Az álarc mögött A bűn nem akkor a legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem amikor erénynek álcázza magát és megfertőzi a felismerő-érzéket. Véleményem szerint ez az idézet arról szól, hogy minden érzelmet lehet álcázni, még a negatívokat is. Ráadásul sokkal kártékonyabb a nem látható, nem kézenfekvő, nem nyilvánvaló rossz, hiszen ha jónak álcázva magát felismerhetetlen, ezáltal védekezni is lényegesen nehezebb ellene. A szeretet fő-ellensége nem a gyűlölet, de az érzelgős jóságoskodás... Ha az embert gyűlölik, és ezt látványosan ki is mutatják, az tiszta, egyértelmű helyzet. Ebben az esetben tudatosan távol tarthatjuk magunkat attól az embertől, aki így érez irántunk, akiben ártó szándékot sejtünk. Ám ha az illető a velünk kapcsolatos ellenérzéseit kenetteljes, negédes, képmutató színészkedésbe csomagolja, ezáltal titkolja és / vagy tagadja, azzal sokkal nagyobb károkat okozhat nekünk, bennünk. Vegyük példának Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényéből Anna, a jóhiszemű, naiv cselédlány és gazdája, Vizyné kapcsolatát! Angéla asszony lekezeli Annát, mindvégig hidegen, ridegen, embertelenül bánik vele; tökéletes háztartási robotot lát csupán benne. Fölényessége, bántó és sértő megjegyzései megannyi tüskeként fúródnak Anna ártatlan, szelíd lelkébe. Ezek is fájnak persze a kis cselédlánynak, még ha szavakban, tudatosan minden valószínűség szerint képtelen is megfogalmazni az őt ért, nyilvánvaló gyűlölködéstől sem mentes sértéseket. Ám van olyan helyzet, amikor még szembetűnőbb az érzelgős jóságoskodás romboló ereje. Gondoljunk csak a regény egyik kulcsjelenetére, az uzsonnajelenetre! (Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről című fejezet) Vizyné dicsekszik az ő Annájával, majd nagy kegyesen, tettetett jótékonysággal piskótával kínálja. Tudjuk, és Anna is érzi, hogy a
nagyasszony gesztusa a közönségnek: az előkelő társaságnak szól, nincs benne valódi adni akarás, igazi jószándék, őszinte jóság. Ha lenne, minden bizonnyal a visszautasítás okaiból is megértene valamit Angéla, és nem pökhendi sértettséggel reagálna Anna nemleges válaszára. a hazafiságé nem a haza megtagadása, de a méltóságteljes piócaság és handabandázó honmentés... Ezt úgy értelmezem a mára lefordítva, hogy vannak olyan emberek - nem is kevesen -, akik állandóan álszent módon prédikálnak, hogy mi lenne jó a hazának, közben pedig elképzelhető, hogy ha adott esetben valóban tenni kéne valamit a hazáért vagy akár csak a szűkebb környezetükben, arra már képtelenek lennének. Szerintem nem attól jó hazafi valaki, hogy ezt nagy melldöngetéssel lépten-nyomon hangoztatja, és látványosan csak úgy buzog benne a hazaszeretet! Még csak nem is feltétlenül attól, hogy a hazájában él, és kígyótbékát kiabál azokra, akik az országot manapság főként anyagi, egzisztenciális okból elhagyni kényszerülnek. Inkább attól, hogy éljen bárhol is a világban, megőrzi a magyar hagyományokat, a nyelvet, a kulturális értékeket, és azokat gyermekeinek, unokáinak is igyekszik továbbadni, erősítve bennük és magában is folyamatosan fenntartva ez által a közösséghez, a hazához tartozás eltéphetetlen kötelékét. Eszembe jutottak az élete jelentős részét emigrációban töltő Márai Sándor ide kapcsolódó gondolatai is a Füves könyvből: Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi mértékben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza végzet, személyesen is. Nem fontos, 'szereted'-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te - szóval ünnepélyesen, írásban és a dobogókon - inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást.
A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha - férfiasan, kidüllesztett mellel - megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered. (Márai Sándor: Füves könyv. Helikon Kiadó, 2000. 33-34. oldal) a szerelmi erkölcsé nem a szerelmi erkölcstelenség, de a társadalmi tisztesség, mely, míg a leplezetlen bujaságot üldözi, százféle korcs bujaság-pótlékot kínál. Eddigi észrevételeim szerint az emberek jobban elnézik azt a fajta csalfaságot, amit titkolnak, amit nem vállalnak fel nyíltan, hiszen ez olyan, mintha nem is létezne, mintha minden rendben lenne. De valóban így van ez, el lehet ezt fogadni? Ha nem tud róla senki, úgy már nem is erkölcstelenség az erkölcstelenség? Valami hasonlóval érvelve próbálja Moliere Tartuffe-jében az álszent, kéjsóvár Tartuffe is rábeszélni Orgon feleségét, Elmirát a házasságtörésre. Szerintem, ha az erkölcstelenség titokban marad, az attól még bűn, hiszen ha tudomást szerez róla az, akit megcsaltak vagy becsaptak valamilyen formában, rögtön úgy érzi majd, hogy az addigi élete hazugság volt. Ha pedig valaki felvállalja, hogy csalfa volt, attól még nem jó vagy jobb ember, de legalább őszinte, és tisztában van a tettei súlyosságával. Önmagának is beismeri, mit tett.
Például Tolsztoj Anna Kareninájában Anna férjes asszonyként szeret bele Vronszkijba, és létesít vele szerelmi kapcsolatot. Házasságában magányos, férjével való viszonya érzelmileg régóta kiüresedett. Anna feltehetően annak idején is csak érdekből vagy a társadalmi elvárásoknak való megfelelési vágyból mondott igent a nála jóval idősebb, stabil egzisztenciájú és előkelő körökben otthonosan mozgó Kareninnek. Vronszkij iránt őszinte szerelmi szenvedélyt érez, élete megváltását reméli az új kapcsolattól. Azokban az arisztokrata körökben, ahol Anna is mozog, az, hogy valakinek szeretője van, teljesen elfogadott, egy feltétellel: ha az illető fenntartja a jól működő házasság látszatát, viszonyát diszkréten kezeli, és a házasságtörést nem viszi a nyilvánosság elé. Anna képtelen e hazug keretek közt élni, és olyan bátor lépésre szánja el magát, amely botrányos szabályszegésnek számít: kilép a nem működő házasságból, elhagyja szerelméért férjét és kisfiát is. Ezzel akarata ellenére kivívja a képmutató úri társaság megvetését, sőt ki is közösítik azok, akik közül sokan csak megjátsszák az erkölcsös, tisztességes házasságban élőt. Úgy gondolom, hogy talán az a legrosszabb, ha valaki színleli a szerelmet. Ha fény derül rá, hogy a másik érzései közel sem olyan mélyek, szándékai pedig megközelítőleg sem olyan komolyak, mint amiben hittünk, amilyennek véltük őt, az lehet a legmegsemmisítőbb és legfájdalmasabb felismerés. Példaként megint az Édes Anna című regényt említem, melyben Patikárius Jancsi - pusztán perverz kíváncsiságból - behálózza, kihasználja, majd eldobja az őt őszintén megszerető Annát. Mihelyt kényelmetlenné válik Jancsi úrfi számára a felelőtlen kaland és annak ráadás-következménye: Anna terhessége, azonnal megteszi a szükséges óvintézkedéseket, nehogy kitudódjék kalandja, leplezetlen bujasága. A legocsmányabb módon töri össze Anna érzéseit, és löki el magától a társadalmi tisztesség, a látszaterkölcsösség nevében a lányt.
Összegezve az eddig írtakat, a véleményem az, hogy minden ember a legjobb oldalát akarja mutatni, ez mindig így volt, és így is lesz. A politikában, a szerelemben mindenki tisztességesnek akar látszani, de nem az. Véleményem szerint ez soha nem fog változni, mert gyarlók vagyunk, sok esetben kicsinyesek és könnyen eltéríthetők a rossz felé. Ráadásul a tisztességes emberek is hibáznak, legjobb szándékaik ellenére is.