H 1 D MARXI ÉRTELEMBEN MARX ISTÁNAK LENNI E G Y EMBERI ÉS INTELLEKTUÁLIS ERKÖLCSISÉGET MÜ Ó ÉS ÜJ BÁLVÁNYOKKAL VALÓ

Átírás

1 H 1 D MARXI ÉRTELEMBEN MARX ISTÁNAK LENNI E G Y EMBERI ÉS INTELLEKTUÁLIS ERKÖLCSISÉGET JELENT, MELYET MEGISMERÉSEK LEMI A MARXISTA FOKOZOTT MERÉSZSÉGRE, SZEL MINDENNÉ MÜ Ó ÉS ÜJ BÁLVÁNYOKKAL VALÓ PRODUKTÍV VÁ ÉS TEVŐ LESZÁMOLÁSRA PESÍTENEK." BOSNYÁK KÉ SINKÖ E R V I N ISTVÁN KÍSÉRLET E G Y KÖRVONALAZÁSÁRA PRODUKTÍV IRODALOMSZEMLÉLET C. ÍRÁSÁNAK MOTTÓJA O

2 A. FEDŐLAP B. SZABÓ GYÖRGY ÉS KAPITÁNY LÁSZLÓ MUNKÁJA TECHNIKAI SZERKESZTŐ KAPITÁNY LÁSZLÓ HID, IRODALMI, MŰVÉSZETI, TÁRSADALOMTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT, MÁJUS. KIADJA A FÓRUM LAPKIADÓ VÁLLALAT. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: NOVI SAD, VOJVODE MISIĆA UTCA 1. SZERKESZTŐSÉGI FOGADÓÓRÁK: MINDENNAP ig. KÉZIRATOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM ADUNK VISSZA. ELŐFIZETÉSI DÍJ: BELFÖLDÖN EGY ÉVRE 1000, FÉLÉVRE 500, EGYES SZÁM ÁRA 100 DINÁR; KÜLFÖLDRE EGY ÉVRE 1400, FÉLÉVRE 700 DINÁR, KÜLFÖLDÖN ÉGY ÉVRE 2,33 DOLLÁR, FÉLÉVRE 1,17 DOLLÁR. KÉSZÜLT A FÓRUM NYOMDÁBAN NOVI SADON.

3

4 TARTALOMMUTATÓ I 607 I Bányai János I 616 HALKULÓ Bori Imre EGY NOVELLA MARGÓJÁRA 624 Gál László versei I 628 I 646 Graham Greene SZOBA AZ ALAGSORBAN Ladik Katalin versei 648 Bosnyák István KÍSÉRLET EGY IRODALOMSZEMLÉLET KÖRVONALAZÁSÁRA I 666 I 670 I 674 Dési Ábel NÉGY KOMOLY ÉNEK Saffer Pál PLATINA Tornán László TÖREDÉKES JEGYZETEK A JÁTÉKOKRÓL 679 Danilo Pejovié KULTÚRA ÉS BÜROKRÁCIA 633 Bogdán Sešić A MARXIZMUS MA I 689 I 695 SZEMLE (Bányai János és Tormán László jegyzetei) KRÓNIKA

5

6 HÍD IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT / ALAPÍTÁSI ÉV: XXVII. ÉVFOLYAM, SZAM. JÚNIUS / A SZER KESZTŐ BIZOTTSÁG TAGJAI: BANYAI JÁNOS, BURÁNY NÁNDOR ÉS PAP JÓZSEF (Fö- ÉS FELELŐS SZERKESZTŐ)

7

8 B. SZABÓ GYÖRGY ( ) Volt benne valami, igenis, ebben a törékeny és lelkes kis emberben, lakott valami a reneszánsz nagy alkotóinak lelkéből. Festő is, író is volt B. Szabó György. És mert a nagyhangú, kegyeletes hazugságok nem kevésbé csalfák, mint bármely más hazugság, ki kell mondani a fájdalmas igazságot: B. Szabó György mértékével mérve Gyurka csak ikészült festőnek, csak készült írónak. Amit ebből a heves, legbensőbb vágyból és igaz belső kényszerből valóban megvalósított, az sokkal infkább meg nem alkuvó lázas keresés,

9

10 kíváncsiság és ígéret, mint objektíve megformált kifejezése az ő oly igényes, sokrétű, bájos és gazdag egyéniségének. Nem adatott meg neki az, ami a nagy megvalósulásnak elengedhetetlen közege: az idő. Ott bizsergett az ujja hegyében, bár már egész közel járt ahhoz, hogy megtalálja a maga művészete formáját, a maga mondanivalóját és az általa meghatározott (közlési módját de idő előtt kidőlt. És az ember, Gyurka eredetibb, színesebb, izgatóbb, mint az, amit teremthetett. A különös, ma, halála árnyékában már hátborzongatóan különös az: mintha ő maga is sejtette volna valahol a lénye legmélyén, hogy nem lesz elég ideje elvégezni azt, amit elvégezni akart, és amit elvégeznie kellett volna. Nemigen láttam még embert, aki oly mértékben, oly fáradhatatlanul és oly fanatikusan lett volna kezdeményező, miint a mi Gyurikánk... Gyurkának volt igaza, ha megvetette azokat, akiik fantasztanaik tartották. Mert a nagy tervekből mindig megszületik egy jó: az igényesség, mely nem éri be a lelketlen diplomagyártással, a nagy perspektíva, mely a legapróbb munkának is lelket és méltóságot kölcsönöz. Hamis elképzelés, hogy csak a monumentális mű az, ami maradandó érték. Vannalk életek, melyek, mint a Gyurkáé, alkotásban és önmagutkban is töredék maradnalk és mint töredék, éppen mint be nem teljesedett elkezdések az élő emberekben, ifjú szivekben tovább hatnak és élnek, megtermékenyítő hatalommal. A buta halál belefojthatja a szót az emberbe, de az utolsó szó, az élő és újabb és újabb szót és igaz szavaikat nemző utolsó szó mégis az emberé volt. És marad. Sinkó Ervin: B. Szabó György, a kezdeményező (Részlet) A Híd szeptemberi számát nagyobbrészt B. Szabó György életművének és emberi arcának körvonalazására tartja fenn.

11

12 HALKULÓ Bányai János A meglepetést nem a hó és a víz közt gyűrött szalagként feltűnő, alig néhány centiméternyi homoksáv jelentette, mely mint egy ritmusos vezérfonál, a part egyenetlen felületén hol feltűnt, hol megszakadt, hanem elsősorban az a döbbenet, melyet egy távolban megingó kép, a hangulatos téli idill délutáni órájának megfelelője, egy bizonytalan röptű tarka madár az ágak között, egy megfékezett, de jobb sorsra érdemes elemző gondolat, a legenda, a mindennapok legendás boszorkánysága, melyet az órák csilláma mögött egy áldással megtisztított, állandó érvényű élet-halál bizonyosság feltételez, ez a mértéktelen, indulatos felismerés jelentette a meglepetést, azt a váratlan, megrázó, tépázó gondolatot, melyet megközelítőleg sem úgy fog fel a rendet szerető, sétáló H. úr mint menedéket, mint lehető felszabadulást, hanem mint könnyed élményt, melynek egyszerűsége folytán ellentéte sincs. Különben is H. úr csak egy, minden oldalról tökéletesen megvilágított gondolatot feltételezett igaznak, valószínűnek: a valószínűtlent. Minden találkozása az élménnyel egyenlő volt azzal a közönséges, mindennapi, bizonytalan 'határozottsággal", melyet megfogalmazni sem tudott, de torkában érzett. Képtelenség" állapította meg a legnagyobb közönnyel, s utána nyugodt volt. Nincs belső összefüggés a világ szerves részei között így nyugtatták meg egymást, a fiú és a lány, mikor a fehér hófelületbol feltűnő homoksáv eltűnt szemük elől egy fagyott fűzfabokor mögött; a tárgyak összefüggnek, mert egymáshoz tartoznak ez volt egyetlen ellenvetésük, azonban fel sem vették, mert jól érezték magúkat ebben a látszólagos bizonytalanságiban: nem volt lényeges választani, a fogalmak önmagukat semmisítették meg. Az emlékezés ismét megbolygatta az idill rendjét. Ma, jónéháriy hét után újra megjelent az a jóképű cigánylegény, akit hónapokig festegetett egy festőnő ismerősük, ősztől, ha jól tudják (tudhatnánk gondolta a fiú), október közepétől, amikor a távoli hegyek szőlői haragos-édesen forrásnak indulnak, egészen az első hóig (a cigány legény fekete arcvonásaival osalk 'addig volt érdekes, addig, míg egy reggelen a festőnő, feltűnő

13 együgyűséggel, egy álmatlan, fekete-szürke éjszaka után, a hóba vetette magát, s arra gondolt, az első kapcsolata a műveszettel (még copfos kislány volt) az az ismeretlen kétely lehetett, melyet a hó k-eny szeri tett rá: a fener önmagában is fehér, felületén minden más csupán ellentétes, beteges képződmény, tehát képtelenség tanulmányozni). Megjelent a cigánylegény, talán egy leheletnyi melegséget keresett kezében műanyagzacskók, s szó nélkül, értelmetlenül, végtelen együgyűséggel melléjük szegődött; arca ragyás volt, szeme körül beteges vonások a lány megrettent, de elhallgatta, amit gondolt, ez az arc szabályos szabású formáival mindig elragadtatta; sapka nélkül volt, hajába néhány hópehely akadt a fiú megörült neki, mindig szerette ezt a bizonytalan minőségű göndörséget, ezt a barátságtalan sötét fejet. Az emlékezés az a nyári (bársonyosan forró éjszaka, leheletnyi szellővel, mintegy körítéssel (a fiú mindig elmosolyodott ha ételízzel találkozott, még akkor is ha hasonlat volt csupán), éppen a hűvösebb és borostásabb hajnalba fordulva, olyan komor mozdulatlan-megállapodott-egységes-közönyös élménnyé vált, éppen ez a fej miatt (akkor még tiszta volt az arc, a haj ragyogott, az első harmat előtt is rendezetten csillogott), mely, abban a pillanatban, amikor megismerték, amikor övéké lett, amikor mindenkitől eltagadták, abban a pillanatban, ami'kor megszerették, máris múlttá vált, tehát lehetővé tette az emlékezést s, az emlékezés, megzavarta ezt a csödes, fátyoltalan, egyöntetű fehér idillt, ezt (a nagyon emberséges mulandóságot itt a Nagy Folyó Mentén gondolta a fiú), megzavarta, de nem győzte le (újabb élmény a láthatáron nevetett a lány és a fagyott fűzfabokor felé mutatott), mert a fehér mindenkor fehér (nem gondoltak a festőnőre), s így mégis megmaradt az idill egyszerinek, és rendezettnek. Amikor a fiú magához szorította, a lányon valami könnyed borzongás futott végig (kabátod magábaszívta a hideg-nyirkos-sötét mérget, s arcomon át egészen lábujjamig érzem gondolta a lány), nem távolodott el tőle, nevetni akart, hangosan és egészségesen, okosan és ügyesen; (... ha hazudni kell itt vagyunk pőrén és gorombán, néha kipróbáljuk egymást, hazudunk és fel sem vesszük, könnyedén, méregfogak nélkül mint az a tükrös gyerekkori játék hazudott, amit forgatni kell s a színek mesévé válnak, távoli üveghangokká és gyöngyhegyekké, talán sápítozó kiskacsákká, de mindenesetre nagyon kedves, aranyszőrű borjakká, kékes legelőkké, zöldes tengerré... ha hazudni kell, akkor senki mást nem választhatunk, akkor egymásra vagyunk utalva, akkor alapjában véve minden végtelenül egyszerű, minden végtelenül könnyű... a távozás is, a mosoly is.) de nem buggyant ki belőle a kacaj (ha nevetsz, mindig valami értelmetlen bárgyúsággal azt hiszem, a hátamra írtak valamit mondta már jónéhányszor a fiú), beleszorult, és mellében érezte mint valami idegen testet, mint valami hideg felületet a szíve felett, és ezen elkomorodott. Elhúzódott a fiútól és ismét a homoksávot figyelte, kezdetben csak a fűzfabokorig, azután azon túl is, s most, mintha mindenről megfeledkezett volna, ismét felkiáltott: újabb élmény a láthatáron, de már késő volt, a fiú eltávolodott, figyelembe sem vette a lány hangját, semmit sem kérdezett. Ismét, mint annyiszor már eddig, hangja erejében kételkedett először, majd abban, hogy megszólalt-e egyáltalán, vagy csak úgy hitte, kiáltott az imént, de végül is megnyugtatta magát, a fagyott fűzfán túl valóban újabb élmény készülődött! már nem is gondolt arra, hogy kimondja ezt, annyira nyilvánvaló volt. Pár nappal azelőtt, hogy a festőnő figyelmét Anna felhívta a cigánylegény szabályos szabású arcára, anélkül, persze, hogy a fiú meghallotta volna, pár nappal azelőtt, hogy abban a zsúfolt, fullasztó előcsarnokban,

14 ahol egy kosztümös film kezdetére várakoztak, együtt, (hármasban, mint annyiszor már eddig, pár nappal azelőtt, ho'gy abban a sokaságban Anna rámutatott a cigánylegényre, Tomi már figyelmeztette őt (Annát), hogy talán nincs is értelme mindannak, amit nap nap után tesznek, s akkor ő egy egész délutánon át szobájában azon gondolkodott, hogyan tudná megelőzni, vagy legalább elodázni mindazt, amit egy-egy értelmetlen lépés vagy mozdulat jelenthet, hogyan tudná megőrizni magának az egészséget és értelmet, vagy azok látszatát bár, még hazugság árán is (képtelenség mondta még akkor este H. úr) s így visszatérni valami tudatosabb, okosabb világba, valami egészen valóságos erdőbe, madarak és fák, kutyák és emberek közé; valami megdöbbentőt kellene választani. Akkor, este, ismét elöntötte a forróság, szárazon és bujkálva. Semmit sem árult el Tominak. Most, hogy szeme találkozott a festőnőével a cigány legény éppen hátat fordított, újra valami forróságot érzett arcán, mellében értelmetlen nyomást, halántéka lüktetni -kezdett; Tomi valamit mondott, csak erre emlékszik, mást már nem is tud felidézni... Aztán, pár nap múlva, a festőnő képei között (ősz volt; aranyszegélyű mondta Tomi azon a délutánon és ő ezen nagyon jóízűt nevetett), újra találkozott a cigánylegénnyel; időközben már meg is feledkezett róla, s mert a képen talán fel sem ismerte volna, ha nem úgy él benne, mint valami végtelenül szabályos, mert talán ebben a félhomályban, a képek között, ez a szabályos, vagy csupán egy képzet arról, hogy éppen ez, s semmi más a" szabályos, egészen más jelentéssel tűnhetett volna fel, egészen más megvilágításiban; még sokáig kereste Anna ezen az őszön a festőnő képein ezt a szabályost, s csak néha, de már egészen mellékesen tűnt fel előtte a cigánylegény valóságos formája, az arc, az arc szabása; megfeledkezett róla s ilyenkor mindig könnyebb volt számára megérteni a képet. Anna a kép előtt állt, a szabályos előtt; Tomi nem értette ezt az átszellemült mozdulatlanságot, ezt a féktelen nyugalmat (tisztaság lehet, vagy egyszerű belső kényszer, valami naiv figyelem-összpontosítás, valami banális elmélyedés gondolta), melyet Anna magában tartogatott, melynek örült, melyet szeretett; amikor megszabadult ettől a varázslattól (titokban kell tartani, lényege miatt, bizonygatta magának), fáradtnak érezte magát, s azonnal indulni akart, sürgette Tomit, nem értette, hogyan lehet mesterségbeli dolgokról olyan hosszadalmasan s annyi lázzal beszélgetni, ahogyan Tomi és a festőnő tették, nem értette, miért nem tudják felszabadítani magukból a csendet és ezzel legyőzni minden lármás haszontalanságot, megvetni a szavakat, melyek úgyis csak kivételesen lehetnek, valamilyen értelemben bár, újdonság; H. úr egyszavas mondatai ilyenek, ritkák és megdöbbentően pontosak, mint az egyenes azon a képen, melyet legjobban szeret, s melyet legszívesebben magával vinne; (emlékszik, egyszer, Tomi és a festőnő hosszasan, akadémikusán tárgyaltak erről az egyenesről, s közös megegyezés alapján el akarták tüntetni a képről; ekkor ö fellázadt a szavakat nem tudta megakadályozni, áttörték a gátat, s végül is csak annak örült, hogy monológgá váltak, nem párbeszéddé, s megmentette az egyenest; utána szinte élőnek vélte, s büszke volt rá, mintha ő húzta volna meg) talán el is vitte már, itt csak másolata van meg, de tökéletes, hibátlan másolata; azonos a két kép, azonos az egyenes miatt, a színek, a formák és a harmóniák miatt, de eltérőek, egyetlen ok folytán eltérőek: Anna miatt erre is büszke voí?, mert bátorrá, magabiztossá tette; szenvedélyesen őrizte ezt a titkot, ha elveszítené, mindkét kép eltűnne, gondolta mindig és boldog volt. Képtelenség" mondhatná H. úr, de ilyen esetekben Anna sohasem hallgatott rá. Egészen megfeledkezett a cigánylegényről; most, hogy újra megjelent, ragyás képpel, alig ismerte fel, s bizonyos volt benne, hogy ez az arc valaki másé, a régi arcot őrizte magában, valahol az egyenes közelében, féltve őrizte, senkinek sem árulta volna el; néhány lépést tett velük a

15 cigány legény, amilyen feszesen állt melléjük, olyan gyorsan és láthatatlanul tűnt el, s ő igyekezett megelőzni Tomit aíbban, hogy beszélni kezdjen róla, igyekezett mást találni, valami más valóságot, valami egészen újat, valami egyszerűt és közönségest; ezért hangzott olyan örömteljesen, amikor felkiáltott, új élmény a láthatáron! Még mellette volt a fiú, de egészen távol, nem hallhatta a hangját, bár tudta, hogy az élmény, az új élmény mindkettőjük számára nagyon lényeges, nemcsak azért, mert esetleg új emlékezést jelenthet, hanem azért is, mert látszólagosan eltávolítja őket egymástól, hogy az ellenőrzések óráiban megdöbbentő legyen a távolodás hazugsága, hogy közelségüknek újabb, nagyszerű bizonyítására tegyenek szert, hogy felfedezzék, az élmény alapján, ismét, ki tudja hányadszor már, hogy bármilyen távol vannak egymástól egy pillanatban, a következőben, melynek forrása egészében megegyezik az elsővel, ismét, hiánytalanul egymás mellett érezzék magukat Semmi kapcsolatot nem látott kezdetben a képről ismert egyenes és a homoksáv között, nem ismerte fel közöttük a belső összefüggést. A lány nem érezte maga mellett a fiút, amikor görcsösen összeszorította megfagyott ujjait, s véletlenül a gát felé fordult: a fehér felületen lábnyomok vezettek (ha valaki erre járt, egészen céltalanul tehette, minden előítélet nélkül, minden bizonyos irányvonal nélkül gondolta), csupán elindultak, minden lépés, megőrizve magában a mozdulatok lassú ritmusát, egy újabb indulást feltételezett; a léptek határozatlan egyensúlyát kutatta (minden mozdulat legkbzelebbije a bukás, az esés, még a legokosabb is csak így indulhat gondolta). Nem meghatározott irányba, nem valaki vagy valami felé vezettek a léptek (indulási kipp-kopp így hangzik a kövön; a hó magábaszívja a lépteket, hangjuk nincs, csak formájuk marad meg gondolta), csupán elindultak. önmaga lépéseire ismert, önmaga tartására. Egyedül volt. Tekintetével a léptek nyomát követte; nem láthatta be a nyomokat és felihagyott a kutatással, de még mindig egyedül volt (megnyugtat mindig, amikor testemet idegennek érzem, s csak valami ismeretlen fluidum marad meg; ilyenkor válóban egyedül vagyok ismételte és most valóban, minden természetellenes mozdulat nélkül, megőrizte magának a szavak súlyát), így érezte magát biztonságban. Ismét a fagyos, nyirkos kabát, de már bonzongás nélkül, arcát is magáénak vélte. A fiú távol volt tőle; (nevetséges, ilyenkor, hogy egészen távol vagyok tőle, úgy érzem, mindig, most tudnék neki valamit mondani, valamit, amire mindkettőnknek szüksége van; ha magam mellett érzem, akkor mindig az a veszély fegyeget, hogy ismét hazudok neki, olyankor, tulajdonképpen nem tudom elválasztani azt, amit talán őszintén mondhatnék, attól, amit bolondosán akkor mondani kell, s félelem tölt el olyankor, félelem a hazugságtól, a megtévesztéstől gondolta) a hó tüzesre marta arcát, szinte ragyogott tőle, szép volt. Nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy a fiút" is a téli idill fehér élményébe fűzze, mint a homoksávot, mint a fagyos fűzfát, mint az új élményt. Nem félt ettől. Akkor vagy legszebb, amikor felnyitod a szemed mondta a fiú. Mégdöbbent. VaJóban semmit sem látott? Kávét kértek, keserűn itták, a kockacukrot ásványvízzel. Az első cigaretta idej elvolt..v.. Néha szeretnék elfutni, hosszú, ritmusos, könnyed léptekkel, csukott szemmel... mondta Anna. '

16 A hajad szél csapkodná! nevetett Tomi. És eső, de csak később, talán a fáradtság első perceiben, mondta a lány. A futás után hazatérnék most már Anna is nevetett. Ülj i e j _ mondta a fiú. Az Erdőben voltak. Ülj le! hallotta ismét a lány, de változatlanul csak állt, mozdulatlan volt, szilárdnak érezte magát, magabiztosnak. Ha leülnék, semmi sem maradna ebből a nyugalomból. Űjra beszélni kezdenénk mondta a lány, és mégis leült. Néha nem tudlak megérteni mondta Tomi. Ilyenkor mindketten hibásak vagyunk. Nem merem csupán magamban keresni a hibát vagy tévedést. Nincs értelme. Minek? Elindulni! Ismét csönd. A cukrászdában délelőttönként kevesen vannak. Ilyenkor csönd van és félhomály. (Megrekedtünk. Valahol. Valahol, ahol mindenesetre mondani kellene valamit. Valami nagyon szépet, biztatót, kedveset. Félő, hogy mindezt nem tudjuk kimondani. Nem merjük kimondani. A szó kezdetén már megrettenünk attól, hogy ez a szép valami nagyon is banális szép lesz, valami gyerekes naivság, valami hazugságra emlékeztető. Nem merünk egymásnak szépet mondani, csak a durvaságot és a fikciókat szeretjük. Képtelenség" így H. úr. S igaza van.) Ha valaki felismerne bennünket? Ha indentifikálna? Anna testéihez támasztotta kezét olyan volt Tomi kérdése, mint a korábbi talán mindennek semmi értelme, vagy ha nem is ezt jelentette, de erre utalt, az identifikáció megsemmisítést jelent, nem halk, megnyugtató, örökös ismeretlenséget, valami boldog állandóságot, hanem letipró lendületet, semmi mást, mint akkor az Erdőben, ha nem térnénk vissza senki sem jönne utánunk, mindenki azt hinné, mellette élünk, senki sem keresne bennünket; kezdetben ez megnyugtathatna, de félő, hogy idővel, amikor már nagyon mélyre hatoltunk az erdőbe, magunk kezdenénk keresni magunkat, bizonytalanul és néha sírva is; akkor, az Erdőben, míg Tomi a hajlaton a lebukó napot kémlelte, s arcáról lassan eltűnt a nyugalom pírja (később sápadt képpel tért vissza; szeme körül zöldes árnyak), s újra megjelent az a mindennapi rettenet, mely fojtogatta, akkor Anna egészen váratlanul összecsomagolt, még a papírdarabokat is összegyűjtötte, és a bokor mögé rejtette, és szó nélkül elindultak. Csöndben. Már esteledett. Csak ha eláruljuk magunkat mondta Anna. Már magában az a tény, hogy jelen vagyunk, ez a bizonyos jelenvalóság is áruló lehet mondta Tomi. Nem tagadhatjuk le. Megkísérelni sem lenne értelme. Kinevetnének? Nem azért, az mellékes. Újra helyreállítanák a dolgokat, és akkor mi nem is találkozhatnánk többé. Megszüntetnék azt a.kis eltolódást, melyet a dolgok rendjébe kényszerítettünk, hogy együtt lehessünk:. Minden attól az eltolódástól függ, attól, hogy meddig tudjuk életben tartani, megőrizni, magunkénak mondani; minden attól függ, felfedezi-e valaki ezt az eltolódást. Miért fedezné fel? Ha identifikálna... Ugyanaz a félelem. Ritmusosan ismétlődik. Torkába szorítja a hangokat, szólni sem tud már, mozdulni sem, minden egyszerre fájdalmasan együgyűvé válik, semmi sem marad meg, ami megtarthatná, ami feltétélezhetné a nyugalmat, a szépet.

17 Anna elfordult, a falon keresett valamit, de semmire sem akadt; a távozás kísérlete volt ez, cél nélkül, csupán a távozás érdekében, magáért a távozásért. Nem értette, nem érthette, mennyire groteszk mindaz, amit gyöngédnek neveznek, akik teltének valamit. Ezért volt számára megnyugtató, amikor visszatért pillantásával a falról és meglógta Tomi Kezét. Jó volna, bár egy napra, lej ejteni az emberről azt a testiséget, melytől függővé tette életét mondta jóval az első éjszaka után Tomi, és Anna ezt Kezdetben nem értette. Megszabadítani egy olyan nyűgtől, melynek tragikus súlyát nem is érzi eléggé mondta Tomi, amikor meggyújtotta a lámpát; Anna csak most, a világosság, a lény súlya alatt érezte meg, hogy milyen pőrén-keserűn mer bátran állat lenni megrettent akkor ettől, hirtelen támadt benne a félelem, hirtelen, váratlanul, lomi keze után nyúlt, s ez némileg megnyugtatta. Milyen könnyű így, kéz a kézben, arra gondolni, ami fél órával ezelőtt történt mondta lomi, s ö csak mosolyra núzta ajkát. Már megszűnt a görcs, a félelem görcse, s nagyon nyugodtnak, nagyon tisztának érezte magát. Arca kipirult, érezte, s hogy becsukta szemét, bizonyos volt abban, hogy szép, egyszerűen és tisztán, mint minden más a maga igazi helyén, szép. Ne, ne mozdulj mondta Tominak, amikor az indulni készült. Már elfogyott a kávé. Majd egy egész doboz cigaretta is. Tomi ránézett, ő visszahúzta kezét. Néha úgy érezte, semmi más nem mentheti meg, mint ez a kéz, de később, amikor már megszokássá vált, hogy kéz a kézben járnak, már nem érezte az első érintés gyöngyöző tisztaságát. Ilyenkor mindig visszahúzta a kezét, s maga mellé tektette, vagy az asztalra támaszkodott, vagy valami mást tett, de mindenkor kényelmetlenül érezte magát, feszélyezettnek és megtörtnek. Tudod, mindig elölről kezdem mondta Tomi. Mindig egészen elölről. Talán megismert bennünket valaki? Talán... S most? Semmi. Nem bizonyos, hogy még egyszer felismer bennünket. Meg kellene változni? Nem, nem fontos. Akkor visszatérni? Hová? A kezdeti lendülethez. Hová vezetne? Nem mindegy? Űjra felismerhetne valaki. Identifikálna? Igen. Anna előrehajolt. Bőrén érezte a levegő súlyát, annyira nyugtalan volt Első pillanatra nem is tudta, miért mozdult meg, de később megnyugtatta magát. S meddig tudják körülöttünk elviselni, hogy a dolgok eltolódtak? kérdezte. Talán fel sem veszik. Rohannak tovább és semmi. Nem is érdekli őket. Nagyon lényegesnek tartják, életbevágóan fontosnak mondta Tomi. Miért? Anna nem értette. r- A hasonlatosság miatt. Tomi nem folytatta, Anna pedig nem tudott mit kérdezni. Jóval később, már lassan indulni kezdtek, amikór Tomi mégis hozzátette. Nem szeretik, ha valaki nem hasonlít rájuk.

18 Anna nevetni kezdett; csak most érezte meg azt a rejtett iróniát, melyet Tomi fordított kettőjük felé; nem érezte élét, de jólesett neki, hogy nevethet. Most valóban jól érezte magát. Hosszan nevetett. Tomi is elmosolyodott. Mindketten megnyugodtak. Elindultak. Semmit sem hagytak maguk után. Anna jóval később, egy véletlen találkozó folytán, újra visszatért ahhoz a kérdéshez, hogy indentifikálhatja-e őket valaki, de ekkor már nem tudta teljes nagyságában és fontosságában feltenni a kérdést, ezért megszabadította magát tőle. Mégis, megmaradt, mindkettőjükben, valami gyötrő félelemféle érzés. A lány egy pillanatra úgy érezte megszabadult a szorongástól, felmentette magát minden külső nyűg alól, közelebb húzódott a fiúhoz egyedül volt, inéig mindig idegeiben érezte a csöndet, kabátjára fektette a fejét, s most jól esett neki a hideg, nyirkos érintés (ha megszabadulok valamitől nagyon súlyosan érzem magamban az ismeretlent gondolta), figyelmét most valami távoli melegségre összpontosította, olyan erővel és hatalommal, hogy kezében lassan engedni kezdett a fagy, jól érezte magát, semmi sem zavarta (ha mozdulnék gondolta) és ez visszakényszerítette, meleg, téli öltözetén át újra érezte a hideg szelet, a fagyot; a szabadulás csak néhány másodpercig tartott, de így is jólesett emlékezni rá. Figyelmét semmihez sem kötötte. Részben még mindig szabad volt. A fiú már jó ideje szólítgatta, érezte, hallotta, de nem vette tigyelembe (nincs értelme visszatérni, lemaradnék magamtól gondolta), arcvonásaira nyugalmat erőltetett; valamit mutatott is a fiú, de ő nem nézett arra, nem íordította el a fejét, jól érezte magát, biztonságban, még mindig biztonságban volt a fiú mellett, a nyirkos kabát mellett, s ekkor, váratlanul, míg egészen közel hajolt a fiúhoz, szinte beletúrta magát, hirtelen nem tudja mennyi ideig tarthatott homlokán a fiú meleg leheletét érezte, s ez bántotta, megbántotta. Most már hallotta, Figyeld! a fagyott fűzfán túlra mutatott a fiú, arra fordította fejét, homlokán még mindig a meleg leheletet érezte, mint valami fátyol, a szemére is leereszkedett, megtapinthatta volna, ezért nem tudta első pillanatra, mindjárt, felismerni, felmérni azt, amit a fiú mutatott, csak lassan ért tudatába az a forma, először úgy, mint a fekete gomolyag á festőnő képén, az ő képén, az egyenes mellett, de ež a gomolyag nagyon szabálytalan, aztán való képpé alakult a gomolyag, azt hitte, ez nem is érdekli majd, de mégis (félő, hogy örökösen mentegetőzni kell, ha az egyedüllét szabadulást jelent gondolta), ismerős mozdulatok, ismerős léptek, ismerős alak, ismerős kép: H. úr. A fiú is ismerte, ő is, bár inkább csak gondoltak rá, inkább csak tartottak tőle, inkább csak látszólagos volt jelenléte; (egyszer, régen lehetett, éjjel sétáltak, s a képtár előtt, a parkban, egy padot találtak mindig nagyon fáradtak voltak, mert a séták hosszadalmasak, fárasztók, sokáig tartottak, de mielőtt leülhettek volna, megpillantották H. urat amint, elhaladt mellettük; megszólították-e vagy sem, már nem is emlékeznek, csak azt tudják, később, míg napközben találkoztak vele, mindig köszöntötték, bár mindig megmaradt bennük a első találkozó emléke, valami fojtogató, valami súlyos, valami fekete H. úr mindig feketében járt, feszesen, mint a porosz tisztek a kosztümös filmekben, amitől nem tudtak szabadulni, de ha megszabadultak volna ettől, akkor elvesztették volna H. urat, megfeledkeztek volna róla, elmúlt volna valami). H. úr most feléjük közeledett. Két lépés között ismerték fel, két mozdulat között; még sohasem kísérelték meg lejátszani H. úr mozdulatait. Minden lépte arra az egyetlen szóra emlé-

19 keztetett, melyet legtovább őriztek meg emlékezetükben: Képtelenség!" H. úr szavajárása volt ez. Mindketten a levélre gondoltak. Valószínűleg egészen mellékes, hogyan történt, mellékes, hogy önök nem értettek meg engem, vagy fordítva, én önöket. Mellékes, tehát választani sem kell. Mégis, hogy biztosítsam magamnak a lőhető fölényt, önmagam előtt bár, függetlenül tehát az önök gondolatától, az önök megállapításától, elmondom a találkozás miértjét (a kiemelés H. úré), az eset lényeges pontjait, a csodálkozás forrásainak méreteit. Nincs szándékomban, természetesen, ítéletet hozni, bár önmagam ítélete teljesen tiszta fényben ragyog előttem, teljesen világos ez azonban nem tartozik önökre. Nem titok, de fölösleges lenne talán elmondani mindazt, amit csak én érthetnék meg, maguknak valószínűleg nevetséges lenne. Meggyőződésem, hogy a különbségeket nem az önök és az én ítéleteim között kell keresni, hanem a körülmények, az ítélet előtt történtek lényeges vonásaiban. Először, kérem önöket, hallgassák meg azt, amit én láttam, ami számomra volt lényeges. Azután ítéljenek. Az a délután meglepetéssel kezdődött: könyörtelen egyszerűséggel közölték velem, hogy az utcasarki szatócsüzlet el árusítónőj érői letépték ruháját, míg sötétben hazafelé igyekezett, majd megerőszakolták, s utána felbontották a gyomrát. Belei szétterültek a fűben. Reggel, amikor rátaláltak, feje egy fél méterrel odébb volt testétől. Vállat vontam és szó nélkül elmentem, mert, megbocsátanak, intim közelségből ismertem az elárusítónő hasát. Aztán elhatároztam, hogy néhány száz méterrel odébb vásárolom majd a mazsolát, melyet rendszeresen fogyasztok. Kalóriadús csemege. Teljesen felszabadultam már a történet hatása alól, amikor a gáthoz értem, a füzek alól, rendszeres, egyenletes hullámokban csapta szemembe a homokot a szél. Jól éreztem magam. Galléromat az államig emeltem, hunyorítva sétáltam: egész testem mozdulatlan volt, csak lábam járt egyenletes ritmusban, nyugodtan, megelégedéssel. El kellett ezt mondanom, mert biztos vagyok abban, hogy egyébként nem érthetnének meg. Különösen abban az esetiben nem, ha csak érzéseket közölnék. Erre azonban nem vagyok hivatott, ezért könnyebb tényekkel operálnom. A parton megpillantottam a gyilkosokat. Feléjük indultam, hogy megkérdezzem tőlük, miért tették, de nem jutottam még közelükbe sem, visszafordultam, anélkül, természetesen, hogy alakjukat, képüket, ruházatukat emlékezetembe véstem volna; egész délután és egész éjjel sétáltam. Talán a gyilkosokra vártam, mert egyedül ők tudhatták, milyen közelről ismertem az elárusítónőt, de senkivel sem találkoztam, csak önökkel abban a parkban. Nem féltem maguktól, ezért vonultam el olyan bátran önök előtt. Vissza sem néztem, bár éreztem, hogy tekintetükkel követik lépteimet. Megnyugtattak, már nem gondoltam a gyilkosokkal. Biztos voltam benne, hogy nem ismerhetnek, önöknek köszönhetem nyugalmamat. Ezért írom ezt a levelet. Tudom, biztos vagyok benne, hogy önök is gondoltak velem, különben másnap nem köszöntöttek volna. Ezért írtam a levelet. Nyugodt vagyak. Üdvözlettel, H. I. A válaszért jon mondta a fiú. Nem várhat választ mondta a lány. Ez megnyugtatta őket. De még mindig bátortalanul követték H. úr lépteit. Időközben csak két lépést tett. Lassan haladt, csigalassúsággal. Induljunk mondta a fiú.

20 Előtte menjünk? kérdezte a lány. Miért ne? Megsérthetjük. Felismerhet (bennünket. Ismer már. Nem biztos. Egészen biztos. Mégsem. Talán. De nem mozdultak. H. úr más irányba fordult. Biztonságban lehettek. Később megdöbbenéssel állapították meg, hogy sem a festőnő, sem a cigánylegény, sem H. úr nem ismerhetik fel őket, mert nem tudhatják a dolgok igazi rendjét. Azon a délutánon nyugodtak voltak; a dolgok rendjét maguk felé fordították, szerették egymást.

21 E G Y NOVELLA MARGÓJÁRA Bori Imre L Déry Tibor új kötetének, a Szerelem-nck, terjedelemben legszembeötlőbb írása az 1955-ben keletkezett Vidám temetés". A paradoxont sejtető rím, és a kötet majd egyharmadát kitöltő szöveg egyaránt erre irányítja figyelmünket, s minthogy egyúttal kötet-nyitó írás, az író intenciói szerint is vele kell kezdenünk vizsgálódásainkat Déry írásművészete területén. Sose közösködjék olyan emberekkel, akikből hiányzik az arányérzék" olvashatjuk a haldokló művész üzeneteként a Vidám temetés"-ben a jellegzetes gondolatot. Nos, Dérynék kitűnő az arányérzéke", nemhiába a novella az igazi területe, bár testes regények is vannak életművében. Mert a novella az arányérzék műfaja, s a szerkesztésé, jobban, mint a regény, amelyben a szerkesztés vétségei" könnyebben eltüntethetők, sőt: könnyebben jóvátehetők is, akár egy újabb fejezet hozzáadásával. A novellaíró tömörebb tagokkal dolgozik, s minden mondata funkcionális, nagyobb a helyzeti energiája, mint a regény szövedékében: ott az író fejezetekben gondolkodhat, itt mondatok és bekezdések súlyozóival kell egyensúlyoznia, legyen írása hét vagy hetven oldalnyi, hiszen a novellát belső arányai teszik novellává, nem pedig a szöveg szavainak a száma a jelentős. Különben ezekre a kérdésekre is jó példákkal szolgál ez a Déry-kötet. A belső arányok, a szerkesztés szempontjából a Vidám temetés" különös figyelmet érdemel: nem követi a klasszikus novella-szerkezetet, benne nem rajzolódik ki az a jellegzetes séma, amit a dramaturgia trigonometriája oly sematikusan szokott felrajzolni a lassan emelkedő hőfokkal, kulminációval és az írásmű lezárását jelentő véggel. A Vidám temetés" ilyen értelemben nem horizontális" szerkezetű, nem grafikonja" van. Képlete inkább egy homokóra körvonalaira emlékeztet: van egy gyűjtőlencséje, amely felé a mű vonalai haladnak, ott találkoznak, majd ismét szétszóródnak. A mű mágneses terét" a főhős betegszobája képezi, ide futnak nemcsak a cselekmény szálai, de a szavak, gondolatok belső áramlása is erre tart, a megfigyelt apró mozzanatok terelik kitartóan az olvasó figyelmét a betegre, akiről az elbeszélésben sokáig csak szó esik, anélkül, hogy magát a hőst megmutatná az író, azután egyetlen jelenetben szemünk elé állítja, majd utána az eltartó vonalak szivárványszíneit mutatja meg.

22 A központosításnak" remekműve a Vidám temetés", az a mód, ahogy a mű minden apró mozzanata, a hősök gondolatai és mozdulatai megkapják funkcionális szerepüket, ahogy helyzeti energiájuk egyszerre mozgási energiává válik az elbeszélés középpontjában, a beteg művész és a lány eufóriás" jelenetében. Ennek közvetlen bevezetését képezi a lány és a cseléd beszélgetése: Nem hagyja meghalni mondta az asszony tompán. Hogy nem hagyja meghalni? Nem hagyja. Jól teszi mondta a festőnő, egy nagyot nyelve. Jól teszi... Maga nem azt teszi, ha a férje lett volna beteg? Nem mondta az asszony csendesen, vállát a kredencnek támasztva... Maga is csak azt tette volna. Nem mondta az asszony. Miért nem?... Mert én szeretem az uramat mondta az asszony. A lány nem felelt rögtön. Neki is elszorult a torka. Idefigyeljen, öreg mama! mondta. Idefigyeljen! Fésüljön meg, áldja meg az Isten. Olyan szél fújt, hogy a kontyom mindjárt szétmászik, be sem merek menni a szobába. Fésüljön meg, édes, jó? Senki nem tud olyan kontyot csinálni, mint maga. Megrázta fejét. A hajtűk csörrenve a kőpadlóra estek, szénfekete, szikrázó kontya felbomlott, haja a derekáig szaladt. A háztartási alkalmazott megfordult, kötényével megtörölte szemét, egy gyors pillantást vetett a fehér pikéruhába öltözött vékony lányra. A konyhaablakon át épp rásütött a nap, s a fehér ruhából kiszívott minden fényt, csak a lány két kis kerek melle maradt árnyékban, s a szoknya alatt a karcsú, sötétedő, összeérő combok. Hónaljában, ahogy gömbölyű fehér karjával hátranyúlt hajába, egy-egy kis sötét izzadságfolt látszott. No jöjjön már! mondta türelmetlenül, s édes-furcsán elfintorította arcát, mely minden porcikájával hunyorított a ráömlő napfényben..." Ebben a jelenetben elsősorban érzelmi mozzanatok uralkodtak, a testiség a két nő kapcsolatában nem játszik szerepet. Egyetlen gyors pillantás elég volt a háztartási alkalmazottnak, hogy meglássa a lányt a napfényben fürdő fehér ruha alatt, s az író éppen ezen a ponton részletezi, mint egy felmérés eredményeként a lány testiségének vonásait, hogy azután a lány és a beteg kettősében megelégedjék a..fehér ruha" konstatálásávial: Elhallgatott, szótlanul nézte a lányt, aki fehér ruhájában keskenyen, mozdulatlanul ült a karosszékben." Funkcionális jelentőséget azonban a fentebb idézett leírás csak ezután kap, akkor, amikor a beteg meg akarja lopni az örökkévalóságot" az utoljára fellobbanó testi megkívánás gondolatával: A fiatal festőnő egy kissé eifordította fejét. Szemben a két öreg szürke szem olyan mohón s nyíltan nézte, ahogy az éhes állat nézi a táplálékot, egyenesen, kerülő nélkül, az életerő teljes feszülésével. A lány érezte, hogy elpirul, de azt a homályos szobában remélhetőleg nem látni..."

23 Az ellobbanó életerő, amely az előbb még ott feszült és áramlott a lány felé, már kilobbant, de a konty-motívum" továbbra is bujkál a jelenetben, s így közvetve bekapcsolja a háztartási alkalmazottat is a kettősíbe, egyben tartja a két nőt, akik emberként tudnak viszonyulni a beteghez. A kötet 41. oldalán kétszer is felbukkan a konty-motívum". Élet* ről, halálról beszélgetnek, mint ahogy a cselédszobában a két nő is a férfi életéről és haláláról beszélt. A konty" az indulatok motívumát hozza: majd alább: A lány hevesen megrázta a fejét. Nem sok. Most már tudom, hogy az életem felét odaadnám, ha még harminc évig... Vigyázzon, kedves, ne rázza»a fejét, ímert felbomlik a kontya mondta a beteg..." Üljön vissza! mondta a beteg. Nincs semmi bajom, tökéletesen jól érzem magam. Bocsásson meg ildomtalan hevességemért! Megbocsát? A fiatal festőnő felállt, visszaült a karosszékbe. Igazítsa meg a kontyát! mondta a beteg..." Az orvosság-motívum" már-már hármasugrással" viszi a figyelmet a beteg felé. Még az indító jelenetek egyikében bukkan fel az injekció mozzanata: az asszony könyörtelenül felébreszti a szendergő beteget, hogy koffeininjekcióval munkaképes állapotba serkentse": A tű ki van főzve? A háztartási alkalmazott már hozta utána a fekete ebonittálcán, egy nikkel tálban, mely mellett az injekciós fiola, egy üvegcse alkohol és steril vattával töltve egy üvegedény állott. Az asszony kabátban, kalappal a fején, sietve nyitott be a betegszobába; húsz perc múlva itt a gépírónő, s addigra a beteget fel kell tölteni munkakedvvel s erővel..." A háztartásbeli és a festőnő beszélgetésében a haldoklót sajnáló emberi részvétet dobolja a megöregedett cseléd panasza: Koffeint ad neki meg vitamint mondta az asszony, morfium helyett. Tudom folytatta az asszony, mert engem küldözget az orvoshoz receptekért. Olyan fájdalmai vannak a nagyságos úrnak, hogy üvölt, de nem könyörülnek rajta... Az orvos azt mondja, hogy már csak morfiumot szabadna neki adni.. Harmadszor a beteg meditációjában bukkan fel: A morfium, amely majd utolsó óráimon átsegít folytatta a beteg, a központi idegrendszer működését korlátozza, ezzel szemben a novokain lokálisan hat, tehát lucidusok maradunk. Hátfájdalmaimra, melyek feltehetően a ráknak a csigolyákra való áttétéléből származnak, nemrég kaptam a gerinc mentén az említett novokain blokádot, mely teljesen megszüntette a fájdalmat, ugyanakkor nem csökkentette az agykéreg működését. Világosan látok, kedves..." Ha a konty-motívum" az elbeszélés legintimebb vonalát rajzolja ki, az elbeszélés magjának bensőbb körét képezve egy erotikus idill" halk, immár szertefoszló szinkópáival, a meg nem valósulhatás bánatával, a megkívánás puszta tudatának felismerésével; míg az injekció-motívum"

24 hozza a külvilágot, a többi ember viszonyulásának a képét, s mint ilyen egyike az elbeszélés tartóoszlopainak. Az asszony üzleties, nyers> kizsákmányoló viszonyulása, az erőtlenül tiltakozó orvos, az embertelenség miatt lázadozó cseléd, és az illúziótlan illúziók ködében élő hadokló íme hangulati rétegeiben az az út, amelyet az olvasónak meg kell tennie, hogy eljusson a betegszobáig, s meglelje az eufóriának" azt a pillanatát, amelyben összegeződik az egész élet, illúzió és valóság helyet cserél, a fiziológiai lét az élet élményének egyetlen sűrített pillanatát hozza, s az orvosi szaknyelv a lélek állapotáról közöl üzeneteket. Mert az injekció-motívum" egyúttal az illúziók motívuma is a műben, a szalmaszál, amelybe nemcsak a beteg, de a többiek is oly görcsösen ragaszkodnak: az asszony, hogy tovább játszhassa szerepét, a cseléd, hogy dühe újabb és újabb tápot kapjon, de a beteg is, hogy eljusson az élete értelmezéséig. De ez a céltalanság" motívuma is, a tehetetlenségé: az asszony számításai éppen úgy keresztülhúzatnak, mint ahogy kiviláglik a cseléd szerető magatehetetlensége, vagy ahogy a beteg művész ismeri fel: az életben nem tudta kihasználni a lehetőségeket; Harminc éve bosszant az az okkersárga szín a világoszöld mellett. Ilyen kicsinyes természettel hogy lehet boldog az ember? Menjek oda, s fessem át?" Káprázat, önáltatás, a test régi ravasz trükkjei" mondja a beteg, mint aki életét summázza. De ez lehetne summája az egész műnek is, a legbelső magja művésztragédia a fogyó életerő és a nagy szándékok keresztjén haldokolva, az élet és a halálélmény átélésének intenzitásával idézetten, szívszorítóan síró panasz az idegen környezet díszletei között, abban a pillanatban, amikor a jelen győzedelmeskedik a jövő illúziója, az álomkenyerén élt ember felett. A konty" és az injekció" motívuma az elbeszélés mélyrétegéhez tartozik, s éppen ezeken fut ki a cselekmény a vulgáris életszerűség költőietlenségéből. Ez a két motívum nemcsak párhuzamosan halad: együvé is tartoznak Uzenet"-voltukban, s mint ilyenek az elbeszélés alapszínét is jelentik. A hagyják meghalni" felkiáltással teszi meg az első lépéseket a gondolat éppen e két motívum segítségével a lét egy filozófiai jellegű értelmezése felé, s lesz az elbeszélés az élet és a halál mezsgyéjén levő szituáció" kifejtése, a nem tudok élni s meghalni sem" gondolatának középpontjával. S ha valamit paradoxonnak érzünk ebben az írásban, akkor az az abszurditás az, amelyet Déry írása hoz. Ugyanis, míg nagyon sok írásnak az a lényeges üzenete, hogy nem lehet élni, hogy nem élhet az ember, a társadalom vagy a maga sorsa halálba kergetik a hőst, itt az a probléma, hogy a hősnek élnie kell, még akkor is, amikor a test már elvágyódik a biológiai létből. A sors keze mintha eltévedt volna, és sok tévedése közepette csak egyetlen ajándékot tudna adni: a haldokló és a festőnő kettősét, az eufóriát, amely már csak szellemi, éterikus a szó legszorosabb értelmében éppen azzal, hogy maga a jelenet alaprétege nagyon is a test" jegyében fogant, valóságos testiségből és érzékiségből táplálkozik, s döbbenetesen szenzuális vonásokban jelenik meg. Már semmi sem tud realizálódni, az élet holtpontján is túljutott már egy fokkal legalább, a pillanat az élet és a halál meredekén egyensúlyozik, a tehetetlenség egy sajátos állapotában, amikor az élni gondolata elvesztette biológiai tartalmát és szellemivé lett, csak ez sugározza még fényét: nirvána, amelybe az injekciók ragadták és ahol egy női konty jelenti a kegyelem állapotát. Minden visszájára fordult, bár látszólag minden a legtermészetesebben történik íme Déry paradoxonának a másik aspektusa. Az élet a vágyak és a valóságok kereszttüzében pusztulás, amely ilyen intenzíven csak a

25 magános embernek mutatkozik meg, kivételes, eufórikus pillanatában, a részegség egy sajátos válfajaként. S a hangsúly, haladva az elbeszélés középpontja felé, mindinkább a magánosság, az egyedüllét kérdéseire tevődik, s az elbeszélés motívumainak villódzásában az élni és az élni kell egyúttal a magány borzalmát is hozza,, a lefüggönyözött, lezárt szobát beteg lakójával, a puszta falakat, az elzárt világot: egy pokol képzete ez, amelyen azonban angyal suhan át, és nyomában megjelenik a szépségnek s a vágynak" a pillanata, a nagy illúzióé, amely a művészi ráfogás" görögtüzet gyújtja meg. A másik ember", a társ illúziójáról van szó, s ebből a szempontból a konty-motívum ugyanazt dalolja, mint az injekció-mozdulat: a haldoklóval nem marad más, mint a macska, ez az animális létbe burkolódzott ösztöncsomó, s még ez is elhagyja, pánikszerűen menekülve, mikor a haldokló a meghalás gyönyörébe merülhet. A macska-motívum" azonban magányt és embertelenséget sugalló szerepe mellett a homokórának"- már a halált követő képébe pergeti át a figyelmet, ez viszi az elbeszélés belső dallamát, eltartva a mű középpontjából az emberi drámát mintegy lezárja, teljessé teszi a csődöt, amelybe a hős élete futott, kísértetiessé a magányt, amely életében körülfogta. Lássa, amíg ez a macska bársonymeleg testével az ölemben ül, addig tudom, hogy nincs baj. Ha megérzi a veszélyt, abban a percben le fog ugrani az ágyról, anélkül, hogy hátranézne. Ezt kívánom magától is, kislány..." Így csendül fel a macska-motívum, hogy megadja majd az elbeszélés fináléjának záróakkordját is. A temetésen beszélgetnek az emberek: Becsöngették a cselédet, s beküldték a szobába, hogy nézze meg, mi történik ott benn. Egyikük sem mert bemenni. De miért csöngettek? Matild néni arra ébredt, hogy odabenn hangosan nyivákol a macska, s körmével kaparja az ajtót. Egy ideig várt, aztán felébresztette... A haldokló nem csinált semmi zajt, nem hörgött? Semmit sem hallottak, a lélegzetét sem szegénynek. Erre becsöngették a cselédet, mert egyikük sem mert bemenni a szobába..." S íme e benső, mag-képnek utolsó rezgése is: majd ismét: De mire a háztartási alkalmazott beért, már halott volt. Szörnyű! Egyedül volt, amikor meghalt? Egyedül..." Szóval egyedül akart lenni, amikor meghal. Igen. A cseléd benyitott a szobába, ott olyan sötét volt, hogy eleinte nem mert bemenni. Ügy látszik, eloltotta a virrasztólámpát. Még volt annyi ereje? Szörnyű ereje volt. A dunyhát a fejére húzta, hogy ne hallják meg halálküzdelmét. Egyedül akart meghalni. A két csontkezével kétoldalt arcára szorította a dunyhát, s olyan görcsösen markoka, hogy egy helyen átlyukasztotta a huzatot..."

26 A cserbenhagyó szerelem, a boldogság epizód jellege, a társtalanság, a magány íme gondolati csomópontjai ennek a halálnak. A hős vergődik, élt, de csődje felismeréséhez ez az életen túli, pótélet" kellett, a testi jóérzés halálos üzenetének pillanata, amely után az élet elleni lázadás utolsó nékifeszülése jőn, a nem akarok élni" helyett immár a nem szabad élni", s a meg kell halni" parancsoló, ám egyúttal öntudatos gondolata. Nincs mit keresni a világban" és fölösleges az emberiséget siratni" ezek az euf óriás jelenet zárómozzanatai: lakatot tesznek a lélek ajtajára, s így búcsúzhatunk a hőstől, aki kettős börtönében várja a megváltó halált. Déry természetesen ezekre a hangokra is talál felelő rímeket. Azt hazudja magának, hogy az emberiséget szolgálja" halljuk a gondolatot a haldokló utolsó üzeneteként. Az emberiséget gyászolom, egy idegen sír fölött. Én egy bolond művészember vagyok..." adja a feleletet a temetőben a halott volt barátja, amire a névtelen öregasszony echózza a maga tételét: Azt nem kell gyászolni, kedves elvtárs..., az megvan magának". Csak a lét van, a létezés, az élet, a természet, amelyből az ember kiszakadt, problémákat csinált magának és dolgavégezetlenül kénytelen viszszatérni bele, anélkül, hogy azt a bizonyos okkersárga színt a világoszöld mellett" átfesthette volna a szemközti domboldalon. A tettek bizony hiábavalóak voltak, s az élet is a művész környezete ezt sugalmazza. Az eufóriás jelenet" ellentéteként, a temetői csend, a megmutatkozó lét a maga nyugalmával, életévél a halált követő némaság hallható jelzéseivé váltak az elbeszélésben. A halál sötétje után ez adja meg az élet fényének kontrasztját, de ebben nincsen ember, csak a halott van, akinek sírja a folyton zuhanó napfényben" fürdik, síremlékén pedig majd üvegzöld gyík sütkérezik magába szíva a létezés boldogságát", álmos madárpityegés" hallatszik majd: a természet küldi üzeneteit, de vajon halló fülekre talál-e? Az elbeszélésből egy meghasonlott művész tragédiája bontakozik ki, ha elhagyjuk azokat a pontokat, rímeket" is. amelyek jelzései nyomán eddig jártunk. Az elbeszélés legmélyét jelenti talán az euf óriás jelenetnek az az epizódja, amelyben a haldokló és a festőnő a kitárt ablakon át a tavasza világot szemléli. A lány felhúzta a rolókat, kitárta a betegszoba ablakát és így megfosztotta a szobát misztikumától, mintegy az erős megvilágítás, a tisztánlátás pillanatát adva meg a hősnek, azt a pillanatot, amelyben igazi arányaiban mutatkozik meg az ember élete önmaga előtt is, az illúziótlanság kegyetlen elemző kedvével nyúlva önmaga világához. Csak a külszínt ismeri, kislány. De az úgy látszik, több az egésznél, ha ekkora lelkesedést tud fakasztani. Nem akar mélyebbre nézni? Az eredményei elállják a tekintetet mondta a lány. Ügy látszik a hit ellen nincs orvosság mondta izgatottan a beteg, gyorsabban szedve a lélegzetet. Jön a hit s mögötte árnyéka, az öncsalás..." Egész életem a jövőnek egy rákos túlburjánzása mondta. Sohasem gondoltam magamra, csak az eredményeimre... Minden jelen percemet felcseréltem egy ígéretre. Azt hiszi, hogy amikor az alatt a diófa alatt ültem, meghallottam a rigófüttyöt?... Egész életemben szüntelenül hazudtam magamnak..."

27 Egy fokkal magasabb hangon ugyanez a probléma: A magamfajta embereknél mondta csendesen gyakran tapasztalható a jövőnek ilyen kóros túlduzzadása. Nem éri be azzal a szerény jövővel, mely minden jelen mozdulatában benne rejtőzik, s természetesen, szép ütemben fejlesztené fel az életét... Nem hallgat természetes hajlamaira, melyek idejében figyelmeztetnék, mielőtt a jövő morfinistájává válik. Eszi, falja a jelenét, az egyetlen valóságot. Azt hazudja magának, hogy az emberiséget szolgálja. Lassanként minden perce, minden mozdulata hazugsággá válik. S ha önmagának hazudik, mi sem természetesebb, mint hogy másoknak is. Hazudik, hazudik, végeláthatatlanul..." S végül egész általánosságában, egyetemességében: Arra kérem magát mondta a beteg, sose közösködjék olyan emberekkel, akikből hiányzik az arányérzék. Olyanhoz ne kösse a sorsát, nagy ívben ikerülje ki! Farkasaivá lesznek a környezetüknek. Farkasaivá az emberiségnek..." Akár ars poeticaként is olvashatók ezek a sorok, leszámolások egy ajapjaiban alvilágba ragadó művészetszemlélettel és művészmagatartással a jelen nevében, amely végső fokon a művész igazi területe. Déry hősének tragédiája éppen ebben lelhető fel. Konfliktusa környezetével sokkal mélyebb értelmű, mint az, amelyet az elbeszélés felszíne láttat. A tragédia abban van, hogy a művész csak a halálos ágyán, az élet egy kivételes pillanatában meri magának is bevallani, hogy a jövő álompénz, hogy az a megszállottság, 'amit a jövővel kapcsolatban az az esztétika írói 'magatartásként megszab, hazugságokba kényszeríti az alkotót. Az elbeszélés ez intim rétegének ez a gondolat adja meg disszonáns voltát is, és jelzi, hogy többről van itt szó, mint az öregek-fiatalok ellentétéről, s nemcsak arról, s elsősorban nem arról, hogy mi keresnivalóm lehetne már magánál, aki Szabadság-hegynek hívja a Svábhegyet?". Művészetfilozófiai koncepciókban is eltérés vari, művész-magatartásban is kiugrik a különbség. Ezeket a gondolatokat Déry művészeti hitvallásaként is olvashatjuk, s így ez az elbeszélés méltó párja a híres Thomas Mann-i elbeszélésnek: a Halál Velencében" után íme a Halál Budapesten remekműve. Az elbeszélés előtere", a keretjáték" Déry művészetének egyik nagyon jellemző vonásában, az irónia fényeiben fürdik. A belső történet nemes egyszerűsége mellett a keretet játszó feleség és környezetének rajza a gúny, a szarkazmus, a mosoly, az író csipkelődése, szatíra felé hajló mozdulata kereszttüzében adja a művészhalál kulisszáit, a mélység és elmélyültség után az élet banalitását, kicsinyességet, abszurditását, s ezek együtt képezik azt a közeget, amelyben a művész hazugságait felépítette, és élt. A művész emlegette hazugság itt, a keretben, a feleség körül burjánzik, a képmutatás, az altatás, a fonákjára fordult emberi viszonyok képe pedig nemcsak kontrasztját adja a betegszoba lelki drámájának, hanem feleselve azzal, alá is festi, az író e motívumokkal amannak ellenpontjait játssza ki. A silány embergaléria mellett a legtartósabb hatást a feleség szószátyár, színészkedő, alakoskodó, hazug, hamis gyásza, özvegységre készülődése és a valóságos halál fiziológiai pontosságú képe közötti különbségekkel éri el az író. A leendő özvegyet nemegyszer vígjátéki, burleszk vonásokkal jellemzi, a parödia-íz cseppjeit csempészve a szövegbe, a beteg