Alapítva: október TARTALOM

Átírás

1 V i l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: október LVI. évfolyam, 5. szám május TARTALOM ELENA BOSSI Menedékház A szemüveg (Pávai Patak Márta fordításai) PÁL ÁGNES Jorge Hernández Campos versei elé JORGE HERNÁNDEZ CAMPOS versei (Simor András és Máté Zita fordításai) EDUARDO MENDOZA A félreértés (Máté Zita fordítása) EL KAZOVSZKIJ versei (Takács Zsuzsa fordításai) MÛHELY MÓZES HUBA A hûtlen hûség útja Niederschönenfeldtôl Kolozsvárig

2 TÁJÉKOZÓDÁS NYIKOLAJ TRUBECKOJ Európa és az emberiség (Tempfli Péter és Bazsó Márton fordítása) A mindenség rácsai közt Albert Zsuzsa beszélgetése Hárs Ernôvel KÜLFÖLDI SZERZÔINK Látogasson el honlapunkra: A Nagyvilág támogatója: Nemzeti Kulturális Alap

3 Elena Bossi Menedékház Nô, megy autóval az országúton, egy szál maga, éjszaka van. Lehet, hogy vezetés közben zenét hallgat, s közben a tájat nézve kusza gondolatok suhannak át benne. Hirtelen arra eszmél, hogy koppanást hall a szélvédôn; esôcseppek, szabályos, mind kövérebb esôcseppek jelzik, hogy mi következik. Aztán szûnik a kopogás; a nô lélegzet-visszafojtva fohászkodik, hogy még egy kicsit maradjon így, pedig érzi, hogy lassan körbevonja a sötétség, és fokozatosan átváltozik sûrû esôfüggönnyé. Már nem lát mást, csupán a robajló esô függönyét, amint fülsiketítô hangon veri az autóját. Csak a két világító lámpaszemet tudja kivenni maga elôtt a sötétben. Gyorsan kell döntenie, mitévô legyen ebben a helyzetben. Fékezni nem szabad, az veszélyes. Az utat se látja ebben a vaksötétben; annyit tehet, hogy követi az elôtte haladó két lámpaszemet, amíg eláll az esô, aztán majdcsak lesz valahol egy tábla, ami eligazítja. Összekoccan a foga. Majd egy óra hosszát vezet ilyen körülmények között, a teherautószerûség hátsó világítását követve, majd miután javulnak kissé a látási viszonyok, egy pusztaság kellôs közepén találja magát. Kihalt tájon, mély csöndben. Nyoma sincs a teherautónak, melyrôl azt gondolta, hogy követi. Mobiltelefonján nincs térerô. Sehol egy benzinkút a közelben. Továbbhajt, megtesz még néhány kilométert, aztán újból nekiered az esô. Nem tud tájékozódni. Lát egy kis házat az út szélén, és megáll; kiszáll az autóból, és mint a riadt galambfióka, mely feltöri a tojáshéjat, és kibújik a napvilágra, olyan félénken megy oda a viskóhoz, és óvatosan bekopogtat az ajtaján. Érzi, hogy odabent valahogy megváltozik a közeg, hirtelen mozgást érzékel. Bár nagyon nyugtalan, mégis úgy dönt, hogy vár. Talán odabent majd adnak neki útbaigazítást, hogy merre induljon, vagy megengedik, hogy használja a telefont, és segítséget kérjen. Egy magas, vékony, ideges kinézetû, slampos fiatalember nyit neki ajtót. A nô elmeséli, hogyan járt, a fiatalember szemlátomást megkönnyebbül, mosolyog, és kedvesen beljebb tessékeli. A nô egy pillanatig habozik, mielôtt bátortalan léptekkel beljebb menne. Az idôsebb, vastag nyakú férfi elôzékeny pillantással odanyújt neki egy törülközôt, hogy szárítkozzon meg. A férfi a nôt figyeli, s közben okos tekintetével a lakást is körbepásztázza. A nô nyugtalan pillantással követi a 329

4 férfi tekintetét, és megjegyzi, hol állapodott meg. Ritkán használhatják a házat, csupán a legszükségesebb tárgyak vannak benne. Nincsenek képek a falon, sem függönyök az ablakon. Nagyszoba konyhával, benne asztal, két ágy a falnál. Baloldalt hátul is valami, de a nô semmit sem lát belôle. Szünet nélkül, nagy robajjal szakad az esô. Odaadják neki a telefont, de nincs vonal. Az esôben beázhattak a vezetékek, errefelé gyakran elôfordul ilyesmi, mondják. A két férfi felajánlja neki, hogy töltse náluk az éjszakát; de a nô fél, bizalmatlan. Két magányos férfi. Akkor azok ketten rájönnek, mi jár a fejében, és mutatják, hogy a belsô szobán van retesz, magára csukhatja az ajtót, és nyugodtan aludhat. Jobb lesz így. Messze, legalább kétórányira van innen az elsô benzinkút, veszélyes továbbmennie, mert az esô egyre csak szakad. A két férfi teával kínálja, a nô elfogadja, addig is van ideje a gondolkodásra. Esteledik, a fiatalember nekiáll pisztrángot sütni. Evés közben a két férfi mulatságos történeteket mesél a vidékrôl. Testvérek, pihenni jöttek, hétvégenként lejárnak a nyaralóba horgászni. Az idôsebbik érdekes típus, nagyon illedelmesen beszél, odafigyel a nôre, hátha esetleg szüksége lehet valamire. A pisztráng remek, nagyon ízletesen van elkészítve. A nô meggyôzi magát, hogy itt biztonságban van. Nem eshet baja. Kimerülten elköszön, és elvonul aludni. Bereteszeli az ajtót, ruhástul lefekszik a szegényes fekhelyre, és jó darabig ébren hallgatja a konyhából beszûrôdô hangokat. Másnap reggel betûz a nap az ablakon, rögtön rájön, hogy késôre jár. Kinyitja a szoba ajtaját. A két férfi nincs már otthon, odakészítették neki a reggelit az asztalra: narancslé, pirítós, vaj, lekvár három ízben, csésze teafûvel, és a forró víz feliratú termosz. A terített asztal kivételével szinte teljesen üres a kis ház, mintha kiköltöztek volna belôle. Egy cédulán hagytak neki üzenetet, hogy elmentek horgászni, reggelizzen meg nyugodtan, aztán folytassa útját, örömükre szolgál, hogy vendégül láthatták, majd csukja be maga után az ajtót, úgyse jön be ide senki, ôk meg csak este jönnek haza. Egy apró figyelmesség: szalvétából hajtogattak neki egy virágot. A nô is hagy egy köszönôlevelet, aztán elmegy. Derült az ég. Dél körül ér haza. Az ebédnél otthon elmeséli a családjának, hogyan járt. A tévében éppen a híradó megy, a tudósító fülhasogató hangon beszél, miközben a banda tagjainak fényképét mutatják, akik milliós összeget raboltak egy pénzintézetbôl. Vélhetôleg elhagyták az országot. A férj azt mondja, a nônek veszélyes volt abba a házba bemenni, nagy szerencséje volt. A nô azt feleli, igen, szerencséje volt, miközben tágra nyílt szemmel, kissé csodálkozva mered a fényképekre, amiket a híradóban mutatnak, mert felismeri a két fivért akik igazából nem is testvérek, akik befogadták éjszakára, szállást adtak neki a viharban, és akkor, maga sem tudja, miért, inkább csöndben marad. 330

5 A szemüveg Miközben Alicia lefelé tartott a lifttel a harmadik emeletrôl, arra gondolt, kicsit különös volt ez az este. Elragadtatta magát, nagy lelkesedésében túl sokat beszélt magáról és a terveirôl az anyósáéknak. Nem úgy néztek ki, mintha zavarná ôket, úgy látta, örültek is, ami eddig csak elvétve fordult elô. Sose volt benne biztos, minek örülnek, mitôl érzik jól magukat, mitôl nem, és elég gyakran érezte, hogy büntetik a pillantásukkal. Ellenben most olyan felüdülten jött el tôlük, mintha megbocsátottak volna, amiért elrabolta egyetlen fiukat, és olyan messzire költöztek tôlük. A házból kilépve még kába volt a feje, sietôs léptekkel a D vonal metróállomása felé indult el. Már késôre járt, fél órája volt, hogy odaérjen a színházba; ott várta a fia meg a menye, hogy megnézzék együtt az elôadást. Gyorsan leszaladt a lépcsôn, beszippantotta a meleg fuvallatot, mely az alagúton áthúzó vonat után áradt, s amely régi illatokat idézett fel benne; a gyermekkorát, nyugtalanság, boldogság és félelem vegyes érzéseit. Emlékeiben a metrófolyosó elválaszthatatlanul az apjához kötôdött, s bár imádta, hogy szabadon, függetlenül mozoghat a városban, amelyben annyi évet leélt, valami megfoghatatlan nosztalgia is vegyült abba az illatba, melyben a régi emléknyomok keveredtek. Az emberek az ajtókhoz tömörültek, hogy rögtön betódulhassanak és leülhessenek; de Alicia állva szeretett utazni, most szabadságon volt, inkább nézte a többi utast, és érezte idegennek magát szülôvárosában, sôt némi kiváltsággal szemlélte maga körül a teret. Az ajtónak támaszkodott. A végállomáson kellett leszállnia, az utazást kihasználva szabadjára engedte gondolatait, elméje legeldugottabb szegletei felé. Egy pillanatra elbizonytalanodott, meg akarta nézni, hány megállót kell mennie; elôvette a térképet a táskájából, és amikor kereste a szemüvegét, rájött, hogy ottfelejtette az anyósáéknál. Gyámoltalannak érezte magát; nem tudja majd elolvasni az elôadás mûsorfüzetét, ha vacsorázni mennek, a többiektôl kell majd megkérdeznie, mi van az étlapon, és olvasni sem tud majd elalvás elôtt. Dugába dôlt minden terve. Ráadásul az anyósáékhoz sem akart visszamenni, mert attól félt, egy újabb látogatással elrontaná a jó viszonyt. Igyekezett megnyugodni, hogy részletkérdés, nem számít, ám ez a feledékenység az egész utazására rányomta bélyegét; azzal nyugtatta magát, hogy majd a Cabildo sugárútnál száll ki, és keres egy üzletet, ahol árulnak egyszer használatos szemüveget, az átmenetileg megteszi majd az övé helyett. 331

6 Megérkezett az állomásra, ment néhány háztömbnyit, de egyetlen üzletet sem talált nyitva, végül aztán egy régimódi küllemû gyógyszertárat pillantott meg. Az épület megôrizte a hajdani gyógyszertárak jellegzetességeit, sötétre pácolt fapolcokkal, melyekre Alicia a városnegyedükbôl emlékezett. A szabadon álló falakon díszes csempeborítás, babérra, keresztre és kardra emlékeztetô mintázattal. A városnegyed e modern építészeti jellegzetességeihez viszonyítva túl magasnak tûnt a boltíves mennyezet; a labirintusszerûen elhelyezett, vitrines pultokról nehéz volt eldönteni, melyiknél szolgálják ki, hova álljon az ember. Mindössze néhány, közönséges szerekkel megrakott polc volt, a többin üvegcsék vagy porcelántartók meg fadobozok. Az egyik pulton Alicia észrevett egy bronzmozsarat, benne valamilyen magokat meg szárított növényeket. Paracelsus flastrom hirdette hatalmas, aranyozott betûkkel a felirat az egyik foghíjas polcon; Alicia rögtön rájött, hogy szemüveg nélkül, emlékezetbôl olvassa csupán. Egy hófehér hajú, idôsebb férfi, világító kopaszfolttal a feje tetején, mereven bámulja az üvegtárgyat, melyet a kezében tart, és nem veszi észre Aliciát, pedig rajta kívül nincs más vevô a patikában. Alicia próbált rájönni, mi az a tárgy a férfi kezében, de nem látott el odáig tisztán. Arra gondolt, talán késôn érkezett, ezért köhintett egyet, hogy a férfi vegye észre, hogy várnak rá. Az idôs férfi nem is nézett fel, úgy mondta: A szereim meg a jóisten segedelmével a legrosszabb nyavalyából is kigyógyítom a betegeket. Alicia jókedvûen felnevetett, és köszönt neki. Rögtön elôadta, hogy mire volna szüksége, a férfi erre megkérdezte, van-e receptje a szemüveghez, akkor könnyebben megtalálná a megfelelôt. Alicia az egyik pultra tette a táskáját, és nekiállt kipakolni belôle a tárgyakat, közben érezte, mint nô a türelmetlensége, mint zavarja egyre jobban homlokába hulló haja. Miközben lázasan keresett, és éppen azon tûnôdött, vajon maga is elhiszi-e egyáltalán, hogy van rá némi esélye, hogy az a régi recept még ott lapul a táskája valamelyik rejtett, felszín alatti rétegében, egy oldalajtón belépett egy másik patikus. Nagyon alacsony, köpcös kis ember volt, hasa gömbölyded, feszes, mint aki bukósisakot nyelt, kurta, sietôs járásával úgy nézett ki, mintha dróton rángatnák. Világosbarna, göndör haja volt, pufók arca a nyaka irányában szélesedett, mintha szét akarna pukkanni. Komolyan nézett Aliciára, nem is köszönt neki, hanem a társához fordult, és olyasmit súgott neki, hogy a katódsugaras fénycsô elromlott. Alicia megtalálta a receptet, csodával határos módon, vagy talán inkább mert a nap folyamán eddig is a már megszokott ésszerûtlenség kerekedett felül mindenen; átnyújtotta a fehér hajú férfinak, aki fogta, közel tartotta a szeméhez, és úgy olvasta. 332

7 Rendben van, asszonyom, kérem, várjon egy kicsit, mindjárt keresek magának szemüveget. Kiment egy keskeny kis rejtekajtón a polcok között, melyet Alicia idáig észre sem vett, magára hagyta ôt a bukósisakot nyelt férfival, aki résnyire szûkült szemekkel méregette, mint valami ellenséget. Alicia az óráját nézte, inkább csak hogy nagyjából sejtse, mennyi idô lehet, és megállapítsa, nem idôzhet sokáig, mert a színház még jó néhány háztömbnyire van innen, és úgy beszélték meg, hogy negyedórával az elôadás elôtt találkoznak. A köpcös kis ember az egyik pult mögé sáncolta el magát, és ágaskodva próbált kivenni valamit az üvegezett szekrénybôl. Alicia hallotta, hogy beszél, valami olyasmit mondott, hogy Similia similibus curantur, de arra gondolt, hogy a látása miatt hallani se hall tökéletesen. Hogy ne érezze annyira kényelmetlenül magát, igyekezett kedves lenni: Jó régi lehet ez a gyógyszertár. Óvatosan a táskájával, asszonyom, jobb lesz, ha nem hagyja itt a pulton. Törékeny precíziós mûszerek, könnyen megsérülnek. Alicia elôtte észre se vette, de ahogy fordult, tényleg látta ôket, mérleghez és szivornyához hasonló, üveg- és fémtárgyak voltak. Elnézést kért, sietve öszszeszedte a holmiját, leemelte a pultról a táskáját, és zavartan elhebegte, hogy nagyon sajnálja, annyira szórakozott, sose látott még ilyet. A bukósisakot nyelt férfi odalépett hozzá, és azt mondta neki, hogy bekíséri a laboratóriumba, Alicia pedig nem mert nemet mondani, pedig félt, hogy idôközben a másik férfi elôkerül a szemüvegével. Követte a patikust a sötét folyosón, amely túl hosszúnak tûnt neki, aztán egy félhomályos helyiségbe érkeztek, ahol kitömött állatok lógtak a falon, a mennyezeten, és rengeteg eszköz, szerszám, prés, olvasztótégely, különféle méretû és formájú poharak, melyekrôl Alicia azt gondolta, gyógyszerkészítésre valók. Hideg borzongás szaladt végig hátán, amint megpillantotta a fehér bundás nyulat, mely egy régi óra láncán lógott. A laboratórium közepét szinte teljesen elfoglalta a fából készült, hatalmas, mértani alakzatokkal díszített asztal, amely fémes fényben csillogott. A társa szemüveget keres nekem; ha nem talál az üzletben, azt hiheti, elmentem. Vissza kell mennem. Alicia megszédült, és az a jól ismert émelygés fogta el, amely olyankor szokott rájönni, amikor leesik a vérnyomása. Az ajtót kereste, ahol bejött, és arra gondolt, legjobb lesz, ha kimegy, és indul egyenesen a színházba, szemüveg nélkül is akár. Visszakéri a receptet, és amint teheti, mesél a fiának errôl a hihetetlen helyrôl, és majd jót nevetnek, mert vele mindig mulatságos dolgok történnek. Miközben a családjára gondolt, a folyosó is rövidebbnek, kevésbé sötétnek tetszett elôtte, mint idefelé jövet, aztán hamar rájött, hogy nem az üzlethelyiségben ért ki, egyszóval elvétette az utat, és a 333

8 bukósisakot nyelt férfi sem volt már ott, úgyhogy a végén nem is ott kötött ki, ahol szeretett volna; a fia is régóta várhat rá, talán már el is kezdôdött az elôadás. Talán kint hagyták a jegyét a pénztárban, ahogy már máskor is tették, igyekezett megnyugtatni magát, és visszafordult, amikor az idôs férfi hirtelen ott termett a háta mögött: Sokféle van, rengeteg színben: okker, kék, zöld, színjátszós. Milyet szeretne? Hogy juthatok ki innen, segítene, kérem? Kicsit meg vagyok kavarodva. Nem szabad elkésnie a színházból. Jöjjön velem, kérem. Alicia túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy megkérdezze, honnan tudja egyáltalán, hogy színházba megy. Követte a férfit, aki egy fényárban úszó, kellemes helyiségbe vezette, ahol három vitrinben hasas, vékony nyakú üvegek és kerámiatárgyak voltak, meg egy fotel, amelybe a férfi leültette. Alicia egy kicsit magához tért, a férfi azt mondta, hoz valamit, az majd jót tesz neki. Alicia próbálta elhárítani, de a férfi futva kisietett és eltûnt. Kisvártatva jött is egy hosszúkás fadobozzal, melyben orvosságok voltak, meg egy porcelánüvegcsével, melyen az állt, hogy Cassia fistuloide es.wikipedia.org/wiki/collad.s. A férfi odanyújtott neki egy gyógyszeres dobozkát fedele nélkül, meg egy fésût. Tudja, asszonyom, a barátom azt hiszi, csak Allah gyôzheti le a betegségeket. Lehetséges. De Allah nem büntet bennünket, ha segítünk neki. Nagyon kócos a haja. Szedje rendbe magát. Meg tudná mondani, hány óra? Maga szerint idén megkapjuk az adómentességet? Tessék, kész a szemüvege. Alicia engedelmesen követte a férfit a bolt újabb helyiségébe, amely fajanszcsempével volt lekövezve, és alacsony, kovácsoltvas polcok sorakoztak benne. Kenôcsök és illóolajak átható szaga csapta meg az orrát. Hatalmas, sötétre pácolt, üvegablakkal zárt polcokon kézzel, régies írással felcímkézett üvegcséket pillantott meg. A bejárati ajtóval szemközti falon volt egy tükör, melyben öregen látta önmagát. Beleült a fotelba, amelyben hellyel kínálták, és hagyta, hogy a férfi az orrára illessze a szemüveget. Szemüveggel is megnézte magát a tükörben; de olyan torznak látta a képet, mintha zavaros vízhullám szelné keresztbe. Ahogy elfordította a fejét, az egyik polcon hatalmas üveget látott, melyben fekete állatok vonaglottak egymás hegyén-hátán. Elborzadt a gondolattól, hogy nyilván piócák, ám ahogy lekapta a szemüveget, a nagy üveg eltûnt, és a férfi újabb szemüveget nyújtott felé. Alicia feltette, és ránézett a karórájára. Akkor jött rá, hogy már vége az elôadásnak, a fia nyilván már nem is várja. 334 Pávai Patak Márta fordításai

9 PÁL ÁGNES Jorge Hernández Campos versei elé Jorge Hernández Campos, a XX. századi mexikói költészet jelentôs alakja, kortársaihoz és az ôket megelôzô generáció értelmiségijeihez hasonlóan, számtalan területen dolgozott. Mintha a mexikói állami és kulturális élet modernizációját egy maroknyi csapatnak kellett volna elvégeznie. Hernández Campos 1921-ben született Mexikó második legnagyobb városában, Guadalajarában. Középiskoláit már a fôvárosban végzi, már ekkor aktívan foglalkozik a festészettel. Itt lesz ösztöndíjas 1948-tól az ország legnagyobb presztízsû felsôoktatási intézményében, a Colegio de Méxicóban. Ezt az intézményt spanyol entellektüelek alapították, akik a polgárháború miatt kényszerültek elhagyni hazájukat. Hernández Campos elôbb filozófiai tanulmányokat folytatott, elsôsorban Arisztotelész, de még inkább Heidegger érdekelte, fôleg a Lét és idô. Heidegger hatása költészetében is tetten érhetô, ars poeticája szerint a költô a lét házának kertésze. Ezután kezdett el irodalmat hallgatni, olyan íróktól-oktatóktól, mint Jorge Guillén vagy Dámaso Alonso, akik a spanyol 27-es Nemzedék kiemelkedô költôi, az egész XX. századi hispán költészet meghatározó alkotói. Ha van valami haszna a spanyol polgárháborúnak, akkor ez az: Mexikó (és egész Latin-Amerika) az emigrációba kényszerült mûvészekkel egyszer csak világszínvonalú írókhoz-költôkhöz jutott. És ennek nem pusztán az volt a jelentôsége, hogy mûvészi iskolák jöttek létre, hanem az is, hogy ezek révén a Hernández Campos által klausztrofóbiásan nacionalistának nevezett mexikói élet áporodott levegôjébe hirtelen besüvített az egyetemes kultúra friss szele. De Hernández Campos továbbra is túlságosan fojtogatónak érezte a légkört, kereste a lehetôségét, hogy külföldre mehessen. Európa, a latin kultúra eredete felé tájékozódott, és miután Franco Spanyolországa szóba sem jöhetett, maradt Franciaország és Olaszország. Szerencséjére amint befejezte tanulmányait, létrejött az ENSZ Mezôgazdasági és Élelmezésügyi Szervezete, római székhellyel. Az olaszul, franciául, angolul és portugálul is beszélô Hernández Campos megpályázott és elnyert egy állást, ezzel vette kezdetét tizennégy éves római tartózkodása. Az olasz fôvárosban római történelmet 335

10 (elsôsorban a polgárháborúk korának száz évét), jogot, majd politikatudományt tanult ben Agustín Yáñezt, a kiváló írót nevezték ki mexikói kultuszminiszternek. Yáñez haza kívánta csábítani az emigráns mexikói értelmiséget. Hernández Camposnak a Szépmûvészeti Múzeumban kínált vezetô állást, amit a költô el is fogadott. Itteni ténykedése során egyebek mellett létrehozta az Európai Festészet Múzeumát. Késôbb az újonnan létrehozott Mexikói Nemzeti Múzeum igazgatója, majd diplomata, egyebek mellett kulturális attasé Madridban. Magyarországon is járt, ahogy az a Január Budán címû versébôl kiderül. A 70-es évek közepétôl kezdett újságírással foglalkozni. Cikkeit, esszéit és kritikáit olyan lapokban publikálta, mint a mexikói újságírást forradalmasító unomásuno, vagy a Nobel-díjas Octavio Paz által létrehozott Plural és Vuelta. Költészetére a modernizmusból fakadó nyelvi és formai kísérletezô kedv jellemzô. Témái változatosak: verseiben egyaránt jelen van a szerelem, a mindennapi élet, valamint a történelem és a politika. Ugyanakkor politikai költészete soha nem direkt állásfoglalás. Hernández Campost elsôsorban a hatalom mibenléte, mûködése és hatásai érdeklik, a shakespeare-i értelemben. Ezzel messze megelôzi korának mexikói költészetét. Az idôk során be kellett látnom írja, hogy a hatalom paráznasága mindent eltöröl: a szerelmet, a barátságot, az érzelmeket. Kihalt pusztaságot hagy maga után. Ezt a témát a lírában nemigen dolgozták fel. Legjelentôsebb mûve, az 1954-ben írt Az elnök címû hosszúvers, a latinamerikai prózában oly népszerû caudillo-témát dolgozza fel, a költészet eszközeivel. Hadd utaljunk itt olyan regényekre, mint a guatemalai Miguel Ángel Asturiastól az 1946-os Elnök úr, a paraguayi Augusto Roa Bastostól az 1974-es Yo, el supremo, a kubai Alejo Carpentiertôl a szintén 1974-es Rendszerek és módszerek vagy a perui Mario Vargas Llosától a 2000-ben megjelent A Kecske ünnepe. A latin-amerikai költészetben ezt a témát kétségkívül Hernández Campos dolgozta fel a leghatásosabban. A hangutánzó szavakkal, elidegenítô effektusokkal szaggatott belsô monológ háttere nagyon is reális: a fényûzésérôl, kicsapongásairól és elképesztô hatalomkoncentrációjáról hírhedt mexikói köztársasági elnök, Miguel Alemán regnálása. Az alemáni módszerekrôl legyen elég annyi, hogy az újraválasztásáért zajló kampányban a legkomolyabb formában terjesztette azt a hírt, hogy ahol ellenlábasa, Lázaro Cárdenas megjelenik, ott azonnal elered az esô. Hernández Campos még Rómában tartózkodva is megszenvedte Alemán elnökségének idejét. Az elnök hatásának egyik legjelentôsebb tényezôje a 336

11 nyelvezete. Úgy éreztem, ugyanolyan mocskos nyelvet kell használnom, amilyen Mexikó politikai légköre. Néha az jut eszembe, hogy valami mészárosféle vagyok, aki állandóan döglött marhák beleivel foglalatoskodik nyilatkozta egy interjúban. Máshol pedig így beszél: Az szomorítja el a mexikóiakat, hogy a hatalomnak a jelek szerint egyáltalán nincs lelkiismerete. Csak mérhetetlen önbizalma. Más országok történetében megtalálhatók az elbizonytalanodás és a kétely pillanatai. Itt nem; itt a gyengeség legcsekélyebb jelét sem szabad mutatni. Octavio Paz így ír Az elnökrôl: Nagy hôfokon izzó költemény. Nem szatíra, ellenben fellelhetôk benne az átkozódás és az epika, az elégia és a történelem elemei. De semmi prédikáció, semmi moralizálás. Csak a megélt és elszenvedett valóság. Hernández Campos egyéb tevékenységei mellett kiváló mûfordító is volt. Számtalan fordítása közül mindenképpen meg kell említeni T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban címû drámájának, valamint mexikói indián költôk verseinek átültetését. Hernández Campos számos elismerés mellett megkapta a Jaliscói Irodalmi Díjat (amelyet elôtte olyan nagyságoknak ítéltek, mint a mára már klaszszikusnak számító Juan Rulfo és Juan José Arreola), továbbá a legrangosabb mexikói költészeti elismerést, az Aguascalientesi Nemzeti Költészeti Díjat. Jorge Hernández Campos 2004-ben halt meg. A költô fényképe.

12 Jorge Hernández Campos Az elnök nemesi származású, nagy testi és lelki erejû, de romlott és fonák szellemû ember volt. Serdülôkorától fogva kedvét lelte a polgárháborúban, gyilkosságban, rablásban, a belsô zavargásokban, s ezekben edzôdött ifjúvá. Teste szinte hihetetlen módon tûrte a koplalást, fagyot, virrasztást; lelke mindenre elszánt, álnok, szeszélyes volt, bármit tudott tettetni és eltitkolni, a másét kívánta, a magáét szórta, lobogott az élvezetek vágyától; ékesszólása meglehetôs volt, bölcsessége csekély. Telhetetlen lelke szertelenségekre, képtelenségekre, túlságosan magasra tört mindig. (C. Sallustius Crispus: Catilina összeesküvése, Kurcz Ágnes fordítása) fázom fázom mi ez a hideg? a revolver a revolver agya ki! ki! Ki vagy? A ködben remegô kezek keserû száj odakint, az ôrszemek az éj a város és fájdalmas viiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiijjogása egy messzi vonatnak ott amikor mi, a tábortûz mellett párnaként a nyereggel büdös fáradság, pálinka a belünkben átfagyva Culiacánban és Monterreyben Zacatecasban és Torreónban kese ló pej paripa 338

13 barátom te barátod én menekültünk a sivatagon át a lovak sörényüket harapták nyerítettek a szomjúságtól De másféle idôk voltak azok és most te a földben rothadsz miközben én vagyok aki vagyok! aki te sose voltál én azzá lettem az vagyok! Én! Ég a mellem És olyan hosszú az éj Ezerkilencszáz huszonnégy június havában elfogták a kölyköket a parasztok Te meg én gyerekek voltunk Komám, mit kezdjünk velük? A templomudvaron lovat loptak kár! kár! kár! kár! apám, bácsikád, Francisco, Nicolás és Pedro aki tizennégy éves volt. Azután a hegyre menekültünk az elsô seb az elsô lovak véres háttal Akkor azt mondtad: a halál, barátom, az igazi amit valaki egyetlenegyszer választ magának megismételhetetlen akár a pénzt szétosztani csak rosszul lehet, nem? ennek több jut annak kevesebb itt jön barátom vele csekélységem életünkbôl adni-kínálni kell 339

14 mert Maderóé igencsak kevés Huertáé több Zapatáé még több Doroteo Arangóé csaknem teljes és amikor azt mondtad: tábornokom bôkezûnek kell lenni a nevetéstôl könnyei kicsordultak és mint Fierro micsoda férfi, eh, micsoda férfi és hörpintettél verejtékes üvegébôl A mellem ég Olyan hosszú Nem ér véget az éj Ha aludhatnék Ha aludhatnék te kurafi barátom ha aludhatnék kivetve téged az agyamból bárcsak meghalnál végleg! Te a legférfibb férfi te corridók kapitánya fékevesztett nevetés tûzvészben ütközetben Ah. Igen Te, a hôs Tiéd a pénz tiéd a bizalom tiéd a tisztelgô csönd a Vezérkarban Aguascalientesben 340

15 és Querétaróban hogyan ragyogtál fényes khaki bôrruhában Pancho Álvaróval Leobardo Roquéval Antonióval és Eulalióval Mindig te és én, a sarokban a csoportból kilógva kalapoddal térdemen és beszívott pimaszságoddal nyakamon cipelve téged a hotel kesze-kusza lépcsôin Hát igen és most? Most hol vagy? Válaszolj! Hol vagy hol vannak a nagy megváltók a halálosztók az érinthetetlenek? Hogyan végezték? Azok a dicsô tábornokok mit cselekedtek? Minden hatalmukkal miért haltak meg miközben én barátom árnya bordély partizánja ki a kocsmákban csinált Forradalmat számomra csontjaikban szónoklatok piedesztálja épült? Ki volt az erôsebb? 341

16 De nem rólad van szó mindennek ellenére másféle a mi dolgunk ismétlem ezerszer mondtam neked megmondtam, képedbe vágtam hogy nagyravágyásod hogy gondold végig hogy miért változtál meg hogy a vonzalmaknál az ügy mindig fontosabb Azután az Alkotmány még friss volt fölesküdtünk rá te pártot cseréltél és egyik éjjel megkörnyékeztek engem ön, az egyetlen aki a közelébe férhet ön, az egyetlen aki a hazát megmentheti ha ön nem mozdul árulásba süllyed örökre a nép ügye és hiába lesz annyi harc annyi halál annyi testvérünk áldozata Ezért tettem, megérted? mert én nem voltam én abban a pillanatban hanem a nemzet fegyveres keze kár! kár! kár! kár! igazságot szolgáltattam amikor hátrafordultál cigarettára gyújtva nevetve védtelenül Lásd be te magad se nevezhetsz engem árulónak Nem érdekbôl öltelek meg se irigységbôl

17 azért se hogy elnyerjem a kegyét a Vezérnek. És ha azután folytattam utam a lelkemben zokogva a Kamarába a kormányzóságba a Minisztériumba és ideértem mert valakinek meg kellett ezt cselekedni Ez a nép nem tudja Mexikó vak süket és éhezik a nép tudatlan gyönge és gügye püspökök képviselôk torreádorok kellenek neki énekesek akik azt mondják: énekelj szavazz imádkozz üvölts egy erôs ember kell neki energikus elnök aki kezében tartja a gyeplôt szájába teszi a kukoricát szeme elé a betût Ez vagyok én Magányos Gyûlölt Félelmetes De imádott Én érlelem a termést öntöm az esôt elnémítom a menydörgést meggyógyítom a betegeket és dühös bikákat nemzek Én vagyok Nagyméltóságú Elnök Ura a Szövetségi Köztársaságnak Doktor Don X. Y. És amikor a föld remeg és a sokaság bôg összezsúfolódva a Zócalón kiáltok: Éljen Mexikó! 343

18 hogy ne azt kiáltsam: Éljek én! és kezemet a herémre teszem az élet ittas áradatát érzem ilyenkor amint hegyeket erdôket torkolatokat elönt ágyúk bôdülnek a láthatáron még maga a halál is égig száll és felrobban mint nádrengetegre tûzô nap a haza mozdulatlan megbántott ölén. Elég, pirkadjon föl a hajnal Egy ereszkedô utcán dühös villamos száll alá mint az álmatlanság Miféle lövések ezek? kár kár Ki nem hal meg? Visszatér az álom Nem Nem Nem Testvér adj ennem a piros lencsébôl Róma, január

19 JÖJJ, szerelem nyila, találd el a félénk vadat, ki tôled menekül, és száját te sebezd fel, a vágyakozót, fészkelj újra ott ékes szavakkal. Miként hullámod elárasztotta annyiszor emlékezetem vidékét, a te bíborod még egyszer öntsön el engem. Ha nem szerelmed az, irgalmazz legalább, hiszen szerettél egykor, térj vissza, vers, szállj, balsors nyila, számtalan, végtelen tenmagad, te, aki itt elszöktél tôlem, itt hagytál megint védtelenül. SIMOR ANDRÁS fordításai 345

20 Lakoma után Lassan csorog a szomorúfûzfák árnyékába terített asztalról a bor. Madarak csipegetnek a kenyereskosár, az üvegek és a felborult kancsók közt. Nevetésbôl és gyönyörbôl is jutott, kár, hogy meg kell halni. Esteban káposzták közé dôlve dudorász; dalába belezavarodva duruzsol a méz körül a darázs. Saulo ajkai közt préseli a szôlôszemeket majd szakállán csorogtatja végig a levet. Fiorella nyugtalanul és oly lángoló arccal szunnyad, mint egy lázas gyermek. Borostyán a kôfalon. Távoli olajfák. Sötét dombok. Vöröslô déli égbolt. Kár, igazán kár, hogy meg kell halni. A fecske Szürke égbolt, fülledt árnyék, nem élni vágyás, a hegyek felôl Húsvét közeleg, cikóriasaláta és halottak kenyere. Még veled vagyok, tedd szemhéjamra a másik kezed. Mit láttál az úton? Városokat láttam és hidakat és a levegôben kovásztalan madarakat. Hozsánna! Visszatért már 346

21 a fecske, a reménységem, szépségét felcsatolván erejét is magára öltvén. Az életet táncold, én a halált dicsérem: Nem halotti lepelbôl támadok fel, a katonákkal együtt vonszolom magam a sárban és szétoszlik a piaci sokaság amint a madár egyetlen kiáltására a kôfalat rózsa borítja be. Szomorú egy másik testben saját húsunk halandóságát szeretni. A hôsszerelmes nem érzi, múlékony lantja húrján ujjai miként porladnak el, hisz oly nagy elragadtatással énekel. Dalolva fogy el a lelkünk, barátaim, és miként egy hörpintést a rossz borból az abroszra hányjuk hajnalban Fecske! és nem tér vissza senki, sem a harmadik napon, sem soha többé Hadd maradjak itt, elfeledett, hogy ne lássam miként gyôzedelmeskedsz, vak élet, jelentéktelen halálomon és az én nagy, nyomasztó öröklétemen; vagy ha dühös tekintetének porában végzem, felemelkedhessek aztán, és ugyanazokkal az ajkakkal hadd mondjam neki, hogy Áldott légy és áldott a te méhednek gyümölcse, a fecske, a halottak e szörnyû tavaszának óráján. 347