TARTALOM. Augusztusi hó (Kiss Marcell fordítása) MA CSIEN Nyújts nyelvet! (Kiss Marcell fordítása) KÜLFÖLDI SZERZÕINK...

Átírás

1 LVII. évfolyam, 11. szám november TARTALOM KISS MARCELL Kao Hszing-csien KAO HSZING-CSIEN A Tökéletes Adomány temploma Az irodalom védelmében Egyszemélyes Biblia (Kiss Marcell fordításai) David Dabydeen és Jonathan Morley beszélgetése Kao Hszing-csiennel (Kiss Marcell fordítása) KAO HSZING-CSIEN Augusztusi hó (Kiss Marcell fordítása) MA CSIEN Nyújts nyelvet! (Kiss Marcell fordítása) KÜLFÖLDI SZERZÕINK

2 Látogasson el a honlapunkra: A Nagyvilág támogatója Nemzeti Kulturális Alap

3 Ebben a számunkban a 2000-ben Nobel-díjjal kitüntetett, Franciaországban élõ Kao Hszing-csien írásaiból válogattunk, és a képzõmûvészként is ismert író tusrajzaival illusztráltuk az írásokat. Kao a legismertebb, de nem az egyetlen jelentõs emigráns kínai író. Vele egy idõben hagyta el hazáját, de már a következõ nemzedéket képviseli a Londonban élõ Ma Csien. Érdemesnek találtuk az õ Kínában nagy visszhangot keltõ novellafüzérével kiegészíteni válogatásunkat. A szövegekben elõforduló minden kínai (valamint tibeti és szanszkrit) nevet és szót magyaros átírásban szerepeltetünk, de mert két kínai szerzõnket külföldön pinyin átírásban ismerik, nevük mellett ezt is feltüntetjük. 1001

4 KISS MARCELL Kao Hszing-csien (Gao Xingjian) Amikor 2000-ben egy Párizsban élõ emigráns kínai író, Kao Hszing-csien kapta meg a Nobel-díjat õt pedig legfeljebb azok az olvasók ismerték, akik különös érdeklõdéssel követik a XX. századi kínai irodalmat, Csu Zsung-csi akkori kínai miniszterelnök (egy következetes gazdaságpolitika képviselõje, amelynek hála ma egymást félrelökve tülekednek Kína gazdasági segítségéért az európai országok) a következõ választ adta az East Daily címû hongkongi újság kérdésére ( Mit szól Kao Nobel-díjához? ): Nagyon örülök, hogy kínai nyelven írt mûvek nyerhették el az irodalmi Nobel-díjat. A kínai írásbeliség több ezer éves, a kínai nyelv varázsa határtalan. Úgy hiszem, a jövõben is lesznek még kínai mûvek, amelyek elnyerik a Nobel-díjat. Sajnálatos, hogy a nyertes ezúttal nem kínai állampolgár, hanem francia, de gratulálok neki, és a francia Kulturális Minisztériumnak is. Csu diplomatikusan távolságtartó gratulációja annak köszönhetõ, hogy Kao, bár a Kínai Népköztársaságban továbbra is tiltott, de már nem üldözött szerzõ. Még a Tienanmen téri események elõtt Franciaországba távozott, régi emigráns, akinek apolitikus mûveivel egy-két sortól eltekintve nem sok baja lenne a mai kínai cenzúrának, ha nem emigráns, hanem Kínában élõ szerzõ írta volna. A társadalom átalakulásával és az életszínvonal vitathatatlan növekedésével párhuzamosan az irodalom jelentõsége is alapvetõen megváltozott Kínában azóta, hogy Kao emigrált. Míg az útkeresõ nyolcvanas években még volt (politikai) jelentõsége egy bátor versnek vagy színdarabnak, ma már az irodalom ugyanúgy terméket legfeljebb kevésbé jövedelmezõ terméket állít elõ a fogyasztóknak, mint bármelyik másik gazdasági szektor. Kao otthoni irodalmi tevékenysége azonban még a kulturális forradalomból kikecmergõ hetvenes és az útkeresõ nyolcvanas évekre esett. Harmincöt éves volt, amikor 1975-ben véget ért számára az egy évtizedig tartó káosz, és visszatérhetett Pekingbe, hogy tanult mestersége szerint francia nyelvbõl fordítson. A semmibõl kellett újra kezdenie, mint a korszakban szinte mindenkinek. Pedig Kao, ha úgy tetszik, szerencsés háttérrel indult. Apja a Bank of China mûvelt tisztségviselõje, anyja színésznõ volt a negyvenes években, vagyis születésétõl fogva mûvészetkedvelõ közeg vette körül, ahol csak bátorítást kapott; olvashatott, festhetett, írhatott kedvére. Az ötvenes évek legelején még a nagy ugrás elõtt végezte el a középiskolát Nanjingban, és 1957-tõl a Pekingi Idegennyelvi Egyetem francia szakán tanult ben diplomát szerzett, majd fordító lett a Kínai Nemzetközi Könyvesbolt Kiadónál. 1002

5 A kulturális forradalom azonban hosszú évekre zárójelbe tett mindent az õ életében is. Értelmiségi társaihoz hasonlóan vidékre vezényelték, hogy kétkezi munkával segítse felépíteni a kommunizmust. Saját elmondása szerint már ekkor is sokat írt, de félt a büntetéstõl, ezért elásta vagy elégette a mûveit. Nem tudni, mennyi ebben a magánmitológia, mennyi az igazság, de az bizonyos, hogy a már középkorú, francia irodalommal foglalkozó mûfordító csak a hetvenes évek legvégén kezdett el a kortárs kínai irodalmi életben meglepõen modern hangvételû novellákat és színdarabokat publikálni. Idõközben a Kínai Írószövetségnél kapott munkát, így juthatott el 1979-ben egy íródelegáció tolmácsaként Franciaországba is tól Kao a Pekingi Népszínház alkalmazásában állt mint drámaíró. Ekkor születtek az európai abszurd színház inspirálta darabjai, köztük a leghíresebb, magyarra is lefordított (és a Nagyvilágban megjelent) Buszmegálló (1983), és ekkoriban publikálta a Horgászbotot veszek a nagyapámnak címû novelláskötetet (a címadó novella magyarul is olvasható a Noran Kiadó 2008-as Huszadik századi kínai novellák címû kötetében). A darabokat rajongó érdeklõdéssel fogadta a közönség, Kao körül azonban lassan elfogyott a levegõ; a hivatalos kultúrpolitika egyre nagyobb nemtetszéssel nézte kínaiul addig ismeretlen irodalmi témákkal, eszközökkel való kísérletezését. Egy idõ után úgy érezte, útra kell kelnie, és ezt az elhatározását erõsítette, hogy rákot diagnosztizálták nála (mint késõbb kiderült, tévesen) ban tíz hónapot töltött utazással, és ennek a termése a hallatlanul sokrétû, terjedelmes regény, a Lélek-hegy (magyarul: Noran, 2008). A regény, amelyet Kao Nobel-díjának indoklásában a svéd Nobel-bizottság külön méltatott, egyszerre kutatja a kínai civilizáció eredetét és az író énjének gyökereit. A kínai utazást 1987-ben egy távolabbi, végleges utazás követte. Kao ben Franciaországba emigrált, 1997-ben francia állampolgárságot kapott. A Lélek-hegy már emigrációban, 1989-ben jelent meg; számos színdarab követte, majd csaknem tíz évvel késõbb egy másik regény, az Egyszemélyes Biblia, amely elsõsorban a kulturális forradalommal és az emigrációval foglalkozik. Kao irodalmi életmûvével párhuzamos festõi életmûve amely anyagi fennmaradását is segítette az emigrációban ugyancsak újszerû és jelentõs. Amint a vele készült (különszámunkban olvasható) interjúban is nyilatkozza, a klasszikus kínai tussal az absztrakt és a figurális festészet határvidékeit igyekszik felderíteni. A visszahúzódó, határozottan apolitikus mûvészetet hirdetõ Kao 1987 óta nem járt Kínában, és bár kínai nyelven alkot, a mûvészet univerzális voltát hangsúlyozza. A jelenkor Kínája mintha már egyáltalán nem érdekelné. Meglehet, hogy Kao akárcsak az idézett Csu miniszterelnök bár más szempontból nem tartja magát par excellence kínai mûvésznek, mégis nehezen találnánk kínai nyelven alkotó írót, aki olyan eredeti, érdekes mûvész lenne, mint õ. 1003

6 KAO HSZING-CSIEN (Gao Xingjian) A Tökéletes Adomány temploma A mézeshetek és a nászút részegítõ boldogsággal ajándékozott meg, reménnyel, önfeledt szerelemmel, forró gyöngédséggel, pedig csak fél hónap szabadságot kaptunk, tíz napot, amennyi házasságkötéskor jár, és a mellé kivett egy hét rendes szabadságot. Házasságra lépni nagy esemény, és a mi életünkben még nem volt fontosabb, indokoltnak láttuk hát, hogy a tíz napot megtoldjuk egy hét pihenéssel. A szabadnapokért persze éppúgy meg kellett küzdenem kisstílû fõnökömmel, mint minden munkatársamnak; úgy engedett el, mintha a fogát húznák. Eredetileg két hetet kértem, amit õ egy hétre javított át, a vasárnapot is beleszámolva a szabadságba, majd mint aki a keveset sem adja szívesen hozzátette: Remélem, idõben visszajössz! Hát persze mondtam. Nem állunk olyan jól, hogy kevesebbet keressek, mint eddig. Fõnököm csak ezután írta alá a szabadságos kérvényemet. Fangfang meg én rengetegszer elterveztük az utat. Mivel véget ért agglegényéletem, nõs férfi lettem, már nem engedhettem meg magamnak, hogy hónap elején kézhez kapott fizetésembõl vendéglõbe hívjam a barátaimat, szórjam a pénzt, hó végére cigarettára se fussa, és fiókjaimat felforgatva, zsebeimben kotorászva szedjem össze utolsó garasaimat de nem is folytatom. Elég az hozzá, hogy mégis boldog voltam, boldogok voltunk. Rövid életünk során nem sok öröm jutott nekünk osztályrészül. Átéltem, sõt Fangfang is átélt viharos idõket, megismertük az élet zord arcát. Családunkkal együtt sokat szenvedtünk, sok szerencsétlenséget láttunk, és még mindig volt bennünk harag a nemzedékünkön örökre nyomot hagyó katasztrofális évek miatt. De ezt sem folytatom. Az a lényeg, hogy elmúlt, és ekkor már tudtunk boldogok lenni. Noha kívülálló szemmel talán szokványos nászúttal töltöttük félhavi szabadságunkat, mézesheteink nem is lehettek volna édesebbek. Nem bocsátkozom részletekbe, hiszen tudjátok, mirõl van szó, ti is átéltétek, a részletek különben is csak ránk és hozzánk tartoznak. Inkább a Tökéletes Adomány templomáról szeretnék beszélni: a tökéletes egység -et jelentõ írásjegyek, és a szeretet adománya jelentésû írásjegyek tökéletes adományáról. De a név eredete nem is fontos; az elhagyatott romtemplom nem turisztikai látványosság. A helybélieken kívül senki sem tudott a létezésérõl, és közülük is kevesen ismerhették a nevét. Nem imádkoztak, nem égettek füstölõt benne, mi is véletlenül bukkantunk rá. Egy kútnál, amelybe szivattyú pumpálta föl a vizet, kopott kõlapot vettünk észre, feliratát kisilabizálva tudtuk meg, hogy a templomnak van neve. A környékbeliek csak nagytemplomnak nevezték, jóllehet nem vehette fel a versenyt a hangcsoui Lélek Menedéke vagy a pekingi Jáde Felhõ templommal. A városkán kívül, dombon állt a kétszintes, repülõereszes épület, elõtte kõkapu maradványai. Az udvarra nézõ falak összeomlottak, a többi java részét pedig elhordták a parasztok, 1004

7 hogy házat, disznóólat építsenek belõle. Alacsony nyerstégla sorok rajzolták ki, hol álltak valamikor a fõfalak, de azokat is benõtte a fû. A kisváros utcáit járva mégis megakadt a szemünk a napfényben csillogó sárga cserepeken. A véletlen vitt oda. Végre bemondták veszteglõ vonatunk indulását, de mi az utolsó pillanatban úgy döntöttünk, inkább bevárjuk a valószínûleg ugyancsak késésben lévõ gyorsvonatot. A le- és felszállás mozgalmassága után ekkor már csak a kalauzok csevegtek az üres peronon. Az állomáson túl szürke háztetõket lehetett látni, még távolabb pedig erdõs hegyeket, amelyek különös nyugalmat kölcsönöztek az õsi városkának. És ha megnéznénk ezt a várost? mondatta velem egy hirtelen ötlet, még a vonaton. Fangfang rám emelte meleg pillantását, és finoman bólintott; szinte beszélt a szeme. Így kommunikáltunk, teljesen azonos hullámhosszon. Szó nélkül fogtuk a hátizsákunkat, és a kocsi ajtajához siettünk. Amint leugrottunk a peronra, hatalmas jókedvünk kerekedett. Majd a következõ vonattal továbbmegyünk nevettem. Az se baj, ha nem megyünk tovább mondta Fangfang. Végtére is nászúton voltunk. Ha megtetszett egy hely, megnéztük, s ha beleszerettünk, elidõztünk benne. Mindenhová elkísért a friss házasok boldogsága. Mi voltunk a legboldogabbak a világon, és szabadnak éreztük magunkat. Fangfang belém karolt, én cipeltem a hátizsákokat. Szívbõl kívántuk, hogy a jegykezelõk és a vonatablakokból kilesõ szempárok mind-mind irigységgel nézzenek ránk. Már nem kellett küzdenünk azért, hogy visszakerüljünk a városba a falusi átnevelõ munka után. Végre nem kellett nyúzni a szüleinket, bekönyörögni magunkat a fedelük alá, és nem kellett állás után kuncsorogni. Lakásunk lett, nem valami nagy, de azért kényelmes. Családot alapítottunk, te az enyém, én a tiéd, és tudom, mit akartál mondani, Fangfang, azt, hogy végre nem éltünk erkölcstelenségben! Vagyis, hogy országvilágnak szertekürtölhettük a boldogságunkat. Temérdek bajunkat is mindig nektek panaszoltuk el. Hogyan háláljuk meg barátaink és családtagjaink figyelmét? Esküvõi édességgel, cigarettával? Nem, hanem boldogságunk történetével. Mi rossz lehet ebben? Így érkeztünk a völgybe, a csöndes, régi-régi városkába. Gyorsan kiderült persze, hogy messze nem olyan csöndes és nyugodt, amilyennek a vonatablakból látszott. Az utcák, sikátorok szürke ereszei alatt már reggel kilenckor nyüzsögtek a zöldséget, dinnyét, frissen szedett almát és epret kínáló árusok. A szûk utcákon összetorlódtak a szamár vagy ló vontatta szekerek és a teherautók, amit szüntelen ostorpattogtatás és kitartó dudálás kísért. Mégis más érzés volt, mint amikor diákként kötelezõvé tették nekünk a vidéki munkát. Most csak átutazó turisták voltunk, nem kellett megértenünk a helybéliek bonyolult társadalmi kapcsolatrendszerét. A levegõt betöltõ por, a zöldséges pultok mellett csörgedezõ szennyvíz, az úszó dinnyehéjak, az új gazdájuk kezében vergõdõ csirkék szárnycsapkodása meghittebbé tették számunkra a várost, a helybéliek mégis lenézõnek érezhették szemlélõdésünket. Fangfang meg én szorosan egy- 1005

8 másba karoltunk, miközben éreztük, hogy a városiak pillantása minduntalan megakad rajtunk. Nem tartoztunk oda, másik világból jöttünk. Láttak, észrevettek, de nem köszörülték rajtunk a nyelvüket. Mert pletykálni csak arról lehet, akit ismer az ember. Aztán elfogytak a kofák és a vevõk, magunk mögött hagytuk a nyüzsgõ, lármás piacot. A karórám szerint mindössze fél óra telt el azóta, hogy elindultunk az állomásról, és végigsétáltunk a fõutcán. Korán volt még. Kiábrándító lett volna visszamenni az állomásra, és várni a következõ vonatra. Hiszen Fangfang arra számított, hogy ott töltjük az éjszakát. Nem mondta, de láttam, hogy csalódott. Kezét lóbálva egy hivatalnokféle jött szembe; megszólítottam. Kérem, meg tudná mondani, hol találunk itt szállást? A férfi Fangfangra, majd rám pillantott, aztán lelkesen mutatta az irányt. Arra, mondta, aztán balra tovább, amíg egy háromszintes, vörös téglás épülethez nem érünk. Az a turistaszállás. Kit keresünk, kérdezte, mintha szívesen kalauzolna tovább. Egyszerû turisták vagyunk, válaszoltam, majd érdeklõdtem, van-e valami érdekes látnivaló. Vakarta a fejét; szemlátomást gondolkodóba ejtette a kérdés. Természeti szépséget hiába keresne errefelé mondta némi töprengés után, de a várostól nyugatra, a dombon, áll egy templom. Igaz, meredek az út fölfelé, és elég rögös! Nem baj, úgyis túrázni jöttünk! mondtam. Úgy bizony! Nem ijedünk meg egy kis hegymászástól! tette hozzá Fangfang. A férfi elvezetett egy pontra, ahonnan már láttuk a dombot, tetején a templomot és a mázas tetõcserepek sárga csillogását a napfényben. Éppen megköszöntük volna, amikor emberünk Fangfang magas sarkú cipõjére pillantva figyelmeztetéssel toldotta meg az útbaigazítást: Egy folyón is át kell ám gázolni! Milyen mély a víz? kérdeztem. Térdig ér. Fangfangra néztem. Ugyan. Menni fog! Fangfang nem akarta lehûteni a lelkesedésemet. Köszönetet mondtunk, és elindultunk a mutatott irányba. A poros földúton rossz érzéssel sandítgattam Fangfang magas sarkú új cipõjére, amelyet vékony pántok tartottak a lábán, de õ csak tempósan lépdelt elõre. Te kis õrült! mondtam. Amíg veled lehetek! Ezt mondtad, Fangfang, emlékszel? És hozzám bújtál. Közeledtünk a folyóhoz. Mindkét parton magasra nõtt a kukorica, magasabbra, mint egy ember. Fiatal kukoricáson vágtunk át, zöld géztengeren, sehol egy lélek. Átöleltem, gyöngéden megcsókoltam Fangfangot. Talán nem szabad? Na jó, fojtotta belém a szót, irány a túlparti dombtetõ, a Tökéletes Adomány temploma! Onnan már tisztán látszottak a fûcsomók a csillogó sárga tetõcserepek között. Tiszta, hideg volt a folyóvíz. Egyik kezemben Fangfang magas sarkú cipõje és saját bõrszandálom, a másikkal Fangfang karját fogtam, õ pedig szabad kezével a szoknyáját 1006

9 húzta fel. Meztelen talpunkkal tapogatózva lábaltunk át a vízen. Régen jártam mezítláb, így még a meder kerekre kopott kövei is nyomtak. Fáj? kérdezte Fangfang. Csak kellemesen feleltem halkan. Mézesheteink alatt még fájós talpam is egyfajta boldogságnak tetszett. Mintha lábujjaink között a világ összes boldogtalansága elfolyt volna. Fiatalok voltunk, újra csintalan gyerekek, akik játszanak a vízben. Fangfang a karomra támaszkodva lépdelt egyik kõrõl a másikra, és közben egy dalt dúdolt. Átértünk, nevetve futottunk fel a dombra. Aztán Fangfang megvágta a lábát, amitõl elszomorodtam, de õ bizonygatta, hogy kutya baja, felveszi a cipõjét, és kész. Miattam sebesült meg, mondtam. Egyetlen vágya, hogy boldog legyek, mondta erre, akár a lábát is szívesen megvágja. Nem folytatom. Hiszen csak meg akarom osztani a boldogságom veletek barátaimmal, akik nyomorúságunkban is osztoztatok Csak felmásztunk hát a dombra, megérkeztünk a fehér kövekbõl rakott templomkapuhoz. Az összeomlott homlokzati fal belsõ oldalán vízelvezetõ árok futott, amelybe szivattyú pumpált tiszta vizet. A romos falak közé, a valamikori templomudvarra zöldséget ültettek. Az ágyások mellett trágyagödör. Eszünkbe jutott, hogy volt idõ, amikor termelési egységünkkel trágyát kellett lapátolnunk. Mára elfolytak azok a nehéz idõk, mint a víz. Csak szomorúság maradt, egy-két édes emlék, és a szerelmünk, amelybe immár senki sem szólhatott bele a ragyogó napsütésben. Soha többé nem árthatnak nekünk. A fõépület elõtt öntöttvas füstölõtartó állt. A súlyos, vaskos tárgyat sem elmozdítani, sem széttörni nem lehetett, ezért maradhatott a helyén. Az ajtókat lelakatolták, a rácsos ablakokat bedeszkázták. Korhadó fájuk feltehetõen a helyi termelési egység raktárát rejtette. Egyedül voltunk a háborítatlan csöndben. Csak a hegyi szél susogott a templom elõtti õsöreg fenyõfák között. A tökéletes nyugalom arra csábított, hogy leheveredjünk a fûbe, az árnyas fák alá. Fangfang a mellemen pihentette a fejét, néztük, ahogy szertefoszlik egy felhõ a kék égbolton. Nehezen megfogalmazható boldogság, nyugodt öröm volt. Talán meg is részegít ez a nyugalom, ha ekkor súlyos lépteket nem hallunk, kõlapokon taposó lábak neszét. Feltápászkodva egy férfit pillantottam meg, aki a fõkaputól a templom felé igyekezett. Fangfang is felült. A férfi magas, nagydarab, kusza hajzatú, középkorú ember marcona szakállal a kövezett úton lépkedett. Sûrû szemöldöke alól szigorú tekintettel mért végig minket. Egyenletes léptekkel haladt a templom felé. Most hûvösebben lengedezett a szél a fenyõfák között. Megérezhette kíváncsiságunkat, mert elfordult, és a világító cserepek közül kikandikáló fûcsomókat kezdte nézegetni. Aztán megállt a vas füstölõtartó elõtt, és ráütött. Az öntöttvas zengõ-bongó kondulással válaszolt. Mintha a füstölõtartóhoz érõ durva ujjakat is vasból öntötték volna. A férfi másik kezében szakadt, fekete vászonzsák. Küllemébõl ítélve valószínûleg nem a termelési brigád küldte zöldséget gondozni. Megint végigmért minket, szemügyre vette Fangfang magas sarkú cipõjét, hátizsákjainkat; Fangfang gyorsan belebújt a cipõjébe. A férfi ekkor szólított meg minket: 1007

10 Nem idevalósiak, igaz? Utazgatnak? Bólintottam. Szép az idõ! jegyezte meg, mint aki szívesen beszélgetne. A sûrû szemöldök alatt már annyira megenyhült a pillantás szigora, hogy jóindulatot is fel lehetett fedezni benne. Bõrcipõt viselt az idegen, autógumiból kivágott talppal, amelyet helyenként felfeslõ öltések rögzítettek a felsõrészhez. Vizes nadrágja mutatta, hogy õ is átgázolt a folyón. Jó itt hûsölni, és nem rossz a kilátás! válaszoltam. Üldögéljenek csak nyugodtan, mindjárt továbbállok! mondta, mintegy bocsánatkérõen, majd maga is leült a fûbe, a kõlapok mellé. Kinyitotta a zsákját. Kérnek dinnyét? kérdezte. Köszönjük, nem! vágtam rá, de akkor már oda is dobott egyet; legszívesebben visszadobtam volna. Nem sajnálom, van belõle bõven, egész zsákkal mutatta oda a zsákot, és mindjárt kivett belõle még egy dinnyét. Nem utasíthattam vissza. Elõvettem a hátizsákomból egy zacskó tejes kekszet, és megkínáltam vele: Vegyen belõle, kóstolja meg! Kivett néhányat, a zsákjára tette. Ennyi elég lesz. Lássanak hozzá! Nagy, erõs markába fogva megroppantotta a dinnyéjét, amely kettényílt. Tiszta, megmostam a folyóban. Eldobott egy héjdarabot, és a kapu felé fordult: Függeszd fel a vadászatot! kiabálta. Gyere dinnyét enni! De annyi fürgeszöcske van itt! kiabált vissza a kapun túlról egy gyerekhang, majd drótkalitkát lóbálva felbukkant egy kisfiú. Megvárnak. Majd késõbb fogok neked! ígérte a férfi. A gyerek gyorsan lebukdácsolt a lejtõn. Nincs ma tanítás? érdeklõdtem, miközben próbáltam ugyanúgy feltörni a dinynyét, ahogyan emberünktõl láttam. Vasárnap van. Elhoztam csavarogni egy kicsit. Annyira belefeledkeztünk a szabadságunkba, hogy azt sem tudtuk, milyen nap van. Fangfang beleharapott a dinnyébe, és mosolyával adta tudtomra, hogy szerinte rendes emberrel találkoztunk. Végtére is rengeteg jó ember van a világon. Egyél abból is, a bácsi meg a néni adta! biztatta a férfi a kisfiút, aki a zsákra tett kekszet nézegette. Ebben a városkában aligha láthatott hasonló süteményt. Több se kellett, nyomban be is falta. A fia? kérdeztem. A férfi nem válaszolt rögtön. Vegyél dinnyét is, aztán szaladj játszani! Mindjárt megyek, és fogok neked szöcskét! mondta a gyereknek, aki dinnyével a kezében válaszolt: Ötöt akarok! Rendben van, akkor öt szöcskét fogok. 1008

11 A kisfiú fölkapta a drótkalitkát, és már ott se volt. Miközben a távolodó gyerek után nézett, a férfi szeme sarkában mélyebbek lettek a szarkalábak. Nem, nem az én fiam hajtotta le a fejét, és cigarettát vett elõ. Gyufával gyújtotta meg, nagyot szippantott belõle. Meglepõdésünket érzékelve hozzátette: Unokaöcsém. Szeretném fiammá fogadni, de ez rajta is múlik. Hirtelen megértettük, hogy ez a szigorú férfi belül csupa érzés. Hát a felesége? kérdezte Fangfang. A férfi nem válaszolt, pöfékelt még egyet, aztán felállt, és faképnél hagyott minket. Újabb hûvös hegyi fuvallat érkezett. A csillogó sárga tetõcserepek között a friss tavaszi fû már ugyanolyan magasra nõtt, mint a régi szárazak, és együtt hajladoztak a szélben. A kék égen egy felhõ mintha éppen a repülõeresz sarkán függeszkedett volna, és ettõl megbillenni látszott a templom. Az eresz végénél leesni készült egy cserép. Valószínûleg évek óta készült, de csak nem esett le. A férfi egy földhalom tetején állt, amely régen fal lehetett, és jó darabig csak a hegyes-völgyes tájat nézte. A távolban jóval nagyobb és meredekebb hegyek magasodtak, lejtõiken nem láttam sem rizsföldeket, sem házakat. Nem kellett volna megkérdezned mondtam. Ugyan! Fangfang hangjában ingerültség csengett. Ott egy fürgeszöcske! hallatszott a fiú hangja a domb másik oldaláról. Távolról, de tisztán. A férfi nagy léptekkel, dinnyés zsákját lóbálva megindult a gyerekhang felé, majd eltûnt a szemünk elõl. Átkaroltam Fangfang vállát, magamhoz húztam. Eressz! tolt el. Van valami a hajadban magyaráztam, és kiszedtem egy fenyõtût a tincsei közül. Le fog esni az a cserép mondta Fangfang, mert õ is észrevette. Jó lenne, ha leesne, mielõtt kárt tesz valakiben tette hozzá dünnyögve. Pedig még marad egy darabig véltem. Elsétáltunk a halomig, amelyrõl az elõbb a férfi nézelõdött. A völgyben megmûvelt földek terültek el, sûrû, zöld árpa és köles várta az aratást. Lejjebb, a domboldalban néhány vályogkunyhó állt, falaikat félmagasságig vakító fehérre meszelték. A dombtetõrõl keskeny, kanyargós ösvény vezetett lefelé, ott ballagott a férfi a fiú kezét fogva, át a kunyhók között, át a termést érlelõ földeken. A fiú egyszerre csak eliramodott, mint egy megbokrosodott kiscsikó, majd hamarosan kalitkáját lóbálva szaladt vissza a dinnyés emberhez. Fogott neki szöcskét? kérdezted tõlem akkor. Ugye emlékszel, Fangfang? Naná mondtam. Mi az hogy! Ötöt! vágtad rá pimaszul. Ez volt hát a Tökéletes Adomány temploma, amelyet nászutunkon felkerestünk, és ezt akartam elmesélni nektek. KISS MARCELL fordítása 1009

12 KAO HSZING-CSIEN (Gao Xingjian) Az irodalom védelmében Elõadása a 2000-es irodalmi Nobel-díj átvételekor Nem tudhatom, hogy a sors tolt-e fel erre az emelvényre, de mert szerencsés körülmények egybeesése teremtette meg a lehetõséget, akár sorsnak is nevezhetem. Nem kívánva vitát folytatni arról, hogy van-e vagy nincs Isten, szeretném elmondani, hogy bár ateista vagyok, mindig tisztelettel tekintettem a megismerhetetlenre. Az ember bizonyosan nem válhat Istenné, nem helyettesítheti Istent, nem törhet emberen túli emberként világuralomra; ezzel csak még nagyobb zûrzavart teremtene, még inkább felforgatná a világot. A Nietzsche utáni évszázadban az ember okozta katasztrófák írták az emberiség történelmének legsötétebb fejezeteit. Népvezérnek, nemzetvezetõnek, uralkodó fajok irányítójának kikiáltott mindféle rendû-rangú szuperemberek olyan erõszakos módszerektõl sem riadtak vissza bûneik elkövetésében, amelyek felülmúlják a legborúlátóbb, végletes önzésbe zárkózó filozófus legvadabb rémálmait. Tisztem azonban, hogy itt az irodalomról beszéljek, nem szeretnék hát több szót vesztegetni politikára és történelemre; inkább arra szeretném felhasználni az alkalmat, hogy az egyén hangján megszólaló író nevében osszam meg gondolataimat. Az író ugyanolyan ember, mint a többi, csak talán érzékenyebb, de fokozott érzékenysége esendõbbé is teszi. Nem a nép szóvivõje, és nem testesíti meg az igazságosságot. Hangja törvényszerûen gyenge, de éppen attól lesz hiteles az író, hogy az egyén hangján szólal meg. Azt akarom mondani ezzel, hogy az irodalom csak az egyén hangja lehet, és ez mindig így volt. Amint nemzeti himnusznak, az emberfaj zászlajára tûzött jelmondatnak, politikai párt szócsövének, osztály- vagy csoportérdek szószólójának fogják fel az irodalmat, pusztító erejû, mindent elborító propagandafegyverré válhat. Az efféle irodalmat azonban önmaga belsõ lényegétõl fosztják meg a hatalom és a haszonszerzés érdekeit szolgálva megszûnik irodalom lenni. Az idén lezáruló évszázadban éppen ez lett az irodalom végzete, mert a politika és a hatalom mélyebb sebet ütött rajta, mint valaha, és a példátlan elnyomást maguk az írók is soha nem tapasztalt mértékben sínylették meg. Annak érdekében, hogy az irodalom megõrizze létezése értelmét, és ne váljék a politika eszközévé, vissza kell térnie az egyéni hanghoz, hiszen az irodalmi alkotás elsõsorban az egyén érzéseibõl merít, érzések eredõje, eredménye. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy az irodalom tartsa távol magát a politikától, de azt sem, hogy politikai elkötelezõdése szükségszerû. A XX. század 1010

13 irodalmát azonban kegyetlenül megtépázták azok az ádáz viták, amelyekben irányzatokat képviselõ nézetek vagy írók politikai rokonszenvei csaptak össze. Óriási pusztítást vitt végbe az ideológia azzal, hogy hagyomány és reform vitáját konzervativizmus és forradalmiság vitájává hangolta át, és így abból, ami eredetileg irodalmi kérdés volt, a haladás és a reakció harca lett. Valahányszor ideológia és hatalom valódi erõvé egyesül, irodalom és egyén egyaránt megsemmisítõ csapást szenved el. A XX. századi kínai irodalmat végletekig ellehetetlenítette, csaknem megfojtotta a politikának az a meg-megújuló törekvése, hogy diktáljon neki: az írásban ábrázolt forradalom és a forradalminak kikiáltott irodalom egyesült erõvel ítélték halálra az egyént és az önmagáért való irodalmat. A hagyományos kínai kultúra elleni támadás, amelyet a forradalom nevében követtek el, többek között könyvek betiltásában és könyvégetésben nyilvánult meg. Az elmúlt száz évben se szeri, se száma a meggyilkolt, bebörtönzött, számûzött vagy kényszermunkára ítélt íróknak. E túlkapások minden korábbi mértéket meghaladtak, beleértve a császári Kína összes dinasztikus korszakát, és óriási nehézségek elé állították a kínai nyelven írni kívánókat, az alkotói szabadság igénye pedig fel sem merülhetett. Aki ki akarta vívni magának a gondolkodás szabadságát, az vagy elhallgatott, vagy elmenekült. Az írónak azonban a nyelv az eszköze, így ha hosszan nem szólhat, lényegében önmagát gyilkolja. Az öngyilkosságot vagy kényszerû hallgatást nem vállaló írónak, aki ráadásul hallatni akarta a hangját, nem volt más választása, mint az emigráció. Némi rálátással a keleti és nyugati irodalom történetére, megállapíthatjuk, hogy így volt ez mindig: Csü Jüan éppúgy emigrációba kényszerült, mint Dante, Joyce, Thomas Mann, Szolzsenyicin és az a rengeteg kínai értelmiségi, aki az 1989-es Tienanmen téri mészárlás után hagyta el az országot. Arra a költõre és íróra, aki következetesen megõrzi saját hangját, elkerülhetetlenül ez a sors vár. Mao Ce-tung totális diktatúrájának éveiben még az országból menekülés útja is el volt zárva. A távoli hegyekben megbúvó kolostorokat, amelyek a feudális idõkben menedéket adtak a tudósoknak, teljesen feldúlták, és még az is az életével játszott, aki titokban írt. Intellektuális önrendelkezésünk megtartására csak magunkkal beszélgethettünk, azt is a legnagyobb titokban. Meg kell jegyeznem, hogy csak ekkor, ebben az irodalmat teljesen ellehetetlenítõ korszakban fogtam föl igazán az irodalom jelentõségét: azt, hogy általa képes megõrzõdni az emberi tudat. Mondhatjuk, hogy magunkkal beszélgetve kezdõdik az irodalom, a közlést szolgáló nyelvhasználat csak másodlagos. Az alkotó nyelvi formába önti érzéseit és gondolatait, amelyek szavakkal leírva irodalommá válnak. Ugyanakkor föl sem merül benne, hogy haszna lesz az írásnak, vagy hogy egy szép napon megjelenhet, mégis kényszeresen ír, mert jutalma és vigasza maga az írás, a belõle merített gyönyörûség. Regényemet, a Lélek-hegyet belsõ magányom eloszlatására kezdtem írni, és éppen akkor, amikor szigorú öncenzúrával írt mun- 1011

14 káimat betiltották. A Lélek-hegyet magamnak írtam, annak reménye nélkül, hogy valaha is kiadják. Írói tapasztalatom alapján állíthatom, hogy az irodalom, belsõ lényegénél fogva, a saját érték bizonyítása, amely az írás során jut érvényre, az irodalom tehát az író önbeteljesítõ igényébõl születik. Hogy lesz-e hatása a társadalomra, a mû befejezése után válik el, és bizonyosan nem attól függ, hogy az író mit szeretne. Az irodalomtörténet számos olyan maradandó alkotást ismer, amelyet nem adtak ki szerzõje életében. Ha ezek az alkotók írás közben nem bizonyosodtak volna meg saját értékük felõl, mibõl merítették volna az erõt, hogy tovább írjanak? Akárcsak Shakespeare esetében, még ma is nehéz megbízható képet alkotnunk annak a négy lángelmének az életérõl, akik a négy legkiválóbb klasszikus kínai regényt, a Nyugati utazást, a Vízparti történetet, a Szép asszonyok egy gazdag házbant, A vörös szoba álmát írták. Csak a Vízparti történet szerzõje, Si Najan hagyott hátra egy önéletrajzi jellegû esszét, amelybõl megtudjuk, hogy az írás vigaszforrás volt a számára. Máskülönben hogyan lett volna képes létrehozni élete hátralévõ részében azt a hatalmas mûvet, amelyért életében semmivel sem jutalmazták? És nem ez volt-e Kafkának, a modern széppróza úttörõjének és Fernando Pessoának, a XX. század legmélyebb értelmû költõjének esete is? Õk sem azért folyamodtak a nyelvhez, hogy megreformálják a világot, és jóllehet tisztában voltak az egyén tehetetlenségével, a nyelv varázsának bûvöletében tovább mondták a magukét. A nyelv az emberi civilizáció legvégsõ kikristályosodása. Végtelenül bonyolult, a lényeg mélyére hatolni képes eszköz, amely kitér meghatározásaink elõl, mégis mindent átjár, megragadja érzékelésünket, és az embert, az észlelõ alanyt a verbális megfogalmazáson keresztül összekapcsolja tulajdon világértésével. Az írott szó varázsa teszi lehetõvé azt is, hogy az egymástól elkülönülõ, másmás emberfajtához tartozó és más korokban élõ egyének is értsék egymás közlendõjét. Az írásban és az irodalom olvasása által megjelenített közös jelen is a nyelv közvetítésével kerül összeköttetésbe az örök szellemi értékekkel. Nézetem szerint számos problémát vet fel, ha egy mai író arra törekszik, hogy hangsúlyozza nemzeti kultúráját. Minthogy Kínában születtem, és kínaiul írok, kulturális hagyományaink természetes módon élnek bennem. Kultúra és nyelv mindig szorosan összefügg, így az érzékelés, a gondolat és a kifejezés jellegzetes, viszonylag stabil formái alakulnak ki. Az író abból indul ki, amit az anyanyelvén már nagyszerûen megfogalmaztak, míg saját alkotói tevékenysége éppen arra irányul majd, amit ugyanezen a nyelven még nem fejeztek ki megfelelõ formában. A nyelv mûvészének nincs szüksége arra, hogy könnyen felismerhetõ nemzeti címkét ragasszon magára. Az irodalom túllép a nemzeti határokon fordítások jóvoltából nyelveken, sajátos társadalmi szokásokon, földrajzi helyzetbõl és történelmi múltból adódó emberi viszonyrendszereken is, hogy mélységében tárja fel az emberi természet egyetemes voltát. Mi több, a mai írót ezerféle külsõ, idegen kulturális 1012

15 hatás éri, így hacsak nem a turizmus fellendítése a cél mindig kicsit gyanús, ha egy író saját népe kulturális különlegességét hangsúlyozza. Ahogy az irodalom túllép ideológián, nemzeti határokon és faji öntudaton, az egyéni lét is meghaladja ezt vagy azt az izmust, hiszen az emberi létállapot fölötte áll az élet értelmét kutató összes elméletnek és találgatásnak. Az irodalom nem más, mint az emberi sors dilemmáinak egyetemes leképezése, ezért nincs számára tabu. Az irodalmi alkotást mindig kívülrõl korlátozzák: a politika, a társadalom, az erkölcsi normák és szokások próbálják úgy átszabni az irodalmat, hogy saját értékrendszerükhöz dekoratívan illeszthetõ legyen. Az irodalom azonban nem szolgálhat arra, hogy szép köntösbe öltöztesse a hatalmat, nem társadalmi divatcikk, és saját értékmérõvel bír: esztétikai minõséggel. Az irodalmi mû egyetlen, nélkülözhetetlen értékmérõje az emberi érzésekhez szövevényes, összetett módon kötõdõ esztétikum. Megítélése persze messzemenõen személyes, hiszen alkotók és befogadók más-más érzelmi háttérrel bírnak. E szubjektív esztétikai ítéleteknek mégis vannak egyetemesen elfogadott normái. Az irodalom úgy fejleszti és táplálja mûélvezetre való képességünket, hogy olvasóként átéljük ugyanazt a poézist, szépséget, emelkedettséget vagy komikumot, szomorúságot vagy abszurditást, humort vagy gúnyt, amelyet a szerzõ beleírt a mûvébe. A költõiség jóval több, mint az érzelmek puszta megfogalmazása, a legtöbb alkotó korai írásai mégis arról tanúskodnak, hogy a féktelen énközpontúság szakaszán a költõ önmagában tobzódásának gyermekbetegségén majdnem mindenkinek át kell esnie. Ám az érzelmek kifejezésének számos szintje létezik, és a magasabb szinteket csak hideg távolságtartással lehet elérni. A poézis ebben a tárgyától elváló távoli tekintetben rejtõzik. Ha pedig az író személyét is eléri ez a tekintet, és vele együtt átfogja a könyv szereplõit mintegy harmadik szemmé lényegülve, amely a lehetõ legsemlegesebb marad, akkor világkatasztrófáktól a világ söpredékéig bármi méltó tárgya lehet a vizsgálódásnak. És ekkor, a fájdalom, a gyûlölet és az iszony kiváltásával egyidejûleg felébred bennünk a törõdés és az életszeretet érzése is. Az emberi érzelmeken alapuló esztétikum a gyorsan változó irodalmi, mûvészeti divatok fényében sem lesz idejétmúlt. A divathoz hasonlóan hullámzó irodalmi ízlés azonban szeret a legfrissebbhez viszonyítva ítélni: minden jó, ami új. Ez a mechanizmus minden piaci mozgásban érvényesül, és e tekintetben a könyvpiac sem kivétel, ám ha az író szépérzéke a piaci mozgásokat követi, romlásba dõl az irodalom. Azt hiszem, különösen ma, az úgynevezett fogyasztói társadalomban, a hideg irodalom az egyetlen járható út. Tíz éve, miután befejeztem a hét éven át írt Lélek-hegyet, rövid esszében álltam ki az efféle irodalom mellett: Az irodalomnak semmi köze a politikához, kizárólag az egyénre tartozik. Az író nemcsak intellektuális igényeit elégíti ki, 1013

16 hanem megfigyeli és áttekinti, amit megélt, beszámol megidézett emlékképeirõl, érzéseirõl, vagy leír egy bizonyos lelki állapotot. Az úgynevezett író nem más, mint olyasvalaki, aki éppen beszél vagy ír, s hogy hallgatják, olvassák-e mások, az az õ dolguk. Az író nem a nép parancsára cselekvõ hõs, nem méltó rá, hogy bálványozzák, és még kevésbé bûnözõ vagy a nép ellensége. Olykor azért esik áldozatul a mûveivel együtt, mert mások igényei ezt kívánják. Amikor a hatalomnak figyelemelterelés céljából szüksége van néhány ellenségre, az írók könnyen áldozattá válnak, és ennél is rosszabb, hogy ezek a becsapott emberek még óriási megtiszteltetésnek is vehetik, hogy feláldozzák õket. Író és olvasó kapcsolata lényegében mindig spirituális kommunikáció, amely nem igényli, hogy ismerjék egymást, vagy társadalmilag érintkezzenek, kommunikációjuk kizárólag a mûveken keresztül valósul meg. Az irodalom továbbra is az emberi tevékenység egyik nélkülözhetetlen formája, amelyben író és olvasó egyformán önszántából vesz részt. Az irodalom tehát semmi módon nem köteles szolgálni a tömegeket. Ezt a fajta irodalmat, amely visszanyerte eredeti, természet adta jellegét, hideg irodalomnak nevezhetjük. Létezik, egyszerûen azért, mert az anyagi vágyak kielégítésén túl az ember mindig kereste a tisztán spirituális tevékenység lehetõségeit. Természetesen nem ma találták ki az irodalomnak ezt a fajtáját, de míg a múltban fõleg elnyomó politikai erõkkel és társadalmi szokásokkal kellett felvennie a harcot, ma a fogyasztói társadalom bomlasztóan kereskedelmi értékszemléletével kénytelen küzdeni. Fennmaradása azon múlik, hogy az írók képesek-e elviselni a magányt. Az az író, aki így kíván írni, aligha keresi meg a betevõt, az irodalomnak ezt a válfaját tehát fényûzésnek, tisztán spirituális igényünk kielégítésének kell tekinteni. Ha valamely szerencse folytán megjelenik, és olvasókra talál ez az irodalom, rendszerint az író barátainak erõfeszítéseit kell sejteni benne, amint Cao Hszüecsin és Kafka példája is mutatja. Életében egyik sem publikált, egyikük sem indíthatott tehát irodalmi mozgalmat, nem válhatott ünnepelt hírességgé. Mindketten a társadalom peremére szorulva éltek, és úgy szentelték magukat az írás spirituális tevékenységének, hogy nem reméltek érte semmiféle jutalmat. Nem keresték a társadalom egyetértõ kegyeit, hanem az írás puszta öröméért írtak. A hideg irodalom megszökik, ha a túléléshez az kell, de nem tûri, hogy a társadalom megfojtsa törekvését a lelki megváltásra. Ha egy nép nem tudja befogadni ezt a nem haszonelvû irodalmat, az nemcsak az író szerencsétlensége, hanem népének tragédiája is. 1014

17 Én olyan szerencsés vagyok, hogy még életemben megkaphatom a Svéd Akadémia e végtelenül megtisztelõ, rangos díját, amit világszerte tevékenykedõ barátaimnak köszönhetek. Hosszú éveken át, jutalmat nem remélve, nehézségektõl sem visszariadva õk fordították le, adták ki, vitték színre, méltatták munkáimat. Most mégsem mondok nekik egyenként köszönetet, mert nevüket felsorolni is igen hosszú lenne. Franciaországnak is meg kell köszönnöm, hogy befogadott. Franciaországban, ahol nagy becsben áll az irodalom és a mûvészet, módomban állt megteremteni az alkotói szabadság feltételeit, olvasókat és nézõket szereztem. Szerencsére nem vagyok egyedül, noha az írás, amelynek elköteleztem magam, magányos foglalatosság. Még azt is el szeretném itt mondani, hogy nem csupa ünneplés az élet, és a világ java része nem olyan békés, mint Svédország, ahol száznyolcvan éve nem volt háború. A küszöbönálló új évszázad sem lesz mentes a katasztrófáktól pusztán azért, mert a megelõzõ évszázadban volt éppen elég, az emlékezet ugyanis nem öröklõdik a génekkel. Az ember értelemmel bír, de nem elég okos ahhoz, hogy tanuljon a múltból, és amikor az elméjét hatalmába keríti a gonoszság, önnön puszta életben maradását is veszélybe sodorja. Nem törvényszerû, hogy az emberi faj történetében haladó korszakot haladó korszak kövessen; elég itt a civilizációk történetére utalnom. Történelem és civilizáció nem halad kéz a kézben. A középkori Európa mozdulatlan századaitól az újkorig, amikor hanyatlásnak indult az ázsiai kontinens, kitört a zûrzavar, és két katasztrofális világháborút hozott a XX. század, sokat finomodtak a gyilkolás módszerei. A tudományos-technikai haladás tehát nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy az emberiség civilizáltabb lett. Hiába próbálták tudományos izmusokkal magyarázni vagy áldialektikus távlatból szemlélni a történelmet, az emberi viselkedés megértéséhez nem sikerült közelebb jutni. Most, hogy a múlt század utópikus felbuzdulásai és a permanens forradalom eszméje semmivé foszlott, mindazok, akik ezeket átélték, nyilvánvaló keserûséggel tekintenek hátra. A tagadás tagadása nem feltétlenül állítás. A forradalom nem érte be újításokkal, hanem pusztított is, mert az új, utópisztikus világot eleve a régi romjain képzelte el. A társadalmi forradalom elméletét egy az egyben alkalmazva az irodalomra, csatateret csináltak az alkotó szellem birodalmából, letaszították helyükrõl a korábbi írókat, és lábbal tiportak minden kulturális hagyományt. Mindent a nulláról kellett kezdeni, varázsszó lett a modern, a kultúrtörténészek pedig a régi folyamatos felforgatásának dinamikájaként tálalták az irodalomtörténetet. Tébollyá fokozódó, értelmetlen kísérlet Istenné tágítani az alkotói egót, mert az író úgysem töltheti be a Teremtõ szerepét. Istenként hallucinált világában purgatórium a saját testén kívüli tartomány, amely puszta létezését is ellehetetleníti. Énje fékevesztett tombolása közepette pokolnak képzeli embertársait. 1015

18 Mondani sem kell, hogy ekkor már csak egy út áll nyitva elõtte: feláldozza magát a jövõ oltárán, és megköveteli másoktól, hogy kövessék példáját. Nincs miért sietve lezárnunk a XX. század történetét. Ha valamely ideológia nevében ismét romba dõl a világ, feleslegesen írtuk meg, az utánunk jövõk úgyis átírják majd saját szájuk íze szerint. Az író ugyancsak nem próféta. Az a fontos, hogy a jelenben éljen, ne hagyja magát félrevezetni, vessen el mindent, ami tévhit és káprázat, lássa tisztán a jelen pillanatot, ugyanakkor tartson folyamatos önvizsgálatot. Énünkben is káosz uralkodik, és miközben kérdõre vonjuk a világot és embertársainkat, nem árt visszatekinteni magunkra is. Mások sújtanak le ránk, mások nyomnak el, de saját gyávaságunk és szorongásunk felnagyítja a kívülrõl ránk mért szenvedést, és árt embertársainknak. Megmagyarázhatatlan tehát az emberi magatartás, és még nehezebb átlátni, miféle tudás, miféle önismeret birtokába jutottunk. Az irodalom nem más, mint az önmagára tekintõ ember pillantása, amely a tudatosság egyre ragyogóbb fényével világít be énünk rejtelmeibe. Nem célja az irodalomnak, hogy felforgasson, más módon teremt valódi értéket: felfedezi és megmutatja az emberi világ ritkán vagy kevéssé ismert igazságait, vagy azokat, amelyeket ismertnek hittünk, pedig homály fedte õket. Alighanem az igazság az irodalom elvitathatatlan, alapvetõ minõsége. Beköszöntött az új évszázad. Nem firtatom, hogy új-e valójában, de nagyon úgy fest, hogy leáldozott az irodalmilag ábrázolt forradalomnak és a forradalmi irodalomnak egyaránt, sõt romokban hever az ideológia is, amelyet mindkettõ szolgált. Szertefoszlott a társadalmi utópia egész évszázadot ködbe borító illúziója, az irodalom pedig lerázta az izmusok bilincsét, de a nehéz visszatérés az emberi lét végsõ dilemmáihoz még várat magára. A nagy kérdéseket az idõ múlásával is csaknem változatlan formában tesszük föl, ezért térhet vissza hozzájuk mint örök témához az irodalom. Próféciák, ígéretek nélküli korban élünk, és azt hiszem, így van ez jól. Hamisnak bizonyult a múlt évszázad megannyi próféciája, a prófétát és ítélõbírót játszó írónak is mennie kell. Nincs miért új babonákat gyártani a jövõrõl, okosabb várni, s majd meglátjuk. Az író legjobban teszi, ha visszatér a tanú szerepéhez, és arra törekszik, hogy mindig az igazságot ábrázolja. Ezzel nem azt mondom, hogy dokumentáljon az irodalom. Hitelesnek látszó tanúságtételek sokszor meglepõen gyér tényanyagot vonultatnak fel, a dokumentált esetek hátterében meghúzódó okokat, indítékokat sokszor fedi szándékos homály. Az igazságot kutató irodalom azonban mindent feltárhat, semminek sem kell kimaradnia azon az úton, amely az elme legbelsõ tartományából az ábrázolt eseményhez vezet. Feltéve, hogy az író nemcsak összehord hetet-havat, hanem feltett szándéka, hogy az emberi lét igaz körülményeit ábrázolja, a tényfeltáró irodalomnak messzemenõ létjogosultsága van. A mû minõségét az határozza meg, hogy milyen mélyre pillant az író az igazság megragadása közben, és ezt nem helyettesítheti sem szójáték, sem stiláris 1016

19 technika. Az igazságnak persze számos definíciója létezik, és írója válogatja, hogy miként kezeli a maga igazságát, mégis elsõ pillantásra látszik, hogy emberi jelenségeket kozmetikáz csupán, vagy õszinte, maradéktalan ábrázolásra törekszik. Ideológiailag befolyásolt irodalomkritikával sokszor maszatoltak szemantikai elemzéssé igazságot és valótlanságot, de ennek semmi köze nem lehet az irodalmi alkotáshoz. Hogy az író szembe mer-e nézni az igazsággal, nem pusztán alkotói módszer kérdése, hanem szorosan összefügg az írói attitûddel. Ha igazat ír, amikor tollat ragad, õszintének kell lennie mindvégig, akkor is, amikor már letette a tollat. Az igazságtartalom az írást minõsíti, de emellett etikai felhanggal is bír. Jóllehet nem az író dolga, hogy erkölcsöt prédikáljon, a legkülönfélébb karakterû emberek hû ábrázolásán fáradozva gátlástalanul közszemlére teszi saját magát is, akár legtitkosabb lelki rezdüléseit sem hallgatja el. Így hát az író számára az irodalomban megjelenõ igazság összeér az etikával: az igazság az irodalom végsõ, legmagasabb etikája. Ha komolyan veszi magát az író, még az irodalmi hamisítvány, a vegytiszta fikció is az igazság fényében ragyog; az emberi élet hiteles ábrázolása élteti azokat a mûveket, amelyek az ókortól napjainkig sem avultak el. Ezért nem jár el az idõ a görög tragédiák vagy Shakespeare felett. Az irodalom nemcsak másolja a valóságot, hanem a felszíni rétegeken áthatolva mélyre ás a mûködõ valóságba; lefejti róla a hamis illúziókat, ormok magasából tekint le mindennapi történésekre, és távlataiban, egészében tárja elénk az ábrázolt eseményt. Természetesen nincs irodalom fantázia nélkül, de a szellemi utazás nem azt jelenti, hogy az író zagyva képzelgésekkel traktálhat. A valódi érzéseket nélkülözõ képzelet, az élettapasztalatra fittyet hányó fikció csakis sótlan, erõtlen lehet, és ha magát az írót sem gyõzi meg, akkor az olvasóra sem lesz hatással. Pedig nem szabály, hogy az irodalom csak a mindennapi valóságból meríthet, és az írónak sem kötelezõ arra szorítkoznia, amit maga is megélt. A nyelv lehetõvé teszi, hogy más korokban elbeszélt, láttatott, érzékeltetett dolgokat magunkévá tegyünk, és saját érzéseinkkel dolgozzunk föl. Ez is varázslat, az irodalom nyelvének csodája. Akár az átok vagy az áldás, a szavaknak hatalmukban áll felkavarni testet-lelket. Az emeli mûvészetté a nyelvet, aki át tudja adni az érzéseit az olvasónak, aki nem puszta jelrendszerként vagy mindössze nyelvtani szerkesztettséget igénylõ szemantikai struktúraként használja. Ha nem üt át a nyelven az élõ személy, az általa produkált szemantikai halmaz könnyen intellektuális játékká válhat. A nyelv nemcsak fogalmak összessége vagy hordozója; érzéseket mozdít meg, mûködésbe hozza az érzékeket, és ezért nem helyettesíthet élõ nyelvet semmiféle jelrendszer. A kimondott szavakban feszülõ szándék, a közlés indítéka, a beszélõ hanghordozása és érzelmei nem fejezhetõk ki maradéktalanul a szemantika és a retorika eszközeivel. Az kell a kifejezés teljességéhez, hogy a leírt szöveg minden járulékos jelentésével együtt élõbeszédben kimond- 1017

20 ható legyen. Tehát az irodalmi mûnek, túl azon, hogy gondolatot hordoz, a hallásunkra is kellemes hatást kell gyakorolnia. Az ember nem egyszerûen jelentéseket ad át, hanem a nyelv használatával önmagára is figyel, önnön létezésérõl folyamatosan meggyõzõdik. Descartes-tól kölcsönözve ezt mondhatná magáról az író: Beszélek, tehát vagyok. Az író én -je persze lehet õ maga, azonosulhat a narrátorral, vagy akár felölelheti a mû összes szereplõjét. Minthogy a narrátor-alany elsõ, második vagy harmadik személyû egyaránt lehet, az elbeszélõ eleve hármas tagoltságot kínál. Érzékletek ábrázolására célszerû ugyanazt a nyelvtani személyt választani, ám innentõl fogva változatos narrációs minták szerint indázhat tovább az elbeszélés. Az író, míg saját elbeszélõi módszerét keresi, rátalál a konkrét formákra is, amelyek észleléseit legjobban visszaadják. Prózámban személyes névmásokat használok nevek helyett, elsõ, második és harmadik személyû névmással egyaránt illetve írásom fõszereplõjét. Egyazon szereplõ több névmással való ábrázolása a távolság érzetét kelti. Tapasztalatom szerint a színpadon is tágasabb teret nyit a színészeknek, ezért a névmások váltogatásának technikáját drámáimban is alkalmazni kezdtem. Az írók továbbra is írnak regényt, elbeszélést és drámát, és a jövõben sem fogják abbahagyni, ezért semmi alapjuk nincs azoknak a komolytalan jóslatoknak, amelyek már temetnék az irodalom és a mûvészet bizonyos mûfajait. A civilizáció kezdetével egyidõs nyelv, akárcsak maga az élet, csupa csoda, kifejezõképessége nem ismer határokat. Az író dolga felfedezni, kibontani a nyelvben rejlõ végtelen lehetõségeket. Elöregedett a világ, de az író nem lévén azonos a Teremtõvel nem semmisítheti meg. És bár abszurd, emberi ésszel felfoghatatlan világban élünk, nem létesíthet helyette új, eszményi világot sem. De újító szellemû állításokat annál inkább megfogalmazhat, akár úgy, hogy az elõtte járók megállapításaihoz hozzátesz, akár úgy, hogy onnan folytatja, ahol az elõtte szólók abbahagyták. A kulturális forradalom a zászlajára tûzte az irodalom felforgatásának jelszavát. Mégsem halt meg az irodalom, nem vesztek ki az írók. Minden írónak helye van a könyvespolcon, és addig él, amíg vannak olvasói. Nincs nagyobb vigasz egy író számára, mint hogy könyvével gazdagíthatja az emberiség irodalmi kincsesházát, és hogy remélheti, mûvét a jövõben is olvasni fogják. Az irodalmi mû csak abban a pillanatban válik idõszerûvé, és csak akkor tarthat érdeklõdésre számot, amikor az író megírja, illetve az olvasó elolvassa. Aki a jövõnek ír, vagy nagyzási hóbortban szenved, vagy becsapja önmagát és másokat is. Az irodalom az élõknek szól, az élõk jelene számára hordoz mondanivalót. Ha mindenáron létokát keresnénk az irodalom önmagától is létezõ óriási képzõdményének, akkor így fogalmazhatnánk: a mindenkori jelen és az egyes élet felmagasztalása teszi irodalommá az irodalmat. Ha nem a megélhetésért ír az ember, vagy ha úgy belemerül az írásba, hogy elfelejti, miért és kinek ír, akkor szükségletté válik az írás, az írónak írnia kell, és amit így létrehoz, az irodalom. Az írás e haszonelvûséget mellõzõ aspektusa 1018