, vergődik a két gyerekének karja szorításában, hangjában a fájdalom kínja sír. Nem engedöm hogy még a koporsóban is bántsák az átkozottak, az én drága, jó uram! A fekete kendő lecsúszik ősz hajáról, karjaival hiába kapkod a levegőben, a koszorút nem éri el. Sírása megcsendesül, az öreg test ereje elfogy, az ősz fej sápadt arcával a mellére hanyatlik, inognak a lábai, erősen kell tartani, hogy össze ne essék. Széket hoznak s arra akarják ültetni, de az ájult testben erre sincs már erő. Feri átadja helyét az asszonyoknak, akik Rozival közrefogják az anyját. Valaki megmártja kendőjét a kancsó vizében, s törölgeti a vértelen arcot. Szögény Sára néni! Nagyon fölizgatta magát. Hogy minek is hozták ide ezt a koszorút! Tartsd erősebben, eldűl már szögény. Emeld mög a fejit egy kicsit, a tarkójára is tögyetök vizesruhát. Jobb lönne tán, ha lefektetnénk. Így tanakodnak, míg aztán felkarolják, s a gyászolók riadt sorfala közt kicipelik a konyhán át a kisszobába, s lefektetik a vacokra. Rozi néhány asszonnyal mellette marad, ápolja, élesztgeti, a többiek lassan visszaszivárognak a halott mellé. A házból ki-kicsapó furcsa lárma ott tartotta a két uradalmi bérest az eresz alatt. Kíváncsiak voltak, mi történik odabent, mért a kiáltozás, suttogás, lótás-futás? Az ablakon próbáltak belesni, de azt teljesen elállták már a fürgébb kíváncsiak, éppúgy az ajtót is. De végre kijött egy asszony. Sára néni rosszul van! újságolta fojtott suttogással. Nem akart belenyugodni, hogy a koszorút odatögyék, szét akarta tépni, de közben mögtántorodott, s most a kisszobában élesztgetik. Csak mög ne haljon már hamarjában az is! mondta az egyik uradalmi. Az eresz alatt állók, mintha csak most vették volna észre, gyanakvó szemmel méregették a két idegent. Nem történt még ilyen soha, hogy az uradalom koszorút küldött 5

6 volna a Szegénysorra. Mit akarnak most ezzel? Ilyen díszes, szép koszorút, selyemszalaggal, ezüstös felírással csak az urak meg a nagygazdák sírján szoktak látni. A tiszttartóné csináltatta szólalt meg csöndesen a másik uradalmi. Az bizony! Sajnálta az öreg bandagazdát magyarázta tovább. Igen jószívű asszony az, ha valami baj van vagy előleg köll, csak hozzá mögyünk. Az urát hiába kérnénk, de ha neki szólunk, mindjárt mögvan mindön. Az én kisebbik fiamnak bakancsot adott karácsonykor! bátorodott neki újból a bajuszos, de Suba János bandabeli ember félbeszakította. Ismerjük! Az én bátyámnak, mikor a kisfia leesött a fáról, oszt mög is halt, száz pengőt küldött. Mégis a tiszttartóné lelkin szárad az Vagy az a száz pengő elég egy ötéves gyerökért? Mi? Körülnézett villogó szemmel. Az emberek megértették a keserű gúnyt, közelebb húzódtak az uradalmiakhoz, de azok is látták már, hogy rossz helyen dícsérgették a tiszttartónét, s az ellenséges tekintetek elől a falig hátráltak. Ferenc bácsi ma is élne, ha mög nem kötözteti a tiszttartó! vágott feléjük Bálint Imre, a kazalrakó. Bizony, amiatt lött ilyen vége. Tudjuk mi nagyon jól! erősítette Angyal Mihály, a második kaszás. Hiszen koszorút kötni könnyű, akármilyen szépet is. De avval az életit nem adhatják vissza vélekedett Katona István, az egyik etető. A két uradalmi pedig csak hallgatott a fal mellett, mint a sült hal. Nekik hánytorgatják fel az öreg halálát? Hisz ők azt sem tudják, mi történt. Mit akarnak hát tőlük? Nyugtalanul tekingettek egymásra s aztán jobbra-balra, hogy merre szabadulhatnának a fenyegető embergyűrűből. Mi csak annyit akarunk mondani, hogy ki küldte a koszorút próbálkozott vállát vonogatva a bajuszos. Ki küldte? horkant fel Angyal Mihály. Tudjuk mi azt nagyon jól. A rossz lelkiismeret! Az ám, az ám. Igaza van! Helyeslő morgás támadt mindenfelől, s egyre többen gyűltek ide az udvarról is. Gyanakvó arcok, villogó tekintetek nézték a megszeppent két idegent. Angyal Mihály, aki híres kötekedő volt, újból szólni készült, hogy tovább feszítse a húrt ellenük. Ekkor azonban Feri jelent meg az ajtóban, aki bent, az ablakon át meghallotta a fenyegető szavakat. Igaza van, Mihály bátyám! lépett oda közéjük. De hagyjuk máskorra a vitát. Angyal Mihály sötét pillantással mérte végig az uradalmiakat. Nem is azért. De az igazságot csak tudják mög ezök is! mondta, ahogy a többiekkel együtt a józan, csillapító szóra sorsára hagyta őket. A toronyban megszólalt a harang. Tompán jajgató hangok szöktek ki a négy szűk ablakon a falu fölé, átszálltak a főtéren, a házak, fák, utcák felett, a mulandóság bánata zengett bennük. A galambok ijedten keltek szárnyra a tetőkről, a fecskék fészkükbe bújtak, az udvaron a verebek s az aprójószágok ricsaja elhalt. A pillanatnyi csöndben csak a harang mély szomorúsága zokogott a felhős ég alatt. Most indul a pap mondta valaki. A szó elhalkult, sóhajok keltek szárnyra az eresz alatt, a szépen zengő, szomorú harangszó megdobogtatta a munkában elfásult szíveket. A szoros embergyűrűn rés támadt. A két uradalmi, mintha csak erre várt volna, csöndesen kisompolygott a tömegből s eltűnt a kapu fekete dísze mögött. Bent a szobában a síri csöndben mozgolódás támadt, röcsögtek a székek, szipogás hallott, az asszonyokból feltört a sírás. Rozi a koporsó oldalára borulva zokogott. Édesanyját 6

7 nem sikerült eszméletre téríteni, a harangszóra nélküle kellett bejönnie a kisszobából, hogy búcsút vegyen a halottól, mielőtt örökre kiviszik a házból. Pista meg Jancsi szorongott mellette meghajtott fejjel. Néha szippantottak egyet, a sírás környékezte őket is, de tartották magukat, hisz legényekhez nem való a sírós érzékenység még az apjuk koporsójánál se. A kopott, fekete fiáker befordult az utcába, imbolygó kerekeivel végigzötyögött a gödrös úton, s megállt a halottas kocsi mögött, amely épp az imént érkezett. Előbb a tanító szállt le, fürgén átkerült a fiáker másik oldalára, lesegítette a papot, vállán, hátán eligazította a fekete palástot, s az alját összefogva a kezébe adta. A harangszó elhalt egyszerre, mintha elvágták volna. A süket csöndben az öreg pap kövér testével megindult, óvatosan szedte a lábát, gondosan kerülgetve a buktató göröngyöket. A kapu fekete díszét félrehúzták, amíg lehajtott fejjel átgörnyedt alatta. Szuszogva, lassan, méltóságteljesen vonult át az eresz alatt utat nyitó emberek sorfala közt. Nyűtt kalapok, sipkák emelkedtek a levegőbe, bólogattak a feketekendős asszonyfejek, köszönések duruzsoló hangja suhogott végig az udvaron. Feri a konyha ajtajában, kalapját kezében szorongatva várta a papot. Az egy pillanatig az arcát nézte, részvéttel, figyelemmel, mormogott is valamit ősz bajusza alatt, aztán elengedte a kezét s belépett a szobába. Mire a tanítót is betessékelte, bent már álltak a gyászolók. A pap kezet fogott Rozival s a két fiúval, aztán összekulcsolt kézzel, áhítatosan bámult a virággal borított koporsóra. Mikor az uradalom koszorúját észrevette, arcán megrezdültek a kövér ráncok, vastag szemöldöke homloka közepéig futott, s szemében fény csillant meg. Erről nem is tudott, de megemlíti majd a beszédben, kidomborítja szépen A temetkezési vállalat négy embere körülfogta a koporsót. Összenéztek, aztán leemelték a nyikorgó asztalról s megindultak vele az ajtó felé. Rozi zokogva bukdácsolt utána, sírtak a rokonok, Pista meg Jancsi szeméből is potyogtak a könnyek, és Feri kemény férfiarca sem maradt szárazon, amikor apja utoljára lépte át házuk küszöbét. Jó, hogy ilyen borult az idő, nincs az a nagy meleg súgta a pap a tanítónak odakint, s eleresztette a palástot, amely így bokáig takarta a lábát, mellén tompa fényben csillogott a selymes díszítés. Elégedetten nézett végig az udvaron szorongó tömegen. Lehetnek tán kétszázan is!.. Fájó, elgyöngült lábai miatt a katedrán már csak a nagy ünnepek első napján hirdette az igét, a keresztelés, esketés rövid szertartásait még könnyebben bírta, de temetésre már igen ritkán vállalkozott. Akkor, ha egy-egy nagyon kedves, régi híve vagy fontos egyházi személy volt a halott. Ferenc bácsi presbiter volt, az ülésekre nem járt ugyan, templomban is inkább csak télen látták, de az adót mindig pontosan fizette, és a Szegénysoron ő volt a legmódosabb, legtekintélyesebb paraszt. Igazán nagy halottá azonban különös halála avatta De, hogy így elvesztette ott a tűznél a józan eszét! Micsoda indulatok gyűlnek föl néha egyegy emberben! A káplán azt állítja, hogy a tiszttartó meg az uradalom No, de az szamárság. Beteges keserűségével mindent az uradalomra hárít, még az Istenről is megfeledkezik, pedig hát csak ő szabja meg, kit hogy szólít magához. A káplán ajánlkozott, hogy elvégzi helyette a temetést, de nem akarta elmulasztani a nagy alkalmat, hogy lássák: ő az igazi vigasztaló. Abba sem egyezett bele, hogy elkísérje palástosan. Akkora ember még sem volt Hegedűs Ferenc, hogy két palástos pap szolgáljon a temetésén! Nem szabad precedenst teremteni, hisz akkor mások is ezt követelik majd. Ismeri ő a népet, harminc éve él köztük a faluban. A tanító az ének harmadik szakaszát fújta a két kántáló gyerekkel. Belevörösödtek mind a hárman, homlokukra kiült a verejték. A mély basszus és a két vékony gyermekhang egymásba fonódva, mint valami fájdalommal teleírt fekete szalag libegett a gyülekezet feje fölött. A néma tömeg megindultan hallgatta az éneket, amely az elmúlásra emlékeztetett és a sivár földi élet után örök vigasságot ígért. Mikor az ének utolsó rezdülései szétfoszlottak a levegőben, a tiszteletes odalépett a koporsóhoz, s rövid fohász után imádkozni kezdett. Az öblös, mély hang lassan rezgésbe 7

8 hozta a levegőt, a mondatok áradata ráömlött a koporsóra s a tömegre, mint valami komor felhő, szinte mennydörögtek benne a nagy szavak. Mint a férfit, kit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én! evvel a kedvenc igéjével kezdte a gyászbeszédét. Amíg a bibliát olvasta, a vaskos könyvből kilógó jelzőszalagot ide-oda lengette a szél, a közeli akácfáról hangtalanul lepattant néhány levél s rátelepedett a koporsóra, mint valami pillangó. A tanító a levelek útját figyelte s arra gondolt, hogy a fák így búcsúztatják öreg gazdájukat. Nem volt érzelgős ember, titkon, baráti körben materialistának vallotta magát, de a szíve összeszorult, ahogy a koporsót a néma tömeggel maga előtt látta. Gyászolni jöttünk, keresztyén atyámfiai. Gyászolni Hegedűs Ferencet, akit mindannyian szerettünk, akit olyan különös és szokatlan módon szólított el közülünk az Úr Akit mindnyájan szerettünk mondogatta magában a tanító, mellén összefonta karját, s ujjai közt fekete kalapját szorongatva nekivetette hátát az egyik oszlopnak. Mindnyájan? Kivéve az ellenségeit a bandából és az uradalomból, a tiszttartót főleg, aki a csendőrökkel megvasaltatta akkor este, bizonyára, mert nagyon szerette Távolról hallotta a pap kacskaringós, nehézkes, szinte csikorgó mondatait. Idegeire ment ez az ódon, rezgő, papi hang, s úgy menekült előle, hogy nem figyelt rá. A koporsóból szomorúság áradt, a tömegből pedig a szegénység szaga, amelyben ócska ruhák, izzadt testek, korgó gyomrok s rossz fogak bűze keveredik, itt a szabad levegőn sem oszlik el, azonnal érzi, ha a szél odadörgöli orrához. Hiába húzza fel sűrű bajuszát, hogy eltakarja orrlikait, hiába fojtja vissza lélegzetét. Jól ismerte ezt a különös szagot. Ezt hozzák magukkal a Szegénysor gyermekei az iskolába is. Tavasszal s ősszel még segít valamit a nyitott ablak, de télen a zárt terem minden fala, padlója s minden berendezése átitatódik vele. A nyári szünet alatt elszokott tőle s most undorodott, a gyomra émelygett, köpni szeretett volna, de nem akarta megzavarni a szertartás áhítatát. A tiszteletes a rokonság búcsúztatásánál tartott. A család minden tagját megemlítette név szerint, az özvegyről is mint jelenlevőről beszélt, nem tudta, hogy ájultan fekszik a kisszobában. A tömeg türelmének azonban akkor szakadt vége, mikor az uradalom koszorújáról kezdett áradozni ekképpen: A hű szolgáról, íme, nem feledkezett meg a jó gazda, az uradalom sem. Becsülettel szolgált, amíg élt, hát megbecsülik a halálában is. Ennél nagyobb tisztesség nem ért még senkit a Szegénysoron Mintha szöges ostorral sújtott volna végig az embereken. Elsőnek Feri kapta fel a fejét, elvörösödött, szeméből gyűlölet szikrázott, élő tiltakozássá változott szálas alakja. De a többiek is, főleg a banda tagjai, mind megrökönyödve néztek a papra. Valaki hangosan felhorkant, mintha orron vágták volna, többen köhögni, krákogni kezdtek, a türelmesebbek fogukat szívták, orrukat fujkálták, a hevesebb vérűek azonnal megfordultak s kifelé húzódtak az udvarról. Azt eltűrték, hogy a koszorút bevigyék a házba, Feri elfogadta, hát belenyugodtak, de hogy a pap kiprédikálja s még dicsérje is ellenségüket, hát ez ellen tiltakozni kell. A papnak feltűnt a mozgolódás, de nem is sejtette, mi lehet az oka, beszélt tovább rendületlenül. A tanító azonban hamar kiérezte a szegényszagból a vészes indulatokat is. Látta a Feri kékülő arcán a düh vonaglását s az erőfeszítést, hogy fékezze magát. Látta a banda tagjainak sötéten hunyorgó szemét, a napégette arcok ellenséges rándulásait, a gúnyos vigyorgást a férfiak bajusza alatt. Látta, hogy az asszonyok, lányok vörösre sírt szeméből kifogynak a könnyek, hogy a bánatos tekintetekből mint párolog el az áhítat s adja át helyét a csodálkozásnak, amibe már egy csomó méreg is vegyül. A gyászoló gyülekezet pillanatok alatt tüntető tömeggé alakult át. A szelíd bárányok, a halál közelségével, a temetés komor hangulatával megfélemlített lelkek vad farkasokká 8

9 változtak, már szinte vicsorgatták éles fogukat, s a tanító attól félt, ha a pap tovább feszíti a húrt, hát mindjárt harapnak is. Szerette volna elkapni az öreg palástját s megrántani hátul, hogy hagyja már abba. Kalapja kicsúszott ujjai közül s a földre huppant, de még azt sem merte fölvenni. Érezte, hogy remeg a lába, s elkapja az izzó hangulat. Ott volt ő is a tűznél, végigélte a tragédiát, s most a tömeggel együtt újból maga előtt látta az öreg Ferencet, amint összebilincselt kézzel befutott az égő asztagok közé. Azt érezte akkor, amit a nép, hogy az ő életük százszor megtiport igazáért lázadt föl s halt meg önként a tűzben, s tudta, hogy most képzeletükben ott áll valahol a régi szentek, a kínhalált szenvedett lázadó ősök, máglyán elhamvadt prédikátorok, tüzes trónon megpörkölt, izzó fogókkal széttépett parasztok sorában. Arról szerettek volna most beszédet hallani, hogy az öreg Ferencnek mért kellett így meghalnia, mért áldozta fel magát? A csodaszámba menő esemény magyarázatára vártak, Isten büntető kezét szerették volna látni, aki nem hagyja megtorlatlanul az igaz ember halálát. Mindezzel adós maradt a tiszteletes úr gondolta a tanító, ahogy sokára elvált a tömegtől s végigpillantott a csalódott arcokon. Mindent elmondott, amit egy temetési beszédben szokás, csak arról feledkezett meg, hogy itt nem valami egyszerű paraszt koporsója fölött beszél. Az öreg Ferenc a Szegénysor hőse lett. Alakja körül sok a megoldatlan rejtély, sűrű a homály. Beszélni fognak róla sokáig. Nem aludt el az emléke a tűzzel. Ámen! buggyant ki végre a tiszteletesből az utolsó szó. Leengedte vaskos karjait, összébbhúzta magán a beszéd hevében szétnyílt palástot. Fekete szélű, fehér zsebkendővel fölitatta arcáról, homlokáról a verejtékcsöppeket. Jól kiprédikálta magát. Elégedetten pillantotta meg a családtagok s a közelebb álló rokonok vörösre dagadt szemét. Aztán hátrább lépett s átadta helyét a tanítónak, aki a két gyerekkel ismét énekelni kezdett. Fáradt volt, nem is várta meg az ének végét, a második szakasznál elindult lassan a kapu felé, hogy a kocsiban kipihenje magát. Kitárták a nagykaput, s a koporsót kivitték a födetlen gyászkocsira. Rozit a két öccse támogatta ki. Feri megvárta, amíg a sokaság elfogy az udvarról, aztán behúzta a kaput, s odaállt ő is a koporsó mögé. Utána a rokonság, a szomszédok s az aratóbanda tagjai sorakoztak. Köztük Piri az anyjával. A toronyban újból megkondult a harang, s a pap fogata után nyikorogva indult a gyászkocsi. A házak előtt kíváncsiak tömege álldogált. Soha nem láttak még ekkora temetést a falunak ezen a részén. Amikor elérték a temető rozzant oszlopokon álló kapuját, szemerkélni kezdett az eső. Az első csöppek puhán hullottak a lovak sima szőrére, apró likakat fúrtak az út vastag porába s szétfröccsentek a faleveleken. A lovak horkanva álltak meg, idegesen hegyezték fülüket, csapkodták hosszú farkukkal oldalukat. Nem bírta már ki, amíg elvégezzük! bosszankodott a pap, s amint a tanító kisegítette a fiákerből, a bibliát meg a zsoltárt bedugta a palást alá. Hamarébb kellett volna ez az eső! válaszolta a tanító. A termésnek már nem sokat használ! tette aztán hozzá nyomatékkal, hogy a pap félre ne érthesse a szavait. Pedig valóban arra gondolt, hogy ha félórával előbb kezd esni, rövidebb lett volna a prédikáció, talán nem kerül sor az uradalom dicséretére, ami őt is megdöbbentette. Azóta már otthon lehetne, s nem ázna el az új kabátja. Dühös volt hát a papra, de azért széles karimájú kalapját odatartotta ernyőnek a biblia fölé, amíg az az igét olvasta a holtak föltámadásáról. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Mikor pedig a romlandó test romolhatatlanságba öltözik és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, amely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalára. Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? A 9

10 halál fullánkja pedig a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által. Karimátlan papi süvege nem védhette arcát, hosszú csíkokban folyt róla a rácsapódó eső. Rövidre fogta az utolsó imát s aztán karjára fonva palástját, sietve elhagyta a temetőt. A tanító, nyakát kabátja fölgyűrt gallérjába húzva, nagy léptekkel igyekezett a nyomában. A családtagok, Piri az anyjával s a jó ismerősök, rokonok egy-egy göröngyöt dobtak a nyitott sírba, a sírásók pedig sietve nekiestek a kiásott földnek. Mire a fejfát felállították, s mögötte halommá domborították a kiszorult földet, a sírok közt, a mélyedésekben pocsolyák képződtek. A tömeg javarésze az eső ellenére nem mozdult a friss sír közeléből. A lekonyult kalapok, az ázott kendők csücske alól várakozó szemek lesték a temetkezési vállalat embereit, akik a koszorúkat, csokrokat hordták a kocsiról. Ami a fejfára nem fért rá, a síron helyezték el. Csak az uradalom koszorúja volt még hátra. Minden szem azt figyelte, hogy avval mi lesz? Két ember leemelte a kocsiról, de alig tett vele néhány lépést, Feri elibük sietett. Álljanak mög avval! A két embert nem lepte meg a tiltakozás. Mindjárt le is tették a nehéz koszorút. Oda vigyék! emelte föl Feri a karját, s a temető jobbsarka felé mutatott, ahol sűrű bokrokkal, magas dróthálóval elkerített helyen, már uradalmi földön, a grófok hatalmas, zömök kőkriptája terpeszkedett csillogó levelű olajfák között. Feri, amint a koszorúval elcammogó két ember után nézett, mélyen teleszívta tüdejét az esőszagú levegővel, s tekintete a Piri arcát kereste a tömegben. Ezekben a gyászos napokban csak pillanatokra találkozhattak, s már indult, hogy az utat hazafelé együtt tegyék meg, de valaki hátulról a vállára tette a kezét. Ezt ugyan jól csináltad, fiam! bólogatott István bácsi, az apja öccse, a fájós lábú uradalmi cseléd. Botra támaszkodva, görnyedten topogott a sárban. Nem lött volna nyugodalma az alatt a koszorú alatt mondta Angyal Mihály rekedtes hangja is. Deresedő bajusza hosszú szálairól esőcseppek hulltak. A tömeg sűrűjéből emberek váltak ki, körülfogták Ferit, s csillogó szemmel szorongatták a kezét. Megkönnyebbülten lélegzett a szakadó esőben, mintha valami nagy belső küzdelem ért volna benne véget. Volt ugyan már most benne egy olyan hang, amely azt súgta, hogy ennek még kellemetlen folytatása is lehet. Bármi lesz is, evvel tartozott az apja emlékének. Abban bizonyos volt, hogy a nép akarata szerint cselekedett. A koszorút vivő emberek vissza se tértek a sírhoz, fölkuporodtak a kocsi farára, s az elhajtott velük a sárrá ázott úton. A tömeg most már csoportokra szakadozva sietett hazafelé. Valamelyik öregasszony a sírok közt botladozva azt mondta a szomszédjának: Tűzben halt mög, esőben temették el Ennyit jegyzett meg a gyászos eseményből, a nagy temetésből, a pap beszédéből, de akik hallották, azok lelkében úgy csendült meg ez a néhány szó, mint egy most születő parasztlegenda első mondata. Az eső még a harmadik nap is zuhogott, s közben új színekbe öltözött a falu. A Szegénysor régi házainak gazfödelén újraéledt a zöld moha, a cseréptetők élénk piros színben tündököltek, a fák lombjai tisztára fürödtek a hosszú, száraz hetek alatt rájuk telepedett portól. Az árokpartokon megelevenedett az elhervadt fű. A föld repedései eltűntek, az utakon sárrá dagasztották a vastag port a kocsikerekek. A levegő is kicserélődött, megfrissült, ázott levelek, füvek, virágok s a föld nedves szaga érzett benne. Rozi két dézsa esővizet gyűjtött az istálló bádogcsorgóján s abból forralt a mosáshoz, mert az jobb, lágyabb, mint a kútvíz, kevesebb szappan kell hozzá. A szomszéd faluban 10

11 tanulta ezt, ahol az urával, az áccsal lakott, s most, hogy a temetés után anyja betegsége itthon tartotta, bevezette az új szokást a szülői házban. Rövidujjú, kék kartonruha volt rajta, előtte fakó, feketepöttyös kötő, fején az új, fekete kendő, amivel apját gyászolta. Úgy elmerült a munkában, hogy észre se vette a kapu nyílását, csak akkor rezzent föl, mikor az ura hangosan ráköszönt. Ejnye, de csöndesen gyütt! Ázott keze megállt a vízben a ruhán, kissé hátralépett s elpirult, mintha hangos kiáltásával valami illetlenséget követett volna el a gyászba borult házban. Fojtott hangon, csaknem suttogva folytatta: Úgy jár, mint a kísértet! Mi újság? Nincs tán valami baj otthon? Az ember alacsony termetével, foltos, ázott ruhájában, csorgó kalapjával olyan volt, mint az ürge, melyet most öntöttek ki. Fáradtan ült le a fal mellé egy kisszékre, lábát a sáros bakanccsal kinyújtotta hosszan. Nincs baj. A gyerökök is mögvannak, egészségösek apámék is. Nadrágja zsebéből dohányt, papírt kotort elő s cigarettát sodort. A foghegyről odavetett szavak, a lassú, kényelmes mozdulatok, az ásításra ingerlő csönd s a füst, amit az orra alá sodort a szél, idegessé tették Rozit. Mondja már, mért gyütt? Majd mögmondom. Nehéz volt tapicskolni a sárban. Fene ezt az esőt, abba is hagyhatná már. Rozi nem értette a váratlan látogatást. Úgy egyeztek meg, hogy csak vasárnap jön. Ma kedd, s már itt van. Jánost nehéz szóra bírni, de ha szusszan egy kicsit, talán magától is megered a nyelve. Miközben ráncossá ázott ujjaival a ruhát gyúrogatta, az apja végrendeletére gondolt, amely a földet a két kisebb fiúnak juttatta, a házat pedig neki. Mikor a temetés után az írást megtalálták, már akkor fölvetette a gondolatot, hogy költözzenek át ide, de az urától nem kapott határozott választ. Öt év óta él egy födél alatt az ura szüleivel, de ebből még öt napot sem töltöttek békességben. Szegény emberek voltak azok is, akárcsak az ő szülei, de az uradalomban nem dolgoztak soha, s erre nagyon büszkék. Szabad kisbérlőként vágtak neki az életnek fiatalon, s mire elérték a hatvan évet, tíz hold föld volt a nevükön. A ház mellé ragasztott jókora kertben zöldséget s gyümölcsöt termeltek, a két fejőstehén is hasznot hajtott, disznót is hizlaltak minden évben piacra, kettőt-hármat. Ha az öregek nem dörgölik nap mint nap az orra alá, Rozi is elismerte volna, hogy sokat segítenek rajtuk, de így mindig azt kellett bizonygatnia, hogy megélnének ők abból is, amit az ura keres tavasztól őszig az ácsmunkával, ha nem inna. Jánosnak e rossz szokása miatt Rozi minden állítása csak olyan levegőbe való beszéd maradt, minden harca szélmalomharc. De messzebb nyúló gyökere is volt a családi bajoknak: az öregek nem szerették Rozit. Gazdagabb lányt akartak egyetlen fiuknak, olyat, akinek legalább tíz-tizenöt holdja van, mert, bár abba, hogy mesterséget tanult, belenyugodtak, azt remélték, hogy egy jó módos lánnyal visszatér majd a földhöz. Sohasem bocsátották meg Rozinak, hogy semmivé tette életük szép álmát. A ház utcai részén a nagyszobát továbbra is maguknak tartották meg, a fiatalokat pedig a kamrából szoba-konyhává elrekesztett két kis lyukba száműzték, s úgy uralkodtak fölöttük, mint a zsarnokok. Rozinak együtt kellett dolgoznia velük a földön, a kertben, az istállóban, nyáron a legnagyobb melegben a piacra is őt küldték az egylovas kocsival. Azonkívül mosott, takarított, foltozott rájuk is, főzött nekik, s ha betegek voltak, ami most már elég gyakran előfordult, ápolta őket. Mindezt azért a kevéske támogatásért, amit a kenyér meg az ingyen lakás jelentett. Számtalanszor föllázadt Rozi a sorsa ellen, hajszolta az urát munkára, hogy keresetével minél inkább függetlenítsék magukat, de veszekedésnél, napokig tartó szótlan 11

12 haragnál, örökké sistergő gyűlölködésnél többet sohasem ért el. Rendkívül megörült hát, mikor megtudta, hogy a ház neki jutott, s első gondolata az volt, hogy most megragadja az alkalmat a szabadulásra. János szótlanul hallgatta az eső álmosító hangjait, nézte a fehér szappanhabot, amely mint valami felhő tornyosult a teknő végében. Aztán eldobta a cigarettát s a homokos földön rátaposott. A parázs sisteregve múlt ki a nedves bakancstalp alatt. Adjál már valami harapnivalót! Hát úgy gyütt el? Miért nem szól? Csak ül itt, mint a kuka! Rozi megtörölte kezét, óvatosan benyitott a konyhába s kenyérrel s szalonnával tért vissza. A kisasztalt odatette az ura elé, sőt még zöldpaprikát is hozott Hogy ereszthették útnak étlen-szomjan? Tán enni sem adnak neki, se a gyerekeknek, mióta ő eljött? Siettem mondta János, mintha megérezte volna a felesége gondolatát. Apáméknak nem is szóltam. Azt hiszik, munkában vagyok, pedig már tegnap se dolgoztunk. Nagyot nyelt s hogy a várható támadásnak elejét vegye, sietve hozzátette: Persze csak az eső miatt. Ma már úgy látszott, eláll, de aztán rákezdte újból, a fene önné mög. Mohón rakta szájába az ételt. Rövidre nyírt, sörteszerű bajuszára morzsák rakódtak, sötétpiros szájaszélén a szalonna zsírja fénylett, ádámcsutkája ütemesen járt inge begombolt nyaka fölött. Anyád hogy van? Fejével a szoba felé intett. Nem javult válaszolta Rozi s érezte, hogy borzongás fut végig a hátán. Az éjszakákra gondolt, amiket egy szobában tölt a beteggel. Ahogy a temetésnél rosszul lett, nem kelt föl az ágyból, legyengült, lefogyott. Alig eszik valamit. Csak alszik szünet nélkül, mintha most akarná kipihenni egyszerre egész élete fáradalmát. De éjszaka sokszor felriad s félrebeszél. A tüzet emlegeti folyton és sok más egyebet is, aminek Rozi hiába keresi az értelmét. Az a gyanúja, hogy édesanyja megzavarodott. Nem mondta még senkinek, magára is haragudott, ha ez eszébe jutott, de a megfigyelései egyre táplálták ezt a gyanút. A temetést követő napon kitakarították az utcai szobát, visszahordták a bútorokat, saját ágyába fektették a beteget. Akkor ébredt föl először, mikor betakarták. Nagyot aludtam mondta nevetve s fel akart kelni, de mire Rozi behozta a ruháit, már újból aludt. Késő éjszaka keserves zokogással verte fel. Jaj, de bolondot álmodtam, lányom! mesélte, mikor odament az ágyához. Hogy Ferit a bányában agyonütötte a kű. Aztán panaszkodott, hogy régen nem hozott tőle levelet a postás. Rozi lámpát akart gyújtani, s amint a gyufa fellobbant, sikoltozni kezdett: A tűz, a tűz, jaj, az asztagok Oltsátok el! s ki akart ugrani az ágyból. De mire a gyufát elfújta s a lámpát az asztalra állította, már megnyugodott s rövidesen el is aludt. Másnap elhívatták az orvost, de az nem sokat bajlódott a felébresztésével. A tragédia megviselte az idegeit, ne bántsuk most, hadd pihenjen. Pár nap múlva, ha nem javul, hát szóljanak, majd kijövök újból. Tegnap éjszaka, úgy hajnal felé megint felriadt s akkor meg a koszorút emlegette, az uradalom koszorúját. Nem engedöm, vigyétök innét! Most is visszhangoztak Rozi fülében borzongató sikoltásai. Ha nappal ébredt, csöndesebb és józanabb volt, de ilyenkor meg úgy viselkedett, mintha semmit se tudna a tűzről, az ura haláláról, a temetésről s arról, ami vele s körülötte az utóbbi napokban történt. Ha ezek közül megpróbált valamit eszébe idézni, mindjárt elnémult, zavarodottan nézett rá, sírni kezdett, úgyhogy Rozi már félt hozzá szólni, ráhagyta, hadd beszéljen, amit akar. Inkább megpróbált beleilleszkedni a témába, amit épp előhozott, válaszolni a kérdésekre anélkül, hogy a már kitapasztalt veszélyes dolgokat érintené. Mindig eljutottak azonban egy pontig, ahol a Rozi tudása s türelme csődöt mondott, kénytelen volt érinteni a tragédia részleteit, s ilyenkor maga is sírva fakadt, odaborult az anyja ágyára, 12

13 csókolgatta és simogatta az arcát, vigasztalta, mint a megbántott gyermeket, amíg le nem zárta szemét az álom. Rozi erejét és bátorságát erősen kockára tette a betegápolás. Különösen az éjszakái voltak félelmetesek. Már szólni akart Ferinek, hogy aludjon bent ő is, de még bízott benne, hogy a beteg állapota megváltozik, mielőtt az ő türelme véget ér. Ezért nem szólt most a részletekről az urának sem. Meddig maradsz itt? kérdezte János. Megtörülte a bicskát a nadrágszárban, bekattintotta és zsebre dugta. Nem tudom. De amíg anyám így lösz, nem mozdulhatok felelte, miközben takarította az asztalt. Nem maradhat a ház asszony nélkül. Az igaz. De hát az én házam? A maga háza! Rozi szava éles volt, mint a borotva. A maga háza! Hun van a maga háza? Az a kis putri ott a ház végiben, az a patkányfészök? Azt nevezi maga háznak? Ács létire még annyira se vittük, hogy legalább kibővítsük. Abban az egy szobában nyomorgunk most is két gyerökkel! Szégyöllheti magát! János szó nélkül hagyta a kifakadást, Rozi ezt hánytorgatja évek óta, amikor csak alkalma van rá. Hogy hallgathatott volna hát éppen most, amikor házat örökölt? Átázott kabátját az eresz deszkájára terítette, s ahogy Rozi a konyhából visszatérve újból a teknő mellé állott, megjegyezte csöndesen. Tán bal lábbal keltél föl máma? Mög se csókoltál még! Tekintete odatapadt az asszony telt mellére, amely ütemesen ringatódzott, ahogy izmos karjaival, csontos kezével a ruhát dagasztotta a szennyes, szappanos lében. Kérges tenyerével megsimogatta hajlott hátát s kicsit belecsípett az ingerlően domború farába. Roziban megrezzent a vér, de úgy tett, mintha nem volna kedve most az enyelgéshez. Átment a teknő másik oldalára, s a szemében gúnyos káröröm fénye csillogott. Hát ezért jöttél? Hosszú volt az a pár nap nélkülem? Nekem is az volt. De várjál csak galambom! Hátra van még a feketeleves. Alig tudta visszatartani a nevetést, amint az ura csalódott arcára nézett, amely ilyenkor mindig megnyúlt, s olyan bárgyú szomorúság telepedett rá, ami a birkákra emlékeztette. Örökké úgyse maradsz itt! vigasztalta magát János. Miért ne maradhatnék? Miért? Azért, mer a feleségöm vagy, oszt mellettem a helyed, mer én ragaszkodok hozzád! Na! Milyen szépen mondja most a betyár. Hogy udvarol! Mikor a menyasszonya volt, akkor se beszélt hozzá szebben! mosolygott magában Rozi, s azt kérdezte: Említötte az öregöknek, hogy idegyüvünk lakni? János nagyot szippantott az új cigarettából, s lassan eresztette ki a füstöt. Igen! mondta aztán, hogy a füst elködlött a ház falán. Mit szóltak? Mit? Hát gondolhatod, hogy nem örültek. Mán pedig, akár örültek, akár nem, átköltözünk. Itt ez a ház szinte üresen, az én házam, a két gyerök alig van itthon. Feri möglösz anyámmal a kisszobában, mink mög a nagyban. Az utcaiban. Ha legközelebb gyün, áthozza a gyerököket is. Nem kívánom én, hogy ott bajlódjanak velük. Úgyse szívelhették űket soha Ugyan mán, miket beszélsz! szólt csöndesen János. Meglepődött, hogy már ennyire haladt a tervezgetéssel. Nehéz lesz kiverni a fejéből, de meg kell próbálnia. Még nem szólt semmit az öregeknek, de neki se tetszett ez a költözködés. Nehéz volt belegondolnia, hogy elszakadjon a szülői háztól, a szülőfalujától, ahol már mint ácsmester is meggyökerezett. Otthagynánk azt a két öregöt?! buggyant ki belőle hosszú hallgatás után. 13

14 Ne féltse azokat. Jól bírják még magukat, egészségös mind a kettő. Aztán, ha később rászorulnak, majd gondjukat viseli Szabó Terka. Az az ű kedves rokonuk úgyis, nem maga mög én. Szabó Terka negyven év körüli, gyermektelen, háborús özvegy s a szomszédban lakik. Tizenkét hold maradt rá az urától, aminek a jövedelméből elég vígan él, s az asszonyok közt sok irigye van a faluban. A férfinép azonban kedveli, még az ő apósa is udvarolgatott neki, s aztán a fiával akarta elvétetni. Színleg vele is megbarátkozott, de Rozi a szíve mélyén gyűlölte, mert úgy érezte, hogy az öregek bizalmasabbak ma is Terkához, mint őhozzá. Ha Jánost heccelni akarta, Terkát mindig felemlegette, de az most erre sem ugrott. A jóllakottság és a friss csalódás úgy elbágyasztotta, hogy buta közömbösséggel fogadott mindent. Rozi azonban újból kiásta a harci bárdot. Hát az én anyám! Az van csak rászorulva igazán a segítségre! Hirtelen elfogta a szánalom, szeme is fátyolos lett a könnytől, szipogva folytatta: Mindig csak a maga apja, anyja. Hogy azokkal mi lösz? Mikor az én apám alighogy eltemettük, az anyám mög olyan beteg, hogy tán föl se épül már szögény. Nem kívánhatja, hogy magára hagyjam Aztán a testvéreim, az édös testvéreim beharapta a szája szélét, hogy visszafojtsa a sírását, de a könnyek csak kipottyantak szempillái alól s végigfutottak áthevült arcán. Az eső sűrű szemekkel, álmosító egyhangúsággal pergett az udvarra, a szél csöndesen suhogtatta a szőlő leveleit az eresz alatt. János lustán, ásítozva nyújtózkodott, s nem hatotta meg a felesége szomorúsága. Majd röndbe gyün mindön. Nem köll azér kétségbeesni. Kis szünetet tartott s tovább dünnyögött: Ott vótam inas, ott dolgoztam tíz évig, mint segéd mög mestör. Itt a fene se ismer. Elveszítöm a munkaadóim, mindönt elülről köll kezdeni. Á Rozit, mint már annyiszor, most is felbosszantotta az ura félelme s gyámoltalansága. Ez a falu nagyobb, közelebb van a városhoz. Talál itt munkát, ha akar, és a városba is könnyebb bejárni anyagért, de még dógozni is. Csak akarni köll. Itt van aztán az uradalom, oda is bejuthat, ha ügyesködik. Az uradalom! legyintett János. Mit várhatunk attul? Hisz annak állandó ács alkalmazottja van. Különben is Azt akarta mondani, hogy az apja nem látná szívesen, meg se engedné, hogy kommenciós cselédnek álljon, de a felesége nem szerette, hogy mindenben az apjához igazodik. Így folytatta hát: Bátyád is elrontotta a dolgát ott avval a koszorúval. Mért rontotta volna el? Én is úgy cseleködtem volna. De mög aztán, az az ű dolga, magának ahhoz sömmi köze, maga nem ártott nekik. Elég ha tudják, hogy én a sógora vagyok. Ezt vágnák a szömömbe rögtön. Nem értöd ezt te Azért is gondoltam, jobb, ha kiveröd a fejedbűl a költözködést. Rozi nagyot sóhajtott, felelni akart, de akkor a szobából nyöszörgő, köhögő hangot hallott. Kiejtette kezéből a ruhát, arca megsápadt, s reszkető hangon mondta: Fölébredt anyám. Bent a homályos szobában legyek dongtak az ablakokon, az óra hangosan ketyegett, a falakból s a földes padlóból nyirkos hűvösség áradt, a szekrény tetején sorakozó almák enyhe savanykás illatot leheltek. Az ágy halkan nyikorgott a beteg nyugtalanul hánykódó teste alatt. Az öregasszony arca sárga volt, mint az érett viasz, szemében homály ült, csontos ujjaival ősz haja zilált szálait fésülgette. Itthon vagy?... Azt hittem, elmöntél valahová nyöszörögte rekedtes hangon. Rozi félénken kuporodott oda az ágy szélére, megfogta az anyja karját, hűvös, száraz kezét simogatta. Nem éhös, édösanyám? Hoztam egy kis tejet. Mögissza-e? Az öregasszony nem szólt, de keze kinyúlt a cserépbögre felé. 14

15 Könyér köll-e hozzá? Jó lágy könyerünk van! kínálta Rozi, miközben a vézna testet felültette s hátát megtámasztotta a párnával. A fogatlan száj lassan majszolta a kenyeret, s Roziban már szikrát fogott a remény, hogy a beteg a javulás útjára lépett. Annál nagyobb buzgalommal próbált hát segítségére lenni. Mikor a gyönge kéz elfáradt, elvette a bögrét, maga adogatta szájába a kenyeret, öntötte bele óvatosan a tejet. Na még egy kicsit, ha jólesik. Ögye csak mög, van még tej elég. Úgy ötetsz, mint a pólyást szokás! Csöndesen elmosolyodott, de a jókedv csak olyan volt a sárga arcon, mint az erőtlen téli napsugár. Rövid ideig tartott. Nem is tudom Nem is tudom, olyan hirtelen történt Ahogy fölfelé kapaszkodtam a létrán, mögszédültem, s a földön ébredtem föl akkorát estem, a lábam most se tudom mozdítani Majd möggyógyul az, csak ögyön anyám biztatta Rozi. Csodálkozással vegyes részvéttel hallgatta a töredezett, zavaros mondatokat. Most azt képzeli, hogy leesett valami létráról s azért fekszik itt. De legalább eszik, s ez jó jel, mert eddig semmi étel nem kellett neki. Már alig van tej a bögrében. Fölállt, hogy hoz még be kintről. Ha kimész, kűdd be mán apád! Rozi döbbenten állt meg az ajtóban, ahol az anyja szava elérte. Ó, miért is mozdult el az ágya mellől! Jó! szólt vissza abban a reményben, hogy amíg odakint lesz, hátha elfelejti. De a beteg tágrameredt, kérdő szemekkel várta, s olyan ijesztő volt a tekintete, hogy a köcsögöt az asztalra tette anélkül, hogy öntött volna belőle a bögrébe. Hallom, hogy ott csoszog az eresz alatt. Miért nem szólsz neki? Az nem ő, hanem János, az uram édösanyám, térjön már észre! félve közeledett az ágyához. Híjjátok le az asztagrul nem ű a gyújtogató... mért bántjátok, Istenöm, az én jó uramat!... Idegtépő kiáltásai görcsös zokogásba fúltak. Hátradőlt a párnán és sovány ujjai belemartak a nyűtt paplanba. Ölében megbillent a bögre, és kiömlött belőle a maradék tej. Rozi a bögrét elkapta, még mielőtt a földön összetört volna, s felszedte a kenyérdarabokat. Dúlt lélekkel, tehetetlenül nézte az anyja vergődését, amíg a görcsösen rángatódzó test lassan megnyugodott, a kékre vált arcra verejtékcsöppek ültek, s a lélegzete ismét egyenletesebb lett. Akkor óvatosan megtisztogatta a paplant a kenyérmorzsától, kötőjével felitatta a tejcsöppeket s az edényeket kézbe véve, kiosont a szobából. Ezalatt János unalmában a házat vizsgálgatta. Szakértő szeme észrevette, hogy a vastag vályogfalaknak nincs téglaalapjuk, szigetelőt se használtak akkor még, mikor ez épült. A falak csak azért szárazak, mert mélyen van a talajvíz. Az eresz gerendái megszürkültek, de nem hajlott meg egy se. Csak a cseréptartó lécek közül korhadozott némelyik. A padlásra is föllépett aztán, végigkopogtatta a fedélszerkezetet s azt is jó állapotban találta. Mit érhet ez a ház? tűnődött az egyik gerendára kucorogva. A telekkel meg a kerttel együtt hét-nyolcezret kérhetnének érte. Szép pénz! Ő még soha nem látott egy rakáson ennyit. Abból ő már fel tudna építeni egy sokkal különb házat. Otthon, a szülei portáján van elég hely, még az utcai fronton is elférne, az Rozinak is tetszenék, s abba az apjáék könnyebben beleegyeznének, mint az átköltözésbe. Felállt, hogy megy s közli a tervet Rozival, de mielőtt elindult, kikukkantott a padlás tenyérnyi ablakán a szomszéd udvarra, ahol az eresz alatt egy nagyocska lány öltözködött gyanútlanul. Szoknyája valahogy fennakadt a fején, avval bíbelődött s formás, fehér lábai átvillantak a szitáló eső sűrű függönyén. Ez a kép egyszerre fejébe kergette a vért, s mikor végre a szoknya lehullt a lány lábaira, szédelegve indult meg a poros gerendák közt, s mire lemászott a létrán, egész testét 15

16 felforralta a vágy. Rozi épp a ruhát terítgette az eresz oszlopain kifeszített drótokra. Anélkül, hogy szólt volna, mohón kapott a vállához, erősen magához szorította, s égő száját rátapasztotta az arcára. Rozi a váratlan támadásra kiejtette kezéből a ruhát. Mit akar? Nyughasson mán. Nézze, mit csinált? Néhány erős mozdulattal kiszakította testét az ura öleléséből. Érezte, hogy a ruhája válla elszakadt, de nem törődött vele. Felkapta a földről a vizes törülközőt s végigvert vele a feléje kapdosó kezeken. Csupa piszok lött ez is! mutatta a törülközőt, amely fölszedte a földről a homokot, s az ura orra elé rázta. Moshatom újra! Azt hiszi, csak ez az én dógom?... Fogja ezt a teknőt és öntse ki belőle a vizet! Na, nem hallotta? János bambán nézett maga elé percekig. A terv a ház eladásáról s az új ház építéséről elszállt. Kezén a törülköző nyomán fehér folt támadt, amely néhány pillanat múlva vörössé változott át s égett, mintha tűz kapta volna meg, az ázott kalap félrebillent a fején s hátracsúszott egész a tarkójáig. Most történt először, hogy a felesége kezet emelt rá, s ez olyan váratlan, olyan lenyűgözően új volt, hogy szólni se tudott, visszaütni se volt elég ereje. Mialatt sajgó kezéről letörülgette a nedves homokszemeket, elhamvadt benne a vágy. Esetlen, félszeg mozdulatokkal megindult a teknő felé, hogy kiöntse belőle a vizet. Ebéd után pedig hazamén, oszt bejelenti az öregöknek, hogy a jövő héten átköltözünk! Rozi kemény hangja úgy szólt, mint valami megfellebbezhetetlen parancs. És János, amint a teknővel ügyetlenül tántorogva kifelé haladt, már tudta, hogy engedni fog. A csendőrlaktanya sárgára meszelt, új épülete a falu végén állott, ahol az út az uradalom felé kanyarodott el. Rácsos ablakaival most az esőben még komorabban, s ijesztőbben nézett a falura. Nehéz, vasalt kapuja sűrűn csikorgott a temetés óta. Reggeltől estig szinte minden órában férfiak, asszonyok, lányok nyitogatták s csukták be maguk mögött. Az uradalmi cselédeket a helyszínen vallatták ki, de a gépészt, aki a faluban lakott, már iderendelték s így az aratóbanda tagjait is. A tűz keletkezéséről sem a cselédek, sem a gépész, sem a banda tagjai nem tudtak semmi érdemlegeset, de a gyújtogatással gyanúsítható egyénről sem hangzott el vallomás. Valami száraz villám okozhatta. Vihar volt akkor este. Sok hiábavaló találgatás után ebben nyugodott meg a falu. A nép sokkal súlyosabb esetnek érezte a Ferenc bácsi különös halálát. Ez viszont a csendőrséget egyáltalán nem érdekelte. Hogy miért rohant be a tűzbe, miért ölte meg magát ilyen szokatlan módon, nem firtatták. Hallgattak róla mélyen, mert mindenki a csendőröket s a tiszttartót okolta. Ártatlanul bilincselték meg, s ezzel úgy megalázták a becsületére mindig büszke öreget, hogy nem volt más választása a halálnál. A tragédia hatása alatt a kihallgatásokon szokatlan enyhén bántak a néppel. Csupán két uradalmit pofoztak föl a rend kedvéért, akik késve jelentek meg a vallatás színhelyén, az egyik magtárban. Itt a laktanyában senkit nem bántottak. A tüntetést az iroda előtt s a tiszttartó bántalmazását sem kérték számon tőlük. A beidézettek jó részét meg sem kérdezték, csak aláíratták velük az előre megfogalmazott jegyzőkönyvet. Ezen a napon, úgy tíz óra felé, Feri került sorra. Más nem is volt már hátra a bandából, s hogy őt utoljára hagyták, abból arra következtetett mindenki, hogy vele komolyabban foglalkoznak majd. A negyvenéves, zömök, barna bajuszos, szúrós szemű tiszthelyettes arcáról a hatalom ereje sugárzott. Kemény, pattogó szavakkal tette fel a szokásos kérdéseket, de az erélyes 16

17 szavak mögött most valami zavar bujkált, amit gyakori krákogással, köhögéssel igyekezett leplezni. Akkor este a tűznél a tiszttartó kívánságára ő tétette rá a bandagazdára a bilincset, s hiába élesztgette azóta is magában a gyanút, hogy az asztagokat csak az öreg gyújthatta föl, hiszen ú járt egyedül kint utoljára, s nem a bilincselés, a megalázás, hanem a bűntudat kergette a tűzbe, nem érezte nyugodtnak a lelkiismeretét. Az öreg olyan váratlanul cselekedett, hogy meg sem kérdezhette, el sem kezdhette a vallatást. Ha akkor rögtön behozatja az őrszobába, most többet tudnának. De az magával vitte a tűzbe a halála titkát a gyújtogatóéval, a tettesével, a tűz igazi okával s okozójával együtt, s neki most a fiával kell foglalkoznia. Ez is elég érdekes eset. Tegnap megnézte a személyi lapját a nyilvántartásban. Tudta róla, hogy a háború után két évvel tért vissza Oroszországból, s emiatt itthon évekig megfigyelés alatt állott. Nem derült ki róla semmi, csak feltételezték, hogy rokonszenvezik a bolsevista eszmékkel, ezért nem sietett onnan hazafelé, ezért dolgozott már több ízben a dunántúli bányavidéken, s ezért tölti az év egy részét mindig a fővárosban, szocialista munkások között. Ha itthon volt, különösen a választások idején, felügyelet alá helyezték néhány hónapra, nehogy a felforgató eszméket elültesse a faluban. Érdemes volna hosszabban elbeszélgetni vele nemcsak a tűzről, hanem arról a kis zendülésféléről is, ami valamivel előbb történt az iroda előtt. Neki erről is pontos értesülései voltak, de mivel feljelentés eddig nem érkezett, ő nem kezdeményezhet semmit. Ha bent tarthatná itt néhány napig De tegnap azt az utasítást kapta fentről, hogy csak röviden Hogy minél előbb végezzen a kihallgatásokkal. Az őrmester valamivel fiatalabb, szőke, vörös arcú, sovány legényember. Vastag ujjaival alig győzte írni az unalmas jegyzőkönyveket. Az asztagoknál rá volt bízva a lovak s a fogoly őrzése. Az eget nyaldosó lángok, a futkosó emberek, a jajgató asszonyok, a páratlan esemény úgy lebilincselte, hogy arra sem emlékezett, miképpen tűnt el a lovak mellől az öreg. A riasztó lövést azért adta le, mert azt hitte, a fogoly a tömeg sűrűjében bújt meg, s az emberek azért kiabálnak olyan eszeveszettül, mert fellázította őket. A tiszthelyettes a fogoly haláláért ráhárított minden felelősséget, irgalmatlanul leszidta ott az urak előtt, azzal fenyegette, hogy lefokoztatja s kidobatja. Egyelőre azonban megelégedett azzal, hogy két havi szobafogságra büntette, s egyedül kellett megírnia a kihallgatás jegyzőkönyveit. Feri tisztában volt azzal, hogy a csendőrök a hatalom vak eszközei, s azt is tudta, hogy a tiszttartó kérésére vasalták meg az apját, a felelősség tehát nem őket terheli, nem haragudott hát rájuk, de nem is várt tőlük semmi jót. Nyugodtan, közömbösen válaszolt minden kérdésre. De mikor a tiszthelyettes odáig ért, hogy gyanúsít-e valakit, érezte, hogy az arcán megfeszültek az izmok, s a szíve hevesen vert. Igen! mondta határozottan s lehajtotta a fejét. Várt. Még mindig vívódott, hogy feltárja-e mindazt, ami apja halála óta nyomja lelkét, a gyanút, amelyet magában már annyiszor megfogalmazott, kiöntse-e a keserűséget, amely az utóbbi napokban tengerré dagadt benne. A csendőrök ráemelték tekintetüket. Eddig mindenki tagadó választ adott erre a kérdésre. Fegyelmezett emberek voltak, féken tartották kíváncsiságukat, mégis érdeklődéssel várták, mit fog mondani. Kardost igen, Kardost gyanúsítom! Ki az? kérdezte élénken a tiszthelyettes. A bérösgazda abban a majorban. Amikor a banda motyójának őrzése végett kint maradt a nyáron s észrevette, hogy az utolsó asztag mellett nincs vizeshordó, a béresgazda erővel meg akarta akadályozni, hogy oda is hordót állítson. Előbb hordót nem adott, aztán vödröt. Össze is szólalkozott akkor vele. Mért akadékoskodott Kardos, mikor ő is tudta jól, hogy víznek kell állnia minden asztag 17

18 mellett? Nehezére esett bemártania ezt az embert, és nem is volt veszélytelen vállalkozás, hisz másnap pofon kellett vernie, amikor a kocsinak útjába állt, s ha másért nem, ezért a csendőrök még elővehetik. De úgy gondolta, fontosabb az igazság, mint a saját bőrének épsége, s bizonyosra vette, hogy Kardosnak valami köze van a tűzhöz, s ha a csendőrök komolyan nyomoznának a tettes után, hát annak a szerepét is tisztázniok kellene. Mikor volt ez? Közvetlen a rakodás után. Még akkor este, hogy az utolsó asztagot befejezte apám, s a banda hazamönt. A tiszthelyettes a jegyzetei közt kotorászott sokáig. Nincs is itt ilyen nevű béresgazda! Akit mi kihallgattunk, azt Szántónak hívják. Igaze, őrmester úr? Nézze csak meg A tűznél még Kardos is ott volt bizonyosan! erősítette Feri. Lehet, hogy áthelyezték másik majorba vélte az őrmester. Be kell hívatni Kardost. Majd kiderül akkor, mi történt vele rendelkezett a tiszthelyettes, aztán újból Ferihez fordult: Tudsz még ellene valamit? Ögyebet nem. Hát ez nem sok! A tiszthelyettes felállt. Ezzel jelezte, hogy a kihallgatás véget ért. Megkerülte az asztalt, csizmái alatt recsegett a padozat. Sajnos apádat már nem tudjuk kihallgatni. Pedig tán ő Nála nélkül csak sötétben botorkálunk, és méghozzá a legtöbb gyanú Ne gyanúsítsák az apámat! Nem ű volt a gyújtogató! szakította félbe hirtelen Feri. A tiszthelyettes meghökkent az erélyes hangtól, s egyetlen pillantással leolvasta a legény dúlt arcáról, hogy valami nagyon fájó sebet érintett. A feszült hangulat átragadt az őrmesterre is, aki abbahagyta az írást, citerázó ujjaival idegesen dobolt az asztalon s a felettese mozdulatait leste a szeme sarkából. Elhiszöm, hogy fáj az apád halála szólt a tiszthelyettes, de hangjában nem részvét volt, hanem figyelmeztetés, hogy azért tisztességesen is beszélhetne, mert könnyen pórul járhat. De hát tudod, én azt gyanúsítok, akit akarok, ez csak énrám tartozik! Persze nem állítom, hogy az apád Kár volt mögbilincsölni! Böcsülettel élt s ezért is halt mög. A böcsületért. Ezt nem akarták elhinni, azért rakták rá a vasat. Fejébe vágta a kalapját s kilépett az ajtón. Várni kellett volna még azzal a bilinccsel, tiszthelyettes úr, akármit súgott is a fülébe a tiszttartó. Hátha előkerült volna az a gonosz kéz, amelyik igazán megérdemelte Valami ilyesfélét szeretett volna még hozzáfűzni. De amint patkós, szöges bakancsával végigkopogott a folyosó meg a széles szárazbejárás kövezetén, arra gondolt, hogy az is sok volt, amit mondott. Senki se szereti, ha a bűneit emlegetik, s ezek a kakastollasok még bosszút is állhatnak rajta De a fene bánja. Valakinek egyszer csak ki kell nyitnia a száját A rézkilincs megcsikordult a markában, s döngve csukódott be mögötte a nehéz kapu. Az út néptelen volt. A kőburkolat mellett csúnyán felvágták a sarat a kocsikerekek. Az árkok szennyes vizén fehér libacsapat úszkált. A házak szögletes homlokára barna csíkokat pingált az eső. Az égen nyugat felé már ritkultak a felhők, s mire a sikátorokon át a bolthoz érkezett, megszakadt a szürke burok, egy tenyérnyi nyíláson át kivillant az ég üde, kék színe. Az eső alig szemetelt már. Ánizs úr, nyakában vöröskockás sállal, állán többnapos, fekete szakállal az ajtóból leste a felhők vonulását. 18

19 Gyere Feri, gyere. Hozzad a jó időt! mosolygott rá duzzadt arcával, kivillanó sárga fogaival. Tegnap összeállította az öreg Ferenc számláját, s megörült, hogy már nem kell elküldeni. Személyesen adhatja át. Merre jártál? A csendőrségön. No, mi az eredmény? Gyere már beljebb! Átcsoszogott az olajos padlón s a pult mögé kuporodott. Egészen felvillanyozta a kíváncsiság, szemüvegét is feltette húsos orrára. A kihallgatásnak vége. Én vótam az utolsó. Feri már belől volt s az ajtó szárnyának vetette hátát. Az eredményt persze nem kötötték az orromra, de azt hiszöm, nem több a sömminél. Hanem azt mögmondtam nekik, hogy az apám ne gyanúsítgassák. Jól tötted. Én is mögmondtam volna. Még, hogy Ferenc bácsi Micsoda ostobaság! Tudod, ha olyan világ volna, én a te helyedben följelenteném őket. Van erre paragrafus, önkényeskedés, hatalmaskodás, visszaélés Hej, ha az én fiam itt volna. Az mindjárt megmondaná. Kisujjában van az egész jogtudomány. Én nem a csendőröket okolom legyintett Feri. A csendőr csak olyan, mint a pulikutya. Azt ugatja s marja, akire ráuszítják. Ánizs úr ellenzéki ember volt, s szerette, ha más is szapulja a hatalom képviselőit. Mióta a bérlő nyíltan a kormánypártot s a szövetkezeti boltot támogatta, azt is kötelességének érezte, hogy időnként az ő búzájába is hintsen egy kis konkolyt. Nem nyomoznak ezek komolyan, de én azt hiszem, hiába is tennék, úgyse találnák meg a gyújtogatót. Emlékezhetsz rá, mióta ez a bérlő itt van, már kétszer volt nála nagyobb tűzeset. Még az első évben leégett a Szunyogos major, később a takarmányos kertben a rengeteg széna s szalma. Ma se tudják, ki gyújtotta föl. Na Feri emlékezett ezekre, s azt is tudta, hogy akkor mindenki azt beszélte, a bérlő maga gyújtotta föl a majort is, a takarmányos kertet is, hogy a biztosítás révén pénzhez jusson. Bodánét, a kofaasszonyt, aki ezt híresztelte a piacon, becitálták akkor a csendőrök, s a kihallgatás után, csak hetek múlva tudott talpra állni, kiülni a sátra elé. Komoran, szótlanul hallgatta a fűszerest. Türelme már a végét járta, de ebből Ánizs úr nem vett észre semmit. Hanem akarok még mondani valamit: hátrafordult s kis rést nyitott a szobaajtón. Vera, édes! Hol is vannak azok a számlák? Miféle számlák? A Hegedűs-bandáé. A dekli alatt van a fiókban az egész. Az ajtó becsukódott, s a pult alól egy barna, zsírfoltos papírboríték került elő, felső széléből papírszeletek lógtak ki. Látod? Ez mind a te bandádé! bökött rájuk Ánizs úr, s rövid ujjaival kihalászott közülük egyet. Mert ne hidd ám, hogy én egy cseppet is örültem a tűznek. Hiszen az engem is csakúgy sújtott, mint benneteket. Ezt én mondom neked. Én hitelezek az egész bandának, s ha előbb elcsépeltek, hát én már régen hozzájutottam volna a pénzemhez. Jobb ez így nekem? Hogy várni kell, míg a biztosító fizet?... Parancsolj, ez a szegény édesapád adóssága. Feri elvette tőle a cédulát, zsebre gyűrte, mormogott valamit, s kalapját megbillentve, kifordult a boltból. A napnak már széles, tág udvara volt a felhők közt, sugarai átvillantak az útszéli akácok sárgászöld lombjain, kicsalták az embereket a kocsma füstös, bűzös homályából. Az esős napok alatt igencsak itt iszogatott a bandából egy-egy csoport. Ánizs úr a tűz után is adott hitelbe egy-egy pohár bort. De sokan nem is ittak, csak beültek ide, hogy ne kelljen otthon tétlenül lődörögni, hallgatni az örökké éhes gyerekek sírását, veszekedését, az asszony perlekedő szavát. 19

20 Ahogy Feri odaért, megállították. Tudták, hogy a csendőrségen járt, s kíváncsiak voltak, mit végzett, kiderült-e valami a gyújtogató felől. Bottal üthetik mán annak a nyomát! legyintett Feri s tovább akart lépni. Sok időt töltött a boltban is, mindjárt dél lesz, ma még semmit nem dolgozott a fejfán, amit apja sírján akart felállítani. De az itt ácsorgók többsége bandabeli volt, nem mehetett el csak úgy futtában mellettük. Engöm igazán nem érdeköl, ki a gyújtogató mondta Suba János. Csak az izgat, hogy mikor fizetik ki a bérünket. A többség bólogatott vagy hangosan helyeselt. Katona János ragyás arcán a bor mámora fénylett. Bizony, ez a fontos. Hiába mondogatják sokan, hogy örülhetünk, hisz elcsépölt helyettünk a tűz, s nekünk most csak a markunkat köll majd tartani. Amíg a bérünk nincs a kamrában, nincs neköm nyugodalmam. Fölkopik az állunk hamarosan magyarázta Takaró Balázs. Mahónap, ha fölszikkad a föld, mönni köll kukoricát törni, s oda is önnivaló kék. Mit hallottál, Feri? lépett közelebb Lázár Mihály. Azt is beszélik, hogy az asztagok nem voltak biztosítva. Mit tudsz te errül? Ez csak olyan szóbeszéd. Hülyeség! válaszolta Feri. Ha a többi biztosítva volt, mért ne lött volna a miénk is? De különben akárhogy vót, a bérünkhöz nekünk jogunk van, az nem vitás. Angyal Mihály, aki a szemközti házban lakott, az ablakon át észrevette Feri körül a csoportosulást, átevickélt a sáros úton, s most az utolsó szavakra célozva megjegyezte: Hát a jog az mögvan, csak a bér nincs még sehol. Pedig ez volna a fontos. Kocsi fordult be az utcába, s a beszélgetés elakadt. A kerekek hangtalanul vágták a sarat, a lovak lába térdig csatakos volt, izzadt szőrükön megfeszült a hám. Fiatal béresgyerek hajtotta őket. Csorba Ádám, aki hatvan holdjával a nagygazdák élén járt, szétvetett lábakkal ült a zsákok tetején, s a bolt meg a kocsma között megállította a kocsit. A banda tagjai félrehúzódtak, az ismerősök megemelték kalapjukat, legtöbben azonban csak a mutatóujjukat tolták fel a kalap széléig, s magukban morogtak valamit. Irigy szemmel nézték a kocsiderékból kidagadó búzás zsákokat. Vera asszony, még mielőtt hívták volna, pohárral, pálinkás üveggel jelent meg az ajtóban. Ritkán jön erre mostanában, Csorba uram! szólt dallamos duzzogással és már töltötte is a pálinkát. pedig itt mindig szívesen látjuk. Mikor az utcába befordul a szekér, és már a nyikorgásáról mögmondom, ki ül rajta. Csorba Ádám deresedő bajuszát törülgetve, mosolyogva vette el tőle a poharat. Nem ezért álltam mög. De ha kihozta, hát csak mögiszom. Az asszony öntelten mosolygott a saját ügyességén. Szabad balkezét rendetlen hajára tapasztotta, hogy még jobban össze ne kócolja a szél. Parancsol még egyet? Nem! Köszönöm! Hát ez a legény? Az még nem szereti! Mért ne szeretné! Bajusza van már annak. A fiatal kocsis napsütött arca elpirult. Ostora nyelével a gyeplő szárát igyekezett kiszabadítani a ló farka alól. Bajusza van, de pénze nincs. Én mög nem fizetök helyötte! tréfált nevetve Csorba Ádám, hogy az erőszakos asszonyt lerázza. Hozzon két kiló sót mög egy kiló édöspaprikát. Ezért gyüttem erre. 20