História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom Az európai történelem kérdõjelei Képek A kerszténység gyõzelme Magyarországon Képek Nagy Sándor, a birodalomalapító Képek Magyarország államberendezkedése Képek A kormányzó hitvese Képek Czine Mihály Képek Nagyorosz nacionalizmus és antiszemitizmus A Szent István-ereklyék kalandos sorsa Képek Magyar végvárrendszer a Hódoltság peremén Képek iii

4

5 1. Az európai történelem kérdõjelei GLÓBUSZ GLATZ Ferenc Az európai történelem kérdőjelei A történelem visszatér vagy folytatódik? Az Európai Unió nem rendelkezik biztos jövőképpel. Meg kell fogalmaznia stratégiáját a 21. századra. Mindenekelőtt az Európai Uniónak emancipálódnia kell, meg kell szabadulnia hidegháborús születésének jegyeitől, azaz meg kell fogalmaznia viszonyát az Európán kívüli munkaközpontokkal (Amerika, Távol-Kelet) szemben. Meg kell határozni az unió kiterjeszkedésének határait. Meg kell válaszolni a kérdést: létezhet-e európai identitás nélkül hatékony Európai Unió. Eddig az unió kibővítéséről kizárólag biztonságpolitikai, gazdaságpolitikai szempontokból beszéltünk. Itt az ideje, hogy a kulturális-emberi szempontok is helyet kapjanak egy új stratégiában. Mindehhez szükséges Európa történelmének újragondolása. Létezik-e egyáltalán a kontinensen élő népeknek közös kulturális-szokásrendi hagyománya? És ha igen, mit kell tennünk azért, hogy az identitás ezen alapjai láthatóvá váljanak? Az európai történelem újragondolásának szükségessége új kérdőjeleket állít a történetírás elé is. Ezek voltak azok a tézisek, amelyeket ez év januárjában egy európai stratégiai nemzetközi konferencián az EU keleti kiterjesztését vizsgáló nemzetközi szakértői kollégium elé terjesztettünk. Most, egy újabb, hasonló tárgyú konferenciára készülve, igyekeztünk összefoglalni szempontjainkat egy, az európai történelem újraértékeléséről indítandó vitához. I. Új kihívások, új lehetőségek Európában 1990-ben zárult le a második világháború. Végre. A Szovjetunió kivonta csapatait az 1945-ben megszállt közép-kelet-európai zónából. Németország egyesült, a kis közép-kelet-európai államok szabadon választhatnak: belpolitikában, külpolitikában. Polgáraik nagy része először élvezi a szabad véleménynyilvánítás örömét. Mindez olyan időben történik, amikor Nyugat-Európában felgyorsul az európai, s ezzel párhuzamosan egy glóbusz szintű integráció. Olyan időben, amikor a globalizálódó termelésszervezet kegyetlen, világméretű versenyt teljesít ki. És az Európai Unió területén élő polgárok versenyképességét e világversenyben biztosítani kell. De milyen eszközökkel? Új kihívások jelentkeznek. Először: az EU ki akar terjeszkedni a keleti peremvidékre. Másodszor: Nyugat- Európának meg kell fogalmaznia viszonyát a keresztény zsidó kultúrkör más kontinensen szerveződött államalakulataihoz: USA, Oroszország, Afrika, Dél-Amerika, Ausztrália. És harmadszor: most kell megfogalmaznia 21. századi stratégiáját a más kultúrkörök népeivel-államaival szemben: a Közel-Kelettel és a nem keresztény Afrikával, Kínával, Indiával, Japánnal, a Távol-Kelettel szemben. Az új kihívások új típusú konfliktusokat is hoznak magukkal. Jelenleg három ilyen konfliktusról feltétlenül kell beszélni. Először: a csatlakozásra váró államok területén kitört konfliktusokról. Másodszor: az Európai Unió jelenlegi határán jelentkező szociális, etnikai válsághelyzetről. Harmadszor: az Európai Unió és az Egyesült Államok között kialakult lappangó konfliktusról. Ezekről a konfliktusokról több vagy kevesebb nyíltsággal beszélünk. Az 1990-es évek európai értelmiségének egyik nagy mulasztása: nem ösztönözte az európai politikai elitet arra, hogy közös gondolkodással megfogalmazásra kerüljenek az Európai Unió jövőjének alapkérdései. Sem a célokat, sem a jelentkező konfliktusokat nem rendszereztük. Nem fogalmaztuk meg azt, hogy az uniónak mint területigazgatási egységnek egyetlen igazi célja lehet: a területén élő polgárok versenyképességének biztosítása. És ugyanakkor felmérni azt: mi akadályozta ezen versenyképességet az elmúlt száz esztendőben? Miért veszítette el Európa a korábbi évszázadokban kivívott kezdeményező szerepét a világban? Feltételezésünk: a történelemhez kell fordulni. Nemcsak adminisztratív politikai eszközökkel harcolni a bennünket hátráltató európai politikai jelenségek ellen, hanem feltárni a konfliktusok történelmi okait. Nemcsak tüzet oltani, hanem a válsággócok kialakulását is meg kell előzni. A keleti kiterjeszkedés konfliktusai 1

6 A most felszabadult térség a Balti-tengertől az Adriáig igyekszik beilleszkedni a nyugat-európai integráció folyamatába. Az integráció folyamatának történelmi szemlélete arra mutat: a keleti peremterületek 1000 és 1945 között lazábban-szervesebben az ún. Nyugat részei voltak. Ez az integráció akkor volt gyorsabb (a 11., a , a 19. században), amikor a peremvidék és a nyugat-európai központ gazdaságilag egymásra utalva és politikai szövetségi rendszerben éltek. Az újrailleszkedés megrázkódtatásokkal jár, mert a térség a nyugati világtól fél évszázadig el volt zárva, így kimaradt az 1945 utáni informatikai-termelési forradalomból. És megrázkódtatással jár azért is, mert az itteni életelvek, a társadalmi munkaszervezet ezer éve sokban másként szerveződnek, mint Nyugat-Európában. A térség politikusai a Nyugattal való teljes azonosságról beszélnek, és csak arról, hogy népeik mindig is a nyugat-európai kultúra részei voltak. A történészek azonban tudják, hogy ez csak részben igaz. A peremterületek társadalomszerkezete mindig is ezer év óta vegyes modellt képviselt. A politikusok szólamaitól vezetve, a nyugati világ úgy gondolta: az EU kiterjesztése nem más, mint a többpártrendszer, a piacgazdaság bevezetése és az európai biztonságpolitikai rendszer kiépítése a közép-keleteurópai térségben. Meglepődtek azután, amikor az új demokráciákban az első társadalmi-politikai konfliktusok keletkeztek. Veszélyeztetve az egész európai integrációs folyamatot is. Meglepődtek, amikor a térségben etnikai-vallási összecsapásokra került sor: először a kisebbségben élő magyarok és a többségi románok, valamint szlovákok között ( ), majd a Balkánon horvátok, szerbek, bosnyákok, albánok között ( ). Ekkor kezdték Nyugat-Európában tudomásul venni: a térség egyik sajátossága, hogy itt a nemzetek szállásterületének határai és az államigazgatási határok sohasem estek egybe. (Kezdtek Nyugaton a történelem visszatéréséről beszélni. Aminek negatív, elmarasztaló értelme volt. Azt jelentette: Európa keleti felén valami teljesen avítt, régimódi ideológia, a nacionalizmus üti fel fejét. Amit katonai-nemzetközi-politikai szankciókkal vissza lehet szorítani.) A koszovói háború (1999) azután rádöbbentette az európai (és talán az amerikai) politikai elitet, hogy rakétákkal, nemzetközi szankciókkal nem lehet évszázadok óta feloldatlan, valós társadalmi-politikai feszültségeket megoldani. Nem az amerikai westernfilmekből és az európai romantikus lányregényekből ismert jó és gonosz vívja harcát. Nem jó albánok, gonosz szerbek, vagy gonosz magyarok, jó románok állnak egymással szemben. Mint ahogy értelmetlen a jelzők megcserélése is. És nem lehet itt a nyugati politikai módszereket vagy éppen területigazgatási elveket sem változatlan formában alkalmazni, ahogy azt tették a nagyhatalmak 1920-ban és 1947-ben. Megoldást csakis a helyileg megfelelő politikai eszközök megtalálása jelenthetne. Évtized óta hajtogatjuk: nemzet és állam viszonyát a térségben újra kell gondolni. Nem a határok tologatásával, hanem a nemzetállamok szentségére épülő, túlhaladott területrendezési elv feladásával távolodhatunk csak el az évszázados problémáktól. A térségben élő népeknek meg kell állapodniuk az államhatárokon belüli nemzeti többség és kisebbség viszonyának azonos elveiről. Konfliktus a határállamok területén Az 1990-es évek másik sokkírozó hatását az idegenellenesség megjelenése okozta. Először a csatlakozásra váró, majd pedig az EU jelenlegi határterületét képező Ausztria területén. Márpedig az idegenellenesség egy nyitott határú Európában, Nyugat-Európa számára katasztrofális következményekkel járhat. Az ausztriai választások eredménye (1999. október) hirtelen megemelte az egész térségben meglévő idegenellenesség árfolyamát. (Ismét a történelem visszatérésé -ről, mások az 1945 előtti fasiszta ideológiák megjelenéséről beszéltek. Pedig a történelem e téren is csak folytatódik.) A térség másik sajátossága ugyanis: ütközőzóna jellege. A nyugat-európai, a több évezredes fejlődéssel egységesült munkaszervezet (munkaerőpiac, munkamorál, életelvek) ütközése a kelet-európai társadalmakkal. (Sokan állítják, hogy lényege: a fejlett urbánus Nyugat-Európa ütközése a rurális Kelettel.) A térség ezen ütközőzóna jellegéből évszázadok óta folyamatosan szociális konfliktusok keletkeznek: a munkaerővándorlással, a migrációval szociális, tömegpszichikai, etnikai ellentétsorozatok járnak együtt. (Amit ma az osztrák határ mellett élő szabadságpárti választók hirdetnek, azt lényegében megfogalmazták a században. A magyarországi egyébként német etnikumú városi polgárok nem akarták városukba beengedni a gyengébben képzett és szegényebb magyar, szlovák, cseh elemeket. Törvénnyel kellett őket kényszeríteni az engedékenységre. [ tc.] Mint ahogy a 18. század egyes időszakában a Habsburg Ausztria ugyanúgy védte területét [no, nem a Magyar Királyságét, hanem az örökös tartományokat], a keleti bevándorlásoktól, ahogy most a Szabadságpárt választói azt kívánják. És így sorolhatnánk a példák százait.) Itt sem a gonosz és a jó küzdelméről van szó, hanem több évszázados történelmi feszültség folyamatos jelenlétéről. A helyi 2

7 munkaszervezet nem képes a konszolidációra: rendre tönkreteszi azt a különböző irányú migrációk sora, a nemzetközi hatalmi viszonyok gyakori változásai és az azokból következő társadalmi mozgások. Ezen etnikai és szociális feszültségek az elmúlt évszázadban újra és újra a felszínre törtek. Mert nem találtak feloldásra. Két világháború kirobbanásának voltak okai. A második világháború után azokat részben a szovjet rendszer, részben a világháborúban győztes hatalmak adminisztratív eszközökkel visszaszorították. De ahogy az első világháború után sem voltak hosszú életűek a szankciók, úgy most sem tarthatott örökké a történelmi konfliktusok felszín alá szorítása. Csak a lappangási idő hosszabb volt, mint között. 45 évig ( ) volt eredményes a megszállási politika. Most, az új demokráciá rendszerében és egy új generáció szókimondása révén azok ismét a felszínre törnek. Vagyis: valós évszázados európai társadalmi-etnikai konfliktusokat nem oldottak fel az európai békék 1947-ben. A konfliktusokat leszorították adminisztratív, politikai eszközökkel. Mi, akik hittünk és hiszünk a nemes európai szabadságeszményekben, és mások, akik egyszerűen csak katonai-politikai kérdést láttak a két európai háborúban, a fasizmusban, a kommunizmusban hibáztunk, hibáztak. (És még csak most sejlik fel egy másik típusú történelmi katasztrófasorozat lehetősége: a természetvédelem területén. Európa keleti peremvidékén ugyanis nem szervesültek ahogy Oroszországban sem az ipari-technikai forradalmak a társadalomban. De ez már egy újabb vita tárgya lehet...) Új versenyhelyzet Európa és az USA között Nézzük a harmadik konfliktuszónát, amelyről kevesebbet beszélünk. De amelyik meghatározóbb lehet Európa jövőjére nézve. A második világháború lezárása, Európa megosztásának felszámolása, a Szovjetunió felszámolása azt is jelenti: a kétpólusú világrend megszűnt, Nyugat-Európa önálló érdekei más erőközpontok közé kerültek. Egyrészt a hidegháború lezárulásával az Európai Unió megszűnt ellenszervezet (frontállam) lenni. Nincs már jelen a szovjet ideológiai-katonai hatalom mint ellenség. Másrészt: kiéleződött a termelési és kulturális verseny az amerikai és a távol-keleti munkaerőpiacokkal. Mindenekelőtt az amerikaival. Nagy különbség: ellenségnek vagy versenytársaknak lenni. És ez jó. Ahhoz azonban, hogy az Európai Unió a maga lehetőségeit a 21. században reálisan felmérje, újra kell értékelni történelmét a keresztény zsidó kultúrkörön belül és általában a gazdasági és kulturális világpiacon. (De! E versenyviszonyban is megjelent igaz, ismét torz formában a történelem. Az európai politikai elit csak csendben, hiszen a két háború miatt jogos felelősségérzete van a történelem visszatéréséről beszél, amikor az amerikai versenytárs vállalatok a pszichikai nyomás eszközével élnek, és hirtelen rájönnek arra, hogy az európai vállalatok elődei fél évszázaddal ezelőtt együttműködtek a fasiszta rezsimekkel. Cinikus módon használják fel e vállalatok a soha el nem évülő bűnök tényét egy mai gazdasági konkurenciaharcban.) A nyugat-európaiak ismét a történelem visszatérésé -ről beszélnek tehát, pedig ez esetben éppúgy, mint Kelet- Közép-Európa esetében, a folytatásról van szó. Visszatérésről beszélni és a folytatást tagadni, a történelem relativizálását jelenti. Mintha az valóban csak egy előrángatás, elővétel dolga volna. És nem állna fenn valóban a folyamatosság veszélye. A szélsőjobb megoldások veszélye. Félünk: bagatellizálják a valós veszélyt. * A történelemhez kell fordulnunk, újra kell tanulmányoznunk az európai kontinens históriáját. A valós konfliktusok okait, s a valós konfliktusok továbbélését, máig élését. A konfliktusok forrásait kell megkeresni és azokat feloldani. Nem csak ideológiai-politikai háborút folytatni a szavazók vagy vezetőik ellen. Ha Európában újabb szociális-nemzeti konfliktussorozatok kezdődnek, akkor a kontinens lakói nem lesznek versenyképesek a 21. század termelési és kulturális világversenyében. És ezért joggal bennünket fognak okolni gyermekeink, nem pedig azokat, akik e szociális és nemzeti elégedetlenség élére állnak. És valóban, a felelősek mi vagyunk, tehetetlen európai értelmiségiek, akiket elbűvöl a technikai épített környezet, de a társadalommal nem törődünk eleget. Sem az Európai Unióban, sem otthon. Hát nézzünk néhány történelmi tanulságot! Kezdjük az európai történelem újragondolását II. A folytatásról, a folyamatosságról Az, ami ma történik Európában, nem egyszerűen visszatérés a történelemhez, hanem az európai társadalom immáron két és félezer éves történelmének folytatása. EU: 2500 éves építkezés 3

8 Beszélünk most, 2000-ben az EU fejlődésének szakaszairól. Húzzuk a kronológiai határokat. E fejlődés első szakasza, szerintünk, 1951-től 1999-ig tartott. Ebben a szakaszban az EU egységes területi és politikai igazgatási szerkezete (Maastricht, 1992), védelmi szervezete (NATO, ), végül gazdasági szerkezete (euró, 1999) alakult ki. De ne feledjük el: mindezek a lépések azért voltak lehetségesek, mert egy két és fél évezredes kulturális és erkölcsi közösségen nyugodtak: a görög-római területszervezés hagyományán és a zsidó keresztény közösségszerveződési-erkölcsi alapokon. Az európai társadalmak történelmét a Kr. e. 800-tól kibontakozó, ún. hallstatti kultúrától számítjuk. A gyűjtögető-vadászó életmódot ekkor haladja meg az európai kontinensen élő ember, és kezd állandó településeket létrehozni, háziállatokat tartani és földet művelni. Mindezt az ércbányászat, a fémművesség (bronz, majd mindenekelőtt a vas megmunkálása) teszi lehetővé. Ekkor alakul ki az Itáliai-félszigeten az első városállam (Róma, Kr. e. 753), amelyből majd a nagy Római Birodalom kiépül. Feltűnő, hogy a Kr. e. 8. századtól egészen máig egy nagyon is meghatározott földrajzi területre terjedt ki e kultúra politikai és gazdasági hatóköre: a mai Kárpát-medencétől (pontosabban a keleti sztyeppevidéktől) a mai brit szigetvilágig, illetve a Földközi-tenger és Észak-Afrika partvidékéig, északon pedig a Skandináv-félszigetig. Ebben a térségben bontakoztak ki a különböző kultúrák és azok területigazgatási szervezetei. Az a Nyugat-Európa, amely fokozatosan a jelenlegi európai kontinentális integráció gazdasági és területigazgatási bázisa lett, szerves fejlődés útján jött létre: a Római Birodalomra (Kr. e. 3. évszázad körül Kr. u. 5. század), a Frank (7 9. század), majd a Német-római Birodalomra (10. század 1806) épülve alakult ki. Ehhez a szerves fejlődéshez a birodalomalkotók mellett sok nép materiális és szellemi öröksége egyesült. A mai Európai Unió egy alapjában egységes, görög-római típusú államépítkezés és társadalmi szerveződés folytatása. De a mai Európai Uniónak nemcsak közös állami-területszervezési, hanem közös erkölcsi és magatartásbeli, szokásrendi hagyománya is van. Erről az erkölcsi, szokásrendi közös hagyományról még kevesebbet beszélünk, mint a közös államépítkezési hagyományokról. Ez nem más, mint a zsidó keresztény kultúrkör, ami nagyon is határozott normákat fogalmaz meg nemcsak az ember és az univerzum (ember és Isten) viszonyára, hanem szigorúan egységes elvek szerint szabályozza a társadalom egyéneinek közösségi és magánéletét is. (Gondoljunk csak a tízparancsolatnak a tulajdonviszonyokra, a családra, házasságra, viselkedésformákra [utódlásra] vonatkozó kitételeire.) Nagyon is határozottan elkülönült ez a kultúrkör a világ más nagy párhuzamosan kialakult kultúrköreitől, a mohamedántól, a buddhistától és egyéb kultúrköröktől. Ha úgy tetszik: könnyű volt eddig az Európai Unió építkezése, hiszen szerves folytatása volt egy 2500 éves területigazgatási-társadalmi-kulturális építkezésnek. A neheze most kezdődik. III. A zsidó keresztény kultúrközpont vándorlása Ismételjük: ahhoz, hogy az Európai Unió a maga lehetőségeit a 21. században reálisan felmérje, újra kell értékelnie történelmét. Tanulmányozni kell Nyugat-Európa sikerének és hanyatlásának okait. A siker: az Európa Unió mai területe az előbb említett zsidó keresztény kultúrkörnek ezer éven át a központja volt. A másik siker: ez a Nyugat-Európa, majd 400 éven át a században kétségtelenül az egész világ technikai-kulturális fejlődésének is az élén állt. A hanyatlás: Európa a 20. század végére elvesztette korábbi vezető szerepét. Ma legalábbis a teljesítmények tekintetében az USA mögött áll. A történelemhez a történettudományhoz kell fordulnunk, hogy a kultúrközpontok ezen vándorlására a magyarázatot megtaláljuk. De még inkább azért kell a történelemhez fordulnunk, hogy a tanulságokból lehetséges alternatívákat fogalmazzunk meg 21. századi jövőnkre vonatkozóan. Európa emelkedése Ha keressük a Nyugat-Európában élő népek fénykorának alapjait tézisszerűen fogalmazva három tényező fontossága máris látszik. Az első tényező: a kölcsönösség, a szolidaritás, tolerancia európai keresztény hagyománya, amely a különböző társadalmi rétegek közötti mozgást biztosította, megakadályozva a végleges kasztosodást. Ennek egyik következménye az, hogy Európában a soknyelvűség és a kulturális diverzitás megmaradt egy aránylag kis földrajzi területen. És következménye, hogy ezeket a különböző anyanyelvű kultúrákat a 19. században kialakuló igazgatási egységek, a nemzetállamok a saját anyanyelvi, igazgatási és oktatási rendszerükkel magas irodalmi, tudományos szintre emelték. A nyugat-európai társadalmak egyedülálló 4

9 elit értelmiséget és a mögöttük közvetlenül felsorakozó, tudományos alapozottságú ismeretekkel rendelkező, tőlük el nem szakadt szakemberrétegeket tudtak felmutatni. Ennek alapja egy műveltségi forradalom volt: az európai latin betűs ábécére felépülő folyóírás, majd a nyomtatás elterjedése, melyek új alapokra helyezték az európai népek érintkezési kultúráját, termelési és közösségszerveződését ( század). (Ez volt a második tényező.) Ezekre épülhetett a harmadik tényező: az ipari-technikai forradalom ( században), amely a gépkorszak kiteljesedését, a vasművesség virágkorát hozta magával. Az emelkedés tényezőiről a vitákat folytatni kell. Mi úgy látjuk, vitaindítóként: a felsorolt három tényezőnek is köszönhető, hogy a keresztény zsidó kultúrközpont az elmúlt ezer esztendőben Nyugat-Európába került. A Földközi-tenger keleti görög föníciai medencéjéből először Itáliába (a Római Birodalomra gondolok), majd a frank, német és az angol államszerveződések keretébe. A nyugat-európai társadalmak sikereinek köszönhető azután, hogy a keresztény zsidó kultúra továbbterjedt (a szláv kultúrájú sztyeppeterületekre) Keletre, valamint Dél-Amerikába, Észak-Amerikába és végül Afrikába, Ausztráliába. És ezeknek a tényezőknek köszönhető, hogy Nyugat-Európa a században a más kultúrákkal való versenyben is a világ élére került. Európa hanyatlása Miért következett be Európa hanyatlása és miért emelkedett ki Észak-Amerika és az Egyesült Államok? Miért került a keresztény zsidó kultúrkör központja át az amerikai kontinensre? Átmeneti ez az erőviszony-eltolódás, vagy a gap (különbség), a lemaradás a 21. században tovább fog nőni? Viták vannak, viták lesznek erről a kérdésről is, mint ahogy Európa emelkedéséről is. A válaszokat szerintem ez esetben a 20. század történelmének újraértékelése fogja megadni. Azért néhány hipotézist, meggondolást máris szeretnék előterjeszteni az európai hanyatlásról, az amerikai emelkedésről. Első hipotézisem: az újabb ipari-technikai forradalmak a 20. században nem Európában, hanem az Egyesült Államokban (és részben Oroszországban) bontakoztak ki. Ott épültek ki a nagy állami (adófizetői) ráfordításokat kívánó fizikai, kémiai, biológiai, majd informatikai bázisok is, amivel az USA egy évszázad alatt a tudományos-kulturális forradalom hazája is lett. Ugyanígy a Szovjetunió. (Most a kultúrkörön kívül eső Japánról nem beszélek.) Miért? A válasz a második hipotézisem: az új termelési szervezet (sorozatgyártás, a tömegtermelés és ennek piacigénye) nagytérségi igazgatásiegységeket kíván. E termelésszervezet nem találhat otthonra egy olyan kontinensen, ahol a területi-igazgatási szervezet nemzetállami gátakat (vámokat, munkaerőmozgás-korlátozást) állít. Erre a gátrendszerre a századelőn Európa néhány vezető gondolkodója felfigyelt. Így fogalmazták meg az Európai Egyesült Államok programját. De kisebbségben maradtak. Uralkodó maradt a nemzetállami elv, amely két világháborúhoz vezetett, és ez a két világégés tönkre tette nemcsak a termelést, a lakosság nagy részét, hanem az európai politikai és értelmiségi elitet is. Ezek a világháborús pusztítások azután tovább fokozták Európa hátrányát a békés fejlődést megélő és nagytérségben szerveződő észak-amerikai kontinenssel szemben. Sőt, Európában a győztesek mind 1920-ban, mind 1945-ben visszaállították azt az igazgatási rendszert, amely valójában már a századelőn megbukott. Hiszen igaz, hogy a nemzetállami igazgatási és kulturális rendszer Európa emelkedésének betetőzését, a lakosság kulturális szintjének emelkedését hozta magával a 19. században. De ez a rendszer a 20. század termelési-tudományos-kulturális forradalmának most már gátjává vált. Harmadik hipotézisem: Európa hanyatlásának megpecsételője Európa politikai kettéosztása volt a második világháború után. Megindult ugyan végre az egyetlen út kiépítése, amely a kontinens versenyképességéhez vezethetett: a kontinentális igazgatási-kulturális integráció. De az út túlságosan kanyargósra és rögösre sikeredett. A kontinens politikai kettéosztása ugyanis azt is jelentette, hogy Nyugat-Európa ütközőzónává vált az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti versenyben. Az egész integrációs folyamatot szükségszerűen befolyásolta egy szovjetellenes katonai-stratégiai gondolkodás. (Ez magyarázza, hogy a Nyugat-Európától eltérően szerveződő Görögországra, sőt az iszlám kultúrkörbe tartozó Törökországra is kiterjesztette integrációs igazgatási-védelmi szervezetét.) Így az integrációs folyamatban szükségszerűen nem Európa saját érdekei, hanem a világháborúban győztes új kultúrközpont, az Egyesült Államok termelési-geopolitikai szempontjai érvényesültek, ezek szerint épült fel. IV. Történelmi tanulságok 5

10 A történelemhez tehát nem visszatérünk, hanem a történelem folytatódik. A meg nem oldott problémák újra és újra előtörnek. Nem azok a hibásak, akik a megoldatlan problémákat megfogalmazzák, és a demokrácia segítségével akár kormányzati erővé emelkednek, hanem azok a hibásak mi, akik nem tudjuk e problémákat feloldani. Mi vagyunk történészek, szociológusok, politológusok felelősek azért, hogy nem tárjuk fel a történelemben rejlő alternatívákat és nem fogalmazzuk meg azokat a jelen és a jövő számára világosan. Remélem, kitartó, szívós vita kezdődhet meg az európai emancipáció szükségéről, lehetőségéről. (Vagy éppen arról, mennyire tévedek, amikor erről beszélek. És mindaz, ami van, nagyon jól van, menjen minden a maga régi útján.) A következőkben szeretnék mégis néhány vitát provokáló gondolatot előrebocsátani. Néhány történelmi tanulságot megfogalmazni, amelyek a év utáni Európa mint kontinens és az Európai Unió mint igazgatási egység jövőjére vonatkoznak. 1. Európa emancipációja. Évtizedek óta beszélünk igaz, kevesen Európa emancipációjának szükségéről. Mi, akik részben e nyugati kultúrkör keleti peremterületén, részben Nyugat-Európában nevelkedtünk. Erre csak most, az 1990-es években, a politikai kettéosztás megszűnése és a remélt magunkra eszmélés után kerülhet sor. Mert az is a történelem tanulsága: a történelemben több alternatíva van. Ezeket fel lehet ismerni, vagy nem. És választani lehet közöttük. A századelőn az Európa előtt nyíló alternatívákat kevesen ismerték fel, és akik az integrációt javasolták, azokat mind a konzervatív, mind a baloldali politikai mozgalmak elhallgattatták. Hogy most az emancipáció igénye meghallgatásra talál vagy sem, az ismét döntés kérdése. 2. Az EU nem azonos Európával. Az Európai Unió és a földrajzi vagy kulturális értelemben vett Európa soha nem fog egybeesni. Állást kell foglalni az unió mint területi-igazgatási egység lehetséges határai ügyében. És állást kell foglalni az unió jövendőbeli szomszédai irányában folytatandó politikáról, szövetségi rendszerről. Eddig, az unió előtörténetében a biztonságpolitikai, a gazdasági szempontok uralkodtak. Itt az ideje, hogy az unió kiterjesztésének határairól beszélve, a harmadik tényezőt, az emberi-kulturális tényezőt is figyelembe vegyük. Én, sokakkal együtt, úgy látom, hogy az unió határait lényegében a nyugati kereszténység által évezredek óta megmunkált társadalmakra kell kiterjeszteni. Azaz a mostaniak mellett a tíz felvételre váró (továbbá esetleg Izrael) államterület népeire. Még akkor is, ha a felvételre váró országok, kulturális örökségüket tekintve, nagyon sokszínű és vegyes (közötte a keleti ortodox) hagyományok hordozói. Mint ahogy a kiterjesztésnél végre a racionális igazgatási szempontokat is figyelembe kell venni: mekkora területre érdemes manapság, az informatikai forradalom korában az azonos elvek szerint felépülő területigazgatási egység határát kiterjeszteni. 3. A keleti kiterjesztés. Az unió bővítését minél gyorsabban végre kell hajtani. A gazdasági egymásrautaltság és a politikai-katonai integráció egyaránt fontos. A politikai integrációnak nem szükségszerűen előfeltétele az azonos gazdasági-társadalmi színvonal. Ahogy Dél-Európával sem volt az. A történelem inkább a fordított sorrendet (először politikai, azután gazdasági-társadalmi közösség) igazolja. 4. Új világpolitikai koncepció. Az Európai Uniónak végig kell gondolnia világpolitikai elhelyezkedését. Nemcsak emancipálódnia kell az Egyesült Államokkal szemben, hanem nyitnia kell a keleti, orosz ukrán területek felé is. A hidegháború örökségét e téren is fel kell számolni, és figyelni kell arra a nyersanyag- és piaclehetőségre, amelyet a volt Szovjetunió területe kínál. Az Egyesült Államoknak és Japánnak van Oroszország-stratégiá -ja, az EU-nak nincs, vagy legalábbis nem publikus. (Ez az elmúlt évtized, az közötti évek egyik szomorú történelmi tanulsága.) Az EU-nak tovább kell erősítenie az 1970-es években megkezdett új típusú kapcsolatrendszerét a saját kultúrkörén belül, és azon túl is. Leírták közgazdászaink, politológusaink, stratégáink, hogy átrendeződés megy végbe a világ termelés- és geopolitikai rendszerében. Az EU-nak ahogy ezt megteszi az USA, Japán, Kína az önálló gazdaság- és kultúrpolitikáját kell erősítenie. 5. Az európai identitás szüksége. Nincs életképes unió európai identitás nélkül. Törekedni kell financiális eszközökkel is a meglévő és használható európai identitási elemek erősítésére. Támogatni kell Európatörténeti munkák létrehozását. (Mi például Budapesten reméljük, hogy 3-4 éven belül elkészítjük az Európa krónikája c. művet, az egész világon népszerű krónikasorozat egyébként Bertelsmann-vállalkozás új darabjaként.) Az oktatási rendszer közismereti tantárgyaiban (történelem, földrajz, irodalom, művészet) hangsúlyosan kell az európai tematikát szerepeltetni. (Ez legyen feltétele az uniós csatlakozásnak. Legalább annyira fontos, mint a gazdasági, katonapolitikai szempontok.) 6

11 6. Jövőorientált gondolkodás. Kultúrpolitikai eszközökkel támogatni kell az önkritikus, de mégis jövőorientált közgondolkodás kialakulását. Nem lehet sem felülvizsgálat, sem perújrafelvétel történelmünk visszahúzó jelenségei dolgában. Sem a két világháború, sem a tömeggyilkosságok ügyében. De európainak lenni nem jelenthet csak kollektív bűntudatot. Először is: látni kell a ma is korszerű európai identitás történelmi alapjait. Sokat sorolhatnának fel kollégáim, én most csak hármat említek: a világra nyitottságot Európának nem voltak izolációs korszakai, mint Kínának, Japánnak, az USA- nak, a szolidaritást és a kulturális diverzitást, a toleranciát (amelyekről korábban már szóltam). Másodszor: tanulmányozni kell történelmünket mert az folyamatosságában bennünk, közöttünk él, de a politikai gondolkodást meg kell szabadítani a historizálás hagyományos európai (jórészt német) hagyományaitól. Az EU-nak legyen jövőképe. Évek óta mondogatjuk: A kultúrpesszimizmus Európája lettünk. A dinamikus, jövőorientált amerikai testvérkultúra mellett. A kezelés: a megelőzés És itt megszakítjuk a problémák sorolását. Azok, akik évtizedek óta eltökélt hívei az európai gondolat megújulásának, folytathatnák a kérdéskörök felsorolását. Egy önmagam számára leírt zárókövetkeztetést mégsem mellőzhetek. Mint a természettudományok őszinte tisztelője, tudományos termékeik buzgó olvasója. A modern orvostudomány ma már fő feladatának a betegség megelőzését tekinti. A prevenciót. Szembefordulva azzal a hagyománnyal, amelyik az elhatalmasodott baj csillapítását, a beavatkozást tekintette feladatának. A modern orvostudomány már nem technokrata módon elképzelt biokémiai, biofizikai egységet lát az emberben, hanem élő, individuális lelki és biológiai életet élő szervezetet. Tanulni kell e gondolkodásból. A társadalomtudományoknak fel kell nőniük. Erősödniük. Vizsgálniuk kell a társadalom valós folyamatait, állandóan jelezni a konfliktusforrásokat. Nemcsak hisztérikusan, ráolvasással vagy katonai-politikai gyógyszerekkel a lázkitöréseket csillapítani, hanem a gyulladás gócait politikai eszközökkel megszüntetni. Kutatók, politikusok együtt. S mindezt a források a történelem újratanulmányozásával kell kezdeni. 2. Képek 7

12 8

13 9

14 10

15 11

16 1. A kerszténység gyõzelme Magyarországon AZ ÁLLAMALAPÍTÁS KORA ENGEL Pál A kereszténység győzelme Magyarországon I. István és utódai Ez év őszén jelenik meg Engel Pál: Szent István birodalma című monográfiája a História Könyvtár sorozatában. A monográfia az eredetileg 100 ívre tervezett (Engel Pál Szakály Ferenc Glatz Ferenc) magyar történet első kötete, mely egy angol kiadó gondozásában a szigetországban is hamarosan napvilágot lát. Alább a magyar közönség számára készült szöveg egy fejezetét adjuk közre. Géza utóda 997-ben Vajk lett, aki megkeresztelése óta az István nevet viselte. Trónra léptekor szilárd fejedelmi hatalmat kapott örökségül, és a kezdeti akadályokon könnyen úrrá lett. Mindamellett még hátra volt a tulajdonképpeni szervező munka: hatalmának feltétlen elismertetése az ország egész területén és a keresztény egyház szervezetének kiépítése. Valamikor ekkortájt jött létre az az új politikai rendszer is, amelyen ezentúl az Árpádok uralma nyugodott egészen a 13. század elejéig. Hogy ennek kiépítésében mekkora része volt Gézának és mekkora Istvánnak, azt nem tudjuk; a keresztény királyság formális megalapítása és megszervezése azonban István műve volt, ezért az egyház nem ok nélkül emelte szentjei sorába 1083-ban, és maradt fenn az utókor emlékezetében is úgy, mint a magyar királyság megalapítója. Az ország egyesítése István uralkodásának első aktusa az Árpád-házi tartományok egyesítése volt. Ehhez az alkalmat idősebb rokona, Koppány fellépése szolgáltatta, aki a szeniorátusi elv* alapján magának követelte a fejedelmi trónt, emellett valószínűleg a levirátus** pogány szokására hivatkozva Géza özvegyének kezét is. István 998-ban Veszprém mellett csatában legyőzte nagybátyját, Koppányt, holttestét felnégyeltette, és a darabjait hatalma szilárdságának jeléül Veszprém, Győr és Esztergom kapujára függesztette ki. A negyedik darabot másik nagybátyja, anyjának testvére, a pogánysággal kacérkodó Gyulakapta meg, mintegy intésül, hogy uralma nem lesz hosszú életű. Nem is volt. Országát, Erdélyt István már 1003-ban bekebelezte és külön kormányzóra bízta. A gyula azonban kegyelmet kapott, és leszármazottait később a magyar előkelők sorában találjuk. István uralma ettől fogva az Árpádok egész országára kiterjedt. Hatalmának legitimálása végett időközben megtette uralkodásának legdöntőbb, hatásában legmaradandóbb lépését: 1000 karácsonyán (vagy 1001 újév napján) Esztergomban ünnepélyesen királlyá koronáztatta magát. Uralkodását ettől az időponttól számította, és a magyarok királya (rex Ungarorum) címet vette fel. (A szláv eredetű magyar király szó Nagy Károly nevéből keletkezett, és így méltón kifejezte István különleges hatalmát. A királynét kezdetben, nem tudni, meddig, iráni szóval asszonynak címezték. Valószínűleg ez volt a fejedelem feleségének korábbi címe, és belőle alkották meg a Szent Szűz magyar boldogasszony nevét is. Nem veszett ki az úr cím sem, de a továbbiakban a királyi család hercegeit illette meg.) A koronázás A koronázás háttere a korai magyar történelem egyik legtöbbet vitatott kérdése. Noha száz esztendővel később, 1100 körül Magyarországon úgy emlékeztek, hogy a koronát István kérte Astrik apát útján a pápától, ennek látszólag ellentmond Thietmar merseburgi püspök egykorú és megbízható értesülése, aki szerint István III. Ottó ( ) császár kegyelméből és biztatására kapott koronát és áldást. Ezt néha úgy értelmezik, hogy ezáltal Ottó vazallusa lett, s emellett szólna, hogy hatalmi szimbólumként nem a koronát, hanem azt a királylándzsát (lancea regis) használta, amelyet állítólag még apja kapott III. Ottótól. Valóban a lándzsa látható mind pénzein, mind az őt ábrázoló, 1031-ben készült koronázási paláston, de a két nézet összeegyeztethető. Az ezredik év körül a császár Rómában időzött, és szövetségesével, II. Szilveszter pápával együtt az imperium Romanum helyreállításán fáradozott.* Nincs okunk kétségbe vonni, hogy a korona a pápától származott, de nyilvánvaló, hogy a küldéséhez Ottó is hozzájárult. Közös politikájukba tökéletesen beleillik István felruházása a királyi címmel, és ezzel Magyarország betagolása a keresztény imperiumba anélkül, hogy ez valóságos függő viszonyt jelentett volna István számára. Ilyesminek ugyanis, bármit képzeltek is a kortársak a szimbólumok mögé, politikájában nyoma nincs. Külpolitika 12

17 István is folytatta apja politikáját, amennyiben jó viszonyra törekedett legerősebb szomszédaival. A bizánci II. Baszileioszt 1018-ban segítette a bolgárok legyőzésében, sógorával, II. Henrik ( ) császárral pedig barátságban élt. A száli dinasztia kihalásakor azonban örökösödési igénnyel lépett fel, részt követelve fiának a bajor hercegségből, s emiatt háborúba sodródott az új császárral, II. Konráddal ( ). Konrád 1030-ban Magyarországra nyomult, de vereséget szenvedett, és kénytelen volt Bécsről és környékéről lemondani. Az igazi gondot a trónöröklés kérdése jelentette István számára, miután egyetlen fia, a szent életűnek mondott Imre 1031-ben vadászbaleset áldozata lett. A kézenfekvő örökös István unokatestvére, Vazul lett volna, Géza fejedelem Mihály nevű testvérének fia, őt azonban a király nem látta alkalmasnak az uralkodásra. Helyette nőági unokaöccsét, Pétert jelölte ki utódául, az elűzött velencei fejedelem, Otto Orseolo fiát. Vazult ezért megvakíttatta. A vak unokaöcs három fia Lengyelországba menekült. (És majd onnan fog középső fia, András a trónra visszatérni.) István augusztus 15-én halt meg, mintegy hatvanéves korában, és Imre herceggel együtt az általa alapított székesfehérvári bazilikában helyezték örök nyugalomra. Szent István utódai 1301-ig Péter volt az ország egyetlen idegen származású uralkodója. Nem lehet csodálni, hogy a magyar urak nem tudták elfogadni. Rossz néven vették, hogy István özvegyét, Gizellát kiforgatta vagyonából és őrizet alá helyezte. Azt is, hogy ordító németekkel és fecsegő olaszokkal veszi magát körül őszén elűzték, és egy előkelő magyar (állítólag kabar) nemzetség fejét választották királlyá, Abát, keresztény nevén Sámuelt ( ). Aba, István nőági rokona volt. Talán sógora vagy unokaöccse, nem tudjuk biztosan. De azt tudjuk, hogy szintén a kereszténység meggyőződéses híve, ám erőszakos és kíméletlen volt, úgyhogy uralma alatt hamarosan senki sem érezte biztonságban magát ben megtorlásul, amiért III. Henrik császár ( ) védelmébe fogadta az elűzött Pétert, feldúlta Ausztriát ban, amikor a császár Győrig nyomult, kénytelen volt békét kérni, és lemondani az István által megszerzett bajor területekről ben Henrik újból megjelent, hogy Pétert uralomra segítse, s ekkor a vezető nagyok többsége már örömmel fogadta. Aba július 5-én Győr mellett, Ménfőnél csatát vesztett, menekülés közben elfogták és kivégezték. Rokonai saját monostorában, a Gyöngyös melletti Abasáron temették el, de később talán áthelyezték abba az egykorú templomba, amely ma is áll Feldebrőn, Eger közelében. Aba bukásával ismét Péter vette át az uralmat. Hatalmát ezentúl elsősorban a császár támogatására kívánta alapozni ben Székesfehérvárra hívta Henriket, s ott pünkösdkor, május 26-án ünnepélyesen átadta kezébe a királylándzsát, amivel országát birodalmi hűbérré nyilvánította. Állítólag még a bajor törvényeket is bevezette. Ezek a lépései nemcsak a szunnyadó pogányság, hanem az istváni új rend híveit is felháborították. A keresztény urak és főpapok, Árpád nemzetségétől remélve a bajok orvoslását, 1046-ban visszahívták Lengyelországból Vazul fiait. A pogányok viszont úgy látták, hogy a fordulat a régi rend visszatérését is jelenti, és szerte az országban papokat és szerzeteseket gyilkoltak le. (Ekkor vesztette életét a velencei származású, 1083-ban szentté avatott Gellért csanádi püspök, Imre herceg egykori nevelője, akit a Duna pesti révjénél, a róla elnevezett Gellért-hegy lábánál öltek meg két püspöktársával együtt.) Az új rend szilárdsága István királysága azonban szilárdnak bizonyult és túlélte a válságot. A nagyok többsége továbbra is keresztény királyt akart, ezért Vazul fiai közül a pogány szimpátiáiról ismert Levente mellőzésével az ifjabbat, Andrást választották meg. Személyében újból az Árpádok dinasztiája került hatalomra, amely azt kihalásáig, 1301-ig szilárdan meg is tartotta. I. András ( ) csak arra használta fel a pogányok mozgalmát, hogy legyőzze vetélytársát, ezt követően azonban kinyilvánította a keresztény államrend helyreállítását, és a pogányokat villámgyorsan engedelmességre szorította. Pétert, miután Székesfehérvár közelében hívei kezére került, megvakíttatta és kiheréltette, amibe az rövidesen belehalt. III. Henrik nem egykönnyen mondott le a hűbérúri fennhatóságról, amelyet a magyar királyság felett Péter révén szerzett ben mélyen benyomult az országba, de kénytelen volt ütközet nélkül visszafordulni, mert a magyarok megfosztották utánpótlásától. A hadjárat felért egy vereséggel, és a hagyomány később úgy tartotta, hogy a Vértes hegység a visszavonuló németek eldobált vértjeiről kapta a nevét ben Pozsonyt próbálta meg elfoglalni, de ezúttal is kudarcot vallott. András megőrizte függetlenségét, és csak évek múlva békült ki a birodalommal, amikor otthoni dolgai úgy alakultak, hogy külső segítségre lett szüksége. 13

18 A gondokat, nem először és nem utoljára az Árpádok történetében, a trónutódlás kérdése okozta. A dinasztia restaurációját úgy is lehetett értelmezni, hogy visszatérést jelent a szeniorátusi öröklés ősi rendjéhez. A királyság örököseként a pogány Levente korai halála után Vazul harmadik fia, Béla jött számításba, aki kevéssel a trónváltozás után szintén hazatért, és hercegi címmel az ország keleti harmadát kapta meg bátyjától kormányzásra. A hercegség intézménye A hercegség (ducatus) intézménye, mely az ország kormányzásának területi megosztását jelentette a király és legközelebbi rokona között, 1107-ig állt fenn. Ennek előzménye valószínűleg a 10. századi, közelebbről nem ismert dinasztikus osztozkodásokban kereshető. Géza idején Koppány volt a somogyi dux (herceg), vagyis egy kis dunántúli tartomány ura. István a trónörököst, Pétert tette meg seregei vezérévé, vagyis herceggé, bár arra nincs adat, hogy territóriumot is juttatott-e neki. I. András óta vannak viszonylag pontos ismereteink az intézmény működéséről. A mindenkori herceg a Tiszától keletre eső országrészt és Nyitra vidékét kormányozta, hatalmának súlypontja úgy látszik Biharban volt. Tartományában uralkodói jogokat gyakorolt, így pénzt is veretett, csupán egy téren nem kapott szuverenitást: a külpolitikában. András király eleinte zavartalanul működött együtt Béla herceggel, de 1053 körül fia született, Salamon, és ezt követően azon fáradozott, hogy az ő számára biztosítsa a trónt. Még életében királlyá koronáztatta, és 1058-ban eljegyezte a nemrég elhalt III. Henrik kiskorú leányával, Judittal. Öccsét is megpróbálta rábírni, hogy lemondjon öröklési jogáról. A hagyomány szerint találkozóra hívta az országrészeik határán fekvő Tiszavárkonyba és elébe tette a királyi és a hercegi méltóság jelképeit, a koronát és a kardot, felajánlva neki, hogy válasszon. A herceg, miután a tudomására jutott, hogy a korona választása az életébe kerülne, beérte a karddal. Ezután azonban Lengyelországba menekült, ahonnan 1060-ban csapatokkal tért vissza. András csatát vesztett, és az ott kapott sebeibe hamarosan belehalt. Az általa alapított tihanyi bencés apátságban temették el, ahol az egykorú altemplom és egy ott talált vörösmárvány sírkő ma is emlékeztet rá. Fiát, Salamont a hívei Németországba menekítették, míg Bélát december 6-án megkoronázták. Az egység győzelme I. Béla ( ) rövid uralkodását a pogányság utolsó nyílt fellépése tette emlékezetessé ben Székesfehérvárott, ahol törvénynapot tartott, közrendűek óriási tömege sereglett össze és zavarba ejtő kérésekkel állt elő: valamennyi pap megkövezésére, karóba húzására és általában lemészárlásukra óhajtották elnyerni a király felhatalmazását. Béla három nap gondolkozási időt kért, ezalatt összeszedte hadait, majd szétverte a gyülekezetet. A kereszténység győzelme immáron végleg biztosítva volt. * Vö. erre Székely György cikkét História, 1999/9 10. sz. 50. oldal. 2. Képek 14

19 15

20 16

21 17

22 18

23 19

24 20

25 21

26 1. Nagy Sándor, a birodalomalapító FIGYELŐ KERTÉSZ István Nagy Sándor, a birodalomalapító Egy összetett személyiség természetrajza Az év során jelenik meg a História Könyvtár köteteként Kertész István: Hellénisztikus történelem című monográfiája. A könyvet akadémiai doktori disszertációként védte meg a szerző 1999-ben. Ebből most ízelítőként közöljük a Nagy Sándor (ur. Kr. e )) egyéniségének átalakulását és annak indítékait bemutató fejezetet, valamint az uralkodó hadseregszervező, városalapító tevékenységének elemzését. Alexandros tetteinek magyarázatát összetett személyisége adja meg. A nagy hódító ugyanis egyszerre volt makedón király, hellén világpolgár és keleti despota. Ragyogó hadvezér, aki egy olyan társadalom élén álló fejedelem, amelynek több vonása a katonai demokráciát idézte. Nagyszerű ivócimbora és hűséges barát volt, aki közvetlen környezetében mint Alexandros csak első volt az egyenlők között. Azt elfogadta például, hogy Egyiptomban Ammón isten fiaként tiszteljék, de szűkebb körben gúnyolódott rajta. Egyszer, amikor barátaival lakomázott, megdördült az ég, és egyikük megkérdezte: Nem te vagy ez, Zeus fia?. Ekkor nevetve így válaszolt: Én nem akarom megijeszteni a barátaimat... A hellénség összefogója Az ő emberi gondjai, az ő számára megoldásra váró problémák azonban alapvetően nem Makedóniához, hanem a válságának betudhatóan a Makedónia fennhatósága alá sodródó hellénséghez kapcsolódtak. Alexandros a növekvő erejű Makedónia minden hatalmával a tehetetlenségbe süllyedt hellén polisvilág tágabb, birodalmi keretek között történő újjáélesztésére törekedett. Makedónia királyaként a hellének Kr. e. 4. századi válságtudata vezérelte tetteit. Hamarosan be kellett azonban látnia és ebben talán csak atyját követte ismét, hogy feladata betöltéséhez nem elég csak makedónnak és ugyanakkor hellénnek lennie. Az egységes államszervezetet Nagy Sándor ökumenikus méretben kívánta megvalósítani. Egységes állam volt az eszménye, amely Délkelet-Európán kívül magában foglalta legalább a Közel- és Közép-Keletet. Azt is tudta azonban, hogy egy ilyen államot csupán a hódítás erőszakossága nem tehet szilárddá. Erről tanúskodik, vagy legalábbis ezt sugallja egy néki tulajdonított beszéd: [...] nem azért jöttem Ázsiába, hogy kiirtsak minden nemzetet; sem hogy pusztasággá tegyem a földkerekség felét, hanem azért, hogy az általam háborúban leigázott népeknek öröme teljék a győzelemben. Így aztán veletek együtt katonáskodnak, birodalmatokért vérüket ontják, de menten fellázadnának, ha gőgösen bánnánk velük [...] Ha Ázsiát meg akarjuk hódítani, és nem csak átvonulni rajta, akkor szelíden kell bánnunk e népekkel: az ő hűségük szilárddá és örök életűvé teszi a birodalmat [...] csakugyan igaz, hogy a perzsa szokásokat meghonosítom a makedónok között! Mert sok nemzetben látok olyasmit, amit nem szégyen utánoznunk. Csak úgy kormányozhatom helyesen e roppant birodalmat, ha mi is megtanítjuk őket egyre-másra, s ha mi magunk is tanulunk tőlük. Alexandros jó programot dolgozott ki a katonai sikerek politikai gyümölcsöztetésére. E program lényege az volt, hogy masszív politikai keretbe tömörítse a helléneket, de a hellénség kereteit kitágítsa. Ahhoz azonban, hogy egységes kultúra által összetartott és etnikai hovatartozáson felülemelkedő hellénizált és hellén, összességében hellénisztikus lakosságra alapozhassa roppant birodalma hatalmas épületét, Alexandrosnak meg kellett küzdenie egyrészt a konzervatív makedónok, másrészt a provinciális keletiek részéről jelentkező ellenállással. Ezt az ellenállást úgy látta csak egy keleti despota módszereivel törheti le. A keleti despota Az antik szerzők egyöntetűen Alexandros jellemének elfajulásaként értékelik azt, hogy megkövetelte a makedón arisztokratáktól is a perzsa udvari szokások elfogadását. Leghűbb barátait is képes volt például életüktől megfosztani, ha nem engedelmeskedtek akaratának. Elfogadta az istennek kijáró tiszteletet. Röviden: a makedón király keleti despota lett. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk: szerintünk korlátlan hatalmú úrnak kellett mutatkoznia, ha nem akarta azt, hogy az állam keretei között élő népek egymás elleni véres háborúja feleméssze az addigi eredményeket. Alakjának ellentmondásossága éppen abban rejlett, hogy ugyanakkor, amikor politikusként despota volt, emberként megmaradt makedónnak és hellénnek. 22

27 A makedón és görög elem azonban lassan háttérbe szorult Alexandros személyiségében a keleti despota vonásaival szemben. Az új környezet és az új feladatok újszerű uralkodási formát követeltek meg tőle. A perzsákat és az egykor nekik alávetett óriási térségek lakóit nem kormányozhatta makedón módon. Ő maga és hívei is érezték a benne feszülő kettősséget, ahogy másképp viszonyult makedón és másképp keleti alattvalóihoz. A makedón arisztokrácia több tagja azonban fokozódó értetlenséggel és ellenszenvvel figyelte Alexandros átváltozását keleti despotává. Az így kialakult konfliktusok első jelentős áldozatai a király elleni összeesküvéssel vádolt és 330 szeptemberében megöletett Philótas és Parmenión voltak. Philótas talán valóban részt vett egy Alexandros ellen szerveződő merénylet kidolgozásában, de erre nézvést megoszlik a kutatók véleménye. Parmeniónnak viszont alighanem az volt az egyik legkomolyabb bűne, hogy Philótas apja volt. Néhány évvel később a történetíró Kallisthenés és a lovasparancsnok Kleitos (ez utóbbit maga Alexandros döfte le) esett áldozatul a király és környezete egy része közötti ellentéteknek. Alexandros nemcsak a perzsa szokások átvételével, hanem a perzsa közigazgatás megőrzésével is igyekezett a központi hatalom jogfolytonosságát birodalma keleti felében hangsúlyozni. Meghagyta a régebbi satrapiarendszert, és több satrapia, azaz tartomány élén megerősítette a korábbi helytartók (satrapák) személyét. Ősi keleti arisztokratákat igyekezett magas tisztségekbe juttatni. Például a korábbi uralkodó, Dareios fivérét, Oxyathrést bevette a hetairosok (a király barátai, vagyis a vezető arisztokrácia tagjai) közé. Jó néven vette, ha saját emberei fogékonyak voltak a perzsa szokások és kormányzati módszerek iránt. Így lett a nagymértékben elirániasodott makedón Peukestas Persis tartomány helytartója. A városalapító Politikai és gazdasági, olykor stratégiai követelményeket elégített ki Alexandros városalapítási politikája. Elsősorban forgalmas vízi és szárazföldi utak mentén több tucat várost alapított, amelyek egy része az Alexandria nevet kapta. A leghíresebb Alexandria Egyiptomban jött létre, és ez napjainkban is jelentős kikötőváros. De ma is áll például Herat Afganisztánban, Tadzsikisztánban a későbbi Leninabad, amely az ókorban AlexandriaEschata néven vált ismertté. A városok makedón veteránokat, görög telepeseket köztük kiszolgált zsoldosokat fogadtak magukba. Vegyes lakosságuk nagy része a későbbi évszázadok során erősen hellénizálódott. A városok alapvető feladata kezdetben a további hódításokra masírozó hadsereg utánpótlási vonalainak biztosítása volt. Később azután olyan politikai centrumokká fejlődtek, amelyek a központi hatalom akaratát sugározták ki az őket körülvevő vidékre. Az Alexandros által alapított városok általában kifejlesztették azon önkormányzati intézményeiket (bulé = tanács, ekklésia = népgyűlés), amelyek a klasszikus görög polist is jellemezték. Ez utóbbiaktól eltérően azonban ezek a városok már nélkülözték az önálló államiság ismertetőjegyeit. Viszonyuk az állam kormányzati hatalmához, ez esetben a királyi udvarhoz, hasonló volt ahhoz, ahogy manapság is a belső autonómiával rendelkező városok alávetik magukat a legfelső irányításnak. A hadsereg megreformálója A birodalomalkotási célok jegyében került sor a hadsereg átalakítására. A görög szövetségesek által rendelkezésre bocsátott haderő hazaküldése után az egykor Európából Ázsiába átkelt hadinépből nagyobb részt a makedónok maradtak Alexandrosszal. Ők igen értékes harci erőt képviseltek, de természetesen számuk egyre fogyatkozott. Sokan elestek a csatákban, mások megsebesültek vagy megbetegedtek a viszontagságos hadműveletek közben. A további hódítások tekintetében a makedónok azért sem jöhettek túlságosan nagy mértékben számításba, mert a meghódított területek táguló határai között a stratégiailag legfontosabb pontokat ők szállták meg és őrizték. A sereget tehát emiatt is fel kellett frissíteni. De politikai jelentősége is volt annak, hogy az új alattvalók részesei lehettek a további hódításoknak. Így az újabb sikereket a magukénak is érezhették, és ez mindenképpen a belső egyetértés záloga lehetett. Tekintettel arra, hogy Alexandros nagy létszámú könnyűlovasságot toborzott növekvő birodalma keleti területein, meg kellett változtatnia a hadseregében addig érvényesülő törzsi, nemzetségi alapon történő belső szervezési formát. A 300 lovast magukban foglaló törzsi lovasegységek, az ilék helyébe megszervezte a különféle nemzetiségű lovasokat tömörítő és nagyobb létszámú, ún. hipparchiákat. Megkezdődött az európai és ázsiai gyalogosok közös phalanxban való egyesítése. A keleti tartományokban 30 ezer fiatalembert gyűjtöttek össze, akiket makedón módra képeztek ki. Emellett Alexandros megerősítette királyi testőrségét a nehézfegyverzetű gyalogosok egy új alakulatával, amelynek tagjait ezüsttel bevont pajzsukról argyraspidesnek nevezték el. Lassanként hasznosítani kezdték a zsákmányolt elefántokat is. Ezeket Alexandros idejében még csak teherhordásra használták, de utódai uralma alatt már harci állatokként alkalmazták őket. 23

28 2. Képek 24

29 25

30 1. Magyarország államberendezkedése JELENIDŐBEN SÁRKÖZY Tamás Magyarország államberendezkedése Törvények, alkotmány, gazdaság A magyar államalapítás évfordulójára, ez év őszén megjelenik 2. kiadásban a Magyarok krónikája. A könyv december 31-ig kíséri nyomon a magyar történelmet. Különös hangsúlyt helyez a munka a rendszerváltás felgyorsulásának korszakára, bemutatva az 1989 utáni új intézményeket, társadalmi feszültségeket, a magyarság új európai-világpolitikai elhelyezkedésének körülményeit.a História következő számaiban szemelvényeket közöl a készülő átdolgozásból. Alábbiakban az új állam és gazdasági rendszer intézményeinek összefoglaló leírását adjuk. Magyarországon alapvetően az év közötti törvényhozás nyomán a szocialista államstruktúrából létrejött egy polgári jogállam államberendezkedése. Ennek alapját az és az évi alkotmánymódosítások képezték. I. A polgári államberendezkedés születése ( ) A törvényhozás Az alkotmány értelmében az alapvető hatalmi szerv, a törvényhozó hatalom letéteményese az Országgyűlés (parlament). A parlamentet a négyévenként tartott demokratikus választások útján hozzák létre. A választójogról, illetve az országgyűlési képviselők megválasztásáról alapvetően az évi XXXIV. törvény rendelkezik. A többpártrendszer alapjait az egyesülési jogról szóló évi II. törvény, illetve a politikai pártokról szóló évi XXXIII. törvény fektette le. Az 1990-es rendszerváltozás után már háromszor, 1990-ben, 1994-ben és 1998-ban voltak szabad választások, a megválasztott kormányok kitöltötték négyéves mandátumukat, a parlamenti váltógazdaság is kialakulóban van, hiszen mindhárom alkalommal más politikai irányzat győzött. A politikai rendszer tehát Magyarországon stabil. Köztársasági elnök, Alkotmánybíróság Az ország államfőjét, a köztársasági elnököt az Országgyűlés választja 5 évre. A magyar államfő ún. protokolláris államfő, Magyarország ugyanis nem a prezidenciális (elnöki), hanem a parlamenti kormányzás államformáját választotta. A parlament törvényhozási hatalmának alkotmányos korlátját, ellensúlyát az évi XXXII. törvénnyel létrehozott Alkotmánybíróság képezi, amely a jogszabályok alkotmányosságát vizsgálja, és megsemmisíti az alkotmányellenes törvényi rendelkezéseket. Az alkotmánybírókat az Országgyűlés 9 évre választja. Közpénzek ellenőrzése, emberi jogok A közpénzekkel való gazdálkodást az Állami Számvevőszék ellenőrzi (1989. évi XXXVIII. törvény), amelynek elnökét az Országgyűlés 12 évre választja. Az évi LIX. törvény Magyarországon is létrehozta a skandináv országokból származó ombudsman intézményét. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosai igen széles hatáskört kaptak a közigazgatással szemben az állampolgárok törvényes érdekeinek védelmére. Az alkotmány biztosítja az ország állampolgárai számára az emberi jogokat, különösen pedig a szabadságjogokat (gazdasági, szociális, kulturális jogokat is), ezek némelyikéről, pl. a gyülekezési jogról külön törvény (1989. évi III. törvény) született. E jogok biztosítására speciális államszervek jöttek létre az Országgyűléshez kapcsolódva. 26

31 Magyarországon az ügyészség is közvetlenül a parlamenthez kötődik, a legfőbb ügyészt az Országgyűlés választja meg 6 évre. Az ügyészség nemcsak a rendőrség által végzett nyomozások törvényességi felügyeletét, illetve a vádképviseletet látja el, hanem polgári és közigazgatási ügyekben is széles hatásköre van. Végül a polgárok tömegkommunikációs szabadságjogainak biztosítására az évi I. törvény (médiatörvény) közvetlenül az Országgyűléshez kötve létrehozta az Országos Rádió és Televízió Testületet, amelynek a kiegyensúlyozott és objektív tájékoztatás felügyelete a fő feladata. A központi közigazgatás A végrehajtó hatalom feje a kormány, amely alatt működik minisztériumok, illetve országos hatáskörű közigazgatási szervek alá szervezetten a központi közigazgatás. A kormány struktúráját tekintve a magyar alkotmány a német, ún. kancellári rendszert vette át: a kormány lényegében a miniszterelnök kormánya, ami a parlamentben csak a miniszterelnökkel szembeni, ún. konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal buktatható meg. A minisztereket mivel 1990 után a magyar kormányok minden esetben koalíciós kormányok voltak, politikai jellegű koalíciós megállapodás alapján a miniszterelnök jelöli. A miniszterek és az államtitkárok jogállásáról és felelősségéről az évi LXXIX. törvény rendelkezik. A minisztériumok felsorolásáról külön törvény rendelkezik, ezek kormányonként változnak. A miniszterek száma 15 körül mozog, ismeretes a tárca nélküli miniszter intézménye is. A Miniszterelnöki Hivatalt ugyancsak német példára 1998 óta miniszter vezeti, a kormányzás központi szerveként. A hadsereg felett a civil honvédelmi miniszter, a rendőrség felett a belügyminiszter gyakorol törvényességi és politikai felügyeletet. A titkosszolgálatok politikai felügyeletét külön tárca nélküli miniszter látja el. A legtöbb közigazgatási ágazatot törvény szabályozza (pl. vízügyi törvény, környezetvédelmi törvény stb.). Vannak olyan speciális államszervek is, amelyek különleges feladatuknál fogva a kormánytól viszonylagos függetlenséget élveznek, és vezetőjüket a köztársasági elnök nevezi ki. Ilyen a Magyar Nemzeti Bank mint az ország jegybankja (1991. évi XV. törvény), vagy a Gazdasági Versenyhivatal (1996. évi LVII. törvény). Önkormányzatok Az ország közigazgatásában nagy szerepet játszanak a választott helyi önkormányzatok, amelyek a kormánytól függetlenek. A helyi önkormányzatok két szintre oszlanak: területi önkormányzatokra, amelyek megyei szintű önkormányzatokat jelentenek, és települési (városi-községi)önkormányzatokra. Az ország területe Budapesten kívül 19 megyére oszlik, amellett megkülönböztethetünk megyei jogú városokat is. (A küszöbön álló Európai Unióhoz való csatlakozás miatt az 1990-es évek vége óta nagy szerepet kapott a tervezési-statisztikai régiók szervezése is.) A helyi önkormányzatok képviselőit, illetve a városokban-községekben a polgármestereket a lakosság választja négy évre. Az önkormányzat közigazgatásának élén a polgármester, illetve a jegyző áll. Az önkormányzatok jogállását, illetve hatásköreit az évi LXV. törvény, illetve az évi XX. törvény határozza meg. A Magyarországon élő kisebbségek jogai biztosítása érdekében kisebbségi önkormányzatok (pl. cigány, német, szlovák, horvát stb.) is működnek. A kormány a helyi önkormányzatokkal való kapcsolattartásra területi szinten megyei közigazgatási hivatalokat működtet, amelyek zömmel másodfokú hatósági teendőket látnak el. Igazságszolgáltatás Az igazságszolgáltatás önálló államszerve a független bírói szervezet. Magyarországon az 1990-es évek második felében átfogó igazságszolgáltatási reform kezdődött. A bíróságokkal kapcsolatos igazgatási teendők elkerültek az Igazságügyi Minisztériumtól és létrejött e feladatok ellátására az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, amelynek az elnöke a Legfelsőbb Bíróság elnöke (1997. évi LXVI. törvény). A Legfelsőbb Bíróság elnökét az Országgyűlés választja meg 6 éves időtartamra. A bírósági szervezet az ország területi felépítését követi, az 1990-es évek végén kezdődött meg, Ausztriához hasonlóan, a táblabíróságok felállítása is. Az elmúlt 10 évben kialakult az igazságszolgáltatás infrastruktúrája, mégpedig alapvetően az államtól független foglalkozási kamarák mint köztestületek útján. Ilyenek az ügyvédi (1998. évi XI. törvény), a közjegyzői (1991. évi XLI. törvény) vagy az igazságügyi szakértői (1995. évi CXIV. törvény) kamarák. 27

32 Az ország államszervezetében a független köztestületek nemcsak az igazságszolgáltatásban, hanem más területeken is jelentős szerepet kaptak. Ilyen pl. a Magyar Tudományos Akadémia, avagy a gazdasági kamarák. Külön törvény biztosítja az egyházak szabad működését (1990. évi IV. törvény). (A törvényt az Országgyűlés január 24-ei ülésén fogadta el, a kihirdetés napja: február 12.) Magyarországon a polgári demokratikus államszervezet az 1990-es évek végére megszilárdult, ebben csak finomítások, kisebb korszerűsítések várhatók. II. A piacgazdaság intézményrendszere ( ) A szocialista társadalmi tulajdonon alapuló tervgazdálkodás rendszeréről a piacgazdasági jellegű, magántulajdoni rendszerre való átmenet Magyarországon igen intenzív gazdasági törvényhozás útján valósult meg. A legjelentősebb, a piacgazdaság ún. hordozó törvényeinek megalkotása között történt meg. Az alapvető húzótörvény még a politikai rendszerváltozás előtt született a gazdasági társaságokról szóló évi VI. (1988. október) törvény volt. A magángazdaság alapintézményei A gazdasági alkotmányosság alapjait az alkotmány tartalmazza, amely biztosítja a magántulajdont, a gazdasági vállalkozáshoz való jogot és a szabad versenyt. Az alkotmány alapján átfogó módosításra került a Polgári törvénykönyv. A piacgazdaság alapjait a vállalkozások képezik. Magyarországon nincs kereskedelmi törvénykönyv, ezért az egyéni és társas vállalkozásokról külön törvények rendelkeznek. Az egyéni vállalkozást az évi V. törvény (a törvényt az Országgyűlés január 26-ai ülésén fogadta el, a kihirdetés napja: február 13.) szabályozza, feltételül jelölve meg a gazdasági kamaráknál kiváltható vállalkozói igazolványt, avagy a cégbíróságoknál egyéni cégként való bejegyzést. A cégbírósági bejegyzéssel létrejövő gazdasági társaság működését eredetileg az évi VI. törvény, jelenleg az évi CXLIV. törvény szabályozza. A magyar társasági jog a német társasági jogot követi. Üzletszerű gazdasági vállalkozásra Magyarországon ötfajta formában lehet társaságot alapítani: közkereseti társaságként, betéti társaságként, közös vállalatként, korlátolt felelősségű társaságként és részvénytársaságként. A magyar társasági törvény kiterjedt konszernjogot is ismer, mégpedig a zártan működő részvénytársaságoknál a német jogot, a nyilvánosan működő részvénytársaságoknál az amerikai (take over) szabályozást követve. A magángazdaság magyarországi megerősödését jelzi, hogy több mint százezer betéti társaság, illetve kft. működik tisztán magánszemély tagokkal. Az állami vállalatok gazdasági társaságokká való átalakítását az évi LIII. és LIV. törvények rendelték el, de természetesen külföldi befektetők és magyar vállalkozók is létrehoztak részvénytársaságokat, amelyek száma ma már meghaladja a háromezret. Jelentős szerepet töltenek be Magyarországon a termelő-értékesítő-beszerző-fogyasztási és más szövetkezetek. A szövetkezetek működését jelenleg az évi I. törvény szabályozza. Pénzintézetek Az első értéktőzsde Budapesten már 1990-ben létrejött, az árutőzsdét az évi XXXIX. törvény intézményesítette. Az értékpapír-kibocsátást és a befektetési vállalkozásokat az évi VI. törvény (a törvényt az Országgyűlés január 25-ei ülésén fogadta el, a kihirdetés napja: február 13.) után jelenleg az évi CXI. törvény szabályozza. A hitelintézetek (kereskedelmi bankok stb.) és a biztosítóintézetek főszabályként csak részvénytársaságként működhetnek, és két, speciális gazdasági célt szolgáló bankot (pl. Állami Fejlesztési Bank) leszámítva magántulajdonban (zömmel külföldi tulajdonban) vannak. A hitelintézetekről az évi CXII., a biztosítóintézetekről az évi CXVI. törvény rendelkezik. A verseny szabályai A piacgazdaság elengedhetetlen kelléke az üzleti verseny. A magyarversenyjogot először 1990-ben szabályozták. Jelenleg az évi LVII. törvény van hatályban. Ez a jogszabály tiltja a tisztességtelen versenycselekményeket, a kartellmegállapodásokat és a gazdasági erőfölénnyel (monopolhelyzettel) való 28

33 visszaélést. E törvény szabályozza a Gazdasági Versenyhivatal jogállását, amelynek engedélye szükséges a vállalatok fúziójához, illetve a konszernek létrehozásához. A fogyasztók védelmét külön törvény, az évi CLV. törvény biztosítja. Magánosítás A vállalkozások közti kereskedelmi kapcsolatokra a Polgári törvénykönyv szerződéses része vonatkozik, általános jellegű a szerződéses szabadság, nincs szerződéses típuskényszer. A magyar jog széles körben lehetővé teszi a feleknek, hogy állami bíróságok helyett választottbírósághoz forduljanak (1994. évi LXXI. törvény), külföldi fél esetén mód van külföldi választottbíráskodás igénybevételére is. A gazdasági versenynek nemcsak győztesei, hanem vesztesei is vannak. A magyar jog 1991 óta rendelkezik csődjogi (ezen belül a végelszámolási és felszámolási eljárást rendező) törvénnyel (1991. évi IL. törvény). A gazdasági versenynek értelemszerű akadálya volt a volt szocialista országokban a hatalmas méretű állami szektor, amelyet privatizálni kellett. Az első privatizációs törvények Magyarországon igen korán, már ben megszülettek. Az állami vállalatok gazdasági társasággá való kényszerátalakítása után ( ) az évi XXXIX. törvény alapján került sor a tömeges privatizációra, mégpedig az állami tulajdonú társaságok részvényeinek értékesítése útján. A privatizáció végrehajtója a kormány egyszemélyes részvénytársaságaként az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. Az intézményes privatizáció Magyarországon a volt szocialista országok között az egykori NDK után másodikként 2000 körül befejeződik. Az állami szektor aránya a nemzeti tulajdonban már eddig a polgári piacgazdaságokban megszokott kb. 15%-ra csökkent. Így a magyar gazdaság tulajdonszerkezete már megfelel az európai követelményeknek. A nem haszonelvű intézmények Az üzletszerű gazdálkodás kiegészítője a nonprofit szféra. Ennek alapintézményeit a megújított Polgári törvénykönyv tartalmazza. E körbe tartozik az Európai Unió érdekvédelmi egyesülésének megfelelő jogi személy koordinatív egyesülés, továbbá az egyesületek és köztestületek, az alapítványok és közalapítványok, valamint a közhasznú társaságok. Az évi CLVI. törvényben, az ún. nonprofit törvényben az állam adó- és más kedvezményekkel segíti e szervezetek működését. A munkapiac Végül kialakult a munkapiac intézményrendszere is. A kollektív, illetve egyéni munkajogot az évi XXII. törvény szabályozza. A munkáltatói érdekképviseletek és a szakszervezetek az évi II. törvény szerinti társadalmi szervezetek. A szakszervezeti jogokat, valamint az üzemi tanács intézményét a Munka törvénykönyve szabályozza, ugyancsak az Mt. rendezi a Magyarországon igen elterjedt kollektív szerződés intézményét. A sztrájkjogról az évi VII. törvény rendelkezik. A munkanélküliek ellátását a szociális törvény (1993. évi III. törvény) biztosítja. 2. Képek 29

34 30

35 31

36 32

37 1. A kormányzó hitvese NŐK A TÖRTÉNELEMBEN SIPOS PÉTER A kormányzó hitvese Purgly Magdolna, A nő szerepe a történelemben kiemelten áll a nemzetközi történettudomány érdeklődésében. Különösen az Egyesült Államokban. A magyar történetírásban évszázados hagyomány a kiemelkedő hölgyszemélyiségek bemutatása. Az 1980-as években nálunk is megindultak a modern társadalomtörténeti kutatások. Asszonysorsok a 20. században címmel november án az MTA Történettudományi Intézete és a Budapesti Műszaki Egyetem Társadalomtudományi Kara rendezett konferenciát. Az ott elhangzott előadásokból közlünk következő számainkban is részleteket. A század fordulója táján egy vidéki földbirtokos család leányának napjai fölöttébb egyhangúan teltek, aligha bővelkedtek izgalmas eseményekben. Neveltetését, viselkedését s különösen a másik nemhez való viszonyát szigorú szokások szabályozták. A konvencióknak megfelelően töltötte el életének első két évtizedét jószási Purgly Magdolna is ben Aradon látta meg a napvilágot. Családja tehetősnek, de nem dúsgazdagnak számított a közép- és nagybirtok határvonalán mozgó, közel 1500 holdas földtulajdonnal. Ahhoz a vagyon mindenesetre elegendőnek bizonyult, hogy a Purgly-leányok, Janka és Magda számára tisztes hozományt és tetszetős kelengyét biztosítson, amely a társadalmi állásukhoz méltó házasság elengedhetetlen feltételének számított. Sőt, a Purglyak anyagi helyzete a tisztekkel kötendő frigy esetében, a menyasszony számára előírt tetemes összegű kaució letételét is lehetővé tette. Készülés a férjhezmenetelre Purgly Magda szülővárosában a nemesi eredetű famíliák leányai számára létesített patinás nevelőintézetben készült fel az életre, vagyis a férjhezmenetelre. Az ő miliőjében valamilyen kereső foglalkozásra még csak gondolni is illetlenség lett volna egy nő számára. Így iskoláztatása során mindenből elsajátított valamit, amire egy társaságbeli hölgynek szüksége lehet, amikor önálló házat visz. Az általános műveltség alapjain kívül tanult németül és franciául, valamelyest zongorázni, s szert tett háztartási ismeretekre is. Ekkor vált kedvenc időtöltésévé a kézimunkázás. A római katolikus vallást, családja hitét Purgly Magda mélyen átélte és egész életében lelkiismeretesen gyakorolta. Meggyőződése azonban soha nem fajult szenteskedéssé, soha nem vált vakbuzgóvá. Finom, vonzó, halk szavú nővé érett. Lelki tulajdonságai, sudár, karcsú alakja, bájos arcvonásai, együtt az előkelő családi háttérrel kifejezetten jó partivá tették őt. A találkozás Az 1868-ban született Horthy, egy népes alföldi középbirtokos család ötödik gyermeke, 1886-ban fejezte be tanulmányait a fiumei haditengerészeti akadémián. Az ígéretes jövőjű tisztet 1897-ben második, majd 1900-ban első osztályú sorhajóhadnaggyá (századosnak megfelelő rendfokozat) léptették elő, és minden reménye meg lehetett arra, hogy előbb-utóbb egy hadihajó parancsnoka lesz. Sőt, ahogyan a szárazföldi hadseregben minden tiszt legfőbb óhaja a piros tábornoki lampassz, ugyanígy egy tengerésztiszt vágyainak netovábbja az admirálisi rendfokozat, hogy kitűzhesse saját tengernagyi zászlaját a Monarchia flottájának piros fehér piros hadilobogója mellé. Purgly Magdolna és Horthy Miklós találkozása, mint megannyi hasonló sorsfordulat fiatal nők és férfiak életében, a véletlen műve. Persze az már nem volt ez esetben sem véletlen, hogy az alkalom szülte eseményből életre szóló kapcsolat lett. Horthy 1899-ben a nyári szabadságát oly módon kívánta eltölteni, hogy meglátogatja Erzsébet húgát és férjét, Perczel László huszártisztet. A sógor Miskolcon szolgált, ezért Horthy ide utazott. Ám hiába jött, mert előzetesen nem értesített testvére Budapesten tartózkodik, férje pedig Hejőbábára készül a baráti Melczer család 33

38 birtokára. László kapacitálta Miklóst, tartson vele a közeli községbe, ha már úgyis itt van. Horthy szabódott, mondván, nem illik vadidegen létére csak úgy beállítani egy úri házba. Végül engedett a rábeszélésnek, mert azt hitte, hogy csupán egy délutáni kiruccanásról van szó. Nem gondolta volna, hogy háromnapos vendégeskedés lesz a dologból. A vizit megnyújtott időtartamában bizonyosan szerepe volt annak, hogy a Melczer-kúriában egy másik vendéget is talált. Purgly Jankának, a háziasszonynak Magdolna húga szintén ezt az időpontot választotta családi látogatásra. Így került sor a megismerkedésre. Horthy délceg, kisportolt férfiú volt, jól mutatott rajta az uniformis. Horthyt azonban nem csupán a császár és király különleges kabátja tette érdekessé. A bemutatkozást követő beszélgetések folyamán kiderült róla, hogy egy vérbeli globetrotter, világutazó, aki oly messzi tájakon járt a világóceánon, melyekről egy magyar vidéki leány még csak nem is igen hallott. Horthy ahhoz is értett, hogy színesen szóljon élményeiről, tapasztalatairól, lebilincselő társalgónak bizonyult. Hamar elbűvölte Purgly Magdát, aki még soha nem találkozott ilyen érdekes emberrel. A vonzalom kölcsönös volt, mert Horthy úgy érezte, hogy rábukkant valakire akit eddig igazán nem is keresett. A nősülés ugyanis nem állott szándékában, mert a szabad, sőt szabados hajós életformával nem találta összeegyeztethetőnek Hymen kötelékeit. Ámorral persze nem állott hadilábon. Egy bennfentes később írott emlékezése szerint intim körökben nagyon is ismert volt, hogy Horthynál erősen ki van fejlődve a világjáró tengerészek bűne: a szoknya. Eljegyzés, esküvő Purgly Magda egyszeriben olyan hatással volt Horthyra, hogy az ő kedvéért kész volt lemondani a legényéletről, és feladta a nősülést kizáró, vagy legalábbis azt a távoli jövőbe kitoló véleményét. Tulajdonképpen [...] azt éreztem, hogy tengerésztisztnek sohasem kellene megházasodnia.»tulajdonképpen«, mondom, mert ez a meggyőződésem amaz elsietett elvi állásfoglalások közé tartozott, amelyek nyomban meginognak, mihelyt megjelenik ő:»az igazi«. emlékezett vissza Horthy öniróniával az elvfeladásra. A megismerkedésre következő esztendő farsangján Magda részt vett a miskolci nagy bálon. Ezúttal már nem véletlenül, Horthy ismét a húgánál tartózkodott, és természetesen ő is megjelent az esztendő tánceseményén. Az ismeretségből most már a kor normáinak megfelelő kapcsolat lett. Az 1900-as évben Melczerné a húgával együtt a velencei Lidóra utazott nyaralni. A fiumei vasútállomáson mindenki nagyon csodálkozott, amikor felbukkant Horthy, aki nem is titkolta, hogy idegenvezetőnek kíván szegődni a hölgyek mellé. Ez nyilvánvalóan ürügy volt, mert még sohasem járt a gondolák városában, viszont a cicerone szerepkörére alkalmassá tette, hogy egyéb nyelvek mellett az olaszt is bírta. A Purgly-dámák útitervéről nyilván Erzsébet húga értesítette, aki szerette volna összeboronálni a fiatalokat. Az út folyamán véglegesen kialakult mindkettőjükben a visszavonhatatlan elhatározás. A döntő lépést Horthynak kellett megtennie, aki nem is habozott tovább. Egyáltalán nem zavarta egyiküket sem a vőlegényjelölt református volta. Horthy röviddel az utazás után édesapja, Horthy István társaságában megjelent a Purgly-birtokon és megkérte Magda kezét. Az eljegyzés egyelőre családi titok maradt, mert Horthyt tengerre szólította a szolgálati kötelesség. Az esküvőre visszatérte után, július 22-én került sor Aradon, fényes külsőségek között. Felvonultak a déli végek előkelőségei, családjukkal együtt. Még az élénk, forgalmas megyeszékhely is régen látott annyi pompás négyesfogatot és káprázatos díszmagyart, mint a fiatalabb Purgly-leány menyegzője napján. A tengerészfeleség sorsa Nászútjukat a divatos ausztriai üdülőhelyen, a Semmeringen töltötték. Horthy Miklósné ezután osztozott a tisztfeleségek hagyományosan közös sorsában: mindenüvé követte férjét szolgálati állomáshelyeire. Sőt, külön tehertételként, meg kellett szoknia a tengerészetnél szokásos több hónapos utak miatt a tartós egyedüllétet. Horthy Miklósné első saját otthona Pólában volt, az osztrák magyar hadiflotta fő támaszpontján. Az adriai kikötőváros San Policarpo nevű részén, a tengerésztisztek exkluzív villanegyedében kertes házat építtettek. Itt született két leányuk, majd két fiuk: 1902-ben Magdolna, 1903-ban Paula, 1904-ben István és 1907-ben Miklós. A gyermekáldás mintha baljós csillagzat alatt történt volna. Az édesanya soha nem heverte ki a nevét viselő leánya elvesztését 16 éves korában, a nagy spanyolnáthajárvány idején. Nem volt egészséges Paula sem, akinek válással végződött első házassága szintén megviselte Horthynét. A második házasság ifj. gróf Károlyi Gyulával, gróf Károlyi Imre fiával jobban sikerült, de az asszony életét az állandó gyógykezelés sem tudta megmenteni, 1940-ben elhunyt. István végzete 1942-ben a keleti fronton közismert. Az ifjabb Miklós pedig lovasbaleset következtében beszédhibássá vált. 34

39 A Horthy család életútja a vidékies Póla után két birodalmi fővárosban folytatódott ben Horthy a konstantinápolyi kikötőben horgonyzó osztrák magyar ún. állomáshajó, a Taurus cirkáló parancsnoka lett. A Boszporus partján béreltek villát, és élénk, fogadásokkal, táncestélyekkel, kerti ünnepségekkel, sportversenyekkel tarkított, eseménydús társadalmi életet éltek. A fess, szórakoztatóan anekdotázó, kifogástalan modorú, kitűnően lovagló és teniszező tengerésztisztet, dekoratív, mosolygós és remekül táncoló feleségével népszerű és minden eseményre meghívandó házaspárként tartották számon a nemzetközi diplomáciai közösségben. Majd öt esztendőre Bécs következett. Horthy 1909 novemberétől 1914 júniusáig Ferenc József egyik szárnysegédjeként az udvarban teljesített szolgálatot. Horthyék a császárvárosban szoktak rá a rendszeres színház-, opera- és hangverseny-látogatásra, gyakorta megfordultak a múzeumokban is. Az itt töltött éveket az is emlékezetessé tette, miszerint tengerésztiszt számára egészen kivételes az olyan állapot, hogy ilyen huzamosan és ennyire kellemes körülmények között élvezhesse családi életét. Négy gyermekünk mellett nevelőnőt tartottunk, s a magyar tanterv szerint az Augusztíneum kiváló papjai tanították őket emlékezett vissza Horthy a bécsi fél évtizedre. Ezt élete legszebb, leggondatlanabb időszaká -nak nevezte, s minden bizonnyal ugyanígy vélekedett felesége is. A háború A háborús éveket Horthyné a gyermekeivel ismét Pólában élte át. Férjét, akit mind fontosabb hadi beosztásokba vezényeltek, csak ritkán láthatta. Különösen azután, hogy Horthy Miklós sorhajókapitányt, a Novara cirkáló parancsnokát hajójával a Cattarói-öbölbe rendelték, hogy az ottani bázisról fusson ki harci vállalkozásokra a Dél-Adrián május közepén Horthyné végre Cattaróba utazhatott látogatóba. Ide éppen egy nappal azelőtt érkezett, hogy Horthy egy cirkálóraj élén veszélyes akcióra indult az Otrantói-szorost elrekesztő antantzár ellen. A Novara parancsnoka a győzelmes ütközetben súlyosan megsebesült. Aggódó felesége már a kórházhajón várt rá. A viszontlátás örömében fájdalmaim csekélyebbnek tűntek, és boldog voltam, hogy mindjárt a legjobb, legügyesebb és legszeretetteljesebb ápolónő kezébe kerültem örökítette meg Horthy a nehéz órák legmaradandóbb élményét. A gyógykezelés és lábadozás hosszú hónapjait Horthyné és gondozottja Badenben, Bécsben és Kenderesen töltötte. A gyógyulás után Horthy visszatért Pólába, neje a gyermekeivel otthon maradt, hiszen fordulóján már érzékelhető volt, bizony igencsak felbolydult, zűrzavaros idők következnek. Horthyné csak a férje híradásaiból, visszatérő ismerősök elbeszéléseiből, esetleg a sajtóból értesült a távoli Adrián zajló fejleményekről, így Horthy Miklós flotta-főparancsnoki és ellentengernagyi kinevezéséről 1918 tavaszán. Majd bekövetkezett az összeomlás, amivel együtt járt a hajóhad átadása a délszláv Nemzeti Tanács képviselőinek október 31-én. Horthy még a kihajózás előtt, ugyanezen a napon megkapta IV. Károlytól az altengernagyi rendfokozatot. November elsején végleg elhagyta Pólát. A feleségével Bécsben találkozott, innen együtt utaztak Budapestre, s tovább Kenderesre. Obsitos admirális Horthy, miként minden magasabb rendfokozatú tiszt, nyugállományba került. Úgy tűnt, hogy élettere a családi gazdaság lesz. Feltehető, hogy feleségének ez nem is lett volna ellenére. Amennyiben sorsuk így alakul, s Horthy Miklós mint nyugalmazott altengernagy és földbirtokos éli tovább az életét nejével az oldalán az alföldi községben, akkor megismerkedésük és házasságuk históriája semmiféle történeti jelentőséggel nem bír, teljességgel érdektelen az utókor számára. Hiszen megannyi hasonló fátum akadt a Monarchia romjai alatt. Az eddig elmondottakat azonban éppen az teszi érdekessé és megörökítendővé, ami ezután történt Horthy Miklóssal, és az ő további pályafutásától elválaszthatatlanul, Horthy Miklósnéval. Horthy Miklóst június elején Szegedre hívta gróf Károlyi Gyula, az ellenforradalmi kormány miniszterelnöke a hadügyminiszteri tisztség betöltésére. A Purgly családba benősült, immár obsitos admirális az üzenetre, némi habozás után elindult, és üggyel-bajjal eljutott Szegedre. Útja innen Siófokra vezetett 1919 augusztusában, novemberben pedig Budapestre. Mígnem március 1-jén a nemzetgyűlés ideiglenes államfőként megválasztotta az ország kormányzójának. Neki a Főméltóságú Úr, feleségének a Főméltóságú Asszony cím dukált. Az államfő hitvese 35

40 Horthy Miklósné tudatában volt annak, hogy mekkora felelősséget jelent számára az államfő hitvesének méltósága. A következő negyedszázadban életének középpontjában az állott, hogy férjének megfelelő környezetet biztosítson súlyos hivatali kötelmei ellátásához. Mindent megtett azért is, hogy megjelenésében, magatartásában férje magas állásához igazodjék, a maga módján és eszközeivel növelje a kormányzóság presztízsét. Horthyné továbbra is otthonközpontú maradt, s nem vált hatalom- és nyilvánosságcentrikussá, pedig mindez az ő pozíciójában könnyen megeshetett volna. Hiszen erre számos példa található az államfőfeleségek között, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek. A kormányzóné nem kívánta magára vonni a közérdeklődés reflektorfényét, kifejezetten ódzkodott a publicitástól. Erre koronatanú Zadravecz István római katolikus tábori püspök, aki az 1920-as években több alkalommal is megpróbálta, vallásos érzületére apellálva, látványos akciókba bevonni őt. Mindig elutasításra talált, mert ahogyan Horthyné mondotta, ő csak véletlenül [...] a kormányzó felesége, az ilyen nyilvános szereplések szinte fizikai fájdalmat okoznak neki. S a püspök hozzáteszi: [...] lelke nem mámorosodott el az érzett hatalomtól [...] ő inkább megmaradt asszonynak és még inkább édesanyának, mint társadalmi ügyek élén díszelgő vagy egyletesdit játszó, s emellett a saját otthonát elhanyagoló»fővédnök«vagy díszelnöknek! Szerény életvitel A kormányzói pár kifejezetten szerény életvitelre rendezkedett be. A budai Vár 814 szobájából mindössze kilencet laktak. A helyiségek nem voltak igazán lakályosak, barátságosak, a kormányzóné egyéni ízlése nemigen érvényesülhetett a merev pompájú és kegyeleti okokból mozdíthatatlan berendezés közepette. Udvartartás, udvari élet nem volt, a kormányzói pár évente egyetlen alkalommal adott egy reprezentatív gardenpartyt. A Várban inkább csak a késő őszt és a telet töltötték. Tavasszal kiköltöztek a gödöllői kastélyba, ahol már nem volt annyira ridegen konvencionális a bútorzat, és jobban érvényesülhetett a háziasszony mozgási szabadsága a tárgyak megválogatásában és elhelyezésében. Igazi otthonának azonban Horthyné, miként férje is, a kenderesi nagyobb mint udvarház, kisebb mint kastély kúriát tekintette. Itt a jómódú magyar földbirtokos háztartását vezette. Élhetett szenvedélyének mindent virággal díszített. A falu lakóival matriarchális viszonyban volt, amit többek között az is jelképezett, hogy a főméltóságú asszony az aratóbált évente a bandagazdával nyitotta meg. A zöldségeskert az ő birodalma volt, igyekezett minden felesleget eladatni a törökszentmiklósi piacon. Azt a célt tűzte ki, hogy a kertészet lehetőleg tartsa el magát. A mindennapok Bármelyik rezidenciában laktak, a kormányzóné nagyjából azonos beosztás szerint töltötte napjait. A férjével együtt étkezett, a fővárosban gyakran voltak vendégeik ötórai teára vagy vacsorára. Hetenként legalább egyszer, de nemritkán két-három ízben is színházba mentek. Horthyék klasszikus darabot éppen úgy szívesen megnéztek, mint modern, társasági színjátékot, netán operettet. A nagy premiermozik külön bemutatót tartottak számukra az újdonságokból, többnyire a délelőtti órákban. Gyakran látogattak képzőművészeti kiállításokat is. Napközben Horthyné a háztartás és a család dolgait intézte, valamint levelezését bonyolította. Sokan fordultak hozzá segélyért, mert közismert volt jótékonykodó természete. Ennek érdekében még némi nyilvános szereplést is vállalt tól minden évben nyomorenyhítő akciót szervezett, amelynek keretében az adományokat karácsonykor osztották szét. Az 1930-as években a befolyt összeg már több százezer pengőre rúgott, s ebből a pénzből több ezer családot segélyeztek ban megreformálták a főváros közigazgatási beosztását, az eddigi tíz kerület helyett tizennégyet hoztak létre. Az új XIII. kerület, a budapesti törvényhatósági bizottság közgyűlésének határozata alapján, 1938 februárjában a Magdolnaváros elnevezést kapta. Az indoklás szerint ezzel a testület el nem múló háláját kívánja kifejezésre juttatni vitéz nagybányai Horthy Miklósné, Magyarország kormányzójának Főméltóságú Hitvese iránt, aki megszámlálhatatlan jócselekedetet gyakorolt az ország, de főleg a székesfőváros szegényei körében, s aki leginkább a támogatásra legjobban ráutalt XIII. kerületi ínségeseket fogadta szeretetébe. A közéleti asszony Az 1930-as évek végén Horthy Miklósné egyre aktívabban vett részt a közéletben. Célja az volt, hogy erősítse a kormányzó pozícióját, amelyet elsősorban a szélsőjobboldali radikalizmus veszélyeztetett. Nemkülönben a maga tekintélyével is alá kívánta támasztani a nemzeti eszmét és a függetlenségi gondolatot, aminek ez időben németellenes jelentése volt. Politikába közvetlen módon nem elegyedett, hanem pozíciójának megfelelő kifejezési módokat talált. 36

41 1938 májusában rendezték meg Budapesten a 34. Eucharisztikus Világkongresszust, amely több más célkitűzése mellett kifejezte a római katolikus világegyház tiltakozását a hitleri Németország egyházpolitikájával szemben. A birodalmi kormány annyira tudatában volt a kongresszus ilyetén jelentésének, hogy lehetetlenné tette német állampolgárok részvételét az eseményen. Horthy Miklósné elvállalta a rendezvény fővédnöki tisztét, ezzel mintegy a református kormányzót helyettesítette. Sajtónyilatkozatában hangsúlyozta: az eucharisztikus kongresszus ünnepségei a kölcsönös, mindent átható szeretet jegyében fognak lefolyni, amit Szent Ágostonnak a hercegprímás és a rendezőbizottság által a kongresszus jelmondatává választott szavai is kifejeznek:»az eucharisztia a szeretet köteléke.«horthy Miklósné a kongresszus és a Szent István-év alkalmából mozgalmat kezdeményezett annak érdekében, hogy a nők a városokban is magyarosan öltözködjenek. Bizonyára sokunknak eszébe jutott már, hogy mi szükség van a külföldről átvett népviseletekre, amikor a magyar női öltözködés színben, vonalban is sokkal tetszetősebb formákat kínál, mint a külföldi ruhaformák legtöbbje [...] minden alkalomra és napszakra van olyan női ruhamintánk, amely olcsósága mellett a legkényesebb művészi ízlést is kielégíti s minden túlzástól mentesen: magyar jellegű mondotta élete első rádiószózatában március 20-án. Az esztendő őszén a visszacsatolt felvidéki területek szegénysorsú lakosságának érdekében indított akciót. Bizonyára nem vette jónéven, hogy Imrédy Béláné, a miniszterelnök rendkívül ambiciózus felesége hasonló célzattal egy konkurens kampányt hirdetett meg. Imrédynével ahogy férjének Imrédyvel különben sem volt szívélyes a személyes viszonya. Nem felejtette el az első találkozásukat, amelyet így írt le Zsitvay Tibor: Nagyon a fejébe ment a kisvárosi nívójú hölgynek, hogy miniszterelnökné lett, és amikor ebben a minőségében először jelent meg a főméltóságú asszony előtt, a megszólítását meg sem várva, ölelésre tárt karral sietett a királynői méltósággal, feszesen, bár mosolyogva ott álló Horthyné felé, miközben tegezve»magda néni«-nek szólította meg! A kormányzóné egy életre megutálta Imrédynét, aki alig tíz évvel volt fiatalabb nála, tehát a nénizés bizony tapintatlanság volt. Horthy Miklósné különös eréllyel hárított el minden olyan kísértést, amely férje, vagy később, István fia halála után, annak szintén István nevű kisgyermeke számára megcsillantotta a királyi koronát. Távol állott tőle minden dinasztikus szándék. Még a Horthy család legtöbb tagját nem különösebben kedvelő Barcza György diplomata is, az 1942-es híreszteléseket gróf Edelsheim-Gyulay Lipótné született Rothkugel Ellának, az elhunyt kormányzóhelyettes felesége mostohaanyjának pletykálkodására és feltűnési vágyára vezeti vissza. Ella grófné, akit a»nemzet anyósának«csúfoltak, nyílt titkolódzással suttogta néha ismerőseinek, hogy»nemsokára koronázunk«, amivel a kormányzónak csak ártott, önmagát pedig nevetségessé tette. A kormányzóné lelkületében a hatalomban való tobzódás elutasításánál talán egyetlen emóció volt erősebb férje személyének féltése bármiféle, valóságos vagy képzelt veszélytől. Állandó aggodalomban élt, és soha nem tudott megszabadulni egyfajta bizonytalanságtól: nem afféle pünkösdi királyság-e a kormányzóság, vajon hová vezet mindez, és hogyan fog végződni? Bizalmas körben azt mondogatta, hogy ide rendes úton és ajtón jöttünk, de félek, hogy innen már csak az ablakon távozunk. Félelme ugyan szó szerint nem vált valóra, de október 17-én a Horthy család tagjai méltatlan körülmények között, védőőrizetben távoztak a budai Várból. Idegenben A háború befejeződése után a família négy éven át a bajorországi Weilheimben tartózkodott. Horthyné számára azonban egészségtelen volt az itteni éghajlat. Fia és menye ügyessége révén sikerült áttelepülniük Portugáliába. Lisszabon mellett, Estoril kertvárosában éltek. Itt hunyt el Horthy Miklósné 1959-ben, két esztendővel élte túl férjét. Sorsának mérlegét egyik barátnője, gróf Zichy Rafaelné szavaival így vonhatjuk meg: Van-e asszonynak, ki mindenekelőtt feleség és anya egyáltalán életrajza, amely egyéb, mint férje és gyermekei életének visszatükröződése? 2. Képek 37

42 38

43 39

44 40

45 1. Czine Mihály ÉLETUTAK BODNÁR György Czine Mihály Nem valami ellen, hanem valamiért. Szeretni a falusi embereket, anélkül hogy bántanánk a városiakat. Szeretni a magyar irodalmat, anélkül hogy sértenénk a német, román, szlovák, délszláv vagy éppen zsidó irodalmi, művészeti hagyományt. Ezzel is jellemezhetnénk Czine Mihály életfelfogását, írói működését. Úgy volt népi, hogy nem volt antiurbánus. Ezért azután nem sok megértésben volt része. De Czine erős ember volt. Szálfatermet, erős lélek, szelíd-lágy emberi természet. Jól bírta a magányosságot. Legalábbis így látszott kívülről. Csak az utóbbi években derült ki, hogy ez a magányosság mégiscsak felőrölte. A 20. századi magyar társadalmi átalakulás egyik szimbóluma: a nép beemelkedett a történelembe. Egy falusi gyerek hétmérföldes csizmában jött be a városba. G. Czine Mihály irodalomtörténész volt és egyetemi tanár. A kutatás és az oktatás mellett azonban kezdettől fogva művelte a kritikát is, és elhivatott résztvevője volt az irodalmi életnek, valamint az irodalmi ismeretterjesztésnek. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyet a második világháború utáni történelmi idők hívtak elő a szegénység korábban mozdulatlan világából és szembesítették azonnal az eszmék eltorzulásával, a társadalmi remények elhervasztásával, a szocializmust eltékozló diktatúrával. E nemzedék személyes történetében nem csupán háttér volt a történelem: az itt néhány szóval felidézett kor lerombolta a határt az egyén és a közösség sorsa között, s utat nyitott előtte, miközben brutálisan be is terelte torzító formáiba. Czine Mihály életrajzi adatai akár társadalomtörténeti adalékokként is felfoghatók az 1945 utáni korfordulók idejéből. Hétmérföldes csizma Szatmári pásztoremberek ivadéka volt. Nyírmeggyesen született egy tízgyermekes juhászcsalád kilencedik gyermekeként és Hodászon töltötte gyermekkorát. Maga mondta el 1968-ban az Esti Hírlap riporterének, hogy bátyjai is apja foglalkozását folytatták, s a család komaságot tartott a fél vármegye minden öreg pásztorával és betyáros fiataljával. Bizonyára zárt és hierarchikus paraszti világ volt ez, de olyan örökölt szokásrendet közvetített, amely magában hordozta a századelőn és az 1930-as évek végétől kezdve felfedezésre váró népi kultúrát. Mint annyi szegény fiú életében, Czine Mihály pályáján is egy messzire látó falusi tanító, Siket Mihály volt a továbbtanulás ösztönzője. Bizonyára neki köszönhető, hogy családja vállalta a nagy kalandot, s tehetséges és szorgalmas fiát beíratta a nyíregyházi tanítóképzőbe. A nyíregyházi képző A Czine Mihályhoz oly közel álló tanár úr, Sárdi Béla úgy idézte fel a nyíregyházi intézetet, mint a szegények iskoláját. S az iskola történetéből meggyőzően ki tudja emelni azokat a mozzanatokat és emberi hatóerőket, amelyek megalapozták Czine Mihály erkölcsiségét, világképét és műveltségét. Ebben a nevelődési regényben 1943 és 1948 között a főszereplő a jól felkészült, széles látókörű újságíró-tanár, Aradvári Béla volt, akit Fehér Klára, majd maga Sárdi Béla követett. De Czine nemcsak irodalomtanárainak köszönhette a jó indítást, hanem Kiss Lajosnak is, aki a pszichológiát és a pedagógiát tanította, valamint Bolvári Zoltánnak, aki Bartók és Kodály kultuszát építgette a képző zeneóráin. S aki ismerte Czine Mihály fejszámoló képességét, azt aligha lepi meg a közlés: Baditz Károly matematikatanár szaktudományával együtt ugyancsak közel állt a képző büszkeségéhez. S hogy e vonzalmak nem voltak egyoldalúak, azt Czine legnagyobb középiskolai sikere bizonyítja: aligha véletlen, hogy ban őt választották az intézet önképzőkörének elnökévé, aki egy év alatt tizenkét aktív munkagyűlést, négy műsoros délutánt és két vidéki előadást szervezett. Ezek témái is figyelemre méltóak (Tamási Áron, Petőfi, Ady, Babits és a szabadságharc felidézése). Eötvös Collegium 41

46 Czine Mihály figyelmét az Eötvös Collegiumra ugyancsak Sárdi Béla hívta fel. Igaz, az 1948-ban indult nemzedék osztályrészéül már csak a végnapok jutottak a hajdani elitképző történetéből.* Mint magyar történelem szakos hallgató, mindössze két tanévet tölthetett el a Ménesi úton, de még az inkvizíciós viták és önpusztító kizárások közepette is megérezhetett valamit az aszkétikus munka lázából, az önfegyelmező szabadságból és a tájékozódás határtalanságából, amelyet a múlt örökül hagyott. S főképpen megmaradt számára is a hetvenezer kötetes könyvtár, s megmaradt néhány nagy tudású tanár, akik társként vezették be a szabad gondolkodás és a meghódítandó tudás világába. Ez a két év olyan indító sebességet adott Czine Mihálynak, amely átsegítette őt az újabb politikai válságokon, s energiákkal töltötte föl az újabb és újabb feladatok előtt. Innentől kezdve tudományos életrajza közelmúltunk szabályos karriertörténetét foglalja magában. Irodalmi élet 1953-ban magyar történelem szakokból diplomát szerez az ELTE-n és 1955 között aspiráns, vezetője Király István ban az Új Hang rovatvezetője és 1964 között az MTA Irodalomtörténeti Intézetének munkatársa től az ELTE BTK docense, 1974-től egyetemi tanár, 1988-tól tanszékvezető ban kandidátus, 1954ben és 1986-ban József Attila-díjat, 1968-ban SZOT-díjat kap, 1980-ban elnyeri a Művészeti Alap Irodalmi Díját, 1990-ben pedig a Krúdy-emlékérmet ben Széchenyi-díjban részesítik tól a Látóhatár főszerkesztő-helyettese, 1986-tól a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagja, ben alelnöke, ben elnöke től a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka, 1991-től az Országos Zsinat világi alelnöke. A művelődéspolitikában 1948-tól a Magyar Dolgozók Pártja tagja. Közösségi eszményeit az 1956-os forradalom és annak leverése után is megőrzi, de 1957-ben nem lép be az újjászervezett MSZMP-be. Politikai vívódását az a hír zárta le, amelyet a Népszabadságban olvasott Déry Tibor és Zelk Zoltán őrizetbe vételéről. (Erről ír november 5-én kelt gépiratos önéletrajzában.) Ezután, főleg a művelődéspolitikai vitákban, számos konfliktusba keveredett. Kiváltképp két kérdésben éleződött ki vitája a hivatalos művelődéspolitikával. Nem értett egyet a népi írókról hozott pártállásfoglalással (1958), s bírálatát az MTA Irodalomtörténeti Intézetében rendezett tanácskozáson az MSZMP képviselőjével szemben nyíltan megfogalmazta ban az akadémiai kézikönyv számára monográfusi igénnyel megírta az erdélyi magyar irodalom történetét, amelyet, külső hivatalos beavatkozásra, ízeire szedtek, és a megjelent változatból nagyrészt kihagytak. Az e vitákban megnyilatkozó kritikus igénye és szuverén közösségi szemlélete a következő évek kisebb-nagyobb ügyeiben is végigkísérte. Aligha lehet kérdéses, hogy egyetemi tanári kinevezésének késése politikai konfliktusaival függött össze. S ezek bizonyára befolyásolták akadémiai elismerését is: az akadémiai tagságra többször előterjesztették, a magas elismerésre azonban a pozitív szavazati arányok ellenére haláláig hiába várt. Az író, kutató Czine Mihály igazi pályatörténetét azonban művei és nyilvános szerepvállalásai írták tovább. Még az Irodalomtörténeti Intézetben elkészíti Móricz-monográfiáját (Móricz Zsigmond útja a forradalmakig, 1960), amely nemcsak a művek belső elemzésére épülő pályaképet állítja az olvasó elé, hanem az irodalomtörténeti, eszmetörténeti és történelmi összefüggéseket is végigköveti. Mint a korszak érdemes kutatói, és mint az 1945 után indult irodalomtörténészek legtöbbje, Czine sem tekintette külön feladatnak a szaktanulmányírást, a kritikát, az esszét és az irodalmi publicisztikát. A műfajokat a tárgy és a feladat szabja meg, anélkül azonban, hogy értékhierarchiát teremtene. Czine biztosan mozog választott korszakában a századvégtől az első kötetes írókig, de közben csupán tárgya változik, célja ugyanaz: a történelmi jelenidő elemzése, a múltban a jelen előtörténetének felkutatása, a jelenben pedig az alakuló történelmi összefüggések keresése. Legnagyobb összefoglalása 20. századi irodalomtörténete (az újvidéki Fórum Kiadó és a Matica Srpska közös vállalkozásában szerb nyelven jelent meg 1976-ban) azt bizonyítja, hogy számára a rendszerezés nem utólagos konstrukció: elveit és szerkezetét sejtetik már a részmunkák, tanulmányok, kritikák. Czine nagy Móricz-könyvében is megfigyelhető volt, hogy az amúgy is gazdag írói életmű elemzése beágyazódott a részletesen és tudományosan megrajzolt korképbe. (Itt a századforduló és a századelő fő problémáinak taglalása nem háttér, hanem egy igényesen kiszélesített feladatkör szerves része.) S ez a korszakban való gondolkodás nagy műve megírása után is jellemezte Czine Mihályt. Nemcsak a naturalizmust összefoglaló kötete (1967) bizonyítja ezt, hanem olyan tanulmányai is, amilyen a Bródy-pályakép, amelyben a modern magyar próza téma- és stílusvilágának kialakulását vázolja fel. Később ugyanezt a témát szemügyre 42

47 veszi nagyobb távlatból is, amikor közzéteszi a magyar századvég modern prózai törekvéseiről szóló tanulmányát. Nemzeti, népi, társadalmi elkötelezettség Már fiatalkori írásaiban is feltűnik a vonzódás ahhoz az irodalomhoz, amely egyszerre vállalja a nemzeti, népi és társadalmi gondokat. S az is azonnal látható, hogy szerzőjük kezdeményező erejű, szívesen vállalja a küzdelmet a megmerevedett irodalomtörténeti és kritikai ítéletekkel is. Az indulás utáni évtizedekben azután a korai, talán ösztönös tájékozódás határozott programmá vált, melynek fő pontjai a századvég korproblémái, a Nyugat nagy prózája, a népi mozgalom irodalma (például a Szabó Pál- kismonográfia, 1971), az 1945 utáni korszak és a szomszéd államok magyar irodalma. Más írásai pedig azt bizonyítják, hogy tájékozódásának körét következetesen és tudatosan tágítja. Példa rá a magyar avantgarde-ról szóló írása, a Kassák Lajos összes verseit méltató kritikája, s kitekintése a lengyel költők antológiájára vagy a szlovén novellák gyűjteményére. (Tanulmányainak és kritikáinak legnagyobb gyűjteménye: Nép és irodalom, 1981). Ha az irodalomtörténet mint a történelem korszakok, művek, írók és olvasók párbeszéde, Czine Mihály kérdéseit és válaszait aligha nélkülözheti az utókor. *Vö. a História 1997/1. és 3. számában Szigeti József és Nagy Péter cikkét. (A szerk.) 2. Képek 43

48 44

49 45

50 46

51 1. Nagyorosz nacionalizmus és antiszemitizmus DISPUTA MADIEVSKI, Samson Nagyorosz nacionalizmus és antiszemitizmus Nézetek a szovjet zsidók deportálásáról Az 1930-as évektől az internacionalista, kommunista ideológia elhalványult, Sztálin konszolidálta személyi hatalmát, és a diktátor egyre inkább a nagyorosz nacionalizmusra támaszkodott. Ennek a nacionalizmusnak hagyományos alkotóeleme volt az antiszemitizmus. (Sztálinhoz egyébként ifjúságától közel állott az antiszemitizmus.) Csakhogy a Szovjetunió bel- és külpolitikai helyzete, különösen a német nemzetiszocializmussal való politikai konfrontáció akkor lehetetlenné tette az antiszemitizmus nyílt megvallását. Még inkább vonatkozott ez az 1941 és 1945 közti szakaszra, amikor a Szovjetunió a nyugati demokráciákkal együtt harcolt a hitleri Németország ellen (bár a zsidók kiszorítása sok vezető pozícióból éppen a háború idején történt meg) után a Nyugattal való fokozódó szembenállás ( hidegháború ) és a belpolitikai rezsim keményedésének a légkörében évről évre erősödött a szovjetunióbeli zsidók diszkriminálása és üldözése. Több mint fél évszázada, 1949-ben terjedt el először az a kósza, de vészterhes hír, hogy a Szovjetunióban a zsidók deportálását készítik elő. Hátterében a Zsidó Antifasiszta Bizottság (JEAK ZSAB) szétverése, a zsidó értelmiség képviselőinek tömeges letartóztatása, egyáltalán az egész országot elárasztó kozmopoliták elleni kampány húzódott meg. Megtervezett, előkészített akció Nyugaton, de 1990 óta Oroszországban is számos kiadvány jelent meg, amely ezt a témát tárgyalta. A legtöbb szerző úgy ábrázolja a zsidók deportálását Szibéria és a Távol-Kelet elhagyott területeire, mint megtervezett, gondosan előkészített akciót, amelynek véghezvitelét csak az utolsó pillanatban gátolta meg kezdeményezőjének, J. V. Sztálinnak a hirtelen halála. Ezt a verziót legpregnánsabban Zinovij Sejnyisz újságíró Deportálás fenyegetett (Moszkva, 1991) és Az évszázad provokációja (Moszkva, 1994) c. munkái, a jogász Jakov Ajzenstat A szovjet zsidók elleni népirtás előkészítése Sztálin által (Jeruzsálem, 1994), továbbá Fedor Lass közíró Sztálin utolsó politikai pere, avagy a meg nem történt népirtás (Jeruzsálem, 1995) c. munkája képviseli. Ez a felfogás a következőket állítja: az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején legfelsőbb szinten döntöttek a szovjet zsidók deportálásáról. Ennek előkészítésére bizottságot hoztak létre, amely személyesen Sztálin alá tartozott. A bizottság vezetője M. A. Szuszlov, titkára N. N. Poljakov lett (utóbbi először az állambiztonság munkatársa volt, később az SZKP Központi Bizottságának az apparátusához tartozott). A zsidók elhelyezésére Birobidzsanban és másutt nagy sietséggel lágerekre emlékeztető barakksorokat építettek. Az erre alkalmas területeket titkos, zárt övezetekbe sorolták. Ezzel párhuzamosan országszerte összeállították a zsidó származású személyek jegyzékét (egyrészt a személyzeti osztályok munkahely szerint, másrészt a házkezelőségek lakóhely szerint). Külön lista készült a teljes és a félzsidókról, mivel a deportálást is két szakaszban tervezték végrehajtani. A deportálás időpontjaként először február második felét jelölték ki, ám a listák összeállítása elhúzódott, így március második felére halasztották. A kártevő orvosok elleni per tárgyalását Sztálin március 5 7-re tűzte ki, a nyilvános kivégzésekre március én került volna sor. Ezeket az ország nagyipari üzemeiben több ezer tüntetés kísérte volna, követelve a fehérköpenyes gyilkosok valamennyi segítőjének megbüntetését. Az antiszemita hisztériának spontán pogromokban népi bosszú - ként kellett volna eljutnia csúcspontjára. Mindennek koronájaként pedig, Sztálin tervei szerint, a legismertebb szovjet zsidók hozzá intézett nyílt levélben ítélték volna el a gyilkos orvosokat, ezen emberi szörnyetegeket, kérve őt a zsidók távol fekvő területekre való áttelepítésére, hogy így elejét vegyék a szomszédjaik részéről várható erőszakos cselekményeknek. A honvédelmi miniszter, N. A. Bulganyin azt a parancsot kapta Sztálintól, hogy a fővárosban és több nagyvárosban állítson össze néhány száz vonatot a háborús állományból. A moszkvai körvasúton, Taskentben és számos egyéb helyen hamarosan készenlétben álltak a fekvőhely nélküli tehervagonok. A Sztálin által jóváhagyott forgatókönyv szerint azonban legfeljebb a száműzöttek fele érhette volna el rendeltetési helyét. Útközben ugyanis a népi bosszúállók támadásai, tudatosan előidézett vasúti szerencsétlenségek tizedelték volna a kitelepítetteket. 47

52 A fentebb idézett művek verziója szerint a tervezett akció marxista elméleti igazolását is előkészítették. Ezzel Sztálin a Voproszi Filoszofii (A filozófia kérdései) c. folyóirat főszerkesztőjét, D. I. Csesznokovot bízta meg február elejére el is készült egy kézirat Miért kell a zsidókat az ország iparvidékeiről kiutasítani? címmel. Megkérdőjelezhető források Milyen forrásokon alapszik ez a változat? Mindenekelőtt Poljakov kijelentésein, amelyeket röviddel halála előtt két tanú jegyzett fel. (Ezeket a vallomásokat idézte Z. Sejnyisz könyvében.) Másodszor N. A. Bulganyin kijelentésein, amelyeket J. J. Étinger történésszel való beszélgetése során tett. (L. Az orvosper krónikája c. gyűjteményes kötet 4 7. l.) Harmadszor azon, amit I. Erenburg mesélt J. Borev írónak a készülő deportálásról Hruscsovval folytatott beszélgetéséről. (L. J. Borev könyvét: Sztáliniáda. Moszkva, 1990.) Végül az egykori főszerkesztő, Csesznokov könyvének előkészítéséről szóló közléseken, amelyeket Z. Sejnyisz és J. Borev forrás megadása nélkül idéznek. El kell ismerni, hogy az itt bemutatott verzió az első pillanattól kezdve kérdéseket vetett fel. Például: hol vannak a Poljakov kijelentéseit tartalmazó eredeti dokumentumok? Senki sem tud erre válaszolni mind Poljakov, mind az eredeti kiadó elhunyt azóta. Továbbá: ha Hruscsov Erenburgnak egy várható deportálásról beszélt, miért nem említi ezt Erenburg a visszaemlékezéseiben (New York, 1979), ahol ismételten szó esik Sztálin antiszemitizmusáról? Ha valóban létezett deportációs bizottság, akkor ennek valahol dokumentálva kellene lennie. De hol? És legvégül: ha Csesznokov könyve nagy példányszámban jelent volna meg, miért nem maradt fenn belőle egyetlen példány sem? Még ha az egész készletet megsemmisítették volna is, maradtak volna tanúk a szedők, a nyomdászok, a korrektorok. De hol vannak? Hiányzó dokumentumok 1994-ben jelent meg Moszkvában G. Kosztircsenko orosz történész 400 oldalas könyve A vörös fáraó fogságában. A zsidók politikai üldözése a Szovjetunióban Sztálin utolsó évtizedében címmel. A könyv alcíme: Dokumentált vizsgálódás. Kosztircsenko gazdag dokumentumanyagot nézett át művéhez az SZKP KB és az állambiztonsági szolgálat szigorúan titkos levéltáraiból. Ám a lelőhelyek áttanulmányozása során nem került egyetlen dokumentum sem a kezébe, amely bizonyítaná, hogy a szovjet zsidók deportálását készítették volna elő. Ez a változat tehát szerinte csak hipotézis, amelyet csak a további kutatás igazolhat vagy cáfolhat. Történészek vitája 1998-ban Németországban A kései sztálinizmus és a zsidókérdés témáról rendeztek szimpóziumot, melyen részt vettek a téma ismert szakemberei Oroszországból, Izraelből, Németországból, Cseh- és Lengyelországból, valamint Magyarországról. A szimpóziumon orosz részről részt vett Kosztircsenko (az Orosz Tudományos Akadémia Orosz Történeti Intézete részéről), valamint V. P. Naumov professzor (az Orosz Föderáció elnöke mellett működő bizottság titkára, amely a politikai megtorlások áldozatainak a rehabilitációjával foglalkozik). Kettejük párbaja a mi szempontunkból a szimpózium központi eseménye lett. Kosztircsenko megismételte fő érvét: a mai napig nincsenek hivatalos dokumentumaink a deportálás előkészítéséről. Ha léteznének ilyenek, minden bizonnyal már előkerültek volna, bármilyen titkosak is voltak. Ebben a véleményben sok igazság van. Emlékezzünk csak vissza: még az olyan kompromittáló, a szovjet kommunizmus tekintélyét veszélyeztető dokumentumokat sem semmisítették meg, mint az szeptember 28-i szovjet német megnemtámadási egyezményhez tartozó titkos jegyzőkönyvet Lengyelország felosztásának a térképével, vagy az SZKP KB jegyzőkönyvét március 5-éről az NKVD (belügyi népbiztosság) megbízatásáról, hogy likvidálják a hadifogoly lengyel tiszteket. Bár éveken át hivatalosan tagadták meglétüket, de a kommunizmus 1991-es összeomlása után az elnöki levéltárban megtalálták a dokumentumokat olyan iratok közt, amelyekre a különleges akták rendezője pecsétet nyomták... Kosztircsenko következő érve az volt: olyan funkcionáriusok, akik a sztálini politikai boszorkánykonyha titkaiba különösen beavatottak voltak, mint L. M. Kaganovics és P. A. Szudoplatov, azt állítják, hogy semmit sem hallottak ilyen tervről. Ez persze nem tűnik különösen meggyőzőnek. Viszont A. I. Mikojan, mint azt nemrég megjelent visszaemlékezéseiből kiderül, úgy vélte: előkészítették a zsidók önkéntes kényszerdeportálását Moszkvából. (A. I. Mikojan: Így volt. Gondolatok az elmúltakról. Moszkva, 1999, l.) 48

53 Kevésbé meggyőzőek Kosztircsenko további érvei. Egy felülről jövő utasítás szerinte nem is lett volna elegendő, hogy a deportálást csakugyan végrehajtsák. Előbb meg kellett volna változtatni a hatályos törvényeket, hogy az antiszemitizmust legalizálják, ahogy ez között a náci Németországban történt. Sőt mi több, a hivatalos ideológiát is módosítani kellett volna, amely a tényleges soviniszta elnyomással ellentétben a sztálinizmusban megőrizte a bolsevik internacionalizmus romantikáját, amelytől idegen volt a nemzeti diszkrimináció és még inkább a rasszizmus. Ilyen mélyreható és széles körű változtatások létrehozására pedig időre lett volna szükség, aminek igencsak szűkében volt Sztálin. Ehhez járulnak még, hogy mindegyik szorosabb értelemben vett harcostársa növekvő feszültséggel figyelte a vezér zsidógyűlölő vonásait, mert nem ok nélkül féltek attól, hogy végül maguk is ezeknek a manővereknek az áldozatául esnek. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Mint tudjuk, a kommunista ideológia látszatinternacionalizmusa nem akadályozta meg, hogy tizennégy (!) szovjet népet deportáljanak, és ehhez nem is kellett a fennálló törvényeket megváltoztatni. A deportálásokat politikailag indokolták meg, biztonsági megfontolásokkal és hasonló érvekkel. Nem kétséges, hogy a szovjet zsidók deportálásához is megtalálták volna a súlyos indokokat. A szocializmussal szembeni idegenkedéssel vádolták volna őket, vagy azzal, hogy minden zsidó nacionalista, az amerikai kémszolgálat potenciális ügynöke idézi Sztálint az SZKP KB Politikai Bizottságának december 1-jei üléséről a Szovjetunió minisztertanácsa akkori elnökhelyettese, V. A. Malisev feljegyzéseiben. Ami a zsidók elleni nagyszabású akció lélektani előkészítését illeti, az 1949 óta megtörtént (mint a kozmopoliták elleni kampány). Az a hisztéria, amelyet az orvosperrel kapcsolatban a propaganda felkorbácsolt, Kosztircsenko szerint is egy plebejus antiszemitizmus kitöréséhez vezetett, amelyben az agresszivitás és az az óhaj, hogy leszámoljanak a fehérköpenyes gyilkosokkal, a tőlük való páni félelemmel keveredett. Ezzel a népet pszichológiai úton felkészítették arra, hogy fenntartások nélkül elfogadja valamennyi, a zsidókat érintő büntető rendszabályt. Igaz, Kosztircsenko feltételezi, hogy szűkebb környezete rosszalló magatartása és a Nyugat heves reagálása az orvosperre arra kényszerítette Sztálint, hogy belássa: az országot ideológiai és politikai zsákutcába vezeti, és kiutat kell keresnie a helyzetből. Ilyesfajta keresésnek a jelét látja az orosz történész abban, hogy február 20. után mérsékelték az orvosper körüli propagandakampányt, és hogy a legismertebb szovjet zsidók nevében megfogalmaztak egy Sztálinhoz intézett levelet. (Az akciót a KB agitprop. osztálya készítette elő.) A levél azonban amelyet első ízben a moszkvai Vesztnyik c. folyóirat 1997/1. számában hoztak nyilvánosságra nem tartalmazott a szovjet zsidók átköltöztetésére vonatkozó kérést. E levélben élesen megrótták valamennyi akkori hivatalos ellenséget a gyilkos orvosokat, az amerikai imperializmust, a nemzetközi cionizmust és Izrael államot, amellyel a Szovjetunió megszakította a diplomáciai kapcsolatokat. A levél tehát nem illik bele abba a feltételezésbe, hogy a szovjet zsidókat néhány napon, héten vagy hónapon belül deportálni fogják. Kosztircsenko végkövetkeztetése a minket érdeklő kérdésben a következő: az as években zsidó körökben a reménytelenség és kétségbeesés tragikus érzése uralkodott, amelyet a növekvő antiszemitizmus légköre idézett elő. Ezt az érzést bizonyos mértékig az a hagyományos zsidó mentalitás is elősegítette, amelyet az üldözés, egy nemzeti katasztrófa állandó várása határozott meg. Újabb tapasztalatok is hozzájárultak ehhez, egész népek elüldözésének az emléke, amelyeket azzal vádoltak, hogy a háború idején együttműködtek az ellenséggel. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a zsidó lakosság aggodalmait a legsötétebb előérzet hatotta át, egészen odáig menően, hogy felkészültek a szibériai száműzetésre is. Kosztircsenko mégis feltételezi, hogy a legfelső vezetés akkoriban nem foglalkozott ilyesfajta tervekkel. Az ellenérv Naumov professzor elsősorban Kosztircsenko fő érvét ti. hogy nincsenek dokumentumok, amelyek bizonyítanák a deportálás előkészítését vonta kétségbe. Bár mindmáig ilyen dokumentumok nincsenek a birtokunkban, de még felbukkanhatnak. Ez ideig sem az elnöki levéltár állagait, sem pedig az egykori KGB dokumentumait nem vizsgálták át tételesen. De az is lehetséges, hogy a dokumentumokat megsemmisítették. Volt erre példa 1954 őszén, amikor az SZKP KB és a Moszkvai Bizottság, valamint az Ukrán KP KB levéltáraiból távolítottak el és semmisítettek meg sok dokumentumot, mert azok kompromittálták Hruscsovot (erről az SZKP KB júniusi plénumán esett szó). Ami a zsidók átköltöztetéséről a legfelsőbb szinten hozott döntéseket illeti, Naumov lényeges körülményt említett. Kiderült, hogy számos észak-kaukázusi nép deportálását post factum a Szovjetunió Állami Védelmi Bizottságának rendeleteivel törvényesen rögzítették azután, miután emberek százezreit ténylegesen 49

54 kitelepítettek, azokat pedig, akiket nem lehetett deportálni, helyben likvidáltak. Az AHB megbízottai szóbeli rendelkezések alapján cselekedtek. Naumov bizonyítottnak tartja azt, hogy a kormánynak voltak listái olyan személyekről, akiket Moszkvából ki kellett volna telepíteni. A politbüró 1953 januárjában döntött egy óriási, ezer embert befogadó láger felállításáról különlegesen veszélyes külföldi gonosztevők számára. Minthogy akkor a szovjet lágerekben és börtönökben nyilván jóval kevesebb személy volt, aki ehhez a kategóriához tartozott, felvetődik a kérdés: kikkel akarták ezt az új Gulág-szigetet benépesíteni? De azt is látjuk: a tervezett új láger befogadóképessége messzemenően nem felelt meg a szovjetunióbeli zsidók akkori számának. A megbüntetett népeket sem lágerekben helyezték el, hanem a távoli területek, régiók és köztársaságok lakossága közé telepítették őket. Azt az érvet, hogy vezető funkcionáriusok nem tudtak semmit a deportálási tervekről, Naumov visszautasítja, és arra emlékeztet, hogy az 1930-as évek végétől Sztálin egyre gyakrabban maga hozott fontos döntéseket,amikről még azokat sem tájékoztatta, akik az adott kérdésben közvetlenül felelősek voltak. Azt a feltevést pedig, hogy Sztálinnak környezete magatartása miatt nem volt cselekvési szabadsága a zsidók deportálásának a kérdésében, Naumov alaptalan illúziónak tartja. Azt is cáfolja, hogy azért nem lett volna lehetséges a zsidók kitelepítése, mert a Szovjetunió európai részén szétszórva éltek. Ezzel kapcsolatban Naumov egy precedensre hivatkozik: valamennyi krími tatárt és görögöt, akik a Fekete-tenger vidékén túl éltek, felkutatták és hozzátelepítették az övéikhez. * Ezek a két fél fő érvei és ellenérvei. Mindkét oldalon vannak megfontolandó komoly indokok. A probléma, amelyet a cikk elején felvetettünk, egyelőre megoldatlan marad. Reméljük, hogy a további kutatások végső soron egyértelmű választ adnak. 50

55 1. A Szent István-ereklyék kalandos sorsa HÍREK KRONSTEIN Gábor A Szent István-ereklyék kalandos sorsa A magyar katolikus püspöki kar felújította tárgyalásait a horvátországi domonkos renddel, hogy a millennium alkalmából hazahozhassák Szent István koponyaereklyéjét, amelyet Dubrovnikban (Raguza) őriznek a dominikánusok. A városi székesegyház kincstárában két további Szent István-relikviát őriznek: az alsó állkapcsot egy zápfoggal és egy lábszárcsontocskát. Egykor itt őrizték a Szent Jobbot is. Az 1083-ban szentté avatott uralkodónk ereklyeként tisztelt csontmaradványainak hányatott sors jutott. A székesfehérvári bazilikából, ahová temették, a holttestet először 1061-ben, az utolsó pogánylázadáskor emelték ki. Valószínűleg ekkor választották le a testről a jobb kart. A kézfejet, a Szent Jobbot a róla elnevezett apátságban helyezték el. A leválasztott karcsont egy részét Könyves Kálmán ugyancsak oda vitette, ahonnan az később a pálosok lvovi (lembergi) kolostorába került. Egy másik karrész a 15. században került mai helyére, a bécsi Szent István protomártírról elnevezett székesegyházba. (Protomártír: az első vértanú, akit az adott néven avattak szentté.) A Szent István-relikviákat valószínűleg a török elől menekítették az akkor független Raguzába. A Szent Jobbot 1770 táján Mária Terézia hozatta vissza, s Székesfehérvárra vitette. Van olyan vélemény is, hogy az egész csontvázat a tatárok elől menekülő IV. Béla vitte magával Raguzába, s a jobb kézfejet is itt választották volna le. Akárhogy történt is, valamennyi Szent István-ereklye sorsa kalandos. Ilyenek Aachenben, Rómában, Pozsonyban vannak. A koponya egy darabját ma is Zágrábban őrzik. Egy koponyatöredéket Dubrovnikból 1988-ban már visszaszereztek. Az ma Pannonhalmán található. Jelenleg az ezüst ereklyetartóban őrzött koponyatető sorsáról folynak tárgyalások. Az ereklyék hitelessége körül is sok a bizonytalanság. A relikviák tiszteletével kapcsolatban katolikus részről sokszor hangsúlyozták: a kegyeletesség nem a csontoknak, hanem mindig annak a személynek szól, aki megtestesítette az életszentséget. Ez vonatkozik a Szent István-ereklyékre is. Bukarest Budapest 56 A fenti címmel tette közzé az 1956-os Intézet honlapján ( romániai levéltárakból gyűjtött 1956-os vonatkozású dokumentumainak adattárát. A katalógus egyben szöveggyűjtemény is, ahol mintegy kétszáz dokumentumot magyarul is olvashat az érdeklődő. Kuriózumszámba megy a gyűjteményben az a román titkosszolgálati irategyüttes, mely a snagovi deportáltakról készített jelentéseket, lehallgatások szövegét, a Nagy Imre-csoport tagjainak titokban lefényképezett jegyzeteit tartalmazza. Másfelől a gyűjtemény bemutatja, hogy miként tájékozódott a román pártvezetés a magyar eseményekről, azok alakulásában milyen szerepet játszottak a Budapesten is járt román politikusok. A Román Munkáspárt Levéltárából származó iratok pedig a magyar forradalom tovagyűrűzésének rémétől rettegő, legfelsőbb román vezetés engedményeket és biztonsági intézkedéseket elegyítő politikáját segítenek felvázolni. A tartományi hangulatjelentések arról árulkodnak, hogy 1956 őszén Romániában is általános volt az elégedetlenség. A magyarországi események hírét véve országszerte elhangzottak olyan kijelentések, hogy hasonló történésekre Romániában is számítani kell. Kenyeret akarunk!, A Szovjetunió ellen vagyunk! ilyen és hasonló feliratok jelentek meg a házak falain. A politikai erjedés ekkor már a magyar kisebbség és a diákság körében is megindult. A diákság mozgolódása a szocialista rendszer alapjait meg nem kérdőjelező gazdaságpolitikai kritikává azonban csak a magyar forradalom hírére alakult át. A budapesti egyetemisták példáját kívánták követni a temesvári Politechnikai Intézet hallgatói is. Itt október 30-ra Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Matiu hallgatói gyűlést hirdetett. A nagy számban összegyűlt egyetemistákkal megvitatták pontokba foglalt követeléseiket: a sztálinizmus felszámolása, szólásszabadság, a norma- és beszolgáltatási rendszer eltörlése, a szovjet csapatok kivonása Romániából, külkereskedelmi kapcsolatok szerződéses szabályozása, az orosz nyelv és a marxizmus óraszámának csökkentése. Terveik szerint a gyűlés résztvevői az Építészeti Karra vonultak volna át, hogy a tartományi pártbizottságnak szánt beadványukat egy összegyetemi gyűlésen olvassák fel, mielőtt kivonulnak tüntetni, hogy budapesti mintára a lakosság is csatlakozhasson követeléseikhez. Novemberben a fő szervezőket nyolc év börtönbüntetésre ítélte a katonai törvényszék. SOMLAI Katalin 51

56 A karmapa láma Tízezer hívő hallgatta meg január végén Budapesten a 17. karmapa lámát, Tháje Dordzsét. A tibeti buddhizmus ún. fekete sapkás iskolájának feje a dalai láma és a pancsen láma után következik az egyházi hierarchiában. A Kína-barát főpapnak van egy Indiába emigrált vetélytársa, Trinlej Dordzse karmapa láma. Rivalizálásuknak tétje van: kettőjük közül ki fog több százezer hívőt irányítani, s rendelkezni a hatalmas értékű egyházi vagyon felett. A tibeti buddhizmus, más néven lámaizmus, a tantrikus buddhizmus egyik ága. Államvallássá Tibetben Ti Szongdecen ( ) király emelte, nem sokkal a talaszi ütközet (751) után, ahol a kínai csapatok megállították az arab tibeti előnyomulást. A tibeti nagyhatalom bukását (850) követően az indiai Atisa ( ) megreformálta a tibeti buddhizmust: megalapította a négy nagy ortodox tibeti szektát. A 13. századi mongol befolyás megerősítette a teokratikus berendezkedést. A dalai ( óceán mongolul) láma elnevezés ugyan csak a 17. századból ered, de a lhaszai központú lámaista hatalmat már Congkapa ( ) megteremtette. A 20. században Tibet a függetlenségéért küzdött, előbb az angolok (1904), utóbb a kínaiak ellen óta a kommunista Kína gyakorol fennhatóságot. Az ateista modernizációs, egyben elkínaiasító politika az évi tibeti szabadságharc leverése után teljesedett ki. Ebben a formai szempontból autonóm köztársaságban a megszállók céljaiknak megfelelően meggyöngítették a tibeti egyházat. A lámaizmus ma csak Bhutánban, Nepálban és India Szikkim tagállamában erős. A 14. dalai láma, Tenzin Gyatszo (ur.: 1940-től) 1959 óta száműzetésben él. Többször járt Magyarországon, ahol a hét elismert buddhista egyház közül négy lámaista. Csángó települések Idén februárban hosszú idő óta először látogatott el a moldvai csángók közé magyar politikus. A Külügyminisztérium politikai államtitkára, Németh Zsolt hazatérése után azt nyilatkozta, hogy Magyarország politikai tárgyalásokat kezdeményez a csángók helyzetének rendezésére. A nyelvi és kulturális beolvadás utolsó szakaszában járó csángó közösségek nem élveznek az erdélyi magyarsággal azonos nemzetiségi jogokat. A román állam, a közvélemény és a tudósok többsége azt vallja, hogy a csángók elmagyarosodott, katolizált románok. A Vatikán ebben a kényes kérdésben óvatos: a csángó falvak plébániáin román papok látják el a hívek lelki gondozását. A csángók eredetéről alkotott magyar vélemények közül nincs bizonyítva, hogy az északi csángók a honfoglalás idejéből korábbi szállásterületükön maradt néptöredék leszármazottai. Okleveles források a 13. század első feléből igazolják a kitelepülést. Erre utal az elnevezés: csángó, csángál valószínű jelentése: kóbor, elszakad(ó). Székely töredékekből szerveződtek különböző korokban az erdélyi hétfalusi, gyimesi és a dévai csángók. A legnépesebb csoport a moldvai csángóké, akiknek a században, a moldvai magyar befolyás tetőpontján volt zavartalan életük. A folyamatos háborúk, valamint a román fennhatóság és nyelvi környezet apasztotta számukat, noha a 18. századi székely kitelepülés lassította asszimilációjukat. Számuk mértéktartó becslés szerint a múlt század derekán még megközelítette a százezret, ma a 40 ezer csángóból sem mindenki ért vagy beszél magyarul. Nyelvük a nyelvújítás előtti magyar nyelvhez hasonlít. Régen elfeledett magyar szavakat használnak. Hiedelemviláguk, népszokásaik, viseletük, gazdálkodásuk, építkezésük, zenéjük azt az állapotot mutatja, amelyben a magyar parasztság a középkor végén, az újkor kezdetén országszerte élt. Génvizsgálat a történettudomány segítségére A magyar sajtó is hírt adott arról, hogy belga, francia és német kutatók genetikai vizsgálattal fogják tisztázni: valóban XVII. Lajos-e az a kisgyermek, akinek földi maradványai a Saint Denis-kriptában nyugszanak. Lajos Károly, XVI. Lajos és Marie Antoinette második fia, 1789-ben lett trónörökös, miután bátyja hirtelen meghalt. A trónfosztott királyt és családját 1792 augusztusától a Temple-ban tartották őrizetben. A király kivégzése után, 1793 januárjában, az akkor nyolcadik évében járó trónörököst az emigránsok elismerték XVII. Lajos királyként. Ugyanennek az évnek augusztusában három hónappal anyjának lefejezése előtt a fiúcskát gondozásra kiadták Simon vargának. Amikor a varga is guillotine alatt végezte, XVII. Lajost Louis-Charles Capet-t visszavitték a Temple-ba, ahol 1795-ben tüdővészben elhunyt. Testét jeltelen közös sírba tették. Innen került át a feltételesen azonosított tetem tíz év múlva a Saint Denis-kriptába. A monarchisták több alkalommal megpróbálták kiszabadítani előbb az egész felséges családot, később a királyi gyermekeket. Ez növelte a gyanút, hogy Lajos Károly helyébe szabadítói egy másik gyermeket csempésztek. Vad képzelgések születtek arról is, mi történt a megmentett kis királlyal. 52

57 A tudósok a bizonytalanság eloszlatására hivatott DNS-mintát az eltemetett gyermek szívéből nyerik. Azt fogják egybevetni Marie Antoinette hajából származó kromoszóma-sorozattal. Francia tudósok ilyen genetikai összehasonlítással bizonyították be nemrég, hogy a leghíresebb ál XVII. Lajos: Karl Wilhelm Naundorff órás ( 1850) valójában csaló volt. A DNS-tesztet ma már kiterjedten használják személyek azonosítására és vérrokonság bizonyítására. E módszert alkalmazták sikerrel a kivégzett Romanovok ( 1918) azonosítására is. 2. Képek 53

58 54

59 55

60 56

61 1. Magyar végvárrendszer a Hódoltság peremén VARGA J. János Magyar végvárrendszer a Hódoltság peremén század A végvárrendszer hosszú folyamat eredményeként jött létre, elsősorban Luxemburgi Zsigmond ( ) és I. (Corvin) Mátyás ( ) védelmi politikájának köszönhetően. Az első vonal Orsovától Nándorfehérváron, Szabácson, Jajcán és Kninen át húzódva érte el az Adriai-tenger partját. A második ettől északra, Karánsebesnél kezdődött, Péterváraddal, Krupával folytatódott és Zengg-gel zárta a sort, ismét az Adriánál. Összeomlása tragikus gyorsasággal, a 16. század első harmadában bekövetkezett: 1518-ban Jazero és Travnik, 1520-ban Tesany és Szrebenik esett el. A Zsigmond király által 1437-ben megszerzett Nándorfehérvár (a későbbi Belgrád) a déli védelmi vonal tengelyében majd egy évszázadig ellátta feladatát, s már bevehetetlennek hitték, amikor 1521-ben két hónapi ostrom után áldozatul esett a Nagy Hódító -nak, miközben a felmentésével késlekedő magyar urak, ekként vélekedtek: Eb higgye, hogy a török elfoglalja Nándorfehérvárat. Orsova bukása (1522) és Szörény eleste (1524) teljessé tette az első védelmi övezet széthullását; az utóbbi elvesztése azért is érzékeny csapás volt, mert a török Duna-balparti hídfőállásaként egyszerre veszélyeztette Erdélyt és az Alföld bejáratát őrző Temesvárt. A másodikból elsővé előrelépett végvári vonal sorsa amely kilométerrel az országhatáron belül húzódott 1526-ban pecsételődött meg. A kulcserősségnek tartott, de Belgrád ellenálló képességével távolról sem vetekedő Pétervárad kétheti ostrom után elesett, s azután Nagy Szulejmán ( ) hadai nem ütköztek számottevő mesterséges akadályba a Dráváig, azon túljutva pedig nyitva állott az út a Duna mentén az ország belsejébe. Országon belüli végvárvonal A húszesztendős II. (Jagelló) Lajos ( ) ugyan útjába állt a szultáni seregnek augusztus 29-én a Mohács mezőváros és a földvári majsai dombok által bezárt síkságon, de két óra leforgása alatt megsemmisült a királyi haderő, maga az uralkodó is odaveszett. Az évekig elhúzódó belső viszályok közben nem fordítottak kellő figyelmet a török elleni védelem kiépítésére: nem erősítették meg az ország belsejében álló várakat, és nem tagolták be egységes védelmi rendszerbe. Csak az 1540-es évek elején eszméltek rá, hogy nyitottan, védtelenül állnak a megújuló támadásokkal szemben. Sietve láttak hát hozzá, a Habsburg-uralkodóval karöltve, az új, immár az ország belsejében húzódó végvárvonal kiépítéséhez. Alapját azok a királyi és földesúri várak, kastélyok, monostorok és templomok képezték, amelyek középkori jellegű magas tornyaikkal és vékony, átlag 1,6 méter vastagságú, kőből rakott falaikkal jórészt elavultak; szinte valamennyit korszerűsíteni kellett, hogy a rohamosan fejlődő tűzfegyvereknek is ellenálljanak, és megfelelő számú őrséget fogadhassanak be. Egy részük belsőtornyos vár volt, amelyeket a falsíkon belül emeletes tornyokkal erősítettek meg. Általában magas helyre építették őket, ahol a meredek hegyoldal megnehezítette az ostromlók dolgát. Építésüket a terep lehetőségei határozták meg: vagy egyszerűen körülvették a hegy peremét falgyűrűvel ahogyan Buda és Esztergom esetében történt, vagy csigavonalban haladtak felfelé, miként Nógrád váránál. Ez utóbbi kedvezőbb védelmi lehetőséget biztosított, mert a várba vezető út egyre szűkülő körökben közelítette meg az erősség magját, az ún. öregtornyot, s ezzel számos, egymástól független, kapuközökkel tagolt szakaszt teremtettek, ahol a támadókat újra és újra megállíthatták. Egyszerűbb építészeti megoldással készültek a síkvidéki belsőtornyos várak, többnyire négyzet alakú elrendezésben, mindegyik sarkában egy-egy toronnyal. Így emelték valószínűleg I. (Nagy) Lajos király ( ) idején a tatai belső várat, és az Újlaki Miklós által a 15. században alapított Palotát. Valamennyinek fő fogyatékossága a tornyok belső elhelyezésében rejlett, ugyanis onnan nem lehetett a falakat oldalazó tűzzel pásztázni. A várépítők hamarosan alkalmazkodtak eme követelményhez, és a védőfalon kívül, de ahhoz csatlakozóan állították fel a tornyokat, amelyekben lőkamrákat és oldalirányú lőréseket alakítottak ki, ahonnan már oldalba kaphatták a támadókat. A külsőtornyos erősségek építésének virágkora a 15. század elejétől a következő évszázad közepéig tartott, s egyaránt jellemezte a várakat és a fallal övezett városokat. Zsigmond király uralkodása idején készültek el a budai Várhegy csúcsán álló külsőtornyok (Buzogány- és Csonka-torony), valamint Kassa hasonló jellegű 57

62 védművei. A 15. század közepe táján emelték Pest tornyokkal tűzdelt városfalát, és kibővítették Székesfehérvár középkori eredetű, kis alapterületű, külső tornyokkal tagolt védőövét is. A tüzérség fejlődése már a külsőtornyos várak virágkorában új megoldásokra ösztönözte a fundátorokat, mert a karcsú és magas tornyok hamar összeomlottak az ostromlók tüzében. Ugyanakkor alkalmassá kellett tenni őket a korábbinál hatásosabb védőtűz kibocsátására, vagyis nagyobb számú löveg elhelyezésére; ahhoz viszont növelni kellett alapterületüket. Évtizedek tapasztalatai alapján tértek át a vastag falú, alacsony, kör alaprajzú védművek, a rondellák építésére. Belsejüket üresen hagyták, vagy feltöltötték földdel az ágyúállások számára. Alapkövetelmény volt miként a külső tornyok esetében is, hogy a falból előreugró és a vár sarkain álló erődítések zárótüze fedezze a rondellák között húzódó falszakaszt (kötőgátat, kortinát) és a szomszédos védmű homlokoldalát. A század fordulóján általánosan ismert ez az új erődítési mód, s Magyarországon még a 17. században is alkalmazzák előtt az elsők között építették fel Pest új rondelláit, majd 1484-ben Kassa város már meglévő külsőtornyos védőöve elé az új típusú falgyűrűt. A századfordulón elkészült Gyula várának nagyméretű, kétszintes védőműve, néhány évtizeddel később pedig további három, földből épült rondellája. A Dunántúlon Palota várkapuját egy, a kapuszoros előtt álló, 50 méter átmérőjű, kör alaprajzú erődítés biztosította, a falakét további kettő, és Tatán is megörökített egyet a császári-királyi hadmérnök ben készített vázlata. Ez idő tájt építették a budai vár déli Nagyrondelláját és Esztergom kerek védőműveit is. A rondellával megerősített váraknak árokkal, sáncokkal és fedett úttal tökéletesített típusa hatásos védelmet nyújtott, s jó ideig használható elrendezés maradt akkor is, amikor Itáliából új építészeti módszerek terjedtek el Európában. Az itáliai hadi építészet fénykora A várépítés fellendüléséhez jelentősen hozzájárult Konstantinápoly eleste (1453), amely komoly figyelmeztetést jelentett a török növekvő hatalmáról. Először a leginkább veszélyeztetett városok mozdultak meg az Adriaitenger partján: tekintélyes méretű rondellákkal erősítették meg Raguza (ma Dubrovnik), Curzola (ma Korcula) és Hvar falait. Otranto erős várának török kézre kerülése (1480) után pedig olyannyira megélénkült a hadi építészeti tevékenység Itáliában, hogy a 16. századra a félsziget tört az élre a vár- és városépítés tudományában. Bologna, Padova egyetemeinek erődítési stúdiumait távoli országok ifjai látogatták. A hadmérnök-dinasztiák gyakoriak voltak akkoriban Itáliában: a Sangallo családból nyolc fundátor került ki, a Savorgnanok és Martinengók közül kilenc-kilenc, a Baldigarak öt, a Spaziók 14 építészt adtak Európának. Buda eleste után, a növekvő veszély elhárítására egymás után érkeztek az itáliai mesterek az országba a bécsi kormányzat hívására. A Spazio család tagjai közül négyen jöttek: Francesco Győr, Komárom és Várad állapotát mérte fel 1547-ben, 1554-ben Székesfehérvárott bukkant fel. Pietro Nagyszombatban, Martino Pozsonyban és Temesvárott működött, Paolo pedig Eger várát erősítette a század közepén. I. Ferdinánd után I. (Habsburg) Miksa ( ) is a leghíresebb építészeket bízta meg. A magyarországi török uralom végéig alkalmazott leghatásosabb védőmű, az itáliai tervezők és várépítők által kidolgozott ún. olaszbástya, amely a falak együttesével alkotta a bástyás rendszert. Egyszerűbb változata az ötszög alaprajzú, ék alakban kifelé álló óolasz bástya. Előnye a rondellával szemben, hogy falai többnyire a homokfalak vastagabbak, és több ágyú elhelyezését tették lehetővé. Az ötszögű bástyák belső tere ugyanis legtöbbször nem üres, nem is teljesen földdel teli, hanem boltozott volt, ahol lőkamrákat vagy kazamatákat építettek ki az oldalazó lövegek számára. Tetejük általában sík, ahol újabb sánckosarak közé felállított ágyúk sorakoztak. Egy-egy többszintes bástya jelentős tűzerőt képviselt a csatlakozó falak, a szomszédos védművek és az előttük húzódó árok védelmére. Továbbfejlesztett változata az újolasz vagy a fülesbástya, amelynél a lövegeket a bástyák homlokfala mögé, a kortinával párhuzamosan kiképzett mélyedésbe (fülbe) helyezték el, fokozott biztonságot nyújtva az ágyúknak és a kezelő személyzetnek. Várak, udvarházak a török ellen A törökök magyarországi berendezkedése kezdetén végváraink nem rendelkeztek korszerű védművekkel. Az uralkodó és a várak zömét birtokló főurak egyaránt pénzügyi nehézségekkel küzdöttek és tulajdonjogi ügyekkel bajlódtak. A rendek azt kérték az évi országgyűlésen, hogy a király gondoskodjék azokról a várakról, amelyeket birtokosaik képtelenek fenntartani. A következő évben visszatérő kívánság, hogy az uralkodó javíttassa ki a végvárakat, helyeztessen beléjük elegendő őrséget, a haszontalan földesúri erősségeket romboltassa le, a fontos véghelyeket pedig erősíttesse meg. 58

63 A főurak egy része ellenszolgáltatás nélkül átadta várát a királynak, mások ragaszkodtak birtoklásához, de befogadták a királyi őrséget, esetleg magukra vállalták a katonák zsoldját, ellentételként hadifelszerelést igényeltek. Szerényebb nemesi kastélyokat és udvarházakat is megtoldottak akkoriban gyorsan elkészíthető védművekkel: saroktornyokkal, palánkkal és vizesárokkal, hogy menedékül szolgáljanak a portyázó török lovassággal szemben. A szilárdan megépített templomok és kolostorok is alkalmasnak bizonyultak védelmi feladatok ellátására. Így került sor a nagy befogadóképességű, magas, erős falú szentegyházak megerősítésére, miként Szikszón, ahol lőrésekkel és figyelőtornyocskákkal látták el a helyi templomot, majd palánkkal és vizesárokkal kerítették. Ugyanígy vált a végvári rendszer tagjává a keszthelyi ferences kolostor, a sági klastrom (Alsó-Magyarország, Hont vm.) és a Szent Márton-hegyi apátság (ma Pannonhalma). A képek a Balassi Kiadó Magyarország különösen híres erődítményeinek ábrázolása című, 1995-ben megjelentetett kötetéből származnak. 2. Képek 59

64 60

65 61

66 62