A TEREMTMÉNYEK ARCA A huszadik század legszebb magyar versei

Átírás

1 A TEREMTMÉNYEK ARCA A huszadik század legszebb magyar versei 5

2 A TEREMTMÉNYEK ARCA A huszadik század legszebb magyar versei A Korunk ankétja KORUNK BARÁTI TÁRSASÁG KOMP-PRESS KIADÓ Kolozsvár,

3 Megjelent a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alapprogram Oktatási Minisztérium Illyés Közalapítvány támogatásával Lucrare sprijinită financiar de Ministerul Culturii Szerkesztette: Balázs Imre József és Kántor Lajos Szerzôk Korunk szerkesztôsége, 2002 ISBN

4 Vannak könyvek, melyeket ki lehet olvasni. Ha valaki végére ért egy szórakoztató úti regénynek, nyomban kihajítja a vonatablakon. Többé nincs rá szüksége. Mindent tud, amit akart belôle tudni. Oldalai ilyenkor annyira üresek számára, mintha szeme a szó szoros értelmében kiszívta, elfakította volna a fekete sorait, s csak a fehér papír maradt volna meg, mely nem közöl többé semmiféle újat. De némely könyv csakugyan kiolvashatatlan. Különösen az igaz versek azok. Ezekbe jobban beleolvassuk magunkat. Mennél inkább ismerkedünk velük, annál titokzatosabbak. Már tudjuk ôket fejbôl is, de minden alkalommal, hogy elénk kerülnek, új fényben ragyognak föl. Elolvassuk ezerszer, s legközelebb, ezeregyedszer, az Ezeregyéjszaka tündéri varázsát árasztják. Mi lehet ennek az oka? Nyilván az, hogy nem a szövegükben van a tartalom, hanem mögötte. Ezért nem fogynak el sohasem. A kontár mindent kifejez, amit érez és gondol, s odadobja nekünk valamennyi szavát. A mûvész sejtet, s szókincse gazdagságából éppen csak jelképül szerepeltet valamit. Ennélfogva az olvasó tevékeny-alkotó munkatársává válik. A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan fölszerelt és kimeríthetetlen mögöttes országrész, melynek a betû csak afféle elôretolt katonája. (Kosztolányi Dezsô) 8

5 BEKÖSZÖNTÔ Kötetünk rendhagyó grafikai kivitelben rendhagyó válogatást kíván nyújtani a 20. század magyar költészetébôl. A válogatást ugyanis nem egyetlen személy végezte, hanem 104 költô, irodalomtörténész és irodalomkritikus tavaszán a Korunk szerkesztôsége körlevelet juttatott el az egész magyar nyelvterület több mint száz irodalmárához, arra kérve ôket, hogy nevezzék meg a 20. század tíz legszebb magyar versét, és rövidebb-hosszabb esszében indokolják is választásukat. A körlevélre beérkezett válaszok alapján állítottuk össze a kötet anyagát. A leggyakrabban említett versek mellé beválogattunk még néhányat a leggyakrabban említett költôk egyéni listákon szereplô verseibôl. Úgy gondoltuk, a 20. század magyar költészetének gazdagságát akkor képes leginkább érzékeltetni a kötet, ha egy szerzôtôl (a tíz legszebbet követôen) egyetlen költeményt szerepeltetünk. A könyv így hamincnyolc költô negyven versét tartalmazza, a tíz leggyakrabban említett költeményt pedig Erdélyben élô vagy Erdélybôl elszármazott képzômûvészek e kötet számára készült grafikái kísérik. Fontosnak tartottuk ugyanakkor, hogy a kötetbe bekerüljön a 104 beküldött válasz is a Korunk körkérdésére, hiszen ezáltal kirajzolódik az egyes irodalmárok személyes versolvasói ízlése is. 9

6 A HUSZADIK SZÁZAD LEGSZEBB MAGYAR VERSEI 10

7 Kosztolányi Dezsô HAJNALI RÉSZEGSÉG Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka háromkor abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva, s mérges altatókkal. Az, amit írtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba, le-föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek, s amint botorkálok itt, mint a részeg, az ablakon kinézek. Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam, s ha emlékezni tudsz a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon, vízszintesen feküsznek, s megforduló szemük kacsintva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, 11

8 mert a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipôjük, a ruhájuk, s ôk a szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de mondhatom ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec. Egy keltôóra átketyeg a csöndbôl, sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl, és az alvóra szól a harsány riasztó: ébredj a valóra. A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla, s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla. De fönn, barátom, ott fönn a derûs ég, valami tiszta, fényes nagyszerûség, reszketve és szilárdul, mint a hûség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, s a csillagok lélekzô lelke csöndesen ragyog a langyos ôszi éjjelbe, mely a hideget elôzi, kimondhatatlan messze s odaát, ôk, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten. Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem, 12

9 13 BARDÓCZ LAJOS RAJZA

10 s felém hajolt az, amit eltemettem rég, a gyerekkor. Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten, s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek, és távolba roppant fénycsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyúlt, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent, a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az elôcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsôn bucsúzott, elôkelô úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása, s mozgás riadt, csilingelés, csodás, halk nôi suttogás, mint amikor már vége van a bálnak, s a kapusok kocsikért kiabálnak. Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly, egy messze kéklô, pazar belépô, melyet magára ölt egy drága, szép nô, és rajt egy ékkô behintve fénnyel ezt a tiszta békét, a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szûzi szép mozdulattal csillogó fejékét 14

11 hajába tûzi, és az álomnál csendesebben egy arra ringó könnyûcske hintó mélyébe lebben, s tovább robog kacér mosollyal ebben, aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan lángoló Tejutnak, arany konfetti-záporába sok száz batár között, patkójuk fölsziporkáz. Szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van, és most világolt föl értelme ennek a régi nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalban hazamennek fényes körútjain a végtelennek. Virradtig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj, s csak most tûnik szemedbe ez az estély? Ötven, jaj, ötven éve szívem visszadöbben halottaim is itt-ott, egyre többen már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élô, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam, s mindezt megköszöntem. 15

12 Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szívem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kirôl nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam. 16

13 Pilinszky János APOKRIF 1. Mert elhagyatnak akkor mindenek. Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje. A levegôben menekvô madárhad. És látni fogjuk a kelô napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelô vadállat, oly nyugodt. De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidôn a fa: Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyûrött földeken? És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törôdött kézfejem? És tudjátok nevét az árvaságnak? És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon? Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek? 17

14 Feljött a nap. Vesszônyi fák sötéten a haragos ég infravörösében. Így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van. 2. Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért. S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt ôrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat. Levelenként a forró, kicsi erdôt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit! Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ô is a Bibliában. Irtóztató árnyam az udvaron. Törôdött csönd, öreg szülôk a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ôsi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. 18

15 19 SIMON SÁNDOR RAJZA

16 Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szivszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt. Izzó mezôbe tûzdelt árva lécek, és mozdulatlan égô ketrecek. Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam. Iszonyu terhe omlik alá a levegôn, hangokat ad egy torony teste. Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földbôl. 3. Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és keritésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegôtlen présben. Akkorra én már mint a kô vagyok; halott redô, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca. És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat. 20

17 József Attila ESZMÉLET I. Földtôl eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegôben semmi pára, a csilló könnyûség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek. II. Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj egy nap süt idebent. III. Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölôdzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. 21

18 IV. Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. V. A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az ôrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon. VI. Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ. VII. Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére 22

19 23 SZILÁGYI V. ZOLTÁN RAJZA

20 csilló véletlen szálaiból törvényt szôtt a mult szövôszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gôzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol. VIII. Fülelt a csend egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. IX. Hallottam sírni a vasat, hallottam az esôt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt minek is kell fegyvert veretni belôled, arany öntudat! X. Az meglett ember, akinek szivében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor ezért ôrzi meg, 24

21 ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek. XI. Láttam a boldogságot én, lágy volt, szôke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledôlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény. XII. Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy szállnak fényes ablakok a lengedezô szösz-sötétben. Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok. 25

22 Illyés Gyula EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak a puskacsôben, nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó ôr szavában, ott zsarnokság van nemcsak a füst-sötéten lobogó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal morse-jében, nemcsak a bíró hûvös ítéletében: bûnös! ott zsarnokság van nemcsak a katonásan pattogtatott vigyázz -ban, tûz -ben, a dobolásban, s abban, ahogy a hullát gödörbe húzzák, nemcsak a titkon félignyílt ajtón ijedten besuttogott hirekben, a száj elé hulltan pisszt jelzô ujjban, ott zsarnokság van 26

23 nemcsak a rács-szilárdan fölrakott arcvonásban s e rácsban már szótlan vergôdô jajsikolyban, a csöndet növelô néma könnyek zuhatagában, kimeredt szembogárban, ott zsarnokság van nemcsak a talpraálltan harsogott éljenekben, hurráhkban, énekekben, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak az ernyedetlen tapsoló tenyerekben, kürtben, az operában, éppoly hazug-harsányan zengô szoborkövekben, színekben, képteremben, külön minden keretben, már az ecsetben; nemcsak az éjben halkan sikló gépkocsizajban s abban, megállt a kapualjban; hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istened sem; 27

24 28 KUSZTOS ENDRE RAJZA

25 ott zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, abban, ahogy a gyermek idegennek felelget; nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál jobban butító szólamokban; az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves; az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban, ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban, nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban, mint légy a borban, mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, elôtte már a vágyban, 29

26 mert szépnek csak azt véled, mi egyszer már övé lett; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél, tányérban és pohárban, az van az orrban, szájban, hidegben és homályban, szabadban és szobádban, mintha nyitva az ablak, s bedôl a dögszag, mintha a házban valahol gázfolyás van, ha magadban beszélgetsz, ô, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független, fönt a Tejút is már más: határsáv, hol fény pásztáz, aknamezô; a csillag: kémlelô ablak, a nyüzsgô égi sátor: egyetlen munkatábor; mert zsarnokság szól lázból, harangozásból, a papból, kinek gyónol, a prédikációból, templom, parlament, kínpad: megannyi színpad; 30

27 húnyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád; mint a betegség, veled megy, mint az emlék; vonat kereke, hallod, rab vagy, rab, erre kattog; hegyen és tenger mellett be ezt lehelled; cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésben; a nyugalomban, e bilincs-unalomban, a zápor zuhogásban, ez égig érô rácsban, a cellafal-fehéren bezáró hóesésben; az néz rád kutyád szemén át, s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban; mint víz a medret, követed és teremted; kémlelôdsz ki e körbôl? ô néz rád a tükörbôl, 31

28 ô les, hiába futnál, fogoly vagy, s egyben foglár; dohányod zamatába, ruháid anyagába, beivódik, evôdik velôdig; eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe, néznél, de csak azt látod, mit ô eléd varázsolt, s már körbe lángol erdôtûz gyufaszálból, mert amikor ledobtad, el nem tiportad; s így rád is ô vigyáz már, gyárban, mezôn, a háznál, s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni, bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, ôt növeszted, gyermeked neki nemzed; hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban: belôled bûzlik, árad, magad is zsarnokság vagy; 32

29 vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, akár a Szaharában; mert ahol zsarnokság van, minden hiában, a dal is, az ilyen hû, akármilyen mû, mert ott áll eleve sírodnál, ô mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál. 33

30 József Attila ÓDA 1. Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifjú nyár könnyû szellôje, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz idesereglik, ami tovatûnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Nézem a hegyek sörényét homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom elôrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlôidet és amint elfut a Szinva-patak ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés. 2. Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövô, fondor magányt 34

31 s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tôlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verôdve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha! 3. Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. Minden mosolyod, mozdulatod, szavad ôrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt. A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihûlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng. 35

32 36 PAULOVICS LÁSZLÓ RAJZA

33 4. Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait? S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!... Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szôve, bontva bogját hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját s lombos tüdôd szép cserjéi saját dicsôségüket susogják. Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élô állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság. 37

34 5. Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak. De addig mind kiált Kit kétezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcsô, erôs sír, eleven ágy, fogadj magadba!... (Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.) (Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihûl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendô, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.) 38

35 Kassák Lajos A LÓ MEGHAL A MADARAK KIREPÜLNEK Az idô nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta a szárnyait mondom széttárt vörös kapu szeretômmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében a gyárkémények alatt ültünk tudtuk holnap a görbe vonalak ho zsup ho zsup azt mondta elmész Kasikám és én elszáradok a pódiumokon s nádler úr mázolmányaiban nyilván nyilván az úristen megfeledkezik a szépasszonyokról már jött is a félkrisztus faszobrász fiatal volt és gyalázatosan igazságszagú holnap túl leszünk a magyar határon hát igen hm igen nyilván nyilván a város rohant mellettünk ide-oda forgott és néha fölágaskodott láttam az apám kajla szalmakalapját amint úszkál a hóüveg fölött a patikától a szentháromság-szoborig és vissza valamikor azt hitte az öreg 21 éves koromban káplán leszek az érsekújvári plébánián de éppen tíz esztendôvel elôbb sporni úr lakatosmûhelyében ettem a füstöt az öreg már csak nagyon ritkán járt közénk haza késôbb az én szépen elgondolt jövômet is beitta és kipisálta a sörrel szerelmes lett egy öreg takarítónôbe kihullott a haja s csak a cigányokkal barátkozott 1909 április 25 Párizsba készültem gyalog a faszobrásszal a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott 39

36 leveszem rólad a szárnyaimat ó Szent Kristóf te sohse leszel az apád fia egy részeg ember krokodilkönnyeket sírt az Arany Oroszlán szálló falának dûlten éreztem mindennek vége keresztülszaladt rajtam egy vörös sínpár s a tornyokban harangoztak galambok bukfenceztek a háztetôk felett jobban mondva galoppoztak a napkocsin a ferenciek új harangja szinte énekelt már aki aludni készül fényesítse ki az ólomrudakat az órák fehér juhászkutyákon kísértenek éreztem mindennek vége pálinkások és rövidárukereskedôk becsukták boltjaikat csak menj vissza barátocskám a gyerekeidhez a kerekek többet nem fordulnak visszafelé az ember elhányja csikófogait és néz a semmibe ahol az élet beleharap a saját farkába a semmibe ó dzsiramári Ó lébli ó Bum Bumm a hajó pedig döcögött velünk mint a terhes asszony s a hátunk mögött valaki összetolta a kulisszákat ez volt az elsô keresztbevágott nap az életemben fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek papagallum ó fumigó papagallum a partokon húszas csoportokban vörösréz madarak kukorékoltak a fákon akasztottak hintáztak s szintén kukorékoltak csak néha a víz fenekérôl néztek felénk az elkomorodott hullák de mi 21 évesek voltunk a faszobrásznak csúnya rózsaszínû szôrök kunkorodtak ki az állából különben jól éltünk csak éppen a gyomrunk átlója hiába húztuk meg a srófokat az ökrök újra meg újra nekiindultak a tarlókon át s a szemeinket néha már alig tudtuk levakarni a lányok bokáiról ilyenkor mindig felkiáltottak belôlem a cintányérok 40

37 41 HEIM ANDRÁS RAJZA

38 Bécsben 3 napig az utcán aludtunk aztán véglegesen kicsavartuk magunkat önmagunkból mi is az hogy civilizáció az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni kezd a tetvektôl mi is az hogy családi kapocs az ember holmi selyemszalaggal meghosszabbítja a köldökzsinórját mi is az hogy istentisztelet az ember félni kezd hogy ne kelljen félnie mi talpunkra szögeztük az országutakat s a nap jött velünk az ûrben arany mérföldlábakon higgyétek el az elefánt nem nagyobb mint a bolha a vörös nem vörösebb mint a fehér s ha mégis mi azért mentünk tovább kamaralógósz ha felállítjuk a mérleget úgyis mi húzzuk a rövidebbet és ekkor kinyíltak a szemeink és mélyek lettünk mint a fekete kutak a bánya vidékén és mentünk és mentünk 13 angyal járt elôttünk szintén gyalog és énekeltek nekünk a fiatalságunkról már tipikus csavargók voltunk jól megnevelt bolhákkal a hónunk alatt szerettük az árokba hullott gyümölcsöt a savanyútejet és a zsidók hitközségi kasszáit s jöttek felénk innen és onnan is a testvérek a világ minden fajta nyelvével s csodálatosan téglabôrû ábrázatokkal speciális szaga volt valamennyinek s némelyiket legyalulták a kilométerek s némelyiknek még tejes volt a szája az anyja csecsétôl az utak fehér dunnákban hevertek alattunk a sürgönydrótok összerántották magukat és kabalákat írtak az égre este láttuk amint az asszonyok lába között kinyíltak a virágok de mi növényevôk és asszonygyûlölôk voltunk és áthúztuk magunkat Passaun Aachenen Antwerpenen a faszobrász lesoványodott mint a szálka s a szakálla egészen meg- 42

39 vörösödött nekem versek és hadzsura erdôk kezdtek nôni a fejemben a fényfolyókon kétszer átúsztak elôttünk a patkányok nagy tutajokon amelyek nadrággombbal és madártojásokkal voltak kimintázva postafiókokban vártak rám a szeretôm levelei de tudtam az éjszakák a legtetvesebbek ilyenkor tehát a verseimen dolgoztam akik úgy jöttek elô a fejembôl mint valami aranygyapjas birkák semmi kétség ezek a leggyámoltalanabb állatok de ha valaki füle mögé dugja a táblát a redônyök ijedten leszaladnak ez a mi életünk a vámôrök minden állomáson bélyegzôt ütnek a szívünkre s mi csak úszunk tovább hajnal iránt bizony okosabb lenne ha mindenki édesfagyökérrel vagy krumplicukorral kereskedne osszátok be a világot amiben éltek nekünk könnyû naponta 50 kilométert megyünk belôle kifelé alagutakban hegyek gerincén s a hallgatag német erdôkben érezzük a friss trágya szagát a földeken a hegyek néha megfordulnak s a fák citeráznak a szélben a fák alapjában véve teherbe esett lányok de ha jobban megnézzük a határkövek is teherbe esett lányok halkan beszélnek egymáshoz és azt mondják: ha ô elmegy én öngyilkos leszek tegnap egész nap pelenkákat szegtem arany fonállal angyalkának keresztelem majd és gyémánt cseresznyét akasztok a fülébe vagy egyszerûen csak ezt mondják: a férfiak mint sánta kutyák a hegyek már egészen fölénk hajolnak az óriás kígyó pedig skrupulusok nélkül lenyeli a napot még utóbb is költô lesz belôlem csak jól felhúzni a kereplôket a legtöbb baj úgyis anna kisasszony szelességén múlik tegnap két verset küldtem haza a független magyarországnak s megint visszaestünk Stuttgartba 43

40 ültünk a koldusok asztalánál lekváros lepényeket ettünk s egy stájer paraszt szíve világított le a gerendákról a szomszéd ház udvarán az ÜDVHADSEREG misézett flóták és klarinétok visítottak a csillagok alatt láttuk a sárga üvegbaglyokat amint áthajolnak a fiatal anyák fölött ó isten báránya ki elveszed a világ bûneit a faszobrászban megint cihelôdni kezdett a félkrisztus és mindenáron beszélni akart fogd be a csuszalesôdet ordított föl a stájer paraszt egészen orrunk alá tolva a szívét látjátok 7 rozsdás tôrrel van keresztülszúrva a szeretôm 7 hazugsága ez bennem testvérkéim látjátok ezt a zöld karimát itt a jobb oldalán ez az én gazdám utolsó harapása rajta testvérkéim 26 esztendôs vagyok s olyan tiszta volt az életem mint a reggeli harmat télen egész nap a házunk elôtt söpörgettem nyáron kövér gabonát arattam hej haj de az ember sorsa olyan mint a mindenkinek nyitva volt a szeme s a falak mögött láttuk amint a világ kifordítja szûrét budapest-párizs-berlin-kamcsatka-szentpétervár a faszobrász részeg volt már s a szemeibôl mint valami kanálisokból folydogált a szomorúság a kiáltások egyre inkább a sarok felé tartottak hogy elolthassák kanócaikat esküdjetek meg hogy ezután csak a tiszta gatyamadzag varázshatalmában hisztek szólaltam meg egész váratlanul s láttam amint a hangom erre felé jön a szomszéd udvarból én költô vagyok tehát csak tudom a lámpások azért égnek jól mert kétszer turatámó és tele vannak petróleummal szörnyen neki voltam keseredve szerettem volna valamit adni ezeknek a szegény embereknek de a csillagok már leléptek strázsáikról a 13 angyal most nyilván kinyitott szájjal alszik a padlás-grádicson uram-isten a falakról vörös seregekben lefelé masíroznak a poloskák 44

41 mindenki sózza be az orrahegyét íme milyen rövid az élet de belôlünk mégiscsak kanmacskák lesznek a párisi tûzfalakon tente baba hát tente az ember elalszik így lesznek a vertikálisokból horizontálisok és viszont az égbôl kiléptek a téntagyerekek gyertek át velem a kerten a folyó túlsó partján Mária altatgatja fiát mindenki kattantsa be esze fölött a reteszeket a padlón sárga tócsákban foszforeszkáltak az emlékeim a sarkokban kinyíltak a hátizsákok és veszettül ugatni kezdtek mint Mária a fiát az egész kertet az ölemben ringattam és lejjebb íme itt vannak 1 1 / 2 márkáikkal a sameszek sóhajok üvegesednek virágok virágzanak ó hát itt vagy te is én és te rajtad én kösd csak rám a térdeidet asszonykám ezüst szalamander papagáj vitézkötés az életemen gyümölcsfa leszakított csillag ó jaj ó jaj mindenki csavarja meg az üvegdugókat az órák kiléptek csillag ketreceikbôl s hosszú parafaorrukkal kelet felé fordultak az elefántok az elsô hang amit hallottam egy gramofon ordítása volt a perifériákról a faszobrász nem tudott fölkelni ezen a reggelen meg fogok dögleni mondta meg fogok dögleni 45

42 a kolduskirálynô óriás mosogatódézsával állt a feje fölött az órából kijött a csontfejû kakukk és alázatosan meghajolt meg fogok dögleni sírta a faszobrász meg fogok dögleni s mindenki látta a halált amint kétszer végigment a szobán de hát miért is mennél el testvérem miért a mezôkrôl még be sem terelted a nyájat sárga hajadban meg sem gyújtottad a lámpákat s a kígyók is mind alszanak a szemedben ó ne törôdj a csúnya kávéskannával ô megharapta a szolgáló köldökét s most mind a ketten másállapotban fekszenek meg fogok dögleni visította a faszobrász meg fogok dögleni s a házak hosszú taktusban a templom felé hajoltak egy kese csikó még betolta fejét az ablakon és nyerített ki veszi meg a kabátomat mondtam én is 5 korona senki többet 5 korona s a hegyekrôl egyszerre lefelé kezdtek szaladni az utak hát menni megint menni azóta sem láttam többé a szegény faszobrászt pedig nagyon jó barátok voltunk s esténként úgy égett elôttem a szakálla mint a csipkebokor 2 hétig egyedül vándoroltam szomorú voltam mint valami öreg szamár s minden pocsolyánál megmostam a fejem emlékeimet szerettem volna kimosni a fejembôl melyek szörnyen megülepedtek és fekete zászlókat lobogtattak a partok felé hogy miféle partok felé azt nem tudom úgy éreztem valami rohanó folyó vagyok és partjaim vannak lesorvadt pálmákkal és zöld békákkal mert akkor már költô voltam megoperálhatatlanul rendesen leveleztem a szeretômmel s tudtam csak föl kellene hasítani a szügyemet és tiszta arany csurogna ki a szívembôl 46