Ne szomorodjunk el, mintha el kellene vesznünk, [ ] inkább legyünk mindig telve örömmel, arra gondolva, hogy meg vagyunk mentve [ ] Valóban, amikor [a démonok] megérkeznek, a viselkedésüket ahhoz igazítják, amit bennünk találnak, és a bennünk lévő gondolatokhoz hasonló képeket teremtenek. Ha tehát félelemmel és zavarral telve találnak minket, azonnal megtámadnak [ ] és felerősítik a gondolatokat, melyeket már eleve találtak. (Alexandriai Athanásziosz: Remete Szent Antal élete) 1. Démonország A henyeség az a királyi út, amit a démon megnyit vagy amit már nyitva talál, hogy a szent embert a többi bűn eszköztárával kísértse. A bűnök pedig a középkori gondolkodás szerint alapjában véve illúziók. A misztikusok a valóságra törekednek azok viszont, akik vétkeznek, illúziókat kergetnek. Ugyanazok a bármilyen szörnyű kísértések csupán látszatok, füst, még ha fájdalmas is. Fizikai értelemben fájdalmas: a démonok olykor ütésekkel halmozzák el a szerzetest, aki teljesen összetörve keveredik ki a kezük közül. Némelyik ördögi színjáték isteni jelenésnek tűnik: megjelenik egy püspök, a remete pedig összezavarodik. De elég megkérdezni: Ki vagy, és honnan jöttél? Erre a kérdésre a Megosztó (görögül a diabolosz: aki megoszt ) nem tud hazugsággal válaszolni, és a püspök eltűnik. A faggatózó fényes szótól elenyészik a Gonosz, mely mindig üres kép. Sok kísértés abból áll, hogy eltúlzott vallási hevületre buzdít. Amálek, az ellenség gyakran jelenik meg szerzetesként, zsoltárokat énekel, az Írásból idéz, éjszakánként kidobja a remetét az ágyából, hogy imára kény- AZ ACEDIA IDŐSZAKA. AZ EURÓPAI KÖZÉPKOR 17
szerítse, vagy megparancsolja neki, hogy egyáltalán ne egyen; szélsőséges aszketizmusra sarkallja. Végül is az ördög fundamentalista. Amikor a szerzetes a Szentírást olvassa, a démon elbágyasztja őt, visszhangozva minden egyes szavát. A Sátán nem vesztegeti az idejét a könnyű préda, a lagymatag és gyenge szerzetesek vagy novíciusok megkísértésére: inkább a legszentebb, legkegyesebb emberek ellen indít támadást. Ami a kísértések számát és intenzitását illeti, ahogy ma mondanánk, a rekordot az egyiptomi kopt Remete Szent Antal tartja, aki 251 és 356 között élt. Egész élete a démonokkal való állandó harcból állt. Belzebub, hogy kiűzze a szerzetesség e legendás alapítóját sivatagából, egy káprázatosan iszonyú gépezetet talált ki. Így kapta a nevét a keresztény remeteség kitalálójáról egy középkori csapás, a szent tűz vagy Szent Antal tüze járványa (az orbánc a ford.). Hogy megzavarja Szent Antalt, a Megosztó a kutyáival együtt különféle formákat ölt: vonzó nők, óriási lények, őrjöngő seregek. De mindenekelőtt egy rémisztő állatseregletet használ: oroszlánok, medvék, leopárdok, bikák, kígyók, viperák, skorpiók, farkasok, hiénák, egy óriási, félig ember-, félig szamártestű lény Amennyire tőle telik, a Megosztó speciális effektusokat is teremt: a testvérek borzadállyal hallgatják a földrengés moraját, a fegyvercsörgést, a sokaságok lármáját és üvöltését a hegyekből, ahová Antal elvonult; szikrákkal kivilágítva látják a hegyet. De a Sátán minden káprázatával együtt is lényegében egy szájhős: azzal dicsekszik, hogy ki tudja szárítani a tengert, de tulajdonképpen, még ha ravasz is, bukott lény. Lucifer, a Hajnal fia, valójában patetikusan irigyli a keresztényeket. És a démonok, akiket elszabadít, olyanok, mint a neveletlen kölykök, utcagyerekek, akik 18 ELSŐ FEJEZET
szeretnek ricsajt csapni, buja koromfekete rosszaságok 4, akik a viccek Mórickájára emlékeztetnek: [A démonok] mindenfélét csinálnak és mondanak; hevesen cselekszenek, tettetnek, zavart keltenek, hogy becsapják az egyszerűbbeket. Nagy lármát és zajt csapnak, közönséges módon nevetnek, sziszegnek, de ha az ember nem figyel rájuk, sírni és panaszkodni kezdenek, mint a legyőzöttek. (Athanásziosz: Remete Szent Antal élete. 26, 6.) Esendő és erőszakos vagányok, de alapjában véve védtelenek: csapkodnak, csikorgatják a fogukat, ocsmány módon táncolnak, nyafognak, mint a gyerekek. A levegő, ahogy Órigenész állítja, telis-teli van ezekkel a gyerekes démonokkal. De olykor elég csak elfújni őket és keresztet vetni, hogy eltűnjenek. A mi érzékeink számára sok kísértés inkább tűnhet felületesnek, fényjátékhoz vagy egy vidámparkhoz hasonlónak, mint mélységes szellemi marcangolásnak. De ettől még hiba volna felületesnek gondolni a kor misztikáját. E szerint Isten mindig a csendből és a magányból érkezik, a démon viszont mint minden más, ami földies és világi zsivajjal, zajongva, látványos teremtményekkel tűnik elő. A Megosztó nem más, mint egy tévés csepűrágó. Szent Antal kísértésekben való látványos bővelkedése inspirálta Deutsch, Grünewald híres festményeit és Bosch képeit, köztük a lisszaboni triptichont (3., 4. kép) ezenkívül szépszámú késő középkori miniatúrát. Boschnál a Gonosz a tűz és a vizek poklát szabadítja el Antal ellen. Így, miközben egy óriási tűzvész világítja meg az éjszakai eget, tengeri szörnyek, különös halak siklanak a szent közelébe. Viszont, ha a Sátán éppen a legerényesebbek ellen száll harcba, abból az a végzetes dolog következik, hogy a kísértés a szentség félreismerhetetlen jegye. Épp Szent AZ ACEDIA IDŐSZAKA. AZ EURÓPAI KÖZÉPKOR 19
Antalnak tulajdonítják a jelentőségteljes mondást: kísértések nélkül senki nem üdvözül. Ha az egyik oldalról a restség és a többi bizarr agreszszió, melynek a misztikusok az áldozatai, sebek, másrészről erről hamarosan meg is győződhetünk ezek nélkül a sebek nélkül nem lenne üdvösség. Az ördögi támadások menete különösen a henyeség az üdvözülés stigmája. Így a vétek, az erény másik, azonos alakú oldala, odáig emelkedik, hogy magának az erénynek a nélkülözhetetlen tanúsága lesz. Minél inkább jelen van a restség füstje, annál inkább számíthatunk a szentség lángjára. És nem véletlen, hogy Auvergne-i Vilmos (kb. 1180 1249) azt mondja a De universóban: sok igen kegyes és igen vallásos ember vágyott lángolva a melankólia betegségére itt a búskomorság orvosi felfogása már felülkerekedik a restség etikus motívumán. Az, amire a halálos bűnök legradikálisabb formájaként utalnak, a másik irányból a kegyelem. A henyeség vagy melankólia próba lesz a szó mindkét értelmében: próba mint csüggedés és fájdalom, melyen felül kell emelkedni a szentté váláshoz, de próba szinte a bíráskodás értelmében is, mint saját nemességünk bizonyítéka. Ez lesz az a fordulat, amit a reneszánsz és barokk melankólia visz végbe. 2. A bűn elvilágiasodása A henyeség tehát több évszázadon át az egyházi személyek privilégiuma marad. A nyugati szerzetesé is, aki Szent Benedek reformja óta közösségben él, és sosincs elszigetelve a testvéreitől. A keleti szerzetest magánya saját szellemi mozgásainak állandó megfigyelésére készteti (ez jóval zártabb annál a kutatásnál, amikor ma- 20 ELSŐ FEJEZET
napság egy pszichoanalitikussal töpreng az ember): innen származik az apatheia, az apátia ideálja, a minden érzés iránti közöny. De úgy tűnik, hogy a renyheséggel kell megfizetnie az egyénnek a világ iránti nemtörődömségéért. Az európai kereszténység szerzeteseinek napirendjét viszont úgy állították össze, hogy a barátnak mindig legyen mit csinálnia: vagy fizikai munkát végez, vagy imádkozik. Nincs helye a hosszú és hiábavaló önvizsgálatnak. Még a legnagyobb remeteségben élő szerzetesnek is legalább ideje egy részét a rendházban kell töltenie a testvérekkel, a vendégek szolgálatában. A pontos kolostori rendszabályok részben egy nagy gépezetet alkotnak a restség legyőzésére. Másrészt, minden nap körbejár egy vagy kettő öreg szerzetes, hogy kiűzzék és megbüntessék a hanyag testvért, aki henyél vagy beszélget 5 (Szent Benedek). A szerzetesek, mondhatjuk, állandó harcban állnak a henyeség kísértése ellen, és mindenki saját módszert eszel ki az elhárítására. Szent Rudolf (9. század) például úgy győzte le a pusztító restséget, hogy cellája mennyezetéhez köteleket erősített, aztán beléjük kapaszkodott, és ebben a felfüggesztett helyzetben zsoltárokat énekelt. A hajnalhasadásnak, a pillanatnak, amikor a renyheség a legnagyobb erővel zuhan ránk, ébren kell találnia minket, készen arra, hogy elmondjuk az officiumot (Damiáni Szent Péter). A restség kinyújtja a testet, a törődés viszont arra készteti, hogy talpra álljon. Ahogy látható, a restség zenitje a déli órákról kora reggelre tevődik át (mint a modern pszichiátria által leírt kóroknál: a legrosszabb a reggeli ébredés). Bizonyos, hogy a középkor folyamán a restség jelentése változik, hiszen az írók és a korszakok a bűn más és más oldalára helyezik a különféle hangsúlyokat. Mind- AZ ACEDIA IDŐSZAKA. AZ EURÓPAI KÖZÉPKOR 21
azonáltal, a henyeség idővel a világiakra is lecsap. Viszont azzal, hogy elvilágiasodik, közönségessé is válik, ugyanis időközben a kereszténység demokratikusabb lesz. Az első évezredben a keresztény üdvösség ritka dolog volt. Úgy mondják, hogy közel a halálhoz (430) Szent Ágoston azt közölte bizalmasaival, hogy bizonyos benne: Isten csak kevés, nagyon kevés embert üdvözít! Több évszázadon át a keresztény egyház nagy alakjai alapjában véve ugyanazt gondolták, mint Ágoston. Ez az Ágoston-rendi Lutherig tart, aki szintén elég pesszimista volt a tömegek üdvösségét illetően. Történetének első felében a kereszténységet olyan férfiak és nők pártolták, akik kétségbeesett arisztokratikus aszkézisnek szentelték magukat: az, ami minden más dolog előtt valóban számított, az a saját lelkük üdvössége volt. Ez lényegében kicsit az ellenkezője volt annak, amivé, úgy tűnik, a mai keresztény egyházak váltak: jó, elsősorban a köznép vigasztalását szolgáló szervezetekké és gondolatrendszerekké. Ehelyett az első századokban a kolostorok nemessége minden világi konvenció elvetésén keresztül érvényesült. A sivatagi atyák a Diogenészhez hasonló cinikus filozófusoktól újra átvették nemcsak a mindenfajta komfort, hanem minden társadalmi illem gyökeres elutasítását is. Krisztus atlétáinak hívták őket, mivel mindig mezítelenek voltak, akár a kor atlétái. Szent Jeromos írja, hogy Hilarion az egyszer magára vett ócska ruháját sohasem mosta ki, mert ahogy mondta minek törekedjék csinos küllemre, aki szőrcsuhában jár. Tunikáját is csak akkor cserélte ki, amikor az már teljesen szétfoszlott rajta. 6 Szent Antal egész életében egy szőrből készült ruhát viselt magán, efölött pedig egy állatbőrt: ezt a bőrt életében egyetlenegyszer mosta ki. Élete során sosem mosott lábat. A remeték nem borotválkoztak. Paternuntius arca megnyúltnak tűnt a szakállától, melybe 22 ELSŐ FEJEZET
szándékosan élősködőket engedett. A testtel való törődés hiánya a másik oldala volt annak a gondoskodásnak, mely tönkretette őket: céljuknak, hogy a szív mártírjai legyenek. Azzal, hogy megkülönböztették magukat az elveszett nép tömegeitől, a kiválasztottság szenvedélyes vágyának engedelmeskedtek. Amikor a kereszténység demokratikusabbá válik, a 13. században, nem véletlenül találja ki a tisztítótüzet. Előtte csak a paradicsom és a pokol volt ebben a száraz alternatívában a paradicsomba jutás esélye elég kicsinynek látszott. A tisztítótűznek köszönhetően a bűnös ember is azaz szinte mindenki reménykedhet abban, hogy feljut a mennyországba. Az isteni kegyelem ezáltal kevésbé lesz önkényes, és kifürkészhetőbbé válik: a vétkes ember a bűnei számbavételében reménykedhet, mely valamiféle szerződéses lehetőséget ad. Másrészt pedig a jóakaratú élők, kitartó imáik árán, megrövidíthetik a tisztulás idejét. Végre lehet Istennel üzletelni. Ebben az új misztikában, ahol mindenki üdvözülhet, a restség mindenki számára elérhető bűnné válik. Már Szent Pirminusnál (kb. 670 753), Rabanus Maurusnál (kb. 780 856) és Orléans-i Jónásnál (9. század) a világiakat is tőrbe csalja a renyheség, de ezzel végül is a puszta henyélést jelenti. Ahogy lassanként ez a bűn demokratizálódik, a merő lomha viselkedés a pszichikus tünetegyüttes fölé kerekedik ahogy ma mondanánk, a megközelítés behaviorisztikusabbá válik. A bűn lassanként elveszti ezt a különleges és összetett lelkiállapot-minőségét, hogy aztán azzá fejlődjön vissza, aminek sokan ma is felfogják: lustasággá. Így az európai köznyelvek nagy részében a restség fogalma végül egyszerűen semmittevést jelent. A latin pigritia, lustaság szóból származik a francia paresse, a spanyol pereza és a portugál preguiça. A német Trägheit AZ ACEDIA IDŐSZAKA. AZ EURÓPAI KÖZÉPKOR 23
a träge tétlen, nehéz szóból jön, mely pedig a tragen-ből ( tart, elvisel ) származik: nehézség és tehetetlenség. Az angolban a restség a sloth, a középkori slowth-ból ( lassúság ). Viszont az orosz уныние szó leginkább a szomorúsággal függ össze, és a ныть-ből ered, ami a csüggedésből eredő sírást jelenti. 3. A szomorú vágy Mielőtt puszta munkaellenességként és akaratgyengeségként tömeges bűnné vált volna, mi volt az egyháziakban ennek a vigasztalan érzelemnek a mozgatórugója? Melyik emberi, nagyon is emberi gyengeséget használta ki a gonosz? Rabanus Maurus például megjegyzi, hogy gyakran aki Istent szolgálja [ ] érzékennyé válik a testi vágyakra, nem érez lelkesedést a lelki gyakorlatokban, nem örvendezik a lélek üdvösségéért, és nem vesz tudomást a testvéreknek való segítség öröméről; csak kíván, vágyakozik, mindig kedvetlenül foglalkozik a dolgokkal, és ide-oda szaladgál (De ecclesiastica disciplina). Létezhetne ennél világosabb fogalmazás? A henyeség a lelki élvezet elleni merénylet, mert vágyroham. A restség egy kereszténnyé lett Pán betörése lényegében akkor ragadja el a szent embert, amikor közönséges emberként kezd el vágyakozni, amikor megkísérti az az óhaj, hogy olyan legyen, mint a többiek. Akkor a vágyakozás megtöri az önmagát átadó élet boldogságát, eltünteti az örömöt, és a tréfálkozás léha élvezetével helyettesíti. A világiak nagy része nyilván restnek tűnt ezeknek a puritán lelkeknek a szemében. A világiakat akiket csak későn vettek lelkileg igazán gondjaikba a szerzetesek az a fajta léhaság jellemezte, amire Proust sok évszázaddal később úgy tekint, hogy a haldoklókat sajátítja ki (a hal- 24 ELSŐ FEJEZET
doklóknak ez a hihetetlen léhasága ezt Proust mondta halála előtt Céleste-nek, a házvezetőjének). Ez a kissé lapos szellemeskedés lényegében a kétségbeesés és az unalom mulattató arca. És a restség pontosan akkor kapja el az egyházi embert, amikor az kísérti meg, hogy közönséges ember legyen, szórakozott és léha. A kísértés, hogy ne Istent, a létet kívánja, hanem a többség látszatait. Tehát nem kell azt hinni, hogy a keresztény aszkézis tervezetten az örömtelenségre törekedne, épp ellenkezőleg: a test kínzása, az érzéki örömök elutasítása sohasem célként, hanem eszközként szolgál. A misztikusok gyakran jelentik ki, hogy nem a test és a vér ellen küzdenek, hanem ennek a világnak az alapelvei ellen, kezdve a Megosztóval. Ennek a küzdelemnek pedig az Isten iránti szolgálatkészség a célja. A nagy misztikusokat szigorú böjtjeik ellenére leginkább úgy jellemzik, hogy mindig vidámak és nevetősek. Az aszkézis nagyszerű ideálja az örvendezésre (gaudium) törekszik, így a szomorúság és az unalom a terv nyilvánvaló kudarcát jelzi. A szomorúság felfedi, hogy a bánatos ember bűnös boldogtalannak lenni önmagában bűn. A léhaság minden bűn anyja kijelentés annak az alapvetőbb állításnak a torzult formája, hogy a szomorúság minden bűn anyja. AZ ACEDIA IDŐSZAKA. AZ EURÓPAI KÖZÉPKOR 25
4. A rossz közérzet tünetei Cassianusnak köszönhetjük az alapvető bűnök listáját: nyolc halálos vétket sorolt fel. Köztük megtaláljuk az acediát (lanyhaság) és a tristitiát (szomorúság). Így jellemzi őket: Tristitia: rancor (neheztelés) pusillanimitas (kishitűség) amaritudo (keserűség) desperatio (elkeseredés) Acedia: otiositas (henyeség) somnolentia (lustaság) importunitas (alkalmatlankodás) desidia (semmittevés) inquietudo (nyugtalanság) pervagatio, evagatio mentis (az ész elkalandozása) instabilitas mentis et corporis, loci vel propositi (az ész és a test elkalandozása, hely- és témaváltoztatás) verbositas (bőbeszédűség) curiositas (kíváncsiság) A rancor, a keserű szájíz az a harag, melyet a szerzetes azok iránt érez, akik az erényes és boldog életre intenek. A pusillanimitas, szó szerint kicsiny lelkűség, az aszkézis erőpróbájától való hitvány menekülés. Az amaritudo a szív keserűsége, mely a munka iránti közönybe és unalomba taszít. A desperatio az a vakmerő bizonyosság, hogy Isten már elítélt bennünket, meggyőződés, hogy Isten kegyetlen ennek következménye az otiositas, az életbeli teendők elhanyagolása. A kolostori 26 ELSŐ FEJEZET
élet unalma a torpor (tespedtség) és a somnolentia oka: ez a zsibbasztó, mélyreható lustaság, mely elnehezíti a tagokat. A délutáni szundikálást már Szent Jeromos is bírálja, mint a legpusztítóbb kísértések egyikét. Aztán a desidia, az állandóan ülő, mozdulatlan állapot miközben az igazi szerzetes mindig felegyenesedve, talpon áll. De az unalom következménye a renyheség és a lustaság látszólagos ellentéte is, az inquietudo (nyugtalanság), a pervagatio (bolyongás) és az instabilitas (test és lélek kalandozása). Azaz, ahogy ma mondanánk, a remetét a kirándulás, az utazgatás kísérti. Minthogy a szerzetes éppen azt vállalta, hogy stabilan egy helyben marad (akár kolostorban, akár egy cellában), a céltalan bolyongásra való késztetés megrendíti lelki tervét. A lanyhaság szelleme teljesen tönkretette a nyugalmamat, és miközben belém oltotta a magánytól való félelmet és a nyugalom gyűlöletét, arra kényszerített, hogy féktelen csavargásra adjam magam, innen a tehetetlenség és a veszedelem. (Rievaulxi Boldog Eldréd, 1109 1167) Ahogy Wordsworth mondta Coleridge-ról: Örökös tevékenység cselekvés nélkül. Meg kell jegyezni, hogy a középkori olaszban (még Danténál is) a vago melléknév vágyakozót jelentett: a vagabund szó tehát egy tárgytalan és céltalan kívánságot fejez ki, a vágyakozás folyékony, formátlan alakját. A szerzetes pedig, ha nem járkálhat körbe-körbe, kezelhetetlenné, ingerlékennyé és szeszélyessé válik a testvérekkel vagy szomszédaival szemben (importunitas). A cogitatio, a gondolkozás (co-agitatio, a képzelet felindulása ) viszi őt a verbositasba, a hiábavaló suttogó beszélgetés üres fecsegésébe és a curiositasba, vagyis a mindenféle dolog megnézésére, megfigyelésére irányuló szeszélyes kíváncsiságba (ma pletykálkodást monda- AZ ACEDIA IDŐSZAKA. AZ EURÓPAI KÖZÉPKOR 27
nánk). Érdemes megjegyezni, hogy a curiositas a cura, törődés szóból származik, ami a mások dolgaival való foglalkozás. A restség mint nemtörődömség a más életére való kíváncsiságban találja meg tükrét, mely visszaveri és átfordítja. A korabeli írásokban ezenkívül az acediát gyakran szoros kapcsolatban találjuk a segnitiesszel (lomhaság), a szomorúsággal, a taediummal (unalom), a fastidiummal (csömör) és a tepiditasszal (langyosság). A fastidium a szerzetesi élet iránt érzett undor, a rendtársak megvetése, zsémbes gőg velük szemben. Másrészt a szerzetes ellanyhul (tepiditas): erőtlen lesz, telve unalommal, életuntságot mutat, és ahogy ma mondanánk, valamiféle sznob bágyadtság gyűri le. 5. Hét Nagy Szent Gergely pápa és egyházatya (540 604) nyomán a főbűnökből nyolc helyett hét lesz. Ebből a listából Cassianusszal szemben éppen a restséget hagyja ki, míg a szomorúság (tristitia) szerepel a felsorolásban. Miért lesz Gergely pápa után csak hét főbűn? Elmondhatjuk, hogy a középkori kereszténység számára a nyolc kicsit közönséges szám, míg a hét nagy jelentőséggel bír. Isten nem hét nap alatt teremtette a világot? A kegyességnek hét cselekedete van, hét erényt (négy sarkalatos, három teológiai), hét szabad művészetet különböztetnek meg. Azáltal válik nyolcról hétté a bűnök száma, hogy a restség és a szomorúság egybeolvad. Már Cassianus is azt mondta, hogy a lanyhaság a szomorúsággal rokon, így a misztikus írók hajlamosak egymással azonosítani őket: a 13. századtól kezdve egyre többször olvasható, hogy a restség avagy a szomorúság, esetleg a restség, azaz 28 ELSŐ FEJEZET