Roberto Saviano. Gomorra. Utazás a nápolyi maffia, a Camorra birodalmába

Átírás

1 Roberto Saviano Gomorra Utazás a nápolyi maffia, a Camorra birodalmába

2 S-nek, a fenébe is! Megérteni, hogy mit jelent a kegyetlenség, nem tagadni annak létezését, előítéletek nélkül szembenézni a valósággal. Hannah Arendt A győztesek, bármilyen módszerrel győznek is, sohasem szégyenkeznek miatta. Niccoló Machiavelli Az emberek férgek, és azoknak is kell maradniuk. Egy lehallgatott telefonbeszélgetésből A világ a tiéd. A sebhelyesarcú, A kikötő A konténer vészesen himbálózni kezdett, amikor a daru felemelte, hogy a rakodótérbe helyezze. A rögzítő kapcsok a kilengés következtében elcsúsztak a helyükről, a rosszul zárt ajtók kinyíltak és a testek tízesével zuhantak ki a rakpartra. Próbababáknak tűntek. Földet érve azonban, a koponyák úgy törtek ketté, mintha valódiak lettek volna. És azok is voltak. A konténerből férfiak és nők zuhantak kifelé. Volt közük néhány gyerek is. Holttestek. Lefagyasztott holttestek, szépen egymáshoz tapadva. Sorban, mint a heringek a konzervdobozban. A kínaiak voltak azok, akik soha nem halnak meg. Az örökéletűek, akik egymásnak adják át az irataikat. Így végezték. Az ő holttestük egyesek vad képzeletében éttermek konyháinak fazekaiban, gyárkörnyéki mezők földjének mélyén, esetleg a Vezúv kráterében tűntek el. Mégis, itt voltak. Tízesével hullottak ki a konténer gyomrából, nyakukban kis

3 cédula, rajta a név és a cím. Mindannyian félretettek keresményükből, hogy otthon, a szülővárosukban temethessék el őket. Visszatartottak egy bizonyos százalékot a fizetésükből, cserébe bebiztosították a visszautat holtukban. Egy helyet egy konténerben, egy gödröt a kínai földben. Amikor a kikötő darukezelője elmesélte nekem a dolgot, a kezével eltakarta az arcát és az ujjai közötti réseken pislogott rám. Mintha a rögtönzött maszk bátorságot öntött volna belé. Látta kizuhanni a testeket, de nem volt szükség rá, hogy segítségért kiáltson, hogy értesítsen valakit. Amikor a földre eresztette a konténert, egyszer csak a semmiből több tucat ember került elő, visszarakták a testeket a helyükre, és vízsugárral lemosták a maradványokat a rakpartról. Így mentek itt a dolgok. A darukezelő még mindig képtelen volt elhinni, abban reménykedett, hogy a sok túlóra miatt talán hallucinált. A kezével teljesen eltakarta az arcát és csak beszélt tovább, de a sírástól elcsuklott a hangja, már nem értettem, mit mond. Itt megfordul minden, ami csak létezik. Itt, a nápolyi kikötőben. Nincs olyan kézműves termék, szövet, műanyag áru, játék, kalapács, cipő, csavarhúzó, anyacsavar, videojáték, dzseki, nadrág, reszelő, karóra, ami ne járná meg a nápolyi kikötőt. Nápoly kikötője egy seb. Nagy és mély. Az árucikkek végtelen folyamának végcélja. Megérkeznek a hajók, megjelennek az öböl torkolatában, majd a rakpart felé veszik útjukat, mint a kiskutyák az anyjuk emlője felé, csakhogy nem ők táplálkoznak, őket fejik meg. Nápoly kikötője az a lyuk a világ térképén, amely elnyeli mindazt, amit Kínában,

4 vagy ahogy egyes tudósítók, elég szórakoztató módon még mindig emlegetik, a Távol-Keleten gyártanak. Távol-Kelet. A messzi, a mesés. A majd elképzelhetetlen. Ha becsukjuk a szemünket, színes kimonók, Marco Polo szakálla és Bruce Lee levegőbe lendülő lába tűnik fel. A valóságban az a Kelet semmitől sem áll távolabb, mint ettől a helytől. Itt a Keletben nincs semmi távoli. Itt a Kelet nagyon közel van, mondhatni közvetlen közel. Minden, amit Kínában előállítanak, ide érkezik. Mint vízsugár egy teli vödörből, amelynek tartalmát a homokba fúrt gödörbe öntik, úgy ömlik a szélesedő és egyre mélyülő lyukba az árutömeg. A nápolyi kikötő veszi fel a kínai behozatal 20 százalékát, de a teljes importáru mennyiségének 70 százaléka itt fordul meg. Fura dolog, amit nem könnyű megérteni, de az áruk ritka varázslatot rejtenek magukban: úgy léteznek, hogy közben nincsenek, úgy érkeznek meg, hogy soha el sem indultak, úgy drágulnak, hogy közben leértékeltnek minősülnek, úgy alacsony az adóterhük, hogy közben nagy az értékük. Az a helyzet, hogy a textileket sokféle kategóriába lehet besorolni, és elég megváltoztatni néhány számot és megjegyzést a kísérőlevélen ahhoz, hogy a költségek és az áfa radikálisan lecsökkenjen. A kikötő fekete lyukának csendjében a tárgyak molekuláris szerkezete felbomlik, hogy később, amikor már elhagyták a part közelségét, ismét összeálljon. Az árunak azonnal el kell hagynia a kikötőt. Minden olyan gyorsan történik, hogy közben maga a folyamat is eltűnik. Mintha semmi sem történt volna, mintha csak egy villanás lett volna az egész. Egy nem létező utazás,

5 egy hamis beléptetés, egy hajó látomása, egy ködbe vesző rakomány. Mintha soha nem is lett volna. Egy illúzió. Az árunak úgy kell eljutnia a vevőhöz, hogy előző életének nyoma se maradjon. Azonnal meg kell érkeznie a raktárba, még mielőtt idő lenne ellenőrzésre. Többmázsányi áru mozog úgy, mintha csak egyszerű, utánvéttel feladott csomagokról lenne szó, amelyeket a postás személyesen szállít ki a címre. Nápoly kikötőjében, az négyzetméteren az időnek egyedi kiterjedése van. Az, amit a kikötőn kívül egy óra alatt lehetne véghezvinni, itt alig néhány perc alatt történik meg. A közmondásos lassúság, amelyet a nápolyiak életviteléhez társítanak, itt megdől, sőt eltűnik. A vámőrség a kínai áruk mozgásához igazodva próbálja aktivizálni magát. De az kegyetlenül gyors. Gyilkos tempót diktál. Valóságos öldöklés folyik, versenyfutás a másodpercek ellen, hogy felgyorsítsák a dokumentálás folyamatát, a kamionok beállását, a daruk rakodását, a konténerek kiürítését. A nápolyi kikötőben működik a kínai állam legnagyobb szállítmányozási cége, a COSCO, amely a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi flottáját birtokolja, egyúttal pedig ő üzemelteti a kikötő legnagyobb konténerterminálját; és teszi mindezt közös vállalkozásban a világ második legnagyobb kereskedelmi flottájának tulajdonosával, a genfi székhelyű MSC-vel. A svájciak és a kínaiak konzorciumot hoztak létre Nápolyban, kereskedelmi tevékenységük oroszlánrésze itt zajlik. A konzorciumnak több mint 950 méter rakpartja, négyzetméteres konténerterminálja és

6 négyzetméternyi külső rakodóterülete van, amely gyakorlatilag a nápolyi tranzitforgalom teljes egészét felveszi. Meg kell erőltetnünk a fantáziánkat ahhoz, hogy felfoghassuk, hogyan és miképpen fúrja át magát a kínai termékek óriási tömege a nápolyi kikötő szűk lépcsősorain. A bibliai kép tűnik a legalkalmasabbnak a tű foka a kikötő, az azon átpréselődő teve a hajó. Összecsókolózó hajóorrok, a kikötő torkolata előtt tömött sorokban horgonyzó, többemeletnyi nagyságú óriásdobozok várják, hogy az egymást súroló tatok, a csörlők robaja és a csikorgó horgonyláncok által keltett zaj közepette átverekedjék magukat a pici nyíláson. Olyan ez, mint egy tengeri ánusz, amely nagy fájdalmak közepette nyílik és záródik. De mégsem. Nem így van. Nincs látható zűrzavar. Minden hajó rendben, pontosan és szabályszerűen érkezik és köt ki legalábbis a szárazföldről szemlélve. Mégis, az átmenő forgalom nem kevesebb, mint konténer. A partra egész városnyi tömegű árut rakodnak ki, hogy azután továbbszállítsák azt. A kikötő előnye a gyorsaság; minden bürokratikus lassúság, minden aprólékos ellenőrzés a szállítmányozás gepárdját lassú és nehézkes vízilóvá változtatná. A mólónál mindig elveszettnek érzem magam. A Bausan rakpart pontosan olyan, mint egy legóépítmény. Óriási, de mintha egy tűt se lehetne elejteni benne. A móló egyik sarka szabályos darázsfészeknek tűnik. Az egy teljes falat beborító négyzetrácsos hálózat valójában óriási áramellátó központ, ahonnan több ezer kábel kígyózik a mélyhűtött árukat tartalmazó hűtőkonténerekhez. A világ valamennyi fagyasztott

7 halrudacskája ott kuksol ezekben a jeges konténerekben. Amikor a Bausan mólónál járok, mindig úgy érzem, mintha az összes árucikket egyszerre látnám, amit az emberiség elfogyaszt. Azt a helyet, ahol az áru az utolsó éjszakáját tölti, mielőtt eladnák. Mintha a világ keletkezését nézném végig. Órák alatt érkeznek meg és mennek tovább azok a ruhák, amelyeket a párizsi gyerekek majd egy hónapig viselnek, azok a halrudacskák, amelyeket Bresciában egy évig fognak enni, azok az órák, amelyek majd a katalánok csuklóján végzik, az a selyemmennyiség, amelyből majd megvarrják a szezon összes angol öltönyét. Érdekes lenne, ha nemcsak azt lehetne tudni, hol gyártották az árut, hanem azt is, milyen útvonalat járt be, amíg a vevő kezébe került. A termékeknek többszörös keverék (és olykor fattyú) származása van. Az alaptermék Közép- Kínában születik, majd valamilyen volt jugoszláv külvárosban félkész termék lesz belőle, Északkelet- Olaszországban késztermékké alakul, Pugliában vagy Észak-Tiranában becsomagolják, majd Európa ki tudja melyik üzletében a polcokra kerül. Az árunak olyan mozgásszabadsága van, amelyet emberi lény soha nem érhetne el. Az útja azonban, a véletlenszerű és a hivatalos is, ide Nápolyba vezet. Amikor a hajókat bekísérik a kikötőbe, szelíd óriásoknak tűnnek, de amint lassan odaúsznak az öböl bejáratához és egyre közelebb érnek a rakparthoz, fémrudakból és láncokból álló súlyos mamutok lesznek, derekukról rozsdalé csepeg a tengerbe. A képzeletünkben ezeken a hajókon nagyszámú és erős személyzet sürög-forog, a valóságban azonban néhány aprócska ember jelenik

8 meg, akikből senki sem nézné ki, hogy az óceán közepén képesek féken tartani a fémkolosszusokat. Amikor először láttam kikötni egy kínai hajót, olyan volt, mintha a világ összes áruja vonult volna el előttem. A szemem képtelen volt befogadni a látványt, felmérni, hány konténer van rajta. Nem voltam képes nyomon követni a rakodást, mert egy bizonyos mennyiség után mindig elrontottam a számolást. Nápolyban ma már szinte csak és kizárólag Kínából érkező árut rakodnak ki, évente mintegy tonnát, és ez csak a regisztrált árumennyiség. Legalább egymillió tonna nyomtalanul megy át a kikötőn. A Vám-és Pénzügyőrség szerint, csak a nápolyi kikötőben, az összes áru 60 százaléka kerüli meg a vámvizsgálatot, a szállítólevelek 20 százalékát pedig egyáltalán nem ellenőrzik. Körülbelül esetben fordul elő okirathamisítás, ennek mintegy 90 százaléka kínai eredetű árué, melynek be nem fizetett adóvonzata félévente 200 millió euróra becsülhető. Azok a konténerek, amelyeket meg az ellenőrzés előtt el kell tüntetni, mindig az első sorban vannak. Minden konténer szabályosan számozott, viszont többnek ugyanaz a száma. Így, ha ezekből egyet ellenőriznek, máris átvizsgálták illegális társát is. Amit itt hétfőn kirakodnak, azt akár már csütörtökön eladhatják Modenában, Genovában, vagy kiállíthatják egy bonni vagy müncheni kirakatban. Az egyébként papíron csak tranzitáruként szereplő árutömeg jó része mégis az olasz piacra kerül, mert a vám varázslói erre is képesek. Az árucikkek nyelvtanában külön mondattan létezik a hivatalos iratok

9 és külön a kereskedelem számára áprilisában, négy, egymástól időben nem is oly távol eső véletlenszerű ellenőrző művelet során, a Vám-és Pénzügyőrség lefoglalt mintegy darab, a francia piacra szánt farmernadrágot, darab különböző, Bangladesben készült tárgyat, Made in Italy felirattal, körülbelül darab játékfigurát, és darab műanyag játékot, amelyek összértéke elérte a 36 millió eurót. Egy apró szeletnyi gazdaság, amely néhány óra alatt haladt át Nápoly kikötőjén, onnan pedig kikerült a világba. Ma már ez minden percben megtörténik, s a gazdaság tortájának szeletei, szép lassan, a kereskedelem vágóhídján negyed, fél, majd egész marhákká alakulnak át. A kikötő élesen elválik a várostól. Olyan, mint egy gennyes vakbél, amely valahogy sohasem akar perforálni, szépen beágyazódott a part alsótestébe. Vannak olyan elhagyatottnak tűnő helyek, a víz és a szárazföld között, melyek látszólag egyik részhez sem tartoznak. Kétéltű szárazföld, átalakult tenger. Mindez hosszú évek alatta part felé sodort hulladék, penész és szemét keveréke, amely egyedi alakzatokká áll össze. A hajók ide öntik szennyvizüket, itt mossák ki a rakodótereket, mely később sárgásra színezi a tenger habját. A motorcsónakok és a jachtok ide eresztik ki a fáradt olajat. A tenger mindezt lassan a partra veti, ahol először puha, majd guanószerűen kemény rétegben rakódik le. A napfény sugarai azt a látszatot keltik, hogy a tenger vízből van. A valóságban az öböl felszínének csillogása a műanyag szemeteszsákokéhoz hasonlatos, s az öböl tengere már nem is annyira víznek, hanem

10 inkább mosogatólével teli medencének látszik. Az azt szegélyező, sok ezer színes konténerből álló fal, pedig áthatolhatatlannak tűnik. Nápolyt valóságos árufal veszik körül. Ez a fal nem a várost védi, ellenkezőleg, a város védi a falat. Nem nyüzsögnek rakodómunkások, a kikötőben nincs romantika, bámészkodó tömeg. Képzeletünkben a kikötő hangos zsivajjal teli hely, ahol óriási a sürgés-forgás, ahol rengeteg, a világ összes nyelvén beszélő ember tolong. A valóságban, egy automatizált gyár csöndje fogad. A kikötő mintha néptelen volna, a konténerek, a hajók és a kamionok mintha önműködően mozognának. Gyorsan és zajtalanul. A kikötőbe leginkább halat enni jártam. Nem a tenger közelsége garantálja a jó éttermet, a tányérban sokszor találtam kavicsot, homokot, sőt néha puhára főtt algát is. A kagyló általában egyenesen a hálóból kerül a fazékba. A frissesség garanciája egyben a fertőzés orosz rulettje is. Manapság már szinte megszoktuk az ipari termelés hátulütőit, azt hogy a csirke nem egyszer műanyag ízű. Ahhoz, hogy a tenger hamisíthatatlan ízét megtapasztaljam, szívesen vállaltam a kockázatot, hogy a kikötői étteremben próbáljak szállás után érdeklődni. Nem tudok egyet se, itt a házak sorra tűnnek el. A kínaiak mindent felvásárolnak. A helyiség közepén trónoló pasi azonban vetett rám egy pillantást, és óriás termetét meghazudtoló vékony hangon odakiáltotta: Azért csak akad valami! Nem mondott többet. Miután mindketten befejeztük az ebédet, a part menti út felé vettük az irányt. Nem is kellett szólnia, magamtól követtem. Egy

11 szellemkastélynak tűnő épület, egy tömegszállás halijába értünk. Felmentünk a harmadik emeletre, ahol az egyetlen fennmaradt diákszálló működött. Mára szinte mindenkit elküldtek, kellett a hely. A házakban semmi sem maradhatott. Se szekrények, se ágyak, se képek, se komódok, de még falak sem. Mert helyet kellett csinálni, a rengeteg kartondoboznak, az árunak. A házban egy szobafélét kaptam. Jobban mondva, egy lyukat, ahol éppen elfért egy ágy és egy szekrény. Senki se beszélt, se lakbérről, se rezsiről, se telefonvonalról. Bemutattak négy srácnak, azzal, hogy ők a lakótársaim, és ennyi volt. Elmagyarázták, hogy az épület az egyetlen ténylegesen lakott ház, merthogy itt lakik Xian, a kínai, aki ellenőrzés alatt tartja az épületeket. Nem kell fizetnem semmilyen bérleti díjat, viszont hétvégenként dolgoznom kell a raktárépületekben. Szobát kerestem, munkát találtam. Nappal a falakat vertük ki, este összegyűjtöttük a téglákat meg a cementés betontörmeléket. Ezeket hétköznapi szemeteszsákokba raktuk. Egy fal lebontása váratlan zajokat produkál. Nem kőtörésre, inkább arra emlékeztet, amikor valaki véletlenül lever egy kristály vázát az asztalról. Az épületek mindegyike válaszfalak nélküli raktárrá változott. Fogalmam sincs, hogy azt a házat, ahol dolgoztam, mi tartotta. Többször előfordult, hogy tudatosan főfalakat bontottunk meg. Kellett a hely az árunak, és az áru biztonsága messze lekörözte a betonfal statikai biztonságát. Az áru környező épületekben történő elhelyezésének terve néhány kínai kereskedő agyában született meg,

12 miután a nápolyi kikötői hatóság, egy amerikai kongresszusi küldöttségnek bemutatta a leendő biztonsági intézkedések tervezetét. Eszerint a kikötőt négy részre fogják osztani: egy személyszállító területre, egy rakodótérre, egy áru és konténer terminálra és egy olyan részlegre, ahol a többi három kockázatfelmérése folyik majd. Miután a biztonsági tervezet nyilvánosságra került, annak érdekében, hogy megakadályozzák a rendőrség közbelépését, hogy az újságok túl hosszú ideig foglalkozzanak a témával és, hogy egyetlen biztonsági kamera se kerülhessen még véletlenül sem olyan helyre, ahol nemkívánatos jeleneteket örökíthetne meg, úgy döntöttek, hogy mindent a lehető legnagyobb csendnek kell öveznie. A felmerülő lehetséges költségnövekedés is nyomós érv volt amellett, hogy az áru jelenlétét alig nyomon követhetővé tegyék. Az árut el kellett tüntetni a környező vidékeken bérelt raktárhelyiségekben, a mezők és dohányföldek elhagyatott tanyáin. Ez azonban nem jelentett megoldást a kamionforgalom kérdésére. Ezért aztán, a kikötőből naponta tízesével furgonok kezdtek kirajzani, dugig tömve áruval. Néhány métert kellett csak megtenniük és máris a kikötővel szemben sorakozó házak valamelyikének mélygarázsába érkeztek. Kijönni a kikötőből, behajtani az épületbe, csak ennyi kellett. Láthatatlan, követhetetlen, a napi forgalom tömegében szinte elvesző mozgások. Bérházak. Kiürített lakóépületek. Egymással összekötött garázsok, áruval plafonig tömött pincék. A tulajdonosok közül senki sem mert tiltakozni. Xian mindenkit kifizetett. A bérleti díjat

13 és a hallgatási pénzt is, hogy tartsák a szájukat a bejelentés nélküli átalakítások miatt. Az áruszállításhoz átalakított lifteken több ezer csomag érkezett az emeletekre. A kibelezett épület közepén fémkalitkák emelkedtek és ereszkedtek lankadatlanul. A munka néhány óra alatt elkészült. A csomagválasztás nem volt véletlenszerű. Az első rakodásom július elejére esett. Olyan munka ez, ami jól fizet, de rendszeres testedzés nélkül kivitelezhetetlen. Párás forróság volt. Senki sem mert légkondicionálót kérni, és nem a büntetéstől való félelem miatt vagy az engedelmesség és alárendeltség kultúrájából fakadóan. A rakodómunkások a világ legkülönbözőbb részeiből érkeztek. Voltak ghánaiak, kínaiak, albánok, nápolyiak, kalabriaiak és lucanaiak. Senki sem emlegetett légkondicionálót, mert mindenki tudta, hogy az áru nem kényes a melegre, ez pedig éppen elegendő ok volt arra, hogy ne költsenek pénzt légkondicionáló berendezésre. Dzsekikkel, esőkabátokkal, gumicsizmákkal, kötött pulóverekkel és esernyőkkel teli csomagokat rakodtunk. Nyár közepe volt, kész őrültségnek tűnt, hogy őszi árukészletet halmoznak fel, ahelyett, hogy fürdőruhákat, napszemüvegeket és papucsokat rendeltek volna. Tudtam, hogy a raktárházakban nem szokták tárolni az árut, minden azonnal a piacra kerül. A kínai vállalkozók azonban úgy tudták, hogy hűvös augusztusra kell számítani. Soha nem felejtettem el azt az előadást, melyen John Maynard Keynes az áru értékének változékonyságáról szóló elméletét tanultuk, arról, hogyan változik meg például egy üveg víz értéke a sivatagban, ahhoz az üveg vízéhez képest, amit egy

14 szökőkút mellett árulnak. Azon a nyáron az olasz vállalkozók a forrás mellett kínáltak vizet, míg a kínaiak kutakat építettek a sivatagban. Az épületben töltött első néhány napot követően megérkezett Xian és ott aludt nálunk. Tökéletesen beszélt olaszul, bár az r -eket raccsolva ejtette ki. Valahogy úgy, ahogyan Totó filmjeiben a lecsúszott arisztokraták. Xian Hu-t mindenki Ninónak hívta. Nápolyban, majd minden kínai, akinek valamilyen kapcsolata van a helyiekkel, választ magának egy olasz nevet. Ez olyannyira elterjedt gyakorlat, hogy már senki sem csodálkozik azon, ha egy kínai Toninóként, Ninóként mutatkozik be, esetleg, mint Pino vagy Pasquale. Xian Nino éjszaka nem aludt. Leült a konyhaasztalhoz, felhangosította a tévét és nekiállt telefonálni. Próbáltam aludni, de nem ment. Xian folyamatosan beszélt. Úgy köpte a szavakat, mint egy golyószóró. Olyan gyorsan beszélt, hogy szinte nem is vett levegőt, már-már azt vártam, hogy megfullad. A gorilláiból áradó édeskés szagok pedig az én szobámat is elárasztották. Leginkább nem is a bűz volt annyira zavaró, hanem azok a bűzhöz kapcsolódó képzettársítások, amelyek nem mentek ki az agyamból. Elképzeltem, hogyan bomlik fel a gyomorsavukban a tavaszi tekercs meg a kantoni rizs. A többi lakó már hozzá volt szokva. Ők magukra csukták az ajtót és aludtak. Én viszont csak arra tudtam koncentrálni, ami az ajtó mögött zajlott. Ezért aztán kimentem a konyhába ami, ugye, közös helyiség. Tehát, az enyém is. Legalábbis annak kellene lennie. Xian abbahagyta a telefonálást és nekiállt főzni. Csirkét sütött. Egy csomó

15 kérdés tolult az agyamba, a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, tisztázni akartam néhány közhelyet. Elkezdtem beszélni a triádokról. A kínai maffiáról. Xian tovább sütötte a csirkéjét. Részletekre voltam kíváncsi. Akár képletesen is, nem akartam, hogy feltárja a kapcsolódási pontjait. Utaltam rá, hogy ismerem a kínai maffia felépítését, gondolván, hogy a vizsgálati anyagok talán az igazság magját is hordozzák. Xian az asztalra tette a kész sült csirkéjét, leült és nem szólt egy szót sem. Nem tudom, hogy érdekesnek találta-e a mondókámat. Nem tudom, és soha nem is tudtam meg, vajon a szervezethez tartozott-e. Ivott egy kevés sört, kicsit felemelkedett a székről, kihúzta a hátsó zsebéből a pénztárcáját és anélkül, hogy odanézett volna, kihalászott három pénzérmét. Odadobta az asztalra, majd egy pohárral letakarta. Euró, dollár, jüan. Ez az én triádom. Xian őszintének tűnt. Semmi ideológia, semmi szimbólum, semmi hierarchia, csak profit, üzlet, tőke. Semmi más. Hajlamosak vagyunk titokzatosnak tekinteni a hatalom egyes megnyilvánulásait és mindezt egy sötét erőnek, a kínai maffiának tulajdonítani. Olyan szintézis ez, amely szeret egy kalap alá venni minden köztes meghatározást, minden pénzügyi lépést, minden befektetést, egyszóval mindazt, ami egy gazdasági bűnözőcsoport erejét jelenti. Legalább öt éve, a Maffiaellenes Bizottság minden jelentése a kínai maffia egyre növekvő veszélyeit emlegeti, az elmúlt tíz év nyomozómunkájának során azonban a rendőrségnek összesen eurót sikerült lefoglalnia a Firenze közelében lévő Campi Bisenzióban. Ezenkívül

16 lefoglaltak néhány motort és bezártak egy gyárrészleget. Mindez semmi ahhoz a gazdasági hatalomhoz képest, amely több száz millió eurós tőkét képes megmozgatni, legalábbis az amerikai elemzők szerint. A vállalkozó rám mosolygott. A gazdaságnak van teteje és van alja. Mi alul jöttünk be, és felül megyünk ki. Mielőtt elment volna aludni, Nino Xian ajánlatot tett nekem másnapra. Korán kelsz? Attól függ... Ha fel tudsz kelni ötkor, gyere velünk a kikötőbe. Segítesz egy kicsit. Mit kell csinálni? Ha van kapucnis pulóvered, azt vedd fel, jobb lesz. Nem mondott többet, én pedig, miután nagyon szerettem volna részt venni a dologban, úgy döntöttem, nem kérdezek. A túl sok kérdéssel azt kockáztattam volna, hogy Xian visszavonja a meghívást. Nem sok időm maradt alvásra. Az idegesség sem hagyott nyugodni. Pontban ötkor készenlétben álltam, az épület előterében több srác csatlakozott hozzánk. Rajtam és egy lakótársamon kívül mindegyik csillogó fekete hajú észak-afrikai volt. Bepréselődtünk a kis furgonba és behajtottunk a kikötőbe. Nem tudom, milyen hosszú utat tettünk meg, mert az ablaküvegnek dőlve elaludtam. A zátonyok közelében lévő egyik távoli kis mólónál szálltunk ki, ahol egy viszonylag kicsi, de bődületesen túlméretezett motorral felszerelt csónak

17 volt kikötve. A fejünkre húzott kapucnival úgy néztünk ki, mint egy nevetséges rapperbanda. Azt hittem, hogy a kapucni azért kell, nehogy felismerjenek, de kiderült, hogy a felcsapó hideg víz elleni védelemre, valamint kora reggel a nyílt tengeren jelentkező migrén tompítására szolgált. Egy fiatal nápolyi beindította a motort, egy másik kormányozott. Testvéreknek látszottak. Legalábbis az arcuk ugyanolyan volt. Xian nem jött velünk. Körülbelül fél óra múlva egy hajó mellé értünk. Mellette a csónak szinte dióhéjnak tűnt. Óriási volt. Alig volt kivehető, hol kezdődik a fedélzet. A tengeren a hajók olyan hangokat produkálnak, mint a kidöntött fák, amikor eldőlnek, tompa és mély csobbanások ezek, amitől a felcsapódó fröccsenések csak még jobban megtelítik sóval az ember száját. A hajóról egy emelődaru csomagokkal teli hálót eresztett a csónak fedélzetére. Minden egyes alkalommal, amikor egy ilyen rakomány a hajópadlóhoz ért, a motorcsónak annyira billegni kezdett, hogy lelkiekben már felkészültem, hogy a vízbe esek. A dobozok viszonylag könnyűek voltak, de miután úgy harminc darabot elrendeztem a rakodótérben, a csuklóm már sajgott, az alsó karom pedig kipirosodott az állandó súrlódástól. A motorcsónak végül elindult a part felé, mögöttünk pedig két másik jelent meg, hogy berakodják az újabb dobozokat. Ezek nem a mi mólónkról indultak, egyszer csak megjelentek a semmiből. A csónak minden egyes vízhez csapódásánál egy ütést éreztem a gyomorszájamnál. Ledőltem a dobozokra. A szagból megpróbáltam rájönni, vajon mi lehet bennük, a fülemet az oldalukra tapasztottam, hátha hallok valamilyen

18 hangot. Bűntudat vett rajtam erőt. Ki tudja, miben veszek részt? Olyan döntést hoztam, amivel lehet, hogy veszélybe sodortam magam. Mi lett a vége? Csempészárut rakodok a tenger közepén. Azt hihetnénk, egy gondosan megtervezett bűntény körülményei mások, mint egy ártatlan cselekedeté. A valóságban nincs különbség. Ezek a gesztusok olyan képlékenységgel rendelkeznek, amelyről az erkölcsi döntések sohasem hallottak. Mikor megérkeztünk a mólóhoz, az afrikaiak egyszerre két csomaggal a vállukon léptek ki a partra. Nekem már a két lábon állás is gondot okozott. A szikláknál Xian várt ránk. Odament az egyik óriási csomaghoz és késsel felvágta a széles ragasztószalagot. Cipők voltak benne. Edzőcipők. Eredetiek, a leghíresebb márkák. A legújabb modellek, amelyek még nem jelentek meg az olasz üzletekben. A vámellenőrzést azzal lehetett elkerülni, hogy az öbölben rakodták ki az árut. Így az áru egy része úgy landolhatott a nagykereskedőknél, hogy nem kellett megfizetniük a vámköltséget. A konkurenciát az árengedménnyel lehet legyőzni. Ugyanaz az áruminőség, de négy, hat, tíz százalék árengedmény. Olyan százalékok ezek, amelyeket egyetlen kereskedelmi ügynök sem képes felajánlani, de éppen az árengedmény százalékai tartanak életben vagy küldenek padlóra egy boltot, ezek teszik lehetővé újabb üzletközpontok megnyitását, a biztos bevételt és annak függvényében a garantált bankkölcsönt. Az árnak csökkennie kell. Mindennek gyorsan és titokban kell lebonyolódnia. Minél jobban bele kell préselődni a vétel és eladás közötti résbe. Ez a váratlan oxigéntöbblet

19 segíti az olasz és európai kereskedőket és ez az oxigén a nápolyi kikötőn keresztül áramlik. A csomagokat különböző furgonokba rakodtuk be. Majd más csónakok érkeztek. A furgonok ezután elindultak, Rómába, Viterbóba, Latinába, Formiába. Xian szólt, hogy szállítsanak haza bennünket. Az utóbbi években minden megváltozott. Vannak, akik érzékelik a változást, de nem értik. Tíz évvel ez előttig az öböl a csempészek birodalma volt, reggelente a móló tele volt cigarettát kínáló árusokkal. Egész utcákat foglaltak el, vitték magukkal a kis asztalt, kisszéket, a sarkon üldögéltek. Óriási játszmák folytak a csempészbandák és a parti őrség meg a vámosok között. Egy elkerült letartóztatásért többmázsányi cigaretta cserélt gazdát, vagy éppen egy kierőszakolt letartóztatással lehetett bebiztosítani, hogy az elmenekült csónak dupla fenekű rakterében lapuló többszörös mennyiség célba érjen. Éjszakai megfigyelőállomások, füttyjelek, fáklyajelzések biztosították rejtélyes autók furcsa útjait, bennük walkie-talkie-val felszerelt emberek vigyázták a csempészáru gyors ki- és berakodását. A pugliai tengerpartról a kocsik ezután Campania felé vették útjukat. A Nápoly-Brindisi vonal volt a csempészett cigaretta útvonalának fő tengelye. A csempészetben, a dél FIAT-jában, amely állami támogatás nélkül biztosította a jólétet. Húszezer ember dolgozott csak a Puglia és Campania közötti területen. A csempészet miatt robbantak ki a 80-as évek legnagyobb camorra háborúi.

20 A pugliai és campaniai klánok hozták be újra Európába az immár nem állami monopóliumnak minősülő cigarettát. Ezrével hozták a kartonokat Montenegróból, egy-egy szállítmányon akár 500 millió lírát is kerestek. Mára minden megváltozott és átalakult. A klánoknak már nem éri meg. A gyakorlatban azonban Lavoisier dogmája ma is érvényesül: semmi sem keletkezik és semmi sem tűnik el, csak átalakul. A természetben, de főleg a kapitalizmusban, ez így működik. A csempészet jelenlegi, új célpontja a fogyasztói termék és nem a nikotinfüggőség. Ami ma történik az árháború, az pedig kegyetlen. A közvetítők, a nagykereskedők és a kiskereskedők jutaléka az, ami meghatározza a gazdaság résztvevőinek életét és halálát. Minden, ami adó, az ÁFA, a teli kamionok, mind az áru és a pénz cseréjétől függ. Az óriásvállalatok áthelyezik a termelést Romániába, Moldáviába, Keletre, Kínába, hogy minél olcsóbb munkaerőhöz jussanak. És még ez sem elég. Az alacsony költséggel előállított árut ugyanis azon a piacon kell eladni, ahol egyre több olyan fogyasztó van, aki ötvenszer is meggondolja, hogy csökkenő vásárlóértékű jövedelmét mire költi. Egyre nagyobb az eladatlan árutömeg. Ilyenkor van szükség arra, hogy az áru, mindegy, hogy eredeti, hamis, félig hamis vagy részben eredeti, csendben érkezzen meg. Hogy ne hagyjon nyomot. Kevésbé látványosan, mint a cigaretta, mert a terítés nem párhuzamosan történik. Úgy, mintha nem is esett volna át szállításon, mintha csak a földből nőtt volna ki és szorgos kezek gyűjtötték volna be. A pénznek nincs szaga, az áru azonban illatozik. De nem a tenger illatát hordozza, sem azokét a

21 kezekét, amelyeken keresztülment, sem pedig azoknak a gyártósoroknak a gépolajáét, ahol becsomagolták. Az áru tudja, amit tud. És ez a képessége csak a polcon és a vevő otthonában érvényesül. A tengert magunk mögött hagyva, hazaértünk. A furgon éppen csak annyi időre állt meg, míg kiszálltunk. Már indult is vissza a kikötőbe, hogy még több és még több és még több csomagot, dobozt, árut hozzon. Félájultan szálltam be az áruszállító liftbe. Kibújtam az izzadsággal átitatott, csuromvizes pólómból és bezuhantam az ágyba. Nem tudom, hány dobozt rakodtam be és ki. Úgy tűnt, mintha Olaszország felének én rakodtam volna ki a cipőjét. Olyan fáradt voltam, mintha egy egész napot töltöttem volna kemény munkával. Otthon, a többiek még csak ébredeztek. Kora reggel volt. Angelina Jolie A következő napokban elkísértem Xiant az üzleti megbeszéléseire. Valójában ő választott ki engem, hogy társasága legyen a színhelyek közötti utazásokon és az étkezéseknél. Vagy túl sokat, vagy túl keveset beszéltem. Xiannak mindkét viselkedés tetszett. Figyelemmel kísértem, hogyan veti el és aratja le a pénzt, hogyan műveli meg a gazdaság termékeny talaját. Las Vegasba érkeztünk. Nápolytól északra. Itt, különböző okok miatt, így hívják ezt a környéket. Akárcsak a nevadai Las Vegas, ez is a sivatag közepén épült fel, gyakorlatilag a semmi közepén. Ide egy valóságos bitumensivatagon keresztül lehet eljutni. Aszfaltkilométerek, óriási, kígyózó utak, amelyeken pár perc alatt ki lehet jutni a Rómába és az Észak felé tartó